blogomnekem

Ha valaki a figyelem középpontjában van, az jó. Bár néha mégsem olyan kellemes….

Tudom, tudom, tele van már a hócipellőd a gasztronómia világával, de most akkor is ismételten egy ilyen sztorit osztok meg. Ha már nagyon unod ezt a témát, akkor ne is olvasd tovább. … de én tudom jól, hogy olyan vagy, hogy akkor is továbbolvasod, mert érdekel… és nyugodj meg: nem ez lesz az uccsó ilyen vonatkozású történetem, amit a klaviatúrán elpötyögök.

Szóval: étteremvezetőként tevékenykedtem anno. Hogy zökkenőmentesen menjen minden, aminek zökkenőmentesen kell mennie, jobbára egy kézben összpontosult jónéhány dolog. Történetesen az én kezemben. Beszer, kalkula, infrastruktúr, dizájn, píár, háer, megmégtudjaajóisten miegyéb… a lényeg, hogy mindenfélét csináltam, merazjó.

A működés egyik meghatározó alappilére mégiscsak az anyagbeszerzés volt. Mit, honnan, mennyiért, milyet, ésatöbbi. Épp ezért igyekeztem olyan kapcsolati rendszert kiépíteni és fenntartani, hogy olajozottan működjön a gépezet mindig, minden körülmény között. Aminek is természetes velejárója volt, hogy a forrásoknál olyan személyes kontakt alakuljon ki, hogy zűrösebb esetekben elég legyen egy telefon, és akár február harmincegyedikén hajnali háromóra húszkor is ott legyen a konyhán a frissüderopogós birkabendő.

Következésképp igyekeztem haveri kapcsolatban lenni minden be- és kiszállítóval. Persze én is szóltam, ha valami nagyonokos dolog volt kilátásban, teszemazt mittudoménmi, a lényeg, hogy oda-vissza működött a pultalatti információáramlás. (namajdegyilyenről is írok a későbbiekben)

Egy napon hív a húsnagykeres spanom, hogy tefigyejjé, olyan bulát vettem föl a pultba, hogy héthatárból idejárnak majd vásárolni – gyere gyorsan, nézd meg frissibe!  … huhh … mit is mondhattam volna erre? Legszívesebben azt, hogy hülyevagyte Józsi, a húspultba nem jóbula kell, mert az nem feltétlen oda való. Dehát szegényszerencsétlen haver nem tudta a frankót, hogy hitelesnek illene lenni mindennek, ergo: bizonyos termékek eladásához inkább az kell, hogy ha a leendő vásárló ránéz az eladóra, akkor arról messziről leríjon, hogy nagyonérti a dolgát, és nála naprakészebben senki nem tudja a dörgést. Minden valamit is magára adó szakkönyv is megírja ezt, háromszáz oldalnyi terjedelemben, ápernégyes méretezéssel, hogy a megfelelő személyzet kiválasztása mennyiben tudja befolyásolni az üzlet forgalmának alakulását. Namármost, egy hentesüzletben nem feltétlen a frenkventáltabb dekoltázs meg a kerekfenék a némbörvan, hanem oda bizony egy százhatvankilós henteslegény kell, az elmaradhatatlan szétrágott végű kisceruzával a füle mögött, olyan alkarral, hogy még Popej is sírva kérje a receptet… Egy agyonszoláriumozott kacsaszájú picsingert maximum egy műkörmösnél lehet hitelességgel jellemezni, máshol nem. Illetve máshol is, csak ott inkább mindeféle krómrúdon vonaglanak, semmint kommunikálnak…

Nade mitvolt mittenni, egy ilyen szívből jövő meghívásnak csak nem lehetett ellenállni – márcsak azért sem, mert húspult ide vagy oda, azért ami szép, az szép. Éshamár a természet szépnek teremtett valamit, azt bizony meg kell csodálni, mert ha nem, akkor meg minek is a szépség. Úgyhogy nagyduzzogva felkerekedtem, hogy megnézzem a hentesék új eladóját. Meghát amúgy is kellett venni némi hátszínt, mertugye egészvéletlenül ki voltunk belőle fogyva.

Ahogy az húsüzletbe beléptem, rögtön észre is vettem, hogy miről is áradozott spanomnekem.

Szerintem láttál már húsboltot. Sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. Szóval, az egész hely semmi másról nem szól, csak a húsról. A pult mögött általában egy fehér ruhás eladó áll, aki mesterien kezeli a kést, úgy szeleteli a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, tudja mi a farhát és a lapocka között a különbség, sőt, jobbára még azt is megsúgja okosan, hogy egy vasárnapi ebédhez melyik húsból mennyit vegyél, hogy biztosan ne maradjon éhes a kompánia. Ugye, hogy ilyen egy húsbolt? Persze, hogy ugyehogyilyen.

…erre mit lát a szememnekem?

A már ismert üzlet, ott a sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. A pult mögött pedig egy fehér ruhás eladó állt, aki szemmel láthatóan nem kezelte mesterien a kést, nem úgy szeletelte a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, és szerintem aztsetudta, hogy miaza farhát. De! DE!!!! …huhh…. háteztmosthogyírjamle…. szóval…. képzeld el Mónikabelluccsit, Pamelaanderzent és Évamendezt egy személybe összegyúrva, némi Misellvájdos aurával a tekintete körül. Igazi csücsörikisgádzsi, falatnyi fehér miniszoknyában (merazolyan henteses), szolid műkörömmel, sötét göndör hajjal, bazinagy kerek barna szemekkel…. Egyszóval, olyan teremtés, aki az egyszerű délutáni kocogásból is képes látványsportot csinálni. (Egy hibát találtam csak benne hirtelen: azt, hogy nem az én istállómat gazdagította….) Szóval megvan milyen volt?! …ugyehogymegvan…. úgyhogy, szakértelem ide, szakértelem oda, első blikkre pont lexarnám, hogy a kért másfélkiló lapocka helyett három darab pulykanyakat kapnék, mert egész máshol járna az agyamnekem, és a véráram nem feltétlen a gondolkodó üzemmódba állítaná korpuszom egyes részeit.  Azért csak a feltételes mód, mert én ugye akkor és ott igencsak szakmai dolgok miatt mentem oda, mivelhogy a hátszín azért csak kellett a konyhára – így hiába láttam, amit láttam, engem tényleg csak az áru érdelelt, hogy minél előbb vihessem a szakácsoknak. De tényleg. Tényleg, ha mondom.

Állok be a sorba, szépen, ahogy illik. Ketten voltak előttem, persze, mondanom sem kell, férfiak. Révült tekintettel kérték a kérnivalót, és baromira nem érdekelte őket, hogy vajon azt kapják-e, amit ténylegesen kértek, vagy valami egészen mást, nem nézték a mérleget, hogy valóban egykilóhúszat mutat-e, mikor a szokásos és elengedhetetlen egykilóhúsz,maradhat?! kérdés elhangzik. Namondom, ez ugyan ellentmond mindenféle előregyártott szakirodalomnak, de ugyanakkor el kell ismerni, ez tényleg működik. Valóban el tudja adni a gádzsi a dolgokat, és nem is rosszul. Lehet, hogy nem azt és annyit, amit és amennyit a vevő kér, de hogy eladja, az biztoskurvaélet.

Kisvártatva én is sorra kerültem.

Illetve kerültem volna….

Merthogy a belladonna épp akkor kezdte el a mobilját nyomogatni, mikor én kerültem vele szemközt. Gondolom, sértve érezte magát, hogy én mindvégig a húsokat nézegettem, nem pedig az ő feszes fehér ruhája alól kikandikáló kikandikálnivalókat, vagy nem néztem bele mélyen abba a bababarna szemébe, és nem rebegtem egy köszönömöt, mikor még semmit se nem kaptam. Nem. Én bunkó módjára kerestem a hátszínt, amiért jöttem.

Kiskeziccsókolom ezen a tényen szemmel láthatólag nagyon meg volt sértődve. Gondolom, először találkozott azzal a jelenséggel, hogy bármiféle hímnemű egyed nem esik rögvest hanyatt a látványa előtt, hogy nem nyáladzik ott előtte senki, hanem célirányosan csak és kizárólag a húsok érdeklik. Nemtetszését kifejezendő, látványosan nem vett észre engemet, holott én azért csak észrevettem, hogy szándékosan nem vesz észre engemet. Már majdnem meglobogtattam előtte a slusszkulcsot, tudván, hogy az ilyen libákat jobbára az érdekli, hogy milyen autó van alattad – nekem meg pont ilyen libák esetére volt a cégesautó slusszkulcsán BMW-s kulcstartó. Holott a nevezett gépjármű enyhén szólva sem volt BMW, de még jóformán autónak se nagyon lehetett nevezni – de hát aki a slusszkulcsra bukik, az ne panaszkodjon, hogy nem jó a slusszkulcs…. Nademindegy is. Icipicit közelebb hajoltam, kissé megköszörültem a torkom, és szelíden, csendesen csak annyit mondtam: Bocsánat, neharagudjon…. de még be se fejeztem ezt a kétszavas mondatot, mikor őnaccsága felnéz a telefonnyomkodásból, és nem kis haragos hangsúllyal odaveti nekem, hogy Iiiiigen?!

…..naittborultelazagyam….

Az okés, galambom – gondoltam magamban - , hogy úgy nézel ki helyből, mint Hjúgheffner cicái nekifutásból, denehogymámajdén esdekeljek azért, hogy kiszolgáljanak! Ájjonmámegavilág! Nosza, az adrenalinomtól be is indultak hirtelen a receptoraim, úgyhogy egy százezredmásodperc töredéke alatt megszületett bennem az ötlet, hogy hogyan tegyem ennek a ciccccamicának feledhetetlenné a velem történő első találkozást.

A felém intézett neméppen kedves kérdésre nem is válaszoltam addig, míg a zakóm belső zsebéből elő nem vettem a jogosítványomat (de csak egy pillanatra), majd mélyen a hölgyike szemébe néztem, és azt mondtam:

- Kezét csókolom. Szeretném elkérni a személyi igazolványát, a munkaszerződését, az egészségügyi kiskönyvét, valamint az üzlet működési engedélyét. És legyen olyan kedves szólni az üzletvezetőnek, hogy a hatósági ellenőrzés lefolyása után a felvett jegyzőkönyvet alá kell írnia.

….mondjam, vagy tudod magadtól?

A cicmorek kezéből majdnem kiesett a telefon, a térdei megrogytak, a szeme kigúvadt, a tekintete igencsak észrevehetően elsápadt a mázsányi smink ellenére is. Majd halálravált arccal ment a pult másik végéhez, és akasztotta le a falról a kifüggesztett működési engedélyt.

Mindez nem tartott tovább tíz másodpercnél, de hidd el, minden egyes pillanatát kiélveztem. Ahogy ez a díszmaca fél percen belül átváltozott szürke kisegérré, aki már nagyon bánta, hogy franciamanikűrt (igen, képzeld el, tudom mi az a franciamanikűr) csináltatott a kiskacsójára, már nagyon nem érdekelte sem a műszempillája, sem a göndörített-pöndorített haja. Sőt, még az egyébként igen étvágygerjesztő dekoltázsát is eltakarta volna bármiféle virágmintás nájlonotthonkával, csak hogy végre ne ő legyen már a középpontban. Én meg ott álltam szálfaegyenesen, talpig öltönyben és fényeslépőben, és elégedetten konstatáltam, hogy munkaruhámnekem pont olyan lehet ezek szerint, mint bármelyik köjálos-apekos ellenőr ruházata. Közben persze jót röhögtem magamban, hogy nakiscica, ugyemilyenjó a figyelem középpontjában lenni?! ….de a színjátékom csak addig tartott, míg el nem nevettem magam. A hölgyike kérdőn nézett felém, holott még mindig a sokk alatt állt. Úgyhogy kedélyesen, a legszebb széles mosolyommal mondtam neki:

- Elnézést, neharagudj, csakvicceltem. A Józsi mondta, hogy megjött a friss hátszín, abból szeretnék elvinni nyolc kilót….

Kész.

Annyi.

Gémóver.

A lubáré aztsetudta, hogy merre van az egyszeregy. Ha eddig sokkban volt, akkor ezután meg pláne. Mondta a lelkem, hogyhát ittazengedély, meg mindjármutatja az igazolványát, a munkaszerződését, detényleg, meg igen, van hátszín is…. énmeg csakmondom neki, hogy tényleg csak vicc volt, és nemisvagyok ellenőr…. szerinted hitt nekem?! Nem. Naná, hogy nem. Bakker, ott győzködtük egymást vagy öt percig, én őt arról, hogy tényleg nem vagyok semmiféle ellenőr, ő meg engemet arról, hogy deténylegmegvan mindenpapír, amit kértem. A vége az lett, hogy a sápadtsága elmúlt, helyette viszont igen vastagon vörös lett a feje. Sőt, még az őzikenyakán is kidagadtak az erek kétoldalt. …és mintha (de tényleg, csak mintha) az a két tik-tak cukor is határozottabban látszódott volna rajta, ott, ahol látszódni szokott….

Naakkoraztán kaptam én olyan dolgokat, hogy azt inkább ide nem is írnám le. Amolyan sokszavas összetett mondatokat, amikben egyenként legalább két tárgyrag szerepelt. Jobbára olyan tartalommal, hogymitképzelekén, meghogy minekszívatom, meg miegymás…. én meg még mindig röhögtem magamban, hogy végül is egész jó poént sikerült csinálnom.

….ezzel akár vége is lehetne a sztorinak…. de nem ez a vége.

Épp amikor a kismacs a legdurvábban mondta a magáét, koppra akkor megjelent a háta mögött Józsi haverom, a húsbolt főnöke….. látszott a fején, hogy most nemigen tudja hova rakni a dolgokat, mert szemmel láthatóan nem akart hinni a szemének.

Most gondold el: bejön, és mit is lát? A haverja ott áll a pultnál vigyorogva, a picsinger meg telitorokból nekivörösödve szidja a jóédesanyjátneki…. hááááát, szerintem nem nagyon tudta összerakni a történetet…

….

….

De végül is minden jóra fordult.

Én megkaptam a hátszínt - igaz, a hölgyemény olyan lendülettel dobta bele a ládába, hogy az felért egy jobb klopfolással.

Józsi haveromnak is jó napja lett, mert egyrészt a hátszín is elment, másrészt látta imádott beosztottját kicsit vérmesebb verzióban is, beterpesztve, izomból húst hajigálni – igen, a hentesek már csak ilyenben mérik az erotikát.

Nomegpersze a ciccccamiccccának is hepiend lett estére: hátszínt vacsorázott az éttermemben.

A főnökével édeskettesben, természetesen.

….az persze merő véletlen, hogy Józsinak egy fullfekete ötösbéemvéje volt.