blogomnekem

…a nemalvásnak nyögés a vége…

Tavaly ilyenkor egy hímzőversenyre voltam hivatalos zsűrielnöknek. Mint mindig, ekkor is egy nappal hamarabb mentünk le a helyszínre, egyrészt megtekinteni, hogy a leendő hímzőhely megfelel-e a mindenkori szabályozásoknak, másrészt pedig aklimatizálódva azért csak jobban lehet hímezni - zsűrizni meg pláne. Kell az a kis nyugodt alvás mindenkinek éjszaka, hogy másnap ne legyen olyan nyűgös…. főleg én, akinél a nyűglődés ilyen esetekben magával hordozza a fenyítés foganatosításának kilátásba helyezését.

Este a szokásos program. Átnéztem a területet, és megállapítottam, hogy holnap itten bizony a hímzőszövetség apraja-nagyja olyat fog hímezni, hogy azt egész Paks megemlegeti. Utána természetesen az elengedhetetlen traccsparti a keménymaggal, a hímzők béközepével, akik nem átallnak már a nulladik nap estéjére előkerülni bárakárhonnan. No meg persze – mit tagadjam – olvasgattunk is egy kicsit, de persze csak és kizárólag fakultatív jelleggel.

Mikoron elérkezettnek láttuk a pillanatot, egyenként mentünk vízszintbe helyezni magunkat, mert ugye másnap csak van egy komoly tétmérkőzés, súlycsoportok, horgológépek és kötötűk szerint szétbontva. Ha meg az ember nem pihen eleget, akkor meg – mint azt már föntebb említettem volt – fáradt, szétszórt, nyűgös, hisztis lesz. Így, ebben a sorrendben. Ezen oknál fogva kábé még éjfél előtt ágyba került mindenki.

….és itt kezdődtek a bajok….

Merthogy a szállás ilyen esetekben közös szállás. Értsd: több ember alszik egy szobában, mégcsak nem is feltétlen koedukációs jelleggel. És az egy dolog, hogy sok jó ember kis helyen is nagyon büdös, még el is kell viselni a másik rigolyáit, mindenféle ügyesbajos dolgait.

A mi szobánkban sem volt ez másként.

Négyen voltunk elkvártélyozva, szóval volt hely bőven, de hát a Jóisten valami viccnek szánva a dolgot, olyan embereket rakott össze, hogy borítékolható volt a nemalvás. Zotya, Karesz, Fiamnekem, no meg Önmagam. Okés, jóban vagyunk mi régóta, főleg magammal, de azért az alvás intimitása az egész más tészta. Alvás közben az is harap, akinek nem van foga.

Namindegy, volt már ilyen párszor, sőt, lesz még nem is egyszer – ilyen ez a hímzőszakma. Ezvan, eztkellszeretni. A kötelező krákogás, mindenféle nagyobb intenzitással végzett forgolódás után csak elszenderült mindenki. Még én is.

….álmodtam….

Szafarin voltam Afrikában. Mentem a szavannán, íjjal a kezemben (hogymiértpont íjjal – magam sem értem), cserkésztem be az antilopokat, közben meg ébenfekete bőrű bennszülött lányok lejtették igencsak ínycsiklandozó táncukat, huncut pillantások közepette, kacéran invitáltak maguk közé. Huhh…. micsoda álom volt! Ám mikor megindultam a párductestű feketecsajok felé, hirtelen elém toppant egy bazinagy oroszlán. Ám én érdekes módon nem ijedtem meg egy szemernyit sem, hanem szép komótosan egy kihegyezett nyílvesszőt tettem az íjam húrjára, hogy majd jól lelövöm Szimbát. Mire az csak morgott, majd ásított…. majd ismét morgott…. és ordított. Ordított, de nem tudtam értelmezni az ordítást. Mintha nem is oroszlán lett volna. De hát ugye egy oroszlánt csak nem kever össze még a magam fajta sem egy orosz lánnyal, márcsak azért sem, mert oroszlánt már hallottam ordítani, míg orosz lányt még beszélni se nagyon. Pont ezért volt érdes, hogy ennek az oroszlánnak nagyon, de nagyon különös volt az ordítása – gondolom, az orosz lányok szoktak így ordítani, ha igazán átérzik a peresztrojkát. Olyan senemordítás, senemüvöltés, demégis mindakettő egyszerre, némi morgással és hörgéssel megspékelve. És ráadásul ezt folyamatosan tolta, megállás nélkül, minden lélegzetvétellel, szünetmentesen. Annyira zavarta a fülhallásom, hogy nagyon. Nyűgös is lettem, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – mintha az oroszlán értené az emberi szót – mondtam neki, hogy „Hallgass!”… persze, nem hallgatott el. Így hát mondtam neki mégegyszer, majd mégegyszer, addig mondtam, míg egyszer csak a saját hangomra ijedtem föl…

- Hallgass!!!! – mondtam immár ébren. De az ordítás csak nem maradt abba. Akkor kapcsoltam: ott ülök az ágyban. Sehol a szavanna, sehol az antilopcsorda, sehol a félmeztelen sukárgádzsik tömege, sehol az oroszlán – de furcsa mód az oroszlánordítás megvolt. Ahogy tisztult ki az agyam, úgy jöttem rá, hogy itt valami nagy gebasz van fennforgóban.

Mire rájöttem!

Nem oroszlánszerenád volt az, hanem Karesz horkolt a szobában!

….aztmocskosrohadtmocskos….

Úgy nyomta, mintha…. mintha nem is tudom, hogy nyomta. Ezt most tényleg nem tudom leírt betűkkel megfelelően megfogalmazni, hogy képileg előtted legyen a hanganyag. Legyen elég annyi, hogy valami óóóóóborzalllom volt. Ilyen horkolást még a sokat látott énem se nem hallott. De még tán a szomszéd szobában alvó Esztike és Jolán se nem….

Próbáltam visszaaludni. Hápperszehogynemsikerült. Őhorkolandusz pont a mellettem lévő ágyon tespedt, így ha lehet fokozni a fokozhatatlant, még királyabb volt a dolbiszörrand. Kábé tíz perc forgolódás-átkozódás után felültem, és elkezdtem gondolkodni, hogy monstmialóbránert csináljak. Mertha nemalszom ki magam, akkor holnap szívás lesz. Nem nekem, hanem általam…

Először arra gondoltam, hogy fejére húzom a kisasztalt, oszt csá. Vagy a jobb talpammal csinálok neki egy kétdimenziós orrot. Persze, ezek nem lettek volna valami jó ötletek, meghát ha ébren van, akkor azárt nagy haverom nekem a Karesz, úgyhogy rögvest másfelé tereltem az agyam tekervényeit. Elkezdtem fütyülni. Nnnna, ez hatott! Ahogy fütyültem, úgy halkult, majd szűnt meg teljesen a horkolás. Jihhhhá! Tudok aludni!

Nnnnnappppersze….. ahogy én azt elképzeltem. Mert mikor abbahagytam a füttyögést, ismét jött a horkolás. Hogyazajó……..

Elkezdtem csettingetni a számmal. A jelenség ugyanaz lett, mint a füttynél. Ahogy abbahagytam a csettingetést, jött a horkolás. Így jártam a csámcsogással, a tapssal, valamint a bökdöséssel is. Ahogy abbahagytam, jött a szimfónia a’la Karlos….

Eszembe ötlött, hogy megcsinálom, amit egy viccben hallottam: odamegyek az ágya mellé, nyomok egy finom puszit a homlokára, mire természetesen felébred, majd mondom neki, hogy aludjon nyugodtan, csak befekszem ide mellé, és jól elleszek a testével….. nnnno, akkor (akárcsak a viccben) tutibiztosqrvaélet, hogy egy millimétert nem aludt volna reggelig – ellenben én viszont nagyon is. De persze ezt a mutatványt nem vetettem be, mert mi van olyankor, hogy kilátásba helyezem az összebújást, és Ő ahelyett, hogy elzavarna engem a jóédesanyámba, odahúz maga mellé, és a fülembe súgja, hogy őbizony errevár már évek óta…. Úgyhogy ez a terv megmaradt terv szinten.

Viszont aludni még mindig nem tudtam. Már nem csak a horkolás miatt, hanem ekkor már olyan szinten idegbe jöttem, hogy simán lefutottam volna a félmaratont százméteren. 

A lényeg, hogy úgy feltosztam magam, hogy kimentem az épület elé eltolni egy staubot, hátha az segít. Megyek ki, át a folyosón, mikor egy furcsa dolog üti meg a fülemnekem. Hirtelen nem is tudtam értelmezni. Csend. Csendet hallottam. Illetve nem hallottam. Semmitsenem hallottam!

Aztaqrva! Megvan a megoldás!

Uccu neki, matracot-cuccost fölkap, folyosóra kivisz, földre letesz, ráheveredik, és csend-béke-boldogság….. huhh…. dejóleszaludni…

…aha…

…ahogy én azt elképzeltem….

Mert miután az egész büdösbagázs ebben az épületben volt elszállásolva, a folyosó értelemszerűen közös használatot képviselt – mi mást ugye. Nademost: annyit kínlódtam a haverom horkolásával, hogy közben elkezdett virradni. Úgyhogy alighogy letettem szépkerekbuksikámat a cicamintás kispárnámra, alighogy átkaroltam a pihepuha alvósmacikámat, jött az első csoszogós strandpapucs, és annak a gazdája. Merugye a szükség nagy úr, és hát a tusoló meg a mosdó a folyosóról nyílt….

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos…….

Az éjszaka – pontosabban a hajnal – további része úgy telt, hogy ott csoszogott el a fél banda a fejem mellett a reggeli kis-nagydolgokat elintézni. Saccperkábé minden második megállt mellettem, és érdeklődött, hogy minden okés-e, hogy mi a búbánatért leledzek odakint a folyosón, meghogy nincs-e valami baj…. Asszem a tizedik kérdezőre már igen emelkedett hangnemben ripakodtam rá, hogy mindenokés, nincsenbaj, de haggyáaludnibaz+, mert letépem a fejedneked, oszt kivágomazudvarra.

….

Mikor Karesz kilépett reggel a szobából, igencsak meglepte a látvány. Folyosó, kockásmetlaki, matrac. Raja én, felülve, térdeimet kezeimmel átkarolva, kis mormogásokat hallatva magamból, tágranyitott véreres tekintettel ringatom magam előre hátra. Meg is kérdezte, hogy…. illetve, pontosabban, valamit kérdezett volna, mert mikor én megláttam az ajtóban, azért elég rendesen elgurítottam magamtól a nemlétező gyógyszereimet. Hagynerészletezzem, kölcsönösen elküldtük egymást melegebb éghajlatra, természetesen némi eszközparkot a másik nemesebb testrészeibe helyezve.

….

….

Felöltöz, fogatmos, összeszedelőzik. Reggeli kávé… ahogy szokott.

Már vagy a negyedik csészével toltam le a belembe, mikor kábé a harmincadik illető kérdezte meg, hogy „Hogy aludtál? Miért vagy ilyen kifacsart?”

….

….

….szerintem sejted, hogy miket mondtam.

Szépeket.

Ragozva.

Egyes szám második és harmadik személyben.

Mondatonként két tárgyraggal.