…ígértem múltkor, hogy tudom űberelni a pénzváltás-pénzvisszaadási anomáliát…

 

A helyszín és az időpont ugyanaz: szépkerek erdő, a maga teljes üdezöld mivoltában, egy hímzőverseny kellős közepén. A személyek szintén ugyanazok: a hamvaslelkű büféskisasszony, illetve jómagam.

Szerintem ebből a két mondatból ki is derül, hogy mi fog kiderülni… igen, igen, jól gondolod: valami.

Vagyunk tehát, tesszük, amit tennünk kell. Igaz, az előző napi pénzváltás és pénz vissza nem adás kicsit nyomott hagyott bennem, olyannyira, hogy a büfékörüli előfordulásomat a mindennapi adag felére csökkentettem. Valahogy mindig úgy intéztem, hogy legyen bárakolhol bárakármi valami rettenetesen fontos dolgom.

Szóval, téblábolok az erdőben, vegzálom a jónépet – csak hogy érezzék a törődést. Viszont bárhogyan is akartam, nagyon sok dolgom nem volt, így hát minduntalan azon kaptam magam, hogy dejólenne egy cseppet megpihenni a büfénél. Dehát a büfében sekávé, sesemminekemvaló, így hát róttam tovább a kötelező köreimet.

Egyszer csak nagy unalmamban, ahogy bandukolok az erdőben, valamit észrevettem a lábam előtt. Lehajoltam, szemügyre vételeztem, és akkor láttam, hogy egy koponya az.

Tudom, nem nagy etvasz egy erdőben állati csontokat találni, legyen az borda, lapocka, lábszárcsont, vagy éppenséggel koponya. Találtam én is már nemegyszer. De akkor is: valami defektemnek köszönhetően én ezeket a koponyákat közelebbről megvizsgálom, és ha olyan állapotban van, akkor valamit kezdek is vele… dobj rám követ, de nekem ez valami miatt tetszik.

Fogtam hát egy botot, felvettem vele a földről. Látom, valami ragadozó volt szegénykém, míg egy darabban volt. A bogarak éppenhogy annyira csupaszították le, amennyire azt kell – sok fog nem hiányzott, be sem volt törve sehol sem. Nosza hát, pont jó lesz ez nekem valamire… vittem is hát magammal.

Igen ám, de sors kegyes (vagy kegyetlen) fintora miatt melyik környéken találtam? El sem hiszed: a büfétől alig húsz méterre.

Hogy el ne veszejtsem a koponyát, vigyáznom kellett rá. És hol volt a cuccom? A büfénél… mitvolt mit tennem, irány hát a büfé, ismételten kockáztatva ezzel lelki üdvösségem.

…és a baj ismét itt kezdődött…

A kicsi büféslány már messziről kiszúrta, hogy van valami nálam. Mondjuk annyira nem volt nehéz kiszúrni, hogy van valami nálam, mert a kincstári rikító narancssárga egyenpólóban amúgy sem voltam az a megtestesült kamuflázs, egy másfélméteres botra feltűzött róka (vagymilyen) koponyával a kezemben meg pláne nem.

Ahogy odaértem a büféhez, a kishölgy rögtön szóáradásra fogta a dolgot:

- Húúúúúdevagány…. holtaláltad? Micsinálszvele? Addnekem! Légyszi-légyszi addnekem!

Most erre mit lehet mondani? Semmit.

- Tessék, neked adom – válaszoltam mégis. – De javaslom, hogy ne fogd meg addig a kezeddel, míg rendesen meg nem tisztítod.

- Úúúúúúúú, köszi, köszi, köszi! Devagány! – áradozott nekem.

Majd jópár másodperces nagykerekszemekkel való szemrevételezéses rácsodálkozás után feltette nekem a végzetes kérdést: – Milyen állaté volt ez egyébként?

…hát igen…

Ki volt akkor a hibás?

Ő, hogy engem kérdezett, vagy én, mivel hogy gyárilag nálam a sztenderd gondolkodás egész más síkra van pozicionálva?

Most már mindegy is...

- Cerkófmajom – válaszoltam rögvest.

Hatemégláttál dülledtszemeket….

- Miiiicsoooodaaaa?! Milyen majom? – hüledezett.

- Cerkóf. Cerkófmajom. Ez a neve.

- Nemhiszemel. Olyan nincsen is.

- De van. A koponyája ott van a kezedben.

- Neeeemis. Itt nem is élnek ilyen majmok.

Napersze. Csak ez kellett nekem.

Vártam, hogy elröhögöm az egészet – de nem úgy lett. Vártam, hogy rögtön levágja, hogy hülyítem – de nem úgy lett. Én nem nevettem el, ő pedig láthatóan kétségek között volt a koponya eredetét illetően.

- Idefigyejjé, kiccsillag. Ez cerkófmajom. Onnan tudom, hogy az, mert én két évig tanultam az egyetemen botanikát. Úgyhogy ha én azt mondom, hogy ez cerkófmajomkoponya, akkor az cerkófmajomkoponya.

A közelben lévők közül páran ledobták a láncot a botanika szó hallatán, de szegénykém nem tudta, hogy az emberszabásúak közelebbi megismerésének a tananyagával a zoológusok foglalatoskodnak. Mindenesetre ezek szerint a botanika szó is nagy etvasz lehetett akkor a fülének…

Viszont még ezután is látszott  rajta, hogy hiszi is, meg nem is.

- Magyarországon nem is élnek majmok. Ez nem lehet az. Ez valami más – mondta nekem kicsit kétkedve.

- A nagybüdös fenét nem. Tavasszal, mikor megkezdik a rajzást, itt ugrálnak az ágakon körbe körbe, és eszik a friss hajtásokat az ágakról – válaszoltam tudálékosan.

Ekkor már vagy négy ember ment tőlünk el a másik irányba. Szemmel láthatólag sokkolta őket, hogy mennyi mindent tudok a cerkófmajmok tavaszi rajzásáról.

- Nemhiszemel – mondta a leányzó. – Ilyet én még nem láttam erre, pedig én itt születtem.

Csak ne lennék ennyire híresen jó emberismerő!

Tisztán láttam, hogy igazából elhitte azt, amit mondok, de valami apróság nem hagyta nyugodni.

Kegyelemdöfésre volt hát szükség.

- Nem láttál? Nem is csoda – folytattam a felvilágosítást. – A cerkófmajmok éjszakai életet élnek.

- De akkor is láttam már volna! Szoktam erdőbe járni!

- Úgy gondolod, hogy láttad volna?

- Igen.

- Miért, vadkant már láttál itt az erdőben?

Kész.

Sakk-matt.

Itt volt a vége.

Mivel pontosan tudtam, hogy nem látott még vadkant az erdőben, így cerkófmajmot sem láthatott.

Teljesen logikus.

…láttam a leányzón, hogy nagyon elgondolkodott. Elő is vette a kötelező szériafelszerelését, a trendi telefonját, és belefeledkezett a nyomkodásába.

Én pedig elindultam megkeresni Zé spanomat…

Párszáz méter után rá is akadtam.

Elmeséltem neki a sztorit a cerkófmajmokról.

…Zé nem nevetett. Kicsit sírt, de nevetni nem nevetett.

- Tényleg elhitte? – kérdezte tőlem végül.

- Hát…. 100%-ig nem vagyok benne biztos – vakartam a fejem. – De hogy 85%-ban elhitte, az tuti, mint a hótziher.

…

…

Egy kör után ismét a büfé felé keveredtem. Nem volt nehéz, mivel úgy volt telepítve, hogy mindenki bele tudjon botlani.

Messziről látom, hogy a kislány diadalittas tekintettel vizslat engem.

- Rákerestem a neten! – mondja nekem, mikor odaértem. – A cerkófmajom nem is őshonos nálunk!

Nafene. Ezt akkor most bebuktam.

Azaz talán mégsem.

- Azt írja, hogy nem őshonos nálunk? – kérdeztem vissza.

- Igen. Itt írja, hogy nem őshonos.

- Akkor keress már rá légyszi, hogy a muflon az vajon őshonos-e. Merthogy az is él itt nálunk.

…

…

Köbö fél óráig néztem, ahogy nyomkodja a telefont.

Látszott rajta, hogy kiadta neki a gugli, hogy a muflon az nem őshonos fajta az erdeinkben, és szerintem arra is rákeresett, hogy ennek ellenére fellelhető-e nálunk.

És miután jól tudom, hogy a muflon az nem őshonos nálunk, ellenben számos példánya él errefelé, így nem hagyott egy szemernyi kétséget sem bennem az, hogy bizony a cerkófmajom léte is hasonló logikai következmények miatt rendszeres előfordulási hellyel bírt errefelé.

…

…

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy mennyi barátnőnek újságolja majd el otthon, hogy ez a koponya bizony egy alpokaljai cerkófmajomé...