blogomnekem

…vanazúgy, hogy pont nemjó az úgy, ahogy van…

Kisvárosi helyszín, benne még kisebb masszázshelyiséggel.

Járnak oda a népek masszíroztatni: ki csak a fülét, ki pedig az egész terjedelmét. Híres ojjektum a maga szubkultúrájában, igen sok jónevű nebuló került már ki onnan – mégis, csak kevesen tudják, mi is folyik ott a falak között.

Pedig ha tudnák! Mondjuk híresebb akkor sem lehetne.

Van ott kérlekszépen két foglalkozás. Az egyik főműsoridőben, mikor is a mindenféle korosztály karfiolfülűre masszíroztatja magát. Talán innen is az intézmény neve, mivel a névadó maga Sike András. A másik tevékenység ezután szokik lenni, ott némileg bebandázsolt kézzel, fogvédővel a tekintetben masszírozzák egymást a delikvensek. Szóval, értedteezt, minekragozzam…

Egy téli nap kora estéjén sem volt ez másként.

Nagyban ment a karfiolfülek sorozatban történő gyártása, és közben meg ott állt az ajtóban a soron következő felekezet, várva, hogy ha a hempergősök végeznek, és birtokba vehessék a helyiséget, hogy majdan később kicsit egészenmás személyleírással távozzanak onnan. Persze, nem van ez mindig így: csupán hetente párszor.

Folyik a folynivaló, jobbára a verejték. A zedzőbá a maga szokásos igenfinom modorával tanítja a fiatalokat. Igen jó kedvében lehetett aznap, mivel csak tizenötször hangzott el a saját maga szabadalmaztatott instrukciója, miszerint „mittöketlenkedsz, b@zdmáföldhöz, oszfeküggyérá!”. Majd fogja az érintett kiokítottat, és nemtöketlenkedik, hanem földhözb@ssza és ráfekszik – mindezt persze csak demostratíve, tanító szándékkal. Nyilván, a finom modor ezen a helyen olyannyira megszokott, mint plábánián a retrodiszkó, és a zedőbát se véletlenül hívják Hengernek – lévén ami az úthenger becézett formája. Merugye amikor néhanapján egy-egy háemcsé úgy gondolja, hogy milyentökjódolog megmázsálni Henger Urat, a később kiérkező mentőorvos diagnózisa szerint a sértett fél úgy néz ki, mint akin átment egy úthenger.

A helyiségre váró másik társaság csendben szemléli ilyenkor a történéseket. Csendben, mert az ajtóban elöl ott áll Szike, aki nem arról híres, hogy más is beszélhet a jelenlétében. Esetleg csak annyit, hogy „igenfőnök”, vagy „igenfőnök”. Pedig Szike nem se túl nagy darab, se kigyúrva nem van, mint a macskajancsik. Csupán a megjelenése olyan, hogy ha valakire ránéz, akkor az összeesik. Elájulni csak akkor szokott a vele szemben lévő, ha Szike felemeli a szemöldökét. Ha a kezét is megemeli, ott végtagszakadás van alsó hangon. Miért pont Szike a neve az Úriembernek? Nos, biztosat nem tudni erről a tényről. Szól némi városi legenda arról, hogy egyszer megkérdezték a neve miértjét, de utána két rohammentővel vitték el a kíváncsiskodót. Azóta a Szike név már-már márkanév a kisvárosban, és csak annyi felőle a találgatás, hogy ahova csak egy kicsit is bevág, ott utána nagyon is varrni kell. Kétségtelen, rászolgált hírnevére. Messzeföldön híres pedagógiai érzékkel tudott mindig beszélni a foglalkozásokon. Kedvelt szavajárásai közé tartotzot, hogy „nebuziskodámá, b@azdpfán, rúgjálbele, ugorjárá, szórdmegkönyökkel”. Majd fogja a kioktatottat, és nembuziskodva pofánb@ssza, belerúg, majd mikor az még földet sem ér, ráugrik és megszórja könyökkel – mindezt persze csak demostratíve, tanító szándékkal. És míg a delikvensbe másik két társ próbált életet lehelni, addig a többiek serényen igyekeztek úgycsinálni mindent, ahogyan az elvárva van.

Beszélnek is erről a helyről mindenfélét.

Pölö olyanokat, hogy aki ide jár, az máshová már nem bír. Persze ez nem igaz, mert aki ide jár, és még egy idő után is idejár, az csakhamar nem jár máshová, merhogy minek. Itt megtanulja azt, amit meg akar tanulni, ha meg nem, akkor meg mást már nem fog tanulni, mert nem bír.

Szóval, egy téli nap kora estéjén sem volt ez másként. Parányi különbséget az jelentett csak, hogy a bejáratnál megjelent egy közepesen nagydarab illető, aki egyébiránt igen határozott egyéniség, és gyakori rendszerességgel megfordul az említett masszírozóhelyen. Fura volt hirtelen, hogy termete és mindenkori habitusa ellenére kábé úgy nézett ki, mint egy középsős ovodás, aki épp most akarja elmondani az ovónéninek, hogy eltört egy színesceruzát.

Persze, nem hibáztatta ezért senki – hisz a rossz hír hozóját már a középkorban sem szerették nagyon a vezérek. És most, mikor egy igen rossz hírt kellett közölnie Hengerrel és Szikével, joggal érezhette úgy, hogy az a bizonyos sötét középkor nem is volt annyira sötét – hiszen ha Henger és Szike a középkorban élt volna, akkor egész egyszerűen nem lett volna középkor. Lett volna ókor, majd rögtön utána az újkor. A közbeeső időszakról írni sem mert volna senki, nemhogy beszélni. Úgyhogy szegényszerencsétlen remegő térdekkel, sápadt tekintettel, homlokán jéghideg verejtékkel, lesütött szemmel csak ennyit suttogott bele a terembe:
- Főnök, ki kellene jönnöd. Van egy kis baj.

…

…

Kisvárosi helyszín, benne még kisebb négysávos úttal.

Bármelyik alkalommal,  amikor leesett köbö három és fél milliméter hó, az úgy bénította meg az egész települést, hogy csak na. Nem közlekedtek a helyijárati buszok, a főút beállt, a gyalogosok meg estek-keltek, mint a frontkatonák.

Egy csekély létszámú réteget nem bénított meg soha ez a hatalmas mennyiségű hó: a májergyerekeket, akik apuci verdájával kolinmekrének képzelve magukat csapattak ilyenkor mindenfelé.

Ezen téli nap kora estéjén sem volt ez másként.

Emberünk a maga alig húsz évével és százvalahány kilós súlyával maga volt a megtestesült májer. A nambörvan. Apuka alig féléves bömösével verte a kereszteket mindenhol, ahol csak lehetett – sőt, még ott is, ahol nem lehetett. Vadiúj szolárcicája ott leledzett a jobbeggyen, az úesbéről üvöltött a tuctuc mega szépnézés-jójárás - és ment a ralli ezerrel.

Egy mérsékeltebb ívű kanyar után – amiben értelemszerűen nem tudta úgy kilengetni a bömbi farát – látóterébe került egy faja kereszteződés. Jobbos kanyar, alap tétel: nagygáz, kormány balra ki egy cseppet, hagyinduljonelahátulja, majd kézifék könyökig, jobbrakormány, hagyveresse. Utána pedig a szokásos sikoly az anyósról, ellenkormány, teligáz, szlalomspuri – és megisvan az adrenalin.

Namármost ez egy cseppett ott nem adta ki. Merhogy megvolt minden: nagygáz, kormány balra ki egy cseppet, hagyinduljonelahátulja, majd kézifék könyökig, jobbrakormány, hagyveresse. Csakhogy utána a szokásos sikoly mellett az ellenkormány az valahogy nem volt megfelelő, így a teligáz és a szlalomspuri kicsit másként alakult. A kanyar bevétele ugyan sikerült, de az utána következő amplitúdó ahelyett, hogy a megtett méterekkel egyenes arányban csökkent volna, egyre nagyobb lett. Olyannyira, hogy a kereszteződés után kábé száz méterre lévő, a menetirány szerint baloldalon elhelyezkedő autóba csapódott be oldalról, kilinccsel előre. Olyannyira nagy lendülettel, hogy az érintett autót hozzávágta a mellette párhuzamosan parkoló autóhoz…

A maca vonyít a kocsiban, nyilván, hisz pont az ő oldalán történt a csattanás. Emberünk kiszáll, és bár tudja, hogy a százvalahánykilója jobbára zsírból és a nagykereszttel hordott vastag aranyláncból tevődik össze, flegmálva nézi a másik két összetört kocsit.

Meg is szólalt nagy fölényesen:

- Nnnna, valamelyik gyász a f@szé rakta ide ezt a két fostalicskát!

Hiába, emberünk nem ismerte azt a szót, hogy félelem. Bár még sok szó van a szótárban, amit nem ismert – de ezt az egyet azért illett volna ismernie jelen esetben.

Mert az imént általa legyalázott autók egy kis épület előtt parkoltak éppen. És az épületen öles betűkkel virított a cégér, Sike András nevével – ami nem feltétlen jelentette ez esetben a legjobb életbiztosítást.

Emberünk a látótere perifériájában észlelte, hogy az épület ajtaja kicsit megnyílt, majd gyorsan becsukódott. Kicsit furcsállta is, hogy az addig a kiszűrődő tompa puffanások elhallgattak, és valami nagyon vészjósló csönd ülte meg a levegőt. Tán még egy cseppet sötétebb is lett.

…

…

Mikor Szike tudomást szerzett arról, hogy mi történt az ő szeretett autójával, először nem hitt a fülének. Azt hitte, hogy csak viccelnek vele. Aztán nóperc alatt leesett neki, hogy vele nem szoktak viccelni, az autójával kapcsolatban meg pláne nem. Hogy-hogynem, egyszercsak kialudtak a lámpák, elállt a vízcsap, a fűtés bedöglött, a nemlétező madarak pedig szárnyszegetten hullottak le az égből – márahogy mesélték nekem.
Szike belépett fél lábbal a terembe, és halkan, nagyon, de nagyon halkan, de még annál is halkabban, úgy, ahogy egy hóhér szokott szólni a nagyérdemű előtt, megszólalt:

- Henger. Gyere.

Hogy a halk hang, vagy valami titkos jel- és/vagy kulcsszó volt az, amitől Henger egy pillantás alatt az ajtóban termett, nem tudni. Az biztos, hogy nincs az a virrasztás, amin olyan síri csend lett volna, mint akkor és ott a teremben.

Mindenesetre a két illető egymás mellett lépdelve lépett ki az udvarra, melynek kissé távoli szegletében ott virított a frissen összezúzott autójuk – mellette emberünkkel, aki épp telefonált.

…

…

Csendesen lépdeltek az esemény és az események okozója felé. Henger lassú mozdulattal húzta föl előbb a jobb, majd a bal alkarján a melegítőfölsőjét, míg Szike nyugodt mozdulattal tekerte lefelé a bandázst a bal ökléről. Látszott rajtuk, hogy valami látszik rajtuk.

A teremben lévők közben három részre szakadtak: az amatőrökre, a profikra, és a realistákra.

Az amatőrök mentek a két hentes után az udvarra, nyilván, nem akartak lemaradni semmiről. A profik egy része a mentőknek, másik része a rendőröknek, harmadik része a tűzoltóknak telefonált volna – nyilván, ők már lelki szemeik előtt látták a darabjaira szagattott testet, és a molekuláira aprított béjemvét. A realisták azonban csendre intették őket, és inkább papot/rabbit/ajatollakot hívtak volna telefonon, biztosamituti alapon, tudván, mi lesz a végkifejlet, éshát az utolsó kenetet mindenki jónéven szokta venni.

…

Szike és Henger még oda sem értek az autójukhoz, mikor emberünk már látta, hogy itt a baj most nagyon nem kicsi. Látszott rajta, hogy a bömbin esett többszázezres károkozás elenyésző a leendő problémához képest, arról nem is beszélve, hogy van még két másik autó is – az egyik nagyon, a másik kevésbé behorpasztva. Ésakkormég azt se tudta, hogy az említett autók olyan becsben voltak a zedzőbáknál, hogy földi halandó még a szemét sem vethette rá, nemhogy megérinthesse – őmeg éppen most szanaszerteszéjjel horpasztotta mindkettőt.

Dehát az adrenalin az adrenalin, és mint olyan, hamar cselekvésre buzdítja az embert.

- Már hívtam az apámat! – mondta fölényesen emberünk, utalva arra, hogy jobblesz mindenkinek csendben maradni, mertha megjön a fater, leszitt nemulass, meg haccacáré amíg a szem ellát.

…a vér hűlt meg mindenkiben a helyszínen.

Meraz okés, hogy valaki olyan hülye, hogy ilyet csinál. Azisokés, hogy szemmel láthatólag – betudva fiatal életkorának – nem tudja, hogy kinek a kedves autóival művelte mindezt. De azt, hogy ezt még fokozni tudja egy vastag beszólással, aztazértmár senki nem akarta elhinni.

A fennkölt szavak hallatán Hengerben valami elszakadt. Hogy mi, azt nem lehetett tudni, de mindenesetre olyat rácsapott tenyérrel a bömös motorháztetejére, hogy az behorpadt. Érhető okokból – hiszen Henger mindig is híres volt romantikus énjéről, mivel szerinte egy pofon az egy elhadart simogatás.

Szikén nem látszott semmi. Azaz csak a felületes szemlélő – mint pölö emberünk – számára nem. Akik kicsit is ismerték, azok tudták, hogy itt most ebből két dolog lehet: baj, vagy nagybaj.

Mielőtt azonban bármi is történhetett volna, a sarkon igen csinos ívben befordult egy nagy autó. Mimás: bejemvé, értelemszerűen. Még szinte meg sem állt, kiszállt belőle a fater – mindenki felismerte volna, hiszen nemcsak az autó egyezett meg, hanem a fizimiska/testalkat/stílus is.

Rávetette tekintetét az utóhalmazra, és elordította magát:

- Miarákezhe?! Micsináltatok a fijam…. – majd amilyen hirtelen belekezdett a mondókájába, olyan hirtelen hallgatott el.

Mert neki legalább esze volt. Vagy ha az nem is, memóriája mindenképp.

Ki tudja mit szeretett volna mondani – nyilván védte volna szépügyesaranyos kisfiacskáját, akit mint szégényszerencsétlenártatlant a sok agresszív ember belekényszerített a bűnbe. Szemmel láthatólag azonban észrevette, hogy a sértett két ember nem más, mint akik…. és itt szerintem belekezdett magában a felsorolásba, hogy miket is hallott eme két szörnyetegről.

Nagyjából egykora születésűek lehettek, nomeg a kisvárosban a pletykák is gyorsabban terjedtek – így volt némi fogalom arról, kikkel is áll szemben. Pontosan tudta, hogy Henger hétvégenként milyen flekkenpartikat szokott tartani: az azon a héten kitépett emberi végtagokat süti meg médiumra, majd falatozza nagy élvezettel. Jól tudta azt is, hogy Szike egyszer a sötétben összetalálkozott az éjszakával – és azóta nappal van.

Ezen tények ismeretének birtokában viszont inkább csendben maradt, és várta az elkerülhetetlen, ugyanakkor minden földi szenvedésnek véget vető dicső végzetet. Tisztán látszott rajta, hogy éppen pereg le előtte élete filmje.

…

…

Mielőtt rosszra gondolnál: nem történt semmi rossz.

Szike és Henger szépen, kulturáltan és nagyon udvariasan megkérte a két urat, hogy legyenekolyankedvesek és hozzanak ide legalább két trélert, és oldják meg a szállítást ide-és-ide. Majd nagyonszépen megkérték őket, hogy ha nem okoz nagy problémát, akkor legkésőbb harminchatóra elteltével a két autó eredeti pompában tündököljön az épület előtt, és ha nem gond – de ha csak tényleg nem gond – akkor az említett időintervallumban, míg ők a kocsijuk nélkül kénytelen létezni, oldja már meg valaki a szállítmányozásukat.

Közben természetesen egyetlen egyszer sem fordult elő az, hogy kilátásba helyeztek volna bármit, csúnya, ordenálé és káromkodásokkal teletűzdelt dialógus pedig egyáltalán nem volt. Hangoskodás sem.

De tényleg nem.

…

Hogy véletlen-e, vagy sem, ki tudja.

De azóta az említett épület környékén sok béemvét nem látni.

…de még abban az utcában se nagyon.