blogomnekem

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – tartja a közismert mondás. Hát, most akkor betartom én is azt, amit ígértem.

Tavaly év elején, pontban január nyolcadikán a következőket találtam mondani (illetve írni): „Nakéremtisztelettel. Ha a legközelebbi bejegyzésem is legalább olyan népszerűségnek örvend majd, mint az e heti (19 óra alatt 488 olvasás), akkor fogom magam, és mindezeket szóban is előadom az egyik sztendápkámediben ...aztán vagy én bánom majd meg, vagy mindenki más.”

Szerintem nagy meggondolatlanság volt ez a kijelentés a részemről, hiszen azóta jópár olyan bejegyzést kreáltam, ami legalább ilyen népszerűségnek örvendett. Enyhén szólva…. mert nemhogy az ötszázas olvasást, de még a hétszázasat is túlléptem nemegyszer, sőt, egy esetben nyolc híján megvolt az ezer megtekintés is negyvennyolc órán belül.

Szóval, fülemfarkam behúzva sunnyogtam mindeddig, nehogy valaki is számonkérje rajtam, hogy mit is ígértem.

Nos, eddig ez be is jött.

…csakhogy…

Pont a mai napon láttam egy felhívást a komediszentrálon, hogy – idézem – feltörekvő sztendapkámediseket keresnek, és hogy lehet jelentkezni, ha valaki úgy érzi, hogy tud mesélni vicces sztorikat.

Fogtam hát magam, bekopogtam a szeretett szomszédnénimhez, és megkérdeztem tőle, hogy vajon tudok-e mesélni vicces sztorikat… pár másodpercnyi gondolkodás és nagykerekszemekkel való nézés után azt mondta, hogy igen, biztos tudok én mesélni vicces sztorikat, főleg, ha kérdezi valaki, de ha nem takarodok el tüstént a halálvéreresbalbokájába, akkor szanaszerteszéjjel veri a hátamon a sinkófát.... 

...a válaszát biztatásnak vettem, márcsak azért is, mert pontosan tudom, hogy annyira, de annyira szeret engemet...

Úgyhogy a mai napon jelentkeztem erre az egész mizériára…. sok bonyolult kérdés nem volt a kérdőíven: név, született hol és miért, ímélcím, telefon, nomeg nem mellékesen egy kis iromány, ízelítőnek a sziporkázó humorszelencéből.

Nahátkérlekalássan, én kiválasztottam egy bejegyzést a blogomból, jól bemásoltam, és elküldtem nekik…. melyiket, melyiket, nem mindegy?! Najó, legyen gyereknap, elmondom: a Bacchus-t. Az olyan kedvencemnekem….

Hogy jól tettem-e, vagy sem, az majd kiderül. A zsűri majd választ, aztán ha jónak találja azt, amit csinálok, akkor majd megnéznek személyesen is. Mondjuk lesgyanús, hogy személyesen már nem lesz olyan varázsom, mint itt a betűrend szerint, de hát kitudja…

…és már csak azért is érdekes lesz a dolog, mert majdan az interneten szavazhat a közönség, hogy melyik előadó a legjobb… úgyhogy ha odáig eljut a történet, akkor nyugodtan szavazhatsz éppen Te is, ha engemet szeretnél teljes terjedelmemben látni valahol. Úgyhogy ha ki szeretnél fütyülni, vagy meg szeretnél dobálni paradicsommal és/vagy tojással, akkor tudd, elengedhetetlen az, hogy ott álljak előtted – úgyhogy még egy ok, hogy rám szavazz majd akkor.

…

…

Hogy mi lesz majd belőle?

Ki tudja…

Szerény személyem hajlik arra a verzsönre, amit spanomnekem irányzott elő a tavalyi fogadalmam kommentjeként: „Az se lenne rosszabb, mint egy jó Mónika show…”

…illetve ahogy már mondottam: vagy én bánom meg, vagy mindenki más….

A Valentin napot, ha meg akarod ünnepelni, ne fogadj el senkitől tanácsot, ünnepeld úgy, ahogy Te szeretnéd. A marketingszagú filmekben pedig ne bízz egy cseppet sem – hidd el, nem adnak jó ötleteket.

Valentin nap… egy újabb mondvacsinált ünnep, ami csak arra jó, hogy ne legyen jó semmire sem. Najólvan, értem én a mondanivalóját, de valahogy a hideg ráz a muszáj dolgoktól. Ha nincs meg valami, akkor az nincs meg, hameg megvan, akkor azt meg minek parancsszóra ünnepelni… Persze, lehet, hogy én könnyen beszélek, hisz mióta kitalálták, hogy szépkerekhazánkban is legyen valentinnapozás, valahogy még sosem voltam pártában ebben az időszakban.

Amúgy meg pont teljesen félre van értelmezve ez az egész mizéria, hiszen ez igazából Bálint nap lenne, ahol jelképesen kellene megemlékezni a szeretteinkről (pölö egy frankó kis üdvözlőlap formájában), namegpersze a szerelmünkről. Az ünnep igazi eredetét meg had ne firtassam, guglizz rá szépen, ha kíváncsi vagy rá – meg fogsz lepődni, hogy honnan és miért ered. Nade nem is mi lennénk, ha ebből a napból is ne kanyarítanánk jenkimódra egy űberfrankó kis globálbizniszt. Mert manapság már nem elég a két puszi vagy a masnismackó, hanem inkább illik egy méregdrága vacsora vagy egy palácsik-féle gyémántgyűrű. A sok emancip.nci meg jól kiharcolta, hogy nehogymá jó legyen ez az egész, hanem legyen egy igazi rongyrázós csinnadratta az egészből. Ki van követelve, hogy minimum egy vacsora, egy csecsebecse, de legyen legalább egy welneszhétvége egy divatos helyen – merha ez nincs meg, akkor jövő februárig jön a „nemisszeretszengemet” monológ minden áldott este. És minő érdekesség, ez is szintén javarészt csak a nőknek szól, a férfiak meg tejeljenek csak szépen ezen a napon is…

Csekélyke vigasz lehet, hogy némelyek a csodával határos módon tudnak azért kicsit szélesebb körben is gondolkodni, így az utóbbi években felütötte fejét némi alternatív igény is a megemlékezésre. A kiscsücsörikisgádzsiknak megmaradt a verszaccsekocsi meg a béemvéblézer, persze az elmaradhatatlan éttermi vacsorával és mindenféle nyakbavaló fukszokkal, de az értelmesebb nők kitalálták, hogy hogyan lehet úgy magukat ünnepeltetni, hogy estére őszintébben mondhassák azt, hogy fáj a fejük. Ehhez nem kellett más, mint hogy kiötöljék, hogy jó lenne elmenni kirándulni, gyógyfürdőbe menni, sétakocsikázni, bárakármit csinálni, csak költsék rájuk a lóvét. De azt valahogy érdekes módon nemigen kéri senki, hogy üljenek le egy padra, és kézenfogva nézzék a csillagokat.

Tavaly azonban kicsit fordulni látszott a kocka…

…ugyanis pont Valentin napkor debütált a mozikban egy „érdekes” film.

Milyenfilm, milyenfilm, neértetlenkedjélmár… pontosan tudod, hogy melyik film. Igen, az az. Az. A szürke negyvenkilenc plusz egy árnyalata.

Ez anno kicsit (najó, nemkicsit) kiverte az agyamban a biztosítékot. Persze, hülyevagyok, azértnemértem, de tényleg nem értem. Ha olyan rohadtmocskomód romantikus ez az ünnep, akkor mi a búbánatos dinnyehéjért vetítenek szadomazo szoftpornót pont ezen a napon? De ha már vetítik: mi a retekért bámulta annyi nő nyálcsorgatva, hogy a pélóba lett ebből a könyvből besztszeller, hogyan lett ez a film kasszasiker, miközben odahaza meg még egy szorosabbra állított melltartóért is  vernyákol minden spiné? Téllegnemértem…

Nade – mint az közismert – a világon egyetlen állandó dolog van, és az nem más, mint a változás.

Nahátkérlekszépen, az elmúlt egy év alatt megváltoztam én is.

Egyrészt muszájból, másrészt meg azért, mert én már csak ilyen áldottjó ember vagyok – nem mellékesen meg a lelkem legmélyén mocskosmód romantikus is.

Be kellett látnom, hogy a világ olyan amilyen, és nekem, mint a világ szerves részének, muszáj vele változnom, különben megette a fene az egészet. Mert egy nyár még ugye nem csinál fecskét…

Sutba vágtam hát az eddigi meggyőződéseimet, és elhatároztam, hogy hatörik-haszakad, én bizony rohadtmód romantikus módon meg fogom ünnepelni a kedvesemmel a Valentin napot. Hateccik-hanem.

Merugye ha az ember belátja, hogy változnia kell, az egy jó dolog.

Kivéve persze akkor, ha cseppet vastagabbra van benne dimenzionálva az egyénre szabott képzelőerő.

…és szerintem nekem pont ez a személyes kreativitás lett a vesztem…

Ugyanis én úgy gondoltam, hogy ha már változás, akkor legyen teljes a változás. Ha mindenki követi a divatos irányzatokat, akkor biza be kell hajtanom nekem is a fejem abba a bizonyos igába.

Nosza, a gondolatot és az elhatározást most is tett követte – ahogy mindig.

A héten csajomnekem jön haza munkából, mondom neki, hogy mi a szitu: - Megváltoztam, istenuccse, megén, úgyhogy vasárnap olyan Valentin napot csapunk, hogy annak héthatárban híre megy! -  Volt is nagy örömboldogság, miegymás. Namegpersze egy mázsa kérdés, hogy mik is lesznek az ünnepségesség részletei…. megmégmitnem, mondtam. Legyen meglepi.

Csak annyit árultam el, hogy emlékezetes és roppant romantikus lesz. Telistele ajándékokkal.

A következő napok végül is eseménytelenül, a szokásos kerékvágásban teltek. Annyi különbséggel, hogy sokkal több kedves mosolyt kaptam, érezhetően éreztem a törődést, és egyre többször vettem észre, hogy párom tekintete el-elkalandozik némi sejtelmes mosoly kíséretében, ha rám néz.

Én meg közben intéztem az intéznivalókat. Tettem-vettem, vásároltam, csomagoltam, terveztem, kalkuláltam, sőt, egyfajta forgatókönyvet is szerkesztettem a fejemben, hogy hogyan is fog kinézni az a bizonyos úttörő jellegű Valentinnapomnekem….

Olyannyira komolyan vettem a készülődést, hogy még a fent említett filmet is megnéztem. Najó, nem sikerült első nekifutásra egyből végignéznem, de végül is megláttam a végén a várva várt „vége” feliratot. Komolyan! Igaz, hogy nem tetszett, de akkor is. A konzekvenciákat meg szépen levontam a végén. Hiszen változnom kell, hát változom is!

Nade a konzekvencia az nekem nem az erősségem nekem. Mert ebből a filmből első ránézésre csak azt tudtam kihámozni, hogy egy csini kis gáré kap a segge alá egy vastag állást meg egy vadiúj verdát, és cserébe pedig az irodai munkaidő után taknyosra konzultáltatja a szürkeszemű főnök – jópénzért persze. Hááááát…. én az ilyet itt vidéken ezt nem romantikusnak hívtam eddig, hanem kurvinyeknek, bár az is igaz, hogy én született suttyó vagyok. Értem én, persze, a világ változik: régebben mifelénk sokkal egyszerűbb volt kápéért megvenni azt a pár alkalmat, amire épp akkor szükség volt. Mostanság pedig már csak euróval lehet fizetni a különféle szolgáltatásokért, annyi különbséggel, hogy manapság  mélyebbek a garatok ilyenkor. … nem tudom pontosan, ezt csak úgy mesélték nekem. De tényleg.

Viszont emlékeimben világosan él még a tavalyi év, mikor is ilyenidőtájt hosszútávú és hangzatos vitába keveredtem az ismerősi köröm jó részével, hogy én nem jól értelmeztem a filmet, és ez igenis egy romantikus film volt, csak kicsit másként közelítve meg a lényeget.

Okés, mondom, hajlok arra, hogy ne nekem legyen igazam, és nem arról szól a film, hogy a kiscsajt megveszik kilóra. Bár - nem mellékesen - ha tényleg nem arról szól a film, hogy megfelelő mennyiségű lóvéért mindenre kaphatók a nők, akkor mondjuk miért lenne gusztustalan egy olyan történet, amiben valaki kap tíz darab mekis kupont fizetés gyanánt, autó helyett meg egy harmincéves kempingbicajt, és máris hagyja magát megszadomazoálni a hármomműszakban dolgozó targoncásnak. De jólvan, én vagyok aki nemjól gondolkodik, mert az más…. megugye biztos nem jött át a lényeg első megtekintésre – így hát fogtam magam, és megnéztem másodszor is a filmet.

Nos… második nézésre sem nagyon értettem a romantikus szálakat, pedig már előre bekészítettem a százas papírzsepicsomagot, hogy ha rínom kell, tudjam mibe törölni a cserpákomat. Persze, nem vagyok egy született filmesztéta, és mint már azt mondtam, biztos bennem van a hiba, de én egy Kovi által rendezett birkózós filmben több gyengédséget és romantikát véltem fölfedezni, mint ebben a nagy szürkeséges filmben, legyen annak bárakárhány árnyalata is.

Vakartam is a hajam helyét de rendesen, hogy most akkor mi a pálya. Most akkor most ez a romantika? Ennyit változott a világ? Nem mellékesen – errefelé változott a világ? Merakkor én valamit nagyon csúnyán  elcseszerintettem eddig….

De változni kell, márcsak azért is, mert megfogadtam.

Úgyhogy összegeztem magamban a dolgokat…. Arra a következtetésre jutottam, hogy mint azt sokan mondták, nem az a romantikus a filmben, hogy fizetnek a csajszinak, hogy munka után még dolgozzon is. Okés, ez jó hír, mert én nem tudok jólfizető állást kínálni senkinek se, luxusautóm meg még nekem se nem van, nemhogy másnak adjak ilyet – úgyhogy maradt egy dolog, ami romantikus lehetett a filmben. Az ösztönös testiség…

…

…

Közben a keddből szerda lett, csütörtökön volt némi torkoskodás, majd a péntek is szombatra váltott, és meg is érkezett a vasárnap. A várva várt vasárnap! A Valentin nap!

Nemkevés izgalommal  kezdtem bele a napba, hiszen…. nade minek is részletezzem, nem untatlak ezzel. Amúgy is leírtam már, olvass vissza pár sort, ha nem emlékszel. Szóval izgultam.

Délelőtt elvoltam, még elintéztem az uccsó simításokat az ajándékokon, majd – miután nagyon tudok főzni – rendeltem egy karaj kis ötvencentis pizzát. Gyertyafény, kokakóla, miazmás…. vágod, egész jól indult minden. Kedvesem teljesen odáig volt meg vissza, hogy milyen tök romantikus csávó vagyok, és nem győzte hangsúlyozni, hogy ha az alapozás ilyen szép, akkor minő csodálatos lesz majd a délutáni/esti program. Ebéd után tusolás, beretva, hajzselé, parfüm, és aggyukneki, hagyszóljon! Jöjjön az ünneplés!

Kikenve-kifenve, egész dimenziómban kiglancolva adtam át az ajándékot. Nem kis csomag volt, láttam is páromon, hogy majd megeszi a fene a kíváncsiságtól, hogy mi lehet abban a bazinagy pakkban.

Kibontotta.

….

…

Nos, szerintem nem ugyanazon szótárat lapozgatjuk mi ketten. Vagy ha mégis ugyanazt, akkor a „romantika” és a „változás” kifejezések alatt legalább két egészen különböző definíció szerepel.

…

…

A csomag ugyanis bontás után a földön landolt, miután ki lett ejtve a kézből. Még jó, hogy nem volt benne semmi törékeny!

A tartalma meg szanaszerteszéjjel szóródott a szoba padlóján.

Csajom tekintete pedig az addigi szerelmetesről először csodálkozóra, majd haragosra, végül pedig olyan nemtudommilyenre váltott (ilyet eddig még nem láttam senkin).

…

…

Ja, igen.

Szóval hát a csomag.

Meg a tartalom, ami a padlón kötött ki.

Jogos a kérdés, hogy mi is volt a pakkerban…

…

…

Hát, hol is kezdjem…

Volt benne egy csini kis latex maszk, divatos pink színben, szájrésznél nyitott kivitelben. Egy fekete bőr nyakörv pórázzal, diszkrét szegecseléssel az oldalán. Egy biliárdgolyó, bőrszíjakhoz erősítve. Egy krómozott szájpecek, flexibilis felfogatással. Négy darab szintén krómozott csipesz. Egy pár fém bilincs, szép piros színben. Három méter kötél, vékonyabb fajta. Egy tekercs ragasztószalag. Három darab viaszgyertya, a csöpögősebb fajtából. Tíz darab hústű. A néhai lovam szerszámai közül megmaradt pár cucc, így abból is tettem bele egyet-kettőt: feszítőzabla, lovaglópálca, sarkantyú, futószár. Plusz még – ha netán eldurvulna a helyzet – önnönmagam védelmére sípcsontvédő,  10unciás kesztyű, szuszpenzor és fogvédő. … és kitudjamithozezazegész felkiáltással egy flakon málnás ízesítésű tejszínhab.

….szóval csupa olyan felszerelés, amit a filmben láttam. Hangyányi saját ötlettel kiegészítve.

…

…

Hááát…. hogy is fogalmazzak…

…

…

Hiába mondtam én eztán azt, hogy én csupa ilyen dolgot láttam a filmben, hiába hivatkoztam a mai divatirányzatokra, hiába vettem elő a szekrényből a legbájosabb tekintetemet a világhíres mosolyommal együtt, mégse nem lett otthon univerzális jókedv.  Pedig még azt is találtam mondani, hogy „Te vagy életem virágoskertjének egyetlen nyíló rózsája” – csajomat mindez nem hatotta meg. Persze, hisz nincs rózsa tövis nélkül.

A doboz tofifi, amit én kaptam (volna) Valentin napra, egy gyönyörű szép röppálya végén landolt a homlokomon. A szobaajtó szinte magától nyílt ki, és missziz duzzogandusz úgy eltűnt ott egymagában, hogy azóta azt se tudom, hogy bent van-e még.

…

…

De végül is nincs okom panaszra. Jól sikerült ez a nap is. Vasárnap délután itt ülök a könyvtárban a spanokkal, kedélyesen diskurálunk, és olvassuk a könyveket.

Vifi van, blogolni tudok – mi bajom lehet.

…hogy mit szúrtam el Valentin napon?

Nem kérdés.

Csak egy dolog jöhet szóba.

A tejszínhab nem kellett volna a dobozba – az ugyanis tényleg nem volt a filmben.

Ahogy mondani szokás, a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Pláne akkor, ha az a jószándék nem is olyan nagyon jó szándék….

Pár évvel ezelőtt egy igen rangos hímzőversenyen hímeztem én is. De nem is akárhogyan, és nem is akárhol! Az ország legjobb hímzői és horgolói gyűltek össze azon a két napon, hogy kiderüljön, ki a legjobb abban az évben.

Fenenagy reményekkel indultam neki az etapnak, és az első nap végén úgy tűnt, hogy én leszek az űbercsászárkirály. Aztán persze nem így lett, nem én lettem az űbercsászárkirály.

Mit ragozzam? Elcsesztem. Nem kicsit. Nagyon.

Hiába voltak olyan kötőtűk a farzsebemben, amiket sorban egymás után három falu plébánosa is megáldott, hiába jártak csodájára még a szomszéd vármegyeházáról is a kötőgépemnek, túl voltam dimenzionálva morális zavarkodás terén.

Az egyik sémánál például sima helyett fordítottat öltöttem, a másiknál láncszemsor helyett pelenkaöltést csináltam, sőt, két esetben még a vászonnak is mellészúrtam a tűt. Így a második nap végén nemhogy a döntőbe nem kerültem be, de még a mezőny feléhez is épphogy csak kapaszkodni tudtam. Az első napi tündöklésemet hatalmas nagy bukováré követte a második nap….

Ha vastagabban folyt volna a véremben a szamuráj harci szellem, akkor szégyenemben elkövettem volna magamon egy elegáns harakirit. Vagy valaki máson.

Nem úgy Csé barátom!

Nnnna, Ő aztán a két nap alatt olyan serényen hímzett és öltött, hogy azt még maga a helyi polgármester is elismerő szavakkal illette! Ő aztán ott volt a toppon! ….de erről majd egy kicsit később…

Mondanom sem kell, meglehetősen letört voltam a verseny végére. Ha sportember lettem volna, akkor nem érintett volna meg annyira a dolog, de miután én csak amolyan „örömhorgoló” vagyok, így személyes sértésnek vettem, hogy személyem cserbenhagyott aznap. Főleg, hogy ez volt a legfontosabb verseny abban az évben! Ne szépítsük a dolgot: magamba zárkóztam, a kulcsot pedig eldugtam még magam elől is.

Mit tehettem hát…. miután nem én voltam a sofőr, nomeghát volt is mire fogni, leültem a könyvtár elé, és olvasni kezdtem – mondván, ha már győztes nem lehetek, legalább kicsit művelődök. A kultúra úgyis mindig ráfér az emberre…. vagy ahogy Dénagylajos is megénekelte a Bikiniben anno: „könyvbe fojtom bánatom”….

Álltam a könyvtárnál, olvastam a kis könyvemet, lestem ki a tekintetemből végtelenre állított optikával. Ha a gondolkodó ember után Mihelandzséló megmintázta volna anno a magábaforduló embert is, akkor biztos, hogy én ihlettem volna meg. Nem feltétlenül csak azért, mert van olyan testemnekem, mint annak a bizonyos Dávidszobornak.

Jön az egyik spanom, beszélgetünk keveset, ő se hímzett aznap túl jól – így hát együtt sirattuk a fenenagy bánatunkat. Egyszercsak odalibben egy hölgyike. Hát hogy is mondjam…. pupilla kitágult, nyálelválasztás beindult, mellkas kiszélesedett, miazmás. Merthogy a kisgárén olyan leggingsz (cicanadrág, vagy mi fene) volt, hogy csak na. Illetvehát nem is a nadrág volt ott a lényeges, hanem az, amit takart, az, amit sejtetni engedett. Az a bizonyos farosszéria azért nagyon ott volt a szeren…. Olyan, de olllllyan szép domborulatokat még az én szépekhez szokott szemem is régen látott! Az őszinteséget megvallva a látvány azóta is eszembe jut egy-egy romantikusabb pillanatomban. De hát az ember adjon magára, csak nem vagyunk mi állatok, hogy beszólogassunk, meg ilyesmi…. így hát csak csendben szemléltük a szemlélnivalót. Mondjuk a nyálunk az folyt rendesen, úgy törölgettük egymás szájáról.

Ebbéli tevékenységünket azonban észrevette a könyvtáros néni is – amit mondjuk annyira nem volt nehéz észrevenni. Huncut mosollyal a szája szélén, amolyan nonverbále kérdezte tőlünk azt az egyébiránt igencsak nyilvánvaló tényt, hogy „Bevennéabegyetek, mi?!”

Hát igen, bevenni bevenné a begyem, de hát a tartás az tartás, a miheztartás meg pláne hogy az…. úgyhogy csak annyit válaszoltam nagy búsan, lemondóan legyintve egyet a levegőbe: - Ha az első randimon nem gyújtja rám valaki a szénakazlat, akkor már ilyen idős lányom van.

A válaszom hallatán a könyvtárosné kezéből kiesett a könyvjelző, és ha lett volna hozzá elég helye, akkor tán még egy hátraszaltót is ugrott volna meglepődésében. Pár pillanattal később, mikor magához tért, meg is kérdezte tőlem: - Hát hány éves vagy Te, Hercegem?!

….

….

Aztarohadtbüsösmocskosrohadtéletbe!

Herceg! Hercegem!!!!

Ilyet nem mondtak nekem azóta, mióta két lábbal állok a földön!

Najó, régen (nagyon régen) lehet, hogy gyakran mondogattak ilyeneket rám, mert közismert, hogy milyen tündéri aranyos kisgyerek voltam mindig is, de mikortól verbálisan seperc alatt ki tudtam akasztani bárakárkit, és amikortól materiális tevékenységeim eredményeiből kifolyólag szüleim elmeállapota egyre jobban kezdte megközelíteni az őrület határát, jobbára csak a szidalom jutott nekem.

Most meg kapom itt, hogy Herceg!

….

Hát voltam is olyan büszke magamra, mint ide Tihany. Nőttem is egyből vagy másfél centit!

Méghogy én herceg! Hát még szép! Simán! Ki más, ha én nem?!

Merugye az egy dolog, hogy van nekem termetem, de az se nem délceg, se nem dalia. Pölö, ha lefekszem, kinyújtott kézzel se nagyon érem el az ágy végét, ha meg teleszívom tüdővel a mellkasom, akkor is lötyög rajtam az emmes pizsamafelső. A tekintetem sem az a tipikus csillagszemű juhászé, bár az is igaz, csak akkor tűnik fel a kancsalságom, ha mindkét szemem nyitva van. De hát egy könyvtárosnő, azért legyünk őszinték, látott már eztazt az életben, került már műértő tekintete elé egysmás férfijellem, nemegyszer a válogatott fajtából, úgyhogy ha létezik szakavatott szem, ami észreveszi a lényeget, akkor bizony a könyvtárosnőé az űberszakavatott!

És kinél vette észrea nemes tulajdonságok garmadát? Nááááálaaaaam!!!!!

Következésképp ha a könyvtáros szerint herceg vagyok, akkor az vagyok, vitának helye nincs!

…

Úgyhogy lett is hirtelen örömboldogság mindenfelé!

Merthogy én, aki addig ki se látszottam a búskomorságomból, egyszerre új értelemmel töltöttem föl az életemet. Elvégre HERCEG vagyok, vagy mi!

Mentem oda a haverokhoz, és sorban vittem mindenkit egyenként az olvasószoba elé. Kikértem a szokásos kiskönyvemet, és nagyonszépen megkértem a könyvtárosnénit, hogy az éppen aktuálisan mellettem lévő spanomnak mondja már meg, hogy minek is titulált engem az imént.

Így utólag visszagondolva, a könyvtárosnéni azért vastagon be volt kenve vállalkozói szellemiséggel, mert mikor már vagy nemtudomhanyadjára mentem vissza az ilyen jellegű kérésemmel, még mindig mosolyogva mondta el a sztorit. Nem mellékesen kiadta a soron következő kiskönyvet is.

A vége az lett, hogy még nincs itt vége…

Ugyanis az okés, hogy vissza-visszamentem mindig valakivel, hogy minél több embernek mondja már meg, hogy én herceg vagyok, csakhogy a kért és kapott kiskönyvet én minduntalan és maradéktalanul el is olvastam. Úgyhogy a mittudoménhanyadik kérés után már szerintem annyira nem volt herceges sem a tekintetem, sem a mozgáskoordinációs képességem. Viszont olyan művelt lettem, hogy annak csodájára jártak a népek.

A műveltséggel önmagában még nem is lenne gond.

A gond azzal van, hogy a mindenkori műveltség automatice hozza magával az észt is – mint az közismert. Egyszóval, okosra olvastam magam.

Közben meg már javában folyt a hímződöntő, amiben az előzőleg említett Csé barátom is részt vett. Mit részt vett! Tarolt! Sőt! Rendesen iskolázta a jónépet, de úgy, mint még soha senki más! Nagyon hozta a formáját…. Hiszen nemcsak az ország-világ, hanem még a dunántúl előtt be kellett bizonyítania, hogy abban az évben bizony ő hímez a legszebben, a leggyorsabban, és a legpontosabban. Nem volt egyszerű feladat, izzadta is ki magából a vért rendesen, de a végén kiderült, hogy biza Ő szépkerekegyhazánk legszebben hímző horgolója.

A döntő alatt vezetett regisztrációs papírt, mint győzelmének egyik fényes mementóját hozta magával. Írva volt rajta, hogy a döntőben lévő hat sémán a hat ellenfele milyen ügyetlenül horgolt, ő pediglen milyen ügyesen hímezett. Igen szép és tartalmas táblázat volt, csodálta is mindenki, veregették is annyian a hátát, hogy visszhangzott bele az egész erdő.

Nadeénviszont okos voltam.

Kitaláltam, hogy ha már elteszi emlékbe ezt a szép papírost, mennyire nagyon fog annak örülni, ha rádedikálom az aláírásomat.

Szereztem hát egy vastagabb filctollat, és kábé húszcentis betűkkel ráírtam egy olyan strófát, amit mind a mai napig megemleget – mégha nem is örömében.

….

….

Nagyon büszke voltam a művemre, kedélyesen én is hátba veregettem Csét, hogy „láddeszéptestvérem, milyen karaj kis emléket csináltam neked!” … …. hááááát, mit ne mondjak, Csé barátom azért annyira nem volt oda meg vissza az örömtől, hogy elrondítottam győzelmének eme emlékét. Pedig engem tényleg csak a jószándék vezérelt, hogy legyen neki egy tényleg maradandó emléke erről a napról. Pedig semmiféle ellenszolgáltatást nem kértem a kézjegyemért cserébe…. nem is értem, miért.

Láttam rajta, hogy legszívesebben hátbavágna egy bazinagy péklapáttal, vagy egy rekeszhúzó kampót verne szét a fejemen – de legalábbis jól farba rugdosna hatszázhuszonvalahányszor. Ha belegondolok, jobb is, hogy nem így tett, mert Csé önmaga akkora darab volt már akkor is, hogy egyszemélyben Ő volt a két legjobb barátom.

A megérdemelt retorzió helyett kultúráltan, visszafogottan csak annyit mondott: „jólvanbaz+, ezt még egyszer visszakapod”.

…

…

Most gondolom, várod a történet csattanóját.

Várhatod, mert az nem van.

Sőt, még tanulsága sincsen a sztorinak… bocsi, de ez most egy olyan eset volt, aminek nem tudok olyan véget kerekíteni, hogy az fedje a valóságot. Legyen elég az, amit közben olvastál.

…esetleg egy apró konklúziót tudok csak a végére (bár gőzöm sincs, hogy mit jelent ez a kifejezés, de valld be, jól hangzik): Csé személyében azóta is egy igaz barátomat tisztelhetek.

…

És szívből remélem, hogy egy nap majd vissza tudja adni azt, amit elkövettem ellene.

Bizonyos angol tudományos felmérések szerint egy átlagos ember naponta 1 – 1,5liter gázt ereszt ki a nemesebbik felén. Ez minden egyes nap 15-20 apró szellentést jelent…

….mondjuk azért kíváncsi lennék én arra a tudóscsapatra, aki ilyen tudományos felmérést végzett. Biztos nagyon kíváncsiak voltak erre az emberek. Bár, lehet, hogy inkább arról van szó, hogy a laborban unatkoztak egy cseppet, és elkezdtek olvasni – majd mint ilyenkor minden ember, tudósék is okosak lettek. Gondolom, egyszercsak valamelyik a homlokára csapott, hogy megvan a nagy ötlet, vizsgáljuk meg, hogy naponta mennyit ereget az ember…. Lehet, hogy másként volt, de azt nehezen tudom elképzelni.

Na mindegy is, a következő történethez – mintegy előzményként – hozzá tartozott ez a statisztikai adat. Csak a miheztartás végett, hogy tudja mindenki (amit amúgy is tud mindenki), hogy senki nem kivétel, bizony, mert kivétel nélkül minden ember szokott pukikázni.

….

Hogy-hogy nem, az alábbi sztori egy hímzőversenyen történt. Godolom, nem nagyon lepődsz meg ezen a tényen…. igen, velünk mindig és minden meg szokott történni. Még az is, ami nem.

Szóval, hímzés. Amolyan, örömhímzés, vagy minekhíjjam… Megyünk, csináljuk a dolgunkat, ahogy szoktuk. Hímezünk, hámozunk, ahogy kell. Csoportosan jártuk az erdőt, és ahol kellett, ott öltöttünk egyet-kettőt a vászonba bele.

Aznap volt a csapatunkban egy hölgyike, aki a barátját kísérte. Miután ő maga nem tartozott a hímezők népes táborába, így nem is ismertük mindaddig. Friss lehetett a kapcsolat, mert nagyon, de nagyon figyelmesek és gyengédek voltak egymással – nem mintha ez baj lenne, sőt! Csak látszott, hogy még nemigen ismerik egymás (és egymás társaságának) kevésbé szimpatikus oldalait. Szinte csöpögött minden a sok nyuszómuszó, gyapjasmókus, drágakisbogaramtól – mi pedig a hátuk mögött ilyenkor (nagy bátran, ugye) minduntalan megjegyeztük, hogy leszmégabból büdösqrvais… Namindegy, egyszóval a hölgy egy igazi finom úrilány benyomását keltette bennünk, aki még az alufóliába csomagolt sonkásszendrót is késselvillával eszi, és a kétlityis kóla mellé is igényli a kristálypoharat.

…és talán épp ez a túlságosan finom modor volt a probléma forrása…

Merthogy a természet nagy úr…. és az ember, mint a természet szerves része, olykor-olykor kénytelen megadni magát a természetnek. A természetadta szükségleteknek legalábbis.

Történt ugyanis, hogy az egyik állomáshelynél spanomnekem útjára engedett egy emberes békegalambot. De nem ám abból a sitnyik fajtából, ami kábé úgy szól, mint amikor letekered egy oridzsi kólásüveg kupaját, és az azt mondja, hogy pssssssssz….. neeeeeeeem. Ennek nagyjából olyan hangja volt, mint a… mint a…. háteztmost komolyan nem tudom leírni, hogy rendesen elképzeld. Asszem ahhoz hasonlított leginkább, mint amikor egy felfújt lufit hirtelen elengedsz…. mindegy, legyen elég annyi, hogy úgy rotyogott, mint ahogy az ilyenek rotyogni szoktak, és kicsit tovább tartott, mint emszíhammernél egy refrén. Emlékszem, még a jobb lábát is kissé megemelte spanom, hogy szabadabb áramlást biztosítson a gázáradatnak. Előtted van a kép, ugye?! … …és ne kérdezd miért, ténylegnekérdezd, de pontosan tudtuk, hogy a kolléga előző este hagymásbabot vacsorázott….

Ha kijött, hát kijött, mit lehet tenni ugye. Namegpersze, ahogy mondani szokták, jobb kint, mint bent. Vagy, ahogy emlegetik mifelénk: inkább ez jöjjön ki, mint a körzetiorvos….

Igen ám….

Mi ugyan tudtuk, hogy ez a bizonyos kolléga nemigen zavartatja magát senki előtt – előttünk meg pláne nem. De a csapatunkkal volt egy idegen, ráadásul egy finom hölgyike, aki szerintem nem volt hozzászokva az efféle hang- és egyéb hatásokhoz. Biztos azért, mert még nem hallott a fent említett angol tanulmányról…

Nade ami megtörtént, az már megtörtént. Visszacsinálni már nem lehet.

Mit is kellene ilyenkor tenni? Egy úriember ilyenkor elnézést kér, zavarba jön, mindenféle egészségügyi problémákra hivatkozik, elsüllyed szégyenében, bárakármi…. Nade nem spanunk! Ő semmi ilyesmit nem tett. Helyette viszont – igazi macsósan – produktumához még hozzátette jó hangosan: - Huhhh, ez most nagyon jólesett….

Nnnnna, több se kellett a társaságnak…

Jót röhögtünk, élcelődtünk, hogy hogylehetekkorát, biztosdögötettél, agörényhozzádképest…. estébé, estébé. Ismeredteezt, minekragozzam.

Nem úgy a hölgyike!

Ő szinte sokkot kapott….

Viszont amiikor levegőhöz jutott, kivörösödött fejjel elkezdte osztani az észt a kollégánknak, hogy hogy lehet ekkora bunkó, meg mégis, mitképzel magáról, hogy csak úgy mások orra alá csinálja, meg egyáltalán, ő még ilyet sosenem…. szóval, mondta a magáét magából kikelve.

Mi meg eztán már a hölgyikén röhögtünk, hogy ennyitől ledobta a láncot. Ezek szerint tényleg nem ismeri a társaságunkat…. nevezetes haverunkat meg pláne nem.

Az érintett spanunk egy ideig nézett nagy bambán, hogy most akkor mi is a pálya. Először viccnek vette az egészet. Nyilván, hiszen mindaddig senki nem szólt rá ebbéli tevékenységének gyakorlása közben.

Hanem aztán, mikor rájött, hogy a hölgyike igen komolyan gondolja a szitkokat, és valóban nagyon fel van háborodva, akkor bizony nem volt rest, és kiállt magáért. Lett is belőle olyan párbeszéd, hogy csak na:

- Mostmitvagyúgy felháborodva?! – kérdezte a kisasszonyt.

- Miazhogy miértvagyokúgy felháborodva?! Mégis, hogy képzeli ezt, hogy ilyet csinál mások előtt?!

- Mébaz+, még nem fingottak előtted sosem?!

- Képzelje el, még soha, senki sem! Körülöttem mindig kultúremberek módjára szoktak viselkedni!

- Jóvammá, csihodjálmár lefele. Nehogyaztmondjad már a végén, hogy te sohanemszoktál pukkantani!

- Képzelje el, nem!

Nnnna, spanunk ennél az infónál dobott egy hátast. Hiszen ha valaki, akkor Ő bizony pontosan tudta, hogy miből is áll az a bizonyos angol tanulmány. Azmegyhogy valaki sosem csinálja, azt azért senki sem hiszi el – Ő meg pláne nem.

A következő másfél óra egyébről sem szól, mint arról, hogy az ifiasszony és a haverunk kölcsönösen anyázták egymást. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de elég rendesen belementek egymás szapulásába.

Mi meg persze fuldokoltunk a röhögéstől. Sok vitát láttunk és hallottunk már, a témák oly széles skálájában, hogy arról még Dévid Etemborró is hatkötetes tanulmányt tudna írni, de ilyet, hogy két ember egy fingon vitázzon, ilyet nem….

…jóvanna, tudom, genyók voltunk, mi tagadás. Hiszen kiállhattunk volna éppen azon sporttársunk mellett is, kinek az épp aktuális oldalbordája kiverte a patáliát. De nem. Mi olyan rendes kedves aranyos népek voltunk akkor (amilyenek most is vagyunk), hogy szellentős spanunk felé húzott a szívünk, legyen Ő bármilyen érdekes fajta is. Namegpersze az sem mellékes, hogy a társaságunkba betévedt embereket illik felkészíteni belőlünk, hogy ne legyen meglepetés, mint pölö ilyenkor.

Mondanom sem kell, jókat röhögtünk mindig, ahogy ezek ketten elő-elővették a témát.

Viszont a verseny az folyt tovább.

Hanem aztán….

….az utolsó előtti állomásnál ott várt minket az egyik versenybíró. Kérdezte, hogy mizujs, kivel mivan, hogyhaladtunk, miegymás.

Spanunk a kérdésekre a maga egyszerű, de csodálatos módján fennhangon válaszolt - de úgy, hogy kétkilométeres körzetben még az is hallotta, aki nem akarta:

- Figyejjé má, ittvan velünk ez a nő. Képzeld el, ez még soha életében nem fingott!

….

….

Szerinted?!

Bunkóság ide, bunkóság oda, csapatostul, bíróstul, mindenestül fetrengtünk a nevetéstől. Kétrét görnyedve, visítva sírtunk röhögtünkben. Még a kisasszony vadonatúj párja sem állta meg egy vastagabb mosolygás nélkül, bár neki asszem pont kussban kellett volna ekkor maradnia.

….

….

Csoda, vagy sem, de aznap este nem láttunk a hölgyet a hímzők között.

…sőt, azóta még a hímzőversenyek környékén sem.

A karácsonyfában mindig lehet gyönyörködni. Mindaddig, míg nem lesz egy macskád…

A karácsonynak talán az egyik legmeghittebb pillanata a fenyőfa feldíszítése. Sok kis üveggömb, gyöngysor, égősor, angyalhaj – lehet rá tenni mindent. Kinek mi az ízlése.

Nincs ez másként mifelénk sem.

Már jóval az ünnepek előtt kiötölöm a fejemben, hogy hogyan is fog kinézni a karácsonyfa, mi lesz a domináns szín, mivel fogom feldíszíteni – merthogy nekem aztán igencsak finnyás ízlésem van. Még a karácsonyfadísz tekintetében is.

Így megy ez minden évben. Agyalás agyalás hátán, de végül, mikor már ott áll előttem a szép karácsonyfa, mindig azt mondom, hogy igen, megérte a sok fáradtságot, megérte a sok agyalást, mert mindig igen szép. Nekem legalábbis. Akinek meg nem tetszik, az meg nem nézi annyit, oszt jóccakát. Csináljon magának olyat, amilyet akar.

Igen ám, de ebben az évben máson is kellett agyalnom nekem. Pedig közismert, hogy azért agyilag nem vagyok teljesen összkomfortra bebútorozva, pont elég nekem kitalálni a sok kitalálnivalót, nem hiányzik nekem még pluszban semmi plusz.

De a szükség és a muszáj az nagy úr.

Ugyanis idén karácsonyra már van egy macskámnekem….

Közismert tény ugyanis, hogy a macska és a karácsonyfa enyhén szólva nem kompatibilisek egymással. Illetve a karácsonyfa tök jól elvan a macskával, pont letojja, hogy van macska a háznál. A macska viszont a feldíszített fenyőfában nem a karácsonyfát látja, hanem sokkal inkább a játékok kimeríthetetlen tárházát. Tudom, mert olvastam és még mesélték is nekem. Meg amúgy is így van.

Számtalan videót láttam az interneten arról, hogy mit művelnek a macskák a karácsonyfával – és a mászókának való használat még csak a leglájtosabb verzió volt ezek közül. Volt, amelyik nekifutásból lerohanta, volt, amelyik a szekrény tetejéről ugrott rá, ésatöbbi, ésatöbbi. A végeredmény viszont mindig ugyanaz lett: a karácsonyfa felborult….

Szóval, ment az agyalás ezen is ezerrel, hogy hogy kéne úgy megoldani a dolgokat, hogy a karácsonyfa se boruljon föl, és a macskát se kelljen tövig beleásnom a ganajdombba.

Nade nem vagyok én olyan durva teremtménye a természetnek, nem bántom én a macskámat akkor se, ha muszáj, meghátugye a karácsony az a szeretet ünnepe is, így valami békésebb megoldást ötlöttem ki. Például azt, hogy az angyalka helyett a cicmorek lesz a csúcsdísz a fenyőfán, vagy valami ilyesmi.

Sokat hallottam a suttogókról. Vágod, nem? A Suttogók. Nem, nem azért hívják őket suttogóknak, mert mindig halkan beszélnek, hanem azért, mert valamilyen telepatikus vagy milyen módon, de értenek az állatok nyelvén. És miután igen jól szót értenek velük, így a kezük ügyében lévő jószágok mindent megcsinálnak nekik.

Namondom, ezt pont jó lenne nekem is. Mert nekem nem kellenének olyan nagy kunsztok, hogy ugorjon át a ló a tüzes karikán, vagy hogy kerékpározzon a kutya, nekem elég lenne egy olyan nagyon egyszerű mutatvány, hogy a macska ne bontsa le még vízkereszt előtt a karácsonyfát.

Olvastam is izibe utána, hogy mitől is értenek a suttogók az állatok nyelvén, illetve hogyan lehet ezt megtanulni. Nem sokat találtam ezekről a dolgokról, amit mégis, ott rendre ugyanaz volt leírva: együtt kell élni az állattal, és akkor az ember magától megtanulja a nyelvüket. Plusz, még ha az ember határozott jellem, akkor a jószág magától elfogadja őt vezérnek, és némi mentális ráhatással mindenféle dolgot lehet foganatosíttatni velük.

Óóóóóó, mondom, drágakenyér, hát ezek szerint én értek ehhez is! Hiszen minden adott nekem! Mentálisan azért bőven a macska fölött állok (legalábbis remélem), azmeghogy együtt élünk, az meg alapból adott, mert velem él a macskám. Úgyhogy akkor szerintem én is suttogó vagyok!

Nnnna, egy gonddal kevesebb, ezt is megoldottam. Feldíszítem a fenyőfát, aztán előveszem a macskámat, és tartok majd neki egy mentális kiképzést, csak hogy tudja, merre van a hányóra.

Úgy is lett.

Fenyő beállít, égősor rátesz, üveggömbök felaggat, masnikák megköt, szalagok ráhelyez – majd a kötelező és magától érthetődő csodálkozás, hogy jajjdenagyonszéplett.

Közben macskámnekem, Jürgen, ott téblábolt körülöttem. Persze, minden érdekelte. A fenyő, a díszek, de különösen a hosszú szalag…. nameganagybüdöslókolbásztneked, gondoltam magamban, azt fogsz te az én karácsonyfámmal játszani!

Munkám végeztével ölembe vettem a cirmit, és megmutattam neki közelről a feldíszített fát. Látod, Jürgen – mondom neki - ez a karácsonyfa, és nem, NEM szabad hozzáérned, nemszabad felmásznodrá, és egyáltalán, messze, nagy ívben kerüld el az egész matériát! Láttam a macsek szemében a csodálkozást, és ahogy rámnézett, istenuccse, mintha azt mondta volna, hogy köszi, hogy ilyen csilivili mászókát csináltál nekem.

Namondom, ennek nem fele a tréfa se! Hát nehogymámajd a macska vigye a fenyőfát! Ha nem értetted meg az én nyelvemen, akkor majd elmondom a tiéden!

Fogtam, leültettem a kanapéra, szemben vele meg odatelepedtem én is. Mint egy vérbeli suttogó, mélyen a szemébe néztem, és az agyam összes hullámát a macskám homloka felé küldtem, gondolván, hogy majd az erősebb elme legyőzi a gyengébbiket. Hiszen ez a természet rendje, másképp nem is lehet!

Hát…. végül is….. nem is lett másként.

Pár perces ember-macska farkasszemnézést követően azt vettem észre, hogy Jürgennek a szokásosnál is szebb a szeme. Meg olyan nagyon szép a bundája. Meg egyáltalán – olyan szép az egész macska. Jólvanmondom, csak az én macskám, perszehogyszép, milyen is lenne másmilyen.

Újabb pár perc elteltével azt vettem észre, hogy piszkos a hátam. Hátperszehogyaz, hiszen egész délelőtt ganéztam a kecót, és a fadíszítés közben is jól leizzadtam. Nosza, hátrahajoltam hát, és lenyalogattam a saját lapockámról a verejtéket. Ezt követően észrevettem, hogy a hasamon is van valami – így hát azt is lenyaltam. Én, aki olyan antiruganyos vagyok, hogy lassan már a cipőmet is nekifutásból kötöm meg….  még az sem tűnt fel, hogy a pihepuha kanapéba mélyesztettem a körmeimet, miközben nyújtózkodtam egy jót hempergés közben. Az viszont már gyanús volt, mikor elkezdtem pofozni az egyik huncutul csillogó üveggömböt a karácsonyfán….

….

….

 ….egy tompa üvegcsörrenés térített magamhoz.

Ott guggoltam a karácsonyfa előtt, lábaim előtt pedig egy összetört dísz.

….

….

…nabaz+….

….

….

Ezen a ponton jöttem rá arra, hogy tényleg működik ez a suttogósdi, csak nálam épp fordítva. A felismerést, mint mindig, most is tett követte…

Megfogtam Jürgent a grabancánál fogva, odavittem ismét a fenyőfa elé, és belemondtam a tekintetébe: Idefigyejjé te girhes! Ha csak egy tűlevél is leesik róla, akkor foglak, és kib.szlak az erkélyen, oszt mehetsz te is egerészni a grundra a többi lúzerkandúr mellé, villany?!

…

…

Csodák csodája, Jürgi minden egyes szavamat megértette, mert a karácsonyfa azóta is áll, semmi nem hiányzik róla – és még az erkélyajtót meg nagyívben kerüli.

…

…

Viszont a hátamat azóta se nem tudom megnyalni.

Nem tudom, csodálkozzak-e rajta.