A meglepetésben pont a meglepetés a lényeg. Ha tudsz róla, az már nem meglepetés. Ha meg nem tudsz róla, az meg akkor legyen meglepetés. Nem túl bonyolult ez…

Olyan, de olyan régen írtam már ilyen témájú sztorit, hogy már lassan kacsintani is elfelejtettem. Pedig azt állítólag nagyon jól tudok. Te meg amúgy is élvezed, ha ilyenekről írok, úgyhogy akkor tessék, itt van: ismét a vendéglátásé a főszerep.

Bazi régen történt ez is. Ami nem meglepő, mert eleve bazi régen dolgoztam vendéglátósként. De szinte minden nap eszembe jut valami olyan történet, amit a világba kiabálnék, ám jóllehet, ezek többsége nemigen alkalmas arra, hogy ízléses keretek között megfogalmazhassam – így hát igencsak szelektálni kell a szelektálnivalók között, hogy mi az ami még belefér, és mi az, ami már nem.

Nos, ez szerintem bőven belefér.

Asszem szerda volt. Vagy csütörtök. De lehet, hogy kedd. Az biztos, hogy se nem hétfő (mert akkor szinte százszázalékban szabadnapos voltam), péntek meg pláne nem. Nade mindegy is. A lényeg, hogy dolgoztunk erősen. Mint akkoriban mindig. Ki se látszottunk a melóból, mikor odajön a pulthoz egy igencsak fullexktrás hölgyike, és megkérdezi, hogy ki fog a jelenlévők közül szombat este műszakban lenni.

Megállt az ütő mindhármunkban, holott csak ketten voltunk borostásak. Najó, a pultoscsaj is borostás volt egy kicsit, de ő egész más miatt és máshol, mint mi. A lényeg: olyan kiscsaj jött a pulthoz, hogy nemcsak mi ketten kanok lettünk kanosak, hanem még a kolléganőnk is. Hidd el, olyan volt, amilyennek lenni kellett… hagyneragozzam.

Szóval, mikor felocsúdtunk, közöltem vele, hogy biza én leszek szombat este szolgálatban teljes terjedelmemben, és igen, éppen képes vagyok igensokféle egyéb szolgáltatás foganatosítására akár munkaidőben is, és nem, éppen nem vagyok elkötelezve egyenlőre sem vallásilag, sem politikailag, de főleg párkapcsolatilag nem. Ám miután láttam, hogy nem feltételen ilyen irányú igényei vannak, így visszakapcsoltam magam a normál kerékvágásba, és érdeklődve hallgattam, hogy mit is szeretne kérni és/vagy kérdezni.

Nem kis csalódásomra a következő kérdéssel állt elő a kisasszony: szombat estére szeretne nálunk lefoglalni egy asztalt nyolc fő részére, merthogy a vőlegényének akkor lesz a születése napja, és illőn meg szeretnék ez ünnepelni a szűk családdal. Persze, hogyne lehetne megoldani, gondoltam, de hogy ehhez minek kellett még hétköznap bejönni személyesen, mikor mindezt telefonon keresztül is elmondhatta volna, azt nem értettem. De aztán jött a lényegi folytatás: a kérés az lenne – és itt a nagyonfontosság része - , hogy a vacsora után vigyek már ki nekik egy meglepetés tortát. Hagyna itt pénzt, rendeljünk már meg egy csini kis édességet valamelyik cukrászdából, tüzijátékkal, miegyébbel, és ha vége a vacsinak, akkor én vigyem ki az asztalhoz. A lényeg, hogy senki ne tudjon erről az egészről, mert akkor nem lesz meglepetés, és Ő mindenképp meglepetést szeretne….

Nabakker….

Énmegmár aszittem, hogy azért kérdi a szombat estét, mert…. namindegy, szóval aszittem, nnna. Te is aszittedvolna….

Mindegy. Megrendeltük a tortát, csinit-szépet, ahogy kell, rajta minden hozzávaló, sokgyertya, tüzijáték, kismarcipán, miazmás. Aztán ment minden tovább ahogy szokott.

Szombat este.

Jönnek a népek, ahogy kell. Jön az említett család is, tessékelem oda az asztalhoz őket. A hölgyike, amikor hét közben bent volt, nagyon jó bőrnek nézett ki már akkor is, holott akkor éppenhogycsak volt rajta valami hétköznapi kis egyszerű ruhácska – de szombat este, nos, szombat este úgy nézett ki mint ahogy azt Te el se tudod képzelni. Legyen elég annyi, hogy a vadászbombázó kategóriát is vastagon túlszárnyalta.

Egy darabig ment minden simán a maga medrében. Leül, választ, iszik, eszik, miegymás. Én, mint személyzet pedig ott sertepeltélek körülöttük, egyrészt mert az a dolgom, másrészt meg tényleg nagyon jó volt ott a közszemlére bocsájtott dekoltázs körül foglalatoskodni.

A vacsora ideje alatt azonban a hölgyike igen zavartan viselkedett. Persze, mi tudtuk jól, hogy izgul a kicsike, hogy vajon mit fog majd szólni a szíve választottja a meglepetéshez. Én igyekeztem mindig a közelében lenni (persze szigorúan csak szakmai dolgok végett), de sehogyan sem találtam alkalmat arra, hogy diszkréten megérdeklődjem, a meglepetéstortát mikor vigyem ki a társaságnak.

Az érintett úriember, a hölgy vőlegénye viszont kiszúrta, hogy ott legyeskedek a kedvese körül. Mondjuk ezt nem is volt nagyon nehéz kiszúrni, hiszen ott voltam, ha kellett, ha nem. Szegény kisasszony pedig igen sokat pillantott felém, sokat sejtően rám-rám mosolygott néha, és egyszer, de tényleg csak egyszer még rám is kacsintott.

Nos…. a be nem avatottak számára mindez úgy tűnhetett, hogy én flörtölök a hölgyikével, vagy méginkább, a hölgyike flörtöl velem. Asszem erre mondják pont azt, hogy a látszat csal. Mindenesetre kénytelen voltam azt is észrevenni, hogy a leendő ünnepelt igencsak észrevett engemet, és szemmel láthatólag azt szerette volna tőlem megkérdezni, hogy „Fej, vagy gyomor?!”

Egyszercsak eljött a vacsora vége. Az asztaltársaság – mint ilyenkor szokás – rendelte volna a desszertet. Igen ám, de akkor hogy lesz a meglepitorta? Ha kérnek desszertet, mit mondjak, miért nem hozom? És a tortát meg hogy hozzam ki? És mikor? És a többi….

Mit volt mit tenni, kérdést kell hát intézni, hogy most akkor hogyan tovább…

Megyek az asztalhoz, már messziről keresem a belladonna tekintetét, hogy majd csak úgy nonverbále félrehívom, vagy valami ilyesmi…. de a kandúrja már akkor olyan erővel kapaszkodott bele az asztalnál, hogy tán még egy traktorral sem tudtam volna mellőle elvonszolni. Így hát egy megoldás maradt, fésztúfész megkérdezni, hogy most hogy legyen. De ezt azért mégse lehet így, úgyhogy megpróbáltam diszkréten feltenni a kérdést.

Odaálltam hát a társaság elé, és szépen megkértem a hölgyet, hogy legyen már olyan kedves velem fáradni egy pillanatra.

Az ünnepelt először csak elvörösödött, majd ellilult, majd olyan fenyegetően nézett rám, hogy majdnem meg is ijedtem. Majdhogynem ordítva szólt hozzám:

- Mit akar maga a menyasszonyomtól?!

- Semmi különöset, csak szeretnék Tőle kérdezni valamit négyszemközt – mondtam.

- Mit? Mégis mit?! Mit akar kérdezni Tőle, amit itt nem lehet megkérdezni?! Kérdezze meg itt! – mondta emelt hangon.

- Öööö…. hát azt hiszem, ezt a kérdést nem tenném fel itt az asztalnál. Jobb lenne, ha a hölgy velem fáradna egy pár pillanat erejéig – hebegtem-habogtam, mint a ma született szüzike

- Hát márpediglen itt fogja megkérdezni, ha tetszik, ha nem! – mondta a vőlegény, azzal szavainak nyomatékot adva, felállt a helyéről, és fenyegetően elém tornyosult.

Nabaz+…. mostmicsináljak.

A hölgyike közben irultpirult, én nemkevésbé, az asztalnál ülő szülők nagyon nem értettek semmit, a csávókám meg harmadik típusú féltékenységi rohamot kapott.

Azért más buláját levarrni vacsora közben, úgy, hogy ott az egész kiscsalád, az azért nagy respekt lett volna még Marlonbrandótól is, nemhogy tőlem. Nem is értem, hogy gondolhatta ezt bárki is. Okés, abban az időben jellemző volt rám, hogy inkább vagyok szép, mint okos. Bár, ha jobban belegondolok, ez így van mind a mai napig: mert amennyit fakított a küllememen az idő vaskos foga, én annál hülyébb lettem – úgyhogy az egyenlet hányadosa ugyanaz mint régen. Namindegy, szóval ezen megközelítésből egy kicsit érthető volt a féltékenység a fiatalúr részéről.  Mindenesetre sértő volt mindez rám nézve…. ettől függetlenül büszke voltam magára a feltételezésre….

...nademosthogylegyekokos….

Fújtam hát egy nagyot, és kerekperec elmondtam az istenbarmának, hogy csak annyit szerettem volna megkérdezni az érintett kisasszonytól, hogy a meglepetésnek szánt születésnapi tortát mikor hozhatom ki.

…csávókám lesáppadt…

Vágod, milyen hülyén érezhette magát. Őt akarják meglepni, és pont ő rontja el az egész meglepetést a baromságával. A kiccica meg elvörösödött, mert szerintem nem csak én éreztem úgy, hogy megkérdőjelezik azt, hogy mennyire lehet benne megbízni….

De a fiatalúr, hogy mentse a menthetőt, nomeghogy a férfiúi büszkeség is megmaradjon, flegmán odavágta nekem:

- Hozzad most, mert mindjárt mennünk kell úgyis….

….

….

Nnnna, hát én vittem a tortát.

Nagy sallang nem kellett mellé, mert a mindaddig ünnepi hangulat nemkicsit lett fagyos, az ünnepelt dúlt-fúlt (mondjuk azt nem értem miért), a hölgyike duzzogott, a szülők nagyon k.ssban voltak. Expresszgyorsasággal kapták szét a tortát.

Még gyorsabban fizettek, és még annál is gyorsabban viharzottak el.

Mondanom sem kell, nem kaptam vastag jattot.

Pedig a kellemetlenségekről MOST tényleg nem én tehettem….