blogomnekem

Az alapötletet egy kedves ismerősöm adta. Ők ugyanis minden évben, a régi osztálytársakkal egybegyűlnek Pesten, és nekiiindulnak. A céljuk, hogy átjussanak Budára, de úgy, hogy közben minden egyes útbaeső könyvtárban megállnak, és elolvasnak egy novellát és egy kisebb könyvet.

Mondanom sem kell talán, hogy ezen ötlet igen megtetszett… Csakhogy…. kedves ismerősöm túl későn árulta el nekem, hogy ugyan jópár éve játszák ezt a játékot, de még csak egyetlen alkalommal sikerült a folyón átívelő hidat megpillantaniuk….

Törtem is a fejem piszkosul, hogy hogyan és miként lehetne eztet nekem, mint suttyó vidéki hülyegyereknek véghezvinni, úgy, hogy különösebben ne változzon meg reggelre a személyleírásom.

Pár hét nagyüzemi fejvakarás után spanommal nagyvonalakban megterveztük a túrát. De tényleg csak nagy vonalakban. Nagyjából annyira, hogy nekiindulunk mi is, aztán majd lesz valahogy. Vagy nem. A lényeg, hogy ugorjunk neki, aztán majd dob valamit a gép…

Az expedíciót egy keddi napra tűztük ki. Többek közt azért, mert minden hülye tud szombaton olvasni – kedden meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi…. Helyszínnek nem választottunk egy nagyvárost, mondván, hogy nem nagyon szoktunk mi művelődni, elég lesz nekünk egy kisebb várost is átszelni – így hát Eger lett a szenvedő alanyunk. Nem kicsi, nem is túl nagy, könyvtár is van benne elég – a közbeeső látnivalókról nem is beszélve.

Indulásnak a délután kettő órai időpontot jelöltük meg. Egyrészt azért, mert este minden hülye tud olvasni – délután meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi… Másrészt azért, mert már ebéd utáni az időpont, és ha nagyon belelendülnénk, akkor is véget tud érni a túra még aznap.

Ezen bődületes mélységű logisztikai előkészületek után kábé négy napig tisztítókúrán tartottuk a szervezetünket, hogy minél hatékonyabban tudjuk majdan átvészelni a művelődésünk céljára fordított délutánt.

És eljött a várva várt nap….

Némi nehézségek árán elintéztük a szabadságolásunkat a munkahelyről. A legénybúcsúra való hivatkozás nem jött be, lévén szó egy keddi napról, valamint a nagynénink is volt már kórházban idén vagy hatszor, úgyhogy ez a patron sem durrant nagyot. Nemes egyszerűséggel ráfogtuk hát egy komolyabb lefolyású kétoldali másnaposságra – kapaszkodjmeg,  ez be is jött.

A megbeszélteknek megfelelően találkoztunk spanommal. Azonban már rögvest itt elkövettük az első hibát: a haver nyomdában kezdtük a menetet. Mentségünkre legyen mondva, akkor még nem sejtettük, hogy hogyan fog végződni a nap. Úgyhogy bizakodva elsütöttük a képzeletbeli startpisztolyt, és hirtelenjében elolvastunk két novellát – egy könnyebb, és egy nehezebb nyelvezetűt. Csak úgy, bemelegítés gyanánt. Aztán irány az első, legközelebbi könyvtár….

Odafelé menet eszünkbe jutott, hogy nem konkretizáltuk, hogy merre is kellene vennünk az irányt, merthát egy valamirevaló felfedezőúton nem lehet csak úgy randomra kószálni semerre sem, namegugye konkrét célt sem jelöltünk ki, hogy hol fogjuk azt mondani: sikerült, megérkeztünk. Viszont ez már akkor is túl sok információhalmazt jelentett, namegpersze mi a kötöttségeknek aztán abszolúte nem vagyunk a zászlóshajói, úgyhogy a következő elhatározásra jutottunk: minekutána akkor éppen az északi lakótelep flaszterját koptattuk, legyen a cél a déli városrész bárakármelyik könyvtára. Ez cirka öt, max hat kilométer – amit valljuk be, gyerekjáték lesétálni. Az útvonalat pedig csakazértse jelöltük ki, ennyi szabadság azért legyen meg az embernek. Majd megyünk, amerre megyünk. A lényeg, hogy odaérjünk valahová…

Az első könyvtárba beérve elolvastunk még egy novellát, meg mellé egy kis regényt. Konkrét útvonalterv híján a könyvtárosnőt kérdeztük meg, hogy akkor most merre legyen a továbbmenetel. Mikor adott némi tippet, aláírattuk vele a magunkkal hozott itinerünket, és uccuneki, menet tovább.   Saccperkábé ekkor volt vagy negyednégy, de én már akkor éreztem, hogy ebből most nagy művelődés lesz….

A második helyre érve ismét egy novella és egy kis könyv került kiolvasásra. Itt is igazolólap elő, aláirat, majd kérdés, hogy merre tovább. Innen kijőve már pontosan tudtam, hogy pontosan nem tudok sokmindent. De amit igen, azt nagyon.

Ezt követően még kábé három könyvtárba mentünk be, cirka egy óra alatt. A gond nem is ez volt, hanem inkább az, hogy a tervezés maximális hiánya kezdte megbosszulni magát. Egyrészt, nem vagyunk nehézsúlyú olvasók, így a novella-regény kombó azért meglehetősen kezdett rajtunk meglátszani. Másrészt pedig mindezidő alatt haladtunk köbö háromszáz métert…. Mondtam is a havernak, hogy jó lenne ezt a déli városrészt majd máskor megnézni, mert ha így folytatjuk, akkor még karácsonyra se érünk oda, nemhogy aznap. Valamint az sem sokat lendített előre a helyzeten, hogy minden könyvtárosnőnek adtuk az ívet, ezáltal érthető módon nem kicsit lassult a kezdősebességünk az ajtón való kijutás vonzatát illetően.

Módosítottunk hát az eredeti terven: elég lesz nekünk az, ha eljutunk a Dobó térig. Az szebb is, a könyvtárak is barátságosabbak, nemutolsósorban pedig nagyjából feleannyira van, mint az eredeti uticél. Egyszóval: nagyobb valószínűséggel meg is fogunk érkezni pirkadat előtt.

A következő könyvtár egyben egy miniatűr hangversenyterem is volt – legalábbis ahogy emlékszem. Mindenesetre a zenegépbe valamilyen úton-módon belekerült egy százforintos, és a kapott három nótát persze muszáj volt elénekelni. Közismert tény, hogy nekem jó hangom van, és énekelni is nagyon tudok. Bár az is tény, hogy ezen állításokat csak a velem hasonszőrű állapotban leledzők hajlandóak komolyan gondolni – a többiek inkább székekkel hajigálnak, mikor dalra fakadok.

A lényeg: a szokásos kisregény elolvasása közben a megfelelő zenei aláfestés mellett emlegettük valakinek a nézését meg a járását, valamint a szépkék szemét. Tapsot nem, viszont konkrét útbaigazítást azt kaptunk: mindegy merre, csak innen elfele.

Igen ám, de vérszemet kaptunk. Az, hogy egy helyen nem értékelik az általunk kibocsájtott öt és fél oktávot, még nem azt jelenti, hogy máshol is botfülű a jónép. Úgyhogy a következő könyvtárban már célirányosan a zenegép volt az első, nem a könyvespult. Nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy ez az objektum eléggé bent volt a panelházak dzsungelében – így a szubkultúra itt egész más dimenziókban tündökölt.

Némi szemöldökráncolást tapasztaltunk a körülöttünk lévők részéről, hiszen itt már a tradicionálisabb kárpáti rockot énekeltük – csakhogy a jelen lévő olvasóközönségnél az egy négyzetméterre eső svédek aránya meghaladta a nemzeti normatívánkat. Minekutána pedig mi ketten együtt feleannyit nyomtunk annyit a mérlegen, mint amazokból egy darab, hirtelenjében lett  annyi eszünk, hogy a zeneszám végén büdösrohadtgyorsan elhúzunk a biztonságot jelentő főútvonal felé.

Közben másik haverunktól jött egy telefonhívás, hogy hol a bánatban vagyunk. Mikor megtudta, hogy hol és miért leledzünk éppen, egymás kedvesédesanyja felemlegetése után rávettük, hogy jöjjön értünk autóval. Elvégre hát gyalog már fárasztó volt mászkálni, autóval csak kellemesebb…

Kellemesebbnek kellemesebb autóval, az biztos – de Eger városában, ahol a közlekedést úgy tervezték, ahogy, ott bizony nem feltétlen gyorsabb. Ennyi logikátlanul elhelyezett egyirányú utcát szerintem egy másodéves péktanuló sem tudott volna rosszabbul összerakni, mint amilyet ezek a közlekedésügyi szakemberek. A végeredmény az lett, hogy amit gyalog megtettünk volna tíz perc alatt, abból lett egy közel félórás autókázás. Ami azért közepesen művelt állapotban elég nyűgös volt.

Ám az igazi nyűglődés csak eztán következett…

Az újonnan sofőrnek felavatott cimboránk enyhén szólva is nehezményezte azt a tényt, hogy ő nem olvashat velünk, meg egyébként is, ottrohadjunkmeg aholvagyunk, mert neki nem szóltunk, hogy expedíció lesz. Pedig szóltunk mi, csak a hülyéje nem tudott szabit intézni…. úgy kell neki. A sértődöttségnek köszönhetően az egyik helyen egy hosszabb lélegzetvételnyi időre ottfelejtett bennünket, aminek meg is lett az eredménye: a könyvtárosnénit feleségül kértük, aki a negyedik novella után meglehetős hajlandóságot mutatott ebbéli ötletünk végrehajtását illetően.

Ha jól emlékszem ezen ponton világosodtam meg: biza mi a Dobó teret akkor sem fogjuk elérni, ha autóval megyünk. Nagyjából felrémlett előttem az oda vezető út, és pontosan tudtam, hogy alsó hangon is legalább hat könyvtár esik útba. Mikor aggodalmam tárgyáról tájékoztattam a haveromat, rövid gondolkodás után a következő ultimátumot adtuk magunknak: a Dobó tér helyett legyen csak a Tűzoltó tér a cél. Ez újabb másfél kilométerrel rövidebb utat jelentett.

Nekirugaszkodtunk hát ismét…

…azaz csak rugaszkodtunk volna….

A délután folyamán megszokott innen ki – oda be művelet kezdett megbicsaklani. Valószínűleg azért, mert az utolsó elolvasott novella szerzője maga Galileo Galilei volt, aminek következményében nem csak tudtuk, hanem éreztük is, hogy mégis mozog a föld. Persze, kell nekünk ilyen komoly irodalmi műbe belelapozni…. De ez még hagyján, hiszen mi igazi hősök lévén, mentünk volna tovább is. Csakhogy időközben ránkesteledett. Mikor az órára pillantottunk, az már jócskán mutatta az este kilencet…

Lett is nagy fejvakarás hirtelen!

Tudvalévő, hogy eme festői kisváros könyvtárai és egyéb műintézményei bezárnak este tízkor. Mondván, hogy aki este tízre nem elég művelt, az menjen inkább alukálni. Namostakkor milegyen mostakkor? Néztünk egymásra bambán…. Hogy lesz ebből sikeres expedíció? Messze vagyunk még a céltól, lassan minden bezár - kivéve a messzeföldön híres sziksztinájn klubbot, amelyik éppen ebben az időben nyit ki. De oda nemcsakhogy nem ildomos nagyon művelten betérni, hanem egyéb biológiai okok és okozatok miatt egyenesen fölösleges is.

Sofőr haverunk látva a tanácstalansággal vegyített reménytelenséget a tekintetünkben, kétrét görnyedve röhögött. Mikor magához tért, közölte velünk, hogy ekkora barmokat nem látott, mióta két lába van. Mer az egy dolog, hogy két ilyen amatőr nekilendül egy nehézsúlyúaknak kitalált felfedezőútnak. Az is egy dolog, hogy a kitűzött célt nem értük el, ami egyébként sem volt nagyon messze. Dehogy ilyen csúfos véget érjen a kalandtúra, az már mindennek az alja….

Mondjuk ami igaz, az igaz…. mit tagadjam.

Majdnem nyolc órát voltunk úton, és ezalatt nemhogy a kitűzött célt nem értük el, de még a lakótelepről sem sikerült kikeverednünk. Saccperkábé egy, azaz egy kilométert tettünk meg, amit ha jobban belegondolok, ennyi idő alatt egy háromlábú kaméleon is megtesz a szivárvány bárakárhány árnyalatában. Konkrétan: onnan, ahonnan feladtuk a harcot, simán látni lehetett azt a könyvtárat, ahonnét elindultunk. Úgyhogy sokmindenre nem lehettünk büszkék, az biztos…

De mindegy is... nem volt más hátra, mint a hátrafelé. Nem túl büszkén, de annál délcegebben visszaevickéltünk a kiindulási ponthoz.

…

…

Persze ott már híre volt annak, hogy milyen szeszpedíciót is vállaltunk magunkra. Komolyan mondom, Indianadzsonszt sem fogadták volna lelkesebben, mint akkor minket. Töviről hegyire el kellett mesélnünk, hogy hol és merre jártunk, milyen kalandokban volt részünk.

…és bár igen-igen meg voltunk illetődve, és nagyon kijött rajtunk a fáradtság, mégis,  jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy ennyien szurkoltak nekünk. Igaz, hogy ekkorra már két összetett mondatot nem tudtunk összerakni, az alap alany-állítmány összetételű monológokat pedig egy külön erre a célra szakosodott különítmény sem nagyon tudta megfejteni… csupán a menet közben pontosan vezetett itinerünket lobogtattuk mindenki orra alá, amin tételesen szerepelt, hogy hol, mikor, mennyit és mit olvastunk.

…

…

Ennek ellenére mi a mai napig büszkén valljuk: a nagy messzeségig nem jutottunk el, de a foglalkozásunk mégis elérte a célját….

….ahogy a régi közhely is jól rávilágít: a mókus is egy olyan rágcsáló, mint a patkány, csak nagyon jó a marketingje…

Minap spanommal ütköztünk a könyvtárban. Nem éreztük azt, hogy túlságosan műveletlenek lennénk, így csak óvatosan olvasgattunk. Jobbára egymás tekintetének a régenlátása volt az ok az összejövetelre. Hogyvagy, mizujs, velemsemmi, mindenarégi – tudodteezt hogymegyez.

A kedvenc olvasószobánk falán nagyképernyős lapostévé. Keveset nézzük, nem is igazán miattunk van hadrendbe állítva. De vannak, akik a mindennapi betevőjük mellett szeretik nézegetni a mindenféle baromságokat. Éjjelnappalkőrösladány, anyátokközt, jobbanrosszat, meg legújabban a tanyát vagy mit. Mondom is a népeknek minduntalan, hogy előbb-utóbb beszivacsosodik az agyuk, ha sok ilyen műsort néznek. De hát mondhatom én, olyan, mintha a falnak beszélnék.

De most valami miatt mi is csendben ültünk. Biztos a front tehette, mert sok témánk nem akadt, amiről beszélgethettünk volna, helyette csak nagy bambán és lestünk ki a fejünkből. A tévé pedig, mint olyan, vonzza a tekintetet – lévén benne bárminemű agyatlanság.

Ekkor is épp egy mittudoménimilyen nagyonvalóságos életszerűtlen realiti ment. Benne mindenféle szereplővel. Narkóssal, alkesszel, qrvával, mindenféle aljanéppel – ahogy az lenni szokott.

El is gondolkodtam rajta, hogy ez most így tényleg jó? A sok senkiházit mutogatják főműsoridőben, a nép meg nyálcsorgatva lesi őket, de olyannyira, hogy még ők a példaképek.

Pedig ha az utca emberét néznénk, jócskán lenne közöttük olyan, aki ugyan a társadalom perifériáján él, mégis tudná magát prezentálni egy ilyen műsorban. Egyszerű marketing kérdése lenne az egész….

Körbe is néztem, hátha találok is ilyen embert a közvetlen közelségemben.

Háááát….. nagyon nehéz dolgom nem volt.

Itt van rögtön a Pista bá, a könyvtárosnéni nagy kedvence. Valamikor biztosan volt ő műveletlen is, de évek óta mindenki csak művelten látta. Persze, vannak ebben neki fokozatok, de az alap nála olyan volt, mint nálam a hardcore. Mestere volt a képességének, és ezt rendre bizonygatta is. Két-három novellát seperc alatt el tudott olvasni, úgy, hogy egy könyvbe is belekezdett. És mindezt egy kézzel, bemelegítés nélkül.

Eljátszottam a gondolattal: ha Pistabá ugyanezt csinálná, mint most, csak nem ebben a szerkóban, hanem valami fényes göncben, illetve nem a könyvtárban támasztaná a könyvespolcot, hanem a kamerák előtt parádézna, biztos tele lenne zsével. A gárék meg csak úgy szaladgálnának utána, csakhogy adjon nekik egy pár autogramot. Nade Pistabán nem feszül verszaccseöltöny, csak némi munkásruha. Nincs neki mercije, csak egy szakadt kempingbicaja. Mégis, a tévében szereplő, folyton nagyonművelt állapotban lévő színészünk max csak csókolomot köszönhetne az öregnek, azt is csak messziről. Mert emberség tekintetében azért elég rendes a különbség – már ha hinni lehet a bulvárnak.

Vagy ott van Gonzi. A Gonzálesz. Nevét onnan kapta, hogy mindig be volt nyalva valamitől, állítólag a szpídtől. Innen is a neve: szpidigonzálesz. Őt még aligha látta bárki is olyan állapotban, amikor nagyjából be tudta volna határolni azt a földrészt, amelyet éppen tapodott, de mégsem lett belőle ünnepelt híresember sosem. Bár sosem volt annyira tudatánál, hogy pontosan tudja, merre van arccal, mégse hallott arról senki, hogy bármi csúnyaságot is csinált volna. És az is igaz, hogy nem ült sosem volán mögé ha be volt állva, és nemcsak azért, mert nincs se jogsija, se autója. Holott a műsorokban igen gyakran feltűnik sok olyan manus, aki betépve-beállva megcsinálta a maga bűnözési rátáját – és most mégis őket nézi a fél ország, hogy jajjdemilyensármosak és olyantehetségesek. Nnna, ezeket Gonzi simán kenterbe verné, ha egyszer a kamerák előtt tolhatna el egy spurit. Híres lenne egyszeriben, mindenki őt akarná utánozni. Mondana olyan monológokat, hogy Rézandrás legyen a talpán, aki megfejti…

Pirikét se hagyhatom ki a sorból. Nem csak azért, mert Pirike egy jelenség, hanem azért, mert…. mert…. najó, azért, mert Pirike egy jelenség. Mert a Pirikét mindenki szereti. Meg a Pirike is szereti, hogy ha mindenki őt szereti. Nagyon nem is szokta magát kéretni, elég olcsón megszámítja a megszámítanivalót, sőt, néha még csomagajánlattal is szolgál. Ugyanis szabadidejében idegen nyelvből ad zenekari órákat. Hogy milyet pontosan, azt nem tudom, annyi bizonyos csak: nem vonóshangszeren játszik és nem angolul beszél. Nameg minden ötödik igénybevétel akciós. Márahogy mesélik ugye….

De nem is ez a lényeg. Merthogy Pirike szakasztott úgy néz ki, mint a luxusgárék a tévében. Ugyanolyan szőke, mint ők – csak Piri nem festi a haját, így hát még gyári barnásvörösben pompázik. Ugyanolyan nagy a külsőleg látható tüdeje – csak Pirikének éppen nincs tele szilikonnal, így hát maradt ez is a széria méretben. Ugyanolyan vastag pittye van – de Piri nem töltette föl a száját mindenféle lónyállal. Tán csak annyi a különbég köztük, hogy Piri nem jár Dubajba magát továbbképezni, max csak a szomszéd kerületbe kéthetente. Úgyhogy ha Pirike nem a kínaiból öltözködne, nem a Bicskásjanihoz járna fodrászhoz, meg otthagyna a plasztikai sebésznél három millát, utána pedig megtízszerezné a szolgáltatásai árát, simán elvezethetne egy valóságsót. Vagy egy esti beszélgetősműsort. De egy idájárásjelentés simán kijárna neki.

Nem utolsósorban ott van a Toldi is. Toldi az egy külön esettanulmány. Nevéből rájöhettél: sportoló volt annak idején, nem is akármilyen. A sportnak pediglen velejárója a kidolgozott alsó- és felsőtest, arra meg ragadnak a csajok, mint akiknek muszáj. Toldira meg ragadtak a csajok, mint akiknek muszáj volt, csakhogy Toldi nem érte be ennyivel: kellett neki a sok olvasnivaló is. Úgyhogy élete utolsó meccsén úgy elverték, mint a cimbalmot. Azóta csak olvas. Mondjuk azt versenyszerűen…. Ám ha az utolsó meccse a tévében látható lett volna, hiába verték volna meg, híres lenne ő is, mint a nagyok. És ha ő is egy kicsit kiglancolná magát, simán beleférne bármelyik szombat esti vetélkedőműsorba, mint karierrjét derékba törő szegényszerencsétlen veterán sportoló – és még sajnálná is mindenki, hogy milyen lelkibeteg szegénykém…

Vágner úr aki még szóba jöhet…. muzsikus a lelkem. Legalábbis van egy szájharmonikája. Állítólag szeret zenélni rajta – a baj csak az, hogy nem tud. Úgyhogy amikor már elég novellát elolvasott, akkor belekezdene a kedvenc strófájába, de ilyenkor a mindenkori jelen lévő olvasóközönség rövid úton kipenderíti a könyvtárból. Ennek okán én még speciel sosem hallottam zenélni. És ha még mindez nem lenne elég, Vágner barátunk…. hát hogy is mondjam…. szóval…. szóval egy svéd cserediákprogramból nálunkmaradt veterán. Érti ő a magyar nyelvet, csak érdekesen beszéli. Néha jó lenne, ha menne alatta némi feliratozás.

Így hát kisérteties hasonlóságot mutat Vágner úr a tévéműsorokban fel-felbukkanó mozdonyszőke fiatalemberrel, aki sem énekelni nem tud, meg zenélni sem, és még a magyar nyelvet is töri. Én személy szerint szívesebben látnám a földimet egy vetélkedőműsorban, mint azt, akit mostanság ajnároz a televízió.

….mi is lenne hát a megoldás?

Semmi egyéb, csak némi marketingfogás.

Úgy kellene beállítani a népek ügyes bajos alantas dolgait, hogy nemhogy nem botránkoznánk meg rajta, hanem még csodálnánk is, hogy jajjjdenagyonjóneki…. egy nagyvalag reklám, oszt jóccakát. Mehet mindenki a tévébe bele.

….

….

Milyen karaj is lenne…. Egy beszélgetős műsorban Pirike nagyban ecsetelné, hogy milyen jó is volt a dubaji fotózás vagy a berlini dizsésmunka, Toldi barátunk helyeselne rá egy passzos izompólóban, a háttérben pedig Vágner úr játszana szájharmonikán…. A beszélgetés közben meg reklámok, ilyenfogkrém, olyankenőcs, majd snitt, és láthatnánk ahogy Gonzi tolja az utcán éjjel nappal Budapesten, miközben folyamatosan arról beszél, hogy ez az igazi életérzés, és élőben figyelhetnénk, ahogy Pista bá papírzacsekből olvasná a novellákat.

Ez lenne csak az igazi laszvegasz!

…arról nem is beszélve, hogy a könyvtárnak is milyen jó forgalma lenne ezután, hiszen innen indultak el a celebek a nagyvilági hírnév felé…

….

…

Spanommal meg is állapítottuk: egyforma itt az egész világ.

Ugyanolyan a narkós, az alkesz, a qrvinyek, de még ugyanaz a senkiházi is.

Csak míg az egyik a tévében feszít, a másikat lenézi a jómagyar honpolgár.

Jó is ez így, ahogy van….

…

…legalább a könyvtár az maga az életszagú realiti…

Ma reggelre teljesen bezsongott a fejem. Még a szokásosnál is jobban. Ez a vasárnaposdi nagyon divatba jött manapság.

Egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó, hogy megint nyitva lesz minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett vásárolni vasárnap. Tiszta gáz, hogy nem lehetett plazmatévét venni, meg soppingoltatni az éppen aktuális plázacicáinkat.

Mindemellett egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó volt, hogy zárva volt minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett a családdal vasárnap a dolgozó, tiszta gáz, hogy most már nem lehet fagyizni menni, meg kirándulni.

Persze, elgondolkodtam én, hogyne gondolkodtam volna. Elvégre ezért van nekem eszemnekem. Hogy gondolkodjak.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy végül is mindenkinek igaza van itten, és mégsincs senkinek sem igaza itten.

Mert ugye a világ legnehezebb munkájáról beszélünk! Ahol dolgozni kell, meg a sok barmot elviselni! Napersze…. rákontráz erre boldog-boldogtalan, hiszen mindenki tud legalább két olyan szakmát mondani, ami a világon a legnehezebb, és a legnagyobb szívás.

Fogtam hát magam, süttettem a Kedvesédesanyámmal hamubasült bogácsát, fogtam a kedvenc vasár- és ünnepnapi túrabotomat, és elindultam megkeresni a világ legnehezebb munkáját. Nagy túrára készültem, hiszen talán még a város végéig is el kell nekem menni, hogy kerek egészben láthassam a mindenféle munkákat, és el tudjam dönteni, melyik is a legnehezebb!

Először is tankoltam egy cseppet a kocsiba – mer üzemanyag nélkül az sem mozdul egy tapodtat se manapság. Beállok a kúthoz, tankolok, megyek be fizetni. Állok a sorban, várom a soromat. Előttem népek, mindenfélék. Azegyik tankolt, de kártyával fizetne, nemkérszámlát, amásik nemtankolt, de kávét kér, a harmadik benzint tankolt a dízelbe, kéne valamit csinálni de rohadtgyorsan, a következőnek levegő kéne a kerékbe, a maradék meg duhajkodik hátulról, hogy deménemhaladasor gyorsabban, mehogy miértilyenszerencsétlen az eladó. Egy lány a pultban, egy csávó odakint, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket kerékkulccsal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Enni is kell valamit, merthát a bogácsa csak nem tart örökké – mentem hát befelé a sarki kisboltba is zsömléért. Totyogó nénike, mackónadrágos alkesz, babakocsis anyuka, ecsetfejű divatgyerek van a pénztárnál. Az egyiknek az nem tetszik, hogy nem lehet kártyával fizetni, a másiknak nagyon nyakába fúj a légkondi, a harmadiknak nagyon melege van. A kért tízdeka parizer miért lett tizenegyésfél, a kilóskenyér miért nincs szeletelve, a tejfölből miért csak ötféle van – csak kevés panasz a sok közül. Két eladó, egy pénztáros, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a csabaikolbásszal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Kéne némi zöldség is, merthát reformtáplálkozásügyileg mostanában vagyok felszállóágon – irány hát a zöldséges. Kevés póréhagyma, némi krumpli, marék hónaposretek, elégez az útra. A népek itt is ugyanazok: kinek az a baja, hogy márciusban nincs dinnye, kinek az, hogy miért nincs már ananász, a másik azon panaszkodik, hogy az emmes tojás miért olyan kicsi, meg egyébként is, a cukkíni biztos azért akciós, mert már le van járva a szavatossága. Az egyszem eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kígyóuborkával, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Mi lesz, ha megvágom magam útközben? Be kéne kötni a sebet akkor… irány hát a gyógyszertár. Mi van bent? Ugyanaz, mint eddig máshol is. Egy kiscsaj a pultnál értetlenkedik, hogy aztkéri, ami a tévében volt, de a nevére nem emlékszik, egy csávó nemérti meg, hogy a mittudoménmit csak receptre lehet, egy manusznak meg fel kellene olvasni a betegtájékoztatót. Három hölgy a pult mögött, minden feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy levél kalmopirinnel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Álmosan nem tudok vezetni - irány hát egy kávézó. Jó lesz kicsit lehuppanni, felpörögni. Kávétkérek, kétcukorral, tejnélkül, kevéshabbal. Asztalnál társaság, jópofák, megyaduma. Hogyapultost hogyésmikormennyiszer, vizetkérnek  kétbubisat. Mások fizetnének, csettingetnek, integetnek. Sok szót hallok, de kettőt nem: legyenszíves-kéremszépen. A felszolgálón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kávédarálóval, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Már majdnem útra keltem, mikor eszembe jutott: van egykét sárgacsekk, csakbekénefizetni, kitudja mikor érek haza - irány a posta. Sorbanállás, már meg sem lepődök. Bácsinak bélyeg kéne, de az nincs ennél a pultnál. Nénikek boríték, az sincs itt, máshol kell várni. Egy suhanc csomagért jött, azismásikpult, lassan rájövök, olvasni sem tudnak a népek, pedig a sorszámkiadó autómata még számomra is egyértelműen írja ki: levélfeladás egyesgomb, befizetések kettesgomb. Postásnénin feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a telefonkönyvel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Jut eszembe, cigi is kéne nekem, mert még a rövid utat sem bírom dohány nélkül, nemhogy a hosszút. – irány a trafikba be, veszem a szokásost. Csávó jön, bűzlik, mint a dög, kéri az ürgét. Eladó mondja, megneigyaidebent, de az csak felbontja. Fiatal bejön, kérik a flekót, az nem adja, de istenuccse megvanmárőtizenkilencis. Az ajtót csukjabe legyenszíves, minden másodiknak el kell mondani, közben meg kapja az ívet visszafelé, hogy gyere, csukdbete. Az eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy hamutállal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

….nnna, és ekkor döntöttem úgy, hogy nem megyek én sehova se….

Minek?!

Még el sem indultam, nemhogy a város végére nem értem el, de még a kerület határát sem láttam rendesen – mégis láttam a világ legnehezebb munkáit, ahol mindenki dolgozik napra és évszakra való tekintet nélkül. Mosolyogva, mint akinek jókedve van…

Megvan mindenkinek a maga zöld gyepe, és mindenkinek jobban tetszik a szomszéd keresztje.

…így is van ez rendjén…

…lehet-e maradandó élmény a locsolkodás? Szerintem igen…

Gyermekkoromban mindig nagyon vártam, hogy mehessek locsolkodni. Tanultam a verseket előtte ezerrel, hogy majd minél több kápét kapjak. Najó, volt olyan hely, ahol csak tojást és/vagy csokinyulat kaptam, de azokat a helyeket jól megjegyeztem, és nem mentem oda a következő évben.

Felserdülvén azért annyira már nem volt buli a húsvét, mert azok a lányok, akiket gyerekként megöntöttem, felnőttek, és már nem igényelték annyira a locsolóverseimet. Meg úgy engemet se nagyon… Pedig nekem akkor még nagyobb szükségem lett volna némi plusz tőkeinjekcióra az épp aktuális projektjeim megvalósítására. Nade így jártam: hiába tanultam én szebbnél szebb verseket, hiába vettem meg az ábécében a drágábbik locsolóvizet, a lányok lehúzták a rolót – volt locsolás, nincs locsolás. Csekély vigasz, hogy nem csak én jártam így….

Ráadásul kisvártatva elkezdtem dolgozódni. Viszont a húsvét ekkor már inkább jelentette a gályarabságot, mint az ünnepet – lévén a vendéglátásban ez egy igen kiemelt időszak. A sok evésivás-locsolás-tojásgyűjtés helyét felváltotta a meló…. elmentem péntek reggel dolgozni, és jóformán hétfő este keveredtem haza. Közben meg beletettem a makkoscipőmbe párszáz kilométert.

A fordulatot azonban épp ez jelentette: mert húsvétkor az egész kollektíva kollektíven szívott, úgyhogy a lányok-nők-asszonyok, akiknek szintén a meló jutott az ünnepekre, igyekeztek azon lenni, hogy csak egy kis időre is, de ünnepeljék valahogy azt, hogy őket ünnepelik. A rendesebbje ezért húsvét hétfőre hozott is magával némi perostojásos csokinyuszit, a legrendesebbje meg némi háztáji olvasnivalót – csak úgy bemutató jelleggel. Mi meg mindezért cserébe igyekeztünk megtanulni a négy sornál hosszabb locsolóverseket is….

A locsolásnak egyébiránt nagy feneket nem kerítettünk: műszak előtt, vagy műszak után volt esedékes az érintett hölgyeményeket bebiztosítani arról, hogy nem fognak elhervadni. A kezdeti szép versikéket felváltotta mindaz, ami épp az emberfia eszébe jutott akkor és ott. Így lett pölö egy klasszikus Pokolgép refrénből egy egész faja kis locsolóvers (Jegyezdmegjól, míg a földkerek, mindiglesznek rokkerek! Szabadelocsolni?) , vagy a műveltebbek részéről egy Petőfi adaptáció (Egész úton hazafelé azongondolkodám, miként fogom meglocsolni magát! Szabadelocsolni?) – a lényeg csak az volt, ott legyen a végén a költői kérdés: szabadelocsolni? …ám egy-két év elteltével egész másfelé irányítottuk az energiánkat, úgyhogy egy fia verset nem tanultunk többet.

Miért-miért?! Azért. Azért mert.

Najó, elmondom miért, nehogymá majd pont Te ne tudjad: mert nem vettünk kölnit. Sőt, még szódásszifont sem. Egész egyszerűen maradtunk a klasszikus vödör+hidegvíz mellett. Aminek persze megvolt az oka: hamár gályáztunk az ünnepekben, legalább néztük, ahogy az átázott ingeken keresztül sejthetővé válik a csajok cicifixe. Bár volt pár olyan megátalkodott kollegina, akik jól kicseszerintettek velünk, mert nem vettek a blúzuk alá semmit sem. Így aztán volt meglepetés mindkét részről….

Az egyik munkahelyemen ez a dolog odáig fajult, hogy a nők úgynevezett locsolkodó ruhában jöttek dolgozni. Értsd: alig valami volt rajtuk, hogy kevesebbet kelljen majd szárítani. Még a fehérneműt is lepórolták ilyenkor magukról. Ezen felháborító tény következtében kénytelenek voltunk különféle szabályozásokat életbe léptetni. Miszerint: bizonyos életkor és testömegindex fölött nem voltunk hajlandóak meglocsolni senkit sem a vödörvízzel, hanem csak kölnivel. Mondjuk azzal egy egész üveggel.

A lényeg viszont az volt az egész történetben, hogy élveztük, ahogy a nők visítanak. Mondjuk visítottam volna én is, ha a lehető legváratlanabb pillanatban nyakon öntenek tizenöt liter hidegvízzel…. de hát ez van, ez a húsvét. Neméntaláltamki….

Egész hadműveleti irodát hoztunk létre sebtiben, minden egyes alkalommal, mikor a leendő áldozatunkat meg akartuk önteni. Bármilyen vérbarom volt is a főnök, még ő is velünk volt akkor, hiszen az ilyesféle mókázásból ő sem akart kimaradni. Így aztán „Egységben az erő!” felkiláltással minduntalan sikerült becserkészni a hervadónak látszó hölgyeket, hogy aztán mint trófeát, nézzük a szárítón a ruhák tömkelegét. Az őszinte sívítozásokat meg még napok, hetek múlva is emlegettük, tízes skálán pontozva, hogy ki is vonyított odaadóbban.

A legérdekesebb és egyben legemlékezetesebb húsvéti locsolás mégsem ezen tények miatt került be a memoáromba…

Egy szállodában dolgoztam éppen akkor, mikor bekövetkezett a nagyonnemvárvavárt húsvéthéfő. Az éppen aktuális kolleganőnk tudta pontosan, hogy mire számítson ilyenkor, úgyhogy szegénykém igyekezett elejét venni a dolgoknak: úgy állt a locsoláshoz, hogy mi azt ne élvezzük.

A következő volt a gondolatmenete: ha nem sikít, akkor nem élvezzük. Ha meg nem tiltakozik, akkor talán meg sem locsoljuk. Pedig szemrevaló, fiatal teremtés volt, és pont ebből a szempontból alig vártuk a húsvétot: jó előre készültünk, hogy milyen szép látványban is lesz részünk. Hiszen az alap, kincstári munkaruhában is megtöltötte az étert, és amikor elképzeltük, hogy egy vödörnyi (pontosabban: fejenként egy vödörnyi) víz landol a korpuszán, az ugrik majd be, hogy olyan, mint Évamendesz a Béjvaccsban. Vagy valami hasonló…. Ha meg még vastagon sivít is hozzá, az maga lesz a gyönyör! Mondtuk is neki jó előre: húsvétra necsak hímestojást hozzon, hanem egy komplett váltóruhatárat.

Erre a kollegina hogy jött be dolgozni? Mint az okoslány a Mátyás király meséjében: voltis rajta ruha, meg nemis, jöttis, meg nemis. Ugyanis az a falatnyi rövidnadrág meg a pici felső az nem sok mindent takart… és hogy ezt még tetézze, odaállt elénk, csípőre tette a kezét, és azt mondta: - Nnnna, ittvagyok, öntsetek meg, hagy haladjak dolgozni…

….aztarohadtmocskosbüdösfrancba…. …csak álltunk ott, mint egy vert sereg…. hümmögtünk, hogy hát ígynemjó, úgynemjó, de a kollegina hajthatatlan maradt: szemmel láthatólag várta a locsolást.

Ott volt a vödör a kezünkben, de valahogy nem volt kedvünk reája önteni a tartalmát. Kedvtelenek voltunk. Elvette a játékunkat. Elhangzott ugyan egy-két kékerdő meg zöldibolya, löttyintett is a lúzerebbje rá pár csepp párfőmöt, de a húsvét egyik várvavárt sarokpontja elmaradni látszott…

Hanem aztán a lelkem mélyén mindaddig szunnyadó okosabbik énem felébredt.

….és én, a Hős, egycsapásra megmentettem a húsvétot….

…

…

Ölbe kaptam a leányzót, és meg sem álltam vele a szálló szabadtéri úszómedencéjéig. Hiába ordított szegénykém közben, hogy "necsináld,necsináld,necsináld", én biza hajthatatlan maradtam. Belevágtam úgy ruhástól-cipőstől-ritikülöstől-mindenestől, majd közöltem vele, hogy kedvesegészségedre-elnehervadjál.

Meglett hát a látvány is, meglett a széles visítás, és persze meglett az ingyen vizespóló is egyszerre. Mondanom sem kell, vittem a prímet.

…

…

Nadeezután… ….hatemégláttál bolond menyecskét….

Nem is az volt a baj, ahogy kinézett ezután. De mondjuk az se volt semmi…. A frizura az ugrott. A smink az lefolyt, de rendesen. Mikor kápászkodott ki a medencéből, kajakra olyan volt, mint abban a bizonyos horrorfilmben a lány, mikor a kútból mászik elő.

A nevetésünk rögvest abbamaradt, és mindenki igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a kolleginától, és az általa gerjesztett veszélytől. Komolyan mondom, én azért elég rendesen el vagyok eresztve bátorságügyileg, de akkor és ott úgy féltem, mint a nagyon. De nagyon.

Hogy mit mondott pontosan a kolléganő, azt most nem idézném fel teljes mélységében. Szerintem tudod Te azt pontosan.

…

…

Aznap igen fagyos hangulatban dolgoztunk.

Bár – ezt talán mondanom sem kell –, mikor a leányzó nem látta, azért megkaptam a mázsa hátbaveregetést a többiektől, meg a hektónyi elismerő pillantást.

...mondjuk az is igaz, hogy a hónap dolgozója az nem lettem.

….de akkor is megérte!

A női egyenjogúságért folyó harcban egyesek szerint át vagyunk esve a lónak a túlsó oldalára. Úgyhogy ha történetesen nem vagy a férfinem elnyomott, de értékes képviselője, az alábbi sorokat a saját érdekedben ne is olvasd el….

Minap megyek a könyvtárba, némi kultúrát magamba szívni, mert már éreztem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a műveletlenség. Az meg ugye baj.

Az olvasószobába lépve látom, hogy az egyik csendes sarokban ott ül Tibi spanom. Előtte egy félig elolvasott regény, és végtelenre állított optikával szemléli a szemlélhetetlent. Megszokott látvány lehetne ez akárhol és akárkivel, na de nem Tibivel! Mert a Tibi az egy műveletlen tuskó…. ha nagyritkán olvasásra adja a fejét, annak bizony nyomós oka van. Úgyhogy rögvest levettem, hogy vanittbaj, nemkevés.

Alig ültem le mellé az asztalhoz, mikor réveteg tekintettel, köszönés helyett csak annyit mondott nekem: - Reménytelen….

Nabakker, mostakkor miapálya – gondoltam magamban. Merhogy spanomnekem olyannyira bölcsre tudta magát olvasni ilyenkor, hogy filozófus legyen a talpán, aki értelmezni tudja a gondolatmenetét. Én meg, aki messzeföldön híres a butaságáról, máskor sem értem a szavának járását, nemhogy ilyenkor…. úgyhogy csak néztem rá a nagy kerek bociszemeimmel, mint aki tudja, hogy mi a szitu. Pedig nemis.

- Figyejjé, spanom – kezdte Tibi, anélkül, hogy kérdezem volna bármiről is. – Úgyx@r ez az egész, ahogyvan. Belefáradtam. Elég volt.

Nnnnna, itt már azért kezdtem kapisgálni, hogy merre van arccal, mert Tibi ennyire befordulva csak akkortájt szokott lenni, mikor valami nő van a dologban. Mondjuk ez azért így nem helyes, mert Tibi környékén mindig annyi nő van, mint a nagyonsok. Úgyhogy pontosabban csak akkor szokott ilyen lenni, ha a nagyonsok már nem olyan sok, csak egy, az az egy viszont már nagyonsok. Vágod, ugye?

- Hallgatlak – mondtam megértően. Jóllehet tudtam, hogy olyan monológot szabadítok ezzel a kéréssel magamra, hogy azt még maga Seldonkúper is megirigyelhetné, arról nem is beszélve, hogy sokszor még engem is meg tud győzni az igazáról – holott én híres vagyok a szektipus… szkepitus… szkeptukis…. naszóval én nehezen vagyok meggyőzhető bármiről is.

- Elegem van – folytatta hát Tibi. – Engem, és minket senki nem ért meg. Folyamatosan azt hallom, hogy milyennek kéne lennünk. Nekünk, férfiaknak. Ügyesnek, figyelmesnek, jóképűnek, ésatöbbi. De én mikor mondhatom el, hogy mit szeretnék?

Uhhh…. már az elején tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű menet, de ekkor már tényleg rádöbbentem, hogy ez valóban egy hosszú sztori lesz. Gyorsan lapoztam is egyet a könyvecskémből, hogy megfelelő tudatállpotban legyek én is mihamarabb…

- Nekem esik ez is ma délután, hogy miért nem keresem. Hogy miért nem hívom? Hogy miért csak ennyi? Hogy miért vagyok én is olyan, mint a többi? Hogy miért én is csak azt akarom?

Mert tudvalévő, hogy a Tibi az egy jelenség. Nem az a műmájer jankóbáró, aki csilivili verdákkal jár csajozni, nincs teleaggatva fukszokkal. Nem az a délceg fajta, kigyúrva se nem van, mint a répáslegények tavasszal. De mégis, ha ő megjelenik valahol, akkor ott bizony meg van jelenve, és rohadjakmegnemtudom, téllegnemtudomhogycsinálja, de ott bugyingó nem marad szárazon sosenem. Hogy tud ennyit csajozni, ez örök rejtély marad számomra….

- Nekünk bezzeg mindig elmondja mindenki, hogy milyenek vagyunk. Túl sok a követelmény, mégis próbálunk megfelelni. Sőt! Meg is felelünk. Erre mi a hála?! Semmisenem. Sőt! Még mi vagyunk osztályozva! Nahátebből elég! Most már betelt a pohár! – hőbörgött tovább szenvedélyesen.

Kérdeztem volna én bármiről, de nem nagyon tudtam, hogy miről. Mert a Tibi az nekem egyfajta példaképemnekem. Nekem, aki sosem merek hölgytársaságban feloldódni, aki mindig zavarba jön, ha kényes témák kerülnek elő, egy ilyen fószer, mint a spanom, ez egyfajta Mester, egy követendő példa! Ráadásul nemnagyonértem a mostani gondolatmenetét, úgyhogy csak ültem tovább csendben.

Ő meg persze csak folytatta…

- Mégis mit gondol, miért nem kerestem? Ha annyira kajak lett volna minden, kerestem volna! De nem. Neeeem. Ezbakker, ez mindenvolt, csak kajak nem. És megmondhattam neki? Nem. Neeeeem. Mert itt minden úgy van, ahogy azt tálalják. De hát nincsen úgy! Nem úgy van tálalva!!!

Szerintem itt a fejem már egyre jobban kezdett egy kérdőjelre hasonlítani, úgyhogy rögvest egy mindent kielégítő magyarázatot is kaptam.

- Összefutunk. Jókiscsaj, pöpec kis bringa. Vágod nem?! Pedig ismered te is. Na mindegy…. Szóval összefutunk. Beszélgetés, kávé, telszámcsere. Esemes, ímél, miegymás. Tudodteezt. Másnap randi. Eljön. Hatemégláttáljóspinét….. nemaza fullextra, de beindult a nyálam, ha érted. Megyünk haza. Elvoltunk. Debaz+ én akkorsekeresemtöbbet, ha fizet érte. Nemén.

Itt aztán végképp elvesztettem a fonalat, amit tulajdonképpen igazán nem is találtam meg. Most akkor jócsaj volt, vagy nem? Vagy most akkor mivaaaaan???? De szerencsémre Tibi látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen képben, úgyhogy mondta tovább.

- Bakker, mondom, pöpec bringa. Kitéve ami kell, magassarkú, szűkruha. Eddig vágod. Fodrász, smink, körömlakk. Ahogy kell. Parfüm diszkréten. Rendesen megnézte mindenki, mikor sétáltunk. Jódumás is volt. Vagány, talpára esett, mondom, ez nagyon tudja, hogy mit akar. Deamikor hazavittem…. cipő, ruha le. Háááát, ott már gyanús volt. Mintha kicsit vaskosabb lett volna ruha nélkül, mint ruhában. Főleg deréktájon. A dekoltázs meg csak kamu volt! Az a bizbaszos szivacsos emlőstabilizátor volt rajta, az az izé, az a pusaf vagy mi… De okés, mondom, biztos a fény teszi. Bemegy a fürdőbe. Kijön. Demintha nemisőlett volna! Leszedte a sminket…. hát nem volt szép. Nagyon nem. Dejólvanmondom, hamárittvagyunk, meghát már én is nagyon meghát voltam. Vágod nem? Elkezdtem. Én. De ő nem! Ezbaz+ csak volt, elvolt, mint egy grillcsirke. Utána meg mondja, hogy végülis jóvolt, csak hamar végeztem. Én! ÉN!!! Énvégeztem hamar! B@szod, hát alig vártam, hogy vége legyen már, mert csak kínlódás volt az egész! Senemszép, senemjó, erre meg még ő kritizál! Deakkormeg minekvárja, hogy keressem utána?

….nnnna, itt azért már kezdtem kapisgálni, hogy miről is folyik itt a nagybanszó.

Az örök problémáról: nem úgy néznek ki a gárék este, mint reggel. Spanom esetében az illető pedig már estére sem úgy nézett ki mint délután. A teljesítményről meg még nem is szólva.

- A másik, ami meg még teljesen kiakasztott – folytatta Tibi - , hogy teljesen előadta magát, hogyőmilyen szabadelvű, és hogy mennyire nincsennek tabuk. Hát tabuk azok nem voltak, ahogy más se. Csak ott tespedt, semmit nem csinált. De azt ugye simán elvárta, hogy én hozzam a maximumot. Csoda, hogy annyit bírtam. De most gondold el! Én is öltözzek úgy, hogy felveszek egy fűzőt, és akkor az ingen keresztül majd nem látszik, hogy mekkora a belem? Tegyek a nadrágomba egy rúd téliszalámit, hogy mindenki lássa, mekkora van? Hordjak én is vastagtalpú cipőt, hogy magasabb legyek? Fessem be a grambám, hogy ne lássa senki a szemem körül a karikákat? Tudod mi lenne az?! Átb@xás! De nagyon keményen! Nnnnna, én erre nem vagyok hajlandó. És látod, ebből lett elegem… Közben persze, peeeersze, a barátnőkkel dumálnak ki minket, hogy nekünk mekkora van, meghogy mennyit bírunk vele – de hogy nekik mi mekkora, az, aaaaz már nem téma! Úgyhogy innentől fogva én is osztályozom majd, hogy ki hányas, ki mennyit érdemel!

…

…

Itt értettem meg teljesen haverom búját-baját. Itt, ezen a ponton adtam neki igazat. Okés, az igaz, hogy nekem ha három életem lenne, akkor se volna annyi csajom, mint Tibinek fél év alatt, tehát tapasztalati úton nem tudom biztosan, hogy igaza van-e, vagy sem, de hát ő csak tapasztaltabb énnálam, úgyhogy neki van igaza, és kész.

A beszélgetés ezután csakugyan beszélgetés volt, nem pediglen csak spanom osztotta az észt. Igen, képzeld el, addigra már én is olvastam egy keveset, de csak azért, hogy én is okosabb legyek valamelyest.

Nekikezdtünk hát ötletelni – hiszen erre a kardinális problémára is megoldás kell.

Minekután a világban nagyon régen megvan ez a kettős mérce, hát mi majd akkor cseppet igazítunk az arányokon. Ha az egyik oldal elvár valamit, akkor biza legyen a másik oldalnak is elvárnivalója!

Gondolatmenetünk szerint az már mégsem járja, hogy a csomagolás enyhén szólva nem azt rejti, amit maga a csomagolás sejtetni enged. De hát a fogyasztóvédelmi hatóságot ilyen ügyek miatt csak nem lehet keresni. Nem mellesleg az meg már mindennek a teteje (avagy alja), hogy a férfiak felé mindenféle kívánalmak vannak ágyügyileg, de visszafelé meg nincs ilyen jellegű kérelem megfogalmazva.

Hiszen emancipáció az van. De még mennyire! A sovinizmus az meg smafu…. hát akkor most mi ezt itt és mostan megváltoztatjuk! De meg ám!

…nekiláttunk hát….

Korrekt, több pontból álló kérdőívet szerkesztettünk, aminek minden egyes pontja a ma oly divatosan szajkózott őszinteséget próbálja meglebegtetni. Hiszen senki sem szeretne zsákbamacskát kapni ilyen esetekben….

Legyünk hát akkor valóban őszinték!

Az első pont a kinézetről szólt, úgymint: milyen méretű és típusú mellkastájéki stabilizátort visel, a nadrág és/vagy szoknya a kellő méretű-e, avagy három (vagy több) számmal szűkebb, a lábbelije visszaadja-e a valós testmagasságának a tényleges látszatát, a hajviselet tartós-e, avagy csak a pillanat hevében lett egyfajta kézzel érinthetetlen költemény, a tekinteten lévő vakolat dekorációs célokat szolgál-e, vagy éppenséggel konkrét elmaszkírozás tényét forgatja fent.

A második pont természetesen a leendő (éspersze sikeresen végződő) randevú következő szintre való lépéséről szóltak, úgymint: fizikai kondíció, dimenzionális méretek, külön kitérve a különböző űrmértékekre is, kellő mértékű ismeretek a korigényeknek megfelelő különböző, szélsőségektől nem mentes materiális tevékenységekről, egyéb hajlandóságokról….

A táblázat harmadik része pedig három leendő számot tartalmazott: az elsőbe az kerül majd, hogy előzetes értékelés során mennyire van taksálva az illető, a másodikban az, hogy az illető mennyire taksálja saját magát, a harmadikba pedig az, hogy mennyit is ért az egész utólag visszatekintve – egytől tízes skálán mindhárom.

…

…

Másnap, kevésbé művelt állapotban megtaláltuk a listánkat. Átfutottuk sebtiben.

Tibivel egymásra néztünk, és elnevettük magunkat, hogy csinálhattunk ilyen dolgot.

Persze, többet olvastunk a kelleténél, azért lett olyan amilyen.

…

…

Úgyhogy elkezdtük benne kijavítani a helyesírási hibákat, hogy valóban tökéletes kérdőív legyen, ami egyfajta történelmi mérföldkőként áll majd a sovinizmus országútján.

…a végleges verziót pedig  lehet, hogy itt is közzéteszem.