Néha azt szeretnék, hogy kiderüljön, kik voltak az őseink. Ám amikor kiderül, sokan azt kívánnánk, bárcsak maradt volna titok örökké…

 

A történet idején Egerben dolgoztam egy belvárosi kis hotelben. Csinos, barátságos kis hely volt, amolyan igazi családi fíling mindenütt, szerettek nálunk lenni a vendégek. Márcsak azért is, mert az épület méltán híres egri vár alatt volt.

A turisták zöme teljesen elalélt attól a gondolattól, hogy pár évszázaddal ezelőtt itt elég rendesen hajbakaptak a törökök és a magyarok, és hogy most pont ezen a helyen kávéznak, sütiznek, boroznak… sőt, volt olyan is, aki teljesen átszellemült a hely miliője végett.

…csakúgy, mint az a bizonyos Möszijő…

Történt egyszer, hogy bejelentkezett a szállóba egy francia úriember. Mikor megérkezett, az űberokos recepciósunk – fitogtatva idegennyelvbéli jártasságát – illendően köszöntötte: Bonzsúr, möszijő. Majd rögvest hozzátette: Párlévú fransz? (csak egy pislantásra megállva: önmagában ez a tény is bőven megérne egy tetemesebb kis blogbejegyzést, hogy a nyilvánvalóan francia vendégtől idegenben megkérdezik, hogy beszél-e franciául…) A kedves vendég persze jót mosolygott, és tört magyarsággal felelte, hogy igen, merő véletlenségből nagyon jól tolja a parlévúfranszt, de magyarul is egész jól elboldogul. Mindenesetre ezen rövid, de mégis tartalmas diskurzus billentette ki abból a hitéből, hogy a magyarokkal bizony nem lehet viccelni. Dehogynem. Deméghogy…

Az elkövetkezendő két napban emberünk feltűnően barátságosan viselkedett velünk. Mindenkihez volt egy kedves szava, került-fordult leállt velünk beszélgetni – jobbára Eger története érdekelte. Persze hamar kiderült az is, hogy miért. Édesapja idegenbe szakadt hazánkfia volt, aki nőül vett egy francia hölgyet, akinek egész életében arról áradozott, hogy az egyik őse itt élt Egerben akkor, mikor a törökök kicsit nyűgösek voltak ránk. Emberünk pedig felcseperedvén utánajárt, hogy bizony a faterból nem csak a jó francia borok hozták ki a történeteket, hanem igenis, a család egyik őse itt élt Egerben 1552-ben. Márpedig, ha itt élt, akkor ugye muszáj is volt itt harcolnia, hisz minden épkézláb ember harcolt akkor a török ellen.

Egyszóval, a Möszijőnk érthető módon nagyon büszke volt a családfájára. Azért legyünk őszinték: ilyenkor ki ne lenne az, mikor kiderül, hogy Dobó kapitány oldalán ott harcolt az egyik ősünk, hogy a vérünkben igazi hős/harcos vér csörgedez? Naugyehogy mindenki büszke lenne…
Möszijőnk azt is elmondta, hogy most legnagyobb álmát váltotta valóra. Egész életében arról álmodozott, hogy majd egyszer eljut Egerbe, és saját két lábán bejárja az egész várost. Majd ha bejárja, de csak akkor, fölmegy az egri várba, és megnézi, hol is harcolt az ő hőn szeretett ősapja. És majd csak ezután – szigorúan ezután – megveszi Egerben (hol máshol) az Egri Csillagokat, és azt a könyvet az egri várban fogja kiolvasni…. hiába, ha az ember francia vér csörgedezik, akkor ott bizony a stílus is megvan dögivel. Mongyő!

Mi meg persze nem kicsit irigyeltük őkegyelmét. Azért ez nagy fless: tudod, valamelyik ősöd itt harcolt, és annak a harcnak a helyén olvasod azt a könyvet, amiben le van írva, hogy hogyan harcolt…. nem azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon irigyek voltunk akkor, de ha az irigység tényleg besárgítaná az embert, akkor nyugodtan átírhattuk volna a cégérünket „Kínai étterem”-re. Na mindegy…. szolid kis fogadásokat kötöttünk, hogy Möszijőnknek ki volt az őse: Mekcsey? Bornemissza? Netán maga Dobó kapitány? A tétek magasra rúgtak: már egy üveg jéger volt a nyereménye annak, aki eltalálja az ős nevét. Becsületes fogadás volt, mert franciánkat nem lehetett lekenyerezni, ugyanis nem árul el nevet (nyilván, hisz akkor sokkal egyszerűbb lett volna a fogadás).

Közben meg emberünk bőszen járt föl a várba, naponta hatezerszer legalább, és fényképeztette magát (csak azért nem csinált szelfiket, mert még akkor azt sem tudta, hogy az micsoda. Olyannyira nem, hogy még digitális fényképező se nagyon volt. Igen, ez még akkor történt, mikor még a négyfejes VHS lejátszóval nagy király voltál…). Szóval, ahogy telt múlt az idő, egyre izgatottabb lett mindenki. Möszijő azért, hogy mikor derül már ki végre, hogy mit is csinált a család nagy hőse, mi azért, hogy kié lesz az egylityis agancsoskóla.

Szóval, mit ragozzam: vártunk türelemmel. Közben meg franciául tanultunk, hogy majd ha megisszuk az áldomást, azért ne legyünk már olyan nagyon kultúrálatlanok – mert francia tudásunk nagyjából annyit tett ki, hogy tudtuk mi a zsebzsötem és a konyak, de mást azért már kevésbé. Úgyhogy ki több, ki kevesebb sikerrel tanult meg új szavakat. Bennem pölö három szó maradt meg: a fetvozső, a mondrazsé és az iszkjúzmí ….

…és eljött végre a várva várt nap…

Reggelinél az egész személyzet várta Möszijőt. Mit fog mondani? Ki volt az? ….mikor bontjuk a pezsgőt?

Möszijő meg is érkezett. Nem túl vidáman. Sőt. Igazándiból kicsit szomorkásan. Olyannyira, hogy nemhogy a reggelinél, de még délelőtt sem szólt hozzánk. Csak inni kért. Nyilván nem a szomjúságát akarta oltani, mert pálinkát ivott. Mondjuk abból annyit, amennyi vízből is sok lett volna.

Mi meg csak találgattunk, hogy mostakkormiapálya? Mi történt? Az egyik félhülye kollega megjegyezte, hogy biztos meghalt Franszoá őse a könyvben…. barom. Már mindenki meghalt, te állat…

Délután aztán megeredt Möszijő nyelve. Igaz, a sok pálesznek köszönhetően nemkicsit akadozva, de megeredt. … és amit mondott, az aztán kiverte a biztosítékot minálunk.

Merthogy ugye tényleg irigyeltük, hogy igazi várvédő hős az ős, meg minden. Mi is ilyen hős-őst szerettünk volna magunknak.  De mikor megmondta a tutifrankót, akkor egy emberként úgy gondoltuk, hogy a rák akarja tudni, hogy ki volt az ősünk ötszáz éve… jobb ez így, hogy nem tudjuk.

….merthogy Möszijő elárulta a várvédő hős nevét: Sárközi. Sárközinek hívták a felmenőjét. Vágod?! AZ a Sárközi… aki minduntalan azt mondja, hogy „csókolom kezsit-lábát”…

….

….

….szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mennyire nem irigyeltük. Csórikám erre tette föl az egész életét. Ezért utazott Franciahonból egészen Egerig, hogy megtudja, ki volt az ő hős-őse.

Szóval, nem irigyeltük. Meg irigyeltük. Ebben a kérdésben nagyon nem értettünk egyet. Ellenben, bunkóság ide vagy oda, visítva röhögtünk egy emberként – persze, csak a hinterplaccon.

…abban viszont konkrétan nagyon egyetértettünk, hogy a jégert közösen fogyasztjuk el. Abban meg pláne egyetértettünk, hogy soha többé nem firtatjuk, ki volt az ősünk.

Boldog tudatlanság…