blogomnekem

Az ember fiatalon mindenkit utánozni szeretne, és sok mindent kis is próbál. Aztán leggyakrabban mindezt meg is bánja….

Anno a hősidőkben a spanokkal mi is kipróbáltunk sokmindent. Illetve nem olyan sokminent, de mindenesetre jóval többet annál, mint amennyit a mai eszünkkel megtennénk. De hiába, ha az ember gyermeke épp hogy csak óvatosan tapodja a húszas évei elejét, akkor bizony némileg fantáziadúsabb az elméje.

Majdhogynem szokásos programnak volt mondható, hogy néhanapján összejöttünk, beizzítottuk a véháesmagnót, és megtekintettünk egy-két filmet, természetesen az épp aktuálisan napirendi ponton lévő hölgykoszorúval. Közben meg némi árpakóla, és/vagy malátapárlat – no meg az ilyenkor elengedhetetlen patikuki, sósropi, pilótakeksz, miegymás. Mindezek persze kötelező jelleggel.

Az az emlékezetes nap is így indult. Videó, csajok, tütüke, rágcsa. Meg valami idióta amcsi film, mittudomén mi volt a címe, tökmindegy egyébként is. A lényeg, hogy volt benne egy olyan rész, amikor a tejszínhabsprét nyomatták magukba, és jól bebódultak tőle.

Egyszerre állt meg mindenki kezében a távirányító…. tudom, hihetetlen, de tényleg egyre gondoltunk.

Nosza, pauzegomb megnyom, csajokat sarokbavág, menet a sarki kisboltba aeroszolos tejszínhabért. Rögvest vettünk is egy kartonnal –  pont tizenkettő volt benne. Úgy számoltuk, hogy négyünknek elég lesz ennyi, a csajok meg majd kiganéznak utánunk, ha bedurvulna a helyzet. A boltosnéni furcsállta, hogy négy fiatal srác mi a fenének vesz meg egyszerre ennyi habsprét, de hát biztos úgy volt vele, hogy fiatalságbolondság….

Gyorsan haza, fotelba bele, flakonokat a kézbe, filmet visszateker, néztük, hogyan is kell eztet csinálni. Kapaszkodj meg: nem túl bonyolult. Sőt, mi több, baromi egyszerű művelet. A lényeg, hogy nem rendeltetésszerűen fejjel lefelé kell a flakont tartani (amikor normális esetben kijönne belőle a hab), hanem fejjel felfelé, mikor is a hab bennmarad, ellenben a hajtógáz nagyon nem. A film szerint ezt kellett (volna) belélegezni a „siker” érdekében…

Namármost: ilyet még sosenem csináltunk addig (azóta meg pláne nem), úgyhogy az első flakon gyakorlatilag csak úgy elszellentett a szoba légterébe, mi meg ültünk nagy csodálkozva, hogy most akkor miisvan… uccuneki, nézzük akkor a következő flakont, dejóhogyhármatvettünk fejenként. Talán mondanom sem kell, hogy a következővel is hasonlóképp jártunk. Sőt, még a harmadikkal is. Viszont addigra már kicsit alábbhagyott a lelkesedésünk, meg persze miután nem feltétlen szakszerűen tartottuk a dobozokat, némi tejszínhab is kijött, ami természetesen a ruhánkon landolt. De a filmben látott kábulat még nem érkezett el…

Viszont mi már akkor sem voltunk azok a bármit is könnyen feladó fajták. Nosza, menet vissza a boltba tejszínhabért. Tanulva az előzőekből, most már nem egy, hanem két kartont vettünk, gondolván, ebbe a mennyiségbe még belefér némi hibázási ráta, ha meg nem, akkor pedig legalább igazán be leszünk állva. A boltosnéni ismételten csak csodálkozott, hogy most akkor mi is van, hiszen ennyi habot szerintem nem adott el fél év alatt sem, pluszban még látta a ruháinkon a foltokat is. Mindenesetre szólni nem szólt, csak huncutul mosolygott. Hiába, fiatalságbolondság….

Kezdtük hát előlről. Az első flakont persze ismét nem sikerült kiszippantani, a másodikból viszont már egy keveset igen. A harmadiknak pedig majdnem a teljes egészét. Néztünk egymásra, hogy kinél mi a pálya – de semmi. Elővettük a negyediket, kiszívtuk azt is. Ismét vizslatjuk a másikat, mivan, hogyvan, miegyéb. Az egyik haver – mentve a menthetőt – megszólalt: bakker, csíkos a kép a tévében! … …Perszehogycsíkos, hülyegyerek, agyonmásolt véháes, milyenlenne más! Úgyhogy rájöttünk, ez így valahogy nem jó.

Közben a csajok valamiért elunták a mulatságot. Lehet, hogy azért, mert nem foglalkoztunk velük. Vagy az is lehet, hogy azért, mert már nem csak a ruháink, hanem a szőnyegpadló is tejszínhabos volt. Kitudja?! Mindenesetre gondolták, hogy legalább valami értelme is legyen az estének, főznek egy kis virslit és rántottát…. mi meg a maradék flakonokkal még vérverítéket sem kímélve próbáltunk betépni.

….sikertelenül.

Mikor az utolsó habspré is kifogyott, úgy döntöttünk, hogy most már mindegy, ezt már végig kell csinálni. A filmben olyan egyszerű volt, mi meg már koponyánként kinyomtunk kilencet, és még mindig semmi. Vissza kell menni még a boltba, és venni még habot!

A csajoknál ekkor szakadt el a cérna. Hogyhát nemelég, hogy őket még csak megse, meghogyők csak főznek, meghogy a filmisdenemjó, ésmég a boltbase…. úgyhogy fogtuk őket, és elvittük magunkkal vásárolni. A boltban vettünk ismételten két karton habot, no meg a csajoknak némi eztazt, hogy duguljon el a csipogójuk, míg mi nem végzünk itten a nagy elképzeléssel. A boltosnéni ekkor viszont már nem is nézett olyan nagyon. Szerintem összerakta, hogy mi négyen srácok, ők négyen csajok, vesszük már a sokadik habokat, a ruhánkon több a tejszínfolt mint a tisztaság, tehát valami olyanban van részünk, amiben ő ott a pult másik oldalán csak szeretne lenni….. szegénykém, így visszagondolva, ha tudta volna….

Namindegy, lakásba vissza, kezdtük az elejéről az egészet. Illetve, kezdtük volna…. Merthogy a csajok kiverték a patáliát, hogymostmár elégvolt, bulizzunk, vagy fogják magukat, és nem engedik el. Pluszban még némi hazamenetel is kilátásba lett helyezve részükről. Ez utóbbi fenyegetés azért nagyot ütött rajtunk, merthát azért no, hát mivégre is vannak ott, hát nem azért, hogy hazamenjenek mielőtt…. szóval mielőtt megvacsoráztunk volna. Értedteezt, minekragozzam….

Úgyhogy nekiültünk újra filmezni, meg közben vacsorázni. No meg még volt pár üveg sö…. izé…. árpakóla, meg miegymás. Így hát ettünk némi frissensült virslit és frissenfőzött tojásrántottát, a hozzávaló mustárral és kenyérkével. Mellé meg iszogattunk még egy kevéskét.

Igen ám….

….de valakinek a tekintete megakadt a frissenvásárolt két karton habsprén.

….és ekkor jött a nagy ötlet.

Merugye, hamár megvan véve a sok hab, nehogymá kárba vesszen, nyomjuk egymás szájába, nézzük, ki bír többet lenyelni….

Úgyhogy a csajokat ismét bevágtuk a sarokba, mi meg egymás hegyénhátán toltuk a másik szájába a tejszínhabot. Eltudodképzelni, nem?! ….dehogynem.

A vége az lett, hogy a szobában szanaszerteszét volt minden spriccelve tejszínhabbal. A bendőnk meg majd ki pukkant, annyira tele lettünk.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, köszönhetően a jópár kör árpalének és malátaizének, ismét csak a filmet próbáltuk nézni, illetve a hölgyikéket megnyugtatni, hogy most már nyugivan, nemcsinálunk semmi baromságot aznap este – esetleg majd csak velük, de azt már csak édeskettecskén.

Azonban hamarosan észrevettük, hogy a természet ugyan jól összerakott bennünket, de a Mennybéli tervező nem feltétlen ilyesfajta igénybevételre alkotta meg belső részeinket. Az árpalé, a malátapárlat, keverve a tojással és a mustárosvirslivel, nomeg nemkevés tejszínhabbal igencsak összekuszálta az összekuszálnivalót. Egyre gyakrabban éreztük azt, hogy húdejólennemostegykicsit…. de hát ott voltak a gárék, azok előtt meg már azért mégse.

Egy kis idő múlva azonban beláttuk, itt bizony a biológiának nem lehet megálljt parancsolni. Aminek ki kell jönni, annak bizony ki kell jönni, nincs mese. Úgyhogy felváltva mentünk a fajanszhoz, mert a belünk úgy gondolta, hogy némi hígabb formában kiveti magából a sok összevisszaságot, amit mi beléje helyeztünk.

Fél óra elteltével már mind a négyen ott szambáztunk az ajtó előtt – illetve csak hárman, mert egyikőnk mindig bent trónolt. Ott brékeltünk, míg be nem jutottunk könnyíteni magunkon. Nemtudommeddig csináltuk, de hidd el, baromi hosszú volt az az idő, mire sorra kerültünk – és mikor végeztünk, szinte téptek is ki az ülőkéről, mert a másik már majdnem be… és ez így ment egy jó darabig. Vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll-vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll….ésatöbbi, ésatöbbi.

Talán mondanom sem kell, hogy a lányok leléptek közben. Nem is értem, hogy miért nem tetszett nekik ez a buli…. tényleg nem értem.

Köbö egy óra elteltével, mikor már nem nagyon volt mit üríteni magunkból, csak a fotelokban pihegtünk, és azon elmélkedtünk, hogy vajon mit ronthattunk el? Se kaja, se pia, se nők…. mi meg készvagyunk, mint a mateklecke.

….viszont a boltba vissza kellett menni, mert az összes létező papírt elhasználtuk, nem csak azt, ami egyébként rendeltetésszerűen arra a bizonyos célra lett kitalálva. Összetartó csapat lévén, most is egyszerre mentünk le vásárolni, hiszen már akkor is az volt a mottónk: senkit nem hagyunk hátra!

A boltba lépve a néni már automatice nyúlt a habspérkért, de mi mondtuk, hogy köszönjük, most kivételesen pár guriga egészségügyi papirosra lenne szükségünk.

…hatemégláttál kerekszemeket….

De így visszagondolva, meg is értem. Ott álltunk négyen, leharcolva, a gönceink enyhén szólva is rendezetlenek és (tejszínhab)foltosak, aznap este már megvettünk jópár doboz habsprét, megjelentünk ott lányokkal is, most meg nemkicsit kifacsart ábrázattal jöttünk némi tekercses papírért. Hátszerintem a boltosnéni előtt nem a saját élete filmje pergett le, hanem valami szaftosabb Rokkófilm, mert csak annyit mondott nekünk:

- Jó a buli, mi?!

….

….

Jó, baz+…

Nagyon jó…

…sosevoltilyenjó…