blogomnekem

…lehet-e maradandó élmény a locsolkodás? Szerintem igen…

Gyermekkoromban mindig nagyon vártam, hogy mehessek locsolkodni. Tanultam a verseket előtte ezerrel, hogy majd minél több kápét kapjak. Najó, volt olyan hely, ahol csak tojást és/vagy csokinyulat kaptam, de azokat a helyeket jól megjegyeztem, és nem mentem oda a következő évben.

Felserdülvén azért annyira már nem volt buli a húsvét, mert azok a lányok, akiket gyerekként megöntöttem, felnőttek, és már nem igényelték annyira a locsolóverseimet. Meg úgy engemet se nagyon… Pedig nekem akkor még nagyobb szükségem lett volna némi plusz tőkeinjekcióra az épp aktuális projektjeim megvalósítására. Nade így jártam: hiába tanultam én szebbnél szebb verseket, hiába vettem meg az ábécében a drágábbik locsolóvizet, a lányok lehúzták a rolót – volt locsolás, nincs locsolás. Csekély vigasz, hogy nem csak én jártam így….

Ráadásul kisvártatva elkezdtem dolgozódni. Viszont a húsvét ekkor már inkább jelentette a gályarabságot, mint az ünnepet – lévén a vendéglátásban ez egy igen kiemelt időszak. A sok evésivás-locsolás-tojásgyűjtés helyét felváltotta a meló…. elmentem péntek reggel dolgozni, és jóformán hétfő este keveredtem haza. Közben meg beletettem a makkoscipőmbe párszáz kilométert.

A fordulatot azonban épp ez jelentette: mert húsvétkor az egész kollektíva kollektíven szívott, úgyhogy a lányok-nők-asszonyok, akiknek szintén a meló jutott az ünnepekre, igyekeztek azon lenni, hogy csak egy kis időre is, de ünnepeljék valahogy azt, hogy őket ünnepelik. A rendesebbje ezért húsvét hétfőre hozott is magával némi perostojásos csokinyuszit, a legrendesebbje meg némi háztáji olvasnivalót – csak úgy bemutató jelleggel. Mi meg mindezért cserébe igyekeztünk megtanulni a négy sornál hosszabb locsolóverseket is….

A locsolásnak egyébiránt nagy feneket nem kerítettünk: műszak előtt, vagy műszak után volt esedékes az érintett hölgyeményeket bebiztosítani arról, hogy nem fognak elhervadni. A kezdeti szép versikéket felváltotta mindaz, ami épp az emberfia eszébe jutott akkor és ott. Így lett pölö egy klasszikus Pokolgép refrénből egy egész faja kis locsolóvers (Jegyezdmegjól, míg a földkerek, mindiglesznek rokkerek! Szabadelocsolni?) , vagy a műveltebbek részéről egy Petőfi adaptáció (Egész úton hazafelé azongondolkodám, miként fogom meglocsolni magát! Szabadelocsolni?) – a lényeg csak az volt, ott legyen a végén a költői kérdés: szabadelocsolni? …ám egy-két év elteltével egész másfelé irányítottuk az energiánkat, úgyhogy egy fia verset nem tanultunk többet.

Miért-miért?! Azért. Azért mert.

Najó, elmondom miért, nehogymá majd pont Te ne tudjad: mert nem vettünk kölnit. Sőt, még szódásszifont sem. Egész egyszerűen maradtunk a klasszikus vödör+hidegvíz mellett. Aminek persze megvolt az oka: hamár gályáztunk az ünnepekben, legalább néztük, ahogy az átázott ingeken keresztül sejthetővé válik a csajok cicifixe. Bár volt pár olyan megátalkodott kollegina, akik jól kicseszerintettek velünk, mert nem vettek a blúzuk alá semmit sem. Így aztán volt meglepetés mindkét részről….

Az egyik munkahelyemen ez a dolog odáig fajult, hogy a nők úgynevezett locsolkodó ruhában jöttek dolgozni. Értsd: alig valami volt rajtuk, hogy kevesebbet kelljen majd szárítani. Még a fehérneműt is lepórolták ilyenkor magukról. Ezen felháborító tény következtében kénytelenek voltunk különféle szabályozásokat életbe léptetni. Miszerint: bizonyos életkor és testömegindex fölött nem voltunk hajlandóak meglocsolni senkit sem a vödörvízzel, hanem csak kölnivel. Mondjuk azzal egy egész üveggel.

A lényeg viszont az volt az egész történetben, hogy élveztük, ahogy a nők visítanak. Mondjuk visítottam volna én is, ha a lehető legváratlanabb pillanatban nyakon öntenek tizenöt liter hidegvízzel…. de hát ez van, ez a húsvét. Neméntaláltamki….

Egész hadműveleti irodát hoztunk létre sebtiben, minden egyes alkalommal, mikor a leendő áldozatunkat meg akartuk önteni. Bármilyen vérbarom volt is a főnök, még ő is velünk volt akkor, hiszen az ilyesféle mókázásból ő sem akart kimaradni. Így aztán „Egységben az erő!” felkiláltással minduntalan sikerült becserkészni a hervadónak látszó hölgyeket, hogy aztán mint trófeát, nézzük a szárítón a ruhák tömkelegét. Az őszinte sívítozásokat meg még napok, hetek múlva is emlegettük, tízes skálán pontozva, hogy ki is vonyított odaadóbban.

A legérdekesebb és egyben legemlékezetesebb húsvéti locsolás mégsem ezen tények miatt került be a memoáromba…

Egy szállodában dolgoztam éppen akkor, mikor bekövetkezett a nagyonnemvárvavárt húsvéthéfő. Az éppen aktuális kolleganőnk tudta pontosan, hogy mire számítson ilyenkor, úgyhogy szegénykém igyekezett elejét venni a dolgoknak: úgy állt a locsoláshoz, hogy mi azt ne élvezzük.

A következő volt a gondolatmenete: ha nem sikít, akkor nem élvezzük. Ha meg nem tiltakozik, akkor talán meg sem locsoljuk. Pedig szemrevaló, fiatal teremtés volt, és pont ebből a szempontból alig vártuk a húsvétot: jó előre készültünk, hogy milyen szép látványban is lesz részünk. Hiszen az alap, kincstári munkaruhában is megtöltötte az étert, és amikor elképzeltük, hogy egy vödörnyi (pontosabban: fejenként egy vödörnyi) víz landol a korpuszán, az ugrik majd be, hogy olyan, mint Évamendesz a Béjvaccsban. Vagy valami hasonló…. Ha meg még vastagon sivít is hozzá, az maga lesz a gyönyör! Mondtuk is neki jó előre: húsvétra necsak hímestojást hozzon, hanem egy komplett váltóruhatárat.

Erre a kollegina hogy jött be dolgozni? Mint az okoslány a Mátyás király meséjében: voltis rajta ruha, meg nemis, jöttis, meg nemis. Ugyanis az a falatnyi rövidnadrág meg a pici felső az nem sok mindent takart… és hogy ezt még tetézze, odaállt elénk, csípőre tette a kezét, és azt mondta: - Nnnna, ittvagyok, öntsetek meg, hagy haladjak dolgozni…

….aztarohadtmocskosbüdösfrancba…. …csak álltunk ott, mint egy vert sereg…. hümmögtünk, hogy hát ígynemjó, úgynemjó, de a kollegina hajthatatlan maradt: szemmel láthatólag várta a locsolást.

Ott volt a vödör a kezünkben, de valahogy nem volt kedvünk reája önteni a tartalmát. Kedvtelenek voltunk. Elvette a játékunkat. Elhangzott ugyan egy-két kékerdő meg zöldibolya, löttyintett is a lúzerebbje rá pár csepp párfőmöt, de a húsvét egyik várvavárt sarokpontja elmaradni látszott…

Hanem aztán a lelkem mélyén mindaddig szunnyadó okosabbik énem felébredt.

….és én, a Hős, egycsapásra megmentettem a húsvétot….

…

…

Ölbe kaptam a leányzót, és meg sem álltam vele a szálló szabadtéri úszómedencéjéig. Hiába ordított szegénykém közben, hogy "necsináld,necsináld,necsináld", én biza hajthatatlan maradtam. Belevágtam úgy ruhástól-cipőstől-ritikülöstől-mindenestől, majd közöltem vele, hogy kedvesegészségedre-elnehervadjál.

Meglett hát a látvány is, meglett a széles visítás, és persze meglett az ingyen vizespóló is egyszerre. Mondanom sem kell, vittem a prímet.

…

…

Nadeezután… ….hatemégláttál bolond menyecskét….

Nem is az volt a baj, ahogy kinézett ezután. De mondjuk az se volt semmi…. A frizura az ugrott. A smink az lefolyt, de rendesen. Mikor kápászkodott ki a medencéből, kajakra olyan volt, mint abban a bizonyos horrorfilmben a lány, mikor a kútból mászik elő.

A nevetésünk rögvest abbamaradt, és mindenki igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a kolleginától, és az általa gerjesztett veszélytől. Komolyan mondom, én azért elég rendesen el vagyok eresztve bátorságügyileg, de akkor és ott úgy féltem, mint a nagyon. De nagyon.

Hogy mit mondott pontosan a kolléganő, azt most nem idézném fel teljes mélységében. Szerintem tudod Te azt pontosan.

…

…

Aznap igen fagyos hangulatban dolgoztunk.

Bár – ezt talán mondanom sem kell –, mikor a leányzó nem látta, azért megkaptam a mázsa hátbaveregetést a többiektől, meg a hektónyi elismerő pillantást.

...mondjuk az is igaz, hogy a hónap dolgozója az nem lettem.

….de akkor is megérte!