Idegenben nyerni? Lehetséges…. de nem biztos, hogy biztonságos.

Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban…. najó, ezt a szöveget már lenyúlta valaki. Úgyhogy akkor fussunk neki mégegyszer: réges régen, egy távoli kis településen voltam éppen egy hímzőversenyen. Igen szép falu volt, ámbátor valóban kicsi…. a demográfiai görbe alig látszott ki abból a három utcából, amivel rendelkezett, de a legszörnyűbb, hogy könyvtárból is csak egy leledzett benne. Aminek igen hangzatos neve volt egyébiránt: Róma. Merthogy minden út oda vezetett…

Nulladik nap estéjére ilyenkor rendszerint kiéhezik a kultúrára a hímzőember. Hogy az utazás monotonsága, vagy épp a leendő ellenfelek testközelből való megtapasztalása hozza-e ki mindenkiből az alulolvasottságot, az mindmáig tikok marad. Viszont tény, hogy szinte mindenki hoz ilyenkor magának némi olvasnivalót. Viszont épp ezen okból kifolyólag sosem elég a folyóirat és a könyv, a novellákról már nem is beszélve, hisz mindenki épp csak annyit hoz, hogy saját maga átfussa az oldalakat. Innentőlfogva hamar olvasnivaló nélkül marad a jónép, éshátugye azmeg nemlehet.

Nem volt ez másként akkor sem.

Összeszedte magát a keménymag, és felkerekedett. Meg sem állt Rómáig.

Namost azért szerintem nagyjából el tudod képzelni, hogy egy kis zsákfaluban, ahol több a templom mint a betonosút, milyen a könyvtár. Megvan? Nincs?! Dehogynincs… Kicsi és koszos. De olvasnivaló azért akad benne.

Naszóval, odaértünk és beléptünk. Akkor már azért sejthető volt, hogy a magunkfajtának azért nem feltétlen ez a természetes előfordulási helye. Ezt mondjuk rögtön levette volna bármelyikőtök…. hogy miért? Az ok egyszerű: a már bent lévő helyi olvasókör tagjai svéd cserediákok voltak – mi meg azért annyira nem.  Másrészt meg, nekünk nyolcunknak összesen nem volt annyi haj a fején, mint amennyi a könyvtárosnő hónaljkutyájában. No nem azért, mert mi amolyan szkinhajderek lennénk – egész egyszerűen eljárt felettünk némileg az idő, és megkopaszodtunk ahogy az szokás.

A lényeg, hogy mikor a könyvtárosnő elé toppantunk, az hirtelen azt se tudta, hogy most merre is van az arra, vagy az amarra. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor illendően köszöntünk, és a regények felől kezdtünk érdeklődni.

Hagyneragozzam….. olvastunk. Páran, párfélét. Nem is ez a lényeg.

…hanem az, ami eztán következett….

Merthogy a könyvtár mértani közepén (tudom, mert lemértem) véletlenül egy biliárdasztalra akadtunk. Az is igaz, hogy nem volt nehéz észrevenni, mert a helyi erők már nagyban taszigálták rajta a golyóbisokat, némi sajátos hanghatások közepette. … és igen. Tudtunk annyit olvasni, hogy előtörjön belőlünk a játszhatnék….

Teljes mellszélességgel odaálltam az asztal elé, és közöltem a játékosokkal, hogy márpediglen a következő parti az páros meccs lesz, úgyhogy ezennel ki vannak hívva egy baráccccságos mérkőzésre. Őszinte meglepetésemre nem törte el senki a hátamon a biliárddákót, hanem némi fejbólogatások közepette elfogadták a kihívást.

…elkezdtük a játékot. Mit ragozzam? Tudtunk. Nagyon. Ők meg annyira nem. Végeredmény: nyertünk. Ami nekünk azért annyira nem volt nagyon meglepő, ellenben a helyieknek meglehetősen. Így adta magát a dolog: visszavágót kértek.

Spanomnekem áll mellettem a pultnál. Fiatal kis suhanc, nem az a kimondott bibliofil típus, gyakorlatlan az efféle vidéki könyvtárlátogatásokban, így egyértelmű volt, hogy tanítani kell. Hát hol máshol tanuljon, mint terepen?! Mondom is neki a tudnivalókat: figyejjé, mert ezt most megnyertük, úgyhogy ha hiánytalan végtagokkal ki szeretnénk innen tendálni, akkor a második meccset el kell buknunk. Láttam a kérdő tekintetet a szemében, így magyarázatként a fejemmel a sarokban lévő hazai szurkolótábor felé intettem. Nem voltak sokan, de határozottabban néztek felénk, mint mi őfeléjük. És ez nem feltétlen a biztonság záloga egy összeszokott olvasótáborral szemben…. nomegugye már Obivankenobi is azt tanácsolta, hogy jobb nyerni hagyni a vukit.

Második meccs. Igyekeztem úgy találni el a golyókat, hogy ne találjam el őket. Merhogyugye illett és egyben ajánlatos volt veszejteni. Igen ám, de páromnekem meg vérszemet kapott, úgyhogy Ő meg úgy játszott, ahogy tudott. Ami önmagában még nem lett volna baj, csakhogy JÓL tudott játszani. Így a második meccs eredménye: kettő null ide.

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos….. hirtelen nemkicsit lett hidegebb a könyvtárban. Holott szerintem a légkondiról ott csak annyit tudtak, hogy van olyan. Az, hogy megfagyott a levegő, az nem kifejezés. Mondjuk az is igaz, hogy azért a svédek jól bírják a hideget…

Mondom kisspanomnak: nalátod, ezt így nem szabad. Vesztenünk kellett volna, mégis nyertünk. Aszongyanekem, akkormostmilesz? Hátmondom, többféle forgatókönyv van ilyen esetekre megírva, ne kiabáljuk el előre, de mindenesetre én még elolvasok egy novellát, mintha mi se történt volna, temeg nézzed az ajtót, hogy ki és mikor megy ki rajta. Tudtam, hogy bekérdez, ezért toldottam is meg gyorsan a mondandóm: tanuldmeg spanom, hogy nem azért megy ki, mert melege van, hanem megy a többiekért, hogy jöjjenek jáccccani, mert kikaptak. És az nagyon másféle játék lesz majd…. a vuki sem viccelt anno.

Alig mondtam el mondandómat, fölpattan a sarokból egy addig csak csendesen szemlélődő illető, és a köztünk lévő hat métert másfél lépésből megtette. Ezalatt fejemnekemben lepörgött nemhogy a saját életem, de még a szomszédnéni élete is. Elémáll, és azt mondja, hogy most itt valami végső visszavágó ténye forog fenn, és egy vadiújonnan toborzott helyi béközép kihívja a nyertes csapatot. …. lehet mit mondani egy ilyen kedves invitálásnak? … ugyehogynem.

Szóval, harmadik mérkőzés.

Míg fölállították a golyókat az asztalon, volt annyi időm, hogy a spanomnekemnek osszam még az észt. Figyejjé, mondom, most ha ezt elveszejtjük, akkor hazamegyünk. Ha neaggyisten nyerünk, akkor nem megyünk haza. Visszakérdez a lelkem, miért? Mié, baz+, mié…. azé, mert nem lesz lábunk, hogy haza tudjunk menni! Ezek itt levágják tőből, és jobb esetben visszaadják. Rosszabb esetben holnap azzal fognak biliárdozni… Vagy bé verzióként ráhasaltatnak a biliárdasztalra, komótosan beolajozak hátulról, és olyat tesznek velünk, amit nagyon nem szeretnénk. Úgyhogy, mondom, figejjé. De ne engemet, hanem az ajtót, hogy lehetőleg mindig szabad legyen. Mert ha futni kell, azért csak egyszerűbb úgy, hogy nem áll az ajtóban senki… …és elkezdtünk jáccccani újból.

Mit részletezzem? Én úgy játszottam, ahogy még sosem. Igyekeztem még a fehér golyót se eltalálni. Spanommeg? Úgy játszott, mint Agasszi Kalgariban. …. mondjam, vagy Tudod magadtól?! Megnyertük azt a meccset is….

Nos, ha nemrégiben megfagyott a levegő, akkor most már igazándiból beköszöntött a tél. Holott odakinn tombolt a nyár. Legalábbis tudtom szerint…. Szóval kínosan lassan vánszorogtak a másodpercek, csaknem olyan lassan, mint amilyen lassan én araszoltam az ajtó felé. Merhogy már a játék közben magamra öltöttem a legszebb vasár- és ünnepnapi futócipőmet, mikor már láttam, hogy itt bizony ismételten nyerés lesz, és nem is kicsi. Úgy terveztem, hogy amint leesik a feketegolyó, én guggolórajttal kiviharzok az ajtón, és meg sem állok hazáig…

Vágod: ott álltunk, mint két sereg, és vártuk, hogy most mi lesz akkor most akkor. Annyira nem voltam megilletődve, mert az ajtó szabad volt, rólam meg hét határban tudják, hogy ha én egyszer nekiiramodok, akkor biza nincs az az ember, aki engem utolér. Csakhát a spanok! Merhogyugye senkint nem hagyunk a szoárréban! Az hímzők márcsak ilyenek: kiállnak egymásért barátok közt (vagy jóban rosszban? ezt a két sorozatot mindig keverem….) A feszült légkört a könyvtárosnő hangja törte meg: záróra! Mint a méhek a kaptárból, úgy nyomultunk kifelé. Nem kellett már a büszkeségünkkel törődni, hogy miért is oldalgunk el olyan hirtelen, nem kellett félni, hogy utunkat állják! Gyorsan körbepacsiztunk, megköszöntük a játékot, kaptunk némi nemtúlőszinte gratulációt, de azért a mosolyokon látszott, hogy azok sem igazán mély érzelmektől fűtöttek… Kiérve az ajtón mi jobbra, ők balra – nem kicsi kő esett le a szívemről, hogy megvan minden a testemnekemen. Tudom, mert megszámoltam.

Kinn az utcán még leálltak volna beszélgetni a többiek. Mondom padavanomnak, hogy rohadtqrvagyorsan húzásvan hazafelé, mert ha ezek visszajönnek, akkor végünk van, mint a tvinpíksznek. Elkezdtük terelni hát a társaságot, ami azért volt némi nehézségekbe ütköztetve, mert a kompánia fele azon sztorizott, hogy mekkora űbercsászárkirályok vagyunk, hogy ennyire lealáztuk a helyieket biliárdban, a társaság másik fele pedig kicsit sokat olvasott. És persze volt olyan is, aki mind a két halmazba beletartozott: művelt is volt, meg büszke is. Csak hogy egyszerűbb legyen a hazamenetel….

Végül is csak sikerült indulásra bírni mindenkit. Nemhiába voltam én előző életemben tevehajcsár! Nehogymá ne bírjak el némi emberanyaggal! Úgy hajtottam őket, ahogy csak tudtam…. közben meg azért igen sűrűn nézegettem a hátam mögé, hogy ugyan, követnek-e? Mert még akkor is meglehetősen bizonytalannak éreztem azt, hogy épségben visszaérünk a szállásra….

Úgy éreztem, hogy legalább két napig gyalogoltunk, mire visszaértünk – noha nem lehetett több tíz percnél az egész út. Alig hittem el, hogy mindenki épségben visszaért közülünk! Még akkor sem nagyon tértem észhez a meglepődésből, mikor a szállás előtti asztalnál még belelapoztunk egy könyvbe… szinte meg is szédültem egy-egy pillanatra – persze csak a meghatottságtól örömömben, hogy itt vagyunk, megvagyunk, jajjdejó!!!

….az éjszaka további része eseménytelenül telt.

Nem gyújtották ránk a házat, nem törték be az ajtót, sőt, még az ablakokat sem dobták meg kővel. De még biliárdgolyóval sem.

Furcsa is volt…

….hanem aztán reggel….

….

Az egyik delikvens a társaságunkból kiment némi táplálékot venni a helyi kisboltba, ami hogy-hogy nem (nagyfalu, ugye) pont a könyvtár mellett volt.

Ott meg már akkor kora reggel leledzett az előző esti háztáji béközép….

…ahol is a kollégánk tudomására hozták, hogy este várnak bennünket vissza, hogy lemossák magukról a szégyengyalázatot, merthogy őket még soha, senki nem verte el haza pályán billiárdban.

….

….

…nos…. szerinted visszamentünk?!