A karácsonyfában mindig lehet gyönyörködni. Mindaddig, míg nem lesz egy macskád…

A karácsonynak talán az egyik legmeghittebb pillanata a fenyőfa feldíszítése. Sok kis üveggömb, gyöngysor, égősor, angyalhaj – lehet rá tenni mindent. Kinek mi az ízlése.

Nincs ez másként mifelénk sem.

Már jóval az ünnepek előtt kiötölöm a fejemben, hogy hogyan is fog kinézni a karácsonyfa, mi lesz a domináns szín, mivel fogom feldíszíteni – merthogy nekem aztán igencsak finnyás ízlésem van. Még a karácsonyfadísz tekintetében is.

Így megy ez minden évben. Agyalás agyalás hátán, de végül, mikor már ott áll előttem a szép karácsonyfa, mindig azt mondom, hogy igen, megérte a sok fáradtságot, megérte a sok agyalást, mert mindig igen szép. Nekem legalábbis. Akinek meg nem tetszik, az meg nem nézi annyit, oszt jóccakát. Csináljon magának olyat, amilyet akar.

Igen ám, de ebben az évben máson is kellett agyalnom nekem. Pedig közismert, hogy azért agyilag nem vagyok teljesen összkomfortra bebútorozva, pont elég nekem kitalálni a sok kitalálnivalót, nem hiányzik nekem még pluszban semmi plusz.

De a szükség és a muszáj az nagy úr.

Ugyanis idén karácsonyra már van egy macskámnekem….

Közismert tény ugyanis, hogy a macska és a karácsonyfa enyhén szólva nem kompatibilisek egymással. Illetve a karácsonyfa tök jól elvan a macskával, pont letojja, hogy van macska a háznál. A macska viszont a feldíszített fenyőfában nem a karácsonyfát látja, hanem sokkal inkább a játékok kimeríthetetlen tárházát. Tudom, mert olvastam és még mesélték is nekem. Meg amúgy is így van.

Számtalan videót láttam az interneten arról, hogy mit művelnek a macskák a karácsonyfával – és a mászókának való használat még csak a leglájtosabb verzió volt ezek közül. Volt, amelyik nekifutásból lerohanta, volt, amelyik a szekrény tetejéről ugrott rá, ésatöbbi, ésatöbbi. A végeredmény viszont mindig ugyanaz lett: a karácsonyfa felborult….

Szóval, ment az agyalás ezen is ezerrel, hogy hogy kéne úgy megoldani a dolgokat, hogy a karácsonyfa se boruljon föl, és a macskát se kelljen tövig beleásnom a ganajdombba.

Nade nem vagyok én olyan durva teremtménye a természetnek, nem bántom én a macskámat akkor se, ha muszáj, meghátugye a karácsony az a szeretet ünnepe is, így valami békésebb megoldást ötlöttem ki. Például azt, hogy az angyalka helyett a cicmorek lesz a csúcsdísz a fenyőfán, vagy valami ilyesmi.

Sokat hallottam a suttogókról. Vágod, nem? A Suttogók. Nem, nem azért hívják őket suttogóknak, mert mindig halkan beszélnek, hanem azért, mert valamilyen telepatikus vagy milyen módon, de értenek az állatok nyelvén. És miután igen jól szót értenek velük, így a kezük ügyében lévő jószágok mindent megcsinálnak nekik.

Namondom, ezt pont jó lenne nekem is. Mert nekem nem kellenének olyan nagy kunsztok, hogy ugorjon át a ló a tüzes karikán, vagy hogy kerékpározzon a kutya, nekem elég lenne egy olyan nagyon egyszerű mutatvány, hogy a macska ne bontsa le még vízkereszt előtt a karácsonyfát.

Olvastam is izibe utána, hogy mitől is értenek a suttogók az állatok nyelvén, illetve hogyan lehet ezt megtanulni. Nem sokat találtam ezekről a dolgokról, amit mégis, ott rendre ugyanaz volt leírva: együtt kell élni az állattal, és akkor az ember magától megtanulja a nyelvüket. Plusz, még ha az ember határozott jellem, akkor a jószág magától elfogadja őt vezérnek, és némi mentális ráhatással mindenféle dolgot lehet foganatosíttatni velük.

Óóóóóó, mondom, drágakenyér, hát ezek szerint én értek ehhez is! Hiszen minden adott nekem! Mentálisan azért bőven a macska fölött állok (legalábbis remélem), azmeghogy együtt élünk, az meg alapból adott, mert velem él a macskám. Úgyhogy akkor szerintem én is suttogó vagyok!

Nnnna, egy gonddal kevesebb, ezt is megoldottam. Feldíszítem a fenyőfát, aztán előveszem a macskámat, és tartok majd neki egy mentális kiképzést, csak hogy tudja, merre van a hányóra.

Úgy is lett.

Fenyő beállít, égősor rátesz, üveggömbök felaggat, masnikák megköt, szalagok ráhelyez – majd a kötelező és magától érthetődő csodálkozás, hogy jajjdenagyonszéplett.

Közben macskámnekem, Jürgen, ott téblábolt körülöttem. Persze, minden érdekelte. A fenyő, a díszek, de különösen a hosszú szalag…. nameganagybüdöslókolbásztneked, gondoltam magamban, azt fogsz te az én karácsonyfámmal játszani!

Munkám végeztével ölembe vettem a cirmit, és megmutattam neki közelről a feldíszített fát. Látod, Jürgen – mondom neki - ez a karácsonyfa, és nem, NEM szabad hozzáérned, nemszabad felmásznodrá, és egyáltalán, messze, nagy ívben kerüld el az egész matériát! Láttam a macsek szemében a csodálkozást, és ahogy rámnézett, istenuccse, mintha azt mondta volna, hogy köszi, hogy ilyen csilivili mászókát csináltál nekem.

Namondom, ennek nem fele a tréfa se! Hát nehogymámajd a macska vigye a fenyőfát! Ha nem értetted meg az én nyelvemen, akkor majd elmondom a tiéden!

Fogtam, leültettem a kanapéra, szemben vele meg odatelepedtem én is. Mint egy vérbeli suttogó, mélyen a szemébe néztem, és az agyam összes hullámát a macskám homloka felé küldtem, gondolván, hogy majd az erősebb elme legyőzi a gyengébbiket. Hiszen ez a természet rendje, másképp nem is lehet!

Hát…. végül is….. nem is lett másként.

Pár perces ember-macska farkasszemnézést követően azt vettem észre, hogy Jürgennek a szokásosnál is szebb a szeme. Meg olyan nagyon szép a bundája. Meg egyáltalán – olyan szép az egész macska. Jólvanmondom, csak az én macskám, perszehogyszép, milyen is lenne másmilyen.

Újabb pár perc elteltével azt vettem észre, hogy piszkos a hátam. Hátperszehogyaz, hiszen egész délelőtt ganéztam a kecót, és a fadíszítés közben is jól leizzadtam. Nosza, hátrahajoltam hát, és lenyalogattam a saját lapockámról a verejtéket. Ezt követően észrevettem, hogy a hasamon is van valami – így hát azt is lenyaltam. Én, aki olyan antiruganyos vagyok, hogy lassan már a cipőmet is nekifutásból kötöm meg….  még az sem tűnt fel, hogy a pihepuha kanapéba mélyesztettem a körmeimet, miközben nyújtózkodtam egy jót hempergés közben. Az viszont már gyanús volt, mikor elkezdtem pofozni az egyik huncutul csillogó üveggömböt a karácsonyfán….

….

….

 ….egy tompa üvegcsörrenés térített magamhoz.

Ott guggoltam a karácsonyfa előtt, lábaim előtt pedig egy összetört dísz.

….

….

…nabaz+….

….

….

Ezen a ponton jöttem rá arra, hogy tényleg működik ez a suttogósdi, csak nálam épp fordítva. A felismerést, mint mindig, most is tett követte…

Megfogtam Jürgent a grabancánál fogva, odavittem ismét a fenyőfa elé, és belemondtam a tekintetébe: Idefigyejjé te girhes! Ha csak egy tűlevél is leesik róla, akkor foglak, és kib.szlak az erkélyen, oszt mehetsz te is egerészni a grundra a többi lúzerkandúr mellé, villany?!

Csodák csodája, Jürgi minden egyes szavamat megértette, mert a karácsonyfa azóta is áll, semmi nem hiányzik róla – és még az erkélyajtót meg nagyívben kerüli.

Viszont a hátamat azóta se nem tudom megnyalni.

Nem tudom, csodálkozzak-e rajta.