Lajtorja

Amire nem kellene rálépni, arra nem kellene rálépni. Főleg úgy, hogy az nincs is ott…

Gázcseretelep, kilencvenes évek eleje. Mostmondazt, hogy nemtudod, miaza gázcseretelep. Oké, elmagyarázom. Akkoriban még a benzinkutakon vagy egyéb más helyen nem volt gázpalack kapható, ezért azt külön erre a célra kialakított helyeken lehetett megvenni. Így már kapíse?!

Naszóval: ott melóztam. Na nem sokáig, mert annyira nem jött be nekem a fizikai munka. Tudod, ott tényleg dolgozni kellett a testemnekemmel, ahhoz meg én világéletembem pudning voltam. Mai napig úgy vélem, hogy ha már a Teremtő ilyen szépnek teremtett engemet, akkor azon ne torzítsunk mindenféle nagyon nehéz fizikai munkával. Nomeghát vaságyastól se nagyon vagyok hatvan kiló, izomból meg annyi van rajtam, mint nyúlon a majomfarok, úgyhogy felejtős ez az egész.

De mindegy is. Szóval meló…

Jöttek a népek, mindenkinek ugyanaz kellett: gázpalack. Mondjuk mi más ugye, mert semmi egyéb nem volt. Hozták az üres palackot, és vitték a telit. Én meg elvettem tőlük az üreset, beraktam az egyik ketrecbe majd vittem nekik a telit a másik ketrecből. Szóval, mit ne mondjak: annyira nem volt agyat erőltető munka. Bár mondjuk első ránézésre (sőt, a második, és harmadik ránézésre is) ugyanolyan volt a üres palack, mint az teli. Csak míg az előbbit könnyedén vettem kezemnekembe, volt úgy, hogy egyszerre kettőt is, az utóbbit kicsit nehezebb volt mozgásra bírni – főleg a műszak vége felé.

Az egészben az volt a legjobb, hogy az égegyadtavilágon semmi, de semmi jó nem volt benne. Monoton, agyatlan munka, meglehetősen ingerszegény környezetben, hasonszőrű kollektíva nélkül – szóval nagyon nem nekem való meló. A legjobban persze – bármilyen hihetetlen - a baromkodás hiányzott. Az, hogy az üres percekben lehessen valakihez szólni, nevetni, élcelődni…. de arrafelé nem történt semmi ilyesmi.

De egy napon mégis megtört a jég…

Az iroda, ahol a delikvensek fizettek, egy raktárépület szélén állt. És mint minden raktárépület, ez is kicsit magasabbra volt építve, a teherautók platójáról való rakodást megkönnyítendő. Volt ugyan lépcső, de az kicsit távolabb az irodaajtótól, és ugye az ember kényelmes is, meg lusta is… épp ezért készített oda valaki valamikor egy fajin kis lépcsőt a rámpához, hogy ne kelljen körbemászni senkinek. Lépcsőt…. azért az enyhe túlzás… amolyan kis háromfokos létrát, amire köbö talpszélességű fokok voltak eszkábálva deszkákból. Amolyan igazi kis sufnituningos tákolmány volt. 
Épp ezért, mert már látszatra sem volt biztonságos, ki volt rá írva, hogy nem biztonságos, és tilos használni. Egyéb se hiányzott volna nekünk, ha valaki ott összevisszatöri a kezétlábát. A vásárlóközönség használja csak az építészek által rendszerbe állított lépcsőt.

Nadeugye az emberfia lusta, mint a dög…. Szerinted mennyien használták a lépcsőt? Semennyien. Mert oda kábé plusz hatésfélmétert kellett volna menni. Inkább használták ezt a lépcső-létrát, legyen az bármennyire is balesetveszélyes.

De a gondok nem is itt kezdődtek….

Ugyanis az idő során mindenki megszokta, hogy ott a kis faizé, le lehet rajta menni. Vigyázott mindenki, mert nemcsakhogy úgy nézett ki, ahogy, hanem még úgy is funkcionált. Épp annyira volt stabil, mint amennyire nem. Dőlt az jobbra is, balra is, mozogni viszont csak előre mozgott, hátra nem. Mondjuk csak azért nem, mert ugye oda volt támasztva a rámpának. És hát idővel a tiltótábla is lekerült róla, mondván, minek, hiszen úgyis x@rik rá mindenki….

Telt-múlt az idő, és miután ez a lajtorja nehogy lefestve, de még bármivel felületkezelve sem volt, az időjárás kikezdte, de nagyon. Eljött az a szép nap, mikor a lépcső az egyik manus súlya alatt csak annyit mondott, hogy recccccs…. a valaha szebb reményekkel táplált produktum végleg kilehelte a lelkét. Helyette űr maradt, betöltetlen…

Naés ittkezdődtek a gondok….

Merthogy kiírtuk mi rá (illetve a helyére), hogy a falépcső Isten nyugosztalja, megszűnt, ennyi, végevan, netessenek keresni, reájalépni meg ezen felsorolt okok miatt aztán pláne nemkéne, de pont ugyanúgy lex@rta mindenki ezt a tacepaut is, mint az előzőt. Úgyhogy minden egyes vásárlónak külön el kellett mondani, hogy ne használja, mégpedig azért, mert már nincs mit használni. Tudom, hihetetlen, de így volt – de az ember olyan birka, mint a birka: ha egyszer megszokik valamit, akkor aztán van fejvakarás, amikor az megszűnik.

…ésakkor jött emberünk…

Ismerős lépekkel ment a pénztárhoz, fizetett, jópofizott, miegymás. Ismerős volt, láttuk régebben hetente kétszer, csakhogy elköltözött a városból, és már nem nagyon járt erre. Most is csak valami spanjának vitte volna a gázpalackot.

A lényeg, hogy beszélgettünk, sztorizgattunk, nevettünk nagyokat. Végre! Volt valami szín a nagybüdös szürkeségben! Olyannyira jól elvoltunk, hogy mikor ment ki az irodából, még akkor is toltuk egymásnak a sületlenségeket.

Sőt, még akkor is, mikor a létra felé ment.

….sőőőőőt, Ő még akkor is mondta a viccet, mikor az első lépést megtette a létrára….

Merthogy a nagy baromkodás közepette elfelejtettük neki mondani, hogy hellószia, vigyázzá, nincsmegalétra….

Úgyhogy emberünk, kezében két üres gázpalackkal, kissé felénk fordulva, egy határozott lépéssel rálépett a létrára – illetve annak hűlt helyére.

Személy szerint lassított felvételként láttam, amint a rámpáról lelép, egy lépcsőfoknyira fókuszálva a lépésének a mélységét, hogy majd onnan hatalmas csattanás közepette hasmánt érkezzen az udvar betonjára. És szintén a saját fülemmel hallottam, hogy az emberi test félre nem ismerhető puffanásával egyidőben főnökömnekem elordítja magát, hogy nincslépcsőőőőőőőőő!

….

….

Egy pillanra megfagyott még a levegő is. Tudtuk, hogy nincs lépcső. Azt is tudtuk, hogy a beton az kemény. Azt csak hallottuk, hogy puffant emberünk, meg azt is hallottuk, hogy kong mindkét palack – tehát az legalább nem emberi testen landolt.

A röpke pillanat elteltével fölpattantunk ültünkből, főleg, hogy meghallottuk a káromkodást. De olyat, amilyet még azóta se hallottam. Olyat, mint amilyet csak az tud mondani, aki saccperkábé nyolcvancentiről dob egy vastag hasast a flaszterre.

Szóval, hősünk mondta a magáét. Mi meg már akkor ott álltunk egy emberként a rámpán, felülről figyelve, hogy mi maradt meg belőle…. és amikor láttuk, hogy se vér nincsen, se csont n em törött, se semmi se nem történt, még a ruha sem lett kiszakadva sehol sem az áldozaton, kitört belőlünk az őszinte röhögés. Tudom, tudom, szemétség, de hidd el: ha Te ott lettél volna, Te is a hasad fogod, úgy nevetsz. hiába próbáltuk mi visszatartani a röhögést, nagyon nem ment. Pedig, hidd el, nagyon nem akartunk röhögni... Nomegazért valljuk be nyugodtan: ilyet ritkán lát az ember. Főleg úgy, hogy a szenvedő alanynak utána semmi baja sem lesz.

Úgyhogy mi röhögtünk, mint a nemnormálisak. Mint azt utólag egymással megbeszéltük, tudtuk jól, hogy ez nem helyes, de hát akkor nem tudtuk visszafogni a nevetést. Szemétség ide, vagy oda, ez van: őszintén röhögtünk a másikon. Hiába, no: legszebb öröm a káröröm, mert abban egy csepp irigység sincs. … emberünk meg csak mondta a magáét. Érthető módon. Szerintem én se nagyon tettem volna másként.

Nem is volt addig gond, míg a különféle vallások legkülönfélébb Isteneit és szentjeit emlegeti, mindenféle vonatkozásban, nemi identitások nélkül. Főleg akkor lendült bele a monológok kiszínesítésébe, mikor tudatosult benne, hogy rajta röhög az egész telep. ….viszont elkövette azt a hibát, hogy a Mennybéliek után elkezdte emlegetni a főnököm felmenőit – holott akárcsak én, vagy az összes jelenlévő, Ő is ismerte főnökömnekemet. A habitusát meg pláne…

Legyen elég annyi, hogy a bossz akkor is bossz lett volna, ha nem lett volna az. Alapjában véve jópofa manus volt, de ha kibillent lelki egyensúlyából, akkor aztán jobb volt nem tartózkodni a húszméteres körzetében. És általában kibillent ebből az egyensúlyból. Még akkor is, olyan dolgokon is, amikor és amilyeneken más csak esetleg legyint. …. naésamikor emberünk emlegetni kezdte a jóédesanyjátneki, külön összefüggésbe hozva a létrával, ismét kibillent. De nagyon….

Mi pedig két dolgot tettünk: először is utat engedtünk a főnöknek, mert az úgy jó. Másodszor pedig abbahagytuk a röhögést.

Ugyanis, amikor a szegényszerencsétlen gravitációval összekülönböző ember kimondta azokat a bűvös szavakat – sőt, talán még ki sem mondta teljesen - , mellette termett a maga száztízkiló tiszta izmával az űbermencs, és grabancánál fogva nemtúl kedvesen kitessékelte a telepről. Az esélyegyenlőség nem pusztán azért nem volt meg, mert termetileg erős mínuszban volt a póruljárt emberünk, hanem azért sem, mert hiába történt vele az imént az, ami történt, mégsem volt annyira az agya elborulva, hogy azt némi izommunkává alakítsa. Közben főnökünk meglehetősen határozott mozdulattal vitte a kapu felé, úgy, hogy még mondott is hozzá valami kedveset, és mintha egyszer-kétszer a keze is jobban megemelkedett volna a szokásos mozgástartományból. Erre nem emlékszem pontosan, mert túl gyorsan történt.

Annyi bizonyos, hogy emberünkön ezután már volt némi külsérelmi nyom, és a ruházata is szakadtabb lett. És nem feltétlen azért, mert még a két palack is hozzá lett vágva, mert azok elől nagyon ügyesen elhajolt.

….

….

Így visszagondolva (és visszaolvasva) azért ez elég durva.

Nem elég, hogy majdnem kitöröm a nyakam, a végén még majdnem ki is törik a nyakamatnekem….. ssszzzzz….. dehátmost mitmondjak erre….

….nem is mondok inkább semmit….

Csak azt tudom, hogy azóta nemigen léptem ilyesféle létrára….

 

 

0 Tovább

Riksa

A hirtelen jött ötletek nem mindig sülnek el a legjobban. Kivéve akkor, ha a legjobban sülnek el.

Dzsoni, a spanomnekem már régóta nem látta a tekintetemet, és ez érthető módon kölcsönös volt. Minekutána természetes volt, hogy a hétvégéből minimum egy estét együtt töltünk – némi olvasással egybekötve természetesen.

Így is lett. Szombat délután ütköztünk, majd próbáltuk kiötleni, hogy akkor most akkor hogyan s merre tovább. Kattogtak a kerekek a fejekben, szóba jött ez is, az is, sőt, még amaz is, és pár perc múlva jött az Isteni sugallatból született NAGY ötlet: nézzünk meg néhány helyet a NagyfalubanMerazjó…

Nosza, rögvest nekiláttunk a tervezéshez. No nem az útvonal vonzatában, mert ugyan vidékiek vagyunk elég vastagon, de azért a Nagyfaluba csak eltalálunk térkép nélkül. Hanem az már okozott némi fejtörést, hogy ha ellátogatunk néhány könyvtárba, és elolvasunk néhány elolvasnivalót, akkor bizony a hazafelé út nemkicsit lesz rögös. Mert akárhogy is nézzük, ide pestia kicsit messze van gyalog, és lesgyanús, hogy pestiából is ugyanannyi az út visszafelé saját lábon, merthogyugye kiművelődve az ember nem tud vezetni. Illetve tudni lehet, hogy tud, csak érthető módon, nem akar. De ebbe most ne bonyolódjunk bele szerintem.

Szóval, próbáltunk szállást keresni. Telefonok, ímélek, satöbbi… nos, mint az tudtuk, ismerősből nem volt hiány. Még szállást is tudott volna biztosítani nem is egy haver – csak amikor mondtuk, hogy igen, köszi, de tényleg köszi, de hát majdcsak valamikor nemtudjukmikor érkezünk, és hát igen, lehet, de tényleg csak lehet, hogy kissé túl műveltek leszünk a könyvtár után, akkor bizony jöttek a válaszok, hogyhát jajjjj, mostjuteszembe, hogy nemisleszünkitthon, meghogy óbasszus, mostszóltakanyósomék hogy átjönnek…. miegymás. Summa summárum, fél óra telefon és két tucat haver után még mindig ott álltunk a startvonalnál: kecó nuku. Már ott tartottunk, hogy majd leparkolunk egy pláza parkolójában, és megalszunk a kocsiban. Olyan x@r nem lehet, jópár hajléktalan is ilyesmit művel nap mint nap, és mégis túlélik. Akkor meg mit izgulunk?! ….és ebben a pillanatban jött egy telefon, hogy az egyik régi ismerős haverjának az albérlőjének a szobatársa tud segíteni. Értsd: pár órát eltölthetünk ott, míg…. szóval míg…. naszóval lesz tentike, vetettágy, miegymásSínen van minden, mehet a mehet!

Nosza, készülődjünk hát! Mackónadrág le, farmer föl, nyuszipapucsból ki, fényeslépőbe be, előtte még beretva, tusolás, hajzselé (nekérdezdmiért, de van hajzselém), olvasószemüveg felhelyez, majd a startpisztoly eldördülése után egy ezredmásodperccel már ott szaggatta az aszfaltot a bordó szörnyeteg a sztrádán.

Nem untatlak a részletekkel. Pestre beér, eltéved, visszatolat, dzsípiesz, messzemég, nem nagyon, mégkétsarok, egyirányú, túlmentél, kettőjobbra, ottnemlehet, mingyámegvan, jóvanezitt, megnehúzd, táblaisvan, mondomjólesz, tetudod, ittmarad. Szóval ripsz-ropsz ott voltunk a leendő szállás előtt, de miután nem akartunk zavarkodni nagyon, így inkább nem mentünk be, hanem irány surány, keressük meg amiért jöttünk, hajrá, mindjárt itt a reggel – jóllehet, ekkor még saccperkábé max félkilenc lehetett.

Egyszóval nekiindultunk az éjszakának gyalogszerrel. Szintén nem terhelnélek mindenféle lózunggal, márcsak azért sem, mert szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mi és hogyan történt. Ha nem, akkor meg az a Te bajod. Legyen elég annyi, hogy egyik könyvtárból kijöttünk, a másik könyvtárba meg bementünk. És mindezt megismételtük kábé nemtudommennyiszer. Novellák, regények, kisebb folyóiratok – elolvastunk mi mindent, mert nagyon ki voltunk éhezve a kultúrára.

A lényeg az egészben, hogy meglátogattunk egy olyan helyet is, ahová nagyon, de nagyon régen el szerettünk volna jutni. Kínkeserves félóra alatt jutottunk el oda, úgy, hogy nem sejtettük, hogy igazán kalandos majd csak a visszaút lesz. Merthogy azért azt tudni kell, hogy dumálhatunk mi mindenfélét, olyan suttyó vidékiek vagyunk, hogy rendesen szédülünk a betonon. Úgyhogy Á-ból B-be mi dzsípíesszel a kezünkben gyalogoltunk…. nos, ha azt mondom, hogy volt nagy nézés körülöttünk, akkor nem mondok valótlant. Mondjuk lehet, hogy azért is, mert a hangot csak negyedóra múlva vettük le a szerkezetről.

Nade végre mikor megérkeztünk, akkor aztán tényleg ott voltunk. Értsd: OTT! Merazjó…. illetvehát…. jóafszt…. nemjó. Icipicivel túl a harmincon már baziöregnek számítottunk ott, és mi tagadás, akkor már cseppet fáradtak is voltunk a sok gyaloglástól. Valószínű, hogy ezért nem éreztük át a hely szellemiségét megfelelően. Hamar el is határoztuk, hogy menjünk innen máshová, jobb lesz az nekünk. …. hogy hová? Hát vissza a kiindulási ponthoz.

….na és itt kezdődött a kaland….

Akkor már ugyanis meglehetősen kiműveltük magunkat, olyannyira, hogy már okosak azok nem voltunk. Minek folyamodványaként mi a könyvtárajtóból pont az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre kellett volna. Aminek pedig az lett az eredménye, hogy köbö tíz perc séta után azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk… Nadehát nemazért van az ember fiának annyi ismerőse Pestiában, mert nem ismer senkit: fel is hívtuk őket szépen sorban, hogy mondja már meg valaki, hogy most akkor merre is vagyunk arccal. Szerinted fölvette bárki is a telefont?! Segítek: nemEgyikőjük sem. Úgyhogy ennyit a nagy haverságról meg a segítségről…. Najó, okés, lehet, hogy nem hajnal egykor kellett volna telefonálni, de akkor is! …egy embert sikerült csak elérni, de őneki meg nem Pest volt a természetes előfordulási helye, úgyhogy vele igazából sokmindenről beszéltünk, csak az útvonaltervezésről nem.

….és ekkor….

És ekkor két dolgot vettem észre – merthogy nekem azért még akkor is megmaradt a sötétfekete nindzsa őseimtől örökölt minduntalan lankadatlan figyelmem. Az első dolog egy bazi nagy tér, de akkora, hogy a végéig el se láttam. A másik dolog pedig egy riksa….riksa, mondom, r-i-k-s-a. Itt vakuljak meg, riksát láttam. Mondtam is Dzsoni spanomnak, hogy tefigyu, az előző novella nagyon jó lehetett, mert riksát látok pestiában, úgyhogy menjünk vissza, és olvassunk el mégegyet. De ő biztosított arról, hogy ezbizony riksa. Akkor meg az lett a kérdés, hogy akkor meg már biztosan nem Pesten vagyunk, hanem indokínában, ahol igazán őshonos a riksakultúra, és ez már csak azért is logikus volt, mert biztos ezért nem vették fel a telefont a pestiek. Köbö egy percig tartottam magam ehhez az ázsiai verzióhoz, mígnem észrevettem, hogy értem a nyelvet, amit körülöttem beszélnek a népek. Namostakkor miisvanakkor?! Vagy megtanultam kínaiul (ami ugye nem nagyon valószínű, mert a magyart is töröm néha), vagy minden az, aminek látszik. Magyarán: tényleg riksát látunk, és mindez tényleg Pesten történik velünk.

Amint kissé felszívódott a sokk belőlünk, odamentünk érdeklődni az egyik sofőrhöz (vagy minek nevezik a riksa-vezetőket), és érdeklődtünk, hogy hogyan jutunk vissza az oktopushoz vagy mihez.

A sofőr miután kiröhögte magát, közölte, hogy végül is ha jól következtet, akkor az az Oktogon, és igen, egész véletlenül, hogy-hogynem tudja, hogy juthatunk oda vissza. Sőt, rögvest két verziót is elénk tárt: ad.1., gyalog, ad.2., riksával. Az előbbi kábé háromnegyed óra, de szerinte nekünk lesz az másfél óra is, az utóbbi meg olyan hat-nyolc perc, forgalomtól függően. … nos, nem nehéz kitalálni, hogy melyik verzsönt választottuk.

Beszálltunk hát. Két ülés hátul, ahogy az a filmeken látható (én ténylegnemtudommiért a szélsőjobboldali ülést választottam), egy nyereg meg elől, onnan tekerte a szegényszerencsétlen fiatalember a járművet. Szóval, lehuppantunk. Jön a kérdés: kérünk-e pokrócot? Minek, vazze?! Nem vagyunk mi rattyingerek, hogy betakaródzunk! Azt mondta erre a sofőr, dede, jó lesz az, higgyük csak el…. najólvan, legyen. Betakaróztunk.

Nos… kora tavasszal szépkerekfővárosunkban hajnaltájt azért nem volt valami meleg időjárás. Sőt. Mondhatni nagyon hideg volt. De a riksán ülve viszont nemhogy nagyon hideg, de rohadtqrva hideg volt a menetszéltől. Úgyhogy nemcsakhogy batakaróztunk, hanem még jól össze is bújtunk menet közben, de ennek ellenére is mikor a célhoz érve leszálltunk, még akkor is vacogtunk, mint aki a tundrát  járta meg. De ne szaladjunk ennyire előre….

Újdonsült vezetőnk megkérdezte, hogy milyen zenét szeretnénk hallgatni útközben. Mivan?! Milyenzene?! Akkor néztük csak meg jobban a járművet: kétoldalt egy-egy méretes hangfal leledzett, emberünk zsebében meg okosteló, onnan vezérelte a hangulatot. Szóvalakkor milyen zene legyen? ….másfél másodperc gondolkodás után rögtön rávágtam, hogy Ulmannmónika-besztoff, mire kaptam olyan csodálkozó tekintetet, mint ide Tihany. Najólvanmondom, vicceltem, legyen Kadlottkarcsi-besztoff…. ekkor már vette a lapot a srác, és kissé határozottabban mondta, hogy érti ő a viccet, csak nem szereti, szóvalakkor legyen zene, vagy sem, döntsükmárel, mert odafagy a kormányhoz. Okés, akkor legyen Tanksapka. Bólintás, képernyőnyomkodás, és pár pillanat múlva megszólat a hangszóróból az íszidíszi. F.sza…. Gondolom, a „t” betűt tovább tartott volna megkeresni, mint az „a” betűt, így biztos úgy gondolta, hogy úgysem vesszük észre mit hallunk majd…. innen is üzenem, deigen, bármilyen hihetetlen, de észrevettük, ha más nem onnan, hogy külföldiül énekeltek benne.

….ésakkor elindultunk…

A riksa úgy kilőtt a térről, mint egy többszázlovas versenygép, a szél süvített a tekintetünkbe, a zene szólt – szóval igazi havajdizsinapfény mindenfelé! Gondolom el tudod képzelni, hogy a Nagyfaluban azért ez idő tájt annyira azért nem üresek az utcák. Tele van emberrel minden, mindenfelé fiatalok, idősek, férfiak, nők, sőt, itt-ott még gyerekek is. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy tömeg volt az utcán. Mi pedig…. nos, mi pedig integettünk, köszöngettünk jobbra-balra, fogadtuk a jókívánságokat, bár az igaz, hogy kedvesédesanyám szerintem néha csuklott, annyian emlegették.

De az a fíling! Nos, aaaaaz megfizethetetlen! Végigmenni az Andrássy-n, illetve pontosabban, végigvitetve magad, aaaaaaz valami naggggyyyyon durvaság! Tépünk ezerrel, látni mindent, bömböl a zene, nembiztos, de talán a börntubívájd (vagy a hájgvéjtúhell?)….. ezt nem is tudom elmondani, leírni…. ezt át kell élni! Eeeez nagyon ott van! Ahogy a hajamba belekapott a menetszél (nemröhög!), ahogy a lüktető város fényei szinte elúsztak mellettünk, ahogy az utcán sétáló emberek tekintetéből kiolvastam az őszinte irigységet, hogy mi ott ülünk, és ők nem, ahogy az autósok előzékenyen maguk elé engedtek (már legalábbis azok, akik nem amolyan jellegzetes egyujjas mozdulatokkal nem illettek bennünket), ahogyan a piros lámpára fittyet hányva, a járdára fölkapva jutottunk át néhány kereszteződésen, az valami olyan volt, mintha egyszerre lettünk volna a Halálos Iram nyolc, a Szelíd motorosok, és az Üvegtigris című filmekben. Szóval, igazi habzsidőzsi-tejbevajba….

Tényleg rövid idő alatt ott voltunk a téren, saccperkábé valóban hét perc elteltével. És hiába volt az este teljes terjedelmében egy hét teljes órán át tartó mulatság, ez a hét perc volt az, ami valóban olyan élmény volt, amire az ember azt mondja, hogy ezt sosem felejti el….

A célunkhoz érve lekászálódtunk a szekérről (oppardon, a riksáról), eszméletlen módon összefagyva. Még a takarót se nagyon akartuk visszaadni a srácnak…. Szétnéztünk magunk körül: háááááát, mit ne mondjak, volt némi tekintet a járókelők részéről, hogy most akkor itt mi is van itt tulajdonképp. Ezek szerint ők se nagyon láttak még arrafelé riksát… vagy csak bennünket nem láttak még, vagy épp a klasszikus rockzene volt a nagyon nem odavaló.

….

….

Az este további része nagyjából úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Innen ki, oda be, és valahol ott ragadtunk végül. De ott is jobbára csak azért, mert minden egyes novellába úgy kezdtünk bele, hogy megfogadtuk, ezt legközelebb is megismételjükMármint a riksázást.

Csak legközelebb többen jövünk….

….és majd akkor riksaversenyt rendezünk az Andrássy-n.

 

 

0 Tovább

Jóindulat

Segíteni az elesetteken nemes cselekedet. Ám ezen tevékenység olykor-olykor fölöslegesnek bizonyul…

 

Egy szép tavaszi napon Konrád vásárolni ment. A bolt nem volt túl messze a lakásától, és miután a hosszúra sikeredett tél után végre előbújt a napocska, gyalogszerrel vágott neki a nemtúl hosszú, ám annál szürkébb útnak. Járda, zebra, megint járda, párszázméter, ottabolt. Ebben sok kaland azért nemigen szokott lenni…

Felesége még otthon felírta egy kis sajtcédulára, hogy mit is kell vásárolnia. A boltba érve a listán szereplő tételeket szép serényen pakolgatta bele a kosarába. Itt azonban már volt egy kisebb kalandozás a választékok kisebb tengerében, merthogy ugye a lista nem volt teljesen egyértelmű. Tej, kenyér, vaj (miaráknak, vanmégotthon), bors (őrölt, vagy egész?!), kóla (hányliteres?!), májkrém (marha vagy sertés?!)…. de ahhoz már elég gyakorlott háztartásbeli férj volt, hogy ne merjen egyből hazatelefonálni, hogy mostakkor mibőlmennyit, meg melyiketahatközül, mert tudván tudta, hogy ilyenkor elkerülhetetlen a szokásos monológ a nejétől, miszerint „mégegyrohad bevásárlást se lehet rádbízni”. Úgyhogy csak pakolt serényen – egy darabig. Merthogy amikor a lista aljára ért, ahol is az állt, hogy „felmosónyél”, ott aztán megakadt a mutatvány. Merthogy abból azért volt választék a helyi kis közértben… ilyenhosszú, olyanhosszú, ilyenfejjel, olyanfejjel, fejnélkül, és még a színekről ne is beszéljünk: fehér, piros, kék, króm, fa…. Úgyhogy itt Konrád majdhogynem föladta a harcot. De az előbb említett veszélyforrás miatt csakhamar választott: fejnélküli fehér. Az ok: a fehér az olyan uniszeksz, a listán meg csak a nyél szerepet, a fej nem. Úgyhogy ez van, nincs duma, legközelebb írja a kisnaccság pontosabban a létániát.

….

Mindeközben az utca végén található szerelvényboltban Zsolt szintén vásárolt. Ellenben nála lényegesen egyszerűbben folyt a beszerzés, márcsak két okból kifolyólag is. Ad.1.: nem volt nála előre megírt lista, ad.2.: pontosan tudta, mit és mennyiért kell venni. Az igaz, hogy ez a képzeletbeli összehasonlítás azért nem volt azonos súlycsoportban, mert neki nem a zasszony mondta, hogy mit vegyen – azért nem, mert nem volt neki olyan. Ellenben volt egy mosdókagylója, amihez csaptelepet kellett venni.

….

Ezalatt Konrád végzett a vásárlással. Fizetett a pénztárnál, majd szépen egy szatyorba rakta a szatyorbaraknivalót. Csakhogy a felmosónyél nem fért sehogy sem el a szatyorban. No nem a vastagsága miatt, sokkal inkább azért, mert túl hosszú volt ahhoz, hogy ne billenjen ki belőle. Röpke pillanatra felvillant az a megoldási variáció előtte, hogy a felmosónyelet a vállára veszi, majd arra akassza a szatyrot, mint ahogyan a mesékben szokták a hamubasült pogácsát vinni a vándorlegyények. De ezt a lehetőséget hamarjában elvetette. Így nemes egyszerűséggel egyik kézben a szatyrot fogta, a másikban pedig a felmosónyelet. Probléma megoldva, gó hóm, de izibe, mert még kap a fejére, hogy hol t.költ ennyit.

Az üzletből kilépve rögvest sietősre fogta a lépteit, mert való igaz, kicsit elszöszmötölt a boltban a válogatással. Majdhogynem még vidám is volt őkegyelme, mert a nap hétágra sütött, igaz még nem olyan melegen, mint nyáron, de azért egy napszemüveg elfért az ember tekintetén, úgyhogy magára is kanyarintotta a legszebb vasár- és ünnepnapi nóném műanyagkeretes sötétfekete ókuláréját. A szél nem fújt, a madarak csiripeltek, szóval igazi vidám tavaszi délelőtt volt. Jókedvét kicsit megnyirbálta azon tény, hogy hogyan fog otthon beszámolni a választott árukról. Így a zebra felé haladva azon gondolkodott, hogy otthon mit is fog mondani az ilyenkor kötelező kérdésekre, mint például: miérteztavajatvetted, miértnemamásikat, miértszeleteltkenyerethoztál, tudodhogyasimafinomabb, és a lényeg, hogy miértfehérnyeletvettél…

….

Zsolt a megvásárolt csapteleppel a hóna alatt az autójához sietett. Ott parkolt az út túloldalán, a gyalogátkelőhely csak pár lépésre volt a szerelvényáruház bejáratától. A boltból kilépve így szinte azonnal észrevette, hogy a zebránál áll egy látássérült, várva a zöld jelzést. Zsoltban – mint úgy általában ilyen eseteken mindig – megszólalt a lelkiismeret. És nem csak azért, mert ennél az átkelőnél nem volt a gyengénlátók számára külön hangjelzés a biztonságos átkelést megkönnyítendő, hanem mert Zsolt ilyen rendes ember volt. Még gyermekkorában megtanulta: a jó úttörő ahol segít, ott tud… Így amikor észrevette a fehér bottal várakozó férfit, egy pillanatig sem habozott. Mellélépett, megfogta a karját, és így szólt: Átkisérhetem?

….

Amikor Konrád odaért a zebrához, a jelzőlámpa épp akkor váltott át tilos jelzésre. „Hátperszehogypiros” – gondolta magában. Még ez is hátráltatja, hogy időben hazaérjen. Az agytekervényeit szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak azon, hogy vajon elfelejtett-e valamit megvenni, vagy stimmel minden. De hát a cetlin lévő cucc itt van a szatyorban, a felmosónyél meg a kézben. Egy nagy, már-már költői sóhaj közepette felemelte tekintetét, nézve bele a távolba, élvezve a napsütést, közben a magában dúdolni kezdett egy kedvenc ritmust, csak úgy, miért is ne, közben pedig a fehér színű nyéllel ütötte maga mellett az ütemet – egész jól kezdte magát érezni. Tán máig is ott dúdolna a piros lámpánál, ha az zöldre nem váltott volna, és….

…és hirtelen egy közepesen erős férfikéz meg nem fogja a karját. Mikor pedig oldalra nézett, egy férfit látott maga mellett, aki azt kérdezte tőle: Átkisérhetem?

….

….

Egy pár másodpercig mindketten csak álltak egymásra bámulva, és kölcsönösen nem értették a helyzetet. Zsolt azt nem értette, hogy hogyan van az, hogy egy vak hirtelen, reflexszerűen ránéz, bele egyenesen a szemébe, holott ez a látássérülteknek nem feltétlen reflexszerű tevékenységük. Konrád pedig azt nem értette, hogy most miért is kellene őt bárkinek is átkísérni az úttesten?

Mire mindkét részről nagy nehezen leesett a veddmárfel, először próbálták magukban eldönteni, hogy most ki is van nagyobb zavarban. Aztán koppra pont egyszerre kitört belőlük a jóízű röhögés.

A körülöttük lévő járókelők mindebből csak annyit láttak, hogy két férfiember fogja egymás kezét az útpadkán, és olyan jókedvük van, hogy a nevetésüktől visszhangzik a fél város.

Mindenesetre Zsoltban egy kisebb világ omlott össze. Nagy valószínűséggel elgondolkodott azon, hogy ezután hogyan kellene meggyőződnie arról, hogy az általa látássérültnek vélt személy valóban látássérült-e, vagy sem.

…az azonban bizonyos, hogy Konrád soha többet nem vesz fehér színű felmosónyeletVagy ha mégis, azt semmiképp nem fogja a kezében tartani a nyílt utcán….

 

 

 

0 Tovább

Welnessz

Harminc fölött egy peppenkével az embernek már kicsit jobban kell ügyelnie a kinézetére - szigorúan csak a szintentartás végett. Így van ez valahogy nálam is.

Általában hetente rendezek egy kis panelwelnesszt idehaza magamnak: beretválkozás, séróvágás, majd beleülök egy kád jó meleg vízbe, amibe némi babaolaj és fürdősó kerül, csak hogy kellemesebb tapintású legyen a bőröm. Közben meg olvasok valami könnyű kis horrort, csak úgy az idegek lenyugtatása végett, mialatt félhangerőn szól a Tanknak a csapdája…. szóval, tök jó ez az egész.

Nade miután mindez egy panellakásban történik, így van benne némi szükségmegoldásszerű. A fürdőkád kicsit keskeny, ellenben nem megfelelően hosszú. Dzsakuzzit is lehet belőle csinálni egy-egy pillanatra, úgy, hogy… okés, ezt inkább nem írom le, tudod Te ezt jól, hogy mi a pálya. A fürdőszoba sem az a hatvannégyzetméteres, minekutána igen hamar megtelik a légtér a párával, úgyhogy kénytelen vagyok ebbéli tevékenységem lebonyolítása közben az ajtót nyitva hagyni - ami mondjuk abból a szempontból igen praktikus, hogy tökéletesen behallatszik a zene a nappaliból. Kedvenc könyvemet pedig a kád mellé helyezett szennyestartó kosárra helyezem, hogy kéznél legyen. Nem egy nagy kaland, nem az a szalóki termál, de Pelikán elvtárs után szabadon: kicsi, szűk, de a mienk…

…tehát, ülök a kádban, áztatom testemnekem, olvasom a sztefenkinget, szóval elvagyok, mint a nagyok… havajdizsinapfény, minden gond távolinak tűnik, teljesen kikapcsolok… élvezem a helyzetet.

De ugye az ajtó nyitva.

Nomeg van egy macskámnekem.

….és itt kezdődtek a kalandok…

Merthogy ugye Jürgen igen kíváncsi – lévén, hogy igazi kis süldőmacska. Minden érdekli, főleg azok a dolgok, amiket én, a hőn szeretett gazdi végez. Nem volt ez másként most a fürdőkáddal sem…

Eleinte még félt szegénykém a kádtól, mert az első megfürdetése komoly és mély nyomokat hagyott a lelkében, de mára már szemmel láthatólag elfelejtette azt a traumát. Olyannyira, hogy fölkapaszkodott a szennyestartóra, és onnan skubizta, hogy mit is hempergek én a kádban.

Olvastam volna, de hát a cicmorek az cicmorek, meghát amúgy is tényleg házikedvencemnekem, szóval elkezdtem simogatni, majd szokás szerint harcoltunk egy jót. Ami mifelénk annyiból áll, hogy feléje nyújtom a kezem, nyújtott ujjakkal, mire Ő ezt rögvest kihívásnak veszi, és megtámadja azt – karmolja, harapja, ahol csak éri. 

Nagyban harcol ott Jürgen a kézszörnyeteggel, tök jól elvagyunk. De azért én általában hamarabb megunom az efféle játékot, mert azért tudvalévő, hogy a macskák nagyot harapnak, és legalább öt karmuk van egy végtagon, az meg néggyel szorozva nagyon sok egyszerre. A bőrömnekem meg olyan finom, puha, főleg ilyenkor fürdés közben…

Szóval fogom magam, és abbahagyom a harcot. Értsd: visszahúzom a kezem. Most már valóban fürdeni szeretnék…. igen ám, de macskámnekem egy kicsit másként értékelte a mozdulatot: neki ez azt jelentette, hogy menekülőre fogta az ellenfél, ergo, üldözőbe kell venni…

…és ez végzetesnek bizonyuló hiba volt mindkettőnk részéről.

….

Merthogy amint elhúztam a kezem tőle, ő azon nyomban utánavetette magát…

…miközben én, mint említettem, benne csücsültem a kádban….

….

….

….meséljem tovább is, vagy már vágod a sztori végét?!

….

….

….najó, mesélem…

Szóval, utánaugrott a kezemnek. Én meg szó szerint lassított felvételként láttam, amint a macska szinte úszik a levegőben, láttam, ahogy nagyjából a röppálya felénél rájött, hogy ez rohadtul nem volt valami brilliáns ötlet, és láttam azt is, hogy saccperkábé hová fog érkezni…

És akkor a lassú felvétel hirtelen borzasztóan felgyorsult. Macska csobban, sikoltok, utánakapok, mellényúlok, macska kapaszkodik, ordítok…. merthogyugye hova is tudna ilyenkor kapaszkodni az igencsak meglepődött nyomorult?! Hát ami kéznél van neki. És mi van neki mancsközelben?! Hát a testemnekem…

Szerintem el tudod képzelni, hogy milyen az, mikor a fertályórája ázó lúdbőrös stanyeszli környékére belekapnak szó szerint tíz körömmel. Nem tudod elképzelni?! Nos, addig örülj neki. Eddig én sem tudtam, milyen ez.

A másodperc százezred részének töredékével késtem csak el, hogy idejében elkapjam a macsekot, de ez épp elég volt arra, hogy ott kapaszkodjon ki a vízből, ahol csak tud. És hol tudott?! Rajtam, a hasamon, és annak környékén…

…ha te még éltél ordítást, amit lerendeztem…

Jürgen igen szép ballisztikus ívben repült ki a fürdőszobából, nem emlékszem pontosan, de mintha én adtam volna neki a kezdőlöketet. Közben jól bevágtam a könyököm a kád szélébe, és szép sorban felemlegettem mindegyik apostolt, akik tanácsolták a mennybéli Teremtőnek, hogy ugyan, báttya, alkosd már meg az ember mellé a macskát is…. szerintem ez igen hülye ötlet volt. Mondjuk az igaz, ha történetesen lovamnekem lenne, akkor elég szarul jártam volna ennél a fürdésnél. De akkor is! Állt volna a görcs a nyakába annak, aki kitalálta a házimacskát!

….

….

….azt hiszed, ezzel vége?

Tévedsz.

Ugyanis a csuromvizes nyüves olyan sokkot kapott, hogy a lakás minden pontját összevisszaszanaszerteszéjjel szaladgálta, összeszedve a szőrére az összes porcicát és minden padlón lévő, szabad szemmel nem látható kis bizbazt, hogy majd azt fölvigye a világos színű kanapéra, ahol nekikezdett a saját maga tisztogatásának. Arról nem is beszélve, hogy a fürdőszobában térdig állt volna a víz, ha nem lenne olyan alacsony a küszöb.

Úgyhogy a panelwellneszem egy kissé körülményes macskaszárítással, és egy igen takaros kis kecósikálással ért véget.

Csak ezek után mertem szemügyre venni a korpuszomon esett károkat – olcsón megúsztam, épségben megvolt minden testrészem. Kicsit viseletesebben a megszokottnál, de megvolt minden.

Úgyhogy etika ide vagy oda, tudom, hogy ez nem az apróhirdetés helye, de ha valakit érdekel, van nekem egy keveset futott, még garanciális, vezetett szervízkönyves, fullextrás macskám, ami minden tartozékával együtt ingyen elvihető. Érdeklődni ímélben.

 

 

 

3 Tovább

Szignó

A népszerűségnek ára van. Amit néhanapján illik megfizetni…

 

Pár éve városunkban voltam egy rendezvényen. Ahol sok jó ember csak nagy helyen fér el.

Nem mondhatnám, hogy nagyon rendhagyó ez az évente egyszer megrendezendő program. Amolyan ízig-vérig lokálpatrióta buli, amely mára kinőtte magát a „kitudtöbbetbortinni” szintre. Személyes véleményem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal kulturáltabb körülmények között, sokkal igényesebb emberek társaságában sokkal jobban be tudok rúgni, mint ott – de ez mellékes.

Szóval, nagyban isszuk a szőlőlét, közben meg nagyon divatosan megszakértjük, hogy mi is leleedzik valójában a pohárban. Mondja mindenki a tutifrankót, hogy ilyen gyümölcsíz, meg olyan lecsengés, meg …. szóval, voltál már ilyen helyen, ilyenkor mindenki borászra issza magát. Közben meg persze kiderül, hogy a nedűk java részét bátran fogyaszthatják a szőlőérzékenyek is, nem kell félniük az allergiás reakcióktól.

Nade nem is ez a lényeg.

Ilyenkor általában, mondhatni, mint mindig, megjelenik itt az ország színe java. Ismert művészek, színészek, celebek, hülye p.csák, dubajozó prost… izé… londoni dídzsék, divatmajom tévésztárok – vágod, csak hogy legyen hova köpni a szotyimag héját….

Tehát poharazgatunk serényen. Nézzük a tömeget, itt-ott felvillan egy-egy ismerős arc, és mint ahogy az előbb említettem, nemritkán olyan is, akit csak a tévéképernyőn, vagy a monitoron szoktunk látni. Egyszercsak látunk egy gárét. Egy olyan igazi vadászbombázót. Egy olyant, aki mellett Évamendesz vagy Penelopékrúz max csak pattanásos elsőbálozó lehet. Tényleg, hidd el, valami nagyon nagy volt…. nade itt most ne arra gondolj, hogy a ruha, vagy a fuksz volt rajta a csinos. Egyszerű nyári veddfelke (vagyhogyat.kömbe híjják ezeket a göncöket), egyszerű kis szandál, semmi extra frizura – de mégis, olyan jelenség volt, hogy még a fehérbor is burgundivá változott a poharakban. Miközben a pohár igencsak megkeményedett természetesen.

… de bármily hihetetlen, nem is Ő volt az igazi látnivaló: hanem aki mellette feszített! Aki Őt átkarolva, néha szenvedélyesen hozzábújva, finom kis puszikkal…. namostálljunkmegegypislantásra, mertezmost nagyon ratyis lett. Szóval mellette volt a faszija. Pont. Gondolj bele, amit akarsz. Kész. Ennyi.

….mondom, a srác volt a lényeg. Merthogy ez a srác nem volt más, mint egy híres (?!) énekes (?!), aki a pletyka szerint – hogy is szoktak ilyekor fogalmazni a zsurnaliszták – nem a megfelelő lyukra játszik. Szóval olyasvalakinek tartotta a közvélemény, aki a hamvas baracknál jobban szereti a lángolt kolbászt. Érted, ugye?! … és hidd el, ahogyan azzal (AZZAL!) a hölgyeménnyel viselkedett, de tényleg hidd el, ha más nem is, de az nagyon-nagyon lejött, hogy őkegyelme nem a saját neméhez vonzódik. Mondjuk ilyen csaj mellett azért ez érthető is volt… Najó, abba még nagy nehezen kiegyezek, hogy két pályán játszott a srác egyszerre, de ez most tényleg mindegy.

Mi csak ültünk ott, és néztünk, mint a falusi suttyók. A társaság férfi tagjai a hölgyeményt (drágakenyér, még most is eszembe jut néha…), a csajok meg a srácot – nyilván. Szóval, beindult a nyálelválasztás minden tekintetben. A fiúknál különösképp…

Egyszercsak az egyik hölgyemény, aki kellőképpen bátorra és okosra olvasta magát, fölpattant az asztalunktól, és azt mondta: egyéletem, egyhalálom, énmostitt azonnyomban megyek, és kérek tőle egy autogramot! – mi meg persze dehogyis tartottuk vissza. Olyannyira nem, hogy jómagam a fényképezővel mentem utána, hogy megörökítsem a találkozót.

Félúton aztán a hölgyikéből elfogyott a bátorság egy jelentős része. Nemkicsit elbizonytalanodott. Nadehát, mivégre is szült engem a Drágekedvesédesanyám a világra, ha nem azért, hogy ilyen helyzeteket megmentsek? Sebtiben karon ragadtam a leányzót, majd odaálltam a delikvens elé, és azt mondtam: - Szia, heló, figyucsak, ittvana kishúgom, szeretne veled egy közösfotót, megha lehetne, adjálmár neki egy autogramot, okés? – nagyon meggyőző lehettem (állítólag ilyenkor nagyon az tudok lenni), mert a srác nagyszépkerekszemekkel hümmögött valamit, de amikor a balfelső mellényzsebemből előkaptam a  szerintem nemolyannagyon szép, kissé már vizenyősebb tekintetemet (hiába, a szürkületben való olvasás már csak ilyenné teszi az ember szemét), majd aztat feléje villantottam, gyorsan elhadart egy olyan monológot, amit hallani szerettem volna: oképersze, háthogyne, máríromis, hovaálljak, ittjólesz, átkarolhatom?

Úgyhogy a sohamegnemszületett kishúgom egész vagány kis vigyorral le lett fotózva a hírességgel ott helyben. Egész karaj kis fénykép lett, mit ne mondjak.

…én pedig, mint aki jól végezte dolgát – és már miért is ne végeztem volna nemjól a dolgomat – visszaültem a többiekhez. Onnan néztük, hogy most mi is fog történni. Kap-e autogramot? Mer-e egyáltalán kérni autogramot, vagy azt is nekem kell kieszközölni?

Kisvártatva látjuk, hogy az ilyenkor szokásos smúzolás után a srác elővesz egy tollat és egy noteszt (hiába, minden rendes ember tollal és notesszal a zsebében járkál az ilyen rendezvényeken), és kérdő tekintettel néz a „húgomra”. Ő mond valamit (persze nem hallottuk, hogy mit). … … valami nagyon furát mondhatott, mert misztercelebnek kidülletdt az amúgy sem kis méretekben pompázó szeme, megnyúlt az a híres ábrázata, és szemmel láthatólag nemkicsit lett rosszul. Kábé úgy nézett ki, mint aki ott a helyszínen lábon vészelt át egy közepesen erős infarktust és egy komolyabb sztrókot. De végül is firkantott egy pár sort, és nemolyannagyon kedves mozdulattal átnyújtotta a cetlit a barátosnénknak.

A haverlány öles léptekkel jött vissza hozzánk. A válla fölött még láttuk, ahogy Híresúr lehajtott fejjel, leeresztett vállal, alig észrevehető fejcsóválások közepette tér vissza álmai(NK!) asszonyához, hogy Őt átkarolva eltűnjön a tömegben.

….mi meg persze kíváncsian vártuk az élménybeszámolót, hogy most akkor mi is van most akkor. Merthogyugye csak annyit láttunk, hogy mond valamit, kap valamit, de mindez képügyileg nagyon nem stimmolt valami végett. Háááát…. rögvest megtudtuk, mi is volt ami kicsapta a kettőhúszt.

Sima noteszlap.

Nem spirálos, hanem perforált széllel.

Igényesebb, fényes papír.

Olvasható kézírás, szépen fogó tollal.

….hanem a szöveg, ami rajta volt!

Elolvastuk, és hatan tizenkétfelé szakadtunk a röhögéstől. Még a szőlőlevet is kiköptük a tekintetünkből. Csaknem az asztal alá estünk, úgy röhögtünk…. még a mellettünk lévő asztaloknál is sasoltak, hogy most mi is a bajunk….

Tudvalévő ugyanis, hogy minden valamit magára adó híresség valakinek címezi a kézjegyét. Ilyenkor általában ugyanaz a forgatókönyv: nemnekemkell, hanem az egyik barátomnak, aki szerelmes beléd, írjad, hogy Tüncikének szeretettel! – az persze merő véletlen, hogy aki kéri a szignót, az épp szerelmes valami hírességbe, és pont Tüncikének hívják. Nos, itt sem volt nagyon más a helyzet. De azért egy kicsit más volt mégis….

Ugyanis barátnőnk is valami hasonlót kért. Azt mondta a srácnak, hogy az egyik ismerőse halálosan szerelmes belé, és neki címezze a kézjegyét, ha ez megoldható. Háááát, meg lett oldva, mi tagadás.

….

….

A szöveg ugyanis a következő volt: Szeretettel Dezsőnek.

DE-ZSŐ-NEK… hátbaz+, ahogy mondani szokás: besza-behu, ott helyben.

….

Így már azért érthető volt hírességünk összeomlása.

…ahogy azon se nagyon csodálkoztunk, hogy nem láttuk őt már aznap este. Pedig kerestük. Na nem kimondottan még egy szignó miatt, hanem hogy lássuk a látnivalót mellette….

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések