Ma reggelre teljesen bezsongott a fejem. Még a szokásosnál is jobban. Ez a vasárnaposdi nagyon divatba jött manapság.

Egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó, hogy megint nyitva lesz minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett vásárolni vasárnap. Tiszta gáz, hogy nem lehetett plazmatévét venni, meg soppingoltatni az éppen aktuális plázacicáinkat.

Mindemellett egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó volt, hogy zárva volt minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett a családdal vasárnap a dolgozó, tiszta gáz, hogy most már nem lehet fagyizni menni, meg kirándulni.

Persze, elgondolkodtam én, hogyne gondolkodtam volna. Elvégre ezért van nekem eszemnekem. Hogy gondolkodjak.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy végül is mindenkinek igaza van itten, és mégsincs senkinek sem igaza itten.

Mert ugye a világ legnehezebb munkájáról beszélünk! Ahol dolgozni kell, meg a sok barmot elviselni! Napersze…. rákontráz erre boldog-boldogtalan, hiszen mindenki tud legalább két olyan szakmát mondani, ami a világon a legnehezebb, és a legnagyobb szívás.

Fogtam hát magam, süttettem a Kedvesédesanyámmal hamubasült bogácsát, fogtam a kedvenc vasár- és ünnepnapi túrabotomat, és elindultam megkeresni a világ legnehezebb munkáját. Nagy túrára készültem, hiszen talán még a város végéig is el kell nekem menni, hogy kerek egészben láthassam a mindenféle munkákat, és el tudjam dönteni, melyik is a legnehezebb!

Először is tankoltam egy cseppet a kocsiba – mer üzemanyag nélkül az sem mozdul egy tapodtat se manapság. Beállok a kúthoz, tankolok, megyek be fizetni. Állok a sorban, várom a soromat. Előttem népek, mindenfélék. Azegyik tankolt, de kártyával fizetne, nemkérszámlát, amásik nemtankolt, de kávét kér, a harmadik benzint tankolt a dízelbe, kéne valamit csinálni de rohadtgyorsan, a következőnek levegő kéne a kerékbe, a maradék meg duhajkodik hátulról, hogy deménemhaladasor gyorsabban, mehogy miértilyenszerencsétlen az eladó. Egy lány a pultban, egy csávó odakint, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket kerékkulccsal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Enni is kell valamit, merthát a bogácsa csak nem tart örökké – mentem hát befelé a sarki kisboltba is zsömléért. Totyogó nénike, mackónadrágos alkesz, babakocsis anyuka, ecsetfejű divatgyerek van a pénztárnál. Az egyiknek az nem tetszik, hogy nem lehet kártyával fizetni, a másiknak nagyon nyakába fúj a légkondi, a harmadiknak nagyon melege van. A kért tízdeka parizer miért lett tizenegyésfél, a kilóskenyér miért nincs szeletelve, a tejfölből miért csak ötféle van – csak kevés panasz a sok közül. Két eladó, egy pénztáros, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a csabaikolbásszal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Kéne némi zöldség is, merthát reformtáplálkozásügyileg mostanában vagyok felszállóágon – irány hát a zöldséges. Kevés póréhagyma, némi krumpli, marék hónaposretek, elégez az útra. A népek itt is ugyanazok: kinek az a baja, hogy márciusban nincs dinnye, kinek az, hogy miért nincs már ananász, a másik azon panaszkodik, hogy az emmes tojás miért olyan kicsi, meg egyébként is, a cukkíni biztos azért akciós, mert már le van járva a szavatossága. Az egyszem eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kígyóuborkával, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Mi lesz, ha megvágom magam útközben? Be kéne kötni a sebet akkor… irány hát a gyógyszertár. Mi van bent? Ugyanaz, mint eddig máshol is. Egy kiscsaj a pultnál értetlenkedik, hogy aztkéri, ami a tévében volt, de a nevére nem emlékszik, egy csávó nemérti meg, hogy a mittudoménmit csak receptre lehet, egy manusznak meg fel kellene olvasni a betegtájékoztatót. Három hölgy a pult mögött, minden feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy levél kalmopirinnel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Álmosan nem tudok vezetni - irány hát egy kávézó. Jó lesz kicsit lehuppanni, felpörögni. Kávétkérek, kétcukorral, tejnélkül, kevéshabbal. Asztalnál társaság, jópofák, megyaduma. Hogyapultost hogyésmikormennyiszer, vizetkérnek  kétbubisat. Mások fizetnének, csettingetnek, integetnek. Sok szót hallok, de kettőt nem: legyenszíves-kéremszépen. A felszolgálón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kávédarálóval, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Már majdnem útra keltem, mikor eszembe jutott: van egykét sárgacsekk, csakbekénefizetni, kitudja mikor érek haza - irány a posta. Sorbanállás, már meg sem lepődök. Bácsinak bélyeg kéne, de az nincs ennél a pultnál. Nénikek boríték, az sincs itt, máshol kell várni. Egy suhanc csomagért jött, azismásikpult, lassan rájövök, olvasni sem tudnak a népek, pedig a sorszámkiadó autómata még számomra is egyértelműen írja ki: levélfeladás egyesgomb, befizetések kettesgomb. Postásnénin feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a telefonkönyvel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Jut eszembe, cigi is kéne nekem, mert még a rövid utat sem bírom dohány nélkül, nemhogy a hosszút. – irány a trafikba be, veszem a szokásost. Csávó jön, bűzlik, mint a dög, kéri az ürgét. Eladó mondja, megneigyaidebent, de az csak felbontja. Fiatal bejön, kérik a flekót, az nem adja, de istenuccse megvanmárőtizenkilencis. Az ajtót csukjabe legyenszíves, minden másodiknak el kell mondani, közben meg kapja az ívet visszafelé, hogy gyere, csukdbete. Az eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy hamutállal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

….nnna, és ekkor döntöttem úgy, hogy nem megyek én sehova se….

Minek?!

Még el sem indultam, nemhogy a város végére nem értem el, de még a kerület határát sem láttam rendesen – mégis láttam a világ legnehezebb munkáit, ahol mindenki dolgozik napra és évszakra való tekintet nélkül. Mosolyogva, mint akinek jókedve van…

Megvan mindenkinek a maga zöld gyepe, és mindenkinek jobban tetszik a szomszéd keresztje.

…így is van ez rendjén…