Anno, a „hősidőkben” még minden fiatalember bevonult katonának. És persze mindenkinek van onnét több-kevesebb tanulságosnak mondható élménye. Tudom, hihetetlen, de nekem is van ilyen…

Katonaság. Honvédség. Mit ragozzam? Aki megtapasztalta, az tudja, milyen. Aki nem, az nem tudja. Ennyi. Kész. Erről tovább bármerre is ragozni tök fölösleges.

Sztorija is akad mindenkinek a katonalétből. És persze mindenkinek a saját története a legjobb. Ez is egyértelmű. Csakhogy: én bármikor elmeséltem az alábbi esetet, mindenki elismerően csettintett, hogy „Eeeez igen! Ilyen hülye is csak te lehetsz!”

Naszóval…. honvécccség. Volt benne mindenféle jó dolog – no meg persze baromság is. Hogy melyikből volt több, az mindig is vitatéma volt. Szerintem olyan hetven-hetven százalékban volt benne ez is, az is. De maradjunk most csak a sületlenségeknél. Az egyik legnagyobb talán az volt, amikor a kérdésre az volt a válasz, hogy „csak”. Vagy ami még jobb, hogy „mert ez a parancs”. Okés, értettem én mindig (kivéve amikor nem), de attól még hogy ez a parancs, meg hogy csak, attól még a f.szság az f.szság maradt. Mindig zavart, hogy miért az dirigál, akinek kevesebb az agya, mint nekem – ésugye én se vagyok nagyon sokkal megáldva. Mindig is kérdeztem, hogy mi ebben a logika? Mi ebben a nagyontuti?

…és ebből voltak nekem mindig a problémáim.

Történt egyszer, hogy vezénylésemből (értsd: elküldtek jó messzire a mindenkori helyőrségemből pár hónapra) tértem vissza a saját laktanyámba. Ilyenkor, mint mindig, úgy regisztráltak bele a katonakönyvembe (az ott olyasmi, mint civilnek a személyi igazolvány), lévén szó háromszáz kilométerről, hogy bőven rászámították az utazás alatt felmerülő egyéb kellemetlenségeket – úgymint vonatok és/vagy buszok késését, esetleg járatkimaradását. Így másnap reggelig volt érvényben az eltávozásomat igazoló okirat.

Viszont én az utazást már letudtam aznap délután négyre.

Megyek be a laktanyába, keresem a parancsnokom, hogy helószia, ittvagyok, miegymás… no persze ezt egész más hangnemben és szóhasználattal, de ezzel most végképp nem untatlak. Szóval, lejelentkeztem. Néznek rám, mint hülyegyerekre…. konkrétan már arra sem emlékeztek, hogy el lettem vezényelve, ez okból kifolyólag vissza meg aztán pláne nem nagyon vártak. Hiába, jó gyerek voltam én már akkoriban is. Pont annyira hiányoztam, mint íjásznak a sárgaláz. A kezdeti sokkból azonban igen hamar észhez tért parancsnokom, tekintett is gyorsan bele némi papírba, majd közölte, hogy nagyonjóhogyjöttem, menjek, pakoljak le, aztán vacsi-fürcsi-pihi, reggel szolgálat. Nomegat.köm – gondoltam. Vazze, most jöttem meg rohadtmocsokmessziről, nehogymá holnap feszítsek a huszonnégyórás szolgálatban! Mondom vezéremnek, hogy helóka, nekem reggelig könyvem van, itt se kéne lennem, dehátén olyanjófejsrácvagyok, a hazámat is nagyon szépen szolgálom, bejöttem becsülettel, ahogy meghozott a MÁV meg a Volán. Nadehátőtezt akkorsemérdekli, nincsduma, holnap szolgálat, ennyi, vége, leléphet… Kérdés van? Van: miért? Csak! Óóóóóhogyszakadvolnabeafejedodaaholkijöttél – gondoltam magamban. Dehát a parancs az parancs, mit lehet tenni. Nomeghát a mondat végén ott volt mindkét dzsóker, a „parancs” is, és a „csak” is.

De engem nem azért faragtak olyan fából, amilyenből csak ritkán faragnak embereket, hogy legálisan megírt passzussal bent maradjak a laktanyában, csak azért, mert űberokos parancsnokunk azt mondja, hogy merezaparancs…. Akkor is kimegyek, még ha maga az egész királyi ármánia is őrzi a kapukat! Ki én, úgy éljek! … de egyedül kicsit necces az ilyen mutatványt végrehajtani, főleg egy olyan laktanyából, mint a miénk volt anno. Kábé másfél percbe telt, míg találtam magam mellé egy spant, akivel véghezvisszük majd a nagy szökést. Újabb másfél perc volt, mire kerítettünk egy cimborát, aki már odakint van, és vár majd minket. És nagyjából tíz másodpercig tartott rábeszélni az alegységügyeletesünket, hogy véletlenül ne nézzen már majd annyira széjjel, mikor a létszámot számolja. Úgyhogy szűk négy perc alatt meg is volt a feladat logisztikai része…

Maga a dobbantás (értsd: engedély nélküli körletelhagyás) csupán egy pillanatot vett igénybe. Már csak azért is, mert a mielőttünk egy-két generációval szolgáló bakák az utókorra hagyták kardinális örökségüket: a kerítés tetején lévő vasrácsból levágtak hármat. Nagyon vagányak voltak, mert a főkapu melletti kerítésből vágták le, a parancsnoki épülettől mindössze öt méterre. Hiába, no, a virtus az virtus. Mert ami nagyon szem előtt van, pont azt nem látja senki, nomeghát azt még a legvérmesebb parancsnok sem gondolta volna, hogy pont a főbejárat mellett szökik ki valaki – épp ezen gondolatmenetnek köszönhetően a dobizások kilencven százaléka itt valósult meg.

De térjünk vissza… az előzetes egyeztetésnek megfelelően vártuk az autót, ami jött értünk. Megegyeztünk, hogy két villanással jelzi, ha ott van értünk. Mi pedig a laktanyán belülről, a falhoz lapulva vártuk. Február lévén hamar sötétedett, így a viszonylag kihalt utcán egyből kiszúrtuk, hogy mikor jön. Akkor aztán, uccu neki, kerítésen átlendül, parkolón átfut, kocsiba beül, és gáz ezerrel – az egész nem tartott tán még addig sem, míg ezt itt most elolvastad.

Onnantól viszont havajdizsinapfény…. irány a város! Előtte még föl a spanhoz, átöltöztünk gyakorlóból civil ruhába, mert akkor teljesen úgy nézünk ki mint a civilek – ami azért volt fontos, hogy a folyton városban kóficáló katonai rendészek ne szúrjanak ki, ne tudjanak ellenőrizni. Mondjuk én tök nyugodt voltam, mert nálam volt a kiskönyv, ami igazolta, hogy másnap reggelig jóváhagyással vagyok nemvagyokbent.

Úgyhogy nyakunkba vettük a várost. Az életet mozgató bizonyos három P-ből jutott is rendesen (eztmost hagynefejtsemki, hogy mit jelent, úgyis érti aki érti), ki is élveztük minden egyes percét. Olyannyira jól elvoltunk, hogy jött a nagy ötlet: ne menjünk vissza takarodóra, majd csak ébresztőre. Nosza, gyorsan telefonáltunk is a laktanyába, hogy mit is gondoltunk. Felveszi a telefonközpontos, végighallgat, majd közli, hogy ez nem biztos hogy jó ötlet, mert már vagy két órája köröznek bennünket. De olyan szinten, hogy már nem csak a VÁP (katonai rendész), hanem a rendőrség is, majdhogynem tűzparancsot kapva. Úgyhogy az lenne az igazán nagyon jó dolog, hogy k.rvagyorsan visszajönnénk, mert neki is az lett kiadva parancsba, hogy jelentse, ha mi betelefonálunk, úgyhogy mielőtt őt is homlokon találnák lőni, most leteszi a telefont, és nem beszéltünk, sőt, még csak nem is ismerjük egymást.

….egy tizedmásodperc alatt kijózanodtunk mindketten a sokktól. Mivan?! Ez meg hogy lehet?! Néztünk egymásra, mint aki tudja, hogy merre van a hányóra. Hogyan buktunk meg?! Hol csúszott hiba a számításba?! Jöttek a találgatások, de sokkal előbbre nem jutottunk. És jött a megkerülhetetlen kérdés: mosthogyantovább?

Ott álltunk elég tisztességesen kiművelődve, civil ruhában. Ha ebben a göncben maradunk, az jó, mert nem szúr ki a VÁP. Viszont akkor nem tudunk a laktanyába visszaszökni, mert nagyon hülye őrségnek kell ahhoz lenni, hogy ne szúrják ki a katonák között a nemkatonaruhát. Arról nem is beszélve, hogy ha lekapcsolnak a kékek, akkor elvernek egy peppet, majd átadnak a mieink ébereinek, akik pedig elvernek nem peppet. Ha pediglen átvedlünk gyakorlóba, akkor meg tutihótziher, hogy még a laktanyába érés előtt elkapnak a rendészek, és akkor meg ugye azért nem tudunk visszadobizni. Ráadásul ha útközben elkapnak a kommendánsok, akkor beültetnek az UAZ-ba, ahonnan korántsem biztos, hogy hiánytalan végtagokkal szállunk majd ki. Szóval, nagy szoárréban voltunk…

…elkezdtünk ötletelni…

Először is azon kattogtak a kerekek, hogy hogy a .csába buktunk meg. Az, hogy valaki feldobott, az ki van zárva. Hogy miért? Az ok rémesen egyszerű: a dobizás íratlan szabálykönyvének első fejezete meglehetősen mélyrehatóan taglalja, hogy mi vár azon gyalázatos senkiházi latrokra, akik köpnek. Jobb esetben csak verés. Egy szakasznyi bakától. Naponta kétszer. Egy héten keresztül. Úgyhogy ezen nem is nagyon agyaltunk tovább, bár a megoldást nem ismertük.

Utána meg azon filóztunk, hogy most akkor hogyan tovább? Spanom mondta, hogy maradjak, nekem van könyvem reggelig, ő nagyon svarcban van kint, visszamegy, és elviszi a balhét. Nade nemazért vagyunk mi surranótársak, hogy ganéban hagyjuk a másikat! Mondtam neki, hogy jelen eset forgatókönyve abban a bizonyos íratlan könyvben benne van, méghozzá a második oldalon, miszerint: senkit nem hagyunk hátra! (ezt a mondatot azóta is alkalmazza a Navy Seal, de sajnos nem hajlandóak elismerni, hogy a mi szakaszunktól ered….) Nedehátakkor mi legyen? Bárhogy is vakartuk a hajunk helyét, bentebb nem lettünk egy centivel sem. Úgyhogy fogtuk magunkat, és siettünk a helyőrség felé. Majdcsak visszajutunk valahogy!

Igen ám…. de az objektumtól egy saroknyira rögvest két problémával szembesültünk. 1.,: tudvalévő volt, hogy mindkettőnk megírta már a doktori disszertációt dobbantásból. Aligha volt olyan része a kerítésnek, ahol mi ne ugrottunk volna már legalább egyszer. Nade visszafelé! Na az még sose nem volt…. mert mindig valamelyik kapun át osontunk be, köszönhetően a bajtársak meleg szívének, no meg a mindenkori két pakli cigarettának. 2.: a kapuszolgálatosok és az őrség kint volt az utcán. Az utcán, basszus! Aki nem értené: ez kábé csak akkor tapasztalható, ha mozgósítás (riadó) van. …úgyhogy saccperkábé háromésfél másodperc alatt lejött, hogy ittbizony xopás van. Nem is kicsi.

Noakkor micsináljunk?

Egy megoldás jöhetett még szóba: hívjuk az A-Team –et. Helikopterre föl, ejtőernyővel leugrunk a laktanyába, és már kész is. Persze ezt a tervet nem csak azért vetettük el, mert rohadt nagy tériszonyunk volt, vagy hogy nem tudtuk az A-Team telefonos elérhetőségét. De hát ugye minden ötletet számba kellett venni...  Ugyanakkor  persze tudtuk azt is, hogy magunkkal már nagyon úgysem tudunk jobban kicseszni, mint amennyire már sikerült, de a többiek még nagyon ráfázhatnak miattunk. Ugyanis, a mi kis kiruccanásunk végett bebukott az alegységügyelet, a kapuszolgálat, és a teljes őrség. Úgyhogy ha mi meg is ússzuk (ami nem nagyon valószínű), ők akkor is szorulnak. Utána meg mi szívuk azért, hogy ők szorultak, mert elverik rajtunk, szó szerint. Ez a tevékenység szintén írva vagyon abban a bizonyos íratlan szabályzatban. Szóval, elég gáz egy szitu volt…  Így nem maradt más hátra, mint előre. Büszkén, feszítve, mint a katonák, nekiláttunk addigi életünk leghosszabb útjának, és remegő térdekkel ugyan, de bementünk a főkapun….

Koppra akkor, ahogy betoppantunk a laktanya területére, csikorogva fékezett a VÁP-os autó. A parancsnok szinte repült ki belőle, meg sem várva, míg megáll a gép a flaszteren. A szeme villámokat szórt, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk – a mi vállunkról meg másfélmázsa teher esett le nagyhirtelen, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk. Holott a nevezett tiszt úrra igencsak jellemző volt, hogy a szökevények a szolgálata alatt rendre leestek valamilyen lépcsőről, és összevisszaszanaszerteszéjjel törték kezüklábukat. Még akkor is, ha történetesen a kincstári autómobil belső terébe soha senki sem rendszeresített lépcsőt. És persze soha senki nem kérdezte meg, hogy hogyan történtek a lépcsőről való leesések útközben…

Tehát benn voltunk… ott áltunk a napos tiszt előtt, hogy bejelentkezzünk. Nem mintha magától nem tudta volna, hogy mi az újság, de hát ezt diktálta a szolgálati szabályzat. Szonda nélkül is tudta mindenki körülöttünk, hogy nem csak és kizárólag ásványvizet fogyasztottunk aznap este - egyrészt az illat miatt, ami körülölelt bennünket, másrészt pedig enyhén szólva is navigáltunk a lábunkon. Végignézett rajtunk az őrnagyúr, és csodák csodájára nem lőtt főbe bennünket, a bakancsával sem rúgta szét a tekintetünket, sőt, még egy rossz szót sem szólt. Hiába no, öreg, vérbeli katona volt – pontosan tudta, hogy megy ez. Valószínű, hogy Ő is járt hasonló cipellőben anno…

Ellenben a körletünkben azért megkaptuk a magunkét elég tisztességesen. Ugyanis a századparancsnokunknak szóltak a laktanyából, hogy ugyanmár, fáradjonbe legyenkedves, mert két bakája éppen a dezertálás tényét forgatja fennen…. a főhadnagy úr meg nagyon örült, hogy a családja mellől két marharépa miatt lett berángatva. Úgyhogy kaptunk némi áldást a fejünkre. Olyan igazi félórás monológot, amiben minden mondatban legalább két tárgyrag szerepelt… 

Kisebb gondot jelentett az, hogy még mindig civil ruhában voltunk. A vezérünk szavaival élve, nemeléghogykiszöknek, nemeléghogyarendőrségis riasztvalett magukmiatt, nemeléghogynemjózanok, deméga ruhájukatiselhagyják?! Ugyanis a kincstári gyakorlónk valahol ott pihent egy lakásban, és egyebek között ez is csak tetézte amúgy sem túl rózsás helyzetünket. Némi kivégzőosztag is kilátásba lett helyezve, ha reggelre nem lesz meg a játszósruha… máhogynelennemeg, vazze?! Ha az nem jelentett gondot, hogy kijussunk, akkor már csak elintézünk egy olyan apróságot, hogy bekerüljön némi ruhadarab. De hagy ne untassalak, hogyan érkezett be a csomag. Ahová a szeszesitalok garmadát be lehet juttatni a legkülönfélébb időpontokban, oda azért egy szatyor ruhát is be lehet csempészni különösebb gond nélkül. Ez is csupán a megfelelő logisztika kérdése… a lényeg, hogy még éjfél előtt rajtunk feszített az egyenruha. Az éjszaka további részében meg azon agyaltunk a társakkal, hogy mi miatt buktunk meg? Beköptek minket? …az kizárt. Látott valaki? …az lehetetlen. Valamelyik csaj jelentett föl odakintről? …naezmeg végképp nem valószínű. De miután okosabbak nem lettünk, így maradt a kétség, hogy mi történt. Márpedig tapasztalatnak nagyon kellett volna ez az infó… márcsakhogy mivel egészítsük ki azt a bizonyos íratlan könyvet, hogy mire is kell vigyázni.

Az igazi áldás azonban csak másnap reggel jött. Ugyanis a helyileg illetékes Atyaúristen, a laktanya parancsnoka személyesen is látni akart bennünket. Ki hitte volna?! Úgyhogy megjelentünk. Jött velünk a közvetlen felettesünk is. Nos, amit ott kaptunk…. háááát, hogy is mondjam…. az, amit előző este végighallgattunk, az csak egy napközis gyerekeknek való harmatos pihepuha altatódal volt ehhez képest. Még a főhadnagyunk is kapott az áldásból – minek eredményeként visszafelé menet a nemesebbik felünkön érezhettük a rendszeresített tiszti bakancs orrát. Hiába, ahogy mondani szokás: a x@r lefelé folyik. Ha egy nagykutyát lecsesznek, az igyekszik a lehető legrövidebb időn belül lecseszni egy kisebb kutyát valamiért. És most mi voltunk a legkisebb kutyák a falkában…

Amin azonban csodálkoztunk, hogy kedd lévén zászlóaljsorakozót rendelt el a Nagyfőnök. Ez amúgy minden hétfőn szokás volt mifelénk, ahol is kiáll a placcra az egész regiment, el van mondva az elmondanivaló, dicséret-leba#ás-miegymás, díszmenet, satöbbi…. nos, ezt az egész műsort a mi tiszteletünkre megrendezték kedden is. Vágod, milyen jól éreztük magunkat: ki kellett állni középre, velünk szemben ötszáz katona. Akik persze nem vágták a grimaszokat, és nem próbáltak nevettetni bennünket. Ááááá, dehogy. Hová is gondolsz… Mi meg persze minden erőnkkel azon voltunk, hogy nehogy elnevessük magunkat, mert akkor aztán tényleg ott a helyszínen végeznek ki bennünket… mindeközben kábé negyedóráig hallgattuk, hogy milyen mocsokszemétalávalóbitangok vagyunk. Szóval, tök jó program volt, elhiheted…

Eztán persze megkaptuk a büntetésünket: fogdaJópár napig. Hogy az milyen? Nem olyan vészes…. de nem is olyan jó. Ha kíváncsi vagy milyen, akkor megnézel egy második világháborús filmet, és abban majd látsz katonai fogdát. Na, ez pont olyan. Keress rá egyre a jútúbon, ha érdekel. Ha meg ennyire azért nem érdekel, akkor nagyjából olyan, hogy van egy töküres szoba, a falra meg fel vannak csavarozva a deszkapriccsek, amiket csak takarodókor eresztenek le. Egyébként meg a büntetés ideje alatt kockára alszod a fejed, mert egész nap nem csinálhatsz semmit. Legalábbis katonáéknál ez volt – hogy milyen a polgári életben, azt szerencsére nem tudom (és nemisigen akarom tudni).

…egyetlen egy dologra viszont nagyon jó volt a fogdában töltött idő: végre megtudtuk, hogy hol is bukott meg a mutatványunk….

Először is megtudtuk, mintegy bázis-infóként, hogy a rendes, hétfői sorakozón a laktanyapéká elmondta, hogy most ezmegezvan, ezért kicsit szűkebbre vannak szabva a kimenők és a szabadságok, ezt az átmeneti időszakot mindenki vegye tudomásul – aki pedig megpróbál engedély nélkül távozni, azt a helyszínen véresre veri, kikötteti, felakasztja, karóba húzza, lefejezi. Így, ebben a sorrendben. …máig nem tudom, hogy mentség-e: ezen a gyűlésen én nem voltam ott. Értelemszerűen nem is hallottam a cselekmény súlyosságáról, vagy a várható következményekről.

De visszakanyarodva: ennyire banális eset addig sem esett meg senkivel abban a laktanyában, de még azután sem fordult elő soha sem. Csak velünk. Csak akkor. Dejó….

A lényeg: már rögtön az elején elbuktunk. Ugyanis amikor ugrottunk ki a kerítésen, és futottunk az értünk érkező autóhoz, át kellett kelni a laktanya előtti parkolón. Ami kábé négy méter, és kevés autó van benne estefelé. Akkor sem állt ott négynél több. Ésugye közöttük érdemes futni, mert az is takarást biztosít – ezáltal is növelve az esélyeinket.

….igen ám…

De az egyik autóban ült valaki. Méghozzá egy tiszt.

Mi pedig nem vettük őt észre.

Ami még nem lett volna nagy baj…

….csakhogy mi pont mellette futottunk el.

Szegény csórikám tán még meg is ijedt, hogy hirtelen, a semmiből két baka elvágtat mellette…

De olyan nagyon mégsem lepődhetett meg, mert rögvest ment is az ügyeletes tiszthez jelentést tenni.

Magyarul, már akkor kerestek minket, mikor még oda sem értünk, ahová indultunk…. faja…

Úgyhogy ez a történet ezért íródott be végérvényesen és kitörölhetetlenül a laktanya íratlan könyvébe. Mert két ilyen balfék még nem szolgált ott soha, akik a kerítésen átugorva pont egy tiszt előtt landolnak.

No meg persze olyan katona sem volt ott addig, akinek a tiszteletére KEDDEN is rendeztek egy laktanyasorakozót….

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

….csak a lap aljára, mintegy végső tanulságként, hogy milyen kicsi is a világ:

A fenti eset után majdnem húsz évvel éppen hímzést oktattam gyerekeknek. Egy nap jön egy kissrác a szüleivel, hogy márpediglen ő is szeretne közénk tartozni. Persze, hogyne, istenhozott, gyere hát…. mikor azonban a szülők felé fordultam, hogy elmondjam nekik a merrehányórát, kit látok?! K.Zs. főhadnagyot…. az akkori századparancsnokomat. Valószínű, hogy Ő is megismert engem, mert ahogy rám nézett, kissé megnyúlt az ábrázata, peppenkét megremegett a jobb (de lehet, hogy a bal) szemhéja, és csak annyit mondott: eztnemhiszemel….