Nem a méret a lényeg

Vajon mitől fél jobban az ember? Egy négyszázkilós magyartarka tehéntől, vagy egy huszonötkilós pitbulltól? Ugye nem is kérdés…

Meló ezerrel. Nem győztük a győznivalót, talpaltunk, mint a távgyaloglók, közben meg értékesítettünk mindenféle földi jót, amit csak a söntés vagy a konyha megteremthetett. Főleg hétvégente volt igazán a nagy hajtás…

Kevés élményben volt részünk, mert ahhoz, hogy mindenki időben megkapja azt, amit rendelt, igencsak kapkodni kellett a fényeslépőnket, nomeg persze szünet nélkül figyelni százezerfelé, hogy nehogy elússzunk a pályán. Azon esetek, amik néhanapján kizökkentettek minket a monoton robotból, azok érthető módon sosem merültek feledésbe.

Az akkori munkahelyemen volt egy „kedves” főnököm. Amolyan igazi gusztustalan fajta – hírnevére minduntalan rá is szolgált. Azaz, mindig tett arról, hogy a róla alkotott kép a lehető legtöbbször megerősítést nyerjen.

Azon a bizonyos szombati napon is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy mindenki a lehető legnagyobbat szívja. Ez nála amolyan idegi becsípődés volt, mert szemmel láthatóan rosszul volt attól, ha valakinek jó kedve van. Őkegyelme akkor érezte jól magát, ha mindenki meg van borulva, és szinte a fellegekben járt, hogy ha ezt a lelkiállapotot ő idézte elő nálunk. Érthető módon nagyon „kedveltük”, és mi is mindig megcsináltuk a kisebb-nagyobb stikliket (ezekről tán még a későbbiekben pötyögtetek pár gondolatot), csak azért, hogy szívassuk a csávót. Persze, muszáj volt elviselni, hiszen meglehetősen jól mutatott a hónap végén a csatosbukszánk, és ezen tényből kifolyólag hajlandóak voltunk benyelni ezeket a kellemetlenségeket.

De visszakanyarodva: szóval szombat este. Mint ilyekor mindig, teltház, a lehető legnagyobb. Hiába volt igen nívós az étterem, még a pultnál is vacsoráztak, mert nem volt hely, hogy mindenki asztalnál tudjon helyet foglalni.

Az est közepe felé odamegy a pultoshoz két srác, inni kérnek, majd az egyikőjük belefeledkezett a hölgyike tekintetébe – meg tán még a dekoltázsába is. Okés, igazi pultba való kiscsaj volt, nézte őt nem csak férfiak garmada, de még a nők többsége is, de ez most valahogy mégiscsak másmilyen nézés volt. Kiderült, hogy még gyerekkorukból ismerik egymást, és hosszú idő óta most találkoztak újra. Nosza, meg is lett az alap ahhoz, hogy kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Nem nagy trükk ez, sőt, nem is trükk. A söntésbeli jómunkásembernek alapból kötelessége végighallgatni mindenkit, hogy kinek szaladtak szét a tyúkjai az udvaron, kinek mennyit pörgött ki a merdzsó harmadikban, vagyhogy kinek mennyire pörgött aznap a tőzsde. Pont ezért van rendszeresítve egy csini kiscsaj, hogy még ezen témák felül lehessen udvarolni, jópofizni, hogy azt higgye a kedvesvendég, hogy sínen van, csak neki van kitéve a dekoltant, holott csak kettővel többet ivott, mint amennyit szeretett volna. A rendelkezésre álló hölgyike pedig mindig mindenki alá adja a lovat, hogy lehetőleg ne csak kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Szóval, a két srác és a pultoscsaj között ment a duma. Persze, volt mit kibeszélni, hogy kivel mi történt azóta, amióta nem találkoztak. Mondjuk a csaj részéről azért hamar kiderült, hogy pultos lett egy jó nevű étteremben, ami jelen esetben szemmel látható volt, de a fiúk nemigen akartak beszélni arról, hogy mivel keresik a kenyerüket. Aztán két-három kör után némileg megeredt a nyelvük, de csak annyit árultak el, hogy szabadságon lévő katonák.

Nosza, a tapaj főnökünknek több se kellett. Mert addig azért elnézte, hogy pultosunk jobban érzi magát, mint amennyire azt az ő ingerküszöbe megengedi, de kénytelen volt benyelni, mert zsigerből tudta a matekot: (csinos pultos csaj + kanos férfivendég) x jópofizás  = nagyobb fogyasztás. És az eredmény forintra átkonvertálva azért nem jött rosszul sosem senkinek. Nadeamikor megtudta, hogy a két delikvens „csak” némi szabadságos katona, akkor ez az egyenlet ugrott, mert az köztudott volt, hogy a szabadságos katonának sokmindene van, de lóvéja az nem nagyon. Úgyhogy a góré a tőle megszokott módon óvatosan szekálni kezdte a kolleginát, némi szakmai nonverbális kommunikációval utasítva, hogy illegesse magát másnál a pultban, majd ő ellesz ezzel a két mitugrásszal.

No, meg is lett az eredmény. Hiszen a srácok eddig beszélgettek ÉS ittak, de mikor régi/új barátnéjuk arrébb lett helyezve, ezután már CSAK ittak. Ami önmagában nem lett volna baj. Csakhogy: mindaddig csak sört fogyasztottak, és ezután meg már csak rövidet. A bajt meg tetézte, hogy sok, nagyon sok rövidet fogyasztottak.

Ahogy telt-múlt az idő, a vitézifjak egyre instabilabban ülték meg a bárszékeket, egyre bizonytalanabb léptekkel, és egyre gyakrabban látogatták meg azon helyet, ahová a sörissza ember sörivások alkalmával kicsit gyakrabban jár. Az egyikőjük, mikor ezen helyről visszatért, udvariasan közölte, hogy történ némi baleset a mellékhelységben, ugyanis az addig elfogyasztott rövidital orális úton visszakéredzkedett, és kicsit szanaszerteszéjjel ment mindenfelé a padlón. Ezért szeretne kérni egy jónagy elnézést, no meg némi felmosóvödröt, tisztítószert, és mégegyszer bocsánatot, de megy, és feltakarítja maga után a produktumot.

No, ez derék, gondoltuk. Ugyanis minden esetben, mikor ilyesmi történt, nekünk kellett nekiállni, és feltakarítani a kedvesvendég után. Sőt, sok esetben még magát a kedvesvendéget is fel kellett takarítani…. Ez a katonagyerek meg micsinál? Összeganéz maga után…. Respekt, koma, de egy szakajtóval!

Igen ám, de a vezérünk vérszemet kapott. Míg a srác takarította a mosdót, ő ott füstölgött a pultban a másik katonának, hogy hogy lehet ez, milyen gusztustalanok, éshogy most már elég, el lehet menni. Mi meg néztünk nagykerek szemekkel: hülyeez, baz+?! Hát minden péntek-szombat estére jut legalább  egy barom, aki televeri a piszoárt, pontosan tudjuk, mert mi szedjük ki belőle lapáttal és/vagy marokkal a csülökdarabokat…. mi a rákért kell a fiatalembereket fölöslegesen baxtatni, mikor ezek legalább eltakarítanak maguk után? Ráadásul itt ittak nálunk, nem keveset, ergo: lesszhaszonestére. Holittabaj?!

Na mindegy. A pultnál lévő fickó hallgatta egy darabig, bár szemmel láthatóan egyre jobban borult el az agya neki. Csendben hallgatta a szitkokat, egészen addig, míg a főnökünk azt nem mondta, hogy mostvanittavége, fizessenek, és alászolgálja, ellehettolni abiciklit. Közben a másikójuk visszatért a takarításból, és csodálkozva hallgatja, hogy miről is folyik a nagybanszó. Csendben elvoltak egy darabig, többször egymásra néztek, láttuk, hogy villog a szemük. Érdekes módon, már nem tűntek akkor annyira ittasnak, sőt, sokkal inkább úgy festettek, mint két tigrincs, akik csak arra várnak, hogy valaki csak egy kicsi résnyire nyissa a ketrecük ajtaját, mert annyi nekik elég, hogy kitörjenek a helyükről törnizúzni-karmolniharapni…. Mi meg változatlanul nem értettük a helyzetet. Sőt, az étteremben lévő vendégsereg nagyobb része sem, mert főnökünk, bizonygatva beosztásbeli hovatartozását, egyre magasabb hangerőn üzemeltette saját magát.

Kis idő múlva a két katona fizetett. A fokozottabb fogyasztás miatt fokozottabb számtannal ellátott számla, a főnök állt felettük, hogy ki tudják-e vajon fizetni. Hát, csalódnia kellett, mert nehogy ki tudták fizetni, de olyan vastag jattot is toldottak hozzá, hogy azon még a sokat látott csálingerek is dobtak egy hátast. Utána az egyik vitézúr nem kicsit morcosan hozzátette: a takarítást meg ingyen csináltuk.

Na, több se kellett a górénak! Kipattant a pult mögül, és odaállt a két srác elé, ordítva, hogy kifelé, takarodjanak, miegymás.

….és itt követte el főnökünk a hibát….

…illetve hibákat….

Az első hibát akkor vétette, mikor túldimenzionálta magát. Okés, a hülye is látta, hogy a bossz legalább százhúsz kiló, és egynyolcvannál bőven hosszabb, ha lefekszik. A katonagyerekek darabja meg nem volt nyolcvankiló se, no meg egy kábé fél fejjel alább is voltak a plafontól.

másodikat akkor, mikor nem kérdezte meg a pultoscsajt, hogy konkrétan miről is beszélgetett a két katonával, hogy egész pontosan hol is katonáskodnak.

De a legfontosabbat, a legnagyobbat pedig akkor hibázta, mikor – mint az utólag kiderült - nem tudta, mi az a francia idegenlégió….

….

….

tényleg meséljem tovább is?

Szerintem tudod magadtól, de jólvan, legyen gyereknap, leírom hogy lett a vége….

….

Mikor a hőn szeretett és istenített nagydarab főnökünk a két srác elé toppant, az valóban épületes látvány volt. Ahogy ott állnak hárman, kettő az egy ellen, ahogy a bossz fél fejjel a skacok fölé magasodik, ahogy láttatni engedte azt, hogy ő maga azért vaskosabb, szélesebb, idősebb, határozottabb, főnökebb mint ők ketten, az tényleg olyan izgis volt. Kábé, mint mikor a magyartarka marha áll a pitbullok előtt…. A két srác pedig a várt forgatókönyv ellenére nem esett se transzba, se pánikba, se semmibe, csak valami olyat láttunk a szemükben, mint még addig soha senkiében se nem láttunk. Úgy álltak ott kábé, mint pitbullok a magyartarka marha előtt….

…és akkor megtörtént…

Abban a szent szúrásban, mikor a főnök kiejtette a száján, hogy takarodjatok, elcsattant egy pofon. Onnan tudtuk, hogy pofon volt, mert ugye a pofonnak van egy olyan jellegzetes hangja, és legyünk őszinték, azért az élete során már mindenki kapott pofont, minek következtében soha nem felejti el a pofon hangját. Szóval, pofon csattant, azt hallottuk. De látni nem láttukMerthogy ki adta, vagy hogy egyáltalán, honnan jött, azt nem lehetett látni. Mintha, de tényleg csak mintha, az egyik srácnak kicsit mintha arrébb lett volna a válla, mint ahogy az előző másodpercben volt, de a kezét nem láttuk semmiféle az addig általunk ismert mozgási tartományban mozogni. A főnököt viszont annál inkább láttuk….. merthogy a lendülete megtört, a válla nemkicsit került lejjebb, a feje pedig egy peppenként oldalabbra mozdult. A levegő meg megfagyott az étteremben.

Ugyanis mint az korábban már kiderült – igaz, csak a pultosunk számára -, hogy a két srác valóban katona, és valóban szabadságon van. De. DE! Éppen nem Ököritőfülpösön teljesítenek kapuszolgálatot, hanem a francia idegenlégióban leledzenek őrmesteri rendfokozatban, és most jöttek haza Afrikából szabadságra. … ezen apró, de korántsem elhanyagolható tényt viszont senki, még a főnökünk sem ismerte. Mert ha tudta volna, akkor nemigen szól az egy rossz szót sem….

Eztán a két légioner visszament a pulthoz, elnézést kértek Katikánktól a közjáték miatt, majd, mint ha mi sem történt volna, elmentek a még mindig mozdulatlanul álló góré mellett, ki az ajtón, bele tovább a szombat éjszakába.

Mi azóta se felejtettük el azt a gyönyörű szombat estét, mikor végre valaki valahogy megmutatta a nagykedvencünknek, hogy nem mindig jó szemétkedni a másikkal.

Főnökömnekem pedig egy életre megtanulta, hogy nem feltétlen előny az, hogy ha valaki nagyobb az átlagnál…

…és legalább egy hónapon keresztül valami miatt be volt állva a nyaka.

 

 

0 Tovább

Középpontban

Ha valaki a figyelem középpontjában van, az jó. Bár néha mégsem olyan kellemes….

Tudom, tudom, tele van már a hócipellőd a gasztronómia világával, de most akkor is ismételten egy ilyen sztorit osztok meg. Ha már nagyon unod ezt a témát, akkor ne is olvasd tovább. … de én tudom jól, hogy olyan vagy, hogy akkor is továbbolvasod, mert érdekel… és nyugodj meg: nem ez lesz az uccsó ilyen vonatkozású történetem, amit a klaviatúrán elpötyögök.

Szóval: étteremvezetőként tevékenykedtem anno. Hogy zökkenőmentesen menjen minden, aminek zökkenőmentesen kell mennie, jobbára egy kézben összpontosult jónéhány dolog. Történetesen az én kezemben. Beszer, kalkula, infrastruktúr, dizájn, píár, háer, megmégtudjaajóisten miegyéb… a lényeg, hogy mindenfélét csináltam, merazjó.

A működés egyik meghatározó alappilére mégiscsak az anyagbeszerzés volt. Mit, honnan, mennyiért, milyet, ésatöbbi. Épp ezért igyekeztem olyan kapcsolati rendszert kiépíteni és fenntartani, hogy olajozottan működjön a gépezet mindig, minden körülmény között. Aminek is természetes velejárója volt, hogy a forrásoknál olyan személyes kontakt alakuljon ki, hogy zűrösebb esetekben elég legyen egy telefon, és akár február harmincegyedikén hajnali háromóra húszkor is ott legyen a konyhán a frissüderopogós birkabendő.

Következésképp igyekeztem haveri kapcsolatban lenni minden be- és kiszállítóval. Persze én is szóltam, ha valami nagyonokos dolog volt kilátásban, teszemazt mittudoménmi, a lényeg, hogy oda-vissza működött a pultalatti információáramlás. (namajdegyilyenről is írok a későbbiekben)

Egy napon hív a húsnagykeres spanom, hogy tefigyejjé, olyan bulát vettem föl a pultba, hogy héthatárból idejárnak majd vásárolni – gyere gyorsan, nézd meg frissibe!  … huhh … mit is mondhattam volna erre? Legszívesebben azt, hogy hülyevagyte Józsi, a húspultba nem jóbula kell, mert az nem feltétlen oda való. Dehát szegényszerencsétlen haver nem tudta a frankót, hogy hitelesnek illene lenni mindennek, ergo: bizonyos termékek eladásához inkább az kell, hogy ha a leendő vásárló ránéz az eladóra, akkor arról messziről leríjon, hogy nagyonérti a dolgát, és nála naprakészebben senki nem tudja a dörgést. Minden valamit is magára adó szakkönyv is megírja ezt, háromszáz oldalnyi terjedelemben, ápernégyes méretezéssel, hogy a megfelelő személyzet kiválasztása mennyiben tudja befolyásolni az üzlet forgalmának alakulását. Namármost, egy hentesüzletben nem feltétlen a frenkventáltabb dekoltázs meg a kerekfenék a némbörvan, hanem oda bizony egy százhatvankilós henteslegény kell, az elmaradhatatlan szétrágott végű kisceruzával a füle mögött, olyan alkarral, hogy még Popej is sírva kérje a receptet… Egy agyonszoláriumozott kacsaszájú picsingert maximum egy műkörmösnél lehet hitelességgel jellemezni, máshol nem. Illetve máshol is, csak ott inkább mindeféle krómrúdon vonaglanak, semmint kommunikálnak…

Nade mitvolt mittenni, egy ilyen szívből jövő meghívásnak csak nem lehetett ellenállni – márcsak azért sem, mert húspult ide vagy oda, azért ami szép, az szép. Éshamár a természet szépnek teremtett valamit, azt bizony meg kell csodálni, mert ha nem, akkor meg minek is a szépség. Úgyhogy nagyduzzogva felkerekedtem, hogy megnézzem a hentesék új eladóját. Meghát amúgy is kellett venni némi hátszínt, mertugye egészvéletlenül ki voltunk belőle fogyva.

Ahogy az húsüzletbe beléptem, rögtön észre is vettem, hogy miről is áradozott spanomnekem.

Szerintem láttál már húsboltot. Sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. Szóval, az egész hely semmi másról nem szól, csak a húsról. A pult mögött általában egy fehér ruhás eladó áll, aki mesterien kezeli a kést, úgy szeleteli a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, tudja mi a farhát és a lapocka között a különbség, sőt, jobbára még azt is megsúgja okosan, hogy egy vasárnapi ebédhez melyik húsból mennyit vegyél, hogy biztosan ne maradjon éhes a kompánia. Ugye, hogy ilyen egy húsbolt? Persze, hogy ugyehogyilyen.

…erre mit lát a szememnekem?

A már ismert üzlet, ott a sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. A pult mögött pedig egy fehér ruhás eladó állt, aki szemmel láthatóan nem kezelte mesterien a kést, nem úgy szeletelte a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, és szerintem aztsetudta, hogy miaza farhát. De! DE!!!! …huhh…. háteztmosthogyírjamle…. szóval…. képzeld el Mónikabelluccsit, Pamelaanderzent és Évamendezt egy személybe összegyúrva, némi Misellvájdos aurával a tekintete körül. Igazi csücsörikisgádzsi, falatnyi fehér miniszoknyában (merazolyan henteses), szolid műkörömmel, sötét göndör hajjal, bazinagy kerek barna szemekkel…. Egyszóval, olyan teremtés, aki az egyszerű délutáni kocogásból is képes látványsportot csinálni. (Egy hibát találtam csak benne hirtelen: azt, hogy nem az én istállómat gazdagította….) Szóval megvan milyen volt?! …ugyehogymegvan…. úgyhogy, szakértelem ide, szakértelem oda, első blikkre pont lexarnám, hogy a kért másfélkiló lapocka helyett három darab pulykanyakat kapnék, mert egész máshol járna az agyamnekem, és a véráram nem feltétlen a gondolkodó üzemmódba állítaná korpuszom egyes részeit.  Azért csak a feltételes mód, mert én ugye akkor és ott igencsak szakmai dolgok miatt mentem oda, mivelhogy a hátszín azért csak kellett a konyhára – így hiába láttam, amit láttam, engem tényleg csak az áru érdelelt, hogy minél előbb vihessem a szakácsoknak. De tényleg. Tényleg, ha mondom.

Állok be a sorba, szépen, ahogy illik. Ketten voltak előttem, persze, mondanom sem kell, férfiak. Révült tekintettel kérték a kérnivalót, és baromira nem érdekelte őket, hogy vajon azt kapják-e, amit ténylegesen kértek, vagy valami egészen mást, nem nézték a mérleget, hogy valóban egykilóhúszat mutat-e, mikor a szokásos és elengedhetetlen egykilóhúsz,maradhat?! kérdés elhangzik. Namondom, ez ugyan ellentmond mindenféle előregyártott szakirodalomnak, de ugyanakkor el kell ismerni, ez tényleg működik. Valóban el tudja adni a gádzsi a dolgokat, és nem is rosszul. Lehet, hogy nem azt és annyit, amit és amennyit a vevő kér, de hogy eladja, az biztoskurvaélet.

Kisvártatva én is sorra kerültem.

Illetve kerültem volna….

Merthogy a belladonna épp akkor kezdte el a mobilját nyomogatni, mikor én kerültem vele szemközt. Gondolom, sértve érezte magát, hogy én mindvégig a húsokat nézegettem, nem pedig az ő feszes fehér ruhája alól kikandikáló kikandikálnivalókat, vagy nem néztem bele mélyen abba a bababarna szemébe, és nem rebegtem egy köszönömöt, mikor még semmit se nem kaptam. Nem. Én bunkó módjára kerestem a hátszínt, amiért jöttem.

Kiskeziccsókolom ezen a tényen szemmel láthatólag nagyon meg volt sértődve. Gondolom, először találkozott azzal a jelenséggel, hogy bármiféle hímnemű egyed nem esik rögvest hanyatt a látványa előtt, hogy nem nyáladzik ott előtte senki, hanem célirányosan csak és kizárólag a húsok érdeklik. Nemtetszését kifejezendő, látványosan nem vett észre engemet, holott én azért csak észrevettem, hogy szándékosan nem vesz észre engemet. Már majdnem meglobogtattam előtte a slusszkulcsot, tudván, hogy az ilyen libákat jobbára az érdekli, hogy milyen autó van alattad – nekem meg pont ilyen libák esetére volt a cégesautó slusszkulcsán BMW-s kulcstartó. Holott a nevezett gépjármű enyhén szólva sem volt BMW, de még jóformán autónak se nagyon lehetett nevezni – de hát aki a slusszkulcsra bukik, az ne panaszkodjon, hogy nem jó a slusszkulcs…. Nademindegy is. Icipicit közelebb hajoltam, kissé megköszörültem a torkom, és szelíden, csendesen csak annyit mondtam: Bocsánat, neharagudjon…. de még be se fejeztem ezt a kétszavas mondatot, mikor őnaccsága felnéz a telefonnyomkodásból, és nem kis haragos hangsúllyal odaveti nekem, hogy Iiiiigen?!

…..naittborultelazagyam….

Az okés, galambom – gondoltam magamban - , hogy úgy nézel ki helyből, mint Hjúgheffner cicái nekifutásból, denehogymámajdén esdekeljek azért, hogy kiszolgáljanak! Ájjonmámegavilág! Nosza, az adrenalinomtól be is indultak hirtelen a receptoraim, úgyhogy egy százezredmásodperc töredéke alatt megszületett bennem az ötlet, hogy hogyan tegyem ennek a ciccccamicának feledhetetlenné a velem történő első találkozást.

A felém intézett neméppen kedves kérdésre nem is válaszoltam addig, míg a zakóm belső zsebéből elő nem vettem a jogosítványomat (de csak egy pillanatra), majd mélyen a hölgyike szemébe néztem, és azt mondtam:

- Kezét csókolom. Szeretném elkérni a személyi igazolványát, a munkaszerződését, az egészségügyi kiskönyvét, valamint az üzlet működési engedélyét. És legyen olyan kedves szólni az üzletvezetőnek, hogy a hatósági ellenőrzés lefolyása után a felvett jegyzőkönyvet alá kell írnia.

….mondjam, vagy tudod magadtól?

A cicmorek kezéből majdnem kiesett a telefon, a térdei megrogytak, a szeme kigúvadt, a tekintete igencsak észrevehetően elsápadt a mázsányi smink ellenére is. Majd halálravált arccal ment a pult másik végéhez, és akasztotta le a falról a kifüggesztett működési engedélyt.

Mindez nem tartott tovább tíz másodpercnél, de hidd el, minden egyes pillanatát kiélveztem. Ahogy ez a díszmaca fél percen belül átváltozott szürke kisegérré, aki már nagyon bánta, hogy franciamanikűrt (igen, képzeld el, tudom mi az a franciamanikűr) csináltatott a kiskacsójára, már nagyon nem érdekelte sem a műszempillája, sem a göndörített-pöndorített haja. Sőt, még az egyébként igen étvágygerjesztő dekoltázsát is eltakarta volna bármiféle virágmintás nájlonotthonkával, csak hogy végre ne ő legyen már a középpontban. Én meg ott álltam szálfaegyenesen, talpig öltönyben és fényeslépőben, és elégedetten konstatáltam, hogy munkaruhámnekem pont olyan lehet ezek szerint, mint bármelyik köjálos-apekos ellenőr ruházata. Közben persze jót röhögtem magamban, hogy nakiscica, ugyemilyenjó a figyelem középpontjában lenni?! ….de a színjátékom csak addig tartott, míg el nem nevettem magam. A hölgyike kérdőn nézett felém, holott még mindig a sokk alatt állt. Úgyhogy kedélyesen, a legszebb széles mosolyommal mondtam neki:

- Elnézést, neharagudj, csakvicceltem. A Józsi mondta, hogy megjött a friss hátszín, abból szeretnék elvinni nyolc kilót….

Kész.

Annyi.

Gémóver.

A lubáré aztsetudta, hogy merre van az egyszeregy. Ha eddig sokkban volt, akkor ezután meg pláne. Mondta a lelkem, hogyhát ittazengedély, meg mindjármutatja az igazolványát, a munkaszerződését, detényleg, meg igen, van hátszín is…. énmeg csakmondom neki, hogy tényleg csak vicc volt, és nemisvagyok ellenőr…. szerinted hitt nekem?! Nem. Naná, hogy nem. Bakker, ott győzködtük egymást vagy öt percig, én őt arról, hogy tényleg nem vagyok semmiféle ellenőr, ő meg engemet arról, hogy deténylegmegvan mindenpapír, amit kértem. A vége az lett, hogy a sápadtsága elmúlt, helyette viszont igen vastagon vörös lett a feje. Sőt, még az őzikenyakán is kidagadtak az erek kétoldalt. …és mintha (de tényleg, csak mintha) az a két tik-tak cukor is határozottabban látszódott volna rajta, ott, ahol látszódni szokott….

Naakkoraztán kaptam én olyan dolgokat, hogy azt inkább ide nem is írnám le. Amolyan sokszavas összetett mondatokat, amikben egyenként legalább két tárgyrag szerepelt. Jobbára olyan tartalommal, hogymitképzelekén, meghogy minekszívatom, meg miegymás…. én meg még mindig röhögtem magamban, hogy végül is egész jó poént sikerült csinálnom.

….ezzel akár vége is lehetne a sztorinak…. de nem ez a vége.

Épp amikor a kismacs a legdurvábban mondta a magáét, koppra akkor megjelent a háta mögött Józsi haverom, a húsbolt főnöke….. látszott a fején, hogy most nemigen tudja hova rakni a dolgokat, mert szemmel láthatóan nem akart hinni a szemének.

Most gondold el: bejön, és mit is lát? A haverja ott áll a pultnál vigyorogva, a picsinger meg telitorokból nekivörösödve szidja a jóédesanyjátneki…. hááááát, szerintem nem nagyon tudta összerakni a történetet…

….

….

De végül is minden jóra fordult.

Én megkaptam a hátszínt - igaz, a hölgyemény olyan lendülettel dobta bele a ládába, hogy az felért egy jobb klopfolással.

Józsi haveromnak is jó napja lett, mert egyrészt a hátszín is elment, másrészt látta imádott beosztottját kicsit vérmesebb verzióban is, beterpesztve, izomból húst hajigálni – igen, a hentesek már csak ilyenben mérik az erotikát.

Nomegpersze a ciccccamiccccának is hepiend lett estére: hátszínt vacsorázott az éttermemben.

A főnökével édeskettesben, természetesen.

….az persze merő véletlen, hogy Józsinak egy fullfekete ötösbéemvéje volt.

 

 

0 Tovább

Harcomnekem

Az, hogy tudod, félsz valamitől, és találkozol azzal a valamivel, az nem jó. De ha úgy találkozol egy ilyen valamivel, hogy előtte nem tudod, hogy félsz tőle, na, az nagyon nem jó…

Pár évvel ezelőtt egy kétnapos hímzőversenyen voltam. Ilyenkor a két versenynap között megalszik valahol a sportember, merazért csak használ, ha vízszintbe tudja magát pozicionálni, nomeg az sem elhanyagolható tényező, hogy estére többnyire csak elolvasunk néhány könyvet úgy csapatilag, persze csak a miheztartás végett.

Nem volt ez másként ekkor sem. Verseny vége, jólesően konstatáltam, hogy milyen szép mintákat hímeztem a vászonra, utána némi csapatépítő diskurzus arról, hogy akkor másnap milyen legyen a horgolótű szpájnértéke, aztán pedig irány a szállás, hogy ébredés után újult erővel vágjunk bele a nagyfeladatnak.

Így is lett pontosan. Szép sorban minden, ahogy az imént írtam.

Egy mérsékeltebb árfekvésű vendégházban foglaltam szállást, indultam is rögvest, hogy még lássam a tévében a barátokköztöt. A másnapi reggelimet már előre betáraztam, szépen elcsomagoltam sztaniolpapírba meg némi teszkósszatyorba, mindezt pedig be a szekreterbe, hogy reggel csak elő kelljen venni, amikor is nem túl frissen, de annál nagyobb étvággyal fogyasztom majd el. Gyors fürcsike, macimintás pizsama fölránt, bújok az ágyba, és szürcsölöm az esti uccsó begre langymeleg kakaómat, az álommanó meg ott téblábol körülöttem, mikor….

….mikor érdekes zajra leszek figyelmes a szekrény felől.

Olyan érdekes zörgésféle volt.

Olyan, mint amikor valaki, vagy valami nejlonszatyrot babrál, meg zörgevényezteti az alufóliát.

Aztarohadtéletbe! Lopják elfele a kajámat!

Ha valamire, akkor erre nagyon tudok harapni. Ha beleesznek a tányéromba, vagy neaggyisten, megeszik előlem az étkeket! Szóval, gondolhatod, hogy elborult az agyamnekem!

Pattanok ki az ágyból, tépem ki a szekrényajtót, hogy majd szanaszerteszéjjel ütömveremvágomrugdosom aki egyrészt nem hagy aludni, másrészt meg szemet vet a táplálékomra! De amilyen lendülettel nyitottam az ajtót, ugyanolyan lendülettel vágtam is vissza ijedtemben. Tán még sikkantottam is hozzá egy vastagot, erre nem emlékszem pontosan. De hogy majdnem elájultam ijedtemben, az tuti, mint a hótziher.

Mert mit láttam a szekrényben?! Egy egeret. Egeret, vazze! Egeret, ahogy eszi a szendrómat!

Ami még önmagában nem lett volna olyan nagy baj…. a baj inkább az volt, hogy akkor, abban a szent minutumban ébredtem rá, hogy énbizony félek az egerektől

Nosza, lett is nagy futkározás a szobában! Az egér futott a szekrényben (tudom, mert hallottam), a hideg futott a hátamon (tudom, mert éreztem), én meg futottam csak úgy körbe körbe, mert azt se tudtam hirtelen, merre van a villanykapcsoló.

Nabasszus, mostmicsináljak – gondoltam magamban. Az elmúlt pár perc alatt kiderült, hogy elég rendesen traspelok az egértől, ergo, nemigen tudok aludni, amikor tudván tudom, hogy egy szörnyeteg itt garázdálkodik a szobában. De aludni csak kell! Nomeghát a kajám… naaztaztán végképp nemadom!

Mit volt mit tenni, nekiültem gondolkodni, hogy akkor most hogyantovább. Jöttek is az ötletek szép sorban. 1.,: lemegyek a recepcióra, és kérek segítséget. Kézenfekvő…. csakhogy. Ha lemegyek, akkor majd jól kiröhögnek, hogy félek az egértől, és másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok. Úgyhogy ezt ugrott. 2.,: átmegyek valamelyik szobába, és segítséget kérek valamelyik sporttárstól. Ez is kézenfekvő… és itt is itt a csakhogy. Mert ha szólok valakinek, akkor majd az jól kiröhög, sőt, tán még meg is ver, hogy mit abajgatom éjnek évadján holmi egérkével, és majd másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok, hogy félek az egértől. Úgyhogy ez a terv is ugrott. 3.,: megküzdök én az egérrel egymagam…. huhh…. ebbe még belegondolni is rossz volt. De hát csak ez a verzió maradt, így hát erőt kellett gyűjtenem.

Akkor ha harc, legyen harc! Mivel többízben olvastam már a Háború Művészete című nagyszerű könyvet, így pontosan tudtam, hogy mit kell csinálni. Először tervezni kell, aztán félrevezetni az ellenfelet, aztán meg jól legyőzni. Egyszerű ez, mint a fábólvaskarika!

Nosza, meg is lett hamar a terv. Belerúgok a szekrénybe, mire az egér megijed. Ezt a pillanatnyi helyzetet kihasználva villámgyorsan kiveszem a kajámat. Valami eszközzel távozásra bírom az egeret, és már mehet is a szunya. Legalábbis ez volt a terv….

…azonban a terv a gyakorlatban azért egy kicsit másként szokik működni…

Vettem egy nagy levegőt, és belerúgtam a szekrénybe. Ahogy észrevettem, hogy már nem hallatszik a szekrényből a motoszka, kivágtam az ajtót, és nyúltam a szendróért. De! DE!!! Ez a nyüves egér nem szaladt el rögtön, hanem ott nézett velem farkasszemet! De a kezemnekem már elindult, és már meg is fogtam a najlonzacsit, sőt, ki is húztam a szobába, és az egér csak akkor döntött úgy, hogy a távozás mezejére lép. Nadehogy!!!! Leugrott a szoba padlójára, és befutott az éjjeliszekrény mögé….

Aztarohadtmocskosrohadt….. azthittem infarktibilist kapok ott helyben.

Namindegy, mondom magamnak, most már le kell ezt játszani, nincs mese. Vagy ő, vagy én, de valaki ittésmost veszejteni fog. Odalopakodtam az éjjeliszekrényhez, óvatosan elhúztam a faltól, és benéztem mögé. Mit látok?! Az egerentyű farkincája kikandikál a szekrényből! Há-há, barátom, mostvanvéged, mint a balázssónak!

Kinyitottam a szobaajtót, leheletfinoman megfogtam a kis kredencet, és a lehető legóvatosabb mozdulatok közepette kivittem a folyosóra. Ott ismét szemügyre vettem, és csak akkor láttam, hogy amit én egérfaroknak véltem, az nem más, mint egy kárpitdarab. ……óóóóó, hogyrohadnameg.

Nem is tudom, mi esett rosszabbul. Az, hogy fölöslegesen vittem ki a bútort a szobából az éjszaka közepén, vagy az, hogy az egér meg ott röhög a szobában, hogy milyen jól megszívatott engemet. Jóllehet, fájt mindkettő.

Namindegy, ezt most már végig kell csinálni, hatörik, haszakad, nincsmese. Nehogymá majd az egér győzzön! Hát a nagybüdöslókolbászt….

Harcolni kell! Egyik énem ordított a fejemben, hogy húzzálel, mert megöl a szörnyeteg…. a másik énem pedig maradt volna harcolni. Ott viaskodok magammal, hogy mostakkor menjek vagy maradjak, mikor rájöttem, hogy én azért elég vastagon megvagyok áldva különféle harci képességekkel. Hiszen anno véháesen többször is megnéztem az összes Burszlífilmet, sőt, írdésmond három (!) Csáknáriszos poszter is volt a gyerekszobámban. Úgyhogy nehogymámajd engem szívasson meg egy mikimauz! ... meg amúgy is, már Rambó is megmondta: ez az én harcom! 

Ismét tervezés, gondolkodás. Visszapörgettem az eseményeket, analizálva, hogy akkor most mi is történt eddig. Mi az amit tudok? Tudom, hogy egerem fél a zajtól. Tudom, hogy egeremnek nem esik jól a fény. … és tudom, hogy már nincs ott a kaja, amire vadászott. Így már rögvest másként rebútoltam a rendszert, immár figyelembe véve az ismert adatokat.

Visszamentem a szobába. Oké, fél a fénytől, de én meg a fényben aludni nem tudok. Úgyhogy a fürdőben felkapcsoltam a lámpát, így lett is annyi fény, amitől az egér félhet, de csak annyi, amennyi mellett én aludni tudok. Fél a zajtól…. nnna, ez már kicsit bonyolult volt megoldani. Merhogy hogy csináljak zajt, ha alszok? Így tehát lefeküdtem az ágyra, és tapsoltam egyet. Majd kisvártatva mégegyet. Majd ismét. …. majd ismét.

Nagyjából így telt el az éjszaka. Kis alvás, taps, megint alvás, taps…. közben meg izzadtam, mint a ló, mert nyakig betakaróztam, hogy nehogy megrágja a testem bármely részét is az egér. Mert mi tagadás, azért még így is féltem, elég rendesen…

Ezer évnek tűnt, mire megvirradt. Hullafáradtan keltem, talán mondanom sem kell.

Felkelek, nézem magamon a néznivalót, megvan mindenem hiánytalanul. Tehát nem evett meg az egér az éjszaka. Nézem a reggelim, az is megvan. Ezt sem ette meg a szörnyeteg. Végülis, minden okés. Tök jó!

Mikor elhagytam a panziót, találkoztunk a többiekkel. Köszönés, jóreggelt, hogyaludtál, miegymás… mondom, inkább elsemesélem. Kérdezem vissza illendőn, éste, hogyaludtál? Aszongya egész jól, míg valami idióta a fölötte lévő szobában el nem kezdett az éjszaka közepén lakberendezkedni, utána meg folyamatosan tapsolni.

….

….

…nem árultam el neki, hogy ez volt az én harcom.

 

 

2 Tovább

HAb a tortán

….merthogy a tévéműsorok tényleg nem butítanak….

Egyszervolt, holnemvan, túl az üvegvisszaváltón, ahol a kurtafarkú malacból kolbász lesz, ott, ahol a panelflekken nem csupán fikció, ott, ahol a macskák szelfiznek, pont a kertemnekem végén van egy kis könyvtár. Igazi kis mézeskalácsházikó, szép piros tetővel, takaros kis kerítéssel – tényleg olyan, mint a mesében.

Oda jár a környék apraja-nagyja. De főleg a nagyja. Van, aki munkából hazafelé csak megáll egy kicsit olvasni, van, aki az csak időnként jár oda, hogy művelje elméjét, és vannak olyanok, akinek érvényes éves bérletük van kiváltva – ami nem kizárólag a helyijárati buszokra érvényes. No meg persze vannak egy páran, akiknek konkrétan csak ide van kiváltva az olvasójegyük.

Az alábbi dialógus is az utóbbi társaság két tagjától származik – jóllehet, történt ez már vagy fél éve, de mostanra emésztettem meg magamban annyira, hogy el tudjam mesélni.

….

Szép téli este volt, és két spannal pont ide beszéltünk meg némi összeütközést. Bementem hát, leültem a könyvespolc elé, és nagyonokosan néztem ki a tekintetemből, míg vártam a többieket. Meg is akadt a szemem két törzsgárdatagon, akik ott olvastak az asztalnál. Alapjában véve nem lenne furcsa az, hogy egy könyvtárban olvas egy társaság, csakhogy ők ketten még ittak is mellette! Méghozzá fröccsöt…. pfújjjjj…. gusztustalan. …viszont ami még fokozta az összhatást, az, hogy fültanúja voltam egy igen magasröptű beszélgetésnek is.

- Te, figyejjámán, Józsi! Most akkor hogy van ez? Kifőz, meg minek?

A kérdező úriember egy agyonolvasott könyvmoly benyomását keltette a felületes szemlélőben. Ha pedig bárki jobban megnézte, akkor meg pontosan az a benyomást keltette, csak fokozottabban. A megszólított Józsi pedig – ha lehet ezt a titulust fokozni – még inkább az olvasottabb fajtához tartozott.

- Na figyejjé, Pista, akkor elmagyarázom – azzal nagyot kortyolt a poharából. – Van ez a főzősműsor. Egymásnak főznek. Kábé ennyi. Olyan, mint egy vetélkedő.
- És milyen vetélkedő?
- Tévés.
- Nincstévém
- Az nem baj. A lényeg: főznek egymásnak, és megmondják, ki milyet főzött.
- Mikor?
- Mikor-mikor… mittudomén. Este.
- Este? Ménem délbe?

(aztarohadtéletbe – gondoltam. ennek a fele se tréfa, úgyhogy kezdtem jobban sasolni, hátha okosabb leszek én is)


- Azénemdélbe, mer ez vacsora. Az meg este van.
- Télleg. ….öööö…. és mindennap főznek?
- Igen, mindennap. Utána meg pontozzák, hogy ki milyet főzött. Érted már?!
- Nem.
- Azénem, mert nincs agyad. Nafigyejjé. Elmagyarázom máshogy, hogy megértsd – megint ivott. – Itt vagyunk mi ketten. Hívjuk még a Janit…
- Melyiket? A lakatost?


(naénsaccperkábé itt adtam volna föl a harcot, de Józsi sokkalta keményebb nálam, úgyhogy folytatta)


- …jaja, a lakatost. De neszójjámábele. Szóval, hívjuk a Janit, meg még szólunk Ágikának…
- A pultosnak?
- Igen, neki! A pultos Áginak! De nepofázzámábele! …. naszóval. Szólunk még Bélának is, debeleneszólj, meragyonváglak, igen, a Bélának. Összeállunk öten, és minden nap máshoz megyünk fröccsözni.
- Minek?
- Minek-minek?! Azébaz+, hogy mindig másnál fröccsözzük!
- Mér, itt nem jó fröccsözni? Mindig ide járunk…
- De pont az a lényeg, hogy mindig máshoz megyünk!!!
- Denálam nem férünk el…
- Aztaqrva…. nafigyejjé. Ezt most csak úgy mondtam. Hogy megércsed.
- Én értem. De akkor se férünk el nálam.
- Húbaz+. …. namindegy… figyejjé. Szóval minden nap másnál fröccsözünk. És akinél iszunk, az készíti el.


(itt egy pillanatra azt hittem, hogy Pistánkat a fröccsivás fennforgásba helyezése majd visszazökkenti az értelmes gondolkodás szintjére – de tévedtem)


- Nekem annyi lóvém nincs, hogy annyi bort vegyek….
- Piiiiiistaaaaaa! Nem ez a lényeg!
- Hátakkormi?
- Az, hogy a hét végén lepontozzuk, hogy kinek a fröccse volt a legjobb…
- Kisfröccs, vagy nagyfröccs?
- Nemmindegy?
- Nem. A kisfröccs jobb.
- Jó, akkor legyen kisfröccs b.szod! Így már jó?! Így már érted?!


(én kábé itt már tarkónvágtam volna Pestát egy péklapáttal, és inkább leültem volna egy kutyingóval sakkozni)


- Ja. …és milyen borból?
- Nemmindegy baz+?!
- Nem. Nekem csak a rizling jó…
- Akkor az lesz! Rizling lesz mindenkinél!!!! Így már érted?!?!?!
- Nem.
- DEMIÉRTNEM?!?!?!?
- Azé, merha mindenkinél rizlingből lesz a kisfröccs, akkor az mindenkinél ugyanolyan. A kisfröccs az kisfröccs. Mindegyik jó.

....

....

Ekkor állt föl Józsi az asztaltól.

Hogy mit mondott Pista havernek, azt most inkább nem írnám le. 

Szerintem pontosan vágod, hogy miket.

....

Mindenesetre rájöttem, hogy a világon minden egyféleképpen működik. Minden cselekményt rá lehet vetíteni mindenre.

...noéspersze az emberi hülyeség tényleg nem ismer határokat....

 

0 Tovább

Lovastúra

Elmélet és gyakorlat között néha azért van különbség…

Anno volt egyszer egy lovamnekem… Faja kis jószág volt, mit ne mondjak. Csak hogy el tudd képzelni, milyen is volt Őkegyelme: nyereghelyen sütött fakó kanca, elég vastag arabs vérrel megáldva. A lovasok ezt tudják, mint jelent – aki meg nem annyira tudja, az meg guglizzon rá, hogy milyen tulajdonságok ezek. Ha meg annyira nem érdekel, akkor meg legyen elég az, hogy faja kis jószág volt.

Egy béristállóban volt elhelyezve Őnaccsága, én meg a lehető leggyakrabban elvittem magammal lovagolni. Pontosabban Ő vitt engemet a hátán, én meg próbáltam nem túl sűrűn leesni róla. Mondjuk elég sokszor egy időben érkeztünk vissza az istállóhoz, de volt úgy, hogy én csak kicsit később, sántikálva estem be a lovarda kapuján, miközben a lovam már rég az állásban abrakolt. Szóval, kalandos egy időszak volt, mitnemondjak.

De nem csak nekem voltak kalandjaim Őfakóságával…

Egy szép nyári napon éppen végeztem a szokásos lovaglással. Leszálltam a nyeregből, éppen belekezdtem volna a leszerszámozásba, mikor megáll egy nagy terepjáró a parkolóban. Nem is nagy. Hanem inkább naaaaaaagy. Kiszállt belőle Miszter Vállalkozó, meg a cicája – megvan Neked képben, gondolom. Amolyan igazi díszb.zi volt emberünk: veszkócsizma, farmer, nagycsatosöv, kockásing, bőrmellény, kovbojkalap… a cicccccamica meg úgy nagyjából pont hozzá volt öltözve – annyi különbséggel, hogy a farmer az farmer volt, csak miniszoknya kivitelben. Vágod, tisztán látszott, hogy ezek most pont az istállóba készültek, lovak közé, és a gardróbból pont ezt a szerkót választották, merthátugye egy magára valamit is adó ember csak az alkalomhoz és a helyhez próbál öltözni.

Mindegy, láttunk ott azért elég sok ilyet. Szállóige volt köztünk, hogy akinek nem lósz.ros a csizmája, az mondhat bármit, maximum nem nagyon hisszük el. Nálunk, lovasoknál amúgy is az volt a rendszer, hogy a ló úgyis megmondja, hogy ki az ember – vagy így, vagy úgy, de kiderül mindig, hogy ki is van valójában elrejtve a gúnya alatt. A lovat ugye nem nagyon érdekli, hogy valaki fővezérigazgatótulajdonos egy hipermultigyárban, és tele van zsével, vagy épp macskanyálat takarít a főuccán, és annyi gempája se nem van, hogy gyalog hazamenjen. Úgyhogy ebből a szempontból (is) a ló az nagyon igazságos – vagy értesz a nyelvén, vagy ő maga tanít meg rá. Az utóbbi nemritkán kellemetlen tud lenni…

De mindegy is. A párocska szépen, nevetgélve jött oda felénk. Teljesen úgy, ahogy szoktak az ilyenek – úgy gondolják, hogy ők a májerek, mert ami nekik nincs, azt egész egyszerűen megveszik. Mert ugye a világon minden eladó – még a ló is.

Szóval, jöttek az istálló felé. A lovászok kinn álltak, mert azért a szupicsücsörikisgádzsit meg kellett sasolni…. én meg a lovam mellett álltam, és onnan tekintgettem kifelé.

Odajön hozzám az ipse. Nézi körbe a lovat, mint aki nagyon tudja, hogy mi a pálya. Nagyjából úgy, mint ahogy egy kocsit szoktak nézni a dílereknél. Látom rajta, hogy valami nem kóser neki, meg is kérdeztem: nnna, mitnézkibelőle? Némi fintorral az arcán mondja is, hogy szerinte nagyon kicsi a patája, biztos nem túl gyors ló.

Aztarohadtmocskos….. azért azt tudnod kell, hogy ha esetleg elvetődsz egy istállóba, ne nagyon próbáld leszólni senki lovát. Mert az még az álmoskönyvek szerint is nagyon rossz ómen – könnyen a ganéstalicskán találhatod magad, nem feltétlen megszakítás nélküli végtagokkal. Ez amolyan régi szokás, egy vérrel írt íratlan szabály. Lovat csak a gazdája minősíthet lefelé- Ő is csak a szerénység diktálta illemből, a kellő alázattal és tisztelettel.

… tehát megfagyott a levegő elég rendesen …

Az fószer nézte a lovam, én a fószert, a lovászok meg engem. Tudták jól, hogy nem kell nekem feszítőzabláért a szomszédba menni, van az nekem sajátba, de tudták azt is, hogy az ilyen műmájerekkel hogyan szoktunk bánni. Mielőtt félreérted: sehogy se. Annyira se méltattuk ezeket, mint lósz.ron a legyet. Szóval, sehogyse szoktunk velük bánni. De néha azért tettünk kivételt – ahogy ekkor is.

Tehát, ment a szemkontakt, és a levegőben lógott valami cselekmény. A homlokokra vastag betűkkel volt kiírva, hogy namostakkormilesz?

Szerencsére csávókám megadta a cselekmény folyását saját magának.

Emberünk a legnagyobb szemmel verések közepette fintorog ott lovamnekemnél, majd egyszer csak, minden különösebb előzmény nélkül, nagy sóhaj közepette félreáll. … itt, ezen a ponton szaladt félre a fejemen a retkes bézbózsapka. Kedvesen kérdezem tőle, miabaj, testvérem?! Aszongya, semmi, semmi, csak már látott jobbat ennél…fokozd, baz+, fokozd, gondoltam magamban, de mondani csak annyit mondtam: azt kötve hiszem.

Erre a manusz visszafordul, majd belekezd egy kiselőadásba, hogy ő már annyi lovat látott, amennyit én még nem is ültem meg, meghogy ő aztán nagyon tudja mi a pálya, mert ahol lakik, ott is van lovarda, csak az nagyon büdös, így ritkán látogatja meg. Ahha, mondom, tehát innen fújdogál a szellő…. mondom neki, hogy hát ha ennnnyire nagy szakértő, akkor az biztos így is van. Láthatta a kihívást a szememben, mert úgy nézett vissza, mint aki nagyon vissza akar nézni, de azért a szeme aljában láttam, hogy azért érzi ő, hogy most nem élvezi a hazai pálya előnyeit. De azért a hülyéje csak folytatta: igen, ő nagyon ért hozzá, ide is azért jött, hogy vegyen majd lovat magának, de előbb kinézi, hogy milyen legyen. Meg amúgy is, ő egy igazi Magyar ember, tehát a vérében van a lovaglás tudománya.

…huhh….

Hátmosterre mit mondjak most… ha annyi patkóm lenne, ahányszor ezt a dumát hallottam, akkor már nemcsakhogy a falam, hanem a plafonom is patkókkal lenne telerakva. De tán még a szomszédomé is…

Nem firtattam neki, hogy ha már egyszer olyan vérmagyar, akkor mi a ráknak van talpig Dzsonvéjnnek öltözve, miért nem mondjuk a csikósok ruháját hordja olyan büszkén.  Ahogyan azt sem jegyeztem meg, hogy köszönni illik, ha odamegyünk valakihez, és azt sem, hogy esetleg még be is mutatkozom egy számomra idegen helyen. Ehelyett inkább szívélyesen, barátságosan mondtam neki: itt a jószág, próbáld ki báttya, aztán mondjál véleményt!

….hirtelen elég nagy csend lett a környéken. Nemcsak a lovászok szájában állt meg a fogpiszkáló, hanem még az istállóban lévő lovak is fölkapták a fejüket. Sőt, még a lovamnekem is rámnézett, hogy hülyevagyte, baz+?!

Ez a fajta felajánlás általában elég volt eddig minden hasonszőrű mandrónak. Ilyenkor rendszeresen valami térdfájásra, időhiányra, nem megfelelő göncre hivatkozva rohadtgyorsan elhúztak oda, ahonnan jöttek. Arányait tekintve tízből tizenketten.

De ez a faszi…. ez maradt. Egy tapodtat sem mozdult.

Összenéztünk a srácokkal. Nem értettük hirtelen a dolgot. Jó pontnak jó pont, hogy maradt. Az biztos. De hát messziről lerítt róla, hogy annyit ért a lovakhoz, mint én a kvantumfizikához. Namostakkor mi lesz?!

Hanemaztán mikor ránéztem! Akkor megértettem mindent…. Merthogyugye egy valamit is magára adó férfiember büszke saját magára – különösképp akkor, ha ott van mellette a friss, ropogós, alighasznált cicababája. De a tekintet az mindent elárul. Ugyanis abban a tekintetben nemsokminden volt, de kétségbeesés az azért elég vastagon.

Láttam, hogy némi bátorítás kelleni fog neki, meg hát ugye én érző szívű ember vagyok a lelkem mélyén. Tudtam, hogy ha kicsit segítek neki, akkor annyira nem ég le a gádzsi előtt, meghát lesz némi öntudata is, ha majd a nyeregbe felkerül – a lóban meg sok kárt nemigen tud tenni az ilyen úgyse.

Mondom neki: várjá, meghúzom a hevedert, utána pattanj föl, és menj egy kört itt a karámban. Emberünk nem is szólt semmit, csak bólintott. Meghúztam a hevedert, állítottam a kengyelszíjon (mert tudtam, hogy az úgyse lesz eszében), odaadtam a szárat a manus kezébe, majd odamentem a lovászok mellé az istálló ajtajába. Onnan mégiscsak jobban lehet mindezt végignézni!

A mandró állt egy darabig, majd felkászálódott a ló hátára. Nem volt kis mutatvány, ha más nem is, azért ez tényleg megsüvegelendő volt tőle, mert tisztán látszott, hogy sohaabüdöséletben nem ült még lovon – így értelemszerűen nem is igen tudta, hogy hogyan kellene gyorsan, biztonságosan, könnyedén a nyeregbe pattanni. Azt, hogy mi ezt láttuk, az egy dolog…. viszont a lovam meg érezte is. Rám is nézett Fakóságom, és mintha mondta volna nekem: teeee, ez most komoly?!

….kis mellékszálként a történethez: amikor felszállunk a lóra, ahogy belehuppanunk a nyeregbe, az egy leírhatatlan érzés. Ahogy a kengyelben felállsz egy pillanatra, ahogy a ló kér egy kicsit a szárból, ahogy egy pillanatra megmozdul alattad az az igazi őserő, aaaaaz valami fantasztikus. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy ló és lovas ez, hanem EGY egész, EGY igazi egység – amit csak Te érzel, de mindenki más lát. Ezt tényleg nem lehet leírni. Itt, hogy ezeket a sorokat írom, még most is libabőrös a tarkóm…. Viszont! Ha nem vagy lovas ember, akkor a következő történik: felkápászkodsz valahogy a nyeregbe, jól bevered a bevernivalót magad alatt, a kengyelvasat meg se találod a lábaddal, közben a ló ránt egyet a kezeden, és megmozdul alattad – és Te érzed, ahogy az a jópármázsa tömény izom alattad van, és érzed, hogy valójában milyen icipici kis semmiség vagy a nagybüdös világban. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy egység ez, hanem egy ló és oda nem való ember – amit Te is érzel, és mindenki más lát is. Ami nem feltétlen baj. A baj inkább az, hogy ezt a ló is pontosan érzi…

Szóval, emberünk nyeregben volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megülte a lovat. Nadeakkor hogy is jellemezzem a látványt…. nos…. képzelj el egy majmot a köszörűkövön. Nnna, nagyjából pont úgy nézett ki Miszter Vesztern.

Mi meg közben vártunk, hogy mi fog történni….

Mert ilyenkor általában két verzsön van fennforgóban. Ad.1., : fickó valahogy elindítja a lovat, az meg elindul, és valami égi csoda folytán többé kevésbé arra és úgy mennek, ahogyan azt a lovas elképzeli. Ad.2., : a fickó valahogy elindítja a lovat, az meg fogja magát, és nekiiramodik: de közben igengyorsan levágja magáról a lovasát. …. úgyhogy vártunk türelmesen, hogy melyik műsort tűzi ki Őkancasága ma az előadásra.

…akkor még nem tudtuk, hogy lesz egy harmadik verzió is….

Mert ahogy emberünk ott ült a nyeregben, tisztán látszott rajta, hogy neki egyébiránt nem ez a természetes előfordulási helye. Szívesebben lett volna a szerintem a mandzsúriai fronton, mintsem ott fönn a magasban, a ló hátán. A tekintete elárulta, hogy nemigen tudja, hogy merre van a hányóra. Hiába, a filmeken nagyon egyszerűnek tűnik mindez. De még a karám oldalának támaszkodva is gyerekjátéknak tűnik ez az egész. Tudta ő, hogy pölö sarokkal ha kicsit odatesz a lónak, akkor az elindul. Szerintem tudta azt is, hogy a kezében lévő bőrszíjat ha maga felé húzza, akkor az olyan, mint a kocsin a fék. De vágjanak tarkón, láttam rajta, hogy tudta azt is, hogy ha nem megfelelő a sarkalás erőssége, akkor bizony elég nagyot fog ugrani a ló, és ha nem túl erősen húzza a szárat, akkor nem is áll meg egyhamar – illetve, ha túl erősen húzza, annak bizony hátraszaltó lesz a vége.

Úgyhogy kábé egy percig semmi se nem történt. Ott állt a ló, néha toppantott egyet, ide oda lépett finoman, Vájetörp meg ott ült rajta lesáppadva. Mi meg egyre türelmetlenebbül vártunk, hogy most akkor történjen már végre valami.

…és végre történt is…

Kisvártatva lovamnekem sóhajtott egy széleset, rámnézett, és azt mondta: najólvan, nekem ez nem pálya, elmentemén hazafele…. Hiába, az arab vér, az arab vér: megvolt a magához való esze. Úgyhogy  Fakóságom fogta magát, és szép komótosan elindult befelé az istállóba. Emberestül, mindenestül.

A fószer meg ha eddig sáppadt volt, akkor most úgy nézett ki, mint aki ki se néz. Meg se tudott szólalni, mozdulni meg pláne. Görcsösen kapaszkodott a nyeregkápába, a szárat meg otthagyta a ló nyakán… az meg csak ment szépen nyugodtan. Ahogy elhaladtak mellettünk, láttam a lovam szemében, hogy teszededlerólamezt, vagy szedjemle én…. és láttam a „lovas” szemében, hogy aztarohadtmocskoséletbemosthalokmeg….

Mikor a Fakóság befordult az állásba, megállt. Utasa a félelemtől remegve átmászott a rácsra, onnan le a földre, és a fal mellett lapulva szépen, óvatosan kisurrant a ló mellől. Lovam visszafordult, ránézett, és ismét csak sóhajtott egy nagyot.

….ekkor mentem csak oda. Leszerszámoztam a lovat, megabrakoltattam, megpucoltam. Megveregettem a nyakát, és odasúgtam Neki, hogy ügyesvoltál, Kicsilány….

Emberünknél pedig eközben a félelem beindította a tesztoszterontermelést, és mondta odakint a magáét. Hogyhátez milyenbolodló, hogyez nemhallgat semmire, nemaztcsinálja amit kell, még jó, hogy össze nem törte őt az istállóban. A cicája is ott sápítozott mellette, csitítgatta, hogy jólvanmucikám, azalényeg, hogy nemlettbajod, látod, a ruhád sem szakadtel... A srácok hallgatták őket egy darabig, majd szép lassan eloldalogtak egyenként. Nem az Ő reszortjuk volt osztani az észt ebben a helyzetben.

Ekkor odajött hozzám, és nekem folytatta…. illetve folytatta volna a sápítozást.

De én szándékosan ügyet sem vetettem rá. Kicsikém már feküdt a helyén, úgyhogy bementem hozzá. Ő fel se emelte a fejét, csak rámpislantott, hogy halaggyámá, fáradtvagyok, aludnék. Odafeküdtem Fakócám mellé a szalmába, hanyatt fordultam, kezeimet a fejem alá tettem, és csak akkor méltattam válaszra emberemet: idefigyeljél, macskajancsi. Aki nem beszél arabusul, az ne beszéljen arabusul…

….

….nem sok minden történt ezután…

A veszkócsizmák egyre halkabban kopogtak, kint kinyílt egy kocsiajtó, felsivított négy kerék, majd végül a motorbőgés is egyre távolabbról hallatszott….

….

….

….akkor jutott eszembe, hogy azt még mondanom kellett volna annak a majomnak, hogy okés, hogy ő tud lovagolni – csak ezt legközelebb majd közölje az érintett lóval is.

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések