Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Hófehérke és a hét közmunkás (II.rész)

A leány futott, ahogy csak a lába bírta. Hátra sem tekintett.

…nem látta, ahogy Szergej kipörgő kerekekkel lódul neki a hazafelé vezető útnak. Nem látott semmit maga körül – a tér egész egyszerűen beszűkült előtte.

Futott, és futott. Olyan irammal, hogy a lábairól leszakadt a divatos kis szandál. De őt ez nem érdekelte. Fel sem fogta, hogy már mezítláb fut.

„Ha élni akarsz, ebből a kerületből soha többé ne tedd ki a lábad!” – visszhangzott a fejében a sofőrtől hallott mondat. És persze, hogy ő élni akart. Nagyon is élni akart.

A külvárosi kerület perifériája nem volt egy nagyon vidám látvány. Ahogy a leány egyre beljebb és beljebb jutott az épületek között, a városrész még siralmasabb képet nyújtott.

Ziháló tüdeje lassításra kényszerítette. Zakatoló gondolatai lecsendesedtek annyira, hogy kezdte észrevenni maga körül a külvilágot.

Valóságos dzsungelben érezte magát. A szürke, málló vakolatú, valaha szebb napokat megélt emeletes épületek között kerülgette az utca temérdek szemetét. Egy szinte darabjaira hullt, régi babakocsi… nem messze tőle egy kibelezett hűtőszekrény, pont az út közepén… majd néhány régi gumiabroncs. És közöttük a mindennapi élet mocska, ezernyi féle és fajta hulladéka, amibe bele-belekap a szél.

Meztelen lábai hamar kisebesedtek a koszos aszfalton. Rövidre szabott, elegáns nyári ruháját kisvártatva ezernyi tüskés bozótként szaggatták szét az utcai lomok. De ő rendíthetetlenül haladt tovább – noha nem tudta megmondani, hogy pontosan hová. Ment, csak ment tovább, mert tudta, hogy ez a túlélése záloga.

Megannyi szempár figyelte csendben, lopva az ablakok mögül. Érezte magán a tekinteteket, égőn, szinte húsba vájón. Tudta jól, hogy most ő nagyon nem illik a képbe – ebbe a sötét, koszos, barátságtalan világba. A félelem kímélet nélkül mardosta egész lényét.

Beesteledett.

Az addig sem túl barátságos utca hirtelen veszélyesnek tűnt.

A lány a zsigereiben érezte, hogy menedéket kell keresnie, különben... bele sem mert gondolni a rá váró veszélyekre.

Riadtan nézett szét, keresve, hogy hová is tudna itt elbújni?

Nem messze egy bemélyedést látott az egyik épület falában. Egy kuka által volt félig-meddig takarva. Pillanatnyi gondolkodás után a szemetes mögé surrant, és összekuporodott. Hangosan zihálva próbálta összeszedni a gondolatait... merre, és hogyan tovább? 

...

A gyorsan leszálló szürkületben kezdett éledezni a kerület.

Az épületek ablakai kivilágosodtak, jelezvén, hogy lakik ott valaki. De a félelmet inkább azon ablakok jelentették, amik mögött nem gyúlt világosság – csak sejtelmes mozgások látszottak, jelezvén, hogy ott is lakik valaki, csak épp nem biztos, hogy a megbízhatóbb fajtából. A kapualjakban mozgolódás zaja hallatszott, majd lassan előbújtak belőle az emberek – előbb árnyként, hogy kint az utcán testet öltve még félelmetesebb látványt nyújtsanak.

Kisvártatva megtelt az utca élettel. Amilyen kietlennek tűnt napközben, annyira zsúfolt lett hirtelenjében minden.

A guberálók voltak az elsők: rongyos ruháikban túrták a kidobott szemetet, keresvén valami számukra használhatót azon lomok között, amit egy amúgy is szegény negyed dob ki magából. Lopva néztek jobbra-balra, látszott rajtuk, hogy ők azok, akiknek félnivalójuk van másoktól.

A lány reszketve nézett ki a rejtekhelyéről. Riadt, őzikeszemekkel vizslatta az utcát.

Az épületekből további alakok jöttek ki. Ledéren öltözött nők, akik inkább voltak igénytelennek mondhatók, semmint kívánatosnak. Apró cipőjük kopogása visszhangot vert a falak között, ahogy sietve indultak a szélrózsa minden irányába. Az őket követő férfiak pár sarokkal arrébb lévő, éppen most nyitó kocsmáig jutottak csak. De mielőtt oda betértek, még a nőik után kiabálták obszcén megjegyzéseiket – valamint mindenféle szörnyűséget helyeztek kilátásba nekik, hogy ha esetleg az éjjeli rodázás nem hozna annyi bevételt a konyhára, mint amennyit előzőleg megbeszéltek.

A semmiből zombiszerű alakok tűntek elő. Enyhén görnyedten, maguk elé lógatott karral, kifejezéstelen tekintettel haladtak lassan előre, miközben érthetetlen szavakat motyogtak maguk elé. Némelyik megbotlott, elesett: de felkelni már nem volt ereje. Hátára fordított teknősbéka módjára kapálódzott, szemmel láthatóan valami képzeletbeli ellenféllel hadakozván.

„Qrvák, stricik és narkósok” – nyilallt bele a lányba a felismerés.

Tudta jól, hogy ha fölfedezik a rejtekhelyét, akkor nagy bajba kerül. Egyedül, fiatal lányként, egy vadidegen környezetben... nem voltak kétségei afelől, hogy milyen sors vár itt rá.

Hirtelen észrevette, hogy az egyik guberáló pont azt a kukát nézte ki magának, amelyik mögött ő rejtőzött... „Ha ideér és észrevesz, végemvan” – gondolta a lány.

A kétségbeesés olykor villámgyors helyzetfelismerést eredményez – ahogy most is. Gyorsan körülnézve egy kapualjat látott magától pár méterre. A villámnál is gyorsan kikövetkeztette, hogy mivel abból az imént távozott féltucat kétes kinézetű egyén, így vélhetőleg az elkövetkezendő pár percben onnan már nem jön ki senki. Így hát egy gyors nekirugaszkodással ott teremett, és egy pillanat alatt elnyelte a sötétség.

...

...

...

A kúriába mindeközben a ház ura váratlanul hazaérkezett. Meglepetten konstatálta, hogy nem várták az érkezését.

...és kisvártatva összetört lélekkel roskadt a kanapéra, hogy feldolgozza magában a mai nap történéseit...

...

Autóbaleset...  a lánya által használt fekete BMW egy fának ütközött, és kigyulladt. A tűzoltók két  elszenesedett holttestet emeltek ki belőle – egy nagydarab férfiét, és egy törékeny, fiatal lányét.

Az azonosítás alapján kétség nem fért hozzá: az egyik áldozat Szergej, a sofőr.

A másik áldozat pedig... megállíthatatlan zokogással ismételgette a szavakat: Hófehérkém.... az én drága, kicsi Hófehérkém...

Érezte, hogy bele fog őrülni a fájdalomba.

...

...

...

A sötét kapualjban egy pillanatra megállt a lány. Tudta jól, hogy azzal, hogy gyorsan besurrant ide, még csak elodázta a rá váró keserű sorsot. A megoldáshoz véglegesebbnek tűnő rejtekhely kell, legalább míg megvirrad.

Fürkészőn körülnézett.

A múlt század építési remekműve mára már csak árnyéka volt önmagának. Tipikus bérház, hatalmas belső udvarral, körbe a négyemeletnyi függőfolyosókkal. A valaha szebb napokat megélt macskaköves belső téren virágok helyett - az utcaképhez tökéletesen igazodó – limlomok voltak mindenfelé.

A lány óvatosan, puha léptekkel osont körbe a fal mellett. Az ajtók előtt megállt egy pillanatra, és hallgatózott. Neszezés szűrődött ki mindenhonnan – tehát vannak odabent.

Az udvarnak pont a legsötétebb szegletében lévő ajtó mögül azonban nem szűrődött ki semmiféle zaj. Pár pillanatig várt a lány, majd a biztonság kedvéért halkan kopogott az ajtón – ami a legnagyobb meglepetésére, a könnyed érintésre azon nyomban ki is nyílt!

...

A lánynak a torkában dobogott a szíve, mikor belépett. A fülét hegyezte: hall-e vajon bármiféle életjelre utaló hangot? Pár perc után megnyugodva vette tudomásul, hogy üres a helyiség.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Működő zár híján bezárni nem tudta. Majd miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, körülnézett.

Noha még soha életében nem járt még csak hasonló helyen sem, valahogy érezte az otthon melegét. Persze, minden viszonylagos, hiszen kinek mit jelent az otthon melege. De az utcán és az udvaron látott állapotok mellett ez a kis helyiség maga volt a meghittség.

A parányi előszobából egy kis konyha nyílt. Bár neki eddig a konyháról igencsak más fogalmai voltak, és az itteni még akkora sem volt, hogy az otthoni, kisebb étkezőasztala beleférjen. Ennek ellenére meglepő rendezettség uralkodott benne. Nylonterítős asztal, alatta számos hokedlivel. A polcokon tányérok, poharak. A régi, kopott gáztűzhely mellett kicsi, majdhogynem újnak tűnő hűtőszekrény.

Kifordult, és továbbment.

Logikátlanul hatalmas belmagasságú szobába lépett. A konyhai állapotok után már meg sem lepődött, hogy itt is rendezettséget talált. Kopottas, de tisztának tűnő szőnyeg a padlón. Viseletes szekrény, hozzá illő asztallal a szoba közepén. A sarokban egy régi kanapé, mellette két fotel. A falakon poszterek, szépen egymás mellett. A szoba túlsó végében egy házi barkácsolás végeredményének tűnő lépcső, ami egy szintén sufnituningos – a hatalmas belmagasságot hasznosítandó - galériára vezetett.

A lány – maga sem tudta, hogy miért – nem érzett félelmet, de még csak aggodalmat sem. Érezte, hogy nincs veszélyben.

Óvatosan lépkedett a lépcsőn, kíváncsian várva, hogy mit talál odafönt.

Ágyak. Szépen, egymás után sorba rendezett ágyak voltak a galérián, egy kicsivel talán több is, mint amennyit ez a kis lakás feltételezni engedett volna.

...hirtelen mardosó éhség kerítette a hatalmába...

„Reggel óta nem ettem semmit” – jutott el a tudatáig. Eddig valószínűleg a stressz miatt nem érezte az éhséget, ami most, hogy kissé lenyugodott, mardosva tört rá. Visszaosont hát a konyhába...

A hűtőajtót kinyitva meglepődött: szinte katonás rendben volt benne a polcokra pakolva minden. No nem a bőség kosara, csak épp annyi, ami egy ilyen kis, szerény lakásra jellemző... pár pohár joghurt, két doboz tej, néhány tojás, vaj, és egy fazék fedővel a tetején – no meg a férfiúi jelenlétet igazoló, hat doboz olcsóbb sör.

A lányt azonban csak a fazék érdekelte. Kivette a hűtőből, levette róla a fedőt. Hogy a mardosó éhsége tette arrébb jócskán az ingerei küszöbét, vagy tényleg olyan finom illata volt – sosem derül már ki. Hamar előkerült a konyhaszekrény fiókjából egy kanál, és asztalhoz ülvén a lány hidegen ette (mit ette! falta!) a valamiféle babgulyásra emlékeztető, akkor és ott fejedelmi lakomának tűnő ételt.

Mikor gyomrának korgása megszűnt, hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság. Hiába, ez a nap tele volt váratlan eseményekkel, megannyi izgalommal.

Döntött: reggelig itt marad. Aztán majd nappal folytatja útját valahová, valamerre – mindegy hová, csak innen, ettől a borzasztó környéktől minél távolabb legyen.

Fölment hát a galériára. Elhelyezkedett az egyik sarokban lévő ágyon, szemben a lépcsővel. Úgy okoskodott, hogy a zajokra úgyis hamar megriad, és legalább majd ő látja meg először az érkezőt, ha jön a lépcsőn.

...kisvártatva azonban elnyomta az álom. Feje a párnára hanyatlott, és önkéntelen mozdulattal takarta be magát.

Az átélt stresszek hatására kómaszerű álomba merült.

...

...

...

- Halaggyámá, Spuri, a jóisten áldjonmeg! Necsakott ájjál és vigyorogjál baz+! – rivallt Totya a cimborájára. - Más is sorra szeretne még kerülni!

- Én lehet, hogy inkább mennék haza – szólt a sor végéről Majrés. – Elég későn van már, és tuggyátok, én kicsit félek már ilyenkor hazamenni.

- Maraggyámá magadnak! – torkolta le Héder. – Énis mennék má aludni, de micsinálok? Kivárom a soromat, és együtt megyünk majd haza, ahogy szoktuk.

- Nnnna, befejezni a torzsalkodást, Uraim! – vágott közbe Doki. – Minden áldott este ezt művelitek, hát nem unjátok még? Az egyik folyamatosan csak morog, mert nem bírja elviselni, hogy a kispajtásának folyamatosan vigyor van az arcán. A másiknak mindig csak az alváson jár az esze, a harmadik meg olyan szende, mint egy maszületett bárány!

A kissé viharvert társaság egy emberként szinte vigyázzba vágta magát a szavak hallatán. Külső szemlélő is tisztán láthatta: a hétfős csapatnak Doki volt nemcsak az esze, hanem az akarata is. Egyfajta tudorként vigyázta a társaság mindennapjait.

- Kiscsókolom, tessék már adni a szokásosat nekünk – szólt Doki az eladónak. – Egy másfél literes „Koccintós”, igen, igen, a vöröset, meg három csomag szotyi. Ez minden, köszönöm szépen.

Az éjjelnappali vegyesbolt fiatal eladója a szokott, unott mozdulattal adta át a kért dolgokat. Látszott rajta, hogy nagyon nehezményezi, hogy későn este egy közmunkás brigád ugráltatja.

- Mmmmm....mmmmm....mmmmég jjjjo, hogy lenem kkkkk....kkkköpsz, te ááááálat! – förmedt (illetve dadogott) rá Dugó az odakint rájuk váró hetedik társukra.

- Most mébajazneked, hogy megvagyokfázva? Hát orrsövénymegferdülésem is van nekem – magyarázta Turha. – Tudodhogy azért tüsszkölök állandóan!

- Fejezzétek már be, az ég szerelmére – szólt rájuk Doki. – Te, kedves fiatalember, igen, Te – mutatott Dugóra - meg sem szólalsz egész nap. Olyan vagy, mint egy kuka. De bezzeg, ha a másikat kell vegzálni, akkor persze kinyitod a bagolylesődet! Te pedig, kedves Uram – fordította a tekintetét Turha irányába – legyél olyan kedves, és leegközelebb a zsebkendődbe tüsszenteni! Elmondtam már annyiszor: senki nem kíváncsi a hapcizásod végtermékére.

A kisboltból kiérve a társaság az albérletük felé vette az irányt.

Jól összeszokott társaság volt az övék, legyen bármennyi viszálykodás is közöttük. Évek óta brigádként dolgoztak, majdhogynem éhbérért – kézenfekvő volt, hogy a költségeik minimalizálása érdekében egy lakásban fognak lakni. Így könnyebben is ment mindenkinek a spórolás, hogy majdan, valamikor, egy új életet kezdhessenek.

A sötét kerületet már rég megszokták. Mire ők a munkából hazaértek, a sűrűnhasznált lányoknak már nyoma sem volt. A stricik talán épp ezért rájuk sem hederítettek, tudták, nagy veszélyt (és nagy bevételt) nem jelentenek rájuk. Az alkoholisták és a notórius kábítószerfogyasztók pedig messze elkerülték őket, hiszen saját, keserű tapasztalásukból tudták egy régi korok feledésbe merült szlogenjét: „munkásököl-vasököl, oda üt, ahová köll”... és hát ez a hét jómunkásember ha féltve érezte a bőrét, bizony vasököllel ütött oda, ahová kellett.

...

- Ittvalami gázvan gyerekek – mondta Majrés, mikor nyitotta ki az ajtót. – Nem úgy nyílik az ajtó, ahogy máskor szokott.

- Nemafsztnem, vigyázzinnét – ment föl a pumpa Totyában. Majd arrébb lökve kollégáját, lenyomta a kilincset, és mindannyian beléptek a lakásba.

...

Turha volt az első, aki felkiálltott:

- Bszki, valaki volt itt a konyhában!

- Úúúúúbazz, télleg – kontrázott rá Spuri. – Otta fazék a zasztalon. Lehet ettek is belőle, gecccc....

 - Baz+, ha a sörömből hiányzik...– tépte föl a hűtőajtót Totya.

- Háááááttt.... hááááátttt – dadogta Dugó. – A ka-ka-kanál is csa-csa-csakúgy odavan bbbbb....bbbbb.... téve a kre-kredencre!

Egy emberként néztek össze. És mint mindig, most is Dokinál volt az ész.

- Rendben, uraim, senki ne nyúljon semmihez – szólt halkan. – Ha betörő volt itt, akkor kell majd az ujjlenyomata. Mert annyi bizonyos, hogy volt itt valaki. Ámde lehet, hogy még most is itt van!

Csendben, szinte hang nélkül osontak be a szobába. Lopva körülnéztek.

...és ekkor, a hirtelen bekövetkezett csendben meghallották.

A galériáról ütemesen szuszogott valaki...

...

- Hátnebsszamegaqrvnnnyátazilyen – gyűrte föl a kezén a munkásruhát Totya. – Bejönidebaz+, ésmég vanpofojáa ittaludni!

Azzal fogta magát, és öles léptekkel, tajtékzó szájjal ment föl a lépcsőn – a többiek pedig libasorban követték.

Felérve azonban tátva maradt a szájuk a csodálkozástól: marcona betörő helyett egy szépséges szép leányt láttak az ágyban feküdni. Egy lányt: akinek a haja, mint az ében, a bőre, mint a hó...

...

A hét ember csendben állta körül az ágyat. Hirtelen elfelejtették, hogy miért is rohantak föl ide az emeletre. Hirtelen mindent elfelejtettek.

Csak álltak, és csodálkozva nézték azt az angyali teremtést, aki ott fekszik előttük. Előttük, náluk – NÁLUK, ahol eddig még nő sem járt.

Erre most itt találnak az ágyukban egy fiatal, bájos teremtést, aki álmában úgy néz ki, mint a megtestesült jóság és ártatlanság.

- Itt alszik az ágyacskámban... – hüppögte Héder. – Az ÉN ágyacskámban!

...

...

- folyt.köv. -


 

0 Tovább

Hófehérke és a hét közmunkás    (I.rész)

Vansz upön ö tájmahogy a művelt németek mondanák.

...

Szóval egyszervolt-holnemvolt, voltegyszeregy aprócska kis ország, a maga aranyos kis városkáival. Élt ebben egy tehetős vállalkozó, aki a saját két keze – és nemkevés esze – jóvoltából egy elég messziről is igencsak jól látható céghálózatot hozott össze. Termelt is annyi dzsídípít hazájának, hogy annak csudájára jártak még a hetedik faluból is.

Takaros, elegáns, de mégsem túl hivalkodó vidéki kúriában élte szeretett feleségével a mindennapjait. Pár évtizede még úgy aposztrofálták volna a népek, hogy dolgos, takaros kis menyecskét kerített maga mellé. Ma valami olyasmit pletykáltak a fészbukon róla, hogy nemcsakhogy nokedlit tud szaggatni az asszony, de még a csülökpörkölt se okoz neki gondot. Ráadásul nem a plasztikai sebészek keze nyomán lett belőle csillivili milf, hanem saját verejtékével, kőkemény edzéseken küzdött meg a kifogástalan alakjáért – ráadásul úgy, hogy közben egyszer sem lőtt szelfit az instára. Sőt, az évek óta meglévő munkahelyét sem volt hajlandó föladni – pedig aztán ha valaki, akkor ő aztán nem szorult volna rá a hivatalnoki bértábla reája eső havi illetményére.

Az egyik napon ez a szépséges feleség észrevette, hogy a reggeli émelygés kezd rendszeressé válni nála. Nosza, elsietett a patikába, és az ott vásárolt gyorsteszttel elvonult a fürdőbe. Kisvártatva, mikor azt a bizonyos, bűvös két csíkot meglátta az eszközön, úgy meglepődött, hogy hirtelen felugrott ülő helyzetéből – minek köszönhetően úgy beverte a kezét a fürdőszobaszekrény szélébe, hogy kiserkent a vére.

- Gyermekem lesz – rebegte magának, miközben a vért törölte kezéről. – Ezentúl jobban kell vigyázzak magamra.

S bár sosem volt szokása, most akaratlanul is kicsúszott a száján egy röpke fohász:

- Legyen olyan stramm, mint az apja, legyen olyan fitt, mint én... de mindenekelőtt, legyen egészséges.

...nemigen gondolta volna, hogy imája meghallgattatott...

...

Hamar elröpült az a pár hónap. A vidéki birtok szokott csendjét fölváltotta a gyereksírás. A család egy szépséges kisleánnyal gyarapodott.

Innnentől fogva szinte röpültek az évek. A sírásból gagyogás, majd abból hamarosan cserfelés lett. A gyermek cseperedett, a szülők nem kis örömére. Az anyja ránézve néha-néha visszagondolt a régi fohászára: a kislány valóban az apja természetét örökölte, de küllemre kiköpött anyja volt. Dús, fekete haj, tükörsima, hófehér bőr, vastag, telt ajkak... vakarták is a fejüket a szülők, hisz tudták, hogy a leányzó egy nap kamasz lesz, és hát a kamaszok ugye... ugye szoktak néha eztazt csinálni.

...de szegény anyja nem élhette ezt meg...

Egy téli napon váratlan autóbaleset érte. Még a helyszínen eltávozott az evilági léttől.

A családot mélyen lesújtotta a tragédia.

Sokáig csendes volt a vidéki ház.

...

Eltelt a gyászév.

Az apa a munkába temedkezett, próbált felejteni. Vissza-visszagondolt a boldog éveire, mikor a szépséges feleségével tervezgették a holtodiglan-holtomiglant.

De az idő gyógyír minden sebre...

...és ahogy telt az idő, egyre több nőt vett észre maga körül...

Az évek óta nála dolgozó asszisztensén is egyre többször akadt meg a szeme. Nemhiába, hiszen igencsak szemrevaló teremtés volt. Divatos, igazi mai lány. Tipikus, huszas évei derekán lévő csinos teremtés, akinek még a szíve is a helyén van. Belegondolt, hogy hányszor, de hányszor is kapott vigasztaló szavakat tőle az elmúlt hónapok során...

...és a gondolatokat – mint mindig – ezúttal is felváltotta a tett, a cselekvés.

Hamarást új gazdasszonya lett a kúriának.

...

Éspersze ahogy az lenni szokott: a demó verzió egy idő múlva már nagyon nem hasonlított a tényleges állapothoz. Valahogy az a sok apróbetűs rész itt is kimaradt az elolvasásból.

A csinos, kacér leányzó egyebet nem csinált egész nap, minthogy tette-vette magát a plázákban, szórta az új férjének a pénzét, a szoli-manikűr-pillás háromszögbe alig tudta a heti fodrászt beszorítani. A kislánnyal nem is törődött, jószerivel semmibe se vette. A barátnőknek természetesen folyamatosan panaszkodott, hogy hogy el van havazva, merthát ugye a férjura egész nap csak a bizniccel foglalkozik, és egy vidéki birtok az azért sok gonddal jár, ami persze rá szakad...

...ami persze rá szakad. Amit persze úgy kell érteni, hogy főállású takarítónőt, sofőrt, házitanítót a gyerek mellé, és kertészt foglalkoztatott.

...

A kertész volt a szeme fénye.

Együgyű férfiúi teremtés volt, az igaz – de a teremtő megáldotta olyan korpusszal, hogy annak csodájára jártak még a fővárosi barátnék is.

Nem csoda hát, hogy a kertésznek olykor-olykor benn a házban is dolga akadt, hogyhogynem, az újdonsült „úrnő” közvetlen közelében.

Az új ifiasszony egyfajta tükörként tekintett a kertészfiúra. Minduntalan illegette magát előtte, legyen szó új frizuráról, vagy új ruhakölteményről.

- Bélám, most őszintén, mond meg nékem – tette föl neki a kérdést szinte minden nap. – Hát ki a legszebb a vidéken?

S a válasz a kertész részéről mindig ugyanaz volt:

- Tevagyaz, szépkirányném!

...

...

Teltmúlt az idő.

A vállalkozás dübörgött, gyarapodott a gyarapodnivaló. Az ember dolgozott becsülettel, az asszony pedig ugyanazon lendülettel csapolta az arany amexkártyát.

S a kislány, kit az anyja oly váratlanul hátrahagyott, igencsak szemrevaló teremtéssé cseperedett – ahogy az valahol borítékolható is volt.

Csendes, jóravaló teremtés volt, akárcsak az édesanyja. Képes volt naphosszat a kerti medence szélén üldögélni, és szépirodalmat olvasni.

Egy napon, mikor ismételten belefeledkezett kedvenc írója művébe, fölpillantott. A kertészt látta maga fölött, ahogy a bamba képével őt vizslatja.

- Még leég itt a bőröd a napon – szólt hozzá kéjsóvár szemekkel. – Hát olyan a bőröd, mint a hófehérkének! Ne kenjem be a hátad naptejjel?

A leány szóra sem méltatta. Csendesen fölállt, és besétált a házba.

...a kertész tekintetét azonban érezte magán.

...

Szokott nap, szokott klisé.

A gazdasszony hívatta a kertészt. Némi közösen folytatott nonverbális kommunikáció után meg is mutatta neki a legújabb ruhakölteményét.

...és persze a szokott kérdés sem maradhatott el:

- Na, Bélám, ki a legszebb ezen a vidéken?

...de a szokott válasz a szokott formában most elmaradt.

- Tevagyaz, szépkirályném – válaszolta a kertész, de a hangjában nemkicsit volt érezhető a kétely.

Az asszony dühbe gurult a hallottak után. Ordított, toporzékolt, törtzúzott maga körül mindent. A kertész egy sarokba húzódva próbált a repkedő pezsgőspoharak és a válogatott szitkok elől kitérni.

Egy egész óra kellett a megnyugváshoz – és ekkor a számonkérés is bekövetkezett. Béla töviről hegyire elmesélte a történteket a leánnyal, a napsugarak által okozott kártékony hatásról, a segedelem felajánlásárólnaéspersze a gyönyörű, hibátlan, fehér bőrről, a dús, fekete hajról, a telt ajkakról, a ringó csípőről, és az észveszejtő keblekről.

...újabb félóra dühroham vette kezdetét, ami csekély fejsérüléssel végződött a kertész sérelmére...

...

...

- Szergej, holnap kell megtenned – szólt a sofőrnek az asszony. – Azért holnap, mert akkor nem lesz itthon a férjem. Késő éjjel ér haza, csak reggel fogja észrevenni, hogy a lánya nincs itthon. Így pont huszonnégy óra lesz az előnyünk.

A sofőr bólintott.

Nem azért dolgozott ennél a háznál, hogy kérdéseket tegyen föl.

„Kussba lenni, és csinálni amit mondtam!” – számtalanszor hallotta már ezt a gazdasszonyától. És ő mindig kussban volt, és csinálta amit mondtak neki. Még ha az nem is volt sokszor az ínyére.

...

...

A fekete bömös lendületesen haladt az úton.

A sofőr – szokásához híven – semmit nem szólt. A leány a hátsó ülésen csak azt furcsállta, hogy miért kell most ilyen hirtelen az apja irodájába bemenni a fővárosba.

...

A városba bevezető autópálya egyik pihenőjénél megálltak. A sofőr leállította a motort, és váratlanul hátrafordult a lányhoz.

- Idefigyelj, kicsilány – mondta. – Nincs sok időm, csak egyszer mondom el. Vagy megérted, vagy nem, pont lex@rom.

...és töviről hegyire elmesélte, hogy mit és hogyan parancsolt a nevelőanyja...

...

...

Szergej nem csak sofőr volt. Származását tekintve jócskán keletebbről jött, mint a nagy átlag, és a múltjában is voltak sötétebb foltok. Pont ezért is volt jó arra, amire a gazdasszonynak kellett.

Vigyázni arra, hogy a túl kíváncsi szemek ne legyenek annyira kíváncsiak, a túl bizalmaskodók hamar odébb tendáljanak, és persze, ha valaki néha – persze, csak úgy merő véletlenségből – soha többet nem jelenik meg a környezetben, az se jelentsen különösebb gondot.

Ahogy most sem például...

Azt kapta ugyanis feladatba, hogy a kislány tűnjön el örökre. Ássa el, lökje folyóba, ez rá volt bízva. A jobb keze kisujját kellett bemutatni bizonyságul, hogy a feladat elvégztetett.

Persze, Szergej nem volt hülye. Pont elég hasonszőrű embernek dolgozott már, akik a mesés vagyon öröklése miatt képesek voltak akármit, sőt, bármit is megtenni. Most sem volt ez másként.

Tiszta sor: ha a lány nincs többé, akkor a spiné örököl mindent. Ha a lány hirtelen eltűnik, az ember belerokkan. És minő véletlen, az a jóvágású ügyvédcsávó, aki mostanság egyre gyakrabban előfordul a kúriában (ésaki minő véletlen, csak a gazdasszonnyal tárgyal), valahogy csak elintézi majd, hogy minden zsír legyen az adásvételeknél. „Kussba lenni, és csinálni amit mondtam!” – okés, villany. De az sosem volt a parancsok között, hogy hallani sem szabad semmit.

...és a hallottakból sokminden össze szokott állni annak, aki csak csendben szokott lenni...

...

...

- Úgyhogy ez a szitu, kicsikém – mondta szenvtelen hangon a lánynak. – De nó para, van, amihez már nekem sincs gyomrom. Megoldjuk, nyugi. Csak csináld azt, amit mondok.

A lány zokogott. Tudta, hogy ebből nincs menekvés. Szergej elmondta. Az alibi tökéletes. Ő nyomtalanul eltűnik, a nevelőanyja örököl mindent. A sofőrnek leesik százötvenmilla kápéban, majd ő is felszívódik.

Az autó elindult. Szergej telefonálásba kezdett – természetesen orosz nyelven.

A városba érve kisvártatva lekanyarodtak a fő útvonalról. Zegzugos mellékutcákon át kanyarogtak, míg végre egy rendezetlen, piszkos városrészre nem érkeztek.

- Most kiszállsz kicsilány – fordult hátra a sofőr. – Ha élni akarsz, ebből a kerületből soha többé ne tedd ki a lábad. Itt nem keres senki sem. A többit én intézem.

A lány könnyes szemekkel szállt ki az autóból. Hosszú másodpercekig nézett maga elé. Búcsút intett Szergejnek, és csöndben elindult. Noha a nyári nap máshol akadály nélkül ontotta melegét, ide, ezen háztömbök közé nem ért le egy sugara sem. Hidegebbnek tűnt az idő, mint ősszel...

...

...

A gazdasszony nem tudhatta, hogy a lezárt, átlátszó zacskóban lévő ujj nem a nevelt lányáé. Nem tudhatta, hogy Szergej, régi kapcsolatait megmozgatva, honnan is szerezhette.

...mint ahogy azt sem tudhatta, hogy a világszép leányzót úgy nyeli el a város megannyi szürke épülettömbje, mint riadt őzikét a sűrű, sötét erdő...

...

...

- folyt.köv. -

0 Tovább

Dzsedi-futás

Futok… szoktam.

Tudom, nem látszik meg rajtam, de akkor is.

Szoktam futni.

…és nem csak akkor, ha kergetnek, hanem csak úgy a magam szórakoztatására is.

Így volt ez a minap is. Futottam a szokásos köreimet, testedződés gyanánt.

És hát ugye futás közben az ember sokmindent ugye nem tud csinálni, hát járt az agyamnekem.

Eszembe  is jutott ezaz…

…egy nemrég megesett beszélgetés pölö…

Spanomnekem ült egy nap a lépcsőházuk lépcsőjén. Csatak leizzadva nyomkodta a telefonját, és látszott rajta, hogy sík ideg.

Csodálkoztam is, hogy vajon mi lehet a gond… hiszen egyrészt a haverom nem az az idegbeteg fajta, jámbor lélek az, tanulhatna tőle bárki szerénységet és csendességet. Nomeg a technika mai vívmányaival is hadilábon szokott állni, nem is nagyon érdekli Őt a mindenféle sok divatos kütyü – mindent arra használ, amire való.

Szóval, csodálkoztam, hogy pont neki megy föl az agyvize pont egy telefonnal kapcsolatban.

Megyek oda hozzá, kérdem mi a stájksz.

- Szeva! Na, min vagy már annyira megborulva?

- Cső. Semmibaz+, csak jól elk.rtam a futásomat – válaszol, föl sem nézve a telefonnyomkodásból. – Rendbe tudnád tenni nekem ezt az izét itt?

Majd a kérdésére választ sem várva, teszi bele a tenyerembe a nagyonokos telefonját.

Nekem. Bele a kezembe…. karaj.

Héthatárban híres vagyok arról, hogy engemet a technika nagyon nem szeret. Amit én persze tiszteletben is szoktam tartani, így hát cserébe én sem szeretem a technikát. És így, mintegy kerek világ, tök jól elvagyunk. Erre mostmeg ideadnak a kezembe valami telefont, hogy javítsak meg rajta valamit….

Éppen mondanám, hogy ez nem a legjobb ötlet, mikor spanom már nyúl is a telefonjáért vissza.

- Ááááá, hagyd a .csába. Majd lenyugszok, és megcsinálom. Amúgy se nagyon fontos ez most – mondja az idegtől vöröslő fejjel.

Énpersze nem értek semmit.

Miért is értenék?

Sosenemszoktam hirtelen megérteni semmitsenem…

- Namondjad, mi a bajod – ültem le mellé. – Látom nagyon cseszi valami a szádszélét.

- Haggyadmá, voltam futni, de felk.rták az agyam. Mingyá lenyugszok, és elmesélem.

Okés, értemén mostmár, hogyne érteném.

Illetve csak hát mégsem értem.

Merugye az ember – magamból kiindulva – többekközt azért megy el futni, hogy lenyugodjon. Ez meg itt ül mellettem, futás után, és sík ideg.

Pár perc telefonnyomkodás és üres tekintettel a semmibe való bamba bámulás után azonban csak megeredt a haverom nyelve.

- Megyek futni. Tudod, a szokásos kis körömet…

(Itt azért megállnék egy pillantásra. Az, hogy a haver ment futni a szokásos kis körét, az nem úgy értendő, hogy fut egy párszáz méteres karikát a parkolóban divatos ruciban, és mindenki szeme láttára full leizzadva guggol három darabot, hogy meglegyen a telepi respekt. Miután haverom az a fajta sportoló, aki nem tévében nézi a sportot, hanem űzi is, így nála a „kis kör” futás az egy hatésfél kilométeres terep, amiből megérkezvén még húzódzkodik meg fekvőtámaszozik egy jópárat. A nagyobb kör után csak tusolni szokott, lévén, hogy az cirka tíz- tizenkét kilométer.)

- Futok, ahogy szoktam. Fülemben a zene, tudod, ahogy mindig is. Telóról megy – libegteti meg szemem előtt a kicsit kopottas készülékét. – A háttérben meg fut a futóprogram, hogy azért tudjam, hogy mennyi idő alatt is tapodtam le a távot. Errebaz+ nemelcsesződik az egész?!

- Mi? – kérdem vissza – nem szól a zene?

- Nem. A zene az szól. A távolság nincs meg rajta rendesen, innentőlfogva pedig a szintidő sem.

Aha… kezdtem érteni.

Szóval ez nem működik, ezért idegbajos most a haver.

- Szóval futok – folytatta sztorizást – ahogy szoktam. Amerre mindig is. De már múltkorában észrevettem, hogy egy svéd suhanc  ott szívja a cigit az árokparton. Pont lexarom, tudod, nem érdekel engem az ilyesmi. De ma hárman voltak. Röhögtem is magamban, hogy biztos itt forgatják a vikingek következő évadját, azért gyűlnek ezek az árokpartra. De mindegyis, tudod, hogy pont lexaroménezt, haggyanak engem békibe. Futok tovább, ahogy szoktam. Erre visszafelé jövet látom, már messziről látom, hogy ez a három szépszőkeherceg még midig ott van az árokparton. Ésbaz+ ahogy közeledek feléjük, úgy állnak föl, egyszerre, és jönnek rá az útra. Pont velem szemben…

(Itt azért megintcsak megállnék egy pillantásra. Merugye említettem, hogy spanom az sportol. Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem teniszt sportol. Még asztalit sem. Olyan – hogyisfogalmazzak – igencsak nonverbális kommunikációt adó mozgásformát űz. Szóval olyat, ahol az edzések végére nagyon nem ritka a zúzódás és a szemkörnyéki vérömleny. Gondolom értedte, hogy miisez. …nem mellesleg, sőt, éppen ezért a spanom ezért szokik futni. Hogy bírja rendesen az edzés adta gyönyöröket. Éspersze nem mellesleg, sőt, éppen ezért a spanom ezért úgy néz ki, ahogy…. nemtúlvastag, de nem is túl vékony, az egynyolcvanat nem éri el, olyan nagyon széles válla se nem van, de azért akárki ha jobban szemügyre veszi, látja, hogy azt a korpuszt nem a szél hordta össze.)

Pár pillanatig elképzeltem magam elé a történetet.

Fut a spanom, és vele szemben hirtelen beáll három svéd kiccsávó.

Namármost ismerve az érintett közeli ismerősöm bőrpigmentációról alkotott sarkalatos véleményét, egy igen szaftos kis sztorira vártam.

…és nem is kellett csalódnom.

- Mondom magamnak, mieza nagy felállás – folytatja a történetet a haver. – Biztos nem velem akarnak futni, merakkkorugye kicsit másként lennének felöltözve. Szóval egyszercsak ott áll előttem ez a három kis nyikhaj svéd gyerek. Kerülném ki őket, pont nem érdekel, hogy kikezek, én csak futni akarok. De ezek úgy állták el az utat, hogy kerülni nem tudtam őket semerresem. Namondom, mostmilesz…. erre az egyik szól valamit nekem. Nemigen értettem, mert bennem volt a füles, szólt a zene ezerrel. Kiveszem hát, kérdem tőle, hogy mi van…

Hát, itt azért kicsit már kezdett dobogni a szívemnekem.

Haveromat futás közben megállítja három vikingivadék. Kihalt területen.

…tesegondoldolnál rosszra, ugye?!

Nézem cimbimet, de hát egyben van. Akkor több horzsolást látok rajta, mikor a vasárnapi ebédet próbálja megfőzni. Vörös folt egy szál se, se ruhán, se bőrön.

A verejtéken és az idegességen kívül nem sok változás van.

Ergo: nagy matek nem lehetett…

- Ott állunk az út közepén – folytatja. – Aszongya nekem az egyik csávó, hogy teccik neki a telefonom. Közben meg mit látok? A másik két suhanc meg helyezkedik. Nóperc alatt felálltak olyan háromszögbe, hogy én geometrián nem tudtam volna olyat rajzolni vonalzóval. Tök egyforma távra tőlem, tök egyforma távra egymástól. Ők hárman körülöttem, én meg pont középen. Erre megszólal mégegyszer, hogy teccik neki a telóm. Hogy pont olyan kellene neki. Nnnnnakérlekszépen, énmeg fogtam magam, és…

Nnnnna.

Akkor a történetet szeretném innentőlfogva a saját szavaimal elmesélni. Hogy legyen azért egy igenpontos leírás arról, hogy mi is történt valójában, éshogy az égegyadtavilágon semmiféle félreértés ne legyen.

Ahogy a haverom észrevette, hogy pillanatok alatt igennagy bajba került, mondanom sem kell, nagyon megijedt. Mert ő alapjában véve egy igen ijedős fajta.

Mikor másodszor közölték vele, hogy tetszik a saját tulajdonú telefonja, és a helyzet adta testbeszédekből arra a következtetésre jutott, hogy ezt a telefonját mindenképen el szeretnék tőle tulajdonítani, sírva fakadt. Mert ő alapjában véve egy könnyen sírva fakadó fajta.

A sírással egyidőben térdre rogyott, és a régen véháesen rongyosra nézett összes sztárvarsz epizódból tanult dzsedi technikát próbálta felidézni magában. Mert ő a lelke mélyén mindig is dzsedi szeretett volna lenni.

Hahiszed hanem, ez a dzsedi erő akkor és ott működött! Nenézzélnagyokat, énsehittemel elsőre, de tényleg működött!

Ugyanis pár pillanat múlva, mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy az egyik svéd hanyattfekve, széttárt kézzel és lábbal, mozdulatlanul fekszik. Nyilván napozni támadt kedve ezen a szép délutánon. A másik szőke fiatalúrnak valszeg megjött a kedve a sporthoz, mert a futáshoz csak egy kicsit hasonlító mozdulatokkal, amolyan sántarókavágtában nemtúlsebesen, civilizált ember számára érthetetlen, minden bizonnyal szakrális törzsi versek szavalása kiséretében haladt arrafelé, ahonnan a haverom jött. A harmadik vikingutód pedig valamilyen máig megmagyarázhatatlan oknál fogva becsúszott a haverom térdei és az út közé, miáltal a felületes szemlélő csak azt látta, hogy a haverom térdel valaki mellkasán. Ekkor egy monológ vette kezdetét, ami arról szólt, hogy az előzőekben említett telefon mégsem tetszik, és tényleg, már nincs is rá olyan égető szükség. Spanom persze ezt nem értette jól, mert a merő véletlenségből a teste alá került illetőnek valószínűleg a magas vérnyomásától nagyon vérezni kezdett az orra.

Nnnnnaaaa….

Hát valahogy így történt.

Szóval, még mindig nem jöttem rá, hogy mi a baja a spanomnak. Merhogy a telefonja megvan, a testi épsége is…. akkor mi a péló a gebasz?!

- Akkor most tulajdonképpen mi is a bajod? – kérdem tőle már sokadjára.

- Mi, mi baz+… ugyanmilenne?! Valamit megnyomtam ezen a xaron, és most nem mutatja, hogy mennyi idő alatt futottam le a távot!

Nyeltem hirtelen vagy kettő mélyet. De lehet, hogy hármat is.

Valaki, aki mindenféle saját személyazonosságban történt változás nélkül visszatér egy svéd csapattal való találkozásból, és ne a Jóistenhez foganatosítana hálával teli imát, az szerintem alapból nemnagyonnormális.

Ezmeg itt ül, bizgerálja a telefonját, és a legnagyobb baja az, hogy nem lett benne elmentve az aktuális sportolásáról szóló adat.

Hát igen.

Mindenkinek mások a problémái.

 

0 Tovább

Kámming szún

...hiányoztam? 
Nemá... nemhiszemel...

Nadeha tényleg hiányoltál, akkor jólvanakkor. 
Nemsokára jelentkezem.

"Maradjotthon-maradjotthon" - hallom mindenfelől. Nnna, ez hamarást már nem opció lesz (szerintem), hanem kötelezően betartandó ultimátum.

...énmeg micsináljak ha nem csinálhatok semmit?
Gondoltam, írok majd néhány szösszenetet.
Jobb dolgom úgyse nagyon lesz - Te pedig vagy elolvasod, vagy nem. 

Úgyhogy nyugi.

Termelek nemsokára.

...

...

...

Hófehérke és a hét közmunkás... most épp ez a meseadaptáció motoszkál a beteg agyamban éppen...

0 Tovább

Hamupipőke

- III., befejező rész - 

 „Stílustalan rongyrázás”visszhangzott a fiatalember fejében az imént hallott mondat.

Nópercalatt összeállt a fejében minden.

Ha ez a lány tudná, hogy ő kicsoda, akkor nemigen ült volna ilyen lazán mellé. Főleg, ilyen sértő jellemzést nem mondott volna az ő világraszóló partijáról, aminek a megrendezésébe annyi pénz invesztált. De ezek szerint nem tudta, hogy ő a házigazda.

Viszont így, hogy nem tudja, hogy ő az ünnepelt, biztosan nem azért ült le mellé, hogy bármi olyat akarjon, amit mindenki akart eddig tőle… a jelek szerint azért ült le mellé, mert csak egy magányos férfit látott, akivel talán el lehet beszélgetni.

…úgyhogy nópercalatt összeállt a fejében minden.

Ez a lány őszinte…. és ő pont ezt az őszinteséget keresi évek óta.

- Hát igen – válaszolt pár pillanat múlva a lánynak. – Tényleg nagyon stílustalan ez az egész buli.

- Te is unod, igaz? – kérdezte a lány.

- Deméghogyhogy… csak miután én vagyok itt a kertész, és momentán nem nagyon tudok mit csinálni.

Hazudott… igen, hazudott. Legszívesebben leköpte volna saját magát, hogy ő, aki az őszinteséget keresi, pont ő hazudik… de szerette volna látni, hogy mi is jön ki ebből a beszélgetésből. Hiszen ha ez a lány továbbra is beszélget vele, úgy, hogy pontosan tudja, hogy ő csak a személyzet egyik tagja, akkor ebből azért még bárakármi is lehet.

- Kertész? – kérdezte kérdőn a lány. – Az mit csinál pontosan?

- Gereblyézem a leveleket, nyesem a gallyakat – válaszolta. – De most épp ugye sok dolgom az nem van.

Az idő relatív. Tudjuk ezt régóta.

A fiatalember azonban most tapasztalta meg, hogy valóban relatív… az eddig lassan vánszorgó idő, míg magában búslakodva ült a padon, most hirtelen szárnyalni kezdett. Ahogy ott ült mellette a lány, és beszélgettek, nevetgéltek, az idő szinte szárnyra kelt. Azt vette észre, hogy nem akar máshol lenni, nem akar mással lenni – csak itt és most, ezzel a lánnyal. Őszintén nevetni, beszélni, nem foglalkozni semmi mással. Élni. Végre élniés leállítani az időt.

A lánynak is kedvére való volt a társaság.

Végre nem egy kivagyi ficsúrt látott, hanem egy igazi, szerény fiatal férfit. Akivel jó beszélgetni. Akivel valami miatt, egyáltalán, jó lenni. Pedig semmi komolyról nem volt szó közöttük – csupán a helyzet adta komikumokon nevetgéltek.
Nézték a medencét, és próbálták kitalálni, hogy melyik szilikoncica lehet csípőficamos, mert ugyan mi másért pucsítanának olyan természetellenesen, ha nem valamiféle mozgásszervi betegség miatt. A visszafojtott nevetéstől könnyes szemmel mutatták egymásnak, ahogy a közelben lévő svédasztalnál is milyen feszes vigyázállásban állnak a szűknadrágos úrificsúrok – azt hiszik magukról, hogy húdenagyonférfiasak, pedig annyi férfiasság van bennük, mint egy kifordított barbibabában. Gúnyosan beszélték át, hogy vajon miért akar minden nő pont huszonöt évesnek kinézni… ugyanis a sok smink és az alakformáló ruha ezt a benyomást keltette, minta egyívású lenne mindegyik. A tinilányok tudtukon kívül megöregítették magukat a viseletükkel, az éltesebbek pedig vért izzadva próbáltak jóval fiatalabbnak tűnni. Az egyéniségről alkotott igencsak hiányos ismeretük pedig pont egyformának varázsolta őket, elvéve tőlük mindent, amit pont az egyediség adott volna.

Nevettek mindenen és mindenkin, felszabadultan, őszintén.

Egyikük sem érezte, hogy máshol kellene lenniük.

Valahogy mindkettejük számára megállt az idő.

Mindketten úgy érezték, ismerik egymást régóta – annak ellenére, hogy most találkoztak először. Hamar kiderült, hogy ugyanazon véleményen vannak a világ viselt dolgairól, és hasonló értékrendet vallanak mindketten. Pár perc múlva már egymás mondatát is kiegészítették. Joggal érezték úgy, hogy ez bizony egy nagyon nem véletlen találkozás.

Közben a délutánból este lett. A medence hangulatos világítást kapott a víztükör alól, a park minden szegletét színes lampionokkal világították meg. A fiatalember sétára invitálta a lányt.

Hűvösödni kezdett. A lány ezért fölvette a ruháját és a cipőjét. Egy aligvalami bikiniben azért mégsem fog flangálni a jónép között…

A fiatalember látott már nőket az életben. Talán a kelleténél kicsit többet is. Látott már mindenféle pozitúrában, mindenféle nőt. Értelemszerűen sokan le is vetkőztek előtte, a szeme láttára.

De ilyet még sosem látott.

…ilyet még sosem tapasztalt…

Mert ez a lány fölöltözött előtte! És ahogy ez a lány fölöltözött előtte... Emlékei között kutatva ráeszmélt, hogy egyszer sem volt még arra példa, hogy a levetett ruhadarabok fölvételét valaha is vonzónak találta volna. Mert ehhez nem ruha kell, hanem ember, és az emberből áradó megmagyarázhatatlan valami…

A lány olyan természetesen kapta magára az egyszerű, mégis szép ruhát, mintha csak otthon lenne, a saját szobájában. Látszott a ruhán, hogy már nem mai divatú – mégis, ilyen szépet nem látott még a fiatalúr. Ilyen egyszerű cipőt sem látott még soha - mégis, ahogy a lány belebújt, az maga volt a tökély. A szétázott frizura sem okozott gondot a lánynak, egy egyszerű hajgumival lófarokba kötötte – nem pedig visítozva kérte a hajszárítót a személyzettől. Most értette meg igazán a fiatalember, hogy mit is jelent a stílus és a kisugárzás. Most értette meg, hogy tényleg van olyan, amit nem lehet pénzért megvenni…

…és az a természetesség, az a mindent magával ragadó báj, amiben egy szemernyi mesterkéltség sem volt… a fiatalember, ahogy az idő múlt, percről percre azt érezte, hogy érez valamit… valamit, amit még sosem…

- Igyunk valamit – karolt a lányba végül, majd az italospultok egyikéhez kísérte.

- Köszönöm. Egy ásványvizet szívesen elfogyasztanék.

Ököl. Ökölcsapás. Gyomortájékon. Valami ilyesmi lehet az is, olyan érzése volt az inkognitóban lévő házigazdának.

Hiszen eddig akárhányszor, mikor nőket italra invitált, minden alkalommal valami flancos koktélt, márkás viszkit, vagy valami trendi lónyálat kértek tőle. De ásványvizet még sosenem.

- Hány bubisat? – lökte be a soha meg nem unható klasszikus poént. Majd őszintén kacagtak az örökzöld filmidézeten.

- Táncolni nincs kedved? – mutatott fejével az egyik fényárban úszó rendezvénysátor irányába a férfi. A parkban öt helyen volt felállítva zenepavilon, mindegyikében egy-egy felkapott dídzsé tolta a gépzenét.

- Táncolni nincs – felelte cinkos mosollyal a lány. – De egy jó pogóhoz volna kedvem. Lukácsék nem nyomják most itt valahol?

Majd egy szempillantás alatt széttárta a kezeit, és kétszer-háromszor körbepördült saját tengelye körül, közben teli szájjal nevetve, majd mintegy csak úgy magának, énekelni kezdett:

- A nevem rock, a nevem roll, elég ha azt mondom magamról….

Maga volt a megtestesült felszabadultság és boldogság, ahogyan önmagáról és a környezetéről megfeledkezve táncra perdült.

Hogy a pörgő-forgó lány, hogy a finoman suhannó ruha, vagy hogy az oda nem illő énekhang miatt, nem tudni - de a levegő megfagyott körülöttük. Olyannyira, hogy az egyik zenesátorban a magát pléjmétből lemezlovassá avanzsált félmeztelen hölgyemény is feléjük nézett.

…és megint csak jött az a bizonyos ököl és ökölcsapás a gyomorra…

Ásványvíz. Rockzene. Pogó…. ki ez a lány? Ki ez a kincs?

Apró, jelentéktelen semmiségekről beszélgetve sétáltak tovább. Egymást hallgatva, egymással nevetve. A fiatalember egyre jobban el volt varázsolva. Mérte, méregette a lányt. A lányt, aki végre nem a társadalomban betöltött pozíciójáért van vele, hanem azért, mert…. és erre nem tudta hirtelen a választ. Honnan is tudhatta volna? Harminc éve nem volt vele igazán őszinte senki. Ha vele voltak, annak mindig oka volt. Erre most itt van ez a lány, aki észre sem veszi, hogy mindenki őt nézi, hiszen annak az oldalán sétál, akivel mindenki sétálni szeretne ma este. Utoljára akkor nézték ennyien irigykedve, mikor az apja vadiúj hófehér kabrió mazaretijévél csapatta a városban… Erre most itt van ez a lány, aki vele beszélget, csak vele – és sehol egy szelfi, sehol egy instára fellökött fotó, sehol egy fészbuk hesteg, de még csak telefon sincs a kezében…. csak vele foglalkozik. Őszintén. Lazán, fesztelenül.

A lány csevegett mindenféléről – a fiatal férfi pedig hallgatta. És ahogy hallgatta, egyre jobban megfogalmazódott benne a gondolat, hogy bizony, ő ezt kereste. Pontosabban: Őt kereste.

Végérvényesen megérlelődött hát benne az elhatározás: be kell, hogy mutatkozzon. El kell, hogy mondja, hogy ki is ő valójában, és hogy mivégre is szervezte meg ezt a „stílustalan rongyrázást.” Gyöngéden megfogta hát a lány kezét, és maga felé fordította.

- Volna itt valami, amit elmulasztottam – nézett bele a lány kék szemeibe. – Szeretnék bemutatkozni…

A lány a férfi felé fordult. Látta a meleg, barna szempárt – ugyanakkor tekintete perifériáján látta, ami mögöttük történik. Látta az egyik italospultot.

….és amit ott látott, attól lesápadt…

A szépen megterített asztalnál ugyanis egy éltessebb nőszemély igen szép ballisztikus ívben vágta a pincérhez a kezében lévő poharat, ordenáré módon üvöltve, hogy miért nem hideg a pezsgője. …nem volt nehéz ráismernie a mostohaanyjára.

…egy pillanat alatt hullott szét minden körülötte… egy pillanat alatt zökkent vissza a valóságba… egy pillanat alatt jutott eszébe, hogy ki is ő valójában, és mit is keres itt…

- Jajjistenem, hányóravan?! – kiáltott föl rémülten a lány, félbeszakítva a fiatalembert.

- Nemtudom – válaszolta, majd az órájára pillantott. – Ötpercmúlva éjfél. De mint mondottam….

A lányt mintha villámcsapás érte volna.

- B.sszameg! Elkések! – kiáltotta. Majd kirántotta karját a férfi kezéből, rohanni kezdett a bejárat felé.

A fiatalember semmit nem értett.

Egy szempillantás alatt az addig felszabadultan cseverésző, őszintén boldognak tűnő lány hirtelen megrémül valamitől, és elfut tőle. Nem értette a dolgot.

Felocsúdva a döbbenettől, futni kezdett a lány után. De az addigra olyan előnyre tett szert, hogy csakhamar szem elől tévesztette a gyéren megvilágított parkban. Utoljára annyit látott belőle, hogy befordul a kavicsos járdára, ami a bejárathoz vezetett. Látta, amint olyan elánnal veszi be a kanyart, hogy valamit elejt, és az ottmarad az úton…

Egy gyors „Viszlát!”-ra futotta a lánytól, amit foghegyről odavetett a bejáratnál álló komornyiknak öltöztetett, feltűnően bikanyakú férfinak. Az autó csak rá várt – az előre kinyitott hátsó ajtón alig huppant az ülésbe, máris elindultak.

- Elnézést Gézabácsi – lihegte a lány. – Remélem nem késtem.

- Hát ez necces volt angyalom – csóválta rosszallón a fejét a sofőr. – Még egy perc, és nem várok tovább rád.

…szó nélkül tették meg a hazavezető utat. A kihalt városban az autó egy kissé gyorsabban ment a kelleténél, hiszen közben már jelzett a telefon, hogy az úrinagysága hazafelé kívánkozik menni. Úgy, ahogyan az a sofőr előre megjósolta.

Szinte csak egy pillanatra állt meg az autó az udvaron, és már száguldott is vissza. Ahogy a lány kipattant belőle, már szaladt is be a házba. A szobájában vette csak észre, hogy nincs meg az egyik cipője…

A fiatalember érthetetlenül állt az út közepén. A földön talált cipőt nézte csodálkozva. Fölvette, hogy jobban szemügyre vegye.

Viseletes, kopott, egyszerű fekete műbőr cipő volt, valami megfejthetetlen nyelven íródott nóném márkajelzéssel. Olyan valami, amit ő még életében nem látott női lábon – víájpi partin meg aztán pláne nem. Nagyot dobbant a szíve, mikor a lányra gondolt – mert aki ilyen cipőben is jelenség tud lenni, azaztán jelenség a javából.

A következő napon váratlanul abbamaradt a három naposra tervezett monstre kertiparti. A házigazda a személyi titkárával üzente meg, hogy elfáradt, és okafogyottá vált az ünnepség. Köszöniszépen mindenkinek a részvételt, ténylegjóhogyittvoltak, demostmár ideje távozni…

A jónép persze ebből semmit nem értett. Jóllehet, a jónép nagyobb része már semmit nem értett maga körül, mert elég rendesen szétcsapták magukat a két nap alatt. De kénytelen-kelletlen mindenki hazatendált.

A fiatalember – kezében a cipővel – a villájuk biztonsági irodájába ment. Ott előadta a személyzetnek, hogy mi a szituáció, és ő ezt-és-ezt a lányt keresi, aki nemcsak a cipőjét, de őt is faképnél hagyta.

- Nemkellezért az egész országot bejárni fiatalúr, és rápróbáltatni mindenkire a cipellőt – kacsintott a biztonságiak vezetője, majd a monitorokhoz lépett. – Öt percet kérek, és mindent tudni fogunk a kisasszonyról.

És valóban: alig telt el pár perc, és a monitoron a közös andalgásukat láthatta a fiatalember. Látta magukat a medencénél, utána látta, ahogy isznak az egyik pultnál, majd látta, ahogy a lány táncra perdül. Majd látta azt is, hogy fejvesztve rohan, ki a kapun, beszállva egy autóba, ami azonnal indul is el vele…

- A rendszám, a rendszám! – kiálltott. – Állítsd meg a lejátszást, látni akarom a rendszámot!

De akkorra már a biztonsági emberek nyújtották is át neki a kért adatokat. Hiába, profi szinten dolgoztak a fiúk: mire a felvételt megnézték, tudtak mindent. Mikor és hogyan érkezett, mikor és hogyan távozott a lány, ki és mivel hozta illetve vitte – de a legfontosabb: tudták a nevét és a címét is.

A fiatalember a név elolvasásakor szinte a földbe gyökeredzett.

Sokatmondó név volt ez az apja üzleti világában. Tudta jól, hogy ki az a stróman, aki újranősült pár éve. Ismerte jól a fogadott két lányát, talán túl jól is…. és mintha hallott volna valamit arról, hogy van ennek az embernek az előző házasságából egy lánya is.

A villában minden olyan volt, mint szokott lenni mindig ilyenkor.

Mint mindig, minden parti után….

A ház asszonya a fejére tett hidegvizes kendővel próbálta a másnaposságát enyhíteni, miközben esemesben próbálja lerázni magáról a tegnap este „véletlenül” összeszedett sjúgörbojt. A két lánya maxra kitágult pupillával szaladozott a villa aulájában, nemlétező zeneszámra táncolva, telefonjukon ordítva beszélték meg hasonszőrű ismerőseikkel a pár órával később kezdődő afterparti részleteit.

A személyzet megmaradt tagjai ilyenkor igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni tőlük. Még a gazda édes leánya sem mozdult ki ilyenkor a vackából, hanem fullra föltekert hangerejű fülhallgatón hallgatta kedvenc zenéjét.

…de ekkor három nagy, fekete autó állt meg az udvaron…

A két lány és az anyjuk egyszerre ugrott az ablakhoz, kíváncsian nézték, hogy ki jött hozzájuk.

Az első és az utolsó autóból négyen-négyen szálltak ki – mind öltönyben, napszemüvegben, széles vállal, kettőhuszas belmagassággal. Két oldalról közelítették meg a középső, legnagyobb járművet. Abból, pár pillanattal később, nem más szállt ki, mint az elmúlt két napi parti házigazdája – szolid eleganciával, kezében egy viseletes, kopott, egyszerű fekete műbőr cipővel, amiben valami megfejthetetlen nyelven íródott nóném márkajelzés volt fellelhető.

A három nőszemély egyszerre rohant lefelé a lépcsőn, noha ilyet azelőtt nemigen tettek. A bejárónőt küldték oda mindig, mikor valaki csöngetett a házba. De most személyesen, saját kezűleg nyitották ki az ajtót. Legszebb mosolyukat magukra öltve álltak, hogy üdvözöljék a váratlan vendéget.

A fiatalember az ajtóban állva, igencsak teátrális, ugyanakkor sokat sejtető mozdulattal vette le a napszemüvegét.

- Hol van? – tette föl a kérdést köszönés helyett.

Majd választ sem várva, a gorilláiával szinte berobbant a villa ajtaján. Fejével biccentett a mögötte álló emberének, aki a nonverbále parancsot továbbadta. A nyolc ember nyolc felé futott a házban.

…nem telt bele két perc, és a hatalmas, hegyomlásnyi testőrök gyűrűjében ott állt az előtérben a gazda egyszem édes leánya…

...aki szólni sem tudott a hirtelen jött meglepetéstől. Hiszen azon nyomban felismerte a tegnapi férfit. Pár másodperc alatt összerakta magában a történteket.

- Szia – szólt végül remegő hangon. – Elnézést, hogy olyan gyorsan magadra hagytalak tegnap.

A fiatalember nem szólt semmit. Előhúzta az addig a háta mögött rejtegetett fél pár cipőt, és féltérdre ereszkedett. A megszeppent lány lábára húzta a cipőt, de oly finoman és kedvesen, mintha csak egy aranygyűrűt húzna rá az ujjára. Majd felpillantva, de még mindig térdelve, a következőt kérdezte tőle:

- Leszel a feleségem?

…nos…

Innentől minden úgy volt, mint egy igazi, tizenkilencedik századi tündérmesében.

A két fiatal összeölelkezett, és sírva fakadtak a boldogságtól.

Ki is tűzték az esküvő napját hamarást.

…de előtte felpörögtek az események…

A fiatalember ügyvédei valamilyen úton-módon kiderítettek a ház asszonyának a múljából valami vastagabb áfacsalást, így peren kívüli megegyezéssel kieszközölték a közös megegyezésű, vagyonmegosztás nélküli válást. Az asszony két lányát a készenléti rendőrség másnap egy belvárosi klubban letartóztatta, mert a drogtesztjük pozitív volt – valamint volt a ridikülükben pár közepes zacskónyi komplettának aposztrofált amfetaminszármazék. …fél év múlva, mikor kijöttek a rehabról, mehetett mindkettő vissza svájcba bébiszitternek.  A hír hallatán az anyjuk sztrókot kapott, és másfél hét kóma után elhalálozott.

A gazda, mikor megtudta, hogy a kicsi édes lányának a kezét ki is kérte meg, majd kiugrott a bőréből örömében. Hiszen már másfél éve dolgozott azon, hogy valahogy közelébe kerüljön a plázabiznisz uralkodójához, hogy egyesíthessék erőiket. Így, hogy ez is megoldódott, és hogy a két, maga nemében kiskirály egyesült egy majdani közös családi vérvonalban, joggal érezhette mindenki, hogy megfogta a Jóisten lábát.

A fiatalok hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

…úgyhogy: ittavége, fusselvéle!

…azazhogy dehogyis…

Hiszen ez NEM egy tizenkilencedik századi tündérmese!

Ez egy huszonegyedik századi nagy valóság!

...

A banya meghalt, a két luvnya a sűrűnhasznált csinilány lett. A leány apja egyesítette politikai kapcsolatait a fiú apja bizniszeivel, és számtalan vállalkozási formát üzemeltettek ezután.

A leányt elvette feleségül a fiatalúr, és boldogan éltek, míg…

…míg a leányban pár év múlva meg nem mozdult valami. Hiszen a vér nem válik vízzé, és a kutya is a jómódban veszik meg.

Egy kis idő elteltével ugyanis a leányt egyre többször elfogta az az érzés, hogy neki bizony tartozik a sors, de elég szélesen.          
Összeszűrte hát a levet a fiatalember titkárával, és kiforgatta férjurát majdnem minden vagyonából. A válásuk során elperelte tőle a megannyi ingóságot és ingatlant. Jutott neki pár darab velnesszhotel is.

A fiatalember negyvenéves korára így egy kiégett roncs lett, és az alkoholba menekült. Tönkrement, majd pár évig valamelyik multinacionális áruházlánc árufeltőtője lett, mielőtt belehalt a bánatba és a szégyenbe.

… végül a leány hatvanéves korára oda jutott, hogy legnagyobb problémája az volt, hogy a saját hotelében melyik csini masszőrfiúnak adja a százeurós jattot egykis hepifinis reményében.

…nnnnna….

Mostvanittavége.

Mostfusselvéle.

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />