…van az a mondás, hogy a sötétben minden tehén fekete. Nos, lehet benne igazság.

Tél volt, hó esett, majd jöttek az ünnepek…. mondhatnám, de nemmondom, mert ezt már nemcsak mondta, hanem el is énekelte egy igen híres zenekar jópár évvel ezelőtt.

Mégis: tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek – én meg dolgoztam, mert az jó volt nekem. Álltam a pultban, mint akinek muszáj, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy énbiza úgy állok a pultban, mint akinek nem muszáj.

Odakint szakadt a hó. De annyira, hogy az egész fészbuk tele volt posztolva azzal, hogy esik a hó – pedig december lévén ez szerintem nem akkora fless…. de már bazi öreg vagyok, úgyhogy lehet, hogy ezt én látom rosszul. Mindenesetre nemcsak a klaviatúrahuszárokat villanyozta föl azon az estén a hirtelen jött jópárcentis hó, hanem a kezdő(bb) sofőröket is…

Szóval, állok a pultban, ahogy szoktam. Jön egy hölgy, kabátban-sapkában, és piciny kétségbeeséssel a tekintetében azt mondja nekem:

- Neharagudjon, kölcsön tudna nekem adni egy öngyújtót?

Namondom, ezmarhajó. Ha már egyszer dohányos az ember fia (avagy jelen esetben lánya), akkor miért nem van nála tűzszerszám? Hiszen rákészült a dohányzolódásra: kabát-sapka-sál, menet ki a hideglevegőre, merugye a dohányosok manapság az az igengané fajta, húzzanak ki az épületből, takarodjanak megfagyni…. de jelen esetben – gondoltam magamban – mindenfajta dohányzásra való felkészülés dacára a tűzszerszám az nem lett a kabátba rendszeresítve. Amatőr….

Kábé fél másodperc volt, mire ezt én végiggondoltam magamban, és a következő pillanatban már vettem is elő pantallóm bal zsebiből az öngyújtómat, majd készséggel nyújtottam át a vendégnek.

- Parancsoljon – tettem hozzá udvariasan, ahogy kell.

- Köszönöm – válaszolta a hölgy. – Tudja, befagyott az autóm zárja, és megpróbálom a kulcsot felmelegíteni, hátha ki tudom majd nyitni.

….nabakker. Cseben hagyott messzeföldön híres ítélőképességem.

Csalódva vettem tudomásul, hogy egy mocskos bagósnak néztem szegényszerencsétlent, miközben ő csak a befagyott autójába szeretett volna beszállni.

Hirtelen átéreztem a hölgy problémáját. Hiszen én már több ízben jártam úgy, hogy befagyott a kocsim ajtaja. Illetve nem mind, csak a két első. Így, mikor már köbö harmadjára kellett a hátsó ajtón át beszállnom, majd onnan a vezetőülésbe kínlódni magam, vettem is egy zárolajozó jégoldót. A következő télen már annyi eszem is volt, hogy azt ne a kocsiban tartsam, hanem a kabátzsebemben, mert úgy akkor tényleg van is haszna…

Viszont ekkor értelemszerűen nálam volt a jégoldó! Csaptam is a homlokomra rögvest, hogy nekem mennyi eszem van!

Mondtam is nagy segítőkészen:

- Tessékcsak visszaadni azt az öngyújtót – majd látván a hölgy értetlenkedését, sietve hozzátettem: - Adok helyette inkább egy zárolajozó jégoldót, azzal könnyebb lesz kinyitni az ajtót.

Fogtam is magam, adtam is oda izibe, és megnyugvással töltött el a tudat, hogy ismét megvolt a napi jócselekedetem.

…

Teszekveszek, csinálom a dolgomat, mikor pár perc múlva megjelenik a hölgy. Arcán fagyott hópihék tömkelege, valamint egy halovány zavart kis mosoly, amit hirtelen nem tudtam mire vélni. Vagy szétfagyott a lelkem a nagy hózáporban, vagy valamit nagyon elcseszett.

Hamarosan kiderült, mindkettő…

- Mondja már meg legyenszíves – mondta nekem kissé szégyenlősen – mennyit kell ebből fújni?

- Hát, nem sokat – válaszoltam. – Bele tetszik fújni a zárba, pár pillanat, és nyílik is az ajtó. Tudom, a héten csináltam én is.

- Hát nem tudom…. – vakarta fejét a hölgy. – Elég sokszor belefújtam, de mégsem nyílt ki az ajtó.

Azzal visszaadta a flakont.

Hát mitnemondjak…. ha nem mondta volna, akkor is tudtam volna, hogy sokat fújt belőle. Ugyanis a majdnem tele lévő dobozban alig valami maradt. Karaj, mondhatom…

- Nem tudna nekem segíteni esetleg? – nézett rám végül esdeklőn, amolyan igazi bociszemekkel.

Hát lehet erre nemet mondani?

…lehet. Ugyanis műszakban voltam, és nemigen lehetett szolgálati helyemet elhagyni. Még ilyen dolgok miatt sem.

Szerencsére még a kérés elhangzása pillanatában mögém lépett főnökömnekem. Hallotta a kérést, és úgy nagyjából tisztában is volt a problematikával.

Rögvest tudta is a megoldást.

- Majd kimegyek én segíteni. Tessékcsakelőremenni, mutassa az autóját – mondta a hölgynek, és mire kettőt pislanthattam volna, ki is siettek a helyiségből.

…

…

Kisvártatva visszajött a főnök.

Kisírt szemekkel.

Namondom, most miarepedtherevan…. okés, vanazahideg, hogy könnyezik tőle az ember, de hát Főni kabátban ment ki, és abban is jött vissza. Azisokés, hogy vanazahelyzet, ami megríkatja az embert, de egy zárnyitás azért az annyira nem az. Hátakkormegmivan?!?!

Kezdtem is matekolni magamban, hogy mehetek ki rendet rakni a veszett hidegbe… Gondolatban már kezdtem is feltűrni az ingem ujját, hogy nagyon, de nagyon elláthassam a baját annak, aki így küldi vissza Vezérünket, holott ő pont segíteni ment ki.

…

…

Azonban pár pillanat múlva, mikor már tudott beszélni, belekezdett a helyzet ismertetésébe Vezérem.

- Fogom, kimegyek – mondja hüppögve. – Beteszem a zárba a jégoldót, nyomok egy kicsit. Beteszem a kulcsot, tényleg nem nyílik az ajtó.

…ekkor megint kezdte rázni a zokogás.

…és ekkor vettem észre, hogy nem is zokogás az, hanem a visszafogott nyerítés, ami a röhögés helyett ilyen vetületben manifesztálódott.

- Ekkor szólalt meg a hölgy: „Jé, hát ez meg nem is az én autóm!” – folytatta röhögve a góré. – B@szki, az autója ott parkolt azon autó mögött, amit ki akart nyitni! A két gyereke már a hóban fetrengett a röhögéstől! Mikor észrevette a hibát, átsétált az övéhez, és pikk-pakk beszállt, elhajtott! Nem befagyva volt, hanem csak rossz autót akart kinyitni!

…

…

…nem röhögtünk nagyot, elhiheted.

…sokat meg pláne nem.