Harcomnekem

Az, hogy tudod, félsz valamitől, és találkozol azzal a valamivel, az nem jó. De ha úgy találkozol egy ilyen valamivel, hogy előtte nem tudod, hogy félsz tőle, na, az nagyon nem jó…

Pár évvel ezelőtt egy kétnapos hímzőversenyen voltam. Ilyenkor a két versenynap között megalszik valahol a sportember, merazért csak használ, ha vízszintbe tudja magát pozicionálni, nomeg az sem elhanyagolható tényező, hogy estére többnyire csak elolvasunk néhány könyvet úgy csapatilag, persze csak a miheztartás végett.

Nem volt ez másként ekkor sem. Verseny vége, jólesően konstatáltam, hogy milyen szép mintákat hímeztem a vászonra, utána némi csapatépítő diskurzus arról, hogy akkor másnap milyen legyen a horgolótű szpájnértéke, aztán pedig irány a szállás, hogy ébredés után újult erővel vágjunk bele a nagyfeladatnak.

Így is lett pontosan. Szép sorban minden, ahogy az imént írtam.

Egy mérsékeltebb árfekvésű vendégházban foglaltam szállást, indultam is rögvest, hogy még lássam a tévében a barátokköztöt. A másnapi reggelimet már előre betáraztam, szépen elcsomagoltam sztaniolpapírba meg némi teszkósszatyorba, mindezt pedig be a szekreterbe, hogy reggel csak elő kelljen venni, amikor is nem túl frissen, de annál nagyobb étvággyal fogyasztom majd el. Gyors fürcsike, macimintás pizsama fölránt, bújok az ágyba, és szürcsölöm az esti uccsó begre langymeleg kakaómat, az álommanó meg ott téblábol körülöttem, mikor….

….mikor érdekes zajra leszek figyelmes a szekrény felől.

Olyan érdekes zörgésféle volt.

Olyan, mint amikor valaki, vagy valami nejlonszatyrot babrál, meg zörgevényezteti az alufóliát.

Aztarohadtéletbe! Lopják elfele a kajámat!

Ha valamire, akkor erre nagyon tudok harapni. Ha beleesznek a tányéromba, vagy neaggyisten, megeszik előlem az étkeket! Szóval, gondolhatod, hogy elborult az agyamnekem!

Pattanok ki az ágyból, tépem ki a szekrényajtót, hogy majd szanaszerteszéjjel ütömveremvágomrugdosom aki egyrészt nem hagy aludni, másrészt meg szemet vet a táplálékomra! De amilyen lendülettel nyitottam az ajtót, ugyanolyan lendülettel vágtam is vissza ijedtemben. Tán még sikkantottam is hozzá egy vastagot, erre nem emlékszem pontosan. De hogy majdnem elájultam ijedtemben, az tuti, mint a hótziher.

Mert mit láttam a szekrényben?! Egy egeret. Egeret, vazze! Egeret, ahogy eszi a szendrómat!

Ami még önmagában nem lett volna olyan nagy baj…. a baj inkább az volt, hogy akkor, abban a szent minutumban ébredtem rá, hogy énbizony félek az egerektől

Nosza, lett is nagy futkározás a szobában! Az egér futott a szekrényben (tudom, mert hallottam), a hideg futott a hátamon (tudom, mert éreztem), én meg futottam csak úgy körbe körbe, mert azt se tudtam hirtelen, merre van a villanykapcsoló.

Nabasszus, mostmicsináljak – gondoltam magamban. Az elmúlt pár perc alatt kiderült, hogy elég rendesen traspelok az egértől, ergo, nemigen tudok aludni, amikor tudván tudom, hogy egy szörnyeteg itt garázdálkodik a szobában. De aludni csak kell! Nomeghát a kajám… naaztaztán végképp nemadom!

Mit volt mit tenni, nekiültem gondolkodni, hogy akkor most hogyantovább. Jöttek is az ötletek szép sorban. 1.,: lemegyek a recepcióra, és kérek segítséget. Kézenfekvő…. csakhogy. Ha lemegyek, akkor majd jól kiröhögnek, hogy félek az egértől, és másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok. Úgyhogy ezt ugrott. 2.,: átmegyek valamelyik szobába, és segítséget kérek valamelyik sporttárstól. Ez is kézenfekvő… és itt is itt a csakhogy. Mert ha szólok valakinek, akkor majd az jól kiröhög, sőt, tán még meg is ver, hogy mit abajgatom éjnek évadján holmi egérkével, és majd másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok, hogy félek az egértől. Úgyhogy ez a terv is ugrott. 3.,: megküzdök én az egérrel egymagam…. huhh…. ebbe még belegondolni is rossz volt. De hát csak ez a verzió maradt, így hát erőt kellett gyűjtenem.

Akkor ha harc, legyen harc! Mivel többízben olvastam már a Háború Művészete című nagyszerű könyvet, így pontosan tudtam, hogy mit kell csinálni. Először tervezni kell, aztán félrevezetni az ellenfelet, aztán meg jól legyőzni. Egyszerű ez, mint a fábólvaskarika!

Nosza, meg is lett hamar a terv. Belerúgok a szekrénybe, mire az egér megijed. Ezt a pillanatnyi helyzetet kihasználva villámgyorsan kiveszem a kajámat. Valami eszközzel távozásra bírom az egeret, és már mehet is a szunya. Legalábbis ez volt a terv….

…azonban a terv a gyakorlatban azért egy kicsit másként szokik működni…

Vettem egy nagy levegőt, és belerúgtam a szekrénybe. Ahogy észrevettem, hogy már nem hallatszik a szekrényből a motoszka, kivágtam az ajtót, és nyúltam a szendróért. De! DE!!! Ez a nyüves egér nem szaladt el rögtön, hanem ott nézett velem farkasszemet! De a kezemnekem már elindult, és már meg is fogtam a najlonzacsit, sőt, ki is húztam a szobába, és az egér csak akkor döntött úgy, hogy a távozás mezejére lép. Nadehogy!!!! Leugrott a szoba padlójára, és befutott az éjjeliszekrény mögé….

Aztarohadtmocskosrohadt….. azthittem infarktibilist kapok ott helyben.

Namindegy, mondom magamnak, most már le kell ezt játszani, nincs mese. Vagy ő, vagy én, de valaki ittésmost veszejteni fog. Odalopakodtam az éjjeliszekrényhez, óvatosan elhúztam a faltól, és benéztem mögé. Mit látok?! Az egerentyű farkincája kikandikál a szekrényből! Há-há, barátom, mostvanvéged, mint a balázssónak!

Kinyitottam a szobaajtót, leheletfinoman megfogtam a kis kredencet, és a lehető legóvatosabb mozdulatok közepette kivittem a folyosóra. Ott ismét szemügyre vettem, és csak akkor láttam, hogy amit én egérfaroknak véltem, az nem más, mint egy kárpitdarab. ……óóóóó, hogyrohadnameg.

Nem is tudom, mi esett rosszabbul. Az, hogy fölöslegesen vittem ki a bútort a szobából az éjszaka közepén, vagy az, hogy az egér meg ott röhög a szobában, hogy milyen jól megszívatott engemet. Jóllehet, fájt mindkettő.

Namindegy, ezt most már végig kell csinálni, hatörik, haszakad, nincsmese. Nehogymá majd az egér győzzön! Hát a nagybüdöslókolbászt….

Harcolni kell! Egyik énem ordított a fejemben, hogy húzzálel, mert megöl a szörnyeteg…. a másik énem pedig maradt volna harcolni. Ott viaskodok magammal, hogy mostakkor menjek vagy maradjak, mikor rájöttem, hogy én azért elég vastagon megvagyok áldva különféle harci képességekkel. Hiszen anno véháesen többször is megnéztem az összes Burszlífilmet, sőt, írdésmond három (!) Csáknáriszos poszter is volt a gyerekszobámban. Úgyhogy nehogymámajd engem szívasson meg egy mikimauz! ... meg amúgy is, már Rambó is megmondta: ez az én harcom! 

Ismét tervezés, gondolkodás. Visszapörgettem az eseményeket, analizálva, hogy akkor most mi is történt eddig. Mi az amit tudok? Tudom, hogy egerem fél a zajtól. Tudom, hogy egeremnek nem esik jól a fény. … és tudom, hogy már nincs ott a kaja, amire vadászott. Így már rögvest másként rebútoltam a rendszert, immár figyelembe véve az ismert adatokat.

Visszamentem a szobába. Oké, fél a fénytől, de én meg a fényben aludni nem tudok. Úgyhogy a fürdőben felkapcsoltam a lámpát, így lett is annyi fény, amitől az egér félhet, de csak annyi, amennyi mellett én aludni tudok. Fél a zajtól…. nnna, ez már kicsit bonyolult volt megoldani. Merhogy hogy csináljak zajt, ha alszok? Így tehát lefeküdtem az ágyra, és tapsoltam egyet. Majd kisvártatva mégegyet. Majd ismét. …. majd ismét.

Nagyjából így telt el az éjszaka. Kis alvás, taps, megint alvás, taps…. közben meg izzadtam, mint a ló, mert nyakig betakaróztam, hogy nehogy megrágja a testem bármely részét is az egér. Mert mi tagadás, azért még így is féltem, elég rendesen…

Ezer évnek tűnt, mire megvirradt. Hullafáradtan keltem, talán mondanom sem kell.

Felkelek, nézem magamon a néznivalót, megvan mindenem hiánytalanul. Tehát nem evett meg az egér az éjszaka. Nézem a reggelim, az is megvan. Ezt sem ette meg a szörnyeteg. Végülis, minden okés. Tök jó!

Mikor elhagytam a panziót, találkoztunk a többiekkel. Köszönés, jóreggelt, hogyaludtál, miegymás… mondom, inkább elsemesélem. Kérdezem vissza illendőn, éste, hogyaludtál? Aszongya egész jól, míg valami idióta a fölötte lévő szobában el nem kezdett az éjszaka közepén lakberendezkedni, utána meg folyamatosan tapsolni.

….

….

…nem árultam el neki, hogy ez volt az én harcom.

 

 

2 Tovább

HAb a tortán

….merthogy a tévéműsorok tényleg nem butítanak….

Egyszervolt, holnemvan, túl az üvegvisszaváltón, ahol a kurtafarkú malacból kolbász lesz, ott, ahol a panelflekken nem csupán fikció, ott, ahol a macskák szelfiznek, pont a kertemnekem végén van egy kis könyvtár. Igazi kis mézeskalácsházikó, szép piros tetővel, takaros kis kerítéssel – tényleg olyan, mint a mesében.

Oda jár a környék apraja-nagyja. De főleg a nagyja. Van, aki munkából hazafelé csak megáll egy kicsit olvasni, van, aki az csak időnként jár oda, hogy művelje elméjét, és vannak olyanok, akinek érvényes éves bérletük van kiváltva – ami nem kizárólag a helyijárati buszokra érvényes. No meg persze vannak egy páran, akiknek konkrétan csak ide van kiváltva az olvasójegyük.

Az alábbi dialógus is az utóbbi társaság két tagjától származik – jóllehet, történt ez már vagy fél éve, de mostanra emésztettem meg magamban annyira, hogy el tudjam mesélni.

….

Szép téli este volt, és két spannal pont ide beszéltünk meg némi összeütközést. Bementem hát, leültem a könyvespolc elé, és nagyonokosan néztem ki a tekintetemből, míg vártam a többieket. Meg is akadt a szemem két törzsgárdatagon, akik ott olvastak az asztalnál. Alapjában véve nem lenne furcsa az, hogy egy könyvtárban olvas egy társaság, csakhogy ők ketten még ittak is mellette! Méghozzá fröccsöt…. pfújjjjj…. gusztustalan. …viszont ami még fokozta az összhatást, az, hogy fültanúja voltam egy igen magasröptű beszélgetésnek is.

- Te, figyejjámán, Józsi! Most akkor hogy van ez? Kifőz, meg minek?

A kérdező úriember egy agyonolvasott könyvmoly benyomását keltette a felületes szemlélőben. Ha pedig bárki jobban megnézte, akkor meg pontosan az a benyomást keltette, csak fokozottabban. A megszólított Józsi pedig – ha lehet ezt a titulust fokozni – még inkább az olvasottabb fajtához tartozott.

- Na figyejjé, Pista, akkor elmagyarázom – azzal nagyot kortyolt a poharából. – Van ez a főzősműsor. Egymásnak főznek. Kábé ennyi. Olyan, mint egy vetélkedő.
- És milyen vetélkedő?
- Tévés.
- Nincstévém
- Az nem baj. A lényeg: főznek egymásnak, és megmondják, ki milyet főzött.
- Mikor?
- Mikor-mikor… mittudomén. Este.
- Este? Ménem délbe?

(aztarohadtéletbe – gondoltam. ennek a fele se tréfa, úgyhogy kezdtem jobban sasolni, hátha okosabb leszek én is)


- Azénemdélbe, mer ez vacsora. Az meg este van.
- Télleg. ….öööö…. és mindennap főznek?
- Igen, mindennap. Utána meg pontozzák, hogy ki milyet főzött. Érted már?!
- Nem.
- Azénem, mert nincs agyad. Nafigyejjé. Elmagyarázom máshogy, hogy megértsd – megint ivott. – Itt vagyunk mi ketten. Hívjuk még a Janit…
- Melyiket? A lakatost?


(naénsaccperkábé itt adtam volna föl a harcot, de Józsi sokkalta keményebb nálam, úgyhogy folytatta)


- …jaja, a lakatost. De neszójjámábele. Szóval, hívjuk a Janit, meg még szólunk Ágikának…
- A pultosnak?
- Igen, neki! A pultos Áginak! De nepofázzámábele! …. naszóval. Szólunk még Bélának is, debeleneszólj, meragyonváglak, igen, a Bélának. Összeállunk öten, és minden nap máshoz megyünk fröccsözni.
- Minek?
- Minek-minek?! Azébaz+, hogy mindig másnál fröccsözzük!
- Mér, itt nem jó fröccsözni? Mindig ide járunk…
- De pont az a lényeg, hogy mindig máshoz megyünk!!!
- Denálam nem férünk el…
- Aztaqrva…. nafigyejjé. Ezt most csak úgy mondtam. Hogy megércsed.
- Én értem. De akkor se férünk el nálam.
- Húbaz+. …. namindegy… figyejjé. Szóval minden nap másnál fröccsözünk. És akinél iszunk, az készíti el.


(itt egy pillanatra azt hittem, hogy Pistánkat a fröccsivás fennforgásba helyezése majd visszazökkenti az értelmes gondolkodás szintjére – de tévedtem)


- Nekem annyi lóvém nincs, hogy annyi bort vegyek….
- Piiiiiistaaaaaa! Nem ez a lényeg!
- Hátakkormi?
- Az, hogy a hét végén lepontozzuk, hogy kinek a fröccse volt a legjobb…
- Kisfröccs, vagy nagyfröccs?
- Nemmindegy?
- Nem. A kisfröccs jobb.
- Jó, akkor legyen kisfröccs b.szod! Így már jó?! Így már érted?!


(én kábé itt már tarkónvágtam volna Pestát egy péklapáttal, és inkább leültem volna egy kutyingóval sakkozni)


- Ja. …és milyen borból?
- Nemmindegy baz+?!
- Nem. Nekem csak a rizling jó…
- Akkor az lesz! Rizling lesz mindenkinél!!!! Így már érted?!?!?!
- Nem.
- DEMIÉRTNEM?!?!?!?
- Azé, merha mindenkinél rizlingből lesz a kisfröccs, akkor az mindenkinél ugyanolyan. A kisfröccs az kisfröccs. Mindegyik jó.

....

....

Ekkor állt föl Józsi az asztaltól.

Hogy mit mondott Pista havernek, azt most inkább nem írnám le. 

Szerintem pontosan vágod, hogy miket.

....

Mindenesetre rájöttem, hogy a világon minden egyféleképpen működik. Minden cselekményt rá lehet vetíteni mindenre.

...noéspersze az emberi hülyeség tényleg nem ismer határokat....

 

0 Tovább

Lovastúra

Elmélet és gyakorlat között néha azért van különbség…

Anno volt egyszer egy lovamnekem… Faja kis jószág volt, mit ne mondjak. Csak hogy el tudd képzelni, milyen is volt Őkegyelme: nyereghelyen sütött fakó kanca, elég vastag arabs vérrel megáldva. A lovasok ezt tudják, mint jelent – aki meg nem annyira tudja, az meg guglizzon rá, hogy milyen tulajdonságok ezek. Ha meg annyira nem érdekel, akkor meg legyen elég az, hogy faja kis jószág volt.

Egy béristállóban volt elhelyezve Őnaccsága, én meg a lehető leggyakrabban elvittem magammal lovagolni. Pontosabban Ő vitt engemet a hátán, én meg próbáltam nem túl sűrűn leesni róla. Mondjuk elég sokszor egy időben érkeztünk vissza az istállóhoz, de volt úgy, hogy én csak kicsit később, sántikálva estem be a lovarda kapuján, miközben a lovam már rég az állásban abrakolt. Szóval, kalandos egy időszak volt, mitnemondjak.

De nem csak nekem voltak kalandjaim Őfakóságával…

Egy szép nyári napon éppen végeztem a szokásos lovaglással. Leszálltam a nyeregből, éppen belekezdtem volna a leszerszámozásba, mikor megáll egy nagy terepjáró a parkolóban. Nem is nagy. Hanem inkább naaaaaaagy. Kiszállt belőle Miszter Vállalkozó, meg a cicája – megvan Neked képben, gondolom. Amolyan igazi díszb.zi volt emberünk: veszkócsizma, farmer, nagycsatosöv, kockásing, bőrmellény, kovbojkalap… a cicccccamica meg úgy nagyjából pont hozzá volt öltözve – annyi különbséggel, hogy a farmer az farmer volt, csak miniszoknya kivitelben. Vágod, tisztán látszott, hogy ezek most pont az istállóba készültek, lovak közé, és a gardróbból pont ezt a szerkót választották, merthátugye egy magára valamit is adó ember csak az alkalomhoz és a helyhez próbál öltözni.

Mindegy, láttunk ott azért elég sok ilyet. Szállóige volt köztünk, hogy akinek nem lósz.ros a csizmája, az mondhat bármit, maximum nem nagyon hisszük el. Nálunk, lovasoknál amúgy is az volt a rendszer, hogy a ló úgyis megmondja, hogy ki az ember – vagy így, vagy úgy, de kiderül mindig, hogy ki is van valójában elrejtve a gúnya alatt. A lovat ugye nem nagyon érdekli, hogy valaki fővezérigazgatótulajdonos egy hipermultigyárban, és tele van zsével, vagy épp macskanyálat takarít a főuccán, és annyi gempája se nem van, hogy gyalog hazamenjen. Úgyhogy ebből a szempontból (is) a ló az nagyon igazságos – vagy értesz a nyelvén, vagy ő maga tanít meg rá. Az utóbbi nemritkán kellemetlen tud lenni…

De mindegy is. A párocska szépen, nevetgélve jött oda felénk. Teljesen úgy, ahogy szoktak az ilyenek – úgy gondolják, hogy ők a májerek, mert ami nekik nincs, azt egész egyszerűen megveszik. Mert ugye a világon minden eladó – még a ló is.

Szóval, jöttek az istálló felé. A lovászok kinn álltak, mert azért a szupicsücsörikisgádzsit meg kellett sasolni…. én meg a lovam mellett álltam, és onnan tekintgettem kifelé.

Odajön hozzám az ipse. Nézi körbe a lovat, mint aki nagyon tudja, hogy mi a pálya. Nagyjából úgy, mint ahogy egy kocsit szoktak nézni a dílereknél. Látom rajta, hogy valami nem kóser neki, meg is kérdeztem: nnna, mitnézkibelőle? Némi fintorral az arcán mondja is, hogy szerinte nagyon kicsi a patája, biztos nem túl gyors ló.

Aztarohadtmocskos….. azért azt tudnod kell, hogy ha esetleg elvetődsz egy istállóba, ne nagyon próbáld leszólni senki lovát. Mert az még az álmoskönyvek szerint is nagyon rossz ómen – könnyen a ganéstalicskán találhatod magad, nem feltétlen megszakítás nélküli végtagokkal. Ez amolyan régi szokás, egy vérrel írt íratlan szabály. Lovat csak a gazdája minősíthet lefelé- Ő is csak a szerénység diktálta illemből, a kellő alázattal és tisztelettel.

… tehát megfagyott a levegő elég rendesen …

Az fószer nézte a lovam, én a fószert, a lovászok meg engem. Tudták jól, hogy nem kell nekem feszítőzabláért a szomszédba menni, van az nekem sajátba, de tudták azt is, hogy az ilyen műmájerekkel hogyan szoktunk bánni. Mielőtt félreérted: sehogy se. Annyira se méltattuk ezeket, mint lósz.ron a legyet. Szóval, sehogyse szoktunk velük bánni. De néha azért tettünk kivételt – ahogy ekkor is.

Tehát, ment a szemkontakt, és a levegőben lógott valami cselekmény. A homlokokra vastag betűkkel volt kiírva, hogy namostakkormilesz?

Szerencsére csávókám megadta a cselekmény folyását saját magának.

Emberünk a legnagyobb szemmel verések közepette fintorog ott lovamnekemnél, majd egyszer csak, minden különösebb előzmény nélkül, nagy sóhaj közepette félreáll. … itt, ezen a ponton szaladt félre a fejemen a retkes bézbózsapka. Kedvesen kérdezem tőle, miabaj, testvérem?! Aszongya, semmi, semmi, csak már látott jobbat ennél…fokozd, baz+, fokozd, gondoltam magamban, de mondani csak annyit mondtam: azt kötve hiszem.

Erre a manusz visszafordul, majd belekezd egy kiselőadásba, hogy ő már annyi lovat látott, amennyit én még nem is ültem meg, meghogy ő aztán nagyon tudja mi a pálya, mert ahol lakik, ott is van lovarda, csak az nagyon büdös, így ritkán látogatja meg. Ahha, mondom, tehát innen fújdogál a szellő…. mondom neki, hogy hát ha ennnnyire nagy szakértő, akkor az biztos így is van. Láthatta a kihívást a szememben, mert úgy nézett vissza, mint aki nagyon vissza akar nézni, de azért a szeme aljában láttam, hogy azért érzi ő, hogy most nem élvezi a hazai pálya előnyeit. De azért a hülyéje csak folytatta: igen, ő nagyon ért hozzá, ide is azért jött, hogy vegyen majd lovat magának, de előbb kinézi, hogy milyen legyen. Meg amúgy is, ő egy igazi Magyar ember, tehát a vérében van a lovaglás tudománya.

…huhh….

Hátmosterre mit mondjak most… ha annyi patkóm lenne, ahányszor ezt a dumát hallottam, akkor már nemcsakhogy a falam, hanem a plafonom is patkókkal lenne telerakva. De tán még a szomszédomé is…

Nem firtattam neki, hogy ha már egyszer olyan vérmagyar, akkor mi a ráknak van talpig Dzsonvéjnnek öltözve, miért nem mondjuk a csikósok ruháját hordja olyan büszkén.  Ahogyan azt sem jegyeztem meg, hogy köszönni illik, ha odamegyünk valakihez, és azt sem, hogy esetleg még be is mutatkozom egy számomra idegen helyen. Ehelyett inkább szívélyesen, barátságosan mondtam neki: itt a jószág, próbáld ki báttya, aztán mondjál véleményt!

….hirtelen elég nagy csend lett a környéken. Nemcsak a lovászok szájában állt meg a fogpiszkáló, hanem még az istállóban lévő lovak is fölkapták a fejüket. Sőt, még a lovamnekem is rámnézett, hogy hülyevagyte, baz+?!

Ez a fajta felajánlás általában elég volt eddig minden hasonszőrű mandrónak. Ilyenkor rendszeresen valami térdfájásra, időhiányra, nem megfelelő göncre hivatkozva rohadtgyorsan elhúztak oda, ahonnan jöttek. Arányait tekintve tízből tizenketten.

De ez a faszi…. ez maradt. Egy tapodtat sem mozdult.

Összenéztünk a srácokkal. Nem értettük hirtelen a dolgot. Jó pontnak jó pont, hogy maradt. Az biztos. De hát messziről lerítt róla, hogy annyit ért a lovakhoz, mint én a kvantumfizikához. Namostakkor mi lesz?!

Hanemaztán mikor ránéztem! Akkor megértettem mindent…. Merthogyugye egy valamit is magára adó férfiember büszke saját magára – különösképp akkor, ha ott van mellette a friss, ropogós, alighasznált cicababája. De a tekintet az mindent elárul. Ugyanis abban a tekintetben nemsokminden volt, de kétségbeesés az azért elég vastagon.

Láttam, hogy némi bátorítás kelleni fog neki, meg hát ugye én érző szívű ember vagyok a lelkem mélyén. Tudtam, hogy ha kicsit segítek neki, akkor annyira nem ég le a gádzsi előtt, meghát lesz némi öntudata is, ha majd a nyeregbe felkerül – a lóban meg sok kárt nemigen tud tenni az ilyen úgyse.

Mondom neki: várjá, meghúzom a hevedert, utána pattanj föl, és menj egy kört itt a karámban. Emberünk nem is szólt semmit, csak bólintott. Meghúztam a hevedert, állítottam a kengyelszíjon (mert tudtam, hogy az úgyse lesz eszében), odaadtam a szárat a manus kezébe, majd odamentem a lovászok mellé az istálló ajtajába. Onnan mégiscsak jobban lehet mindezt végignézni!

A mandró állt egy darabig, majd felkászálódott a ló hátára. Nem volt kis mutatvány, ha más nem is, azért ez tényleg megsüvegelendő volt tőle, mert tisztán látszott, hogy sohaabüdöséletben nem ült még lovon – így értelemszerűen nem is igen tudta, hogy hogyan kellene gyorsan, biztonságosan, könnyedén a nyeregbe pattanni. Azt, hogy mi ezt láttuk, az egy dolog…. viszont a lovam meg érezte is. Rám is nézett Fakóságom, és mintha mondta volna nekem: teeee, ez most komoly?!

….kis mellékszálként a történethez: amikor felszállunk a lóra, ahogy belehuppanunk a nyeregbe, az egy leírhatatlan érzés. Ahogy a kengyelben felállsz egy pillanatra, ahogy a ló kér egy kicsit a szárból, ahogy egy pillanatra megmozdul alattad az az igazi őserő, aaaaaz valami fantasztikus. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy ló és lovas ez, hanem EGY egész, EGY igazi egység – amit csak Te érzel, de mindenki más lát. Ezt tényleg nem lehet leírni. Itt, hogy ezeket a sorokat írom, még most is libabőrös a tarkóm…. Viszont! Ha nem vagy lovas ember, akkor a következő történik: felkápászkodsz valahogy a nyeregbe, jól bevered a bevernivalót magad alatt, a kengyelvasat meg se találod a lábaddal, közben a ló ránt egyet a kezeden, és megmozdul alattad – és Te érzed, ahogy az a jópármázsa tömény izom alattad van, és érzed, hogy valójában milyen icipici kis semmiség vagy a nagybüdös világban. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy egység ez, hanem egy ló és oda nem való ember – amit Te is érzel, és mindenki más lát is. Ami nem feltétlen baj. A baj inkább az, hogy ezt a ló is pontosan érzi…

Szóval, emberünk nyeregben volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megülte a lovat. Nadeakkor hogy is jellemezzem a látványt…. nos…. képzelj el egy majmot a köszörűkövön. Nnna, nagyjából pont úgy nézett ki Miszter Vesztern.

Mi meg közben vártunk, hogy mi fog történni….

Mert ilyenkor általában két verzsön van fennforgóban. Ad.1., : fickó valahogy elindítja a lovat, az meg elindul, és valami égi csoda folytán többé kevésbé arra és úgy mennek, ahogyan azt a lovas elképzeli. Ad.2., : a fickó valahogy elindítja a lovat, az meg fogja magát, és nekiiramodik: de közben igengyorsan levágja magáról a lovasát. …. úgyhogy vártunk türelmesen, hogy melyik műsort tűzi ki Őkancasága ma az előadásra.

…akkor még nem tudtuk, hogy lesz egy harmadik verzió is….

Mert ahogy emberünk ott ült a nyeregben, tisztán látszott rajta, hogy neki egyébiránt nem ez a természetes előfordulási helye. Szívesebben lett volna a szerintem a mandzsúriai fronton, mintsem ott fönn a magasban, a ló hátán. A tekintete elárulta, hogy nemigen tudja, hogy merre van a hányóra. Hiába, a filmeken nagyon egyszerűnek tűnik mindez. De még a karám oldalának támaszkodva is gyerekjátéknak tűnik ez az egész. Tudta ő, hogy pölö sarokkal ha kicsit odatesz a lónak, akkor az elindul. Szerintem tudta azt is, hogy a kezében lévő bőrszíjat ha maga felé húzza, akkor az olyan, mint a kocsin a fék. De vágjanak tarkón, láttam rajta, hogy tudta azt is, hogy ha nem megfelelő a sarkalás erőssége, akkor bizony elég nagyot fog ugrani a ló, és ha nem túl erősen húzza a szárat, akkor nem is áll meg egyhamar – illetve, ha túl erősen húzza, annak bizony hátraszaltó lesz a vége.

Úgyhogy kábé egy percig semmi se nem történt. Ott állt a ló, néha toppantott egyet, ide oda lépett finoman, Vájetörp meg ott ült rajta lesáppadva. Mi meg egyre türelmetlenebbül vártunk, hogy most akkor történjen már végre valami.

…és végre történt is…

Kisvártatva lovamnekem sóhajtott egy széleset, rámnézett, és azt mondta: najólvan, nekem ez nem pálya, elmentemén hazafele…. Hiába, az arab vér, az arab vér: megvolt a magához való esze. Úgyhogy  Fakóságom fogta magát, és szép komótosan elindult befelé az istállóba. Emberestül, mindenestül.

A fószer meg ha eddig sáppadt volt, akkor most úgy nézett ki, mint aki ki se néz. Meg se tudott szólalni, mozdulni meg pláne. Görcsösen kapaszkodott a nyeregkápába, a szárat meg otthagyta a ló nyakán… az meg csak ment szépen nyugodtan. Ahogy elhaladtak mellettünk, láttam a lovam szemében, hogy teszededlerólamezt, vagy szedjemle én…. és láttam a „lovas” szemében, hogy aztarohadtmocskoséletbemosthalokmeg….

Mikor a Fakóság befordult az állásba, megállt. Utasa a félelemtől remegve átmászott a rácsra, onnan le a földre, és a fal mellett lapulva szépen, óvatosan kisurrant a ló mellől. Lovam visszafordult, ránézett, és ismét csak sóhajtott egy nagyot.

….ekkor mentem csak oda. Leszerszámoztam a lovat, megabrakoltattam, megpucoltam. Megveregettem a nyakát, és odasúgtam Neki, hogy ügyesvoltál, Kicsilány….

Emberünknél pedig eközben a félelem beindította a tesztoszterontermelést, és mondta odakint a magáét. Hogyhátez milyenbolodló, hogyez nemhallgat semmire, nemaztcsinálja amit kell, még jó, hogy össze nem törte őt az istállóban. A cicája is ott sápítozott mellette, csitítgatta, hogy jólvanmucikám, azalényeg, hogy nemlettbajod, látod, a ruhád sem szakadtel... A srácok hallgatták őket egy darabig, majd szép lassan eloldalogtak egyenként. Nem az Ő reszortjuk volt osztani az észt ebben a helyzetben.

Ekkor odajött hozzám, és nekem folytatta…. illetve folytatta volna a sápítozást.

De én szándékosan ügyet sem vetettem rá. Kicsikém már feküdt a helyén, úgyhogy bementem hozzá. Ő fel se emelte a fejét, csak rámpislantott, hogy halaggyámá, fáradtvagyok, aludnék. Odafeküdtem Fakócám mellé a szalmába, hanyatt fordultam, kezeimet a fejem alá tettem, és csak akkor méltattam válaszra emberemet: idefigyeljél, macskajancsi. Aki nem beszél arabusul, az ne beszéljen arabusul…

….

….nem sok minden történt ezután…

A veszkócsizmák egyre halkabban kopogtak, kint kinyílt egy kocsiajtó, felsivított négy kerék, majd végül a motorbőgés is egyre távolabbról hallatszott….

….

….

….akkor jutott eszembe, hogy azt még mondanom kellett volna annak a majomnak, hogy okés, hogy ő tud lovagolni – csak ezt legközelebb majd közölje az érintett lóval is.

 

 

0 Tovább

Billiárd

Idegenben nyerni? Lehetséges…. de nem biztos, hogy biztonságos.

Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban…. najó, ezt a szöveget már lenyúlta valaki. Úgyhogy akkor fussunk neki mégegyszer: réges régen, egy távoli kis településen voltam éppen egy hímzőversenyen. Igen szép falu volt, ámbátor valóban kicsi…. a demográfiai görbe alig látszott ki abból a három utcából, amivel rendelkezett, de a legszörnyűbb, hogy könyvtárból is csak egy leledzett benne. Aminek igen hangzatos neve volt egyébiránt: RómaMerthogy minden út oda vezetett…

Nulladik nap estéjére ilyenkor rendszerint kiéhezik a kultúrára a hímzőember. Hogy az utazás monotonsága, vagy épp a leendő ellenfelek testközelből való megtapasztalása hozza-e ki mindenkiből az alulolvasottságot, az mindmáig tikok marad. Viszont tény, hogy szinte mindenki hoz ilyenkor magának némi olvasnivalót. Viszont épp ezen okból kifolyólag sosem elég a folyóirat és a könyv, a novellákról már nem is beszélve, hisz mindenki épp csak annyit hoz, hogy saját maga átfussa az oldalakat. Innentőlfogva hamar olvasnivaló nélkül marad a jónép, éshátugye azmeg nemlehet.

Nem volt ez másként akkor sem.

Összeszedte magát a keménymag, és felkerekedett. Meg sem állt Rómáig.

Namost azért szerintem nagyjából el tudod képzelni, hogy egy kis zsákfaluban, ahol több a templom mint a betonosút, milyen a könyvtár. Megvan? Nincs?! Dehogynincs… Kicsi és koszos. De olvasnivaló azért akad benne.

Naszóval, odaértünk és beléptünk. Akkor már azért sejthető volt, hogy a magunkfajtának azért nem feltétlen ez a természetes előfordulási helye. Ezt mondjuk rögtön levette volna bármelyikőtök…. hogy miért? Az ok egyszerű: a már bent lévő helyi olvasókör tagjai svéd cserediákok voltak – mi meg azért annyira nem.  Másrészt meg, nekünk nyolcunknak összesen nem volt annyi haj a fején, mint amennyi a könyvtárosnő hónaljkutyájában. No nem azért, mert mi amolyan szkinhajderek lennénk – egész egyszerűen eljárt felettünk némileg az idő, és megkopaszodtunk ahogy az szokás.

A lényeg, hogy mikor a könyvtárosnő elé toppantunk, az hirtelen azt se tudta, hogy most merre is van az arra, vagy az amarra. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor illendően köszöntünk, és a regények felől kezdtünk érdeklődni.

Hagyneragozzam….. olvastunk. Páran, párfélét. Nem is ez a lényeg.

…hanem az, ami eztán következett….

Merthogy a könyvtár mértani közepén (tudom, mert lemértem) véletlenül egy biliárdasztalra akadtunk. Az is igaz, hogy nem volt nehéz észrevenni, mert a helyi erők már nagyban taszigálták rajta a golyóbisokat, némi sajátos hanghatások közepette. … és igen. Tudtunk annyit olvasni, hogy előtörjön belőlünk a játszhatnék….

Teljes mellszélességgel odaálltam az asztal elé, és közöltem a játékosokkal, hogy márpediglen a következő parti az páros meccs lesz, úgyhogy ezennel ki vannak hívva egy baráccccságos mérkőzésre. Őszinte meglepetésemre nem törte el senki a hátamon a biliárddákót, hanem némi fejbólogatások közepette elfogadták a kihívást.

…elkezdtük a játékot. Mit ragozzam? Tudtunk. Nagyon. Ők meg annyira nem. Végeredmény: nyertünk. Ami nekünk azért annyira nem volt nagyon meglepő, ellenben a helyieknek meglehetősen. Így adta magát a dolog: visszavágót kértek.

Spanomnekem áll mellettem a pultnál. Fiatal kis suhanc, nem az a kimondott bibliofil típus, gyakorlatlan az efféle vidéki könyvtárlátogatásokban, így egyértelmű volt, hogy tanítani kell. Hát hol máshol tanuljon, mint terepen?! Mondom is neki a tudnivalókat: figyejjé, mert ezt most megnyertük, úgyhogy ha hiánytalan végtagokkal ki szeretnénk innen tendálni, akkor a második meccset el kell buknunk. Láttam a kérdő tekintetet a szemében, így magyarázatként a fejemmel a sarokban lévő hazai szurkolótábor felé intettem. Nem voltak sokan, de határozottabban néztek felénk, mint mi őfeléjük. És ez nem feltétlen a biztonság záloga egy összeszokott olvasótáborral szemben…. nomegugye már Obivankenobi is azt tanácsolta, hogy jobb nyerni hagyni a vukit.

Második meccs. Igyekeztem úgy találni el a golyókat, hogy ne találjam el őket. Merhogyugye illett és egyben ajánlatos volt veszejteni. Igen ám, de páromnekem meg vérszemet kapott, úgyhogy Ő meg úgy játszott, ahogy tudott. Ami önmagában még nem lett volna baj, csakhogy JÓL tudott játszani. Így a második meccs eredménye: kettő null ide.

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos….. hirtelen nemkicsit lett hidegebb a könyvtárban. Holott szerintem a légkondiról ott csak annyit tudtak, hogy van olyan. Az, hogy megfagyott a levegő, az nem kifejezés. Mondjuk az is igaz, hogy azért a svédek jól bírják a hideget…

Mondom kisspanomnak: nalátod, ezt így nem szabad. Vesztenünk kellett volna, mégis nyertünk. Aszongyanekem, akkormostmilesz? Hátmondom, többféle forgatókönyv van ilyen esetekre megírva, ne kiabáljuk el előre, de mindenesetre én még elolvasok egy novellát, mintha mi se történt volna, temeg nézzed az ajtót, hogy ki és mikor megy ki rajta. Tudtam, hogy bekérdez, ezért toldottam is meg gyorsan a mondandóm: tanuldmeg spanom, hogy nem azért megy ki, mert melege van, hanem megy a többiekért, hogy jöjjenek jáccccani, mert kikaptak. És az nagyon másféle játék lesz majd…. a vuki sem viccelt anno.

Alig mondtam el mondandómat, fölpattan a sarokból egy addig csak csendesen szemlélődő illető, és a köztünk lévő hat métert másfél lépésből megtette. Ezalatt fejemnekemben lepörgött nemhogy a saját életem, de még a szomszédnéni élete is. Elémáll, és azt mondja, hogy most itt valami végső visszavágó ténye forog fenn, és egy vadiújonnan toborzott helyi béközép kihívja a nyertes csapatot. …. lehet mit mondani egy ilyen kedves invitálásnak? … ugyehogynem.

Szóval, harmadik mérkőzés.

Míg fölállították a golyókat az asztalon, volt annyi időm, hogy a spanomnekemnek osszam még az észt. Figyejjé, mondom, most ha ezt elveszejtjük, akkor hazamegyünk. Ha neaggyisten nyerünk, akkor nem megyünk haza. Visszakérdez a lelkem, miért? Mié, baz+, mié…. azé, mert nem lesz lábunk, hogy haza tudjunk menni! Ezek itt levágják tőből, és jobb esetben visszaadják. Rosszabb esetben holnap azzal fognak biliárdozni… Vagy bé verzióként ráhasaltatnak a biliárdasztalra, komótosan beolajozak hátulról, és olyat tesznek velünk, amit nagyon nem szeretnénk. Úgyhogy, mondom, figejjé. De ne engemet, hanem az ajtót, hogy lehetőleg mindig szabad legyen. Mert ha futni kell, azért csak egyszerűbb úgy, hogy nem áll az ajtóban senki… …és elkezdtünk jáccccani újból.

Mit részletezzem? Én úgy játszottam, ahogy még sosem. Igyekeztem még a fehér golyót se eltalálni. Spanommeg? Úgy játszott, mint Agasszi Kalgariban. …. mondjam, vagy Tudod magadtól?! Megnyertük azt a meccset is….

Nos, ha nemrégiben megfagyott a levegő, akkor most már igazándiból beköszöntött a tél. Holott odakinn tombolt a nyár. Legalábbis tudtom szerint…. Szóval kínosan lassan vánszorogtak a másodpercek, csaknem olyan lassan, mint amilyen lassan én araszoltam az ajtó felé. Merhogy már a játék közben magamra öltöttem a legszebb vasár- és ünnepnapi futócipőmet, mikor már láttam, hogy itt bizony ismételten nyerés lesz, és nem is kicsi. Úgy terveztem, hogy amint leesik a feketegolyó, én guggolórajttal kiviharzok az ajtón, és meg sem állok hazáig…

Vágod: ott álltunk, mint két sereg, és vártuk, hogy most mi lesz akkor most akkor. Annyira nem voltam megilletődve, mert az ajtó szabad volt, rólam meg hét határban tudják, hogy ha én egyszer nekiiramodok, akkor biza nincs az az ember, aki engem utolér. Csakhát a spanok! Merhogyugye senkint nem hagyunk a szoárréban! Az hímzők márcsak ilyenek: kiállnak egymásért barátok közt (vagy jóban rosszban? ezt a két sorozatot mindig keverem….) A feszült légkört a könyvtárosnő hangja törte meg: záróra! Mint a méhek a kaptárból, úgy nyomultunk kifelé. Nem kellett már a büszkeségünkkel törődni, hogy miért is oldalgunk el olyan hirtelen, nem kellett félni, hogy utunkat állják! Gyorsan körbepacsiztunk, megköszöntük a játékot, kaptunk némi nemtúlőszinte gratulációt, de azért a mosolyokon látszott, hogy azok sem igazán mély érzelmektől fűtöttek… Kiérve az ajtón mi jobbra, ők balra – nem kicsi kő esett le a szívemről, hogy megvan minden a testemnekemen. Tudom, mert megszámoltam.

Kinn az utcán még leálltak volna beszélgetni a többiek. Mondom padavanomnak, hogy rohadtqrvagyorsan húzásvan hazafelé, mert ha ezek visszajönnek, akkor végünk van, mint a tvinpíksznek. Elkezdtük terelni hát a társaságot, ami azért volt némi nehézségekbe ütköztetve, mert a kompánia fele azon sztorizott, hogy mekkora űbercsászárkirályok vagyunk, hogy ennyire lealáztuk a helyieket biliárdban, a társaság másik fele pedig kicsit sokat olvasott. És persze volt olyan is, aki mind a két halmazba beletartozott: művelt is volt, meg büszke is. Csak hogy egyszerűbb legyen a hazamenetel….

Végül is csak sikerült indulásra bírni mindenkit. Nemhiába voltam én előző életemben tevehajcsár! Nehogymá ne bírjak el némi emberanyaggal! Úgy hajtottam őket, ahogy csak tudtam…. közben meg azért igen sűrűn nézegettem a hátam mögé, hogy ugyan, követnek-e? Mert még akkor is meglehetősen bizonytalannak éreztem azt, hogy épségben visszaérünk a szállásra….

Úgy éreztem, hogy legalább két napig gyalogoltunk, mire visszaértünk – noha nem lehetett több tíz percnél az egész út. Alig hittem el, hogy mindenki épségben visszaért közülünk! Még akkor sem nagyon tértem észhez a meglepődésből, mikor a szállás előtti asztalnál még belelapoztunk egy könyvbe… szinte meg is szédültem egy-egy pillanatra – persze csak a meghatottságtól örömömben, hogy itt vagyunk, megvagyunk, jajjdejó!!!

….az éjszaka további része eseménytelenül telt.

Nem gyújtották ránk a házat, nem törték be az ajtót, sőt, még az ablakokat sem dobták meg kővel. De még biliárdgolyóval sem.

Furcsa is volt…

….hanem aztán reggel….

….

Az egyik delikvens a társaságunkból kiment némi táplálékot venni a helyi kisboltba, ami hogy-hogy nem (nagyfalu, ugye) pont a könyvtár mellett volt.

Ott meg már akkor kora reggel leledzett az előző esti háztáji béközép….

…ahol is a kollégánk tudomására hozták, hogy este várnak bennünket vissza, hogy lemossák magukról a szégyengyalázatot, merthogy őket még soha, senki nem verte el haza pályán billiárdban.

….

….

…nos…. szerinted visszamentünk?!

 

 

0 Tovább

Katonadolog

Anno, a „hősidőkben” még minden fiatalember bevonult katonának. És persze mindenkinek van onnét több-kevesebb tanulságosnak mondható élménye. Tudom, hihetetlen, de nekem is van ilyen…

Katonaság. Honvédség. Mit ragozzam? Aki megtapasztalta, az tudja, milyen. Aki nem, az nem tudja. Ennyi. Kész. Erről tovább bármerre is ragozni tök fölösleges.

Sztorija is akad mindenkinek a katonalétből. És persze mindenkinek a saját története a legjobb. Ez is egyértelmű. Csakhogy: én bármikor elmeséltem az alábbi esetet, mindenki elismerően csettintett, hogy „Eeeez igen! Ilyen hülye is csak te lehetsz!”

Naszóval…. honvécccség. Volt benne mindenféle jó dolog – no meg persze baromság is. Hogy melyikből volt több, az mindig is vitatéma volt. Szerintem olyan hetven-hetven százalékban volt benne ez is, az is. De maradjunk most csak a sületlenségeknél. Az egyik legnagyobb talán az volt, amikor a kérdésre az volt a válasz, hogy „csak”. Vagy ami még jobb, hogy „mert ez a parancs”. Okés, értettem én mindig (kivéve amikor nem), de attól még hogy ez a parancs, meg hogy csak, attól még a f.szság az f.szság maradt. Mindig zavart, hogy miért az dirigál, akinek kevesebb az agya, mint nekem – ésugye én se vagyok nagyon sokkal megáldva. Mindig is kérdeztem, hogy mi ebben a logika? Mi ebben a nagyontuti?

…és ebből voltak nekem mindig a problémáim.

Történt egyszer, hogy vezénylésemből (értsd: elküldtek jó messzire a mindenkori helyőrségemből pár hónapra) tértem vissza a saját laktanyámba. Ilyenkor, mint mindig, úgy regisztráltak bele a katonakönyvembe (az ott olyasmi, mint civilnek a személyi igazolvány), lévén szó háromszáz kilométerről, hogy bőven rászámították az utazás alatt felmerülő egyéb kellemetlenségeket – úgymint vonatok és/vagy buszok késését, esetleg járatkimaradását. Így másnap reggelig volt érvényben az eltávozásomat igazoló okirat.

Viszont én az utazást már letudtam aznap délután négyre.

Megyek be a laktanyába, keresem a parancsnokom, hogy helószia, ittvagyok, miegymás… no persze ezt egész más hangnemben és szóhasználattal, de ezzel most végképp nem untatlak. Szóval, lejelentkeztem. Néznek rám, mint hülyegyerekre…. konkrétan már arra sem emlékeztek, hogy el lettem vezényelve, ez okból kifolyólag vissza meg aztán pláne nem nagyon vártak. Hiába, jó gyerek voltam én már akkoriban is. Pont annyira hiányoztam, mint íjásznak a sárgaláz. A kezdeti sokkból azonban igen hamar észhez tért parancsnokom, tekintett is gyorsan bele némi papírba, majd közölte, hogy nagyonjóhogyjöttem, menjek, pakoljak le, aztán vacsi-fürcsi-pihi, reggel szolgálat. Nomegat.köm – gondoltam. Vazze, most jöttem meg rohadtmocsokmessziről, nehogymá holnap feszítsek a huszonnégyórás szolgálatban! Mondom vezéremnek, hogy helóka, nekem reggelig könyvem van, itt se kéne lennem, dehátén olyanjófejsrácvagyok, a hazámat is nagyon szépen szolgálom, bejöttem becsülettel, ahogy meghozott a MÁV meg a Volán. Nadehátőtezt akkorsemérdekli, nincsduma, holnap szolgálat, ennyi, vége, leléphet… Kérdés van? Van: miért? Csak! Óóóóóhogyszakadvolnabeafejedodaaholkijöttél – gondoltam magamban. Dehát a parancs az parancs, mit lehet tenni. Nomeghát a mondat végén ott volt mindkét dzsóker, a „parancs” is, és a „csak” is.

De engem nem azért faragtak olyan fából, amilyenből csak ritkán faragnak embereket, hogy legálisan megírt passzussal bent maradjak a laktanyában, csak azért, mert űberokos parancsnokunk azt mondja, hogy merezaparancs…. Akkor is kimegyek, még ha maga az egész királyi ármánia is őrzi a kapukat! Ki én, úgy éljek! … de egyedül kicsit necces az ilyen mutatványt végrehajtani, főleg egy olyan laktanyából, mint a miénk volt anno. Kábé másfél percbe telt, míg találtam magam mellé egy spant, akivel véghezvisszük majd a nagy szökést. Újabb másfél perc volt, mire kerítettünk egy cimborát, aki már odakint van, és vár majd minket. És nagyjából tíz másodpercig tartott rábeszélni az alegységügyeletesünket, hogy véletlenül ne nézzen már majd annyira széjjel, mikor a létszámot számolja. Úgyhogy szűk négy perc alatt meg is volt a feladat logisztikai része…

Maga a dobbantás (értsd: engedély nélküli körletelhagyás) csupán egy pillanatot vett igénybe. Már csak azért is, mert a mielőttünk egy-két generációval szolgáló bakák az utókorra hagyták kardinális örökségüket: a kerítés tetején lévő vasrácsból levágtak hármat. Nagyon vagányak voltak, mert a főkapu melletti kerítésből vágták le, a parancsnoki épülettől mindössze öt méterre. Hiába, no, a virtus az virtus. Mert ami nagyon szem előtt van, pont azt nem látja senki, nomeghát azt még a legvérmesebb parancsnok sem gondolta volna, hogy pont a főbejárat mellett szökik ki valaki – épp ezen gondolatmenetnek köszönhetően a dobizások kilencven százaléka itt valósult meg.

De térjünk vissza… az előzetes egyeztetésnek megfelelően vártuk az autót, ami jött értünk. Megegyeztünk, hogy két villanással jelzi, ha ott van értünk. Mi pedig a laktanyán belülről, a falhoz lapulva vártuk. Február lévén hamar sötétedett, így a viszonylag kihalt utcán egyből kiszúrtuk, hogy mikor jön. Akkor aztán, uccu neki, kerítésen átlendül, parkolón átfut, kocsiba beül, és gáz ezerrel – az egész nem tartott tán még addig sem, míg ezt itt most elolvastad.

Onnantól viszont havajdizsinapfény…. irány a város! Előtte még föl a spanhoz, átöltöztünk gyakorlóból civil ruhába, mert akkor teljesen úgy nézünk ki mint a civilek – ami azért volt fontos, hogy a folyton városban kóficáló katonai rendészek ne szúrjanak ki, ne tudjanak ellenőrizni. Mondjuk én tök nyugodt voltam, mert nálam volt a kiskönyv, ami igazolta, hogy másnap reggelig jóváhagyással vagyok nemvagyokbent.

Úgyhogy nyakunkba vettük a várost. Az életet mozgató bizonyos három P-ből jutott is rendesen (eztmost hagynefejtsemki, hogy mit jelent, úgyis érti aki érti), ki is élveztük minden egyes percét. Olyannyira jól elvoltunk, hogy jött a nagy ötlet: ne menjünk vissza takarodóra, majd csak ébresztőre. Nosza, gyorsan telefonáltunk is a laktanyába, hogy mit is gondoltunk. Felveszi a telefonközpontos, végighallgat, majd közli, hogy ez nem biztos hogy jó ötlet, mert már vagy két órája köröznek bennünket. De olyan szinten, hogy már nem csak a VÁP (katonai rendész), hanem a rendőrség is, majdhogynem tűzparancsot kapva. Úgyhogy az lenne az igazán nagyon jó dolog, hogy k.rvagyorsan visszajönnénk, mert neki is az lett kiadva parancsba, hogy jelentse, ha mi betelefonálunk, úgyhogy mielőtt őt is homlokon találnák lőni, most leteszi a telefont, és nem beszéltünk, sőt, még csak nem is ismerjük egymást.

….egy tizedmásodperc alatt kijózanodtunk mindketten a sokktól. Mivan?! Ez meg hogy lehet?! Néztünk egymásra, mint aki tudja, hogy merre van a hányóra. Hogyan buktunk meg?! Hol csúszott hiba a számításba?! Jöttek a találgatások, de sokkal előbbre nem jutottunk. És jött a megkerülhetetlen kérdés: mosthogyantovább?

Ott álltunk elég tisztességesen kiművelődve, civil ruhában. Ha ebben a göncben maradunk, az jó, mert nem szúr ki a VÁP. Viszont akkor nem tudunk a laktanyába visszaszökni, mert nagyon hülye őrségnek kell ahhoz lenni, hogy ne szúrják ki a katonák között a nemkatonaruhát. Arról nem is beszélve, hogy ha lekapcsolnak a kékek, akkor elvernek egy peppet, majd átadnak a mieink ébereinek, akik pedig elvernek nem peppet. Ha pediglen átvedlünk gyakorlóba, akkor meg tutihótziher, hogy még a laktanyába érés előtt elkapnak a rendészek, és akkor meg ugye azért nem tudunk visszadobizni. Ráadásul ha útközben elkapnak a kommendánsok, akkor beültetnek az UAZ-ba, ahonnan korántsem biztos, hogy hiánytalan végtagokkal szállunk majd ki. Szóval, nagy szoárréban voltunk…

…elkezdtünk ötletelni…

Először is azon kattogtak a kerekek, hogy hogy a .csába buktunk meg. Az, hogy valaki feldobott, az ki van zárva. Hogy miért? Az ok rémesen egyszerű: a dobizás íratlan szabálykönyvének első fejezete meglehetősen mélyrehatóan taglalja, hogy mi vár azon gyalázatos senkiházi latrokra, akik köpnek. Jobb esetben csak verés. Egy szakasznyi bakától. Naponta kétszer. Egy héten keresztül. Úgyhogy ezen nem is nagyon agyaltunk tovább, bár a megoldást nem ismertük.

Utána meg azon filóztunk, hogy most akkor hogyan tovább? Spanom mondta, hogy maradjak, nekem van könyvem reggelig, ő nagyon svarcban van kint, visszamegy, és elviszi a balhét. Nade nemazért vagyunk mi surranótársak, hogy ganéban hagyjuk a másikat! Mondtam neki, hogy jelen eset forgatókönyve abban a bizonyos íratlan könyvben benne van, méghozzá a második oldalon, miszerint: senkit nem hagyunk hátra! (ezt a mondatot azóta is alkalmazza a Navy Seal, de sajnos nem hajlandóak elismerni, hogy a mi szakaszunktól ered….) Nedehátakkor mi legyen? Bárhogy is vakartuk a hajunk helyét, bentebb nem lettünk egy centivel sem. Úgyhogy fogtuk magunkat, és siettünk a helyőrség felé. Majdcsak visszajutunk valahogy!

Igen ám…. de az objektumtól egy saroknyira rögvest két problémával szembesültünk. 1.,: tudvalévő volt, hogy mindkettőnk megírta már a doktori disszertációt dobbantásból. Aligha volt olyan része a kerítésnek, ahol mi ne ugrottunk volna már legalább egyszer. Nade visszafelé! Na az még sose nem volt…. mert mindig valamelyik kapun át osontunk be, köszönhetően a bajtársak meleg szívének, no meg a mindenkori két pakli cigarettának. 2.: a kapuszolgálatosok és az őrség kint volt az utcán. Az utcán, basszus! Aki nem értené: ez kábé csak akkor tapasztalható, ha mozgósítás (riadó) van. …úgyhogy saccperkábé háromésfél másodperc alatt lejött, hogy ittbizony xopás van. Nem is kicsi.

Noakkor micsináljunk?

Egy megoldás jöhetett még szóba: hívjuk az A-Team –et. Helikopterre föl, ejtőernyővel leugrunk a laktanyába, és már kész is. Persze ezt a tervet nem csak azért vetettük el, mert rohadt nagy tériszonyunk volt, vagy hogy nem tudtuk az A-Team telefonos elérhetőségét. De hát ugye minden ötletet számba kellett venni...  Ugyanakkor  persze tudtuk azt is, hogy magunkkal már nagyon úgysem tudunk jobban kicseszni, mint amennyire már sikerült, de a többiek még nagyon ráfázhatnak miattunk. Ugyanis, a mi kis kiruccanásunk végett bebukott az alegységügyelet, a kapuszolgálat, és a teljes őrség. Úgyhogy ha mi meg is ússzuk (ami nem nagyon valószínű), ők akkor is szorulnak. Utána meg mi szívuk azért, hogy ők szorultak, mert elverik rajtunk, szó szerint. Ez a tevékenység szintén írva vagyon abban a bizonyos íratlan szabályzatban. Szóval, elég gáz egy szitu volt…  Így nem maradt más hátra, mint előre. Büszkén, feszítve, mint a katonák, nekiláttunk addigi életünk leghosszabb útjának, és remegő térdekkel ugyan, de bementünk a főkapun….

Koppra akkor, ahogy betoppantunk a laktanya területére, csikorogva fékezett a VÁP-os autó. A parancsnok szinte repült ki belőle, meg sem várva, míg megáll a gép a flaszteren. A szeme villámokat szórt, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk – a mi vállunkról meg másfélmázsa teher esett le nagyhirtelen, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk. Holott a nevezett tiszt úrra igencsak jellemző volt, hogy a szökevények a szolgálata alatt rendre leestek valamilyen lépcsőről, és összevisszaszanaszerteszéjjel törték kezüklábukat. Még akkor is, ha történetesen a kincstári autómobil belső terébe soha senki sem rendszeresített lépcsőt. És persze soha senki nem kérdezte meg, hogy hogyan történtek a lépcsőről való leesések útközben…

Tehát benn voltunk… ott áltunk a napos tiszt előtt, hogy bejelentkezzünk. Nem mintha magától nem tudta volna, hogy mi az újság, de hát ezt diktálta a szolgálati szabályzat. Szonda nélkül is tudta mindenki körülöttünk, hogy nem csak és kizárólag ásványvizet fogyasztottunk aznap este - egyrészt az illat miatt, ami körülölelt bennünket, másrészt pedig enyhén szólva is navigáltunk a lábunkon. Végignézett rajtunk az őrnagyúr, és csodák csodájára nem lőtt főbe bennünket, a bakancsával sem rúgta szét a tekintetünket, sőt, még egy rossz szót sem szólt. Hiába no, öreg, vérbeli katona volt – pontosan tudta, hogy megy ez. Valószínű, hogy Ő is járt hasonló cipellőben anno…

Ellenben a körletünkben azért megkaptuk a magunkét elég tisztességesen. Ugyanis a századparancsnokunknak szóltak a laktanyából, hogy ugyanmár, fáradjonbe legyenkedves, mert két bakája éppen a dezertálás tényét forgatja fennen…. a főhadnagy úr meg nagyon örült, hogy a családja mellől két marharépa miatt lett berángatva. Úgyhogy kaptunk némi áldást a fejünkre. Olyan igazi félórás monológot, amiben minden mondatban legalább két tárgyrag szerepelt… 

Kisebb gondot jelentett az, hogy még mindig civil ruhában voltunk. A vezérünk szavaival élve, nemeléghogykiszöknek, nemeléghogyarendőrségis riasztvalett magukmiatt, nemeléghogynemjózanok, deméga ruhájukatiselhagyják?! Ugyanis a kincstári gyakorlónk valahol ott pihent egy lakásban, és egyebek között ez is csak tetézte amúgy sem túl rózsás helyzetünket. Némi kivégzőosztag is kilátásba lett helyezve, ha reggelre nem lesz meg a játszósruha… máhogynelennemeg, vazze?! Ha az nem jelentett gondot, hogy kijussunk, akkor már csak elintézünk egy olyan apróságot, hogy bekerüljön némi ruhadarab. De hagy ne untassalak, hogyan érkezett be a csomag. Ahová a szeszesitalok garmadát be lehet juttatni a legkülönfélébb időpontokban, oda azért egy szatyor ruhát is be lehet csempészni különösebb gond nélkül. Ez is csupán a megfelelő logisztika kérdése… a lényeg, hogy még éjfél előtt rajtunk feszített az egyenruha. Az éjszaka további részében meg azon agyaltunk a társakkal, hogy mi miatt buktunk meg? Beköptek minket? …az kizárt. Látott valaki? …az lehetetlen. Valamelyik csaj jelentett föl odakintről? …naezmeg végképp nem valószínű. De miután okosabbak nem lettünk, így maradt a kétség, hogy mi történt. Márpedig tapasztalatnak nagyon kellett volna ez az infó… márcsakhogy mivel egészítsük ki azt a bizonyos íratlan könyvet, hogy mire is kell vigyázni.

Az igazi áldás azonban csak másnap reggel jött. Ugyanis a helyileg illetékes Atyaúristen, a laktanya parancsnoka személyesen is látni akart bennünket. Ki hitte volna?! Úgyhogy megjelentünk. Jött velünk a közvetlen felettesünk is. Nos, amit ott kaptunk…. háááát, hogy is mondjam…. az, amit előző este végighallgattunk, az csak egy napközis gyerekeknek való harmatos pihepuha altatódal volt ehhez képest. Még a főhadnagyunk is kapott az áldásból – minek eredményeként visszafelé menet a nemesebbik felünkön érezhettük a rendszeresített tiszti bakancs orrát. Hiába, ahogy mondani szokás: a x@r lefelé folyik. Ha egy nagykutyát lecsesznek, az igyekszik a lehető legrövidebb időn belül lecseszni egy kisebb kutyát valamiért. És most mi voltunk a legkisebb kutyák a falkában…

Amin azonban csodálkoztunk, hogy kedd lévén zászlóaljsorakozót rendelt el a Nagyfőnök. Ez amúgy minden hétfőn szokás volt mifelénk, ahol is kiáll a placcra az egész regiment, el van mondva az elmondanivaló, dicséret-leba#ás-miegymás, díszmenet, satöbbi…. nos, ezt az egész műsort a mi tiszteletünkre megrendezték kedden is. Vágod, milyen jól éreztük magunkat: ki kellett állni középre, velünk szemben ötszáz katona. Akik persze nem vágták a grimaszokat, és nem próbáltak nevettetni bennünket. Ááááá, dehogy. Hová is gondolsz… Mi meg persze minden erőnkkel azon voltunk, hogy nehogy elnevessük magunkat, mert akkor aztán tényleg ott a helyszínen végeznek ki bennünket… mindeközben kábé negyedóráig hallgattuk, hogy milyen mocsokszemétalávalóbitangok vagyunk. Szóval, tök jó program volt, elhiheted…

Eztán persze megkaptuk a büntetésünket: fogdaJópár napig. Hogy az milyen? Nem olyan vészes…. de nem is olyan jó. Ha kíváncsi vagy milyen, akkor megnézel egy második világháborús filmet, és abban majd látsz katonai fogdát. Na, ez pont olyan. Keress rá egyre a jútúbon, ha érdekel. Ha meg ennyire azért nem érdekel, akkor nagyjából olyan, hogy van egy töküres szoba, a falra meg fel vannak csavarozva a deszkapriccsek, amiket csak takarodókor eresztenek le. Egyébként meg a büntetés ideje alatt kockára alszod a fejed, mert egész nap nem csinálhatsz semmit. Legalábbis katonáéknál ez volt – hogy milyen a polgári életben, azt szerencsére nem tudom (és nemisigen akarom tudni).

…egyetlen egy dologra viszont nagyon jó volt a fogdában töltött idő: végre megtudtuk, hogy hol is bukott meg a mutatványunk….

Először is megtudtuk, mintegy bázis-infóként, hogy a rendes, hétfői sorakozón a laktanyapéká elmondta, hogy most ezmegezvan, ezért kicsit szűkebbre vannak szabva a kimenők és a szabadságok, ezt az átmeneti időszakot mindenki vegye tudomásul – aki pedig megpróbál engedély nélkül távozni, azt a helyszínen véresre veri, kikötteti, felakasztja, karóba húzza, lefejezi. Így, ebben a sorrendben. …máig nem tudom, hogy mentség-e: ezen a gyűlésen én nem voltam ott. Értelemszerűen nem is hallottam a cselekmény súlyosságáról, vagy a várható következményekről.

De visszakanyarodva: ennyire banális eset addig sem esett meg senkivel abban a laktanyában, de még azután sem fordult elő soha sem. Csak velünk. Csak akkor. Dejó….

A lényeg: már rögtön az elején elbuktunk. Ugyanis amikor ugrottunk ki a kerítésen, és futottunk az értünk érkező autóhoz, át kellett kelni a laktanya előtti parkolón. Ami kábé négy méter, és kevés autó van benne estefelé. Akkor sem állt ott négynél több. Ésugye közöttük érdemes futni, mert az is takarást biztosít – ezáltal is növelve az esélyeinket.

….igen ám…

De az egyik autóban ült valaki. Méghozzá egy tiszt.

Mi pedig nem vettük őt észre.

Ami még nem lett volna nagy baj…

….csakhogy mi pont mellette futottunk el.

Szegény csórikám tán még meg is ijedt, hogy hirtelen, a semmiből két baka elvágtat mellette…

De olyan nagyon mégsem lepődhetett meg, mert rögvest ment is az ügyeletes tiszthez jelentést tenni.

Magyarul, már akkor kerestek minket, mikor még oda sem értünk, ahová indultunk…. faja…

Úgyhogy ez a történet ezért íródott be végérvényesen és kitörölhetetlenül a laktanya íratlan könyvébe. Mert két ilyen balfék még nem szolgált ott soha, akik a kerítésen átugorva pont egy tiszt előtt landolnak.

No meg persze olyan katona sem volt ott addig, akinek a tiszteletére KEDDEN is rendeztek egy laktanyasorakozót….

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

….csak a lap aljára, mintegy végső tanulságként, hogy milyen kicsi is a világ:

A fenti eset után majdnem húsz évvel éppen hímzést oktattam gyerekeknek. Egy nap jön egy kissrác a szüleivel, hogy márpediglen ő is szeretne közénk tartozni. Persze, hogyne, istenhozott, gyere hát…. mikor azonban a szülők felé fordultam, hogy elmondjam nekik a merrehányórát, kit látok?! K.Zs. főhadnagyot…. az akkori századparancsnokomat. Valószínű, hogy Ő is megismert engem, mert ahogy rám nézett, kissé megnyúlt az ábrázata, peppenkét megremegett a jobb (de lehet, hogy a bal) szemhéja, és csak annyit mondott: eztnemhiszemel….

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések