Amire nem kellene rálépni, arra nem kellene rálépni. Főleg úgy, hogy az nincs is ott…

Gázcseretelep, kilencvenes évek eleje. Mostmondazt, hogy nemtudod, miaza gázcseretelep. Oké, elmagyarázom. Akkoriban még a benzinkutakon vagy egyéb más helyen nem volt gázpalack kapható, ezért azt külön erre a célra kialakított helyeken lehetett megvenni. Így már kapíse?!

Naszóval: ott melóztam. Na nem sokáig, mert annyira nem jött be nekem a fizikai munka. Tudod, ott tényleg dolgozni kellett a testemnekemmel, ahhoz meg én világéletembem pudning voltam. Mai napig úgy vélem, hogy ha már a Teremtő ilyen szépnek teremtett engemet, akkor azon ne torzítsunk mindenféle nagyon nehéz fizikai munkával. Nomeghát vaságyastól se nagyon vagyok hatvan kiló, izomból meg annyi van rajtam, mint nyúlon a majomfarok, úgyhogy felejtős ez az egész.

De mindegy is. Szóval meló…

Jöttek a népek, mindenkinek ugyanaz kellett: gázpalack. Mondjuk mi más ugye, mert semmi egyéb nem volt. Hozták az üres palackot, és vitték a telit. Én meg elvettem tőlük az üreset, beraktam az egyik ketrecbe majd vittem nekik a telit a másik ketrecből. Szóval, mit ne mondjak: annyira nem volt agyat erőltető munka. Bár mondjuk első ránézésre (sőt, a második, és harmadik ránézésre is) ugyanolyan volt a üres palack, mint az teli. Csak míg az előbbit könnyedén vettem kezemnekembe, volt úgy, hogy egyszerre kettőt is, az utóbbit kicsit nehezebb volt mozgásra bírni – főleg a műszak vége felé.

Az egészben az volt a legjobb, hogy az égegyadtavilágon semmi, de semmi jó nem volt benne. Monoton, agyatlan munka, meglehetősen ingerszegény környezetben, hasonszőrű kollektíva nélkül – szóval nagyon nem nekem való meló. A legjobban persze – bármilyen hihetetlen - a baromkodás hiányzott. Az, hogy az üres percekben lehessen valakihez szólni, nevetni, élcelődni…. de arrafelé nem történt semmi ilyesmi.

De egy napon mégis megtört a jég…

Az iroda, ahol a delikvensek fizettek, egy raktárépület szélén állt. És mint minden raktárépület, ez is kicsit magasabbra volt építve, a teherautók platójáról való rakodást megkönnyítendő. Volt ugyan lépcső, de az kicsit távolabb az irodaajtótól, és ugye az ember kényelmes is, meg lusta is… épp ezért készített oda valaki valamikor egy fajin kis lépcsőt a rámpához, hogy ne kelljen körbemászni senkinek. Lépcsőt…. azért az enyhe túlzás… amolyan kis háromfokos létrát, amire köbö talpszélességű fokok voltak eszkábálva deszkákból. Amolyan igazi kis sufnituningos tákolmány volt. 
Épp ezért, mert már látszatra sem volt biztonságos, ki volt rá írva, hogy nem biztonságos, és tilos használni. Egyéb se hiányzott volna nekünk, ha valaki ott összevisszatöri a kezétlábát. A vásárlóközönség használja csak az építészek által rendszerbe állított lépcsőt.

Nadeugye az emberfia lusta, mint a dög…. Szerinted mennyien használták a lépcsőt? Semennyien. Mert oda kábé plusz hatésfélmétert kellett volna menni. Inkább használták ezt a lépcső-létrát, legyen az bármennyire is balesetveszélyes.

De a gondok nem is itt kezdődtek….

Ugyanis az idő során mindenki megszokta, hogy ott a kis faizé, le lehet rajta menni. Vigyázott mindenki, mert nemcsakhogy úgy nézett ki, ahogy, hanem még úgy is funkcionált. Épp annyira volt stabil, mint amennyire nem. Dőlt az jobbra is, balra is, mozogni viszont csak előre mozgott, hátra nem. Mondjuk csak azért nem, mert ugye oda volt támasztva a rámpának. És hát idővel a tiltótábla is lekerült róla, mondván, minek, hiszen úgyis x@rik rá mindenki….

Telt-múlt az idő, és miután ez a lajtorja nehogy lefestve, de még bármivel felületkezelve sem volt, az időjárás kikezdte, de nagyon. Eljött az a szép nap, mikor a lépcső az egyik manus súlya alatt csak annyit mondott, hogy recccccs…. a valaha szebb reményekkel táplált produktum végleg kilehelte a lelkét. Helyette űr maradt, betöltetlen…

Naés ittkezdődtek a gondok….

Merthogy kiírtuk mi rá (illetve a helyére), hogy a falépcső Isten nyugosztalja, megszűnt, ennyi, végevan, netessenek keresni, reájalépni meg ezen felsorolt okok miatt aztán pláne nemkéne, de pont ugyanúgy lex@rta mindenki ezt a tacepaut is, mint az előzőt. Úgyhogy minden egyes vásárlónak külön el kellett mondani, hogy ne használja, mégpedig azért, mert már nincs mit használni. Tudom, hihetetlen, de így volt – de az ember olyan birka, mint a birka: ha egyszer megszokik valamit, akkor aztán van fejvakarás, amikor az megszűnik.

…ésakkor jött emberünk…

Ismerős lépekkel ment a pénztárhoz, fizetett, jópofizott, miegymás. Ismerős volt, láttuk régebben hetente kétszer, csakhogy elköltözött a városból, és már nem nagyon járt erre. Most is csak valami spanjának vitte volna a gázpalackot.

A lényeg, hogy beszélgettünk, sztorizgattunk, nevettünk nagyokat. Végre! Volt valami szín a nagybüdös szürkeségben! Olyannyira jól elvoltunk, hogy mikor ment ki az irodából, még akkor is toltuk egymásnak a sületlenségeket.

Sőt, még akkor is, mikor a létra felé ment.

….sőőőőőt, Ő még akkor is mondta a viccet, mikor az első lépést megtette a létrára….

Merthogy a nagy baromkodás közepette elfelejtettük neki mondani, hogy hellószia, vigyázzá, nincsmegalétra….

Úgyhogy emberünk, kezében két üres gázpalackkal, kissé felénk fordulva, egy határozott lépéssel rálépett a létrára – illetve annak hűlt helyére.

Személy szerint lassított felvételként láttam, amint a rámpáról lelép, egy lépcsőfoknyira fókuszálva a lépésének a mélységét, hogy majd onnan hatalmas csattanás közepette hasmánt érkezzen az udvar betonjára. És szintén a saját fülemmel hallottam, hogy az emberi test félre nem ismerhető puffanásával egyidőben főnökömnekem elordítja magát, hogy nincslépcsőőőőőőőőő!

….

….

Egy pillanra megfagyott még a levegő is. Tudtuk, hogy nincs lépcső. Azt is tudtuk, hogy a beton az kemény. Azt csak hallottuk, hogy puffant emberünk, meg azt is hallottuk, hogy kong mindkét palack – tehát az legalább nem emberi testen landolt.

A röpke pillanat elteltével fölpattantunk ültünkből, főleg, hogy meghallottuk a káromkodást. De olyat, amilyet még azóta se hallottam. Olyat, mint amilyet csak az tud mondani, aki saccperkábé nyolcvancentiről dob egy vastag hasast a flaszterre.

Szóval, hősünk mondta a magáét. Mi meg már akkor ott álltunk egy emberként a rámpán, felülről figyelve, hogy mi maradt meg belőle…. és amikor láttuk, hogy se vér nincsen, se csont n em törött, se semmi se nem történt, még a ruha sem lett kiszakadva sehol sem az áldozaton, kitört belőlünk az őszinte röhögés. Tudom, tudom, szemétség, de hidd el: ha Te ott lettél volna, Te is a hasad fogod, úgy nevetsz. hiába próbáltuk mi visszatartani a röhögést, nagyon nem ment. Pedig, hidd el, nagyon nem akartunk röhögni... Nomegazért valljuk be nyugodtan: ilyet ritkán lát az ember. Főleg úgy, hogy a szenvedő alanynak utána semmi baja sem lesz.

Úgyhogy mi röhögtünk, mint a nemnormálisak. Mint azt utólag egymással megbeszéltük, tudtuk jól, hogy ez nem helyes, de hát akkor nem tudtuk visszafogni a nevetést. Szemétség ide, vagy oda, ez van: őszintén röhögtünk a másikon. Hiába, no: legszebb öröm a káröröm, mert abban egy csepp irigység sincs. … emberünk meg csak mondta a magáét. Érthető módon. Szerintem én se nagyon tettem volna másként.

Nem is volt addig gond, míg a különféle vallások legkülönfélébb Isteneit és szentjeit emlegeti, mindenféle vonatkozásban, nemi identitások nélkül. Főleg akkor lendült bele a monológok kiszínesítésébe, mikor tudatosult benne, hogy rajta röhög az egész telep. ….viszont elkövette azt a hibát, hogy a Mennybéliek után elkezdte emlegetni a főnököm felmenőit – holott akárcsak én, vagy az összes jelenlévő, Ő is ismerte főnökömnekemet. A habitusát meg pláne…

Legyen elég annyi, hogy a bossz akkor is bossz lett volna, ha nem lett volna az. Alapjában véve jópofa manus volt, de ha kibillent lelki egyensúlyából, akkor aztán jobb volt nem tartózkodni a húszméteres körzetében. És általában kibillent ebből az egyensúlyból. Még akkor is, olyan dolgokon is, amikor és amilyeneken más csak esetleg legyint. …. naésamikor emberünk emlegetni kezdte a jóédesanyjátneki, külön összefüggésbe hozva a létrával, ismét kibillent. De nagyon….

Mi pedig két dolgot tettünk: először is utat engedtünk a főnöknek, mert az úgy jó. Másodszor pedig abbahagytuk a röhögést.

Ugyanis, amikor a szegényszerencsétlen gravitációval összekülönböző ember kimondta azokat a bűvös szavakat – sőt, talán még ki sem mondta teljesen - , mellette termett a maga száztízkiló tiszta izmával az űbermencs, és grabancánál fogva nemtúl kedvesen kitessékelte a telepről. Az esélyegyenlőség nem pusztán azért nem volt meg, mert termetileg erős mínuszban volt a póruljárt emberünk, hanem azért sem, mert hiába történt vele az imént az, ami történt, mégsem volt annyira az agya elborulva, hogy azt némi izommunkává alakítsa. Közben főnökünk meglehetősen határozott mozdulattal vitte a kapu felé, úgy, hogy még mondott is hozzá valami kedveset, és mintha egyszer-kétszer a keze is jobban megemelkedett volna a szokásos mozgástartományból. Erre nem emlékszem pontosan, mert túl gyorsan történt.

Annyi bizonyos, hogy emberünkön ezután már volt némi külsérelmi nyom, és a ruházata is szakadtabb lett. És nem feltétlen azért, mert még a két palack is hozzá lett vágva, mert azok elől nagyon ügyesen elhajolt.

….

….

Így visszagondolva (és visszaolvasva) azért ez elég durva.

Nem elég, hogy majdnem kitöröm a nyakam, a végén még majdnem ki is törik a nyakamatnekem….. ssszzzzz….. dehátmost mitmondjak erre….

….nem is mondok inkább semmit….

Csak azt tudom, hogy azóta nemigen léptem ilyesféle létrára….