Van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda…
Az alábbi történet idején még dúlt a nyolcvanas évek nagy életérzése. Sokminden nem volt, de ami volt, az volt, és úgy volt jó, ahogy volt. Ha meg mást kívánt az emberi természet, akkor így járt, kívánjon csak…
Bizonyára sokaknak rémlik, hogy abban az időben nemigen volt pláza, hipermarket, hanem csak a centrum és a skála áruház. Ami azért volt jó, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni, és azért volt rossz, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni. A dolgozó népnek meg kellett elégednie a tiszacipő és derbidezodor kombóval.
Viszont azért az ember már akkor is emberből volt, és mint olyan, gyarló, mint a nemtudommi. Főleg, hogy nagyritkán, mikor a kevésbé keletnémet turistákon látta a honi jómunkásember az adidasz csukát, vagy a nájki mackófelsőt.
Sztorim főhőse (illetve szenvedő alanya – kinek hogy tetszik), Tibor, ebből a helyzetből sokat nem érzékelt. Sőt! Neki pont ez volt a legjobb.
Tibi ugyanis kamionosként dolgozott. Kemény meló volt ez már akkoriban is, viszont megvolt az a megkérdőjelezhetetlen előnye, hogy a csúnyagonosz nyugati világba munkaköri kötelessége volt kilátogatni. Míg más éveket várt arra, hogy valamelyik kevésbé baráti ország levegőjét a tüdejébe szippanthassa, Tibcsink már annyiszor végigment a máriahilferen, hogy már jobban unta, mint a hazai főutcát.
Éspersze ennek a munkaköri előnynek megvolt a maga egyéb előnye is – történetesen a hazai szemszájnak igencsak különleges cuccok legkevésbésem hivatalos behozatala.
Volt is annyi donáldrágó meg dobozoskóla Tibi ismerősi körének, hogy nem győzték azt továbbértékesíteni. Ha kellett valami, szóltak a spannak, és az egy-két héten belül leszállította. Kinek kétkazettásmagnó, kinek műsoroskazetta, kinek autómagnó, kinek véháeslejátszó, kinek pumamelegítő– az igényeknek valóban csak a fantázia szabott határt (nomega vámosok, de azokat mindig le lehetett kenyerezni egy-egy üveg viszkivel – de ez egy másik történet) Ezen tevékenységével pedig annyit keresett, hogy dehogyakartő más, könnyebb munka után nézni…
Élt is volna boldogan Tibi, mint a nagyok. De csak élt volna… de szegényszerencsétlennek volt otthon egy felesége.
Alapból jó dolog lehet a házasságügyi párkapcsolat: mindigvanakihazavár, azotthonmelege, aggódófeleség, miazmás – de Tibink ebből csak annyit érzékelt, hogy mikor hetente/kéthetente itthon töltött pár napot, akkor mindig állt a bál. „Sosevagyitthon, egyedülélek, nemtörődszvelem” – hallgatta ilyenkor napestig a kötelező érvényű hisztit.
Mert mit tud csinálni az emberfia, mikor távol van az otthontól? Gondolkodik. És mingondolkodik? Az otthoni dolgokról. Naneméppen a háromajtós koloniál szekrényről, vagy a lehelhűtőről, hanem az asszonykájáról. Mert hiába álltak külhonban is a búzatáblák mellett a szebbnélszebb pipacsok, ő azért csak a hazai muskántlijára esküdött, hogy azazigazi. Minden este, mikor a Rába volánja mögött lehajtotta a kerekfejét az ülésre, csak az járt az eszében, hogy dejólenneotthon, meghogy miket is csinálna élete virágoskertjének egyetlen nyíló rózsabimbójával. … …Megromantikázná. Kétszer. Aztán ha elszívott egy szofit, még kétszer.
Így hát, mikor hazaért, sokszor már a lépcsőházban bedurrant az …izé… ….nnnna…. az alkarja a cipekedéstől, és mire beért az előszobába, ott második dolga az volt, hogy romantikus dolgokat kezdett foganatosítani. Merugye az első dolog az volt, hogy leveszi legalább a kabátját… ha a cipőjét nem is.
Igenám, de a naccságosasszony nem midig gondolta úgy, hogy a háztájit be kéne kapálni. Valami miatt rendre elutasította férjét. Fejfájás, hasfájás, mostjönmeg, mostmegvan, mostmúltel, ésatöbbi. Hiába gondolta Tibink, hogy a hosszú nélkülözésben kiszíjasodott kapanyelével dolgozhat végre egy jót a kertek alatt, a legtöbb esetben nem kapott mást, mint egy tál nokedlit csirkepörkölttel. Azisjó, persze, főleg úgy, hogy tőlünk nyugatabbra nemigen ismerik még most sem ezt a fejedelmi étket, de hát a másmilyen éhséget nemigen csillapítja a nokedli, legyen az bármennyire is tökéletesen szaggatva.
Pedig Tibi el volt eresztve romantikaügyileg elég vastagon. Bármerre járt a nyugati világban, mindig hozott haza kedvesének valami szépet: a hollandusoktól facipét, a franciáktól napóleonkonyakot… és végül, ami a legdrágább volt mind közül: a németektől adidasz papucsot.
…
…és ez a pacsker, ez lett a veszte végül.
…
Egy idő múlva ugyanis hősünk érezte, hogy neki bizony itt valamit tenni kell.
Először ugye saját kezébe vette a dolgokat, dehátaz csak amolyan egy korty víz a szomjhalál ellen. Hamarást rájött, hogy ezzel nemigen van bentebb, hanem csak méginkább szomjasabb lesz.
Mitvoltmitteni, nyakába vette a nagyvilágot. Illetve csak a várost, amiben élt.
Nem messzire tőlük volt egy kávéház. Szép szovjetes neve volt, hiszen az akkori kor egyrészt pont arról volt híres, hogy a mai divatos angol/amerikai elnevezéseket az orosz elnevezésekkel illették. Pölö Vöröscsillagmozi, Csuvasétterem, Szamovárkávézó…. és ide, ebbe az igen sokatmondó névvel ellátott műintézménybe tért be aznap este Tibor.
Leült a pulthoz, és kért egy novellát. Mikor elolvasta, kért mégegyet. Majd mégegyet. Ekkor érezte azt, hogy elég bátor ahhoz, rendeljen abból is, amiért tulajdonképpen idejött.
- Szeretnék kérni egy kávét – szólt végül a pultosnak sokatmondó arckifejezéssel.
- Milyen kávét? – kérdezett vissza a pultos, ugyanolyan sokatmondó arckifejezéssel.
- Feketekávét, öt cukorral – válaszolt Tibi.
A pultos szája szélén kaján vigyor terült el, és a kért kávéval egyidőben letett egy gémkapcsokkal összetűzött ánégyes papírköteget.
Az ötcukros feketekávé ugyanis egy jelszó volt arra, hogy az ember egy kis folklórműsorra vágyik az este folyamán… tudta ezt a város belsőbb köre, szájról szájra járt az ige, és igénybe is vette sokmindenki a vendéglátóipar eme produktumát.
…
…
Tibi félfülig elpirulva kezdte lapozgatni az eléje tett paksamétát. Röstellte magát egy kicsit, hogy meglett, házas férfiemberként ilyesmire vetemedik, dehát az éhség az nagyúr. Ha éhes az ember, eszik. „Ennyire egyszerű” – nyugtatgatta saját magá.
Midegyik lapon volt egy hölgyről készült fekete-fehér fénykép. Aligvalami ruhában pózoltak a delikvensek - jobbára csak egy bugyingó vagy egy széthúzott fürdőköpeny takarta a takarnivalót. Az arcuk filctollal volt lesatírozva, egyéb híján teljes természetességben pompáztak – lévén, hogy akkor még a szilikon és a fotósop nem volt még feltalálva mifelénk. A képek alatt rövid leírás, hogy hánykiló, milyenmagas, hányéves…
Hősünk mélázva lapozgatta a dokumentációkat. Rendre dobta félre a neki kevésbé tetsző adatlapokat. Szemmel látható volt, hogy egy bizonyos típust keres. Egy olyat, mint egy muskántli…. és láss csodát, három ilyet is talált a végére. Ezt a három lapot szétterítette maga előtt, és kikérve egy újbóli novellát, nekilátott, hogy kiválassza a neki legmegfelelőbbet.
A három képen a három hölgyike majdnem egyforma volt. Teltkarcsú mindhárom, ahol kell, ott bőséggel, ahol nem fontos, ott szűkebben mérve a mérnivalót. Az első világos, rövid hajú, kigombolt ingben, tűsarkúban. A második félhosszú hajú, széttárt fürdőköpenyben, csípőre tett kézzel, strandpapucsban. A harmadik pedig hosszú, sötét hajú, falatnyi kis bugyellárisban és tornacipőben.
…
Már majdnem ki is választotta a harmadikat, mikor a pillantása visszasiklott a második képre.
Valahogy nagyon ismerősnek tűnt az a képen szereplő hölgyemény. „Tán a szomszéd Ica az…” – futott át az agyán. Ebben a hitben marad is volna, ha a tekintete meg nem akad a képen szereplő papucsán.
Mert ugye sok papucs van a világon.
Még tán adidaszból is van ezernél több.
De olyan adidaszpapucs csak egy van: és ezt onnan tudta Tibi, hogy azt pont ő hozta németből még tavaly a szeretett Jolikájának.
…
…
Öntötte is el az agyát a kulimász de hirtelen.
Akkor már nemcsak a papucsot ismerte föl, hanem a tavalyelőtt vett fürdőköpenyt is, meg a frizurát, amire még tőle kérte el az ezrest a Joli.
…de hősünk nyugodt maradt. Pont ezért volt hős.
- Ezt kérem – nyújtotta át vérben forgó szemekkel a második lapot a pultosnak.
Szegényszerencsétlen fickó…. ha tudta volna, hogy milyen lapot adtak át neki, ezerrel iramodik ki a pult mögül, és fut, úgy, hogy hátra sem néz. Nemhogy beszól….
- Tökéletes választás uram – mondta Tibinek. – A hölgyről csak a legjobbakat hallani mindenkitől.
…
…
…és ekkor kapta az elsőt.
Ököllel.
A másodikat már térddel, a harmadikat pedig spiccel.
…
…
Tibor, mikor a látszólag indokolatlanul félholtra vert pultos látványától halálos csendbe burkolódzott könyvtárat elhagyta, rögvest hazasietett.
…
…
Otthon már persze várta a Joli – hogy adidaszpacskerben és fürdőköpenyben, vagy sem, arról nem szól a legenda.
Arról viszont már inkább beszélnek azóta is a környéken, hogy mikért verte le a harmadikról a bolond kamionos a feleségét, keresztül a lépcsőházon, át a kis parkon, egyenesen a buszmegállóig.
…
…
…szóval, van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda.
Vagy legalábbis ne emlékeznénk rá…
(a történetben szereplő nevek nem valósak, csupán az én agyam torz és hirtelen szüleményei. Így értelemszerűen a cselekményhez semmiképpen nem köthetők – ezt asszem le kellett írnom)
Utoljára kommentelt bejegyzések