Bacchus

Elég gyakran megfordulok Egerben. És ha már ott vagyok, akkor semmi esetre sem hagynám ki , hogy a Szépasszony-völgyben el ne olvassak némi szőlőkről szóló tanulmányt….

Eger, Szépasszony-völgy. Sokan járnak oda, visszafelé jóval kevesebben. Merthogy odafelé még a saját lábán megyen mindenki, visszafelé azonban már a jónép felét vinni kell. Vagy egész egyszerűen ottalszik az árokparton…

Nademindegy is. Nem kell ezt nagyon túlbeszélni, vágja mindenki, milyen hely ez. Ha meg nem, akkor pedig meg kell tekinteni, és minden sínen lesz.

A lényeg: ahogy leérsz a völgybe, ott van rögvest baloldalt egy szobor, ami Bacchus-t, a római mitológiából ismert borok istenét ábrázolja.

Pár éve állította oda a városvezetés, merhogy az jó. A köztéri szobrok márcsak ilyenek: jók. Viszont mikor ezt a szobrot leleplezték, az egriek java része sírt a röhögéstől. Még a mai napig mosolyt csak a lokálpatrióták egy részére az alkotás látványa. Hogy miért is? Hát azért, mert….. nade erre majd inkább később térek vissza.

A szoborhoz tartozik ugyanis egy történet. Városi legenda, vagy valóban megtörtént? Kitudja….

Legénybúcsú. Megvan, hogy milyen egy legénybúcsú, ugye? …ha nincs, akkor nőből vagy. Esetleg még túl fiatal vagy, de akkor meg minek olvasod ezt a blogot?! Na mindegy. A lényeg: ami egy legénybúcsún történik, az a legénybúcsún is marad. Márcsak azért is, mert már egy óvatosabb hangvételű búcsúztató után sem emlékszik senki sem a résztvevők közül, hogy mi is történt tulajdonképp azon az estén. Vagy ha igen, akkor az nem is volt igazi buli….

Viszont az alábbi legénybúcsú bizonyos részletei fennmaradtak az utókor számára.

Történt egyszer, hogy egy társaság a völgyben tartotta az uccsó bulit a vágóhídramenetel előtt. (benekérdezz, tudodjól mirőlbeszélek) Minek ragozzam: hogy igazán bikák legyenek, magukba helyeztek egy kis Egri Bikavért. Aztán pedig elszívtak néhány palack Egri Leánykát, csakhogy jobban menjen a munka az egri leánykákkal. Szóval alap buli, alap sztorival. Ilyen ez mindig, ahogy beszélik. Én nem tudom, nekem is csak úgy mondták....

Nadeszóval: mint minden buliban, itt is elérkezett az a pillanat, mikor az emberfia túl okos lesz. Minek is a következménye az okoskodás, mindenféle okos gondolat kiötlése, majd azoknak a megvalósítása.

A társaság még épkézlábabbnak tűnő tagjai különböző feladatokat találtak ki a leendő férjnek. Igyon meg húzóra bárakármennyi valamit, menjen egyenesen három métert, mondjon el egy kerek mondatot érthetően, ésatöbbi, ésatöbbi.

…majd jött az igazi nagy ötlet.

Az egyik úriember kiötlötte, hogy ha már csapravertek jópárvalamennyi hordót, mi lenne, ha az ünnepelt – mindegy gyakorlásként – megcsinálná az egyik hordót. Azon is van lyuk, meghát azért Egerben mindenkit meghát akit csak ér ilyenkor az ember, nehogymá majd egy hordó maradjon ki.

Úgyhogy a leendő vőlegény nekiállt a hordó elejének, és…. húúú, eztmosthogyírjamle…. szóval…. végzett némi csípőtájéki gyakorlatot. Letérdelve, a hordót maga előtt fogva a két karjával, hátulról, mint a partizánok – szakmai szemmel nézve tízpontos volt a gyakorlat.

Igen, ám, de jöttek ugye az okos gondolatok. Mert egy hordó olyan, mint a jó asszony: nem csak egy input van rajta gyárilag. És miután a leendő papucsférj csak egy foltot fércelt be, logikusnak tűnt, hogy a másikat is meg kell csinálni. Úgyhogy a delikvenset felparancsolták hordó tetejére, és ott is elvégeztették vele a majdani házastársi kötelezettség ezirányú begyakorlását.  Hordótetőn, hasmánt, felülről lefelé, a’la misszioner – szakmai szempontokat tekintve megintcsak tízpontos lett a gyakorlat.

De a jó ötletek csak nem apadtak el…. valaki a társaságból kitalált egy újabb űberfrankó feladatot. A vőlegény üljön rá a hordó tetejére, és a felső részen lévő nyíláson keresztül lógassa bele a – hogyisfogalmazzak – lúdbőrös stanyeszlit. Nosza, az ünnepelt fogta magát, levette magáról a nadrágot, és felült a hordó tetejére. Az ominózus matériát megpróbálta belehelyezni a lyukba. Igen ám, de jöttek a gondok. A lyuk kisebb volt, mint a belehelyezendő testrész, arról nem is beszélve, hogy tudvalévőleg ez egy igen-igen érzékeny testrész, ergo, nem nagyon ajánlatos vele a kelleténél durvábban bánni. De a vőlegény nem is lett volna vőlegény, ha nem ő lett volna a legokosabb az egész kompániában: hamar rájött, hogy ha előbb az egyik, majd utána a másik gömböcskét helyezi be a nyíláson, akkor a feladat is meg van oldva, és a fájdalom sem fogja kínozni. A gyakorlat meg ismételten tízpontos lesz.

Igen ám….. de ahogy ott ült őkegyelme diadalittasan, nagyon hamar rájött, hogy miért is nem volt ez a feladat olyan rohadtul jó ötlet. Merthogy ami kintről befelé némi igazgatás segítségével viszonylag könnyen bement, az kifelé bizony sehogyse nemakarjönni. Ugyanis belülről nem igazgatja azt senki….

….

Hamar kijózanodott az egész társaságAz ünnepelt a hordó tetején ordított az egyre elviselhetetlenebb fájdalomtól, a többiek meg már nemcsak a saját, hanem egymás fejét is vakarták, hogy most akkor merre tovább…. De hát nem is lenne férfiember a férfiember, ha válsághelyzetben nem lenne mentő ötlete: segítséget kell hívni.

Azonmód hívták is a mentőket, azok meg jöttek nagy bőszen, szirénázva, ahogy kell. Mert a mentőállomáson a diszpécser tapasztalatból tudta, hogy ha hajnalban a Szépasszonyvölgyből akadozó hanggal betelefonál valaki, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés.

Mentő megáll, személyzet kiszáll, esetet szemrevételez, történetet meghallgat. Majd egyemberként sokkot kap az egész életmentő bagázs. A mentőorvostól kezdve a sofőrig mint egy szálig ott fetrengtek a nevetéstől, mert ilyet még nem tapasztaltak a völgyben, pedig vonultak már ide egy párszor. Volt itt már hegedű szinte minden testrészben, találtak már itt borosüveget egészben lenyelve, szedtek már össze két embert három darabban, de ilyet, hogy a hordóba szorult volna valakinek a legbecsesebb kincse, ilyet még nem is hallottak….

Miután kiröhögték magukat, megállapították, hogy itt bizony egy mentős nem sokat segíthet. Esetleg annyit, hogy az esetkocsiban rendszeresített steril szikével seperc alatt kasztrálják a jóembert – amibe a díszes kompánia értelemszerűen nem egyezett bele. Így adtak egy pokrócot a szerencsétlenül járt fickónak, hogy ne fázzon legalább, de mást nemigen tehettek. Ide bizony műszaki mentés kell: hívták hát a tűzoltókat.

A tűzoltóságra mikor beérkezett a mentőstől a hívás, megbolydult az egész fájeralarm. Mert a tűzoltólaktanyában a diszpécser tapasztalatból tudta, hogy ha egy mentős betelefonál, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés. Úgyhogy mielőtt elindultak volna nagy sebesen, odaszóltak a rendőröknek, hogy valami nagy nemtudommi van a völgyben, jönnek ők is, mert kitudjamilesz….

Nyilván a rendőrségen is tolták a frankót: tapasztalatból tudták már, hogy ha egy tűzoltó betelefonál, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés. Száguldottak is a völgybe hamarást.

Kisvártatva tehát ott leledzett a völgyben az összes kéklámpás szolgálat. Körbeállták a társaságot, majd miután felfogták agyilag, hogy mi is a nagybüdöshelyzet, egymás könnyeit törölgetve vonyítottak a röhögéstől.

A mentésnek kábé fél óra múlva tudtak nekilátni - mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek, és senkit nem rázott a röhögőgörcs.

A mentők adtak volna be néni nyugtatót a vőlegénynek, hogy ne fájjon neki annyira az elkövetkezendő pár perc – de annyi szőlőlére nem mertek még rátenni egyéb fájdalommegvonót. Így hát maradt a jajgató fiatalember, a maga egyre jobban sajgó büszkeségével.

A tűzoltók a rendszeresített baltájukkal kicsapták a hordó elejét, hogy alulról is hozzá lehessen férni a matériához. Igaz, hamar végeztek - de a munkafolyamat alatt keletkező rázkódás még jobban megviselte a megviselnivalót, minek következtében a vőlegény még jobban ordított a fájdalomtól. Persze, a tűzoltók egyike sem röhögött közben. Tényleg nem.

A hordóba aztán belebújt egy egész mentőorvos, és a hordó plafonjáról világtalan mécsesként függő bőrzacsek golyóügyi tartalmát egyesével visszaigazgatta a lyukon – míg az ápolók kívülről segítették a cselekmény minél zökkenőmentesebb végrehajtását. Ami azért volt nehézségekbe ütköztetve, mert nem nagyon röhögtek közben. De tényleg nem.

A rendőrök nem sokat tehettek hozzá a történethez: kiszabtak némi szabálysértési bírságot, valamint adtak egy óvatos feljelentést, valami köztulajdonrongálás címén. Az agybafőbeveréstől ezúttal eltekintettek, valszeg azért, mert ennyit összesen egy év alatt röhögtek szolgálatban, mint aznap este.

….

Kivirradt az ég alja, mikor a testileg-lelkileg megviselt társaság eloldalgott a völgyből. Vert seregként kullogtak hazafelé, nyolc oldalról támogatva az enyhe terpeszállásban járni próbáló leendő férjet. A nászéjszakát valahogy már senki nem hozta szóba. Ki tudja miért….

….

….

…de visszatérve a történet bevezetőjéhez… hogy hogyan is kapcsolódik össze a borok istene egy legénybúcsúval.

Mikor pár évvel ezelőtt a Bacchus-szobrot leleplezték, az egriek java része sírt a röhögéstől. Még a mai napig mosolyt csak a lokálpatrióták egy részére az alkotás látványa. Hogy miért is?

Mert az igaz, hogy a szobor valóban Bacchus-t mintázza…

…csakhogy ez a Bacchus terpeszülésben trónol egy hordón.

 

0 Tovább

Duzzogás

…az alábbi történet rendhagyó módon az előző blogbejegyzés folytatása…

 

Éjjelente szeretek hozzábújni az alvósmacimhoz, és legalább nyolc órát igénylek tentikélni egyfolytában. Najó, szélsőséges esetekben megelégszem a hét órás hempergéssel, és maci helyett némi lubáréval is. De ha rosszul alszok éjszaka, akkor érthető módon nem nagyon jó a kedvem másnap.

Reggelente ha megébredek, akkor külön igényem van arra, hogy szépen, finoman költögessenek, lágy dallamokkal, simogatásokkal, legyen friss kávé, cigi, miegymás. Ha nem így ébredek, akkor…. nos akkor inkább ne is ébredjek, mert akkor... szóval nincs akkor.

Erre mi van?! Egy métertsenemalszomazéjjel, reggel meg még nekem ajóédesanyámat….. Szerintem vágod, milyen hangulatba jöttem. Olyan igazi mostdögleszmeghahozzámszólsz hangulatba.   

….és sajnos volt olyan, aki hozzámszólt. (nyugi, nemdöglöttmeg….)

Szóval, borítékolható volt, hogy az a napom nemigen lesz vastag betűvel bejegyezve a kis noteszkámba, hogy húúúúderohadtjónapvolt. Esetleg egy széles fekete csíkkal áthúzom a dátumot, hogy még csak emlékezni se emlékezzek rá.

Mindenesetre úgy gondoltam, hogy majd nyugtonmaradok, nem csesztetek senkit fölöslegesen, direkt meg pláne nem, ne lássák rajtam a gyengeséget, az elesettséget, a siralmat (drágakenyér, még most is ríva fakadok, ha arra az éjszakára/reggelre gondolok….)

Legalábbis ezt terveztem.

…de amit ember tervez, azt nagyjából úgy cseszheti, ahogy van, mert soha nem jön össze.

Nem jött össze nekem se. Csekély (najó, nem csekély) vigasz, hogy ezáltal másnak se lett nagyon jó napja….

Némi téblábolás után kezdődik a hímzőverseny. Vezető zsűritagként a jónép előtt osztom az észt, hogy mithogyanmerre, kimitésmiért. Utána starpisztoly, guggolórajt, hajrámagyarok….

Miután az utolsó versenyző is kiment a pályára hímezni, én cseppet lementem még egy kicsit alfába. Lenyugtattam magam, mondtam lelkemnek, hogy jóleszeznefélj, nincsittgáz, mingyáittazeste….

Csak mikor már levetkőztem magamról az antiszocialitást, akkor indultam a hímzők után, megnézni, hogy kimitcsinál, nomegpersze ellenőrizni, hogy mindenkinél a megfelelő kötütű van-e, vagy sem. Hiába no, dolgozni jöttem, ezért fizetnek, hogy sportszerű legyen minden.

Sorra jártam a csapatokat, mindenhol volt egy-egy kedves szavam, amin őszintén csodálkoztak is egyesek, hogy mostakkor miisvan. Nem mintha ez tőlem olyan meglepő lenne, de azért legyünk őszinték: tőlem ez meglepő általában, hogy kedves vagyok. Mindenesetre gond-probléma sehol nem volt, ment minden rendben, mint a fábólvaskarika.

Szóval, megyek-mendegélek, nézek mindent árgus szemekkel, ahogy azt kell. A versenyzők meg jó előre köszönnek, üdvözölnek, rendelkezésre állnak – mert még az álmoskönyv is megírja, hogy nem rossz dolog a zsűritagokkal jóban lenni. Főleg nem akkor, ha kicsit nyűgösebbek az átlagnál.

Egyszercsak elibém toppan A csapat. Amelyikben Jónás volt….

…és kezdődtek ismét a gondokbajok….

Megyek feléjük, és hallom, hogy Jónás mondja a csapat többi tagjának: Vigyázzatok, itt jön az a kocsog, hogy kapja be a …szom! Igen, így, szó szerint. Mindezt ráadásul nemvéletlenül úgy, hogy ne csak a csapat, hanem én is meghalljam….

Namosterremit…. meg hogyan…

Nyeltem egyet. Majd mégegyet. Meg tán még kettőt is.

Jóban vagyunk mi, persze, hogyne lennénk. De azért nehogymá…. Okés, hogy mi jóban vagyunk, de a csapat fele annyira nem. És most mit hallanak? Simán lehet egy zsűrielnöknek ilyet tolni hímzés közben….

…nappppersze, még mitnem….

Magamra öltöttem a legnyájasabb mosolyomat, odamentem hozzájuk, kedélyesen kezetfogtam mindenkivel, majd elkértem Jónás regisztrációs lapját némi tanulmányozás céljára.

Szépen komótosan leültem, elegánsan elővettem a legszebb vasár- és ünnepnapi perosanfogó tollamat, és a kapott lapra rábiggyesztettem a kézjegyemet. Afölé meg egy vastag írásbeli figyelmeztetést.

…nem is ez volt a baj…

Az volt a baj, hogy miközben én írtam, addig Jónás éppen az élete legszebb öltésére készült a hímzővásznon. Zotya meg mögöttem állt, és nézte, hogy mit írok…. és mikor elolvasta, harsány nevetésben tört ki. Koppra pont akkor, mikor Jónás épp útjára engedte a kötőtűt. …minek eredményeképp a gyönyörűszép egysima-egyfordított mintából nem lett semmi.

Nnnna, lett is nagy ereszdelahajamat….

Kaptam az ívet, hogy hogy lehet ilyen szemét, hogy miközben a spori épp hímzéshez készül, nem vagyok csendben. Mondom, éééééénnemvagyokcsendben? Hát max a tollam sercegését lehetett hallani a papíron! Zotya nevet még mindig úgy, hogy mind a négy lába az égnek áll! …. mikor meg a csapat többi része is elolvasta a figyelmeztetést, egyemberként brékelt mindegyik a füvön. Jónás persze nem, mert Ő vérig volt sértve, hogy mit csináltam vele. Nem értette meg, hogy én egy hangot nem adtam ki magamból, pusztán csak írtam valamit.

Na mindegy….

A verseny további része úgy telt, hogy Jónás duzzogott, mint akinek muszáj. Hogy Ő most miattam rontotta el a mintát, miattam nem tudott rendesen hímezni. A pletyka meg persze gyorsan terjedt, kábé félóra múlva mindenki tudta, hogy mi-hogyan-mikor-miért történt. Persze, nem röhögött senki sem. Tényleg nem. Mondom, hogy nem

A versenynap végén, mikor a regisztrációs lapok leadásra kerültek a versenyirodánál, az adminisztrátornak rögvest szemet szúrt a sok szép piros gyöngybetű Jónás lapján. Mikor elolvasta, akkor felhasalt az asztalra, és vonyítva röhögött, hogy ezmosthogylehetett megcsinálni….

Jónás meg persze csak mondta a magáét, hogy emiatt az írásbeli figyelmeztetés miatt nem tudott akkor és ott szépet ölteni, sőt, mi több, ezt követően a verseny teljes ideje alatt meglehetősen indiszponált volt, így értelemszerűen nem ért el olyan helyezést, amilyet elérhetett volna enélkül a bejegyzés nélkül.

…viszont a szabály az szabály, és mint olyan, az rám, mint zsűrielnökre is vonatkozik. Jött hát a hímzők szakmai bizoccccsága, a mindendféle főmufti, még a helyileg illetékes NAGYember is, megtekinteni, hogy miről is folyik itt a nagyban szó, mi is a fennforgatás tárgya és alanya. Elolvasták, és miután kiröhögték magukat, arra a megállapításra jutottak, hogy maga a cselekmény igencsak kétségbe vonható a sportszerűség vonatkozásában, minekutána az azt követő szankcionálás ténye is helytálló, csakhátugye a megfogalmazás a részemről, az olyan…. olyan…. olyan… és erre akkor és ott nem találtak szavakat. Merthogy stimmelt az, meg nem is, jól is volt írva, meg nem is. Mindenesetre nem tudtak belekötni sem morálisan, sem mentálisan. De még horizontálisan sem.

De Jónás csak nem hallgatott el.

Mondta mindenkinek, hogy én mekkora nagy izé vagyok, hogy ilyet csináltam, pont vele, vele, aki amúgy a haverom nekem civilben. Éshogyőmost haragszik, és pont letojja ezt az egészet, büdösrohadtkocsogvagyok, meg miegymás.

Énmegpersze próbáltam nyugtatni, ecsetelve, hogy ami jár az jár, nekem volt és van igazam, hallgasson el, nyugodjon le, mert attól majd megnyugszik.

Kábé másfél óra és három könyv elteltével még csak annyival lettünk bentebb, hogy okés, igazam volt, nem kellett volna azt mondania amit mondott, de akkor is mostantól örcsiharcsi, mert miattam nem tudott normálisan hímezni aznap.

Nnnnna, itt adtam föl a harcot. Vitázik vele a féllábú strucckakas, ha duzzogni akar, akkor duzzogjon. Nehogymámajdén hunyászkodjak meg mindenféle izélkedés miatt, haggyonengem békibe. Úgyhogy fölálltam az asztaltól, és azt mondtam neki: Figyu, Jónás… okés, duzzogsz. De azt ugye vágod, hogy velem jössz haza, mert az én autómmal jöttünk. Úgyhogy vagy abbafejezed a duzzogást, vagy reggel mehetsz stoppal.

….

Szerinted mi történt?

Jónás saccperkábé másfél másodperc múlva már nem duzzogott.

Hihetetlen, de egyszerre eltűnt minden sérelme, és vidáman sztorizgatott tovább, mintha mi se történt volna.

Én meg megnyugodtam, hogy mostantól ilyet is tudok: három mondattal tudok gyógyítani bármiféle mentális zavart….

….

….

….

…ja, és igen, majdnem elfelejtettem.

Biztos kíváncsi vagy arra, hogy mit írtam arra a lapra, amitől visított az egész büdösbagázs…

Nos, szó szerint a következőket:

„Saját nemiszervét a ….-nak fogyasztásra ajánlotta, ezért írásbeli figyelmeztetésben részesítem”

 

 

0 Tovább

Horaklész

…a nemalvásnak nyögés a vége…

Tavaly ilyenkor egy hímzőversenyre voltam hivatalos zsűrielnöknek. Mint mindig, ekkor is egy nappal hamarabb mentünk le a helyszínre, egyrészt megtekinteni, hogy a leendő hímzőhely megfelel-e a mindenkori szabályozásoknak, másrészt pedig aklimatizálódva azért csak jobban lehet hímezni - zsűrizni meg pláne. Kell az a kis nyugodt alvás mindenkinek éjszaka, hogy másnap ne legyen olyan nyűgös…. főleg én, akinél a nyűglődés ilyen esetekben magával hordozza a fenyítés foganatosításának kilátásba helyezését.

Este a szokásos program. Átnéztem a területet, és megállapítottam, hogy holnap itten bizony a hímzőszövetség apraja-nagyja olyat fog hímezni, hogy azt egész Paks megemlegeti. Utána természetesen az elengedhetetlen traccsparti a keménymaggal, a hímzők béközepével, akik nem átallnak már a nulladik nap estéjére előkerülni bárakárhonnan. No meg persze – mit tagadjam – olvasgattunk is egy kicsit, de persze csak és kizárólag fakultatív jelleggel.

Mikoron elérkezettnek láttuk a pillanatot, egyenként mentünk vízszintbe helyezni magunkat, mert ugye másnap csak van egy komoly tétmérkőzés, súlycsoportok, horgológépek és kötötűk szerint szétbontva. Ha meg az ember nem pihen eleget, akkor meg – mint azt már föntebb említettem volt – fáradt, szétszórt, nyűgös, hisztis lesz. Így, ebben a sorrendben. Ezen oknál fogva kábé még éjfél előtt ágyba került mindenki.

….és itt kezdődtek a bajok….

Merthogy a szállás ilyen esetekben közös szállás. Értsd: több ember alszik egy szobában, mégcsak nem is feltétlen koedukációs jelleggel. És az egy dolog, hogy sok jó ember kis helyen is nagyon büdös, még el is kell viselni a másik rigolyáit, mindenféle ügyesbajos dolgait.

A mi szobánkban sem volt ez másként.

Négyen voltunk elkvártélyozva, szóval volt hely bőven, de hát a Jóisten valami viccnek szánva a dolgot, olyan embereket rakott össze, hogy borítékolható volt a nemalvás. Zotya, Karesz, Fiamnekem, no meg Önmagam. Okés, jóban vagyunk mi régóta, főleg magammal, de azért az alvás intimitása az egész más tészta. Alvás közben az is harap, akinek nem van foga.

Namindegy, volt már ilyen párszor, sőt, lesz még nem is egyszer – ilyen ez a hímzőszakma. Ezvan, eztkellszeretni. A kötelező krákogás, mindenféle nagyobb intenzitással végzett forgolódás után csak elszenderült mindenki. Még én is.

….álmodtam….

Szafarin voltam Afrikában. Mentem a szavannán, íjjal a kezemben (hogymiértpont íjjal – magam sem értem), cserkésztem be az antilopokat, közben meg ébenfekete bőrű bennszülött lányok lejtették igencsak ínycsiklandozó táncukat, huncut pillantások közepette, kacéran invitáltak maguk közé. Huhh…. micsoda álom volt! Ám mikor megindultam a párductestű feketecsajok felé, hirtelen elém toppant egy bazinagy oroszlán. Ám én érdekes módon nem ijedtem meg egy szemernyit sem, hanem szép komótosan egy kihegyezett nyílvesszőt tettem az íjam húrjára, hogy majd jól lelövöm Szimbát. Mire az csak morgott, majd ásított…. majd ismét morgott…. és ordított. Ordított, de nem tudtam értelmezni az ordítást. Mintha nem is oroszlán lett volna. De hát ugye egy oroszlánt csak nem kever össze még a magam fajta sem egy orosz lánnyal, márcsak azért sem, mert oroszlánt már hallottam ordítani, míg orosz lányt még beszélni se nagyon. Pont ezért volt érdes, hogy ennek az oroszlánnak nagyon, de nagyon különös volt az ordítása – gondolom, az orosz lányok szoktak így ordítani, ha igazán átérzik a peresztrojkát. Olyan senemordítás, senemüvöltés, demégis mindakettő egyszerre, némi morgással és hörgéssel megspékelve. És ráadásul ezt folyamatosan tolta, megállás nélkül, minden lélegzetvétellel, szünetmentesen. Annyira zavarta a fülhallásom, hogy nagyon. Nyűgös is lettem, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – mintha az oroszlán értené az emberi szót – mondtam neki, hogy „Hallgass!”… persze, nem hallgatott el. Így hát mondtam neki mégegyszer, majd mégegyszer, addig mondtam, míg egyszer csak a saját hangomra ijedtem föl…

Hallgass!!!! – mondtam immár ébren. De az ordítás csak nem maradt abba. Akkor kapcsoltam: ott ülök az ágyban. Sehol a szavanna, sehol az antilopcsorda, sehol a félmeztelen sukárgádzsik tömege, sehol az oroszlán – de furcsa mód az oroszlánordítás megvolt. Ahogy tisztult ki az agyam, úgy jöttem rá, hogy itt valami nagy gebasz van fennforgóban.

Mire rájöttem!

Nem oroszlánszerenád volt az, hanem Karesz horkolt a szobában!

….aztmocskosrohadtmocskos….

Úgy nyomta, mintha…. mintha nem is tudom, hogy nyomta. Ezt most tényleg nem tudom leírt betűkkel megfelelően megfogalmazni, hogy képileg előtted legyen a hanganyag. Legyen elég annyi, hogy valami óóóóóborzalllom volt. Ilyen horkolást még a sokat látott énem se nem hallott. De még tán a szomszéd szobában alvó Esztike és Jolán se nem….

Próbáltam visszaaludni. Hápperszehogynemsikerült. Őhorkolandusz pont a mellettem lévő ágyon tespedt, így ha lehet fokozni a fokozhatatlant, még királyabb volt a dolbiszörrand. Kábé tíz perc forgolódás-átkozódás után felültem, és elkezdtem gondolkodni, hogy monstmialóbránert csináljak. Mertha nemalszom ki magam, akkor holnap szívás lesz. Nem nekem, hanem általam…

Először arra gondoltam, hogy fejére húzom a kisasztalt, oszt csá. Vagy a jobb talpammal csinálok neki egy kétdimenziós orrot. Persze, ezek nem lettek volna valami jó ötletek, meghát ha ébren van, akkor azárt nagy haverom nekem a Karesz, úgyhogy rögvest másfelé tereltem az agyam tekervényeit. Elkezdtem fütyülni. Nnnna, ez hatott! Ahogy fütyültem, úgy halkult, majd szűnt meg teljesen a horkolás. Jihhhhá! Tudok aludni!

Nnnnnappppersze….. ahogy én azt elképzeltem. Mert mikor abbahagytam a füttyögést, ismét jött a horkolás. Hogyazajó……..

Elkezdtem csettingetni a számmal. A jelenség ugyanaz lett, mint a füttynél. Ahogy abbahagytam a csettingetést, jött a horkolás. Így jártam a csámcsogással, a tapssal, valamint a bökdöséssel is. Ahogy abbahagytam, jött a szimfónia a’la Karlos….

Eszembe ötlött, hogy megcsinálom, amit egy viccben hallottam: odamegyek az ágya mellé, nyomok egy finom puszit a homlokára, mire természetesen felébred, majd mondom neki, hogy aludjon nyugodtan, csak befekszem ide mellé, és jól elleszek a testével….. nnnno, akkor (akárcsak a viccben) tutibiztosqrvaélet, hogy egy millimétert nem aludt volna reggelig – ellenben én viszont nagyon is. De persze ezt a mutatványt nem vetettem be, mert mi van olyankor, hogy kilátásba helyezem az összebújást, és Ő ahelyett, hogy elzavarna engem a jóédesanyámba, odahúz maga mellé, és a fülembe súgja, hogy őbizony errevár már évek óta…. Úgyhogy ez a terv megmaradt terv szinten.

Viszont aludni még mindig nem tudtam. Már nem csak a horkolás miatt, hanem ekkor már olyan szinten idegbe jöttem, hogy simán lefutottam volna a félmaratont százméteren. 

A lényeg, hogy úgy feltosztam magam, hogy kimentem az épület elé eltolni egy staubot, hátha az segít. Megyek ki, át a folyosón, mikor egy furcsa dolog üti meg a fülemnekem. Hirtelen nem is tudtam értelmezni. Csend. Csendet hallottam. Illetve nem hallottam. Semmitsenem hallottam!

Aztaqrva! Megvan a megoldás!

Uccu neki, matracot-cuccost fölkap, folyosóra kivisz, földre letesz, ráheveredik, és csend-béke-boldogság….. huhh…. dejóleszaludni…

…aha…

…ahogy én azt elképzeltem….

Mert miután az egész büdösbagázs ebben az épületben volt elszállásolva, a folyosó értelemszerűen közös használatot képviselt – mi mást ugye. Nademost: annyit kínlódtam a haverom horkolásával, hogy közben elkezdett virradni. Úgyhogy alighogy letettem szépkerekbuksikámat a cicamintás kispárnámra, alighogy átkaroltam a pihepuha alvósmacikámat, jött az első csoszogós strandpapucs, és annak a gazdája. Merugye a szükség nagy úr, és hát a tusoló meg a mosdó a folyosóról nyílt….

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos…….

Az éjszaka – pontosabban a hajnal – további része úgy telt, hogy ott csoszogott el a fél banda a fejem mellett a reggeli kis-nagydolgokat elintézni. Saccperkábé minden második megállt mellettem, és érdeklődött, hogy minden okés-e, hogy mi a búbánatért leledzek odakint a folyosón, meghogy nincs-e valami baj…. Asszem a tizedik kérdezőre már igen emelkedett hangnemben ripakodtam rá, hogy mindenokés, nincsenbaj, de haggyáaludnibaz+, mert letépem a fejedneked, oszt kivágomazudvarra.

….

Mikor Karesz kilépett reggel a szobából, igencsak meglepte a látvány. Folyosó, kockásmetlaki, matrac. Raja én, felülve, térdeimet kezeimmel átkarolva, kis mormogásokat hallatva magamból, tágranyitott véreres tekintettel ringatom magam előre hátra. Meg is kérdezte, hogy…. illetve, pontosabban, valamit kérdezett volna, mert mikor én megláttam az ajtóban, azért elég rendesen elgurítottam magamtól a nemlétező gyógyszereimet. Hagynerészletezzem, kölcsönösen elküldtük egymást melegebb éghajlatra, természetesen némi eszközparkot a másik nemesebb testrészeibe helyezve.

….

….

Felöltöz, fogatmos, összeszedelőzik. Reggeli kávé… ahogy szokott.

Már vagy a negyedik csészével toltam le a belembe, mikor kábé a harmincadik illető kérdezte meg, hogy „Hogy aludtál? Miért vagy ilyen kifacsart?”

….

….

….szerintem sejted, hogy miket mondtam.

Szépeket.

Ragozva.

Egyes szám második és harmadik személyben.

Mondatonként két tárgyraggal.

 

 

0 Tovább

Le velek

….engem is utolért a népszerűség….

Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) egyre többen olvassák a blogomnekem bejegyzéseit. Hogy ez most miféle perverzió a jónép részéről, fogggggalmam se nem van róla. Én akkor se olvasnék ilyet, ha muszáj lenne, de hát úgy látom, ezzel nem mindenki van így. Sőt, egyre többen nem így vannak ezzel. Mindegy, mitbánomén, én csak leírom, a többi nem az én dolgom….

Az elmúlt hetekben elérkezett az a pillanat, amikor levelet hozott nekem a posta. Illetve hát nem is hozott, mert ímélben jött. Illetve jöttek – merthogy két hét alatt három (3 !!!) „rajongói” levelet is kaptam.

Magától érthetődő lenne, hogy válaszoltam rájuk… de nem tettem. Azért nem, mert itt és most fogok mindháromra válaszolnipont megér ez is egy blogbejegyzést.

Aztán ha majd harag lesz belőle, akkor majd lesz békülés is. Ha meg nem, akkor meg nem. Ez van…. Megugye azért nemhiába vagyok igazi vidéki suttyó hülyegyerek, nem könnyen szereztem meg ezt a címet magamnak, úgyhogy igyekszem is megtartani!

(a kapott leveleket teljes terjedelmükben idézem, csak a személyes adatokat rövidítem, illetve törlöm)

 

- Levél no.1.: -

 

„Tisztelt „ÉN”!

 

Ezúton szeretnék Önnek gratulálni a blogjához!

Manapság meglehetős népszerűségnek örvend a világhálón a naplók, népszerűbb nevén, blogok vezetése. Jobbára ezek kulináris, kulturális, életmód-tanácsadó szerepeket töltenek be, igen szűk olvasótábort vonzva magukhoz.

Önnek azonban igen egyedi, mondhatni egyedülálló mondanivalója van. Ami jóllehet, nem mond igazából semmit, nem lehet a történeteket teljes egészében nyomon követni, összekapcsolni meg végképp nem. Épp ezért, a ’blogomnekem’ rendszeres olvasóinak köre napról napra gyarapodik.

Két hónapja kapcsolódtam be az Ön által publikált történetek olvasásába, és első blikkre az a következtetést vontam le, hogy ismételten egy olyan magát zsurnalisztának aposztrofáló illető tintaszüleménye ez, aki valamiféle (számomra akkor még nem ismert) indíttatásból ontja magából az összefüggéstelen történeteket. Második, harmadik (sokadik) olvasásra azonban rájöttem, hogy az Ön blogja olyan űrt tölt be a világhálón, ami a maga nemében igazán egyedülálló. Nem javasol semmit, nem irányít senkit sehová, pusztán mások szórakoztatása a célja, azáltal, hogy megosztja önnön élete színesebb eseményeit.

Önmagamat ismételve: gratulálok Önnek! Gratulálok, hogy ilyen személyes, olykor már az intimitás határát súroló történetekkel, egyedi módon, meglehetősen egyedi nyelvezettel „kényeztet” bennünket, olvasókat.

További tevékenységéhez jó munkát, kitartást kívánok! Remélem, még sokáig olvashatom a történeteit!

Üdvözlettel: B.István”

…. …. ….

Kedves István!

Köszönöm elismerő szavait! Mitagadás, jólesik. Szavaiból arra tudok következtetni, hogy Ön jóval műveltebb énnálam (mondjuk legyünk őszinték: ez nem túl nehéz). Épp ezért csodálkozom azon, hogy elolvasta többször is a kreálmányaimat.

Zsurnaliszta…. huhh…. aztsenemtudom, hogy az mit jelent. Najó, tudom, mert azóta rágugliztam…. éshátigen… azaz nem…. szóval nem vagyok megáldva semmiféle olyan tulajdonsággal, mint a zsurnaliszták. Mondjuk sok mással sem.

Sokan olvasnak engem? Tudom… látom. De hogy egyre többen? Nanemá…. szerintem amennyi új olvasóm van, nagyjából ugyanannyian vannak azok, akik gondolatban visszaküldenek engemet a jómeleg anyaméhbe, és soha többet nem olvasnak el semmit tőlem. De ez egyéni véleményem nekem…

Intimitás és egyéniség? Nahiszen! Egyéni nyelvezet?! Komolyan, mindjárt elpirulok…. Az intimitás az okés, elvégre nem mindennap írja le az ember mindenki szeme hallatára, hogy mekkora egy nagy barom. A nyelvezettel azonban vitatkoznék, mert nem szándékos nyelvezet ez, csupán én így szoktam beszélni, így magamtól érthetődő módon úgy írom le a szavakat, ahogyan azokat kimondanám a másik profiljába. Ha ez manapság egyéniség és stílus, hátakkor köszönömszépen, szeretnék a Marsra költözni. Vagy legalábbis a dunántúlra.

Végezetül, megnyugtatom: van még épp elég baromság itt a fejemben elraktározva, ami megtörtént a múltban velem. És lesgyanús, hogy még fog is történni velem egy-két olyan momentum, amit igencsak defektes énem nemhogy nem szégyell, hanem még büszke is rá – úgyhogy majd ezeket is mind jól leírom ide.

Egyszómintszáz: nyugavér, csigalom, lesz még itt bőven haccccacáré!

 

- Levél no.2.: -

 

„Azt szeretném megkérdezni, hogy maga tényleg szokott hímezni? Melyik városban található a maguk hímzőköre?”

…. …. ….

Húbaz+ …

Most erre mit? Vagy hogyan?

Seköszönés, sesemmi…. tehát ugyanolyan suttyó vagy te is, mint én. Végülis, ez is valami…

De a lényeg. Igen, szoktam hímezni. De ezt csak azok értik, akik hímezni szoktak velem a hímzőversenyeken, vagy a hímzőkörben. Ééééés, ha még nem esett volna le a veddmárfel (márpedig úgy látom, hogy nem esett le), akkor ez egyfajta kódszófedőnév, hogy más rajtam kívülálló ne értse, hogy én mivel ütöm el a drága szabadidőmet.

Igaz, nem kérdezted meg, de ha már itt tartunk, elárulom azt is (mosttessék nagyonkapaszkodni), hogy a könyvtár sem könyvtár igazándiból, ahogy olvasni is ritkán szoktamDeebbemost nebonyolódjuknbele szerintem….

Azmeghogy melyik városban található a saját különbejáratú hímzőköröm, azt csak telefonban árulom el. Úgyhogy ha tényleg kíváncsi vagy rá, híjjá fel!

 

- Levél no.3.: -

 

„Üdvözlöm!

 

Nagyon tetszik a blogomnekem című blogja. Próbáltam megtudni, hogy kicsoda ön tulajdonképpen, de nem találtam semmi információt, csak ezt az emailcímet. Azért szeretném megtudni az elérhetőségét, hogy megismerkedjünk személyesen is. Azt hiszem, hogy aki ilyen humorosan tud írni, az szerintem így is tud beszélni. Én egy xx éves QQQ-i lány vagyok, és azt hiszem, hogy mi igazán összeillenénk. Szívesen találkoznék önnel. Kérem küldjön képet magáról.

 

L.Edina”

…. …. ….

Edinadrága!

Ki vagyok én? Hát…. aztat még magam sem tudom. De a lényeg itt van a honlapon, a „Rólam” fül alatt. Bővebbet magamról meg még a Drágakedvesédesanyám kedvéért se nem mondanék el senkinek se.

A személyes találkozó lehetőségét nagyonszépenköszönöm, de vissza kell, hogy utasítsam. Márcsak két okból is. Először is: olyan ronda vagyok, hogy fagyit sem merek kérni a teszkóban, mert mindig ríva fakad az eladó. Csámpásláb, vastagderék, keskenyváll, sörpocak (pocak szereti a sört….), zsíroshaj, kapafog…. mitmondjakmégmagamról? Najó, legyen valami pozitív is: kancsal csak akkor vagyok, ha nyitva van a szemem. Úgyhogy akkor mostan vissza is kérdezek: tényleg küldjek magamról képet, vagy elég annyi, amit elmondtam? Naugye….

A másik ok: az, hogy hogyan írok, az egy dolog. Nagynehezen bepötyögom ide a hülyeségeket, oszt jóccakát. Ha beszélek, akkor dadogok, és még véletlenül se nézek a másik szemébe bele. Ha meg ez valakinek is tetszik, akkor asszem nem én vagyok a defektes. Harmadszor: én már egy peppenként elmúltam tizenkilenc (detényleg csak pár évvel), éshátugye QQQ cseppet odébb van, mint az én természetes előfordulási helyem. Tudom, tudom, mindjárt jön a kérdés, hogy hol is leledzek tulajdonképp. Okés, megmondom: Záhony és Sopron között majdnem félúton, de attól azért kicsit arrébb felfelé. Legyen elég ennyi. (most nézem, hogy nem is két ok ez, hanem három)

Úgyhogy kedves Edina, szerintem válassz magadnak másik szépszőkeherceget, példaképet, szuperhőst, bárakármimást, merthogy én nemleszekaz, azt tuti, mint a biztosqrvaélet.

…naszóval….

Remélem, minden igényt kielégítően megválaszoltam a kérdéseket, megmagyaráztam a megmagyaráznivalót, és teljes terjedelmemben kiálltam a magam igazáért.

Ha valakinek van még bátorsága, írjon nyugodtan nekem!

Majd azt is jól elolvasom és megválaszolom.

…vagy nem.

 

 

0 Tovább

Habparti

Az ember fiatalon mindenkit utánozni szeretne, és sok mindent kis is próbál. Aztán leggyakrabban mindezt meg is bánja….

Anno a hősidőkben a spanokkal mi is kipróbáltunk sokmindent. Illetve nem olyan sokminent, de mindenesetre jóval többet annál, mint amennyit a mai eszünkkel megtennénk. De hiába, ha az ember gyermeke épp hogy csak óvatosan tapodja a húszas évei elejét, akkor bizony némileg fantáziadúsabb az elméje.

Majdhogynem szokásos programnak volt mondható, hogy néhanapján összejöttünk, beizzítottuk a véháesmagnót, és megtekintettünk egy-két filmet, természetesen az épp aktuálisan napirendi ponton lévő hölgykoszorúval. Közben meg némi árpakóla, és/vagy malátapárlat – no meg az ilyenkor elengedhetetlen patikuki, sósropi, pilótakeksz, miegymás. Mindezek persze kötelező jelleggel.

Az az emlékezetes nap is így indult. Videó, csajok, tütüke, rágcsa. Meg valami idióta amcsi film, mittudomén mi volt a címe, tökmindegy egyébként is. A lényeg, hogy volt benne egy olyan rész, amikor a tejszínhabsprét nyomatták magukba, és jól bebódultak tőle.

Egyszerre állt meg mindenki kezében a távirányító…. tudom, hihetetlen, de tényleg egyre gondoltunk.

Nosza, pauzegomb megnyom, csajokat sarokbavág, menet a sarki kisboltba aeroszolos tejszínhabért. Rögvest vettünk is egy kartonnal –  pont tizenkettő volt benne. Úgy számoltuk, hogy négyünknek elég lesz ennyi, a csajok meg majd kiganéznak utánunk, ha bedurvulna a helyzet. A boltosnéni furcsállta, hogy négy fiatal srác mi a fenének vesz meg egyszerre ennyi habsprét, de hát biztos úgy volt vele, hogy fiatalságbolondság….

Gyorsan haza, fotelba bele, flakonokat a kézbe, filmet visszateker, néztük, hogyan is kell eztet csinálni. Kapaszkodj meg: nem túl bonyolult. Sőt, mi több, baromi egyszerű művelet. A lényeg, hogy nem rendeltetésszerűen fejjel lefelé kell a flakont tartani (amikor normális esetben kijönne belőle a hab), hanem fejjel felfelé, mikor is a hab bennmarad, ellenben a hajtógáz nagyon nem. A film szerint ezt kellett (volna) belélegezni a „siker” érdekében…

Namármost: ilyet még sosenem csináltunk addig (azóta meg pláne nem), úgyhogy az első flakon gyakorlatilag csak úgy elszellentett a szoba légterébe, mi meg ültünk nagy csodálkozva, hogy most akkor miisvan… uccuneki, nézzük akkor a következő flakont, dejóhogyhármatvettünk fejenként. Talán mondanom sem kell, hogy a következővel is hasonlóképp jártunk. Sőt, még a harmadikkal is. Viszont addigra már kicsit alábbhagyott a lelkesedésünk, meg persze miután nem feltétlen szakszerűen tartottuk a dobozokat, némi tejszínhab is kijött, ami természetesen a ruhánkon landolt. De a filmben látott kábulat még nem érkezett el…

Viszont mi már akkor sem voltunk azok a bármit is könnyen feladó fajták. Nosza, menet vissza a boltba tejszínhabért. Tanulva az előzőekből, most már nem egy, hanem két kartont vettünk, gondolván, ebbe a mennyiségbe még belefér némi hibázási ráta, ha meg nem, akkor pedig legalább igazán be leszünk állva. A boltosnéni ismételten csak csodálkozott, hogy most akkor mi is van, hiszen ennyi habot szerintem nem adott el fél év alatt sem, pluszban még látta a ruháinkon a foltokat is. Mindenesetre szólni nem szólt, csak huncutul mosolygott. Hiába, fiatalságbolondság….

Kezdtük hát előlről. Az első flakont persze ismét nem sikerült kiszippantani, a másodikból viszont már egy keveset igen. A harmadiknak pedig majdnem a teljes egészét. Néztünk egymásra, hogy kinél mi a pálya – de semmi. Elővettük a negyediket, kiszívtuk azt is. Ismét vizslatjuk a másikat, mivan, hogyvan, miegyéb. Az egyik haver – mentve a menthetőt – megszólalt: bakker, csíkos a kép a tévében! … …Perszehogycsíkos, hülyegyerek, agyonmásolt véháes, milyenlenne más! Úgyhogy rájöttünk, ez így valahogy nem jó.

Közben a csajok valamiért elunták a mulatságot. Lehet, hogy azért, mert nem foglalkoztunk velük. Vagy az is lehet, hogy azért, mert már nem csak a ruháink, hanem a szőnyegpadló is tejszínhabos volt. Kitudja?! Mindenesetre gondolták, hogy legalább valami értelme is legyen az estének, főznek egy kis virslit és rántottát…. mi meg a maradék flakonokkal még vérverítéket sem kímélve próbáltunk betépni.

….sikertelenül.

Mikor az utolsó habspré is kifogyott, úgy döntöttünk, hogy most már mindegy, ezt már végig kell csinálni. A filmben olyan egyszerű volt, mi meg már koponyánként kinyomtunk kilencet, és még mindig semmi. Vissza kell menni még a boltba, és venni még habot!

A csajoknál ekkor szakadt el a cérna. Hogyhát nemelég, hogy őket még csak megse, meghogyők csak főznek, meghogy a filmisdenemjó, ésmég a boltbase…. úgyhogy fogtuk őket, és elvittük magunkkal vásárolni. A boltban vettünk ismételten két karton habot, no meg a csajoknak némi eztazt, hogy duguljon el a csipogójuk, míg mi nem végzünk itten a nagy elképzeléssel. A boltosnéni ekkor viszont már nem is nézett olyan nagyon. Szerintem összerakta, hogy mi négyen srácok, ők négyen csajok, vesszük már a sokadik habokat, a ruhánkon több a tejszínfolt mint a tisztaság, tehát valami olyanban van részünk, amiben ő ott a pult másik oldalán csak szeretne lenni….. szegénykém, így visszagondolva, ha tudta volna….

Namindegy, lakásba vissza, kezdtük az elejéről az egészet. Illetve, kezdtük volna…. Merthogy a csajok kiverték a patáliát, hogymostmár elégvolt, bulizzunk, vagy fogják magukat, és nem engedik el. Pluszban még némi hazamenetel is kilátásba lett helyezve részükről. Ez utóbbi fenyegetés azért nagyot ütött rajtunk, merthát azért no, hát mivégre is vannak ott, hát nem azért, hogy hazamenjenek mielőtt…. szóval mielőtt megvacsoráztunk volna. Értedteezt, minekragozzam….

Úgyhogy nekiültünk újra filmezni, meg közben vacsorázni. No meg még volt pár üveg sö…. izé…. árpakóla, meg miegymás. Így hát ettünk némi frissensült virslit és frissenfőzött tojásrántottát, a hozzávaló mustárral és kenyérkével. Mellé meg iszogattunk még egy kevéskét.

Igen ám….

….de valakinek a tekintete megakadt a frissenvásárolt két karton habsprén.

….és ekkor jött a nagy ötlet.

Merugye, hamár megvan véve a sok hab, nehogymá kárba vesszen, nyomjuk egymás szájába, nézzük, ki bír többet lenyelni….

Úgyhogy a csajokat ismét bevágtuk a sarokba, mi meg egymás hegyénhátán toltuk a másik szájába a tejszínhabot. Eltudodképzelni, nem?! ….dehogynem.

A vége az lett, hogy a szobában szanaszerteszét volt minden spriccelve tejszínhabbal. A bendőnk meg majd ki pukkant, annyira tele lettünk.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, köszönhetően a jópár kör árpalének és malátaizének, ismét csak a filmet próbáltuk nézni, illetve a hölgyikéket megnyugtatni, hogy most már nyugivan, nemcsinálunk semmi baromságot aznap este – esetleg majd csak velük, de azt már csak édeskettecskén.

Azonban hamarosan észrevettük, hogy a természet ugyan jól összerakott bennünket, de a Mennybéli tervező nem feltétlen ilyesfajta igénybevételre alkotta meg belső részeinket. Az árpalé, a malátapárlat, keverve a tojással és a mustárosvirslivel, nomeg nemkevés tejszínhabbal igencsak összekuszálta az összekuszálnivalót. Egyre gyakrabban éreztük azt, hogy húdejólennemostegykicsit…. de hát ott voltak a gárék, azok előtt meg már azért mégse.

Egy kis idő múlva azonban beláttuk, itt bizony a biológiának nem lehet megálljt parancsolni. Aminek ki kell jönni, annak bizony ki kell jönni, nincs mese. Úgyhogy felváltva mentünk a fajanszhoz, mert a belünk úgy gondolta, hogy némi hígabb formában kiveti magából a sok összevisszaságot, amit mi beléje helyeztünk.

Fél óra elteltével már mind a négyen ott szambáztunk az ajtó előtt – illetve csak hárman, mert egyikőnk mindig bent trónolt. Ott brékeltünk, míg be nem jutottunk könnyíteni magunkon. Nemtudommeddig csináltuk, de hidd el, baromi hosszú volt az az idő, mire sorra kerültünk – és mikor végeztünk, szinte téptek is ki az ülőkéről, mert a másik már majdnem be… és ez így ment egy jó darabig. Vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll-vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll….ésatöbbi, ésatöbbi.

Talán mondanom sem kell, hogy a lányok leléptek közben. Nem is értem, hogy miért nem tetszett nekik ez a buli…. tényleg nem értem.

Köbö egy óra elteltével, mikor már nem nagyon volt mit üríteni magunkból, csak a fotelokban pihegtünk, és azon elmélkedtünk, hogy vajon mit ronthattunk el? Se kaja, se pia, se nők…. mi meg készvagyunk, mint a mateklecke.

….viszont a boltba vissza kellett menni, mert az összes létező papírt elhasználtuk, nem csak azt, ami egyébként rendeltetésszerűen arra a bizonyos célra lett kitalálva. Összetartó csapat lévén, most is egyszerre mentünk le vásárolni, hiszen már akkor is az volt a mottónk: senkit nem hagyunk hátra!

A boltba lépve a néni már automatice nyúlt a habspérkért, de mi mondtuk, hogy köszönjük, most kivételesen pár guriga egészségügyi papirosra lenne szükségünk.

…hatemégláttál kerekszemeket….

De így visszagondolva, meg is értem. Ott álltunk négyen, leharcolva, a gönceink enyhén szólva is rendezetlenek és (tejszínhab)foltosak, aznap este már megvettünk jópár doboz habsprét, megjelentünk ott lányokkal is, most meg nemkicsit kifacsart ábrázattal jöttünk némi tekercses papírért. Hátszerintem a boltosnéni előtt nem a saját élete filmje pergett le, hanem valami szaftosabb Rokkófilm, mert csak annyit mondott nekünk:

- Jó a buli, mi?!

….

….

Jó, baz+…

Nagyon jó…

…sosevoltilyenjó…

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések