Az emberi hülyeség nem ismer határokat. Főleg, ha mindez némi szabadidővel és fantáziával párosul…

 

Jópár éve egy jónevű étteremben dolgoztam. ….szinte hallom, ahogy azt mondod „mámegintavendéglátás”…. hátmostmicsináljak?! Ez volt a munkám, az életem java részét a placcon töltöttem, nem lehetnek sztorijaim mondjuk a fotómodellkedésről…. úgyhogy dugó van. Vagy elolvasod, vagy nem. Ez van. (de szerintem már csak azért is elolvasod…) Demostmár haggyábékibe, hagy írjam le rendesen, mi történt…

Tehát étterem… mint már azt írtam egy párszor, ha épp nem a munkával voltunk elfoglalva, akkor ment a baromkodás. Hidd el, ha egész nap hótkomolyan tevékenykednél, igenkedvesen mosolyognál  mindenre és mindenkire, még akkor is, ha inkább péklapáttal vágnád szájon, semmint jópofiznál a kedvesvendéggel az éppen neki tetsző dolgokon, akkor Neked is a hülyeség járna a fejedben abban a kevés szabadidőben… vagy a kisfröccs. Úgyhogy lásd be nyugodtan, jókedvűnek lenni még mindig jobb, mint alkoholizálni. No meg állítólag tovább is él az ember hülye fejjel, mint szétdurrant májjal.

Naszóval, ráértünk. Volt kábé másfél-két óra szabadidőnk. Nekiláttunk gondolkodni, hogy most mit csináljunk. A minap rendeztünk babzsák-foci bajnokságot a konyharuhákkal, azelőtt meg frizbiztünk a tálcával. Akkor most mi legyen? …. nézünk ki okosan a fejünkből, zakatolnak a kerekek a szürkeállományban: de semmi. Semmi érdemleges nem jutott senki eszébe. Egyszercsak – a csendet és unalmat félbeszakítandó – megszólal az egyik kollega: láttátok tegnap a Jackass-t? … hatásszünet… mégnagyobb csend… majd szinte egy emberként ugrottunk talpra, hogy igggggeeeen, jesssssz, dzsekesszt fogunk csinálni!

…egyébként remélem vágod, hogy mi az bánat az a Jackass? Nem?! Gondoltam. Nafigyu: van egy pár barom, aki mindenféle idióta, jobbára veszélyes dolgot csinál, mert az jó. Mint pölö bevásárlókocsiba ülnek, és frontálisan nekimennek a falnak, vagy egy pár sílécre szerelt ketteslétrán állva próbálnak meg a havas lejtőn lesiklani… szóval idióta mindegyik, egytől egyig. Összevisszaszanaszerteszéjjel törik magukat állandóan. És élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindezt filmre is veszik. A sok hülye meg nézi őket a tévében. Nnna, most már érted. Valami ilyesmiben gondolkodtunk mi is.

Nekiláttunk ötletelni, mi legyen benne. Hááááát, mit ne mondjak, voltak azért elég – hogyisfogalmazzak – „beteg” ötletek is. Hagynerészletezzem. Legyen elég annyi, hogy még az igazi Jackass-nek is becsületére vált volna. Úgyhogy erősen moderálva lettek a felvetések, de a lényeg, hogy belekezdtünk.

Egyéni versenyt hirdettünk, de úgy, hogy minden feladatba beszállhatott mindenki. Feltéve, ha akart. Nyeremény nem volt, hacsak nem az, hogy egymás közt elismerjük a legvagányabbat a végén.

Nem untatlak a részletekkel, mert nem érdemes. Sokmindent kipróbáltunk, amire a hely és az időpont lehetőséget adott. Mertugye nem kell elfelejteni, hogy közben azért tulajdonképp műszakban voltunk.
Szóval, volt olyan, hogy ki mer rácsapni egy rajzszögre tenyérrel. Ezt a feladatot nem nyerte meg senki, merthogy senki nem csapott rá – azért ennyire hülye senki sem volt, hogy bevállalja.
Kicsit érdekesebb volt, hogy ki tud egy kanál dijoni mustárt megenni. Itt két ember indult – mindkettő nyert.
Az viszont már tényleg érdekes volt, hogy ki tud tovább a szájában tartani egy jónagykanál Erős Pistát. Nnnna, itt a négy induló is lett. A szoros verseny végén a győztes azért annyira nem tudott örülni…

…de végül is ennek az egész történetnek a lényegi része csak most jön.

Merthogy kitaláltuk a viaszgyertyatörést. Fejjel. Pontosabban homlokkal. Merazjó….
 

A feladat előzménye az volt, hogy mindig bosszankodtunk, hogy a viaszgyertyák hihetetlenül könnyen eltörtek, ha leestek a földre. Mintha cukorból, vagy üvegből lettek volna.
Ezért ötlött föl, hogy ha már ilyen könnyen elpattannak, törjünk el egy párat a homlokunkon. Az nyer, aki többet el tud törni.

Nekikezdtünk.

Gyertya megfog, homlokhoz csap…. majd jajgat. A gyertya meg persze nem törik el.

Hátmostmiaf.szvan?! Mindig olyan könnyen eltörik. Most meg még csak meg sem repedt.

Újbóli próbálkozások. A gyertya csak nem tört el senki homlokán.

Volt is nézés mindenfelé – no meg persze homlokdörzsölés, mert azért fájt az rendesen.

Kipróbáltuk a különböző technikákat. Gyertyát marokra fog, erősen odavág: semmi. Gyertya-koponya: 1:0. Gyertyát lazán fog, csak úgy két ujjal, lendületesen odavág. Eredmény: 2:0. Gyertyát messzebbről indít. Eredmény: 3:0.

Közben műszakváltás volt a konyhán. Azaz csak lett volna. Mert a leköszönők ott maradtak versenyezni, a műszakot kezdők meg pláne. Úgyhogy a létszám nőtt – viszont a lelkesedés kissé alábbhagyott. Kezdtük ezt a rohadt viaszgyertyát nem érteni. Mert azt tudtuk, hogy az ember legkeményebb csontja a koponyacsont. Azt is tudtuk, hogy a gyertya könnyen törik. Csak azt nem tudtuk, hogy ha ez a két bizonyított tényt egyidőben alkalmazzuk, akkor mi a rákért nem akar működni…

Ekkor jött a nagy ötlet: biztos azért nem törik el, mert nem ütünk nagyot. Okés, ez logikus. Saját magát azért csak nem olyan könnyen gyepálja az ember. Épp ezért stratégiát váltottunk: mindenki kiválasztott valakit párnak, és most már tandem-versennyé avanzsáltuk a történetet. Most így visszagondolva, ez elég hülye felvetés volt. De akkor ott ez tényleg jó ötletnek tűnt…

Egymással szemben felálltak a párok. Az egyik kezében gyertya, a másik kezében meg görcs. Kéz felemel, izom megfeszül, szem becsuk….csatttt! ….szerintem el tudod képzelni, hogy milyen ordítozás és anyázás lett ott hirtelen. Mindenesetre megszületett a legfrissebb eredmény. Gyertya-koponya 4:0. Ekkor párcsere lett. A metódus ugyanaz, az eredmény: 5:0. Az emberanyag viszont kezdett némileg leharcolt lenni – arról nem is beszélve, hogy kezdtünk megharagudni a másikra. Még az sem csitította a kedélyeket, hogy időközben beszállt a versenybe egy épp bennünket meglátogató gasztro-termék képviselő… (nem csak mi voltunk ilyen hülyék....)

….ekkor kezdtük feladni a harcot. Nem csak azért, mert rohamléptekkel közeledett a vacsoraidő, hanem azért, mert mindenki érezte magán, hogy ez bizony fáj. Nem is kicsit. Ekkor az egyik szakács, aki a maga százhúsz kilójával állt a flaszteron, és a lelke mélyén díjbirkózó volt, egy csatakiálltással az ajkán marokra fogott egy gyertyát, és kábé tízszer a homlokához verte. ….és láss csodát, meglett végül a becsületgól! A gyertya eltört, és még a kolléga is állva maradt! Az igaz, hogy kicsit keresztbe állt a szeme, de állt a saját lában. Gyertya-koponya 6:1!!!!!  Ha nem is győztünk, de legalább megmutattuk! Jihhhhááááá!

Abbahagytuk a játékot, mert kicsit elszaladt az idő. Gyorsan nekiláttunk még az időközben elmaradt munkák befejezésének, még egy kis kávé, még egy utolsó spangli, miegymás…. kezdődött a meló újból.

Teszünk-veszünk, mikor (óhatatlanul ugye) egymásra nézünk: ….huhhhh…. háteztmost hogy írjam le…. szóval mindenkinek, kivétel nélkül elég tisztességesen be volt dagadva a homloka. Több helyen. Több színben.

....húbaz+, mostmilesz…. így csak nem lehet dolgozni. A szakácsok még okés, őket nem látja senki. De bennünket nagyon is. És ráadásul makulátlannak kellett lenni. Mi meg olyanok voltunk homlokügyileg, mint a dunántúli dombság.

Rohadtgyorsan rimánkodni kezdtünk a csajoknak: adjanak valami kencét ami eltakarja, mert azért ez így elég gáz lesz. …. úgyhogy kaptunk púdert, meg alapozót. De az meg némileg elütött a bőrszíntől, úgyhogy az egész grambánkat be kellett kenni. … szerintem el tudod képzelni, hogy néztünk ki. Igaz, hogy nem játszott kék/sárga/zöld színben a homlokunk, de olyan ratyisan éreztük magunkat.

…..

…..

Az este végül is eseménytelenül telt el.

Volt némi nézés a vendégek részéről, amit a mai napig nem tudtam értelmezni. Vagy a púpokat nézték a fejünkön, vagy a sminket az arcunkon. De végül is tökmindegy. Megugye, ha belegondolunk, Merilinmenson is sminkelte magát, meg Pierró is – az előbbi pedig világhírű is lett.

…az biztos, hogy annyit személyzet még nem nézett a földre, mint akkor mi. Ahelyett, hogy teljes mellszélességgel, büszkén feszítettünk volna, ahogy tettük mindig is, ott álltunk lehajtott fejjel, és azon rimánkodtunk, hogy minél hamarabb leteljen a műszak.

….

….

….és most valami olyasmit kellene írnom, hogy tanultunk az esetből, többet nem csináltunk ilyet.

Háááááát, ha ilyet írnék, akkor hazudnék.

….merthogy nem igazán tanultunk az esetből.

Ugyanis másnap már videókamerával mentem dolgozni, és újból lejátszottuk a dzsekesszt: csak akkor már rögzítettük is. ….

…. és nem, a gyertya sem maradt ki a filmből…..