blogomnekem

Ha valalkit átvezényelnek egy másik munkahelyre, az kénytelen kelletlen, de tudomásul veszi a történéseket. KIvéve akkor, ha az érintett személy nem egy személy, hanem egy jószág....

Valamikor, réges rég, amikor beköszöntött a csodálatos szocccalizmus, a nép önként és dalolva adta be a közösbe a javait, egy szebb és boldogabb jövő érdekében. Követve az akkori divatirányzatot, nem tett másként Nagyapám sem.

A bazinagy közös mindenségben dolgozott mindenki, ha kellett, ha nem. Lázasan építették a dolgozók mindenhol a nép jövőjét, serényen tevékenykedve minduntalan. Értelemszerűen ebből sem maradt ki az Öreg.

Faluhelyen ez a nagy össznépi termelés a termelő szövetkezetekben összpontosult. Az egész falu apraja nagyja ott dolgozott, aki nem, az nem is volt rendesember. És igen, Nagyapám is kivette részét a tevékenykedésből.

Öregem, miután egész életében lovakkal foglalkozott, adta magát a helyzet, hogy nem a földeken, hanem az istálló környékén építette a rendszert. És ha már úgyis kocsis volt a felvilágosodás előtt, a téjeszcsében sem kapott más titulust: igaz, ott csak a lovas kocsi volt rendelkezésre állva.

Szokványos helyzet, szokványos eszközpark – nem volt ez sem különb, mint bármelyik más termelgető szövetkezés. Ugyanazt csinálták, mint jópár száz éven keresztül, jól értettek hozzá. A bajok forrása mindig az volt, hogy a vezérkarban az elvtársak nemigen értettek sokmindenhez.  Amihez igen, annak viszont vajmi kevés köze volt a szoccccalista mezőgarázdálkodáshoz.

….és ebből lettek bajok. Nem is kevesek.

Egy szép, késő tavaszi nap Nagyapám szokásához híven felült a kerékpárra, és elindult foganatosítani az aznapi tervgazdálkodást. Nem volt nagy csoda ez, ezt csinálta minden nap – ugyanazon munkafolyamat, ugyanazon emberekkel és jószágokkal. Sok változatosság nemigen volt benne. De az a nap mégis másként alakult.

Mikor odaért az istállóhoz, látja ám, hogy a téjeszelnök elvtárs nagyban parolázik valakivel, akinek szintén olyan nagyon téjeszelnökös kinézete volt. Messze kitűntek az istálló addig megszokott színezetéből, mert a műbőr endékás szandál a kötelező barna zoknival, a szürke szövetnadrág a tökig kigombolt aprókockás inggel nem feltétlen a rendszeresített viselet volt az állatállomány körül. Közelebb érve feltételezése bizonyosságot is nyert: a saját elnökelvtársa bemutatta neki a szomszéd falu elnökelvtársát, majd utasította, hogy fogjon be a kocsiba, de hamarást, mert mostan szemrevételezés lészen bizoccságilag.

Nagyfater rántott egyet a vállán. Pont mindegy volt neki, hogy miért fog be a lovaskocsiba, márcsak azért is, mert a munkáját minden nap így kezdte: befogott a lovaskocsiba. Ha most ezt az elvtársak szemrevételezni óhajtják, akkor vételezzék szemre. Nagy különbség úgyse nagyon szokott lenni: a lovak ugyanazok, a kocsi szintén, a kocsis meg akkor is kocsis, ha libatollas csákó helyett épp most a fekete műbőrkalap volt a meghatározott divatirányzat.

Felszerszámozta hát a két lovat, kivezette őket, és seperc alatt ott feszített a bakon. A két nagyonokosember meg felkászálódott mellé, és elindult a menet.

Körbekocsikáztak a téesztanyán, közben meg a két főmufti elégedetten szemlélte a lovakat. Mint utóbb kiderült, azzal a célzattal ment a nagyvizit, merthogy a járástól jött a határozat: a jobb termelés érdekében a helyi kancát át kell vinni a szomszéd falu téeszébe, hogy az ott lévő csődörrel karöltve a jószágállomány is erősítse az harmadik ötéves terv előirányzott mutatóit. Éshogy a darabszám leltárilag azért ne nagyon változzon, onnét cserébe hoznak majd egy másik kancát.

Az ötlet egyébként baromi jó volt, hiszen nevezett helybéli kanca, a Szellő, a Nóniusz fajta igencsak szép, büszke teremtménye volt, míg a másik faluban lévő kanca pedig a Lipicai fajtát hivatott ezen a környéken képviselni. Nem meglepődni: akkoriban még nem volt divat Hungaricumnak titulálni bármit is, hiszen minden Magyar volt, nem volt mire azt mondani, hogy idegen tőlünk. Magyar volt a birka, a tyúk, a sertés, a tarkamarha, és az olyan mára már űbertrendinek számító lófajták, mint a Nóniusz, nem volt több a téesztanyán, mint egy egyszerű igásló.

Kocsikázás közben a helybéli elvtárs nagyban dícsérte az érintett szürke kanca büszke járását, meg a pejkó tüzességét, míg a szomszéd elvtárs pedig elismerően nyilatkozott az érintett szürke kanca büszke járásáról ás a pejkó tüzességéről. Nagyapám meg gondolatban elküldte őket a halál vérveres baltanyelére, merthogy a szürke az deres volt, és azért volt büszke a járása, mert éppen sárlásban volt, a pejkó, ami pedig sárga volt, annak nem tüzes volt a járása, hanem langelt a bal hátuljára, mert a központilag meghatározott vasalás csak következő hétre volt előirányozva. Szólni mégsem szólt, mert örült neki, hogy legalább a sárga heréltet nem nevezte kancának az elnökelv – aki a múltkorában a sertéstelepen az egyik vágósúlyban lévő ártányt méltatta dícsérő szavakkal, hogy milyen szép coca…. Mikor meg jött a fiallás ideje, akkor meg ha tetszett, ha nem, a nevezett disznónak is fialni kellett: de megoldották ezt is, legalábbis papíron. Több malacot írtak a leltárívre, és elvan a végzés. Erről szólt az egész rendszer. Úgyhogy hamar kiderült, hogy a bakon két ember csak díszpélónak volt ott, mert a lovakhoz annyit értettek, mint nagyfater a csillagászathoz. De hát a járásról jövő felsőbb utasítás őket is érintette, úgyhogy csak ott kellett lenni okoskodni…

A szemle végeztével aztán egymás kezébe csaptak, kölcsönösen vállon veregették egymást, majd közölték az öregemmel, hogy most azon nyomban indulhat is a másik faluba, otthagyja a kancát, és hozza helyette egy másikat.

Így is lett. Nagyapám elkocsizott a másik téeszbe, kifogta a kedvelt lovát, majd felszerszámozta a másikat, és visszatért. Nem volt ebben semmiféle nagy mutatvány – a műszak végére végzett is mindennel.

….igen ám…. csakhogy az érintett lovakkal a járási tanács elfelejtette közölni ama számukra korántsem elhanyagolható tényt, hogy ezentúl más lesz az otthonuk, máshol lesz a munkahelyük, és más próbálja meg őket takarmányozni.

A következő nap eseménytelenül telt, látszólag minden ment az előre meghatározott terv szerint. A nagyfater keze alatt az újonnan jött ló dolgozott szépen.

Harmadnap azonban, ahogy Nagyapám ment dolgozni, az istálló előtt ismét ott volt a két főelv. De most nem diskuráltak egymással, hanem csípőre tett kézzel várták az öreget. Szerencsétlen még le sem szállt a biciklijéről, már neki is estek, hogy milyen gebét nevelt itt ki, hogy merte szabotálni a rendszert, meghátegyáltalán…. aztán mikor az Öreg kissé félretolta a kalapját, majd összébb húzta a szemöldökét, akkor vettek visszább kicsit az elvtársak, majd rögvest hozzá is tették, hogy „Jóreggelt, Estván elvtárs!”. Amit igen jól tettek, hiszen szoccccalizmus ide, tervgazdálkodás oda, azért egy íróasztal mellett lévő okostóni már akkor sem ért fel egy lovasemberrel. Rang ide, beosztás oda, az írógép azért nem tudott akkorát ütni, mint egy valamirevaló kocsis, ha megsértik a becsületében. Ráadásul a két főelv együtt nem volt akkora darab, mint az Öreg egymaga, és mint olyan, nem is a grafitceruza szaladgált egész nap az ujjai között, hanem a hajtószár vagy a vasvilla….

Hiszen hét határban híre volt a kocsisoknak már akkor is: többek között azért, mert igen alacsony volt az ingerküszöbük az olyan személyek jelenlétében, mint akik pölö az adott pillanatban a vezérkart képviselték. És a két téeszelnök tudta jól, hogy az ilyen embereket nemigen lehet azzal fenyegetni, hogy nem kapják meg a soron következő bilétájukat a párttagkönyvbe, mert tudják jól a választ: a bélyegért a könyvtárban még kölcsön se adnak könyvet, nemhogy kiolvasásra – magyarán szólva magasról tettek a stemplikre. Azt meg végképp nem szerette volna egyikőjük sem, hogy neaggyisten grabancon ragadja őket az a látszatra is igen erős két marok, mert akkor aztán a pártfegyelmi tárgyaláson ők nemigen lesznek jelen megszakítás nélküli végtagokkal. Tudták pontosan, hogy az elnöki titulus mindaddig van érvényben, míg ezek a fajta emberek azt érvényben hagyják - faluhelyen a marhákkal és a lovakkal dolgozó embereknek már akkor is komoly előjogaik voltak, amiket a hosszú évek alatt saját vasöklükkel vívtak ki. És noha az ilyesfajta vasmarkok az edzőteremnek vagy a reformtáplálkozásnak még csak a hírét sem hallották sohasenem, azért meg tudták csuklóból úgy tekerni a hajtószárat, hogy annak a másik végén lévő két ló majdhogynem hátraszaltóra lett kényszerítve. Az emberi korpusz pedig nem feltétlen az ilyenmód megedzett izmok által foganatosított fizikai behatásokra lett megalkotva.

Pár perc igen erőteljes egymás tekintetébe való szúrós pillantás után, mikor már kicsit lenyugodni látszottak a kedélyek hullámai, és a két téeszelnök már biztosra vette, hogy nem fognak ballisztikus ívben a ganédombra szállni némi pároslábbal történő farbarúgás által, felvázolták a szomorú eseményeket. Nevezetesen, hogy a tegnap átszállított szürke (deres, baz+ !!!) nemhogy nem húzza a kocsit, de még be sem lehet fogni. Az abrakoltatást is két ember csinálja, mert nem enged magához senkit! Úgyhogy azon nyomban autóba kell pattanni, meg sem állni a szomszéd faluig, és ott aztán megmutatni, hogy nem valamiféle skandalum van foganatosítva, hanem csak egy egyszerű félreértés ténye forog fent.

Nosza, el is indult hát a nagy barna Wartburg, meg sem állt a célig. Mikor nagyfater kiszállt az autóból a szomszédságban, az ott lévők szinte vigyázzban álltak előtte. Mindig is tudták, hogy nagy respektje van az öregnek, de hogy egyenesen a téeszelnökelvtárs fuvarozza, na azt azért mégsem gondolták volna…

Ahogy az Öreg belépett az istállóba, a deres felnyerített. Ahogy odament az álláshoz, a ló félreállt. Kérdőn nézett hátra, hogy mostakkormivan, miért kell ide két ember? Fogta az zabosládát, bement a kanca mellé, és ott állt mellette, míg az abrakolt. A többiek meg egyre sűrűbben tekingettek egymásra, hogy most akkor mi is van…. Eztán kötőfék le, szerszám fel, zabla be, kocsinak elé – az Öreg még szinte a bakra sem pattant, a ló már el is indult szépen. Két kanyar a telepen, ennyi, vége, nemvantovább. Ekkor odaállt a jónép elé, és tarkóra tolt kalappal nonverbále kérdezte: Holittabaj?!

A téesz egész apraja-nagyja a csudájára járt, hogy mi folyt itt. Ilyet ők még sosem csináltak… na jó, a lovakhoz sem értettek összesen annyit, mint Öregem egymaga, nade akkor is, ők még a takarmányozásig sem nagyon jutottak el – csutakolni meg nem is merte senki sem.

Feladat megoldva, irány haza.

Következő nap, mikor nagyfater munkába ment, megfogadta, hogy ha akkor is ott látja a két elvet az istálló előtt, akkor ő biza szétcsap közöttük a vasvellával.

Viszont mikor letámasztotta a bicajt, akkor azért meglepődött.

Merthogy már várták.

…annyi apró különbséggel, hogy most nem az elnökelvtársak várták, hanem a deres kanca. Ott állt a kerítésnél, fején az elszaggatott kötőfékkel.

Nagyapám hamar összerakta fejben a sztorit: Szellő megunta a sok baromságot, gondolt egyet, és hazajött. Hiába, neki nem mondta meg a járásról senki, hogy ezt nem lehet…

Közben már a PB kincstári feladatokra fenntartott szép piros telefonján ment az információcsere, hogy mi is történt itt… Kiderült, hogy hajnalban olyan műsort vágott le a kanca, hogy ember nem mert odamenni megfegyelmezni. Mikor mégis megpróbálták, akkor annak az lett a vége, hogy elszakadt a kötőfék – a szabadon lévő bakoló lónak meg még a közelébe sem mertek menni, nemhogy megfogni. Úgyhogy csak szépen integettek utána, mikor az szélsebesen toronyiránt a szomszéd falu felé vette az irányt. A hozzáértőbbek még meg is jegyezték, hogy ilyen szép, összeszedett vágtát már régen láttak…

Kisvártatva jöttek is egy lovaskocsival, és nagy fejvakarások közepette vették tudomásul, hogy a deres nyugodtan áll az állásban. Mintha nem is ugyanaz a ló lett volna. Végül is nagynehezen a kocsi után kötötték, és visszavitték.

Alig tűntek el a láthatáron, Nagyapám megdörzsölte az állát, és ahogyan azt mindig is szokta volt, hüvelykujjával oldalba bökte az elnökét: - Reggelre megin’ itt lesz ez a kerítésnél. A jószágnak esze van…. – azzal ment tovább a dolgára.

Másnap reggel beigazolódott a jóslat: Szellő ismét ott állt a kerítésnél. Nagy büszkén feszítve, messziről nyerítve öregemnek, aki még csak most tekert a kerékpárral befelé.

Metódus ugyanaz: jöttek, meséltek, és vitték volna vissza a lovat…

…de csak vitték volna.

Mert Nagyapám elébük állt, és megkérdezte tőlük: - Tényleg kell oda ez a kanca?! Úgyse tudtok vele semmit csinálni!

…téeszelnök ide, járási tanács oda, a respekt az respekt. A ló úgyis a gazdára hallgat, senki másra.

És miután a tanács nem úgy határozott, hogy ló ÉS kocsis kerüljön cserére, és a jelek szerint ez a ló ENÉLKÜL a kocsis nélkül nem adoptálható át az üzemi termelésbe, kénytelen kelletlen belemondták a nagypiros telefonkagylóba, hogy mi és hogyan is van történve.

A végeredmény: Szellő, a híres-hírhedt kanca maradt végül a helyén.

…

…

…talán mondanom sem kell: a saját lovamat Szellőnek neveztem el.