…mégegyilyenhülye ténylegnincs mit én…
Terike egy régi jó ismerősömnekem. Amolyan kolleginaféle vagy mi…
Szeretem (mint kolleginát), jófej, nem dobálja kővel a repülőket.
Egy szép késő tavaszi nap állok a melóhelyem előtt, éppen a nyitás körüli teendőket intéztem. Nemnagymeló, ezt csinálom minden nap, van benne rutinom. Kulcs, elfordít, kilincs lenyom, ajtó kinyit – nem túl bonyolult.
Ilyentájban, mikor a hosszú hideg tél után megenyhül nemcsak az idő, hanem az én szívem is, virágot ültetek az ajtó elé. Szerintem jól néznek ki. Ápolom is őket ezerrel.
…aznap is épp a kicsi kis virágimat locsoltam. Egyszercsak a szemem sarkából látom, hogy másodmagával, egy elegáns hölggyel közeledik Terike. Namondom, megviccelem – ahogy mindig is.
Ahogy jött felém, kedvesen mosolyogva mondta nekem:
- Széééépjónapot! Munkaügyi ellenőrzés!
Namegmondom, mégmitnem…. nehogymá pont Terike kóstoljon be engemet, mikor mindig én szoktam őt! Ellenőrzés… munkaügyi…. jóóóóvammmá, persze. Ennél én azért értelmesebb vagyok, semmint elhiggyem, hogy majd pont a kolleginám jön engemet ellenőrizni. Ezért látványosan – talán túl látványosan is – ijedséget színleltem, és jó hangosan mondtam neki:
- Zárva vagyunk!
Majd sebtiben fogtam az ajtót, és magamra zártam.
Terikén láttam, hogy megilletődött. Nem lett volna ez furcsa, hiszen mindig ledobja a láncot, ha baromkodok vele. De most valahogy másként illetődött meg. Odaállt az ajtó elé, nézett be az üvegen keresztül, és fogta a kilincset. Nyomta volna lefelé, hogy nyíljon az ajtó. …deénmeg belülről tartottam, hogy az ne nyíljon ki.
Pár másodperc múlva résnyire nyitottam az ajtót, és a fejemet kidugva mondtam:
- Zárvavagyunk! Tessen holnap visszajönni!
Azzal ismét bezártam az ajtót.
Terikén láttam olyan zavart, mint még sosnem. Hüppögött szegénykém, forgatta a kétszépszemét, és valamit rebegett, de igenhalkan, így nem hallottam.
A hölgy, akivel a kollegina érkezett, közben meg igen-igen meglepetten állt kissé távolabb.
…
De hát a hülyeségnek is megvannak a maga határai. Poénvolt, jópoén, röhögtem is magamban egy cseppet, deugye kell a komolyság is. Meghát mégse lehetek zárva egész nap, megugye valszeg nem véletlenül jött a Terike, biztos akar valamit. Kisvártatva kitártam hát az ajtót, és mosolyogva köszöntem:
- Szeva Terikém! Mondsza, mijáratban?
- Szia – köszönt nekem vissza, gyanúsan megilletődötten. – Semmi különös, csak a munkaügyi ellenőrzés miatt jöttem én is.
- Perszepersze, tudomén, már mondtad – válaszoltam gúnyos vigyorral. – Nadetényleg, mibensegíthetek?
Eközben a másik hölgy már bejött a helyiségbe, és látszott rajta, hogy nagyon, de nagyon nem jókedvű. Gondoltam is magamban, hogy vanilyen, biztos fázik, vagy melegevan, vagy mittudomén…
Terike azonban komolyra váltott. Gyanúsan komolyra.
- Mondom – majd szótagolni kezdte:– mun-ka-ügyi el-le-nőr-zés!
…
…
Akkor esett le.
…
….aztarohadtmocskosrohadt…
…
Hát minden szakkönyvben külön fejezet foglalkozik azzal, hogy az ellenőrök hogy néznek ki! Tudom, bemagoltam én is az egészet!
Kistáska és/vagy mappa, rohadtmód nem potenciális vásárlónak kinéző struktúra, az elmaradhatatlan hivatali fölényeskedéssel a tekintetben.
…és a másik hölgy koppra pont így nézett ki! Én meg nem vettem észre, hogy koppra pont így néz ki, mert elvoltam foglalva, hogy baromkodjak a kolleginámmal…
…
„Nabaz+, eztmost beszoptam…” – ez volt az első gondolatom.
Merugye egy valamirevaló ellenőrzésnél azért rendesen meg tudják mázsálni az embert, sokszor azért is, amit el sem követett. Épp ezért igyekszik mindenki a lehető legsegítőkészségesebb lenni, úgy tennivenni, hogy abban hiba ne legyen.
Erre én micsinálok? Be se engedem…
…karaj…
Dehát engem nagyon nem ejtettek sosem a fejem lágyabbik részére. Gyorsan feltaláltam magam – bár ilyen vesztett helyzetből még Maradóna se tudna mérkőzést fordítani. Deazért én mégiscsak megpróbáltam.
Megamúgyis: mostmár igazából tökmindegy. Ittbiza bírság lesz, de elég vastag. Akkormegmár nemmindegy?
- Akkor eztmost beszoptam, mi? – mondtam hát kényszeredetten vigyorogva Terikének.
…majd mielőtt a (mostanra már) szemmel láthatólag ellenőr kinézetű hölgyemény bármit is reagálhatott volna, hozzá fordultam, és a lehető legédesebb mosolyommal próbáltam roppantmód sármos lenni.
- Keziccsókolom – búgtam felé – esetleg nem tetszene kimenni az ajtón?
Láttam a hölgy arcán az értetlenséget. Láttam, hogy egy ilyen belépővel sem találkozott még, hogy egyáltalán, be se akarják engedni nyitvatartási időben, és amikor meg már bent van, tutuhótziher, hogy nem mondta még neki senki sem, hogy menjen már ki.
- Kiteccik menni – folytattam gyorsan – és megismételjük ismét ezt a bejövetelt. Ígérem, elsőre be fogom engedni. Úgymond, kezdjük újra ezt az egészet.
…
…
…háááát…
Az, hogy a hölgy mosolygott, az enyhe túlzás.
Viszont mérges sem volt, pedig láthatóan nagyon az akart lenni.
Valami olyasmi nézéssel illetett engem, mint amivel egy szülő illeti a hülyegyerekét, aki megint valami orbitális baromságot művelt, de olyat, amin inkább nyeríteni kellene, de hát a szülői tekintély megköveteli, hogy ne nevetés, hanem szidalom legyen a vége.
- Nem, nem megyek ki – monda végül nekem. – És ha már bent vagyok, akkor mutassa már meg nekem az igazolványát.
…
Hát, ez van…
Leellenőriztek engemet.
De nagyon.
Természetesen minden irat megvolt, rendelkezésre állt, noha nem is feltétlen azon nyomban.
…mert mit is tagadjam: izgultam, de nemkicsit.
Keresgélés közben ugyanis az agyam azon pörgött, hogy mennyi kápé is van otthon, meg mennyire vastag a bankszámlám, hogy a leendő büntetésemet ki tudom-e vajon fizetni. Ahogy számoltam, tételenként olyan 50-100ruppó lesz a tarifa, és ha még erre rájön a benemengedés ténye, akkor meg annyi, hogy az egy sorba ki se fér a sárgacsekken.
Nyilvánvaló, nyomtam a sódert ezerrel, merugye én alapból roppant jópofa csávó tudok lenni, szorult helyzetben meg pláne. Gondoltam, tán így egy cseppet vékonyabban fog majd a toll az ellenőr kezében. Terikém, véve a lapot, sietve valami nagyonfontos dologra hivatkozva magamra is hagyott – elvégre kiröhögte magát mára, minek is maradna tovább.
…
Közel háromnegyed órát volt nálam az illetékes.
Alapos munkát végzett, mi tagadás.
…de büntetést végül nem kaptam semmit se…
Hogy azért, mert ennyit még életemben nem smúzoltam senkivel, vagy azért, mert megszánt, hogy mégegyilyenhülye a világonnincs, mint én – ki tudja.
…én hajlok az utóbbi lehetőségre…
Utoljára kommentelt bejegyzések