Az embereket az arcukról a legkönnyebb felismerni. De van az a helyzet, amikor mégsem onnan a legkönnyebb…
Régebben spanomnekemmel egy laza olvasás közben úgy döntöttünk, hogy az este további részét a helyi sziksztinájn klubban töltjük el. Miért, miért… hát azért. Mert ez akkor jó ötletnek tűnt. Pedig sosenem járunk ilyen helyekre, nekem elhiheted.
Péntek este lévén hamar beengedtek minket a nevezett ojjektumba, és egyáltalán nem azért, mert már ismertek minket, azért meg pláne nem, mert a törzsvásárlói kártyánkról épp a kedvezményes belépőt igyekeztünk rendszerbe állítani. Azért jutottunk be könnyen, mert mi ilyen rendes emberek vagyunk.
A speciális kultúrára kialakított helyiség egy pincében leledzik, és teljesen természetes, hogy oda lépcső vezet lefelé. Értelemszerűen onnan kifelé is.
..és hát az volt ott a probléma…
Mert mikor nagyritkán – tényleg nagyon ritkán, úgyszólván, szinte soha – arrafelé tévedünk, akkorra már cseppet olvastunk ezt azt, úgyhogy a lefelemenet a lépcsőn inkább hasonlít egy drótkötélen való egyensúlyozáshoz, mintsem egyenes vonalban történő mozgáshoz. De aki lemegy ugye, az előbb utóbb fel is jön. Holmáshol? Lépcsőn… és az a folyamat ha lefelé nehéz volt, akkor fölfelé meg majdhogynem lehetetlen. Mert vagy még jobban ki vagyunk olyankorra művelődve, vagy pediglen kergetnek minket izmosék – szóval, kalandos az oda és visszaút, de elég vastagon.
De én világéletemben nagyonokos ember hírében álltam. Kitaláltam, hogy ezt a lépcsőn való közlekedést valahogy biztonságosabbá és túlélhetőbbé kell tennem, mert ha nem, akkor a nem túl távoli jövőben végem lesz, mint a tvinpíksznek. Vagy legurulok a lépcsőn, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok felmenni rajta, és visszagurulok, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok időben elmenekülni, és szanaszét törnek engemet.
Mi hát a kézenfekvő megoldás?
Az edzés. Például a futás. Mert a futással minden izmot karban lehet tartani, és nemkevés állóképességet ad az embernek. Ami az én esetemben nagyon nem jön rosszul.
…
…
Futópálya. Semmi extra, kisvárosi körbepálya, faja kis gumis felülettel.
Ide jár a környék apraja nagyja, és mert bár peppenkét el lett cseszerintve a pálya, azért azt figyelembe kell venni, hogy csak ez az egy pálya van. Igaz, nincs négyszáz méter (ami azért érdekes, mert pont egy nagy focipálya köré lett építve), és az is igaz, nincs meg a másfélméter szélesség (így a dagadtabbak, mint én, nem férünk el ketten egymás mellett), de attól még a miénk. És miután a miénk, szeretjük. De nagyon.
De nem is a szépsége miatt szeretjük nagyon ezt a futópályát – hanem a látnivalókért. Mert látnivaló akad ott néha dögivel.
Egy alkalommal futom a szokásos köreimet. Telószene, füles, fejpánt, rókacipe, rövidgatyesz, soklihegés. Ahogy szoktam.
…és jönnek a népek…
A szokásos sportolók szinte szót sem érdemelnek. Alapjáraton nem nehéz őket felismerni, mert ők azok, akik praktikus ruhában róják a köröket, izzadnak, mint akik sportolnak. Kedvesen egymásra köszönnek, merthát aki fut, az rosszember nemlehet.
De aztán hamar megjelennek Májerék, akik mindig azt hiszik, hogy a félmillás futócuccukkal tudják kompenzálni a tunyaságukat. Aztán két-három kör után rájönnek, hogy mégsem, így hát hirtelen be kell kötniük a cipéiket, majd egész véletlenük kapnak egy borzasztófontos hívást, és uzsgyi, már ott se nem vannak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.
Aztán jönnek Gyúrósék, akik úgy gondolják, hogy ha százötvenet kinyomnak fekve, akkor simán lefutnak pár kilcsit. Persze ők is tévednek egy cseppet, mert a futás az egy icipicit más tészta. Hamar átgondolják ők is, hogy inkább nyújtanak egyet kettőt úgy nagyon látványosan, majd pár fekvőtámasz után, a tüdejüket maguk után húzva elandalognak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.
Persze mindig ott vannak Csinikéék is, a helyileg illetékes plázacicák. Friss, futáshoz igazított frizurával, nemegészen szolid sminkkel, háromliternyi párfőmel, vadiúj trendi cuccokban kelletik magukat. Lebotorkálják a maguk két körét, együtt, egy csapatban, csicseregve, aztán leállnak kelletni magukat a pálya szélére. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.
És mint mindig, jönnek friss, új arcok is. Olyanok, akiket addig sosem láttunk még – innentőlfogva besorolásuk se nagyon van.
…így történt ez azon a bizonyos napon is….
Merthogy azon a szép napon jött egy leggingsz. Csak úgy magában.
Najó, nem magában, de az első negyedórában semmi mást nem vettem észre, csak a leggingszet.
Mertkérlekszépen azegy olyan leggingsz volt, hogy olyat még én nem láttam, de tán még Te sem. Olyan szép zöld. Vagy sárga. Vagy fehér…. izé… a színére tényleg nem emlékszem. De a formájára, nnnna, arra igen. Milyen volt? …hát…. nagyon. De nagyon.
Kábé negyedóráig semmit se nem láttam, csak azt a leggingszt. Csodálatos látvány volt.
…de nem csak nekem akadt meg rajta a szememnekem….
A leggingsz ugyanis kezdett egy kicsit bemelegíteni. Párszor leguggolt (ééééééédesistenem….), néhány csípőkörzést végzett (dráááááágakenyér….), majd úgy kötötte szorosabbra a cipőfűzőjét, hogy abból három (de lehet, hogy négy) ötvenszürkeárnyalat is kijött volna.
Erre persze Májerék hamarást be is fejezték az üzleti megbeszéléseket a mobilon. Húzták ki magukat, mint a nagyok, olyannyira, hogy a sörpocak legalább két számmal kisebb legyen. Húzták le a dzsoggingfelsőn a cipzárat, hogy jól látni lehessen a fukszokat, közben meg lóbálták a mercislusszkulcsot. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.
De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy merdzsója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”
Rövidesen Májerék feladták a harcot, és egyéb, kápéért megvehető szolgáltatásokért a távozás mezejére létptek.
Ekkor vették át a stafétabotot Gyúrósék. Egymás után bújtak ki atlétikai trikójukból, és minden egyes mozdulatuknál feszítették megfele valamelyik agyontuningolt izmukat. Felváltva nyomták a fekvőtámaszokat tizesével, utána pedig az elengedhetetlen bicepsz-tricepsz-mellizom mozgatás következett. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.
De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy izmos csávója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”
Csinikéék a pálya szélén állva kollektíve szemmelvertek. A leggingsz úgy kihozta őket a sodrukból, hogy ember legyen a talpán, aki állta a gyilkos tekintetüket. Hamar rádöbbentek, hogy ez a leggingsz kétszázon többet tud, mint ők egy félmaratonon. Úgy tekintgettek ráfele, hogy az felért egy hadüzenettel.
De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ez vagy tényleg tisztában van önmagával, vagy tényleg csak futni jött….”
Mikor végül Csinikéék is belátták, hogy nem érdekli őket a kutya se, a sportolók jöttek volna. De ők nem jöttek. Ők csak futottak. Igaz, valahogy mindig arrafelé voltak a tekintetek fókuszálva, ahol a leggingsz leledzett.
Kisvártatva a leggingsz is belekezdett a futásba. …huhhhh…. hatemégláttálolyat…. merénmégnem. Nagyjából úgy tudnám megfogalmazni, hogy a monoton körbe-körbe futásból egy olyan látványsportot csinált, hogy azt megirigyelhetné még a jenki futbballiga is.
…akkor vettem csak észre, hogy a leggingszhez tartozik egy csini kis felső (a színére ennek sem emlékszem), igen-igen étvágygerjesztő tartalommal.
A futópálya kisvártatva úgy nézett ki, mint az afrikai szavanna. Lesben állt pár oroszlán, néhány hiéna, az elefántok ott tébláboltak a szélen, a körben pedig futott egy nagy gnúcsorda, tarkítva néhány zebrával meg antiloppal. És egyesegyedül ott futott köztük egy kecses kis impala….
Rovom a köreimet, közben persze nem gondoltam semmi romantikus dologra. De tényleg nem. Mondom. …najó, de legfeljebb csak kétszer. Mikor egyszercsak utolérem a központi látványelemet…
…namostakkor micsináljak mostakkor?
Alap, hogy hosszabb táv futásakor az egyéni ritmust ne változtassuk, mert abból nem lesz semmi jó. A gyorsabbak hagy előzzenek, a lassabbakat meg előzni kell – nem túl bonyolult ez. Nademost mitévő legyek? Merugye ilyen helyzet nem sok van…
Van az a verzsön, hogy maradok mögötte. Nem lenne ez rossz, hiszen a látvány azért az nagyon ott van, legalább elmozizok… de hát akkor oda a futásom. Másik verzsön, hogy megelőzöm. Akkor viszont oda a látvány, ami nagyon ott van, viszont megmarad a futásom. Rajtam meg ugye sokmindent nemigen lehet mozizni hárulról… illletve… van egy harmadik opció, hogy mellémegyek, és megpróbálok vele úgy verbálisan is kommunikációt folytatni.
Merugye az érintett félnek nem kellett se a mercikulcs, se a kigyúrt bicepsz – ergo, a maradék halmazba bőven beleférek. Ha meg nem, akkor így jártam, futok tovább, jóccakát.
Nosza, másfél másodperc alatt döntöttem is. Mellémegyek, ráköszönök, beszélgetést kezdeményezek, oszt lesszamilessz….
Így is lett. Melléér, ráköszön, beszélgetni kezd.
Erre mi történik?
Visszaköszön, beszélget. Értelmesen, kerek mondatokban.
….hidd el, ezen én csodálkoztam a legjobban….
Nem untatlak, miről folyt a diskurancia. De hogy megnyugodjál egy kicsit: megtudtam, hogy hívják a nevét, mitcsinál amikor dolgozik. Megtudtam azt is, hogy az irodai munkát, ahol napi sokórát dolgozik, nagyon nem bírja, mert a folyamatos számítógép előtti ülés nem neki való, ezért szokott gyakran futni. Namegpersze azt is megtudtam, hogy szingli, mert még nem találta meg az igazit.
Én meg közben nyolcvan százalékon üzemeltem, mint a strandon. Anno ugyanis a nagyfiúk megtanították velem a nyolcvanszázalékos létet. Azaz: a tüdőből csak 80% levegőt szabad kifújni, így a bennmaradó többi domborítja a mellkast. A hasat csak 80%-ban szabad kiengedni, mert még így őszintének tűnik a laposság, de nem durván. És persze a hülyét is csak 80%-ban szabad adni, mert különben ugrik a préda….
Azt kell mondjam, hogy főnyeremény volt a hölgyike. Null smink, sportolóhoz méltón. Mégis, jobban nézett ki, mint másik ötven, a maguk félmázsa vakolatjában. Hajzat copfban, semmi frizura, sportolóhoz méltón. Sehol, semmi extra feltöltés, kitöltés, mindenből annyi és ott, ahol kell. A mozgás nem mesterkélt, látszik, hogy nagyon tud mozogni. Dolgozik, nem kitartott, éli az életét. Nem érdelik a külsőségek, tényleg a normális faszikat szereti, saját bevallása szerint romantikus alkat. Beszéde érthető, kerek mondatok… és várja a szépszőkeherceget a fehérlovon. Hát kell ennél több?
A szokásos adagom lefutása után elköszöntem tőle. Kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy a közeljövőben ismételten össze fogunk futni, ha már úgyis ugyanoda járunk futni…
…
Pár alkalommal még találkoztunk ott a futópályán. Mindig – persze merő véletlenségből – futottam mellette pár kört, és közben beszélgettünk. Szegénykém mindig panaszkodott a munkájára, hogy nem elég érdekes az irodában ülni, és a férfiakra, akik csak „azt” akarják. Mondtam is neki mindig, hogy a férfiak szemetek, mert mindig csak „azt” akarnák. Biztosítottam is arról, hogy én biza szívesebben nézném vele a Lusziszitát az Izauratévén, minthogy csak „azt” csinálnám. …nyilván…
…
…
Namindegy, kicsit elkanyarodtam az eredendő témától. De majd úgyis megérted, hogy miért.
Szóval, spanommal lent vagyunk a sziksztinájn klubban, és élvezzük a kora esti matinét. Olvassuk a könyveket, mer az úgy az igazi.
Egyszercsak a konferanszié ordít bele a mikrofonba: - Mostpedig követekzik legújabb üdvöskénk, Ééééndzsöl, az ördögi dééééémon!
Ha hiszed, ha nem, egyszerre fordultunk a krómrúd felé. Egyértelmű, hiszen az új munkatársat szemügyre kell venni, márcsak úgy szakmai szemmel. Nekünk meg ugye ott minden új volt…
Éndzsöl meg közben belekezdett a műsorba.
Alap, semmi extra. ….azt hiszem. Úgy mesélik, mindig ilyen szokott lenni. Mer én annyira nem tudom. Ritkán járok oda, mondtam már….
Közben meg feledkezünk bele a sokadik könyvbe, és csak úgy félvállról nézünk oda, ahova nem kéne, pedig mindig kéne.
Egyszercsak valami megüti a lelkemet. Valami furcsa érzés.
Mondom is a havernak: - Tefigyejj, eznekem, eznekem ez ismerősnekem. Ezténmárláttamvalahol…
- Hülyevagyte – kapom rögvest a választ. – Ugyan honnan ismernéd? Most mondták, hogy újgáré…
- Nemtom. De ismerős…
- Hülyevagyte…. amúgy is, már legalább tízperce csak hátulról látszik.
Az igaz, hogy csak a hátsó rész látszott belőle. A krómrúdon éppen le- és föl mozgatta magát, valahogy úgy, ahogy… szóval nagyon.
…
….ésakkoresettle….
…
Hát persze! Hát persze, hogy ismerős!
Zavarom oka csak azért volt, mert nem az arcát néztem, hanem nyaktól kábé ötvencentivel lejjebb – és az volt nekem olyan ismerős. A leggingsz!
Mert azt a bizonyos leggingszet ezer közül is megismerném, még akkor is, ha megvakulnék.
...
…
Mikor pediglen a leggingsz felénk fordult, az arcát látva minden addigi kétségem elmúlt – noha nem is volt. …
…
Irodai munka…. romantika… …mindeki csakazt akarja…. meg szépszőkeherceg.
….nesze neked…
Utoljára kommentelt bejegyzések