Elméletileg egy kórházi folyosó szürke egyhangúságában nincsenek emlékezetes dolgok. Viccesek meg pláne…

Egyszervolt, holnemvolt, az úgyvolt, hogy ültünk a gyerekekkel egy kórházi folyosón. A szemészet ajtaja előtt vártuk a sorunkat – el se hiszed: szemvizsgálatra vártunk.

Maga a kórházban semmi különös nem volt. Régi, ódon épület, a maga egyébként is nyomasztó mivoltával. Omladozó vakolat kívül belül, néhol hiányos csempeburkolat a falon – szóval az az igazi, hamisíthatatlan, Magyar fíling.

A folyosón, ahol vártunk több ajtó állt rendelkezésünkre. Ha jól emlékszem, az első az adminisztráció, a második kettő valami gasztroizé, a harmadik-negyedik hallásvizsgálat, mellette pedig két ajtó állt a szemészet rendelkezésére. Hogy a többi ajtón belül mi volt, azt nem tudom, mert nem mentem tovább… minek, hiszen mi a szemészetre érkeztünk.

Az ajtókkal szemben hosszú padsor. Ültek rajta a népek, szépen csendben, ahogy egy kórházi folyosón azt illik.

Kivéve minket.

Ugyanis mi nagyon nem voltunk betegek. Az egyik kölköt hoztam egy felülvizsgálatra látásügyileg.

A gyerek meg milyen? Nóperc alatt elkezd unatkozni együltő helyében. Hogy lehet lefoglalni ilyenkor? Nehezen….

Jött a szokásos játék, csak hogy maradjon már legalább félóráig nyugton, míg szólítanak bennünket. Barkóba, fekete-fehér-igen-nem…. elkezdtünk játszani. Nevetgélve, egymást cukkolva, mint otthon.

Hamar el is telt az első fél óra.

A körülöttünk lévők közben meg persze cserélődtek folyamatosan. Akiket behívtak, azok mentek szépen elfelé, akik újonnan jöttek, azok pedig ültek szépen lefelé.

Mellettünk a népeknek két közös jellemzőjük volt: az egyik, hogy reménytelennek tűnő tekintettel várták a sorukat, tudván, hogy egyhamar nem szabadulnak a gyorsnak nagyon nem mondható kórházi tevékenységek alól. A másik, hogy jókat kuncogtak rajtunk magukban, hiszen az egész folyosón hallani lehetett, hogy mi játszunk unaloműzés gyanánt.

Nem is lett volna semmi baj, ha bele nem feledkezünk a játékba.

Az igazat megvallva, nem zavart különösebben senkit az, hogy jókedvünk van. Legalább vittünk egy kis üde színfoltot a várakozás nagy unalmába.

Hanem a jókedv az még nagyobb jókedvre deríti az embert….

Ahogy sorra nyíltak az ajtók, rendre megjelent a bejáratukban egy-egy asszisztens, és invitálta befelé a betegeket.

Nyílt a szemészet ajtaja, kijön egy hölgy, és kéri a soron következőt. Nagyon jó, utána már mi jövünk!

Nyílik a másik ajtó, onnan is kinéz egy hölgy, és szól: - Hallásvizsgálatra vár még valaki?

…

…

Az emberek csendben ültek tovább.

Mint ahogyan ilyenkor az a Kórházi Váróteremben Leledzők Almanachjában írva vagyon, teátrálisan nézett mindenki a másikra, vizslatva, hogy ki is az a szerencsés, akit szólítottak, aki hamarosan elmondhatja magáról, hogy végzett a sorban állással.

….eltelt köbö három másodperc, de senki nem válaszolt…

Viszont ez alatt a három másodperc alatt nekem hogy-hogynem a szokásos módon beugrott valami….

…valami, amit nem lehetett hihagyni.

Úgyhogy fennhangon megszólaltam: - Tessék?!

…

…

Saccper másfél másodperc kellett ahhoz, hogy a jelenlévőknek leessen a veddmárfel.

Egyemberként kezdte el mindenki a röhögést – ki hangosabban, ki óvatosabban.

Az ajtóban álló asszisztensnő is nyelte a mosolyát, persze, őt kötötte a hivatalból kötelezően viselt komor tekintetre vonatkozó hűségeskü. Be is csapta az ajtót nagyon gyorsan.

…

Pár pillanat elteltével ismét kinyílt a fülészet ajtaja, és egy másik asszisztens nézett ki rajta.

A visszafogott nevetéstől könnyes szemekkel mondta, hogy amennyiben tényleg nem vár már senki további hallásvizsgálatra, akkor ők befejezték a műszakot, és elmennek hazafelé.

…

…

Sok éve történt, de rendszeresen eszembe jut ez a sztori.

Főleg, mikor orvosi rendelőkben várom a soromat.

….és máig sem tudom, hogy szégyelljem-e magam a beszólásomért.