…az alábbi történet rendhagyó módon az előző blogbejegyzés folytatása…

 

Éjjelente szeretek hozzábújni az alvósmacimhoz, és legalább nyolc órát igénylek tentikélni egyfolytában. Najó, szélsőséges esetekben megelégszem a hét órás hempergéssel, és maci helyett némi lubáréval is. De ha rosszul alszok éjszaka, akkor érthető módon nem nagyon jó a kedvem másnap.

Reggelente ha megébredek, akkor külön igényem van arra, hogy szépen, finoman költögessenek, lágy dallamokkal, simogatásokkal, legyen friss kávé, cigi, miegymás. Ha nem így ébredek, akkor…. nos akkor inkább ne is ébredjek, mert akkor... szóval nincs akkor.

Erre mi van?! Egy métertsenemalszomazéjjel, reggel meg még nekem ajóédesanyámat….. Szerintem vágod, milyen hangulatba jöttem. Olyan igazi mostdögleszmeghahozzámszólsz hangulatba.   

….és sajnos volt olyan, aki hozzámszólt. (nyugi, nemdöglöttmeg….)

Szóval, borítékolható volt, hogy az a napom nemigen lesz vastag betűvel bejegyezve a kis noteszkámba, hogy húúúúderohadtjónapvolt. Esetleg egy széles fekete csíkkal áthúzom a dátumot, hogy még csak emlékezni se emlékezzek rá.

Mindenesetre úgy gondoltam, hogy majd nyugtonmaradok, nem csesztetek senkit fölöslegesen, direkt meg pláne nem, ne lássák rajtam a gyengeséget, az elesettséget, a siralmat (drágakenyér, még most is ríva fakadok, ha arra az éjszakára/reggelre gondolok….)

Legalábbis ezt terveztem.

…de amit ember tervez, azt nagyjából úgy cseszheti, ahogy van, mert soha nem jön össze.

Nem jött össze nekem se. Csekély (najó, nem csekély) vigasz, hogy ezáltal másnak se lett nagyon jó napja….

Némi téblábolás után kezdődik a hímzőverseny. Vezető zsűritagként a jónép előtt osztom az észt, hogy mithogyanmerre, kimitésmiért. Utána starpisztoly, guggolórajt, hajrámagyarok….

Miután az utolsó versenyző is kiment a pályára hímezni, én cseppet lementem még egy kicsit alfába. Lenyugtattam magam, mondtam lelkemnek, hogy jóleszeznefélj, nincsittgáz, mingyáittazeste….

Csak mikor már levetkőztem magamról az antiszocialitást, akkor indultam a hímzők után, megnézni, hogy kimitcsinál, nomegpersze ellenőrizni, hogy mindenkinél a megfelelő kötütű van-e, vagy sem. Hiába no, dolgozni jöttem, ezért fizetnek, hogy sportszerű legyen minden.

Sorra jártam a csapatokat, mindenhol volt egy-egy kedves szavam, amin őszintén csodálkoztak is egyesek, hogy mostakkor miisvan. Nem mintha ez tőlem olyan meglepő lenne, de azért legyünk őszinték: tőlem ez meglepő általában, hogy kedves vagyok. Mindenesetre gond-probléma sehol nem volt, ment minden rendben, mint a fábólvaskarika.

Szóval, megyek-mendegélek, nézek mindent árgus szemekkel, ahogy azt kell. A versenyzők meg jó előre köszönnek, üdvözölnek, rendelkezésre állnak – mert még az álmoskönyv is megírja, hogy nem rossz dolog a zsűritagokkal jóban lenni. Főleg nem akkor, ha kicsit nyűgösebbek az átlagnál.

Egyszercsak elibém toppan A csapat. Amelyikben Jónás volt….

…és kezdődtek ismét a gondokbajok….

Megyek feléjük, és hallom, hogy Jónás mondja a csapat többi tagjának: Vigyázzatok, itt jön az a kocsog, hogy kapja be a …szom! Igen, így, szó szerint. Mindezt ráadásul nemvéletlenül úgy, hogy ne csak a csapat, hanem én is meghalljam….

Namosterremit…. meg hogyan…

Nyeltem egyet. Majd mégegyet. Meg tán még kettőt is.

Jóban vagyunk mi, persze, hogyne lennénk. De azért nehogymá…. Okés, hogy mi jóban vagyunk, de a csapat fele annyira nem. És most mit hallanak? Simán lehet egy zsűrielnöknek ilyet tolni hímzés közben….

…nappppersze, még mitnem….

Magamra öltöttem a legnyájasabb mosolyomat, odamentem hozzájuk, kedélyesen kezetfogtam mindenkivel, majd elkértem Jónás regisztrációs lapját némi tanulmányozás céljára.

Szépen komótosan leültem, elegánsan elővettem a legszebb vasár- és ünnepnapi perosanfogó tollamat, és a kapott lapra rábiggyesztettem a kézjegyemet. Afölé meg egy vastag írásbeli figyelmeztetést.

…nem is ez volt a baj…

Az volt a baj, hogy miközben én írtam, addig Jónás éppen az élete legszebb öltésére készült a hímzővásznon. Zotya meg mögöttem állt, és nézte, hogy mit írok…. és mikor elolvasta, harsány nevetésben tört ki. Koppra pont akkor, mikor Jónás épp útjára engedte a kötőtűt. …minek eredményeképp a gyönyörűszép egysima-egyfordított mintából nem lett semmi.

Nnnna, lett is nagy ereszdelahajamat….

Kaptam az ívet, hogy hogy lehet ilyen szemét, hogy miközben a spori épp hímzéshez készül, nem vagyok csendben. Mondom, éééééénnemvagyokcsendben? Hát max a tollam sercegését lehetett hallani a papíron! Zotya nevet még mindig úgy, hogy mind a négy lába az égnek áll! …. mikor meg a csapat többi része is elolvasta a figyelmeztetést, egyemberként brékelt mindegyik a füvön. Jónás persze nem, mert Ő vérig volt sértve, hogy mit csináltam vele. Nem értette meg, hogy én egy hangot nem adtam ki magamból, pusztán csak írtam valamit.

Na mindegy….

A verseny további része úgy telt, hogy Jónás duzzogott, mint akinek muszáj. Hogy Ő most miattam rontotta el a mintát, miattam nem tudott rendesen hímezni. A pletyka meg persze gyorsan terjedt, kábé félóra múlva mindenki tudta, hogy mi-hogyan-mikor-miért történt. Persze, nem röhögött senki sem. Tényleg nem. Mondom, hogy nem

A versenynap végén, mikor a regisztrációs lapok leadásra kerültek a versenyirodánál, az adminisztrátornak rögvest szemet szúrt a sok szép piros gyöngybetű Jónás lapján. Mikor elolvasta, akkor felhasalt az asztalra, és vonyítva röhögött, hogy ezmosthogylehetett megcsinálni….

Jónás meg persze csak mondta a magáét, hogy emiatt az írásbeli figyelmeztetés miatt nem tudott akkor és ott szépet ölteni, sőt, mi több, ezt követően a verseny teljes ideje alatt meglehetősen indiszponált volt, így értelemszerűen nem ért el olyan helyezést, amilyet elérhetett volna enélkül a bejegyzés nélkül.

…viszont a szabály az szabály, és mint olyan, az rám, mint zsűrielnökre is vonatkozik. Jött hát a hímzők szakmai bizoccccsága, a mindendféle főmufti, még a helyileg illetékes NAGYember is, megtekinteni, hogy miről is folyik itt a nagyban szó, mi is a fennforgatás tárgya és alanya. Elolvasták, és miután kiröhögték magukat, arra a megállapításra jutottak, hogy maga a cselekmény igencsak kétségbe vonható a sportszerűség vonatkozásában, minekutána az azt követő szankcionálás ténye is helytálló, csakhátugye a megfogalmazás a részemről, az olyan…. olyan…. olyan… és erre akkor és ott nem találtak szavakat. Merthogy stimmelt az, meg nem is, jól is volt írva, meg nem is. Mindenesetre nem tudtak belekötni sem morálisan, sem mentálisan. De még horizontálisan sem.

De Jónás csak nem hallgatott el.

Mondta mindenkinek, hogy én mekkora nagy izé vagyok, hogy ilyet csináltam, pont vele, vele, aki amúgy a haverom nekem civilben. Éshogyőmost haragszik, és pont letojja ezt az egészet, büdösrohadtkocsogvagyok, meg miegymás.

Énmegpersze próbáltam nyugtatni, ecsetelve, hogy ami jár az jár, nekem volt és van igazam, hallgasson el, nyugodjon le, mert attól majd megnyugszik.

Kábé másfél óra és három könyv elteltével még csak annyival lettünk bentebb, hogy okés, igazam volt, nem kellett volna azt mondania amit mondott, de akkor is mostantól örcsiharcsi, mert miattam nem tudott normálisan hímezni aznap.

Nnnnna, itt adtam föl a harcot. Vitázik vele a féllábú strucckakas, ha duzzogni akar, akkor duzzogjon. Nehogymámajdén hunyászkodjak meg mindenféle izélkedés miatt, haggyonengem békibe. Úgyhogy fölálltam az asztaltól, és azt mondtam neki: Figyu, Jónás… okés, duzzogsz. De azt ugye vágod, hogy velem jössz haza, mert az én autómmal jöttünk. Úgyhogy vagy abbafejezed a duzzogást, vagy reggel mehetsz stoppal.

….

Szerinted mi történt?

Jónás saccperkábé másfél másodperc múlva már nem duzzogott.

Hihetetlen, de egyszerre eltűnt minden sérelme, és vidáman sztorizgatott tovább, mintha mi se történt volna.

Én meg megnyugodtam, hogy mostantól ilyet is tudok: három mondattal tudok gyógyítani bármiféle mentális zavart….

….

….

….

…ja, és igen, majdnem elfelejtettem.

Biztos kíváncsi vagy arra, hogy mit írtam arra a lapra, amitől visított az egész büdösbagázs…

Nos, szó szerint a következőket:

„Saját nemiszervét a ….-nak fogyasztásra ajánlotta, ezért írásbeli figyelmeztetésben részesítem”