…merugye nem minden úgy van, ahogy az gondolva van…

Szinte naponta olvasom a mostanság igen vegyes érzelmeket kiváltó, hajléktalanok körüli törvényi szabályozásokat. Megvan róla a véleményem, mi tagadás: oda jutottunk, hogy egy kivert kutyával többet törődünk, mint embertársunkkal. Bennünket, embereket minősít ez….

Az egyik ilyen cikk olvasása közben eszembe jutott egy régi ismerősöm. Aki annak idején kissé félreismerte saját magát – meg persze embertársát is.

Párszor összejöttünk, beszélgettünk. Nem volt túl nagy kedvencem a srác – gondolom én se voltam a szíve csücske neki. De miután a baráti társulatunknak volt egy apró, közös metszéspontja, találkoztunk egyszerkétszer.

Egyik ilyen alkalomkor őkegyelme ismételten erősre olvasta magát. Egyrészt ez volt az egyik ok, amiért kevésbé kedveltem. Olvas, az okés – ki nem. De hogy ilyenkor mi a ráknak kell izmozni, azt sosenem fogom megérteni.

Szóval, ment a diskurancia. Miről-miről…. hát amiről ilyenkor szokott. Űrméretek, látványvilág, tudodteezt, mitragozzam. Emberünk azonban ezen kardinális témákhoz sokat nem szólt hozzá úgy általában. Miért, a fenese tudja. Ő csak köztünk leledzett a maga egyrekesz könyvével, olvasott, néha nevetett velünk együtt – szóval, elvolt, mint a befőtt.

Hanem egyszer aztán a beszélgetés témája a női nem csodáiról és képességeiről átváltott a sportba. Mégpedig valami karatéjos témába – hogy miért pont abba, nekérdezd, énsetudom. De a lényeg: majdnemkedvelt ismerősöm is bekapcsolódott ebbe a témába… persze a maga egyszerű módján.

Fennhangon emlegette, hogy őbiza ha elmenne egy ilyen karatéjos felekezethez, nem is tudja, hány dant adnának neki. Merhogy egy nem lenne elég az ő tudásához, az biztos, de tán még kettő sem.

Összenéztünk egy páran. Többen láttunk már az interveben mindenféle ilyen jellegű sportolást, sőt, velem együtt vagy két haver még annak idején véháesen is látott hasonlót. Tehát úgy nagyjából körvonalazni tudtuk az ilyen jellegű mozgásforma mibenlétét – értelemszerűen azt is tudtuk, hogy fent említett cimboránk olyan nagyon sok dant nem kapna az első foglalkozáson. De tán még a másodikon sem.

Mondtuk is neki, hogy csihodjon, ez szerintünk annyira azért nem annyira egyszerű, de ő hajthatatlan maradt: neki bizony dant adnának, nemis egyet.

Hogy miből jutott erre a következtetésre, arra következtetni sem tudtunk. Illetve talán mégis: valszeg ezzel úgy volt ő is, mint sokmindenki más. Nagydarab, tehát erős. Mivel erős, tud verekedni is. Ennyi. Kész. Ezért meg nyilván már kijár egy sötétebb tónusú színnel ellátott öv is a fehér ruhán, nomeg pár dan fokozat.

…persze, nyilvánvaló…

Okés, meg kell hagyni, többünknél legalább egy fél fejjel nagyobbra húzta őt a Jóisten vertikálisan, és a mérleg is felszisszent alatta, ha néhanapján ráállt. Erőért sem kellett neki nagyon lemenni a sarki vegyesboltba, mert kőműves mellett dolgozott, tudtuk jól, úgy viszi a két diszpisvödör betont messzire, ahogy mi akkor sem, ha muszáj lenne. Aztistudtuk róla, hogy ő jóval többet olvas, mint mi mindannyian együttvéve, és ilyen alkalmakkor a mennyiség nála kicsit tovább van minimalizálva. És persze azt is tudtuk róla, hogy nála könnyebben szakad el a türelem fonala, és persze olyankor előszeretettel teszi próbára a környezetét fizikálisan.

De ugyanakkor tudtuk azt is, hogy mindezen tulajdonságokért még sok fekete övet nem adnak seholsenem. Még Brúszlí se volt életében túl nagydarab, de még Csaknorisz sem az. Mégis tudtak valamit, amit más nagydarabok nem.

De mindegy is: ha ő úgy gondolta, akkor legyen úgy. Majd legfeljebb egyszer kipróbálja magát, és meglátja, hogy ez nem biztos, hogy életképes elképzelés a részéről…

Utol is érte egyszer a végzete…

Kora őszi nap volt, és ez az aligkedvelt ismerősöm otthon olvasott. Munkából hazaérve fellapozta az első könyvet ami a keze ügyébe akadt, és leült meccset nézni. Tehette, egyéb dolga se nagyon volt – határozott házasember lévén asszonya intézett körülötte mindent.

Ahogy ott ül, olvas és tévéz csórikám, hallja, hogy a lakóépület tövéből valami ordenálé kiabálás van fennforgásban. Tűrte egy darabig, aztán csak kiment az erkélyre, hogy megnézze, mi a szitu.

Látja ám, hogy két hajléktalan – egy kicsi és egy mégkisebb termetű - veszekszik egy félig kiolvasott könyvön. Közben pedig nagyon nem halkan győzködik egymást a saját álláspontjuk felől, nevezetesen, hogy kié is bizony az a maradék a könyvből.

Emberünk a harmadik emeleti erkélyen állva leszólt nekik félhangosan:

- Maraggyatokmácsendbe, húzzatok el a vérbe!

A határozott hang hallatán a két csövi egy pillantást vetett az erkély irányába, utána viszont mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatták, ahol abbahagyták.

A cselekmény abbahagyására irányuló felszólítás ugye nem vezetett célra, így pár másodperc múlva ismét utasítás érkezett a lakásból:

- Neszóljakmégegyszer, húzzatokel, mert lemegyek!

Nnna, ez valszeg valami nemzetközileg elismert varázsszó lehetett, mert odalent hirtelen csönd lett – csak épp úgy is marad. Sőt, válasz is érkezett:

- Ésakkor mivanakkor, ha lejössz?

…többsekellett… elkezdődött a verbális harc.

- Mileszakkor ha lemegyek?! Szétváglak, mint Zil a …ost, te majom! Húzzálel, míg szépenmondom!

- Majdszétváglakéntéged, teeee, csicska – hallatszott lentről. Majd a szavakat nyomatékosítva az erkély felé lett emelve egy bal kezét, kinyújtott középső ujjal.

Nosza, többse kellett az izomtibinek. Elvörösödött fejjel ordított le az udvarra:

- A mocskosrohadt…vaanyádat, lemegyek, darabokraszaggatlak! – és még szavainak visszhangja el sem ült a tér házfalai között, ő már öles léptekkel szaladt le a lépcsőn.

Odalent mindeközben két dolog történt.

1., a hontalanok közül a kis termetű egyén úgy döntött, hogy olvasás ide, olvasás oda, mégiscsak jobblesz a távozás mezejére lépni. Verték már el őt sokkal kevesebbért is, és sanyarú sorsa ezer megy egy tapasztalásából tudta jól, ennél sokkal kisebb horderejű vitákból sem kerülhet ki győzedelmesen. Ha meg netán fizikai kontaktra kerülne a sor, akkor aztán meg pláne nem. Úgyhogy szégyenafutás, de ottrohaggyonmegakikerget alapon bizonytalan lépteit meghazudtoló sebességgel továbbállt, a biztonságot jelentő távolság felé.

2., a mégkisebb termetű egyén ott maradt, kezében a frissen birtokba vett félüvegnyi olvasnivalóval. Miközben jóízűen belelapozott, tekintete a lépcsőház ajtaját fürkészte, mikor is nyílik majd ki az ajtó, és mikor is ugrik ki rajta a tajtékozó sorsfordító.

A lakók elbeszélése ezt követően nem volt teljesen egységes. Még a helyszínen voltak a mentők, mikor a csíkosautó is megérkezett, és próbálták az elbeszélések alapján rekonstruálni a történteket.

Egy bizonyos pontig megegyeztek a szemtanúk állításai, hogy zaj-ordítás-zaj-ordítás-zaj-visszaordítás-fenyegetés-fenyegetés-csetepaté-csönd. Viszont ennél tovább már jobbára csak vállvonogatás és tanácstalan nézés volt nagyjából ötven-ötven százalékos arányban a kérdezéseket követően. Merthogy innentől fogva kicsit sem volt teljes egészében összerakható a történet.

Nagyjából annyit sikerült kideríteni, hogy ahogy az emberünk az ajtóban megjelent, azonmód rávetette magát a ház előtt lévő hajléktalanra, majd ezt követően pár másodperc elteltével egy kistermetű ember sietős léptekkel elhagyta a helyszínt. A mentőt a földszinten lévő Szabónéni hívta, látván, hogy valaki már percek óta mozdulatlanul fekszik a földön.

Amit végül is a rendőrök meg tudtak állapítani a tények és elbeszélések (és a mentőorvos jelentése) alapján, az a következő volt:

Emberünket nóperc alatt olyan szinten hülyére verték, hogy jobban nem is lehetett volna.

Első ránézésre olyan volt, mint aki csukafejest ugrott a harmadikról, de ez ugye ki van zárva, ebben egyetértett minden jelen lévő szemtanú.

Szóba jött még az is, hogy három – de inkább négy  - keményfából esztergált szőlőkaróval/ásónyéllel/bézbólütővel hagyta helyben legalább három – de inkább négy – ereje teljében lévő férfiú, de ez ugye szintén ki van zárva, ebben is egyetértett ugyanis minden jelen lévő szemtanú.

Viszont arra a mai napig nem derült fény, hogy mennyit is és hová is kapott a sértett, mert ebben a jelen lévő szemtanúk nem tudtak egyértelmű és azonos választ adni. Állítólag olyan gyorsan történt minden, hogy csak csittcsattpifpuff, és a sértett fél már dőlt is el, mint a rohadtnád, a másik meg rágyújtott, és szépen elsétált. Bár a cigarettázás tényét sokan vitatták.

A mentőtiszt is csak annyit mondott, hogy látott már megvert embert, de ilyet még soha. Nehezen hitte el – ha elhitte egyáltalán – hogy mindez egy ember műve volt, azt meg pláne nem, hogy puszta kézzel.

Mi történ, hogy történt? Nemigen derül már ki soha.

A későbbiekben a haversrác is csak annyit mondott, hogy annyira emlékszik, hogy kilép az ajtón, ordítva rohan a hontalan toprongy felé, majd hirtelen elsötétült előtte minden.

Köbö két hét múlva találkoztam nagydarab nagyszájú ismerősömmel. Egy kora esti órában futottunk össze a város sétálóutcáján.

A jobb keze fel volt kötve, bal lábára még erőteljesen sántítottviszont örült, hogy egyáltalán már rá tud lépni.

A varratok helyei még határozottan kivehetők voltak az arcán, és bár nem vagyok az orvostudományokban nagyon járatos, de elég szépen hegesedtek, gyógyultak.

Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy megkérdem, mennyi dant is szeretne kérni.

…de inkább nem kérdeztem semmit.

Sajnáltam?

Nem.

Megérdemelte a verést?

Nem.

…de egy biztos: egy életre megtanulta, hogy nem mindenki csak annyi, mint amennyinek látszik. Még ő sem…