Az alábbi történet fikció. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán merő véletlen.
„Újév.” Ez volt Béla első gondolata, mikor megébredt.
Az, hogy mennyi az idő, ekkor még nem tudta, jóllehet, kíváncsi volt rá nagyon. Arra meg pláne, hogy milyen nap is van pontosan – miután az elsejét is csak saccolni merte.
Ahogy feküdt az ágyon, egyre táguló tudattal, nem meglepődve vette tudomásul, hogy tudata enyhén szólva be van szűkülve. De nem is kicsit.
Kavargó gondolatokkal, és egyre nagyobbra nyitott szemekkel próbálta felidézni az elmúlt éjszaka történéseit. Fekvő helyzetében lévő szédüléséből és tompaságából arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nagy buli lehetett. Hogy hol és hogyan, azt viszont nem tudta volna teljes egészében megmondani.
Lassan, nagyon lassan felült az ágyban.
Galilei jutott eszébe, aki annak idején kitalálta, hogy mégis forog a Föld. Béla ilyenkor igen konkrétan érezte, hogy tényleg forog, és mint ilyenkor mindig, elküldte a jóbüdös .csába Galileót. …és mint ilyenkor mindig, most is hithű hazafiként azon elmélkedett, hogy biza milyen jó lehetett anno a honfoglaló magyaroknak, mikor a kumisztól másnapos fejjel még nem találták föl azt, hogy forog a föld. Könnyű is volt a sztyeppéken csatakmásnaposan hátrafelé nyilazni a vágtató lovakról…. próbálnák meg csak most, amikor már ennyire előrehaladott a tudomány.
Röpke agymenése után hősünk belefogott az ilyenkor szokásos személyes leltárába.
Utcai ruhában volt. Ugyanabban, amelyben otthonról elindult. „Faja…” – gondolta. „Akkor cseppet szétcsúsztam”. A testén összevissza tekert színes szerpentinek nem hagytak kétséget afelől, hogy közvetlenül a szilveszteri buliból ért ide.
A cipője és a kabátja azonban nem volt rajta, pedig bizton emlékezett rá, hogy ezen ruhadarabokat is magán viselte, mikor elkezdődött az est. „Akkor nem is voltam annyira mák, ha levetettem…” – büszkélkedett saját magán.
A ruházata azonban sehol nem volt a szokottnál jobban megnyitva, sőt, még megtépázva sem – igazolva, hogy az éjszaka fekvéssel töltött része mindenféle alternatív altesti mozgásformáktól mentes volt. „Szóval nem volt eksön az éjjel…” – konstatálta kissé csalódottan.
A gyors egyéni leltárral végezvén a szobát vette szemügyre. Egyre kerekebb szemmel próbált támpontot találni – sikertelenül.
Ismeretlen helyen volt. A bútorok, és az azokon lévő berendezési tárgyak nagyon nem voltak ismerősek neki. A redőny le volt húzva az ablakon, csak az alján lévő vékony résen beszűrődő gyenge fény engedte arra a következtetésre jutni, hogy véget ért az éjszaka. A félhomályban észrevett egy éjjelilámpát, felkapcsolta, és jobban szétnézett.
Alap szoba, semmi extra. Ágy, szekrény, komód, rajta tévé. A falon valami kép, a padlón szőnyeg. Lehetett ez bárakálhol, de hogy Béla még nem járt ott, az biztos, mint a hótziher. Ráadásul ha perpill mást nem is, ezt pontosan tudta. Egy szobára csak emlékezne az ember…
Óvatosan felállt az ágyból. Szédülése felerősödött, igazolva, hogy nemigen aludta ki rendesen magát.
- Hol vagyok? – mondta félhangosan a fejét vakarva.
A szobaajtón túlról kisvártatva hangokat hallott. Léptek közeledtek.
Pár pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Roland haverja állt vele szemben.
- Méltóztattál felébredni végre, díszmajom?! – rivallt rá haragosan. – Nezavarjon, hogy rád várunk, legyél csak nyugodtan!
Hősünk kiérezte a hangsúlyból a szarkazmust. Nem volt nehéz.
Határozatlan léptekkel kibotorkált a szobából. Egy folyosón találta magát.
Még mindig nem tudta, hogy hol van egész pontosan. Annyit tudott csak biztosan, hogy egy lakótelepi házban – lévén felismerte a házgyári lakások egyenformára tervezett helyiségeit. De ezzel még nagy kört nem szűkített le…
A szűk folyosóról a hangok felé vette az irányt. Egy konyhába ért.
Az asztalnál két barátja ült egy laptop előtt – Roland és Ferenc. Mindketten ziláltnak tűntek, jóllehet feleannyira sem, mint ő maga. Páni igyekezettel ütögették a billentyűzetet, és izgatottan nézték a képernyőt.
Béla fejében a zavar egyre csak nőtt.
Az egy dolog, hogy az időt nem tudta pontosan, de még a helyet sem tudta beazonosítani, hogy éppen hol leledzik.
Gondolkodásából éles hang térítette kissé magához.
- Remélem, most boldog vagy vazze! Jól sikerült a buli! – kiabálta Feri. – Ilyen baromságot kitalálni!
- Mi vagyunk a hülyék, minek hallgattunk rá! – kontrázott Roland. – Minek kell mindig rá hallgatni!
Bélában a tanácstalanág egyre nagyobb méreteket öltött. – Mivaaaan? – kérdezte végül bágyadtan.
- Mivaaan? Aztkérdezed mivaaaaaan?! Gáz van! Qrva nagy gáz van, az van! – ordította Roland, fel sem pillantva a képernyőről.
- Idefigyejjé majom – állt föl Feri a székről. – Te kevertél ebbe bele minket, úgyhogy most már old is meg, ha ilyen balf@x voltál! Gyere ide, ülj le, és találj ki valamit de rohadtqrvagyorsan, mert nem akarok többet szívni miattad!
Azzal fogta Bélánkat, és leültette a székre. A laptopot felé fordította, és mutatta az aktuális helyzetet.
- Látod, most itt vagyunk – mutatott Feri a monitorra. – Mondjad, mit látsz?
Béla kapásból majdnem rávágta, hogy faja kis gép, fullhádé kijelző, pöpec kis darab, de a tudatalattija tudatta vele, hogy most nem feltétlen erre kíváncsiak a haverék. Az ilyenkor elmaradhatatlan tarkóncsapásra meg abszolúte nem volt szüksége, így megnézte hát jobban, mit is kéne neki jobban megnéznie.
Térkép, gugli, műholdas. Messziről felismerni, ő is szokott ezen útvonalat tervezni ha indul valahová. Csak most olyan érdekes nevek voltak kiírva… hirtelen nem tudta értelmezni.
- Mivanodaírva?! – bökött a térképre Roland. – Olvasd!
Béla bágyadt hangon tett eleget a kérésnek: - Munkács…
- Azbaz+, Munkács! – ordíott Feri. – És tudod miért van az odaírva, hogy Munkács?! Mert ott vagyunk éppen, te majom! Munkácson! Ukraaaajnááááábaaaaan!!!!!
…most már semmit nem értett Béla….
Valószínűleg ez külsőleg is meglátszott rajta, mert a két haverja felpattant a székről, és szinte kórusban mondták a magukét.
- Persze, őkegyelmessége megint nem emlékszik semmire! Miért is emlékezne, hogy megint okos volt az éjjel!
- Hogy emlékezne! Mindig ez van! Mindig utólag kell eszébe juttatni a dolgokat!
…Béla közben ült a gépnél. Szeme előtt a megnyitott oldalak: gugli mepsz Munkács térkép, Munkacsevó vonatindulási menetrend, amit a gugli elég sajátosan fordított, fészbuk… közben meg homályos tudattal próbálta felidézni az előző estét.
…
Otthon, gyülekező. Bemelegítés, indulás. Cél: az nem volt. Túra jellegűre beszélték meg az óévbúcsúztatót. A második állomásig tiszta…. valamelyest. Addig már volt két telefon, az egyik a pesti spanokkal, hogy nagyszeretettel várják őket oda, de ő meg mondta, hogy nemigen mennek oda, mert ottmaradnak Ladányban. A harmadik, negyedig állomáshely már cseppet homályba veszett, közben volt valami taxizás is, meg némi téren való táncolás egy koncerten – de ez már nem olyan biztos. Utána tüzijáték, megint utca, meki hamburgerrel, aztán…. aztán reggel lett hirtelen. Vagy legalábbis nappal.
- Mostakkormiaf@xvan?! – kérdezte végül Bélánk.
- Namilenne, okostojás?! – kiabált Roland. – Az van, hogy elhoztál bennünket ide, merhogy itt olyan jó lesz majd!
- És nem lett jó? – kérdezte Béla őszintén. De tényleg őszintén…
- Nem b@szod, nagyon nem lett jó! Sőt, qrvára, hogy nagyon nem lett jó! – ordították le ismét.
Hirtelen sokatmondó csend támadt. A legyek zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha ilyenidőtájban lennéne a lakásban legyek.
- Najólvan, nyugodjunk le – huppant le a székre Ferenc. – A csesztetéssel nem leszünk beljebb. Csináljunk valamit, oszt húzzunk haza, nekem holnap melózni kell.
Béla vert seregként ült tovább. Annyira nem értett semmit, hogy nagyon. A kétségbeesés egyre jobban uralkodott el rajta.
- Mondja már el valaki, hogy most mi a here van! – szinte sírva jöttek ki belőle a szavak.
- Na figyejjé – kezdte Roland. – Meddig van meg az este? Túra, taxi, még megvan? Tér, koncert, tüzijáték? Az is?
Hősünk igenlő bólogatását látva folytatta.
- Naszóval. Elindultunk, eddig villany. Jött egy telefon valami Esztikétől vagy kitől, hogy menjünk fel Pestre bulizni. Megbeszéltük, nem megyünk, mert messze van. Utána ide be, onnan ki, taxi, megint be, biliárd…. megvan ez is? Faja… aztán le a térre.
- Közben meg játszottad az eszed, hogy csak fel kellett volna menni Pestre, mert az vagányabb, mint itt Ladányban – vette át a szót Feri. – Ott emberkedtél, hogy neked mindegy hova mész, neked mindenhol vannak spanjaid, te mindenhol tudsz bulizni, főleg szilveszterkor. Májerkodtál, hogy neked nemhogy Pesten, de még a dunántúlon is vannak cimbik, de még külföldiában is!
- És mi meg itt cseszerintettük el – vágta rá csendesen Roland. – Be voltunk már mi is nyomva, mint a jancsiszög, úgyhogy húztuk az agyad, hogy dehogyvan, dehogyvan, nincsneked külföldiában senkisem. Aztán telefonáltál párat, vettünk egy karton édelvájszt, agancsoskóla volt még nálunk, kimentünk a vasúthoz, aztán idejöttünk. Most meg itten vagyunk.
Pár pillanatig ismét csend borította a konyhát.
- Húbaz+… - összegezte Béla a hallottakat. Látszott rajta, hogy forognak az agykerekei, de rendesen. – És a csajok? – kapta fel a fejét.
- A csajok?Mármint a csajod?! Apám, még a tüzijáték előtt elhajtottad, mondván, hogy újév, újélet! – mondta megvetően Feri. – Az enyém meg ment vele…. én hülye meg hagytam.
Béla egyre jobban összetörni látszott. Nem lehetett eldönteni hirtelen, hogy mi fáj neki jobban: az, hogy kissé messzire keveredett otthonról, vagy az, hogy ilyen szépen lekoptatta a barátnéját. Talán mindkettő…. ki tudja.
Persze, volt már rá példa egy párszor, mikor idegen helyen ébredt. De azokból sosem volt nagy gebasz, mert egyrészt az mind Ladány max 20km-es körzetében volt, másrészt meg mindig valami lubárénál. De ilyet, hogy fogalma sincs kinél, fogalma sincs hol, külföldön ébredjen fel, ilyen még nem fordult elő. Eddig…
- Akkor most mi legyen akkor? – kérdezte végül kétségbeesve – Telefonáljak? Vagy hol a tulaj egyáltalán?
- Hova telefonálnál, b@szod?! – pattant fel Roland. - A telefonunk itt rohadtul nem működik, mert ha eddig nem esett volna le, nem Magyarországon vagyunk! Itt nincsen se témobil, se pannongéesem baromarc! Meg kit hívnál fel?! Szilveszter volt, b@szod! Mindenki bulizott, úgyhogy ilyenkor senki nincs képben! Aki meg nem volt szétcsapva, hanem melózott, az meg azért nincs képben! Még ennek a kecónak a tulaja is csatak volt! Ő is csak annyit tudott mondani hajnalban, hogy legyünk nyugodtan, zárjunk be ha elmegyünk, a kulcsot meg dobjuk a postaládába! Telefonálni…. mikor tudtál te telefonálni értelmesen, ha be voltál állva?!
Hősünknek ekkor eszébe jutott néhány telefonbeszélgetés, mikor hasonló állapotban valami belső kényszer hatására randomra hívogatta ismerőseit, gondolván, hogy nekik éppen ő most nagyon hiányzik. Egy alkalommal felhívta egy haverját, hogy elvesztette a telefonját. Persze, az mondta is neki gyorsan, hogy nyugodjon meg, mert biztos, hogy megvan a telefonja, mert épp azzal telefonál… úgyhogy Béla hamar felismerte azt a tényt, hogy ilyen állapotban tényleg nem biztos, hogy telefonon keresztül bármilyen problémát is meg lehetne oldani.
- Egyébként is: beszélsz egyáltalán oroszul? – folytatta Roland. – Mer’ aztat ugye tudod, hogy Ukrajnában is oroszul beszélnek!
- Hááát… - vakarta fejét Béla – távárisa ucsítyelnyica, nyiktonye acúsztvujet.
- Aaaazmilyenjólesz, ha ezt eltolod majd a kalauznak – temette kezeibe az arcát Feri. – Nincs elég bajunk így is…. megneszólaljodakint, megneszólalj, mer énváglaknyakon, nem a ruszkik!
- Ott van a fészbuk. Lépjél be, és írjál Te is valakinek, hogy segítsen – utasította Roland – Mi már írtunk, most várjuk a választ. Ha kapunk egyáltalán….
Béla megadván magát a sorsnak, a gép felé fordult. Agyában tekeregtek volna a gondolatok, de nagyon nehezére esett bármin is gondolkodni. Annyi mindent kellett volna most megoldani, és ő, a messzeföldon híres megoldóember most egyszeriben csődöt mondott.
Motorikus képességeinek teljes hiányában próbálta beütni a belépési kódot a megnyitott felületre. Nehezen találta meg a megfelelő billentyűket, csak harmadjára fogadta el a rendszer a jelszavát.
- Mennyémáinnen, te szerencsétlen – tolta arrébb Feri a géptől. – Kiírom én helyetted, mert látom, azt se tudod, hogy hol az ujjad.
Feri kiírta hát az üzenőfalra, hogy segítséget keresnek, némi hazafuvarozás vonatkozásában Munkácsról Ladányba…
Bélánk nagyon nem volt magánál. Nem csak a kialvatlanság és a kínzó másnaposság gyötörte, hanem az a tudat is, hogy most akkor mi lesz most akkor. Merhogy valami lesz, az biztos, csak az nem, hogy ennek a kalandnak jó vége fog kerekedni.
Közben a barátok elkezdtek szedelőzködni. Cipő, kabát, sapka, sál – nóperc alatt útrakészen voltak mindketten.
- Te nem jössz, Béla? – rivallt rá Feri . – Gyere már, haladjál, mert ha nem lesz fuvar, vonattal kell menni, a gempa meg lehet, hogy nem is lesz elég.
- Persze. Mert őmajomságának annyi esze már nem volt, hogy retúrjegyet váltson Ladányban – nézett teátrálisan a plafon felé Roland. – Mer mindig csak ezek a szájbatekert jó öletek…. de én vagyok a hülye, hogy én meg követem.
- Még fogat sem mostam…. – nézett fel bambán hősünk.
- És mégis mi a repedt balherével mosnál fogat, te idióta?! – ordított ismét Feri. – Tán’ hoztál magaddal tisztasági csomagot?! Jóhogynem másik ruhát is akarsz! Kakpd össze magad, de rohadqrvagyorsan, oszt’ haladjunk amíg megvan mind a két lábunk!
Béla belátta, hogy barátjának igaza van. Haladni kell, szedelőzködni gyorsan, mert ha itt találja őket valaki, akkor annak akár nagyon csúnya vége is lehet.
Miközben a cipőjét próbálta magára húzni, nem kevés erőfeszítések közepette, próbálta felidézni, hogy kit is ismerhet Ukrajnában. Tomi jutott eszébe, de ő Beregszászon lakik – ami nem feltétlen jelentette azt, hogy éppen Munkácson nem lehetne mégegy lakása.
Aztán eszébe jutottak a rémtörténetek a világnak ezen részéről…. lelki szemei előtt már látta, hogy nyílik az ajtó, bejön rajta három Szerjózsa, darabonként akkorák mint ők hárman együtt, és miután nem tudják a történet részleteit teljes mélységében, ledarálják őket, mint a huzat. Persze, Bélánk már háromszor volt majdnem kint a légióban, így megtanulta, hogy marsordáj, de ebből itt bizony előbb lenne igen nagy dáj, mintsem bármikor is mars…. Cimboráiban azonban bízott, hiszen ők is tudták a naviszélszes szlogent: senkit nem hagyunk hátra. És miután őt most nem hagyták egyedül ébredni Munkácson, remélte, hogy a későbbi bárakárkivel szembeni nézeteltéréseket is együtt fogják megoldani.
Mikor Béla végre nagynehezen magára erőltette a cipőit, kabátját felrántotta, mikor még egy logikus gondolat szöget ütött a fejébe.
- És ha visszaüzen valaki a fészen? – kérdezte mélén.
- Akkor majd megnézem a telómon vifivel, hülyegyerek – vágta rá Roland.
A lépcsőházban megfontolt léptekkel haladtak lefelé. A fölöttük lévő emeleten szinte ugyanebben az időben kinyílt egy ajtó, és női topánkák óvatos lépteit hallották a lépcsőn feléjük közeledni. Lévén, hogy idegendben voltak, mindhárman ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb csendben és a lehető legnagyobb sebességgel közlekedjenek, illetve még véletlenül se essen le a lépcsőn egyikőjük sem a nagy macskajaj miatt. Egyéb se hiányozna, mint pár luvnya óbégatása a lépcsőházban…
Az épületből kiérve a jeges szél szinte csontig hatolt. Béla könnyes szemekkel nézett körül.
A szocreál építészeti stílus Ukrajnában is láttatni engedte a fantáziától mentes produktumokat. Minden épület egyforma, mint a volt Szovjet tagállamok mindegyikében. Még az utcán parkoló autók is olyanok voltak, mint odahaza…
…
…
…és hősünk ekkor látott meg egy Magyar rendszámú szuzukit szviftet….
…
…
- Más magyar is van itt rajtunk kívül? – kérdezte hitetlenkedve.
Barátai felé fordult.
Azok kétrét görnyedve röhögtek.
A két barátnő meg ott állt mellettük – mint utólag kiderült, ők voltak, akik a felsőbb emeletről indultak.
- Nézzémászét, de barom! – mondta visítva Feri. – Hát itthon vagyunk, cseszdmeg!
…
…
Bélánknak ekkor esett le a veddmárfel.
Persze, nem emlékezett mindenre – egy komolyabb hangvételű este után mindig így volt, és mindig a telefonját hívta segítségül. A híváslistából illetve a készített képekből tudta összerakni az este nagyobb részét, a további emlékezetbeli folytonossági hiányokat pedig a spanok élménybeszámolóival töltötte föl. De ezt most kimaradt, köszönhetően a pörgős, eseménydús reggelnek.
Ekkor jött rá, hogy nem véletlenül nem hagyták szóhoz jutni, hogy belebeszéljék a hülyeségeket. Ő meg persze elég kész volt ahhoz, hogy mindezt elhiggye.
…
Pár perces anyázás és a fizikai lehetőségekhez képest vehemens kergetőzés után Béla alig negyed óra múlva már a saját konyhájában kavargatta a reggeli kutyulóskávéját…
Nem kevés letargiával konstatálta magában azt a közismert tényt, hogy amilyen az újév első napja, bizony olyan lesz a tárgyév teljes egésze.
…
…
…de mint azt ahogy a történet elején is említettem: ez a történet fikció. Minden egyes sora a képzelet szüleménye. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán a véletlen és nemkevés jégermájszter miatt lehetséges.
Utoljára kommentelt bejegyzések