Para meg az itáliánó

Elveszteni valamit? Nem nagy ügy….  Elveszteni valakit? Az már nagy ügy.

A közelmúltban szervezték ezt az íjász VilágbajnokságotNenézzélilyenhülyén, említettem már, hogy volt ilyen, ha nem emlékszel, olvass vissza pár bejegyzést. Naszóval. Mint azt meg is írtam, ott voltam ezen a nagyszabású rendezvényen én is dolgozódni, vagy mi. De inkább csak vagy miMert igen hamar kiderült, hogy nemcsakhogy a nyilazáshoz nem értek, de sokminden máshoz sem. Ez van, én mondtam előre, de ők akkor is erősködtek, hogy dehogynem, pedig én már akkor is tudtam, hogy pedig nem. Mindegy, mentem, ők akarták, aztán már nem akarták, de én meg akkor már akartam, de nem tudtam. Zavaros ez, de a lényeg: nemsokmindent mertek rám bízni, nehogy baj legyen belőle. Pedig lett….

Mint említettem régebben is, első körben azért hívtak oda engemet, hogy emeljem a dzsembori színvonalát. Viszont hamar rájött mindenki, hogy ha nem a klaviatúrát püfölöm, akkor biza egy fia szót se tudok magamból kinyögni, kinézni meg hát úgy nézek ki ahogy, hovatovább a színvonalat nemhogy nem emelem, hanem igencsak redukálom lefelé. Viszont, ha már odahívtak, akkor csináljak is valamit ugye - mert az előadóestjeimen a kincstári három fő beépített tapsolóemberen kívül más nemigen volt jelen. De hát micsináljon egy magamfajta művészlélek? Valamit. De inkább semmit se.

Mindenesetre adtak mindig nekem egy olyan izgalmas feladatot, amivel elvoltam egész nap. És legyünk őszinték: másra nemigen akarták bízni, mert mindenki más az ilyenekhez nem volt olyan túl hülye, mint én.

A nagyonfontos feladatom egyik sarkalatos része az volt, hogy kísérjem le az versenyzőket a buszokhoz. Óóóóó, mondom, karaj kis feladat ez, pont az én képességeimnek való, nem lesz ezzel gebasz, megoldja mindenki ezt ügyesen magának. Merugye járni mindenki tud aki ott van, a buszt is csak felismeri minden ember, nehéz összekeverni a gumitalicskával, úgyhogy jóóóóóóleszez, hagycsináljamén.

Napersze….

Csak azt nem mondta nekem senki, hogy itt ám van agyalás, meg felelősség, meg minden. Ami nekem nem nagyon van sosem, értelemszerűen itt se. Elfelejtették ugyanis közölni velem, hogy ez a meló hogy is néz ki teljes mélységében.

Józan paraszti ésszel én úgy gondoltam, hogy jönnek a versenyzők a verseny végén, mondják nekem, hogy huhhhdejóvolt, deelfáradtam, megyekhaza, holabusz, mutimeg, én meg együttérzően és nagyonokosan bólogatok, majd jobb karomat a megfelelő irányba emelve, a mutatóujjam segítségével pontosítva a koordinátát, azt mondom, hogy ottabusz, viszlát, jópihenést, gyertekmáskoris.

Ehhezképest:

Kiderült, hogy a sporik igen nagy százaléka nem beszél magyarul, és hogy a buszmegálló túl messze van ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk megmutassam bárkinek is, hogy merre van az arra, ergo, oda kell őket kísérni. A komplikációt még csak tetézte, hogy annyian voltak, hogy nemhogy egy, de még két buszra sem fértek föl, egyenesen három jött értük. Éshogy teljes legyen az örömboldogság, nem egyszerre végeztek a delikvensek a versennyel, így értelemszerűen nem is egyszerre óhajtottak hazafelé menni.

Nameghogy elnefelejtsem megemlíteni, mindenkit, értsd, mindenkit fel kellett rakni a buszra, senki sem maradhatott a versenypályán. Ez mondjuk tök logikus is, csakhogy: az ojjektum és a buszmegálló között volt cirka másfél kilométer, és senki sem tudta megmondani, hogy van-e még valaki bent az erdőben rajta kívül, vagy port ő az utolsó. És nem csak azért nem tudták megmondani, mert ők nem beszéltek magyarul, én meg nagyon törtem a külföldit, hanem azért nem, mert tényleg nem tudták. És ami nagyobb baj, az, hogy ezt még a szervezők sem tudták…

Épp ezért ki lett találva egy rendszerAz utolsó ember valamilyen formában meg lesz jelölve a versenypályán, hogy lent a busznál lássam, ki az utolsó. Nem kell rosszra gondolni: nem lett leöntve senki se neonzöld festékkel, hogy lássam, a neonzöld káromkodó ember után már ne várjak senkit se. De még csak farba se lett rúgva úgy istenigazából, hogy lássam, hogy a sántító ember után már nincs senki. Egész egyszerűen felhívtak a pályáról mobilon, hogy mittudomén, a pirospulcsis-kockásszoknyás-ferdekalapos az utolsó, ha az leért, mehet a menet.

Értette mindenki ezt a rendszert, csak épp a versenyzők nem. Merthogy aki hamar leért, annak bizony sok időt kellett a nagysárgában aszalódni, mire az utolsó ember is kegyes volt lesétálni a többiekhez. Mert meg lett mondva: csak tele busz indulhat el, mert csak három van, és abba bele kell férni mindenkinek. Namegpersze az örök ukász is a szánkba lett rágva: senkit nem hagyunk hátra!!!

Ment is rendben minden, mint ahogy szokott.

Emberek jönnek, én ott állok, mosolygok ahogy a tekintetemen kifér, irányítok mindent és mindenkit, szemmel láthatóan olyan módon, mint aki tudja, hogy mitcsinál. Víderzén, gudbáj, óravoár, mondtam én mindent minden nyelven. Amint lejött a megjelölt uccsó ember, kiadtam az ukászt, hogy indulás, és már ott  se volt senkisenem. Így ment ez jópár napon keresztül, olajozottan, bravúrosan, gondproblémafennakadás nélkül.

De nem is én lennék, ha itt is nem lett volna valami izélkedés. Pedig most igazán nem én tehettem róla… deténylegnem….

Az egyik napon jön a telefon, hogy a kékpólós-fehérnadrágos az utolsó ember, ha az lejött, indíthatom a buszt. A jármű persze már félig telve volt, kora nyári délután lévén aszalódott benne mindenki. Szidtak azok szerintem mindent és mindenkit, hogy miért nem indul már el a menet, de hát a parancs az parancs, nem indulhat el addig a járat, míg rajta nincs mindeni az utolsó emberig.    Állok ott az úton, mint akinek kell, nézem az embereket, jönnek szép sorban. Nagysokára feltűnik a kékpólós is, intek neki, hogy haladjon, rávár mindenki…. odafut, felszáll, intek egy utolsót, éppen pacsiznék le a buszsofőrrel, hogy viszlátholnap, mikor megcsörren a telefon a zsebemben. Felveszem. Spanom hangja a másik oldalon, halálrarémülve ordítja a fülembe, hogy elneindítsdabusztbaz+, ittvanmégegycsapat, elveszettegykisgyerek, megkellkeresni….

Aztajóbüdösrohadtmocskos…… miiiiivaaaaan?!?!?!

Hogyhogyelveszett, hogyhogyvanmégegycsapat, hogyhogykisgyekek, hogymiarákvan?!

A haver két levegővel elhadarta, hogy mikor bement az erdőbe, úgy tudván, hogy már nincs bent  senki, talált egy csapatot még, akik lázasan kerestek egy gyereket, aki elszakadt valamikor a csapattól, és most nincs meg. Úgyhogy most van nagy fejvakarás, pánik, telefonálás, miegymás….

Nahogyazajórohadtmocskosbüdösrohadtmocskos…..

Úgy hiányzott ez nekem, mint a teknősnek a hátraszaltó.

Namostakkor mitcsináljak? Hogyvanez, hogylesztovább? Tanácstalan voltam, mint egy kisközség.

Merugye a néppel el kellett számolnom. Ez a feladat. De ha hiányzik egy, akkor az nem jó. Nagyon nem jó. Modjuk az is igaz, hogy állítólag nem volt nagy médiatámogatottsága ennek a Világbajnokságnak, de azért lássuk be, egy ilyen eset miatt világhírnévre szert tenni, az nem pálya. Ráadásul még csak meg sem köszönnék nekünk.

Közben ment a telefonálás, hogy most akkor mondja már meg valaki, hogy akkor most mi is van? Hogy is történt? Mi is történt?

Spanom mondja, hogy volt egy csapat, ahol csak gyerekek voltak. És mint minden ilyennél, ide is be lett osztva egy felnőtt, aki arra hivatott, hogy vigyázzon rájuk, felügyelje őket. Ez eddig okés. Csakhogy. Ennél a csapatnál a verseny végén, mikor szedték össze a papírosokat, a kísérő egy pillanatra belefeledkezett az irományokba, és mire felpillantott, egy gyermekkel kevesebbet számlált, mint amikor nem felfelé pillantott. Éshogy nagyon egyszerű legyen a történet, a gyermek fiú volt, olasz, és csak annyit tudott magyarul, hogy nemertenimazsar…..

Nabaz+….

Átfutott az agyamon sokminden. Először az, hogy lent a központban várják a gyerekeket, én meg nem tudok elszámolni egyel, mire feljön hozzám az egész kompánia, és egyenként agyonvernek engemet. Persze, mondhatnám, hogy semmi közöm az egészhez, de úgyse hinne nekem senki. Nekem pláne nem. Utána arra gondoltam, hogy darab-darab, hívom a fiamat, és mondom neki, hogy egy kis időre, míg meg nem lesz az elveszett kissrác, ugorjon már be a helyére, és akkor megvan leltárilag a létszám. De hirtelen eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy az olasz szülők is olyan hülyék mint én, úgyhogy ez a terv is ugrott.

Eztán azon kezdtem el agyalni, hogy kit hívjak fel először. A speciális mentőket, hogy jöjjenek valami kutyákkal, de ne német juhásszal, mer az nem lesz jó, hanem inkább valami nápolyi masztiffal vagy bolonyai pincsivel, mert akkor jobban szót értenek majd egymással. Vagy hívjam inkább a feletteseiemet, hogy helószia, elhagytunk egy gyereket, de nincs gáz, van helyette másik…. Közben pörgött az agyam, hogy hova a búbánatoslilahátúretekbe mehetett el a gyerek, hogy hogy lehetett ilyen marharépa, hogy elindul egyedül, mint Ábel a rengetegbe. Lelki szemeim előtt láttam, hogy szegény csórikám sétál, kóvályog az erdőben, míg rá nem sötétedik. Okés, mifelénk nincsen medve-farkas-oroszlán, meg se fagy reggelre, de a gödöllői erdőben azért menni kellett volna neki egy darabig, míg olyan valakivel találkozik, aki olaszul szól hozzá. Feltéve, ha Olaszország irányába megy, mert ha másfelé, akkor aztán még bonyolultabb a szitu.

Közben a mobil gőzerővel üzemelt. Én hívtam a fenti brigádot, hogy van-e már fejlemény, találtak-e már gyereket az erdőben, aztán engem hívtak a központból, hogy mikor kegyeskedek már útnakindítani némi buszt, utána megint hívtam a spanomat, hogy egyre nagyobb a gáz.

Egy fél óra elteltével aztán már nem tudtam letagadni, hogy mi van, jelentettem, hogy mi és hogy van, éshogy ténylegsajnálom, meg minden, de ez van…. szerinted mennyire örültek nekem? Nos, pont annyira. Gratuláltak, hogy milyen nagyonügyesvagyok, hogymég ennyitselehetrámbízni, megyhogy nemhogy olaszba, de a központba se menjek egy ideig…. faxa….

Közben jött az erdőből az infó, hogy onnan is telefonálgattak erre-arra, és kiderült, hogy a kisgyerek nem az erdőn át akart egyenesen taljánhonba menni, hanem elméletileg (elméletileg, baz+) leindult egyedül a buszhoz. Úgyhogy nézzem már meg, hogy van-e rajta valami olasz gyerek, és ha igen, akkor szóljak vissza, mert úgy nem keresik tovább…

Fölpattanok a buszra. Tele emberrel, honfitársam alig. Nyüzsögnek annyi nyelven, amennyiről azt se nem tudtam, hogy létezik ennyiféle. Elkezdtem szelektálni a tekintetemmel, hogy kire illik az a nemtúl konkrét személyleírás, hogy kisolaszgyerek. Saccperkábé nagyonsok, mert a busz fele gyerek volt. Az, hogy olasz-e, vagy sem, az kívülről nem nagyon látszott. Elő a telefont, konkretizáljuk, hogy is néz ki pontosabban, miről is fogom megismerni. Aszongyák nekem, hogy fiú…. okés, számolom is, éppen a fele a tömegnek. Mondom a telóba, hogy ez még karcsú így, szűkítsük be a kört. Szőke…. nabaszki, annyi német van itt, mint brémában a muzsikakor, éspersze majdnem mind szőke. Mondják, hogy kérdezzem meg olaszul…. Olaszul, ember, aztmeghogy? Annyit tudok olaszul, hogy bondzsornó-prégó-bírra-grappa-spagettikarbonára! Ezitt egyikseleszjó, mondjámást! Hallom a vonalból a fejvakarást. Mondom nekik, hogy nézzétek már meg, mi van a lapjára írva név, tán abból könnyebb kideríteni. Szinte láttam, hogy a fejükre csapnak, hogy ollé, egyel bejjebb vannak. Énmeg majdszétdurrantam a büszkeségtől, hogy nekem milyen sok eszem van. Betűznek is valami nevet nekem, de hallom, hogy ők se nagyon értik, így meg persze én se nagyon őket. Mindenesetre mondom a nevet bele a busz légterébe. Biztos nem jól ejthettem ki az olasz keresztnevet, mert senki emberfia nem kapta rá föl a fejét. Szólok ekkor, hogy kérem, kicsit csendesebben, ha lehet. Persze, füle botját nem mozdította senki. Okés, nem beszélnek magyarul, de akkor is…. viszont akkor mi legyen?Én meg nem beszélek minden nyelven…. nosza, megköszörültem a torkom, és amolyan igazi magyarosan elordítottam magam, hogy ajóbüdösrohadt…it! … …. csend lett. Mondom a nevet…. megint csend. Majd ismét zsivaj.

Nnnna, ekkor állt be az agyamnekem….

Elordítom megint magam, de most már érthetőbben, amolyan dzsókerszerű nemzetközi nyelven, hogy kuuuuussssslegyeeeen, hozzá meg előkaptam a bal felső zsebemből a legszebb vasár- és ünnepnapi eszelősen szigorú tekintetemet. Erre mindenki vigyázzba vágja magát ültében. Közben fülemnél a telefon, adjuk-kapjuk az infót, mikor mi kell. Megyek körbe az emberek között, szűröm ki, hogy melyik szőke gyerek beszél olyan nyelven, amit én nem értek. Van három, egymás mellett. Mondom nekik a nevet, néznek egymásra, és nem értik, majd valamit nagyonhadarnak nekem, amit én nem értek. Hogyazajó….. kérdem a telefonban, hogy milyen ruha van a srácon? Mondják, hogy zöld nadrág. Nézem. Nincs zöld egyiken se. Mondom, ez nem jó, sárga az van. Aszongyák, háááát, akor olyan zöldessárgás…. Nabaz+. Fogom a gyereket, mondom neki, tevagyaz?! Ő mondott vissza valamit, de azt megint nem értettem. Namondom, ezzel így elleszünk egy darabig….

A mentő ötlet akkor jött, mikor az érintett kísérő kicsit magához tért a sokkból annyira, hogy eszébe jusson, hogy egy magyar lány is ezzel a csoporttal van, aki történetesen a buszon leledzik. Odaadtam hát a nevezett leányzónak a telefont, és ő megerősítette, hogy az érintett olasz szőke kissrác, zöldessárga nadrágban szintén itt van a buszon, és köszöni szépen, nagyon jól érzi magát, csakmár menne vissza a táborba, mert már nagyon várják a szülei.

…..

…..

Megpróbáltam magam visszafogni, és nem leszedni a keresztvizet a talján nebulóról. Nemtúl őszinte mosollyal megsimogattam a buksiját, mondtam neki olyan nemzetközileg, hogy álleszoké, lementem a buszról, és próbáltam lenyugodni. A sofőrnek mondtam, hogy még meg kell várni a kísérőt, és akkor mehet a menet.

Ott állok, nyugszok megfele, mikor a távolban látom, hogy közeledik az úton az olasz kiscsákó egykori kísérője. Öles léptekkel közeledett, és már százméterről látni lehetett, hogy enyhén szólva sem sztenderd állapotban van a morális egyensúlya.

Mikor odaért hozzám, én meg sem mertem szólalni, jóllehet, pont nekem nem volt semmi félnivalóm tőle. Én se vagyok egy szálfatermetű hungarikum, de emberünk még nálam is mélyebbre nőtt – ugyanakkor olyan tekintet leledzett az arcán, hogy szerintem még a hortobágyi díjnyertes tenyészbika is azt mondta volna neki az kocsmaajtóban, hogy csakönután. Úgyhogy én is csak sietve félreálltam előle, és lányos zavaromban óvatosan mutattam neki, hogy hol van a buszon az ajtó – nem mintha ez nem lett volna elég egyértelmű, de akkor és ott csak erre futotta tőlem.

Emberünk széles mozdulattal lép fel a lépcsőre, sejthető volt, hogy odabent nemigen lesz szőke hajzat a gyermekfejeken, mire beérkeznek a versenyközpontba. Tényleg működhet a telepátia, vagy valami ilyesmi, mert a mindaddig nyüzsgő busz utasai olyan csendben és vigyázzban ültek, hogy azt tanítani lehetett volna.

A második lépcsőfokon az úriember visszafordult.

Villámokat szóró szemével csak annyit kérdezett tőlem: ki tud itt fordítani olaszra?!

….

….

…háááát…

Nem mesélem el, mit kellett fordítani.

De szerintem az is értett akkor magyarul, aki addig még azt se tudta, hogy van olyan, hogy Magyarország.

 

0 Tovább

Ringlispíl

…a körhinta csak egy darabig szórakoztató. Egy idő után viszont már nagyon nem az.

Az alábbi történetről a kilencvenes évek elején elég sokat cikkezett a bulvársajtó. Napokig röhögött rajta a fél ország… és persze az olyan hülyék, mint én, a mai napig sírva meséljük el a sztorit. Épp ezért írom le… hátha valaki nem ismeri, és szeretne egy kicsit jótröhögni.

A történet egy Balaton parti mobil vidámparkban játszódott. A szórakoztatóipar nem túl jeles képviselői szórakoztatták ott a jónépet egész szezonban, majdhogynem éjjel-nappal. Volt ott minden: céllövölde, hullámvasút, dodzsem, ééééés egy bazinagy körhinta.

A személyzet nyár elején még vérbő szemekkel várta az embereket, hiszen ez a munka. Egy nyár alatt kellett megkeresni az egész évre valót. Minél több ember jön, annál vastagabb lesz a buksza őszire, nem nagy matek ez.

Így ment ez az egész szezonban. Ám ahogy közeledett a nyár vége, úgy nőtt egyenes arányosságban a fásultság és az emberek iránti közöny. Hiába, mondhat bárki bármit, az emberekkel való foglalkozás a legfárasztóbb tevékenység.

A sztori idején sem volt ez másként. Egy késő nyári nap estéje, a szokásos metódus. Vidámpark üzemel, vendég alig, személyzet fáradt. Mit tesz ilyenkor a szolgáltató? Bandázik. …és olvas.

Össze is jártak rendesen ilyenkor. A céllövöldés ment a dodzsemeshez, a hullámvasutas a vattacukroshoz, ésígytovább, ésígytovább. Ment mindenki mindenkihez, ki ki vitte magával a hazai olvasnivalóját, és igyekeztek minél előbb egy másik dimenzióba áthelyezni a kollektív tudatalattijukat.

Emellett bevett szokás volt, hogy belekóstoltak egymás szolgáltatásaiba. Csak hogy lássák, milyen is a „pult” másik oldalán az élet. Egyfajta környezettanulmányként, hogy mivel lehetne a kedvesvendég jókedvét fokozni. Na meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy ha már egész nyáron szórakoztattak, akkor egy pár este erejéig szerettek volna ők is szórakozni.

Azon a héten már szinte mindent kipróbáltak egymásnál. Szanaszerteszéjjel lövöldözték a céllövölde összes plüssmaciját, mert a hurkapálcákat nemigen tudták eltalálni, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva a puskák sem voltak olyan nagyon pontosak. Meg persze elég műveltek is voltak már a célzott lövésekhez….

A dodzsemes sem járt sokkal jobban: a hirtelen ötlettől vezérelt mini forma 1 átavanzsálódott egy hard core roncsderbivé, ahol először az volt a cél, hogy ki tud többet frontálisan ütközni. Másodszor meg az, hogy a kocsikból kiesett kollégákat a lehető legkevesebb alkalommal üssék el.

De aznap a vattacukros volt épp soron….

Meglátogatták mindahányan. Vittek magukkal olvasnivalót, majd felváltva beálltak a gép mögé, és mindenki megcsinálta a maga egyedi és világraszóló receptjét. Így lett némi banános-csokis-meggyes vattacukor, vaníilás-meggyes vattacukor, csokis-meggyes vattacukor…. illetve még amit a négy rendelkezésre álló alapanyagból kreálni lehetett. A lényeg, hogy kicsivel többet ettek, mint amennyit szerettek volna, mert ugye mindenki produktumát meg kellett kóstolni, és tudvalévőleg a vattacukor mint olyan, nem csak ragad, hanem baromi édes is… épp ezért fokozottabban ügyeltek a kellő mennyiségű folyadékbevitelre – miáltal az egyéni műveltségi szint bőven meghaladta a szokásos heti átlagot.

…és ekkor jött a végzetes ötlet….

Ki kell próbálni a lánchintát!

Merthogy a körhintás kollégát még nem látogatták meg! Ő valahogy mindeddig kimaradt a szórásból….

Nosza, fel is kerekedtek, és meg sem álltak a ringlispílig. A tulaj mondta nekik, hogy nem biztos, hogy nagyon jó ötlet ennyi vattacukorral (és nem kevés olvasnivalóval) a bendőben körhintára ülni, de a társaság hajthatatlan volt. Mindenképp körhintázni akartak, itt és most, vagy ha lehet, akkor azon nyomban.

A főnök egy darabig győzködte őket, hogy majd másnap, vagy majd egy kicsit később, de aztán ő is belátta, hogy fölösleges itt minden szó, a bagázs hajthatatlan, itt most körhintázásnak kell lenni. Namegpersze a körhintás is csak ember: eszébe jutott, hogy egész nyáron semmi mást nem csinált, csak körhintáztatta az embereket, ő maga meg gyerekkora óta nem ült körhintán, úgyhogy épp itt az ideje, hogy ő is szórakozzon egyet.

Uccu neki, az egész csapat helyet foglalt a lánchintában. A tulaj ismét rádöbbent, hogy ugyanaz a mutatvány most is, mint egész nyáron, hogy ő csak áll, és majd nézi a sok sikongató boldog embert…

„Hátmeganagybüdösló…t!” – gondolta. Tapasztalt vidámparkos lévén pontosan tudta, hogy hogyan kell az ilyen helyzetet megoldani. Gyorsan és jól. Úgyhogy mikor bekapcsolta a körhintát, nem várta meg, míg az begyorsul, hanem fogta magát, és a legközelebbi szabad ülésbe pattant…

Lett is nagy mulatság!

Az egész személyzet ott ült a lánchintában, az meg szállt, pörgött, forgott, a benne ülők legnagyobb örömére. Volt is nagy kurjongatás, éljenzés, főleg a körhintás főnök részéről, aki gyerekkora óta nem érezte magát ilyen jól.

…igen ám…

De a jó dolgoknak is vége van egyszer. Előbb-utóbb a körhintára is ráun az ember, azon egyszerű oknál fogva, hogy elkezd szédülni. Főleg akkor, ha már eleve úgy szállt be a körhintába valaki, hogy szédeleg…. és főleg akkor, ha ez a körhintában helyet foglalók mindegyikére érvényes.

Kis kitérő: voltál már túlolvasott állapotban, ugye? Hápperszehogyvoltál…. Biztos emlékszel, hogy akkor nem csakhogy tudod, hanem konkrétan érzed is, hogy forog a Föld. Namármost, mit érdemes olyankor tenni? Például leülni. Vagy lefeküdni. És kapaszkodni, hogy álljon meg a világ, ami persze nem áll meg egykönnyen…. Úgyhogy szerintem pontosan el tudod képzelni, milyen lehetett hótttakonybeolvasva egy körhintában ülni….

…pedig a valódi probléma még csak ekkor kezdődött…

A társaság megunta a körhintázást. Ki akartak szállni. Ekkor az egyik  legkevésbé kiművelt fickó rájött, hogy itt most a gebasz nagyon nem kicsi: ugyanis nem nagyon túl bonyolult dolog leállítani a lánchintát, elég egy gombot megnyomni hozzá, viszont ameddig a szem ellát, nincs ember, aki ezt megtegye. Hiszen mindenki ott ül fent a lánchintán….

Vágod, mekkora lehetett a kétségbeesés….

Lassan – egyébként tényleg lassan – tudatosult mindenkiben, hogy itt bizony nem lesz egyhamar megállás és kiszállás. Nincs, aki kikapcsolja a masinát.

Elkezdtek hát ordibálni, ahogy a torkukon kifért. Hiszen mindenkinek ott volt a környéken a családja, aludtak a lakókocsikban, mint rendesen. Gondolták, majdcsak fölébred valaki, és megsegíti őket…. perszehogynem. Hiszen minden este ment az olvasás, valamint az éneklésnek nevezett ordibálás, úgyhogy a kiskedvescsaládok ugyanolyan édesdenen aludtak tovább, mint minden egyéb más este, mikor is odakintről ordibálás hallatszik.

Jobb ötletük nem lévén - megugye hamar be is rekedtek - várták a csodát. Hogy legyen egy kis áramszünet, vagy valami hasonló…. ami persze nem lett.

Az első félóra hamar eltelt, mert lefoglalták magukat az ordítással és az agyalással, hogy akkor hogyan is tovább.

Az első óra elteltével már mutatkozni kezdtek volna a tudattisztulás folyamatai, de miután a körhinta csak forgott körbe, ez nem valósult meg teljes egészében.

A második óra elteltével a gyomortartalmak bőven kiürültek. Ott leledzett mindenkié szép, szabályos körben a körhinta hatósugarának a határán.

A harmadik óránál már a csapat fele beájult, és lógó testtel ült a székben. A pár életképes illető pedig egyre homályosabb szemmel figyelte a horizontot, hogy mikor kel föl a nap, illetve azzal együtt valaki a lakóbuszokból…

...

...

….mikor az első családtag felébredt, és kiment a szabadba, épületes látvány fogadta…

Az elébe tárulkozó képpel nem is tudott hirtelen betelni, azt értelmezni meg pláne nem volt képes. Riasztotta is rögvest a többieket, hogy lássák azok is, mi a helyzet.

Nem, nem röhögött egyikőjük sem. De tényleg nem…

Mielőtt leállították volna a hintát, azért készült pár fénykép, és valahonnan előkerült egy VHS kamera is, az utókor számára filmkockákat rögzítve.

….ahogy megállt a lánchinta, mindenki kiszállt belőle. Azaz, csak megpróbáltak kiszállni.

A több órás keringésnek (és az azt megelőző olvasásnak) hála, nemigen tudott senki egy tapodtat sem mozdulni. Ahol kiestek a székekből, ott is maradtak a földön. Kapaszkodott még ott is mindenki, mert hát akkor aztán tényleg mozgott a Föld.

….

….

….

Tanulság?

Az nincs.

…esetleg csak annyi, hogy át kellene írni a szlogent: „Ön dönt. Olvas, vagy körhintázik.”

 

 

0 Tovább

Sport

A következő sorok írásakor megpróbálok komoly lenni. Nemröhög! Mondom: megpróbálok…. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Pedig de.

Szóval: van olyan, hogy sport. Egyeseknek mint fogalom, másoknak mint tevékenység.

…na de mit is jelent a sport?

sport a nagyonokosok szerint aztat jelenti, hogy az ember rekreációs jelleggel csinál bármiféle mozgásformát. Mivel ezt a mondatot én se nagyon értem (kimásoltam a gugliból), így leírom érthetőbben: mozogsz valamit, jólérzed magad, oszt jóccakát.

Ebből jön a versenysport, ami azt jelenti, hogy ugyanazt csinálod, csak másokkal együtt, és megnézitek, ki a nagyobb májer.

Szerintem ez érthető….

…ami viszont nem érthető: hogy a t.kömbe van az, hogy manapság az a legjobb sportoló, aki nem sportol? Vagy az az űbercsászárkirály, aki sportol ugyan, de nagyon nem jól csinálja?

Tudom, annyi eszem se nem van, mint egy marék lepkének, de ténylegnemértem…. lehet, hogy azért sem, mert még életembe se sportoltam semmit se. Versenyezni meg pláne nem versenyeztem….

Tanult barátom (igenbaz+, van barátomnekem, nemisegy) szerint az a gáz, hogy manapság csak az a sport, ahol lehet tévét nézni. Mondom mivaaaan?! Erre csak elmagyarázza: ahol puhosék le tudnak ülni a tévé elé, egy nagyvajling patikukival, meg két rekesz sörrel, az a sport. Mármint nem a nasievés-sörivás, hanem az, amit ezen tevékenység közben a tévében néznek. És az lehet éppen vizilófogócska, vagy éppen zsiráffestés, netán pézsmapocokdobálás, a lényeg, hogy lehessen ülni a fotelben, és ordibálva szurkolni. … és bár a haverom van olyan hülye mint én (ha nem hülyébb), azért lássuk be, van ebben némi logika. Nem is kevés.

Merthogy mi is van mostanság?

Foci foci hátán, a focisták meg annyit tudnak a fociról, mint én a retorikáról. A nép meg ordít a tévé előtt, hogy ilyenbarmok, meg olyanbarmok, de aztán időről időre csak visszatelepednek a fotelba, és lesnek ki a tekintetükből. Ami meg még hab a világossörön, hogy a magát szurkolónak valló egyedek törnek zúznak, mint akinek muszáj.

Innen viszont már csak egy lépés a médiában való megjelenés, ami ha tetszik, ha nem, ilyenkor mindig jön. Márpedig tetszik nekik, másként mi másért csinálnák azt, amit csinálnak.

….naés ittenszakadtel a haveromnál a cérna….

Merthogy őkegyelme, a Jónás, az íjászik. Oszt pont tojnak a fejére, hogy mit és hogyan csinál. Valahol megértem, mert mondjuk én se nem nagyon tudom, hogy mit csinál, csak annyit, hogy lövöldöz valahova valamit, nemritkán célba is talál, meghogy vannak versenyek…. de szerinte ez egy kicsit ennél bonyolultabb. Okés, tudom, persze, bonyolult, meghát ugye én is voltam ezen a Világbajnokságon dolgozódni, de akkor is…. Na mindegy, szóval spanomnekem elég rendesen nyűgös, hogy van annyi eredménye neki, mint ide Tihany, a tévében meg mégse nem mutatja senki, míg más, null eredményeket elérő paprikajancsikat igen.

Itt kezdtem el én ötletelni….

Merthogy ötletügyileg azért én elég rendesen el vagyok ám eresztve. Tudok én annyi észt osztani, hogy ötnek is jut belőle, holott azért legyünk őszinték, nekem se túl sok van.

Mondom is neki, hogy akkor aztat kell csinálni, mint mások. Balhézni, gyújtogatni, sör előtt tévézni, patikukival és sósmogyival, ahogy kell. Ha másnál működik, akkor működni kell itt is. Aszongya erre, hogy az nem jó, mert az íjászoknak nincs szurkolótábora. Merthogy ott nem lehet hangoskodni, kell a koncentráció. Mondom neki, hogy pont két hete láttam valamelyik sportadón a sznúkert. Ott van sport is, versenyző is, szurkolótábor is, és csend is. Meg tévében van. Akkor nem lehetetlen, vazze! Ááááá, legyint spanom, nem jó példa. Annak ott van kultúrája…

Nemondjadmá, kultúra?

Énmondjuk nagyon keveset olvasok, ha igen, akkor is maximum a Popó magazint, de még abban is leírják, hogy ide akkoriban nem a volánbusszal jöttünk kedvezményes havibérlettel, hanem lóháton, és ami talán a leglényegesebb, nyilazva! Akkor hogy a fenében ne lenne itt ennek kultúrája?!

Namindegy, láttam a haveron, hogy jobban össze van törve mint a kínaiváza. De csak meg kell vigasztalni, ötletből meg azért van még nekem! Mondom is neki: te figyejjémá, szerintem akkor is kell szurkolótábor. Mert ha van drukker, akkor van tömeg, és ha van tömeg, akkor odaszagol az újság, meg a rádió, meg a tévé, mer ezeknek ez kell: a tömeg! ….megint csak legyint. Ááááá, ez sem jó. Az íjászat nem látványos sport. …

…. vakarom a fejem, mint akinek muszáj.

Nem láááátvááááányoooooos?

Hülyevagyte, Jónás?! Tudod mia nemlátványos?! A síugrás! Nnnna, kérlekalássan, abban annyi látvány van, mint a szomszédnéni otthonkájában. Fogják magukat, nekirugaszkodnak, oszt kiszállmesszebre…. majd placcs, földetérés, nagytaps, sokmosoly. Debaz+ azt nemondjanekemsenki, hogy a síugrás látványos! Mi a lóbré látvány van benne? … és akkor világosodtam meg (mert én olyat is tudok, igaz, jobbára csak délután): azé nézik, mert sok a ruhán a matrica. Azé van tömeg. És azé van hírverés….

Kérdem is Jónit, hogy nincs-e véletlenül náluk matrica, mittudomén, teszemazt, az oldalfalusi pékség csinálja a nyílvesszőket, vagy valami ilyesmi… Itt azért cseppet összeugrott haverom homloka, pedig amúgy sem túl magas van neki. Kiselőadást kaptam, hogy a nyílnak a vesszejét nem a pékségben sütik, hanem magashőfokon ultrapasztőrizálják mindenféle áááámerikai kencével. Jóvanakkor, akkor úgy készül, nekem mindegy, csakhogy van-e matrica, mert szerintem arra gyűlik a nép, mint legyek a kéthetes trapistára. Persze, van mindenféle felirat, de hát nem olvassa azt a kutya sem…

….nnnna, itt jött a bajomnekem.

Merthogy azt találtam mondani, hogy akkor minden adott, és mégse nézi senki se sosem. Akkor viszont egy baj lehet, hogy olyan hülye mindegyik íjász, hogy még focistának se vennék fel az akadémián.

Ekkor kaptam az elsőt….. tenyérrel.

A másodikat csak kicsit később, mert szaladtam, mint akinek muszáj, mert muszáj volt. Viszont azt már teniszütővel mérte a hátamra, csak hogy érezzem a törődést.

Nincs eredmény, te gané, teeeee…. nincs eredmény?! – ordította magából kikelve, miközben a hajam tépte két kézzel. Én meg nyugodtan tűrtem, merhogy gyárilag nincs rám haj szerelve, ilyen és ehhez hasonló eseteket megelőzendő. Majd miután lenyugodott, Jónás rágyújtott egy cigire, majd egy nótára. Mikor elszívta, elénekelte, akkor kezdett mesélni kicsikét: - Figyejjé, spanom – mondta. Itt van ez a Midesz gyerek. Nakérlekszépen ez úgy elverte a világot, mint Bori ángyom az urát. Csak ebben az évben lett Európabajnok, majd Világbajnok. A csapatával meg vébé ezüstöt szerváltak. … hatásszünet…. gondolom, azt várta, hogy lemegyek hídba, de én nem ismerem ezt a Midesz csávót, így csak sasoltam, mint aki tudja, mi a pálya. Pedig nem. Mondom is neki, jólvan, de egy nyár nem csinál fecskét, attól, hogy van egy űbermencs a bandában, attól még nem tódul oda a nép! …. ismét hatásszünet…. Jóni szemén láttam, hogy megintcsak oldalbavagdosna, de már túl fáradt ehhez. Úgyhogy folytatta. - Akkor mondom lassabban, hogy megértsed te is, te nagyonbarom. Most nyáron, ezen a nyáron, éééérted, nemrégen, több mint negyven érmet hoztak el a Magyarok a Világbajnokságról!!!! Egyéniben!!!! …. huhhh…. majdnem azt mondtam, hogy azt se tudtam, hogy volt világbajnokság, de utána rájöttem, hogy tudtam, mert én is ott voltam.

Namindegy….

Haverom kisírta magát a vállamon, én meg utána letöröltem magamról a taknyát-nyálát.

Okoskodhatokén, mondhatok bármit, úgyis neki lesz igaza. Merthogy a sport az csak akkor sport, ha a tévében van. Megha van körülötte balhé.

Nem fér a fejembe nekem, hogy hogy lehet az akkor, hogy vannak, akik nem tudnak sportolni, eredményük meg annyi, mint égen a tenger, és mégis nyálfojatva nézi őket mindenki. Közben meg van ez a nyilászkodás, ebben van annyi eredmény, hogy még az se tudja összeszámolni, aki megszerezte őket, és mégse látni seholsenem sose. Jóvan, én hülye vagyok gyárilag, lehet, hogy azértnemértem…

…aztán rájöttem, hogy nem is így van ez.

Merthogy amíg lósz.r van, addig bizony lesz veréb is. A verebek meg úgyis a tévét nézik, fenenagy sörhassal ordítanak, hogy hajráegyik, nehagydmagadmásik.

A többiek meg sportolnak.

Megint mások meg versenyeznek, és malterostalicskán tolják hazafele az érmeket.

Így kerek ez a világ….

 

0 Tovább

VADkemping

….ugyehogy hiányoztam? És ugyehogy megígértem, hogy írok valamit arról, hogy hol voltam? Nosza, ímhol, itten van….

Az egész azzal kezdődött, amivel a múltkor befejeződött. Beszerveztek abba a bizonyos világbajnokságra, hogy húdenagyonjóleszmajd nekem, hogy ott leszek. Végülis, húdenagyonjóvolt, de tényleg, csak épp a szállás…. nos, a szállás az annyira nem volt húdenagyonjó.

Sátrazás. Szerintem volt már mindenki több kevesebb ideig sátorlakó egy-egy nyaralás erejéig. Ahogy én is. Nade a vadkemping! Az az igazi férfimunka! Merugye egy kempingben van ábécé, posta, recepció, vizesblokk, miegymás…. de egy vadkempingben csak két dolog van: ember és sátor.

….és ez okozott némi nehézséget egy olyanfajta embernek, mint én, aki a sima hétköznapi komfortját még akkor sem szívesen adja fel, ha muszáj. Önként meg pláne nem. Főleg tíz napig nem…

Az alvás nem okozott problémát. Vízszintbe pozicionáltam magamat, és mire a szépkerekbuksikám letettem a párnámra, már durmoltam is. Komolyan mondom, életem legjobb alvásai voltak.

Igen ám, de az alvásból illik reggel felkelni. Nekem reggelente már a biológiai keménykedés nem feltétlen csak ágyéktájon fordul elő, hanem derék, nyak, váll, térd, boka, csukló, és tulajdonképp minden más, testemen előforduló rendeltetésszerűen rotációs mozgástartományokra kitalált ízületekben is. Míg otthon felülök az ágyamban, és galápagosi teknősöket megszégyenítő gyorsasággal feltornázom magam álló helyzetbe, az is nagyjából jópár perc. De a kempinben, a matracról ez egy kicsit több. Először megpróbáltam felugrani, merugye én valaha sötétfekete nindzsa voltam, de hamar rájöttem, hogy az vagy nagyon régen volt, vagy csak álmodtam az egészet, és nem is voltam nindzsa. Namindegy, szóval megpróbáltam talpra szökkenni, aminek az lett az eredménye, hogy nem szökkentem talpra, hanem ott maradtam a matracon. A következő ötlet az volt, hogy felguggolok, és majd onnan, mint a súlyemelők az olimpián, szakításból feltolom testemet. Nos, ez sem volt mindig kellemes, pedig minden második reggel így keltem. Ezzel párhuzamban alkalmaztam azt a módszert, hogy lehengergődzök a matracról, négykézlábra állok, majd onnan fölevickélem magam két lábra. Ezt a páratlan napokon tettem meg. Egyszóval, mire kievickéltem a sátramból, elég rendesen fel volt toszva az agyamnekem….

Kávé… nos, nekem reggel olyan a kávé, mint rántotthúsnak a krumplipüré. Ha nincs meg hozzá, akkor nem is kell. De miután minden reggel reggel van, így értelemszerű, hogy míg a pupillám rendesen ki nem tágul, addig be kell tennem egy nagy begrével. Ha ez nincs meg, akkor nincs reggel sem, mondjon akárki akármit. Nokérlekalássan, a vadkempingben ez is másként van. Mire üzembe helyeztem a gázpalackot, úgy, hogy még véletlenül se robbanjon fel, mire bekészítettem a kávéfőzőbe a cuccost, addig azért elmondtam pár miatyánkot a hardcore-abb verzióból. Otthon a kutyulós neszkafé valahogy egyszerűbb…. Az asztalról meg nem is beszélve. Míg eddig kisköntös, újság, asztal, szék, végtelenre állított optika, addig az erdőszélen csak a végtelenre állított optika maradt. Meg a guggolásban való kávéivás a kisszéken.

Szóval, trauma trauma hátán, minden egyes reggel…. csoda, hogy túléltem.

A reggelek legborzasztóbb dolga csak eztán következett. Mint minden egészséges férfiember, én is szeretem megváltani a világot ültő helyemben reggelente a fajanszon. Igen ám, de itt nem volt egy darab fajansz sem. Csak az a műanyag tojtoj igénytelenség. Azon meg sokmindent lehet csinálni, csak épp világmegváltó gondolatokat nem lehet kiötleni. Csekély vigasz volt csak, hogy ezen tény fölött talán én problémáztam a legkevesebbet.

A kontaklencse ki- és behelyezése az autó visszapillantótükrében ezen tények mellett egy sétagalopp volt, nem is értem, hogy eddig miért is nem így csináltam otthon. Ahogy az ásványvizes üveggel való fogmosás, és a nedves törlőkendővel történő grambatisztítás is. Gyerekfitty, nem téma….

Napközben nem fordultam elő a sátorban, mert melóztam, mint a melósok. Ami nekem azért jelentett gondot, mert én a mindennapjaimat nem feltétlen fizikai jellegű tevékenységekkel ütöm el. Az izomfájdalmakról max annyi ismeretem van, hogy egyszer kétszer mikor az enter billentyűt határozottabban ütöm le, kicsit beáll a mutatóujjam. Erre most olyan nehéz bizbaszokat kellett egész nap cipelnem, hogy belegebedtem. Mikor ezt szóvá tettem, akkor meg jól nyakonvágtak érte. Szép sorban, mindenki a csapatból. Volt, aki nem is egyszer. Így a harmadik napra megtanultam, hogy kusika van, meg cipekedés, meg jópofát hozzávágás közben. Estig folyamatos culágerkedés, és majd csak utána fürcsi-kaja-miazmás.

….majd este, amikor a jómunkásember hazatér, és vacsora előtt lefürödne… de csak fürödne.

Merthogy a fürdés az azért kicsit bonyolultabb errefelé.

…és ez volt az igazi kálváriámnekem…

Merugye fürdök én rendszeresen. Minden egyes szombaton. Vasárnaponként ugye templom, szentmise, előtte gyónás, ahogy kell. A penitenciaként kirótt farbarúgásokat meg csak nem lehet mocskos testtel fogadni, merhát azért az csak nem illik, meg a plébános szerint nem is használ annyira. Najó, lefürdök még azért egy kicsit szerda délután is, de csak módjával, akkor is csak azért, mert szerda este van a helyi sziksztinánj klubban az akciós est, és hát kicsit illatosabban szoktam odamenni, csak hogy érezzék a törődést, hogy aztán majd én is fokozottabban érezzem a törődést.

De itt – mint az mondottam volt – elég vastagon folyt a fizikális munka. Melynek következtében estére úgy néztem ki, mint a varacskos disznó, és ráadásul még mocskos, izzadt, és büdös is voltam. Értelemszerűen jól esett volna minden este kultúráltan megáztatni munkához nem szokott, ellenben igencsak igénybe vett habtestemet.

Otthon ez kicsivel egyszerűbb: fürdőkád, víz, szappan, gyökérkefe, néha meg egy kis panelvelnessz. De a vadkemping ebben a dologban is más egy kicsit.

Többek közt azért más, mert nincs áram. Ami nem azért baj, mert nem látom esténként a barátokköztöt, hanem azért, mert nincs, ami felmelegítené a vizet. Egy bogrács víz briketten felforralva meg nyolc emberre édeskevés, még kávéhoz sem elég, nemhogy tisztálkodni. De mi előrelátók voltunk: vittünk magunkkal fejenként egy mobilzuhanyt.

Miaza mobilzuhany? Baromi egyszerű találmány: egy húszliteres fekete műanyag zacsi, rajta egy méteres slag, azon meg a kicsi zuhanyrózsa. A fekete nájlonzacsiba helyezett vizet kitettük a napra, az az egész napos kánikulában megmelegedett, estére megvolt a fejenkénti melegvíz. Kapíse?

Deigenám…. a műnyagzacsit kínában gyártották, és szerintem ott sokkal könnyebb a víz, mint mifelénk európában.

Merthogy a tasakot – ahogy a használati útmutató is előirányzota – fel kellett függeszteni valahová, hogy aláállva a slagon keresztül lehessen tusolni. Ez eddig okés, fel is függesztettem. Nekikezdek a zuhanyzásnak. Vizet megenged, élvezem, ahogy a bőrömet finoman simogatja, kényezteti a langymeleg víz. Csap elzár, magamat beszappanoz…. nyitnám meg újból a csapot, dolgokat leöblítendő, mikor a mobilzuhany felfogató része elszakadt.

Az egész zacskó a fejemre esett….

Okés, sokkal hülyébb nem leszek, nem is ez a baj, hogy a fejemre esett, mert nem is fájt. Sokkal inkább fájt az, hogy a többiek kiröhögtek, hogy még a zuhanyzáshos is hülye vagyok. Márpedig én nem vagyok hülye a zuhanyzáshoz, csak kevés benne a gyakorlatom.

Namindegy…. harcos jellem vagyok, nem adom fel egykönnyen, meghát ugye kicsit ciki lett volna az épp magát szanaszerteszét röhögő büdösbagázs elé toppanni egy szál tusfürdőben, úgyhogy kezdtem agyalni, hogy hogyan hidaljam át a problémát.

Azt tudtam, hogy a víz csak akkor folyik rám, ha az magasabban van, mint én. Egyszerű ez, mint a gravitáció. Ha én magasabban vagyok, mint a víz forrása, akkor alámfolyik. Egyszerű ez is, mint a levitáció. Úgyhogy döntenem kellett: vagy lehasalok, és addig forgok a pocsolyában, míg le nem ázik rólam a kosz, vagy nálamnál magasabbra pozicionálom a vizestasakot. Mondanom sem kell, az utóbbi megoldást választottam….

Igenám…. de hogy a …csába akasszam magasra, ha épp az akasztója szakadt el?! Eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen igencsak erős vagyok, tehát majd egy kézzel megemelem a vizeszsákot, másik kezemmel meg majd sikálom magamat. Aha… ahogy én azt elterveztem. Mert mint kiderült, a vizeszsákon nemcsak akasztófül, hanem fogás sincs. Így értelemszerűen a többiek hallottak egy második puffanást is, mely meggyőzte őket arról, hogy tényleg hülye vagyok a zuhanyzáshoz.

Deén csakazértseadomfel sosenem…. Úgyhogy kinyitottam a szelepet, megfogtam a zsákot két kézzel, és úgy emeltem a fejem fölé. Azazhogy emeltem volna. Merthogy szappanos kézzel egy nehéz nájlon matériát megtartani nem olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem.

Ennek eredménye pedig az lett, hogy a benne lévő víz szanaszerteszéjjel folyt mindenfelé, precízen kikerülve az én beszappanozott testemet.

Hogyazajórohadtmocskos……

Mit volt mit tenni…. így csak nem maradhattam. Inkább begyaloglok az első benzinkútnál lévő autómosóig, de így, beszappanozva, húszliter melegvizet fölöslegesen elfolyatva csak nem mehetek vissza a többiek közé.

Fogtam hát egy ásványvizes üveget, és azzal öblítettem le magam.

….

….

Tanulva az esetből, a táborozásunk végéig én a következőképp oldottam meg a tisztálkodást: egy üveg vízzel lelocsoltam magam, utána tusfürdő, majd még egy üveg víz magamra öntése. Az eredmény egy frissüde, csillivili, csocsirogyi, illatos korpusz lett….

…mikor hazaértem, hívott egy haverom telefonon. Mondta, hogy jövő héten mennek sátorozni a Tiszához, van-e kedvem velük menni.

Nem írom le most ide, hogy mit és hogyan válaszoltam.

Szerintem pontosan tudod azt magadtól is….

 

0 Tovább

Vébé

….csak azért, mert tudom, hogy hiányozni fogok….

A Magyar Íjász Szövetség a jövő héten rendezi a 3D íjász világbajnokságot.

Tudom, rögvest tolsz két kérdés, hogy hol lesz, meghogy miaza háromdé?

Először is: nyugi, nem lesz messze, itt lesz Gödöllőn. És igen, mielőtt megkérdeznéd, igen, eljöhetsz Te is, és megnézheted, hogy micsinálnak a fiúklányok.

Másodszor: a háromdé az olyan, hogy vannak ilyen gumivalamiből készült állatok, őzek, nyulak, szarvasok, meg mindenféle erdei bizbaszok, és arra kell majd lőni nyílvesszőkkel. Nem céltáblára, és nem focipályán. Kinn az erdőben, mert az olyan rambós.

…de nem kérdezted meg, hogy meddig fog tartani. Azt meg pláne nem, hogy mikor is fog kezdődeni.

Nos. Gusztushuszonkilencedikén van a záróra, és huszonötödikén kezdődik. De ha ez a hét neked túl hosszú, akkor huszonnegyedikén olyan délután öt-hat körül gyere el a gödöllői Főtérre, mert ott lesz a nagyüzemi megnyitó. Biztos karaj kis dzsembori lesz, mert csak versenyzőből van ezernégyszáz, kisérőből meg saccperkábé ugyanannyi, az meg összesen annyi, mint a nagyonsok. Huszonegy országból (aztsenemtudtam, hogy van ennyi külföld a világon…) jönnek ide nyilazni, úgyhogy lesz mit sasolni, hogy merreahányméter.

…nadehogy hogyjövök én a képbe?

Nnnna, azt magam sem tudom.

Mert valami számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én is jelen leszek ezen a rendezvényen, és teljes mellszélességemmel gyengítem a szervezők munkáját és elhivatottságát. Nekérdezzbehogymiért, hívtak, én meg megyek. Téllegnemtom miérthívtak engemet…. biztos azért, mert ilyen net-celeb vagyok, vagy mi a bánat. Szerintük majd emelem a színvonalat. Deén  tudomhogynem….

A lényeg: megyek, csinálok valamit, közben meg jól elfáradok. Majd visszajövök olyan nemtudommikor, asszem szeptemberben, de akkor meg lesgyanús, hogy egy hétig tentikélem kifelé a fáradalmakat. Úgyhogy majd csak utána tudok itten jelentkezni…. remélem kibírod addig nélkülem.

Szerintem megéri majd rám várni, mert hogy Gödöllő környékén is fog velem történni némi ezmegaz, az biztoshótziher. És azt ugye vágod, hogy majd azt is megírom itt…. vagy nem. De szerintem igen.

Úgyhogy, egyszómintszáz: szevasz, jólegyél, majd érkezem. De a legjobb tényleg az lenne, ha lejönnél Gödöllőre legalább hétfőn, ha másért nem azért, hogy találkozhass velem. Megismersz majd: azt a valakit keresd, akit a legtöbben vernek agybafőbe… 

...de nyugivan, fogom a tollamnekem, és írok majd neked egy dedikált autógrammot. Hölgyeknek dekoltantra, férfiaknak meg nem adok sehovasenem.

…viccen kívül: itt egy honlap, ahol megtekintheted mi a pálya: http://wbhc2015.org/index.php/en/

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések