...ahogy egy dalszöveg is mondja: "Ez nem olyan Tündi-Bündi, nem olyan édi, ha ilyen a baby"...
Mikoron menő góré lettem a vendéglátásban, jóformán még meg sem száradt a tinta a kinevezésemről szóló dokumentumon, én máris munkához láttam. Újseprű jólseper alapon…
Örök törvény, hogy jóban kell lenni azokkal, akik a háttérben lehetővé teszik azt, hogy az értékesítés tervezetéből valós értékesítés legyen. Nem nagy matek ez, érti ezt mindenki.
Fogadjunk, kettőből eltalálnám, kikre gondolsz ilyenkor. És hidd el, pont nem jól gondolod.
Le merném fogadni három rekesz könyvbe, hogy Te elsőként a beszállítókat említenéd. Nos, tévedsz. Mert hiába fontos (sőt nagyon fontos) a megbízható beszállítói háttér, mégis, ez a tényező csak harmadlagos.
Jogos a kérdés: ha ez csak a harmadik helyen szerepel, akkor mi az első kettő? Okés, nem húzlak tovább, elárulom: a második a taxis, az első a sűrűnigénybevett szépkisasszony, vagy ahogy mostanában nevezik, a konzumlány.
Mielőtt még sűrűn vetnéd magadra a keresztet, hogy hol dolgozhattam én annak idején, megnyugtatlak: igen jó helyen. És hidd el, mindenhol így működik ez, csak érthető módon a tankönyvek ezzel a résszel annyira nem foglalkoznak. De bizton állítom, enélkül a kapcsolati tőke nélkül nem tud üzemelni egy intézmény sem. Nézzél nyugodtan utána…
Szinte látom, hogy vakarod a fejed, hogy akkor most hogy is van ez, minek is ez a kapcsolat.
A válasz baromi egyszerű. Egyszerűbb, mint hinnéd.
A céges vacsorák kilencvenkilenc százaléka úgy ér véget, hogy a menüsor után, de még a számla kifizetése előtt a kedvesvendég bizalmasan megkérdezi a csálingert, hogy hol tudnának aznap este egy kicsit még szórakozni. Tapasztalt ember ilyenkor tudja, hogy a delikvens nem feltétlen arra gondol, hogy megtekintene egy éjszakai operettelőadást, hanem némi testmozgást szeretne foganatosítani, azt is bizonyos kevésbé látható testrészekre fókuszálva, valami színvonalasabb éjszakai szórakozóhelyen. A bizalmas szavakhoz ilyenkor rendszeresen három dolgot csatoltak: egy huncut mosolyt, egy cinkos kacsintást, és egy csinosabb jattot – nyilván az utóbb említett tényező az, ami ilyekor jobban motivált bennünket. Namármost, ha a kérdezett fél jó dolgot mond, akkor sínen van a mutatvány, a népek mennek és jól szórakoznak. Legközelebb meg pláne visszajönnek, mert tudják, itt megfelelő a diszkréció, tuti az információ, a taxis sem veszi le őket, és a hölgyemények is szorgalmasan odaadóak.
Nalátod, ezért kellett az, hogy elsőízben pontosan fel kellett térképeznem a felhozatal mennyiségét, minőségét, valamint az odaszállítás módjáról is pontos ismeretekkel kellett rendelkeznem. Szorgalmas fiatalember lévén, előzetes informálódásomnak hála, milliméter pontossággal meg tudtam adni az adatokat a különböző garatmélységekről. Mielőtt rosszra gondolnál: mindig csak a „madámmal” konzultáltam, mert neki hivatali kötelezettségéből adódott, hogy pontosan ismerje az eladni kívánt portékát. Éjszakai bárokból meg abban az időben nem volt hiány mifelénk…
…nem mellesleg ez a mutatvány visszafelé is csodálatosan működött. A műintézményekben megéhezett kuncsaftokat rendszeresen hozzánk irányították. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük ezt szimbiózisnak…
Szóval, ment minden a maga medrében.
És igen, bármennyire is meg vagy botránkozva, ez a világ így működik. Lehet csesztetni engemet, de ezt a metódust nem én találtam ki, mert ha én találtam volna ki, akkor biza nagyon, de nagyon büszke lennék most magamra. De nem én találtam ki, én is csak úgy belecsöppentem. Ez a világ ilyen, és kész. Ilyen is volt, és ilyen is lesz mindig.
Naszóval, mint mondtam, működött a rendszer. Olyannyira, hogy egy idő múlva már nemcsak a vendégeket küldtük egymásnak, hanem a munkaidejük kezdete előtt a hölgyemények önállóan is betértek hozzánk vacsorázni. Egyrészt azért, mert végre emberszámba vette őket valaki, másrészt azért, mert a rendes munkaidejükön túl itt tudtak egy kicsit maszekolni – itt nem kellett leadniuk semmit a bevételükből. Mi meg ennek többnyire örültünk…. mert néha jó kis látvány volt az ilyen asztaltársaság, a velük lévő pasik meg fokozottabban ügyeltek a vastagabb jattra, cserébe, hogy mi fokozottabban ügyeljünk a vastagabb diszkrécióra.
…és a problematikák – mint mindig - itten kezdődtek….
Merthogy ezek a hölgyemények – bármilyen hihetetlenül is hangzik - inkább voltak szépek, mint okosak.
Ami még önmagában nem lenne túl nagy baj, de hát egy idő után mégiscsak baj ez. Napersze, az ilyen gárékkal nem feltétlen azért akar az ember együtt lenni, hogy a kielemezzék a húrelmélet vonatkozásait a diferenciálszámításokban. De azért egy testtájéki affér után csak jól esne velük elbeszélgetni is, mittudomén, a barátokközt legutóbbi epizódjáról, vagy bárakármiről. De kisnaccságék csak egy dologhoz értettek – mondjuk ahhoz elég magas szinten. Najó, tudtak még ropogós bankjegyeket is baromi gyorsan megszámolni, és szerintem jobban vágták a valutaárfolyamokat, mint akármelyik bank. De ez szerintem amolyan fakultáns lehet a bigeképző felsőközépiskolában, úgyhogy ez a tény annyira nem játszik. A lényeg: buta volt egytől egyig mindahány.
Nade visszakanyarodva…. volt köztük egy különösen szemrevaló teremtmény, a Tündi. Nos, Tündikéről senki emberfia meg nem mondta volna, hogy mivel keresi a kenyerét. Többek közt azért nem, mert Tündike nem szórta el a nehezen megszerezett jövedelmét mindenféle csecsebecsékre, drága parfümökre, épphogy csak annyit költött magára, amennyit nagyon muszáj volt. Úgyhogy ha Tündike beült hozzánk, akkor egy fiatal egyetemista leányzó benyomását keltette – mondjuk nehézbombázó kivitelben, az vitathatatlan. Aki nem ismerte, az meg nem mondta volna, hogy esténként a könyvek helyett valami egész más dolgokat forgat a tenyerében, és a krómrúdon érzi igazán otthon magát.
Ancsikának egy nagy előnye volt még: lehetett vele értelmesen is beszélgetni. Okés, nem túl sokáig, de lehetett. Akár még tíz percen keresztül is. És nem feltétlen csak azért, mert nehezünkre esett a szemébe nézni – lévén aminek a helyén volt a helye, az nála hatványozottabban a helyén volt. Hanem azért, mert amint egy vaskosabb bankjegyet meglátott, kevés dolog volt az, amit meg nem tett volna érte - a lelke mélyén az maradt, aki mindig is volt. Namindegy…. De ilyen beszélgetések alkalmával tudtuk meg, hogy ő Pestiában leledzik általában, hozzánk csak dolgozni jár. Kisváros, kisgengszterek – ez volt a kedvenc szava járása. Ő csak tudta….
Egy szép napon, mikor Tündi ismételten előfordult nálunk, a szokottabbnál is szebben nézett rám. „Miarepedthere” – gondoltam magamban. Még az is megfordult a fejemben, hogy most kapok egy grátisz etvaszt. Amitől egyébként egy cseppet fáztam mindig is, hiszen az addig okés, hogy jobb egy finom tortát közösen elfogyasztani, mint egy rohadt almát megenni egyedül, de hát akkor is, ahová sokan járnak, ott előbb utóbb csak koszos lesz a parketta….
De Tündike szépen libegett tovább felém. A mosolya egyre sejtelmesebb lett, tisztán látszott, hogy valamit most nagyon akar tőlem. Én pedig közben azon agyaltam, hogy hogyan fogom majd úgy visszautasítani, hogy ne szenvedjem férfiúi mivoltom csorbát. Hiszen akit egy profi kiszúr magának, az azért elég nagy respekt! Gondolj csak bele: ha egy haverod azt mondja, hogy jól vezetsz, az egy dolog. De ha maga Kolínmekré mondja, hogy jól vezetsz, az már valami. Úgyhogy ha egy ilyesfajta foglalkozást űző hölgyike, aki megannyi feszülő pantallót látott már életében, azt mondja, hogy lát benned fantáziát (vagy mit), akkor bizony benned van fantázia (vagy mi), de elég vastagon….viszont az elv, az elv, én meg mindig is tartottam magam az elveimhez ugyebár…
- Szeretnék Tőled kérni valamit – rebegte a hölgyemény. Nekem meg kisebb infarktibilisem lett, hogy ugyan mi a bánatos rákfenét akar ez majd tőlem. Tudtam, hogy ennek most minden lesz, csak jóvége nem….
Mint kiderült, ezirányú félelmeim alaptalanok voltak.
Egész mást szeretett volna velem megbeszélni Tündike, egész mást kért tőlem.
Én meg voltam olyan barom, és rábólintottam a kérésére.
… vagy két napig emésztettem a dolgot, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem…
...és tényleg nem lett jóvége...
…
…
Kábé három nap múlva ismét megjelent Tündi. De nem egyedül. Ami önmagában véve nem lett volna szokatlan, hiszen az éppen aktualitáson lévő kuncsaftok rendre meghívták a hölgyikéket vacsorázni. Azonban ez a fiatalember kicsit más volt, mint az eddigi férfiak, akiket eddig Tündi mellett láttunk.
Az említett férfiú egy teljesen normális ember benyomását keltette. Mindaddig, míg meg nem szólalt. Milyen volt? Háááát…. olyan igazi fővárosi suttyó, aki azt hiszi, hogy ha f.ngik egyet vidéken, akkor mi azt hisszük, hogy az párfőm. Semmi fölösleges sallang, semmi extravagancia, ellenben szemmel láthatóan rohadtmocskosmód büszke volt arra, hogy ő pestisrác, arra meg főként, hogy milyen bombanő a barátnője. Úgy ölelgette, úgy csókolgatta Tündikét, mintha muszáj lett volna neki (mondjuk lehet, hogy muszáj is volt neki). Ígytubicám, úgykisnyuszikám, tündibündikém, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Közben meg tette az agyát mifelénk, tisztán látszott, hogy most ő itt végre egy űbercsászárkirály. Gondolom azért, mert odahaza még a szotyihéjat sem engedik neki összeszedni a többiek…
Tündi meg vacsora előtt szépen végigvezette az éttermen, megmutatott neki mindent alaposan. Milyen a terasz, milyen a különterem, milyen a pultnál, ésatöbbi, ésatöbbi. A romantikus vacsora végeztével pedig imigyen köszönt el tőlünk: - Köszönjük szépen, sziasztok. Majd holnap jövök délre.
…mi meg álltunk ott egy emberként, és nem tudtuk, hogy most nevessünk-e, sírjunk-e, hányjunk-e, vagy inkább olvassunk-e valami erősebb novellát.
Aztán szép sorjában megcsináltunk mindent. Nevettünk egy kicsit, ríttunk egy kicsit, hánytunk egy kicsit, aztán inkább olvastunk egy nemkicsit.
…
…
Az említett vacsora előtt pár nappal ugyanis Tündike a következőt kérte tőlem: Pesten van neki egy komoly kapcsolata (itt már dobtam egy hátast….). Viszont a fiatalember nem tudja egész pontosan, hogy ő mit is dolgozik itt lent vidéken, csak annyi fogalma van, hogy szeretett szépszerelme vendéglátózik (itt dobtam a második hátast….). Ami nem baj, mert ez megy már jó bő fél éve, nem volt semmi gond. Viszont! A lovagúr most úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy az ő Tündikéje ráér-e vagy sem, neki már annyira, de annyira hiányzik, hogy fogja magát, és meg sem áll Tündikéig. Ha éppen dolgozik, az sem gond, megvárja a műszak végét, aztán majd hazaviszi, és megromantikázza (itt rögtön két hátast dobtam egyszerre….). Tündi meg két dolog közül választhatott: a barátja három darab péklapátot tör rajta ketté, mielőtt lenyeleti vele a rekamiérugót, vagy hirtelen más munkát szerez. Viszont a zsé az nagy úr, és hát a vendéglátóban cseppet kevesebbet lehet keresni, mint az idegen férfiak mellett és/vagy alatt, úgyhogy a következőt eszelte ki: ha bejönnek hozzánk vacsorázni, játszuk már el azt, hogy ő voltaképpen nálunk dolgozik pultosként, csak most épp szabadnapos. Vacsorázni meg azért ide jönnek, mert így két legyet üthet a szerelme egy csapásra: megnézheti, hol dolgozik a szíve hölgye, illetve egy jó romantikus vacsorát is eltölthetnek (na, itt már a hátasok helyett egyből hátraszaltót ugrottam…) Úgyhogy ezen a ponton módosítanom kellett az Tündikéről alkotott véleményemet: Tündike ahhoz is túl buta, hogy buta legyen… avagy nagyon is okos ő, csak kicsit másként.
Mindezek ellenére én belementem az egészbe.
Megendedtem, hogy arra az estére minden jelenlévő eljátssza, hogy Tündike a szabadnapos pultosunk.
…
Azért vágod, nem? Van egy csajod, aki egy másik városban dolgozik, és haloványhupilila fogalmad se nem van, hogy mivel keresi a kenyerét. Te jobb esetben látod két hétben egyszer, más meg napjában hétszer is akár. Te vergődsz mindenféle bókokkal, kis ajándékokkal, csupa-csupa lózunggal, miközben kedvesedet csak az nem konzultáltatja taknyosra, aki sajnálja érte azt a pár rugót. Karaj, mit ne mondjak, nagyon karaj…. Bár az is igaz, hogy nincs új a nap alatt – manapság a svájci bébiszitterkedés a menő duma…
...
Ha nem lett volna akkora díszbráner az a srác, még sajnáltam volna is egy kicsit. De csak egy kicsit.
Belegondoltam, hogy milyen lehet neki végigsétálni azokon a területeken, amiken ezen a héten szinte a fél város végigtrappolt.
…aztán eszembe jutott, hogy Tündike ezt még azzal tudná egy cseppet űberelni, ha este közölné a lovagjával, hogy „kedvesem, ma ne, úgy fáj a fejem. Tudod, egész héten dolgoztam, és még holnap is megyek…”
…
….viszont így már koppra passzolna is a dalszöveg: „Ez nem olyan Tündi-Bündi, nem olyan édi, ha ilyen a baby”
Utoljára kommentelt bejegyzések