Szombat este…

Olvasás…

Alap sztori…

Nanenézzél ilyen csúnyán, teiseztcsinálod, csak esetleg nem vallod be mindig.

Szóval, olvastunk, műveltek lettünk, mitragozzam – voltmárilyen, lesszismég.

Másnap másnap. De rendesen. Fejem tisztul, kávét iszom, váltom a világot megfele. Telefon cseng, Faterom. Mondja, hogy vigyek már át neki eztmegazt, végülis ráér holnapis, de ha tudom, vigyem már át most. Már majdnem mondtam, hogy okés, indulok, mikor eszembe ötlött, hogy nincs is kocsim. Illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás… Úgyhogy mondtam is a telefonba, hogy indulnék én rögvest, de hát nincs is kocsim, illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás. Hallom, Apám röhög, de nem kicsit… kérdi:  - Teiselhagytad, mi?! …

Akkor jutott eszembe, hogy ez nálunk amolyan apáról fiúra szálló tudomány: kultúrált keretek között, kiművelt állapotban gépjárművet elhagyni a város dzsungelében.

Najó, én köbö másfél másodperc alatt vissza tudtam tekerni szürkeállományomat addig a pontig, ahol is letettem a mobilitásomat biztosító matériát, így az, hogy elvesztettem, az azért enyhe túlzás. Mindössze nem állt rendelkezésemre akkor és ott, ahol és amikor szerettem volna. De tudtam, hogy hol leledzik, csak érte kellett menni.

Nem így Apámnekem.

Ugyanis Ő annak idején, egy hasonló művelődési estet követően, nem találta meg az autóját.

Az eset a nyolcvanas évek derekán történt. Anno Fater a rendnek és rendszernek az éber őrizője volt, és az ominózus napon csillaghullás volt náluk. Értsd: előléptették, azaz kapott egy csillagot a vállapjára. S mint ilyenkor mindig, a kollektíva kimondta az ukászt: száraz csillagot föltenni nem szabad, mert annak súlyos, beláthatatlan következményei lehetnek, úgymint örökérvényű kollegális kigúnyolás. Gondolom, ezt sem érted, mert miért is értenéd: a kapott csillagot belehelyezték egy kors…. öööö…. egy regénybe, és azt addig kellett lapozgatni, míg az illető az utolsó lapon meg nem találta – csak akkor tehette föl magára. A gondot nem is feltétlen az jelentette, hogy el kellett olvasni egy könyvet, hanem sokkal inkább az, hogy biztosamihótziher alapon, sokszor eljátszották ezt a mutatványt, mondván, hogy biztosan rászolgáljon a leendő viselője az új rendfokozatra. Magyarra fordítva a lényeget: a történet pontosan ugyanaz volt, mint manapság. Egyik könyvtárba be, a másikból ki, közben regények, novellák, folyóiratok, mimásegyéb, ami a műveltségi szintet fokozza majd megfelelően szinten tartja. Ilyen volt ez mindig, és valszeg ilyen is marad az idők végezetéig.

Azon a bizonyos estén egy bizonyos idő eltelte után Ősöm már kezdte magán érezni, hogy lassan már tényleg kiérdemelte az új csillagot, és ezzel párhuzamosan kénytelen volt rájönni azon kézenfekvő tényre, hogy a pultnál egyre gyakrabban kézenfekvő Ő is. Azaz sokkal olvasottabb lett annál, hogy képes legyen egyenes vonalban közlekedni sajátkétlábon – sajátautóval meg pláne nem.

Namegpersze a mundér is kötelez: az már azért mégsem lehet, hogy pont az az ember üljön be a volán mögé művelten, aki a nép dolgozó fiait elég nagy rendszerességgel vegzálta ebbéli tevékenységük folytán. Így hát két novella között - mint napokkal később kiderült, úgy, hogy a többiek ne lássák - kiment a könyvtárból, és letette az autómobilt egy közeli kis zsákutcában, tudva tudván, hogy ott akkor is megtalálja majd, ha esetleg épp elfelejtené keresni.

Folytatódott tovább a felolvasóest, és a csillag egyre gyakrabban került a könyvekbe, egyre többen és egyre többet olvastak…. mitragozzam, tudodte mivolt. Ennyi. Setöbb, sekevesebb.

Másnap aztán a szokásos: megébred, fejefáj, kávékell, jajjdenemjó, ilyettöbbetnem, akkorse hogyhakérik – ez is így volt akkor, így is lesz mindig, eztisminekragozni.

Hanemaztán eljött az az idő, mikor menni kellett volna az autóval. Fater keresi a kulcsot, nincs meg. Baktat a garázsba, kocsi sehol. Fejvakarás, gondolkodás, hogymostakkormivan….

Ha lett volna mobilja az Öregnek, akkor valszeg küldi az esemeseket, tárcsázza a kollégákat, ha pedig lett volna internet, akkor meg a fészbukon teszi fel a nagykérdést az üzifalra, hogy valaki mondja már meg a tutit. De abban a időben nemhogy mobil, de még stabil telefon se nagyon volt, a világhálóról meg még az se tudta senki, hogy lesz majd egyszer olyan. Úgyhogy akkor egy kicsit nagyobb volt a gebasz, mint az manapság elképzelhető.

Mitvoltmitteni, bement hát a munkahelyre. Bevárta a kollégákat, pontosabban azokat a kollégákat, akikkel előző este a csillagot keresték a könyvek lapjai között, majd a kölcsönös smúzolás és az esti történtek felemlegetése után feltette nekik a kínos kérdés: - Holakocsim?

Válasz helyett csak a sok ööööööööö, meg hááááááát, meg húúúúúúúbakkker hangzott el, de konkrét tipp egy sem. Nade nemhiába volt már akkor is a rend őrizője a logika nagymestere! Segítségül hívták a szakmát. Rekonstruálták hát az eseményeket, figyelembe véve a rendelkezésre álló tényálladékokat. De ezzel sem lettek sokkal beljebb, mert mindenki emlékezett valamennyire az előző estéből, csak mindenki más időintervallumról állította azt az ilyenkor közismert fogalmat, hogy addigmegvanhogy…. És sajnos a sok addigmegvanhogy-ból sehogyan sem sikerült egy olyan közös halmazra rálelni, amiben benne van legalább egy olyan szó, hogy autó. Így értelemszerűen forró nyomon már nem indulhattak el nyomozatilag. Jóapámnak is csak addig volt meg az addigvanmeghogy, hogy egészen biztosan tudta, hogy autóval érkezett, és hogy valamelyik könyvtárból az est folyamán valamikor kiosont letenni a kocsit valahová. Jogos lehet a kérdés: miért osont, miért nem szólt másnak? A válasz egyszerű: mert akkor a többiek azt hitték volna, hogy menekülőre fogja a dolgot, és sohasenemjön többet vissza…

Gondolkodtak, mostmilegyen. Az első ötlet tűnt a legbiztosabbnak: namajd akkor egyenruhájuk félelmetes hatalmát megmutatva, megtudják a könyvtárosoktól, hogy hol a bánatban van az autó! Felkerekedtek hát, hogy ha másként nem megy, kivallatják az esetről a könyvtárosnéniket, és a még a helyszínen előforduló olvasóközönséget. De ezzel sem lettek odébb egy picit sem, mert hiába feszítettek a szép szürke műbőr kabátban, hiába lóbálták olyan elegánsan bal kézben a kádárkolbászt, hiába helyeztek kilátásba mindenféle ügyesbajos dolgokat főleg a farbarugdosás tekintetében, mindenhol ugyanazt a választ kapták: a pulthoz bizony gyalog jöttek a biztosurak, hogykintmitörtént, arról nincs fogalom. Ezt hallották minden egyes ojjektumban, így két lehetőség marad: vagy leadták egymásnak a drótot, hogy ezt mondják, vagy igazat beszél mindegyik. Az utóbbi verzsönnél maradtak végül: igazat beszélnek…

Elkezdődött a fejvakarás. Mégannyi félretolt tányérsapkát nemigen látott még a belügyminisztérium sem, mint amennyit akkor. Kisvártatva meg is született az újabb nagy ötlet: járőrözés közben csak meg lesz! Nem olyan nagy ez a város, ilyen autó meg csak egy van! Max kettő, de a rendszám alapján majd szelektálunk és konkretizálunk….

A parancsnoknak viszont senki nem merte megmondani, hogy mit is szeretnének csinálni, hogy talán legyenmárolyankedvesszíves körözést kiadni a kolléga kocsijára. Így hát maradt az a verzió, hogy „járőrözni úgyiskell, közbe meg majd nézelődünk jobbrabalra”. Gondolták, seperc alatt meglesz az a fránya autó.

Hát nem lett meg seperc alatt az a fránya autó.

Két nap és két éjjel ment a sok kékcsíkos zsiguli a városban felalá, árgus szemekkel tekintgetve jobbrabalra, hogy megleljék az autót – de azt mintha a föld nyelte volna el. Nem volt az seholsenem.

A fejvakarást ezen a ponton váltotta fel az antantszíjhúzgálás nagyüzemben, ami már csaknem a végső stációt jelentette éberéknél. Fel sem tudták fogni, hogy hogy a bánatban lehet az, hogy egy ilyen kis városban eltűnhessen úgy egy autó, hogy még csak hírét se hallotta senki. Az meg még hab a tortán, hogy nem is egy egész városról volt szó, hanem annak csak az igencsak centralizált részéről, ami az esetben szereplő könyvtárak háromszáz méteres körzetét érintheti. Magyarán, cirka kilenc négyzetkilométeren nem találtak meg egy csudaszép kék autót. Pedig ha valakik, akkor aztán Ők megtaláltak mindent mindig, sok esetben még olyan dolgokat is, amelyek még csak el sem vesztek.

Közben meg Apámnekem odahaza fülétfarkátbehúzva közlekedett. Reszkető térddel várta a pillanatot, hogy mikor kérdezi meg élete párja, hogy hol van az autó.

De a kérdés csak nem lett feltéve két nap alatt egyszer sem.

Ezen a legjobban pont Fater csodálkozott. Azért legyünk őszinték: egy autó hiánya csak feltűnik a családnak, különösképp akkor, ha csak egy autó van, és azt csak és kizárólag egy személy volt hivatott azt vezetni, lévén, hogy csak neki volt jogosítványa a famíliában. Szegényszerencsétlen lélekben már felkészült a legrosszabbra: kedvesneje szanaszerteszéjjelveri rajta a sodrófát, a malteroskanalat a fejére húzza, majd az autóból megmaradt emelőt lenyeleti vele. Így, ebben a sorrendben.

Mert micsoda szép autó is volt! Világoskék Polski, igen, AZ a lengyel nagypolszkiNemröhög! Abban az időben ez a gép akkora respekttel rendelkezett, mint manapság egy mérsékeltebb évjáratú hármasbömös! A sok zsiga, varnyú, záporjóska, trabi, moszkvics és kispolák között csak úgy feszített a flaszteron ez a masina! Gondold el: króm dísztárcsa… bordó műbőr ülés… rádió a műszerfalon…éééééés ami a fullextrát a mennyei magasságokba emelte: hátul középen kartámasz, a szélvédőn az kötelező jelleggel felragasztott „Rallye” felirat, hátul pedig az elengedhetetlen „Casco” tacepaum!!! És mindemellett alig fogyasztott kilencésféllitert…. Szóval ha valamivel, ezzel az autóval azért vastagon lehetett frenkizni akkoriban. És ennek az autócsodának veszett nyoma!

Ősöm azonban nem sokáig bírta a lelki terrort.

Máig nem tudom, hogy mi fájt neki jobban: az, hogy nincs meg a kocsi, vagy az, hogy Jóanyám ezt nem tette szóvá. Valszeg az utóbbi….

Harmadik nap reggelén aztán fogta magát, emberesen teleszívta tüdejét, és egyélete-egyhalála, odaállt a rögtönítélőszék elé, és töredelmesen bevallotta, hogy őbiza elveszejtette az autót.

A várt helyszíni kizsigerelés helyett azonban – csodák csodájára - Anyám előhúzta a kocsi slusszkulcsát a pongyolája zsebéből, és csak ennyit szólt: - Dehogy vesztetted el. Én tudom, hogy hol van.

Faterom mikor ezeket a szavakat meghallotta, ott helyben kihordott három agyfaxt. Tekintetében felcsillant az a halovány reménysugár, hogy már délben megmarkolhatja a kormányváltót kedvelt kis szörnyetegében. Lelki szemeivel már látta, ahogy végigsimít a karosszérián, finoman kinyitja az ajtót, behuppan az ülésbe, ráindít, és tövig nyomja a gá… azonban ebbéli fantáziálását Anyám pengeéles szavai szakították meg. – Tudom, hogy nem veszett el – mondta – de nem mondom meg, hogy hol van. Látod, itt vannak nálam a kulcsok. Az autót viszont keresd meg, ha voltál olyan marha, és elhagytad.

Apám lesápadt azon rögvest. Hát már harmadik napja kereste a város összes rendőre, és mégsem találták meg! Hogy keresse még jobban, eddig se találta meg senkisenem! Kihez menjen tanácsért? Tán a tanácshoz? Vagy az akkoriban muszájból illegalitásba vonult Atyaúristenhez?!

Kérte hát szépen Anyámat, hogy árulja már el, hogy hol van. De nem. Anyám nem árulta el. Vitt neki virágot, kérte úgy is. Akkor sem árulta el. Vitt neki bonbont, kérte úgy is. De még akkor sem árulta el, hogy hol van. Kérte ríva, térden állva, de nem jött válasz. Az autó holléte titokban maradt…

Újabb két nap után végül is megesett az asszonyi szív a férje szánakozó tekintetén – vagy csak már neki is hiányzott az autó. Ki tudja? Mindenesetre egy szép pénteki napon elárulta a tutifrankót, hogy hol is van letéve a csudamasina.

Tudvalévőleg Jóanyám onnan tudta pontosan, hogy hol van a szóban forgó gépjármű, hogy saját kétszépszemével látta, hogy Jóapám bizonytalan, de annál határozottabb léptekkel száll ki a polszkiból a parkolóban. Nevezett parkoló pedig pont az Anyám munkahelyével szemben lévő kis zsákutcában volt, amiben alig három pár ház leledzett. Tisztánvilágos, hogy azon az estén Faterben még volt annyi logikai érzék, hogy oda teszi le az autót, ahol mindenki látja, és könnyen meg is fogja találni. Viszont logika ide, logika oda, ahhoz már elég művelt volt, hogy a kulcsot bennehagyja a zárban. Így Muterom odament, lezárta a kocsit, és eltette a kulcsot – mondván, jóóóóóóleszmégez valamire.

Viszont megkerülhetetlen a kérdés: hogy-hogy nem találta meg mégsem senkisenem?

A választ nagyon egyszerű: ahogy az Öreg leparkolt, pár percre rá beállt elé egy Barkas. Innentől fogva viszont a főútvonalról nem lehetett látni a kék szörnyet, csak azt a kekiszínű vasdobozt, ami előtte állt. A járőrök pedig – lévén, hogy a főútról koppra belátták az egész utcát – nem mentek be, csak a főútról skubizták nagy bölcsen, hogy „ittsincsenbaz+”.

Úgyhogy mindenjó, ha jóavége: meglett a kocsi is, meg mellé két darab örökérvényű  tapasztalat.

Egy: máskor nem kell olyan helyre letenni a gépet, ahol nem találjuk meg. Kettő: az asszonyi bosszú kiismerhetetlen mélységeket tud magába foglalni….

….

….

Máig emlékszem, hogy Apám a legközelebbi csillaghullásra helyijárati busszal ment.