Általában nagyon izgalmas dolog a keresgélés. Kivéve akkor, amikor azért izgulsz, hogy ne Te találd meg azt, amit keresel.

Nem olyan régen egy hímzőversenyen voltam. Nagy ügy, voltam már párszor, és lesgyanús, hogy leszek is még – ha tetszik, ha nem. De ez egy peppenként más volt a többihez képest.

Megy a dzsembori, ahogy szokott. Mindenki szépen hímez-hámoz, csattognak a kötőtűk, miegymás – beszéltem már erről, ha nem villany valami, akkor figyelj oda rendesebben.

Szóval, ott téblábolok a jónép között, mint aki tudja, hogy mit miért csinál, teszem az agyam, úgy, hogy szemmel láthatólag én legyek a helyileg illetékes Atyaúristen, vagy legalábbis annak földi helytartója. Teszem hozzá csendben, ez általában magától össze is szokott jönni, ha meg nagyritkán nem, akkor teszek róla, hogy kis rásegítéssel, de valahogy összejöjjön. Ha mégse jön össze, akkor az azért van, mert akaratomon kívül valami olyan nagy gebasz történik, amit még én sem tudok a helyén kezelni – pedig ha én nem, akkor senki se nem tud ilyeneket kezelni.

Valami ilyesmi volt akkor is. Valaki elcseszett valamit, és többek közt én is ittam a levéből…

Mint mondottam volt, ment minden a maga medrében – egy ideig. Majd a versenynap végén az egyik delikvens szól az egyik kollégának, hogy talált valahol az erdőben egy bombát. Bár mondjuk ez annyira nem volt ilyen egyszerű: hiszen a bejelentő német illetőségű volt, akinek pedig bejelentette, az csak annyit tudott németül, hogy möhte ájn bír. Szóval, az ékes szavak alkalmazása helyett itt is életbe lépett a pantomim, és úgy lett elkarattyolva, hogy mit is talált., sok bumm-bumm (gondolom, ez volt a bomba hangja), meg egy csomó brrrrr-brrrrr (ez lehetett a repülő), valamint az elengedhetetlen két kézzel való fejmegfogás, a félreérthetetlen nemzetközi szóhasználattal, hogy „ajjajjjajjj”. Az érintett csapattárs először azt hitte, hogy viccelnek vele, és már épp készült tarkóncsapni egy szőlőkaróval a germán fószert, mikor az elővette a nagyonokos telefonját, és megmutatta a bombáról készült fotót. Nnnna, a kolléga akkor kapott egy gyengébb agyvérzést és egy infarktibilist egyszerre…. de mire felocsúdott az első rémülettől, a delikvens már felszállt a buszra, és mintha sose lett volna ott, ott se volt hirtelen.

Nosza, ment is a nagy össznépi fejvakarás, hogy most akkor hogyan tovább most akkor.

Merugye, ha lefotózta, akkor az bizony ott van, mégpedig olyan helyen, hogy arra bármikor bárki ráléphet, aztán majd szedheti ki a repeszdarabokat a fogai közül. Arról nem is beszélve, hogy ha felrobban a bomba, akkor annak olyan hangja lesz, hogy pont ő süketül meg először. Szóval, nem jó ez sehogyse….

Nadimivanakkor – tételeztük fel -, hogy ha valóban csak szívatni akart minket? Ami végsősoron sikerült is szemmel láthatólag… Szóval, mi van akkor, ha azt a fotót valahol máshol készítette, vagy mittudomén, leszedte az internetről, és ezzel húz minket, hogy itt találta ebben az erdőben? Lásd pölö, nekem is van a telómon egy csomó kép, én is tudnék mutatni képeket mondjuk hajókról, hogy itt láttam a fák között….

Kisvártatva azonban elvetettük a szívatás lehetőségét, mivel a központból szóltak a fejesek, hogy szólt bent nekik valami német ürge, hogy talált egy bombát, és még fényképet is mutatott róla.

…

…aztarohadtmocskosrohadtmocskos…

…

Kérlekszépen, lett is olyan összevissza szaladgálás közöttünk, hogy csak na. Hatvanon simán lefutottuk volna a százat is, úgy be voltunk sózva.

Most akkor mi legyen? Hogy legyen? Micsináljunk?

Mikor kicsit magunkhoz tértünk, lecsapoltuk az infót. Az azért mégse volt elég, hogy van egy bomba, de valami közelebbit kellene róla tudni, mert anélkül azért bolyonghatunk az erdőben egy jó ideig, míg rátalálunk.

Annyit sikerült megtudni, hogy nagyjából melyik versenybeli állomáshelynél találta az illető a pukkancsot. Sőt, még annyit is, hogy ettől-és-ettől a ponttól kábé tíz méterre, az avarban.

Mit volt mit tenni, irány keresni a keresnivalót. De csak ketten mentünk Zsolesszal a csapatból, azon gondolatmenetet követve, hogy ne mindenki vesszen oda a csapatból ebben a csatában – nomeghogy legyen kinek megbosszulni bennünket, ha előbb lépnénk a bombára, mintsem hogy megtalálnánk azt.

Elindultunk hát… közben meg égtek a telefonvonalak. Kiderült, hogy nem is biztos, hogy tíz méterre van ettől-és-ettől a ponttól, hanem harminc, vagy negyven méterre, és nem is biztos, hogy az avarban van, hanem valami réten, amin avar is van. Nabaz+, ezzel most nagyon beljebb vagyunk, morfondíroztunk Zsolesszal. Azért nagyon nem mindegy, hogy mekkora területet kell átfésülni, és azért harminc méter ide vagy oda nem elhanyagolható akkor sem, ha mondjuk csiperkegombát keresnénk – nemhogy valami nagyonhangos valamit. Arról nem is beszélve, hogy az infók alapján a bomba rozsdás volt, ergo, majdnem olyan színű, mint az avar körülötte – csak hogy egyszerűbb dolgunk legyen.

Közben mentünk az erdőben, és éreztük, hogy annyi adrenalin szaladgál bennünk, mint két enbéegyes focicsapatban együttesen. Ami mondjuk érthető, hisz én például nem kerestem még soha életemben bombát, úgyhogy ezen a területen igencsak kezdőnek számítottam. Spanomnekem sápadt arcáról meg messze lerítt, hogy ő se nagyon volt még hasonló cipellőben. Még brunyáltunk egy remélhetőleg nem utolsót, tartva attól, ha megtaláljuk a bombát, akkor legalább ne vizeljük össze magunkat ijedtünkben, és én személy szerint betoltam a tüdőmbe egy remélhetőleg nem utolsó szál kékmultit, csak a megnyugvás végett.

Elkezdtük a keresést. Szerintem szakszerűen, mert csak oda tettük le a bakancsunkat, amit már előtte megnéztünk. Gondolhatod, igen gyorsan haladtunk előre…. Közben meg szidtuk mindenkinek a jóédesanyját. Először is annak, aki pont ide ejtett le egy bombát. Másodszor annak, aki pont most találta meg…. Meg is állapítottuk, hogy kedves német barátunk azért nagy eséllyel vinné el a „Az év hülyéje” díjat. Gondold el: talál egy bombát, és ahelyett, hogy azon nyomban szólna valaki biztonsági személyzetnek, neeeem, ő vár vele jópár órát, majd akkor mondja meg, hgoy mi a szitu. Hogy még véletlenül se lehessen egyszerűen megtalálni. De fotózni persze, arra volt esze az istenbarmának…. namindegy, keresni kellett.

Tevékenységünk közben azért nemcsak a szemünk, hanem az agyunk is járt jobbra-balra. Mer az addig okés, hogy keressük, ez nem téma. De mi van akkor, ha megtaláljuk? Akkor hogyan tovább? Nomegpersze az se mellékes, hogy mi van akkor, ha a lábunk előbb találja meg, mint a szemünk, és rálépünk? Ezen a dolgon kicsit eltöprengtünk…. A haverral mindketten voltunk katonák annak idején, és pontosan emlékeztünk arra, hogy ha aknára lépünk, mi a teendő: egyenes ívben felrepülünk kábé tízméteres magasságba, majd harmincméteres körzetben egyenletesen szétszóródunk. Mondtam is Zsolesznak: „Te figyumá, ha má úgyis ketten szopunk itt, osszuk már meg ezt a melót is!” Láttam rajta, hogy nemigen érti, miről hablatyolok. Folytattam hát: „Ha robban, akkor majd befogjuk a fülünket, hogy meg ne süketüljünk. Utána meg Te felrepülsz magasra, mert nekem tériszonyom van, én meg addig szép egyenletesen szétszórom magam, mert úgyis kisebb darab vagyok, mint Te, úgyhogy az nekem könnyebben megy úgyis…” … láttam a haveron, hogy legszívesebben ő szórna szét engem ott helyben, hogy most is a baromság jár az eszemben, ahelyett, hogy ne a baromság járna az eszemben.

Kerestük serényen, de nem találtuk. A nap közben kezdett szépen lassan eltűnni a horizontról, úgyhogy kábé fél óránk maradt megtalálni a bombát, mert a sötét az erőben hamar beköszönt, és igen sokáig úgy is marad. A rozsdás bombát meg még világosban se nagyon lehet megtalálni, nemhogy sötétben…

Közben persze meg ment az imádkozás… én csak azt nem tudtam, hogy miért is imádkozom tulajdonképp? Azért, hogy ne találjuk meg? Fölösleges… meg kellett keresni, addig le nem mehetünk az erődből, míg nincs meg. Azért, hogy ne én találjak rá? Nnna, azért már inkább. Hiszen ha én lelem meg, akkor jobb esetben minimum összefirkálom a gatyámat, rosszabb esetben meg elájulok ott menten.

Namegpersze elküldtünk gondolatban – najó, néha nem csak gondolatban – az emberünket melegebb éghajlati viszonyokra. Azt, aki meglátta először, és nem jelölte meg a helyet. Mennyivel egyszerűbb dolgunk lett volna most, főleg, hogy egyre jobban kezdünk traspelni minden egyes lépésünk után. Közel ezer négyzetmétert kellett milliméterenként átnézni… hidd el, nem egy nagy élmény – főleg szürkületben. Köztudott, hogy én nem vagyok az az ijedős fajta, például simán megnézem egyedül este a sötét szobában az ikszfaktort is, sőt, még az éjjelnappalbarátokköztöt is, de akkor és ott az erdőben a zabszem még az orromba se fért volna fel, nemhogy máshová.

...

Kisvártatva Zsolt fekiálltott: Megvan! Megtaláltam! – tudom, genya vagyok, de tényleg örültem neki, hogy nem én akadtam rá a szerkezetre. Haverom kevésbé: úgy le volt sápadva, hogy simán elmehetett volna Hamupipőkének. Vagy Hófehérkének. De Csipkejózsikának biztosan.

Nosza, tekintettük is megfele, hogy mit is kerestünk ilyen lázasan. Persze csak nagyon óvatosan. Ismereteink szerint egy gyalogsági aknavető gránátot láttunk magunk előtt… persze, lehet, hogy más a neve, de ki nem tojja le. Nekünk akkor az volt, és kész. Egy kábé harminccentis hengeres valami, kis szárnyakkal a végén. Szóval, ott álltunk fölötte, és meg sem mertünk moccani. Mert mi van akkor, ha ez az egy van itt a talaj fölött, száz másik meg épp a lábunk alatt a földbe beásva? Akkor nagy szoárréban vagyunk, kérem!

Ekkorra már odamerészkedett hozzánk a csipet csapat többi tagja is. Hiába mondtuk nekik, hogy húzzanak el de rohadtkrvagyorsan a csába, mit lehetett tenni: ilyet még ők sem láttak, meg kellett hogy nézzék. Úgyhogy némi tisztes távolból való szemrevételezés után, lassan, óvatosan körbekerítettük az érintett részt némi nájlonszalaggal, hogy még a hülye is lássa, hogy ne menjen oda, majd elviharzottunk onnan, minél messzebbre. Párszáz méter után kifújtuk magunkat, és elégedetten konstatáltuk, hogy mindenki hiánytalan és megszakítások nélküli végtagokkal rendelkezik, egyikünk sem repült fel tízméter magasra, és senki sem süketült meg a robbanásban. Épp időben, mert ránkesteledett…. A sötétben alig találtunk vissza az erdőből.

A bázisunkra visszaérkezve azon nyomban három dolgot csináltunk: először felhívtuk a főmuftikat, hogy az ojjektum lokalizálás útján való elszeparálása foganatosítva lett, második dolgunk az volt, hogy fejenként elolvastunk egy-egy novellát, a nagy ijedségre, majd harmadik dologként pedig elolvastunk fejenként még egy-egy novellát, annak örömére, hogy épségben vagyunk. A telefonok közben meg szinte égtek, jöttek ezerfelől az infók, hogy mit és hogyan kell majd csinálni, ha megvirrad, hogy nehogy baleset legyen, vagy ilyesmi.

Nagyban sztorizgattunk, hogy mekkora májerek vagyunk, hogy megkerestük a pukkancsot, jókat röhögünk, hogy melyikünk milyen hülye képet vágott keresgélés közben, ki is az a Csipkejózsika, hogyan kerestem a kisebbik énemet az utolsónak hitt brunzoláskor, ésatöbbi, ésatöbbi.

Kisvártatva megérkeztek a rend éber őrei, tudakolván, hogy tényalladékilag most hol is tart ez az egész fennforgás.

Közöltük velük, hogy mi az ábra. Ők meg hallgattak minket, és közben nagyokat bólogattak.

Azt vártuk, hogy lázas telefonálásba kezdenek, vagy legalábbis megjelenik valaki abban a barominehéz bombahatástalanítós ruhában, de legalábbis hoznak egy kákilences bombakereső kutyát, vagy mittudomén. De legalább összevont szemöldökkel nézzék a horizontot, mintha valamin nagyon gondolkodnának.

De nem.

Rendőréken kábé annyi meglepetés látszódott, mint rajtam, amikor megtudom, hogy megint nem nyertem a hatoslottón.

Végül az egyikőjük megszólalt: - Nem nagy ügy. Szinte minden hónapban találnak ilyet kettőt-hármat errefelé.

…

…

Baaaaaaaz++++++!!!!!

…és ettől voltunk mi úgy bex@rva!