blogomnekem

Ha voltál katona, akkor tudod, hogy a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli. Ha nem voltál, akkor hidd el: a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli…

Bizton állíthatom, hogy én annak idején a világ legjobb katonája voltam. Az akkoriban feladatomként szabott egy szolgálati évet öt különböző alegységnél töltöttem le – hiába, engem akart mindenki.

Ellenben bizton állítja minden akkori elöljáróm, akiknek az irányítása alatt szolgáltam akkoriban, hogy mégegyilyen semmirevaló csibész nem fordult meg a honvéccség kötelékében, mint én – úgyhogy igyekezett mindegyikőjük mihamarabb áthelyezni más alakulathoz.

Hogy mi az igazság? Ki tudja… nameg ennyi év elteltével kit is érdekel már.

Én viszont akkor is nagyon élveztem a helyzet adta lehetőségeket, és ma már őszinte vigyorral gondolok vissza az akkori nehezebb időszakokra (is).

…

…

Öreg baka voltam már, mikor kalandos körülmények között lekerültem a helyőrségünk által üzemeltetett honvédségi üdülőbe, kincstári pincér beosztásba. Az idény nyitására hatodmagammal keltünk útnak, hogy leszolgáljuk ott is a leszolgálnivalót.

A zászlóalj egyik része köpött ránk, úgy konkrétan szó szerint. Persze, hisz úgy gondolták, hogy ezzel a szolgálati beosztással megfogtuk a Mennyei Dandártábornok lábát, és míg ők a laktanyában mindennap a szívás különböző változatait művelik, mi az üdülőben csináljuk majd ugyanazt, csak épp az érintett matéria másik végén állva.

Kevés ember volt csak, aki huncut mosollyal a szája szegletében nyugtázta a tényt, hogy hová is vetett minket a sors és a laktanyapéká kegyes fintora. Ezen kevesek hallották már a régi híreket, hogy ebben az üdülőben bizony minden van, csak jólét nem.

…persze mi inkább hittünk az irigyeinknek, lelki szemeink előtt láttuk napbarnított testünket a strandon heverészni, többtucat ledér öltözetű hölgy édes társaságában. Mindezt úgy, hogy közben szépkerek hazánkat híven szolgáljuk…

Megérkezésünk nem volt valami nagy sztori. Egy buszravaló tiszttel utaztunk együtt, akik már az út során belekezdtek az olvasásba. Mikor megérkeztünk, az egyik fele már le sem tudott szállni, a másik fele jókatona módjára leszállt ugyan, de minek…. jópáran ott feküdtek le, ahol a bakancsuk a földet érte, mások még eljutottak ugyan az üdülőházakig, de a küszöb átlépése meghaladta a képességeket. Tán egy-kettő volt csak, aki ágyban kezdett bele az utazás fáradalmainak a kipihenésébe.

Modjuk ezzel nekünk pont semmi gondunk nem volt, mert legalább már első nap békibe hagytak bennünket. Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hamarjában előkerült a Gondnok Úr. Míg a tisztek is jelen voltak, addig a polgári alkalmazásban leledző Tóni bá’ olyan mézesmázos stílussal bírt, hogy könnyek szöktek a szemünkbe. Így kisfiaim, úgy kisfiaim, hogyutaztatok, ettetekemár, mitinnátok, pihenjetek, majdbeszélünk, miegymás. Ezek szerint tényleg megfogtuk azt a bizonyos Mennyei Surranót! Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hanem aztán, mikor a vitézurak szétszéledtek látó- és hallótávolságon kívülre, cseppet megváltozott a helyzet. Dicső Tóni bá’ olyan alpári módon kezdett velünk beszélni, hogy azt három tucat felderítő tiszt is megirigyelte volna. Beszéltek már velünk csúnyán, vettek már minket legaljaszámba, volt már benne tapasztalásunk nem kevés. De úgy, ahogy az öreg osztott bennünket, még nemigen hallottuk. Voltunk mi mocskosdisznók, ingyenélő semmirekellő bagázs, puncsos kis szemetek, és biztosított bennünket arról, hogy az üdülőben töltött időszakunkat megemlegetjük, ha nem úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül. Nemleszitt sestrand, seeltáv, demég kimaradás se, ha nem úgy áll minden, ahogy annak állnia kell. Úgyhogy mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza igen rossz ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Ahogy teltek-múltak a hetek, a helyzet nem lett jobb. Gondnokunk mindig gondoskodott arról, hogy nagyon ne érezzük jól magunkat. Olyannyira, hogy két hét elteltével nyálcsorgatva gondoltunk társainkra, akik talán épp lövészteknőt ásnak valahol a kemény földbe bele, vagy épp harcászkodás közben menetelnek a végtelen horizont felé, vagy mi több, a tűzforró betonon alakiznak órák hosszat. De a világ ugye igazságos: mi őket irigyeltük, hogy dejólehet nekik, ők meg valszeg ugyanúgy minket irigyeletek, hogy dejólehet nekünk.

Az üdülőbeli ganéságokról tudnék annyit írni, hogy három klaviatúrát is elrontanék közben. A legkeményebb mégis az volt, mikor Tóni bá’ a váppal (katonai rendészettel) fenyegetőzött. Kiderült, hogy az öreg nem a levegőbe beszél: háromszor rendelte ki hozzánk a helyőrségi rendészeket. A második alkalomnál már gyanús volt a dolog, a harmadiknál azonban bebizonyosodott: mindig csak akkor hívta, mikor az a bizonyos mélységis tiszt adta a vápos parancsnoki szolgálatot…. úgyhogy volt mitől félnünk, de vastagon.

A bizonyos tiszt ugyanis először ütött, aztán rúgott, aztán megint ütött, majd csak aztán kérdezett. Nevezetesen akkor is azt, hogy ugye milyen meredek ez a lépcső, és hogy legközelebb vigyázzon a delikvens, hogy le ne essen róla. Továbbá nagyon nem mellékes az a tény, hogy a saját maga által szabadalmaztatott módszere a következő volt: az elfogás helyszínétől a laktanyafogdáig folyamatosan ütötte-verte-rúgta-harapta a bakát, így értelemszerűen meggondolta mindenki, hogy jól viselkedjen-e, vagy sem, ha ez az állat van rendészeti szolgálatban. Lévén pedig, hogy az üdülőnk saccper másfélórás UAZ-ban történő utazást jelentett, nem akartunk nagyon vitába keveredni még önmagunkkal sem, nemhogy vele.

Úgyhogy mikor már harmadjára cserélték le mellőlem néhány társamat, én is kezdtem úgy gondolni, hogy a dobizás nem olyan nagyon jó ötlet, pedig abból akkorra már megírtam a doktori disszertációmat. Mielőtt még kombinálnál: engem csak azért nem cseréltek le sosem, mert én voltam a helyőrségben az egyetlen pincér – ergo, ha akartak sem tudtak volna kire lecserélni. Pedig akartak, elhiheted… Mondták is párszor, csak egyszer találjanak olyan embert, aki kicsit is ért ehhez, a családi bizsumnál fogva fognak fellógatni az első lámpaoszlopra. Persze csak miután háromszor agyonvertek-főbelőttek-felnégyeltek.

De a kivülállók ebből semmit nem érzékeltek. Más jelenlétében Tóni bá’ mindig egy nyájas öregúr volt, aki fiaimozta a kiskatonákat. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a látszatot fenntartsa.

Még az is a látszathoz tartozott, hogy szombaton esténként kiengedett minket a faluba. Az más tészta, hogy legalább háromszor tapsolt vissza bennünket, mire megfelelőnek találta a kimenő öltözetünket, de kimehettünk, és ez volt a lényeg.

Azt viszont hajlott kora miatt nem tudta az öreg, hogy mi ilyenkor átosontunk a szomszéd faluba, mert ott jobb volt a diszkó…

…és az igazi bajok itt kezdődtek…

Az említett szomszéd falu saccper öt kilométerre volt tőlünk, tehát gyalog seperc alatt megtettük az utat. Sebesen, büszkén, minden létező testrészünket kihúzva. Mert az a dizsi valóban felülmúlta minden álmunkat. Az olyan volt nekünk, mint a kánaán – a szó legszorosabb értelmében.

Mert míg a vezénylési falunkban az emberek úgy néztek ránk, mint Tóni bá’ kutyáira, addig pár kilométerre arrébb mi voltunk a délceg huszárság megtestesítői.

A diszkóba való bejutás már előjelezte, hogy mi vagyunk a valakik. Soha, egyetlen egyszer sem kértek tőlünk izmosék pénzt a belépésért, sőt, már mikor kiszúrtak bennünket az úton, harsány üdvözléssel invitáltak minket befelé. Ilyen belépő után már esély nem volt elvegyülni a tömegben – nem mintha akartunk volna.

A pulthoz szinte odarángattak minket. Ott pedig hol a pultos, hogy pedig valami helyi háemcsé hívott meg minket arra, amit csak kívántunk. A társaság fele már volt katona, így adott volt, hogy sztorizgattunk, a másik fele meg még nem volt katona, úgyhogy szintén adott volt, hogy sztorizgattunk. Egyfajta példaképek voltunk ott, egyrészt mert katonák voltunk, egyenruhában, másrészt meg városi csávók voltunk egy olyan faluban, ahonnét naponta csak egyszer indult a nagysárgabusz a sok kilométerre lévő első városba.

A csajok pedig…. nos, a csajok pedig…. hát most ezt hogy írjam le. Tudod mit? Nem írom le sehogyse. Legyen elég annyi, hogy nem kellett energiánkat az udvarlásra pazarolni. Nemhogy nem kellett, még válogathatunk is a ránk várók közül – amit az érintettek igen jó néven vettek. Pár hét után már annyira, hogy megjelentek a klikkek a gárék között: az egyik rész, akik még nem voltak velünk, és a vagányabb rész, akik már voltak velünk. Egy idő után pedig már csak konkrét ajánlásra és közeli ismerősre volt szükség ahhoz, hogy valaki a közelünkbe kerüljön. Mi meg természetesen átadtuk magunkat a romantikának, és minden alkalommal más hölgyeménnyel folytattunk élénk diskurzusokat a felkelő hold által szivárványosra megvilágított hófödte hegycsúcsok alatt meghúzódó zöld mezőkön szálló pillangók szárnyainak suhogásáról. Hiszed vagy sem, így volt….

Egyszóval: egyszerre éreztük magunkat Bredpittnek, Dzsordszklúniank és Mettdémonnak. Merthogy nekik sem lett volna jobb dolguk, az tutihótziher.

De az ember fia gyarló, és hamar beleszokik a jóba…. így volt ez velünk is. Az első időben még csendben intéztük a dolgokat, igyekeztünk a lehetőségekhez képest nem nagyon a középpontban lenni. Hanem aztán, ahogy teltek a hétvégék, egyre jobban belevetettük magunkat a sok földi jóba. Ami jobbára az olvasásban és egyébirányú mozgásformákban merült ki….

Lévén, hogy soha semmiért nem engedtek bennünket fizetni, így nagyon nem volt nehéz annyit olvasni, amennyi csak jólesett. Viszont mi még akkor is olvastunk, amikor már nem esett annyira jól – ez viszont hozta magával a többi problematikát.

Az egyik este lezajlott a szokásos éjfél előtti balhé. Nem velünk, félre ne értsd… csak a szokásos, ami egy átlag diszkóban lenni szokott. Beszól-visszaszól, meglök-visszalök, megüt-visszaüt, kidobó-kidobás, satöbbi…. sima ügy, így volt/van/lesz ez. Viszont: az ojjektumból való kitessékelés ebben az esetben nagyon szerencsétlenre sikeredett. A rongyként az utcára kidobott fickó épp egy rendőrautó látókörébe került. A szervek meg kíváncsi természet ugye, rögvest bejöttek szétnézni tényálladékilag…

Persze ezt mi csak az utólagos elbeszélésekből tudtuk meg. Az olvasás legvadabb részeinél tartottunk épp, mikor azt vettük észre, hogy a zene megszűnik, az összes lámpa felkapcsolódik, és ott áll előttünk két egyenruhás rendőr.

Először fel sem fogtuk, hogy mi történt. De hamarjában észhez tértünk, mert egy társunkat gallérjánál fogva, öles léptekkel húzta ki az utcára az őrmester. A velünk szemben álló zászlós csendben csak annyit kérdezett tőlünk:

- Önként indulnak el, vagy én rugdaljam ki magukat?!

Nem mintha lett volna választásunk, úgyhogy valszeg ez költői kérdés volt. Nemtúl egyenesen, de zokszó nélkül kicammogtunk.

Az utcán állva – vagy legalábbis állni próbálva – kérték el tőlünk nagyonnemszépen a katonakönyveket. Egy halovány pillanatra eszembe jutott, hogy a rendőrség kérhet-e tőlünk ilyen jellegű passzust, vagy csak a katonai rendészet, de hála őrangyalomnak, befogtam a nagy pof…. izé…. számat. Csendben átnyújtottuk hát a kért iratokat.

A rend éber őrei szakavatott tekintettel lapozgatták az igazolványokat. Néha ránkpillantottak, nyilván azért, hogy összehasonlítsák az igazolványképet a valós tulajdonosával – nem emlékszem hogy néztem ki, de a többiekből kiindulva nemigen hasonlítottam én akkor ott a képen szereplő önmagamra. Óráknak tűnt az a pár perc, míg minket vizslattak….

Egyszer csak az őrmester az öt darab igazolványt bedobta a villogó tetejű autó műszerfalára, a zászlós meg csípőre tette a kezét. Nem voltunk még ilyen helyzetben, ellenben mégis tudtuk, itt most a gebasz nem kicsi…

- Nakéremtisztelettel – kezdte a rangidős. – Az igazolványaik szerint a kimaradás holnap reggel ötnullanulláig szól. Csakhogy nem ebbe a faluba!

- Sanyibá’, hívjuk a váposokat. Az is egy óra mire ideérnek, nekünk meg menni kéne jelentést írni… - szólt közbe az örmi.

Fojtott hangú parázs vita kerekedett kettejük között, minek témái természetesen mi voltunk, kissé érintve a fiatal kopaszrendőr szájalását, ami bár logikus volt, de mindazonáltal túl okoskodó.

Kisvártatva a nagydarab zászlósúr felénk fordult, és láttuk rajta, hogy itten és most vége szakad mindennek. Ha az életünknek nem is, de jelen katonai állomáshelyünknek mindenképp. Tekintetéből tisztán kivettük, hogy a méltó büntetés mértékén és módján gondolkodik éppen….

- Naakkor faszikáim – mondta nem túl hivatalos, de annál meggyőzőbb hangsúllyal. – Két lehetőségük van. Egy: bilincs, fogda, és ott várják a vápot. A következményeket ismerik – majd látványosan az ujjain kezdte számolni a vétkeinket - Engedély nélküli körletelhagyás, szórakozóhelyen való tartózkodás megkérőjelezhető állapotban, honvédségi tulajdonú ruházat részleges hiánya és a meglévő nem szabályszerű viselése. A másik verzió…. – és itt elhallgatott.

Zászlósunk szakavatott mestere lehetett a mentális kínzásnak. Hiszen miután meglebegtette lehetőégként a rendészek kihívását, így a második verzió, legyen az bárakármi, mindenképpen jobbnak igérkezett még látatlanban is…. Én személy szerint lelki szemeim előtt már láttam a kiérkező parancsnoki UAZ-t, kiugrani belőle a rettegett tisztet, aki ugyanazon lendülettel gyomronrúg, állonvág, majd úgy bevág a hátsó ülésre, hogy három, de inkább négy bordám törik szanaszerteszéjjel. És ez még csak a bemelegítés lesz, mert a helyőrségig lévő hosszú út során minden maradék csontomat összevisszatöri, és a lelket kipaszírozza belőlem, hogy majd utána jelenthessem az ügyeletes tisztnek, hogy énbiza azért nézek úgy ki, mint akit agyonvertek, mert leestem a lépcsőn. Hátköszönömszépen, én ebből nem kértem…. Úgy voltam vele, legyen bármi is a második verzsön, jobbleszaz, de nemkicsit.

Körbenézve a cimboráimon is láttam, hogy hasonlókon gondolkodnak – amin egy cseppet nem csodálkoztam.

Így lehetett ezzel a rendőrfőnök is, mert pár pillanattal később folytatta:

- Szóval második a verzió: bekussolnak szépen, alakzatot felvesz, és vigyázzmenet az üdülőig.

A vér meghűlt bennünk…. okés, vertük mi a vigyázzt már jópárszor, nemtéma. De azért ahhoz igencsak hozzászoktunk, hogy bennünket innen hajnaltájt visznek vissza valami nagyonmenő tuningolt ezerkettessel… ráadásul akkor épp olyan állapotban voltunk, hogy állni nem bírtunk egyenesen, nemhogy vigyázzmenetben masírozni öt kilométert.

De mit volt mit tenni? Ez az a választás, ahol nem tudsz választani. Nagyjából élet és halál volt a tét…

Én kaptam észbe elsőként.

Vigyázzba vágtam magam, és ordítottam egy kurtát: - Szakaaaaasz ’gyázzz!

Zászlósunk ábrázata egy árnyalatot megenyhült. Ebből a vigyázzból megértette, hogy megértettük. Masírozunk vissza az üdülőbe.

…demégmielőtt csodálkoznál: nem azért kaptam észbe, mert nem van eszem. Van énnekem, csak ritkán használom – de akkor nagyon. Mint ott akkor is.

Szóval: gondolamenetem szerint elindulunk vigyázzban, had lássák, hogy milyen katonák vagyunk. Aztán mikor már látótávon kívül vagyunk, elhagyjuk a falutáblát, úgyis töksötét van, átváltunk sétába. Ottmegasztán majd megbeszéljük, hogy reggel félötig visszajövünk-e befejezni a befjeznivalót, vagy épp tényleg elsétálunk Tóni bá’ birodalmába.

Igen ám, de nem egészen így történt a dolog….

Ugyanis rendőreinket nem nagyon ejtették a fejük lágyára. Vagy voltak ők is bakák. Vagy mindkettő…. Ugyanis a zászlós úr negédes mosollyal a szája sarkában, hamarjában közölte, hogy jönnek utánunk a kocsival, mert ők olyan jószívűek, és hogy a fényszóró világítsa nekünk az utat, nehogy megbotoljunk valamiben. Aztán szikrázó szemekkel még hozzátette, hogy ha neadjisten abbahagyjuk a vigyázzt, vagy csak egyszer is félreveri valamelyikőnk, úgy végigver minket a gumibottal, hogy azt is megbánjuk, amit nem gyakran szoktunk.

Aztajóbüdösrohadtmocskosbüdös…..

Nade mitvoltmitteni? Semmitsenem. Elfogadni a lehetetlent.

A fejeken látszott, hogy úgy érzi mindenki magát, mint egy század légiós, akiknek kulacs nélkül kell átszelni a sivatagot. Annyi különbséggel, hogy nekik volt némi remény – nem úgy, mint nekünk. Abban az állapotban esélyünk nem volt véghezvinni a bevállalt feladatot…

Zászlósunk átvette az irányítást. Vigyázzt vezényelt, majd ránknézett. Rögvest módosította a vigyázzt egy szerelvénytigazítsra, ami enyhén szólva ránkfért. Az ingek t.kig kigombolva, kitűrve a nadrágból, az egyikünknek a derékszíja hiányzott, másikunknak a cipője, nekem személy szerint a sapkám nem volt a rendeltetésszerű helyén. – Egy perc – parancsoltak ránk, és mi értettünk a nemszépszóból. Uzsgyi vissza a dizsibe, összeszedtük a ruházatunk darabjait. El se hiszed: egy-egy lubárén volt a szíj is, a cipő is, és a sapka is. Hihetetlen…

Felsorakoztunk végül, majd elindítottak minket.

…hátnetuddmeg…

Bakancsban, frissüde állapotban sem nagyon vidám dolog vigyázzmenetet verni, kimenőcipőben és taknyosra olvasottan meg pláne nem az. Ekkor az egyszer csináltam ilyet életemben, és nagyon, de nagyon remélem, hogy soha többet. Kábé száz méter után éreztem, hogy leszakad a fejem, újabb pár méter után már zsibbadt az egész lábam…. komoly összegbe le mertem volna fogadni, hogy félútig sem érünk el, nemhogy a szolgálati helyig.

De hagy ne részletezzem tovább. A lényeg, hogy megérkeztünk. Hogy mikorra, azt nem tudom. Hogy hogyan, azt sem. Jóformán végig egyfajta transzban voltam, csak arra figyeltem, hogy ne tévesszem el a lépést, és hogy a rendőrautó fényszórójának csóvájából ne lépjek ki. A rendőrök szidalmait, parancsszavait és kaján röhögésüket hallottam ugyan, de csak nagyon, de nagyon homályosan.

Megcsináltuk, és ez a lényeg.

…

…

Az ember mindig tanul valamit.

Azt mondják, hogy az okosabbja a más kárán, a hülyébbje meg a sajátján.

Mi is tanultunk a saját hülyeségünkből.

…

…

Két hét elteltével ismét a szomszéd falu diszkójában voltunk.

Két apró változással:

1., sokkal nagyobb sztárok voltunk, mint előtte bármikor

2., ha jött a jard, a pultos bevitt minket a raktárba

….szeláví….