Lovastúra

Elmélet és gyakorlat között néha azért van különbség…

Anno volt egyszer egy lovamnekem… Faja kis jószág volt, mit ne mondjak. Csak hogy el tudd képzelni, milyen is volt Őkegyelme: nyereghelyen sütött fakó kanca, elég vastag arabs vérrel megáldva. A lovasok ezt tudják, mint jelent – aki meg nem annyira tudja, az meg guglizzon rá, hogy milyen tulajdonságok ezek. Ha meg annyira nem érdekel, akkor meg legyen elég az, hogy faja kis jószág volt.

Egy béristállóban volt elhelyezve Őnaccsága, én meg a lehető leggyakrabban elvittem magammal lovagolni. Pontosabban Ő vitt engemet a hátán, én meg próbáltam nem túl sűrűn leesni róla. Mondjuk elég sokszor egy időben érkeztünk vissza az istállóhoz, de volt úgy, hogy én csak kicsit később, sántikálva estem be a lovarda kapuján, miközben a lovam már rég az állásban abrakolt. Szóval, kalandos egy időszak volt, mitnemondjak.

De nem csak nekem voltak kalandjaim Őfakóságával…

Egy szép nyári napon éppen végeztem a szokásos lovaglással. Leszálltam a nyeregből, éppen belekezdtem volna a leszerszámozásba, mikor megáll egy nagy terepjáró a parkolóban. Nem is nagy. Hanem inkább naaaaaaagy. Kiszállt belőle Miszter Vállalkozó, meg a cicája – megvan Neked képben, gondolom. Amolyan igazi díszb.zi volt emberünk: veszkócsizma, farmer, nagycsatosöv, kockásing, bőrmellény, kovbojkalap… a cicccccamica meg úgy nagyjából pont hozzá volt öltözve – annyi különbséggel, hogy a farmer az farmer volt, csak miniszoknya kivitelben. Vágod, tisztán látszott, hogy ezek most pont az istállóba készültek, lovak közé, és a gardróbból pont ezt a szerkót választották, merthátugye egy magára valamit is adó ember csak az alkalomhoz és a helyhez próbál öltözni.

Mindegy, láttunk ott azért elég sok ilyet. Szállóige volt köztünk, hogy akinek nem lósz.ros a csizmája, az mondhat bármit, maximum nem nagyon hisszük el. Nálunk, lovasoknál amúgy is az volt a rendszer, hogy a ló úgyis megmondja, hogy ki az ember – vagy így, vagy úgy, de kiderül mindig, hogy ki is van valójában elrejtve a gúnya alatt. A lovat ugye nem nagyon érdekli, hogy valaki fővezérigazgatótulajdonos egy hipermultigyárban, és tele van zsével, vagy épp macskanyálat takarít a főuccán, és annyi gempája se nem van, hogy gyalog hazamenjen. Úgyhogy ebből a szempontból (is) a ló az nagyon igazságos – vagy értesz a nyelvén, vagy ő maga tanít meg rá. Az utóbbi nemritkán kellemetlen tud lenni…

De mindegy is. A párocska szépen, nevetgélve jött oda felénk. Teljesen úgy, ahogy szoktak az ilyenek – úgy gondolják, hogy ők a májerek, mert ami nekik nincs, azt egész egyszerűen megveszik. Mert ugye a világon minden eladó – még a ló is.

Szóval, jöttek az istálló felé. A lovászok kinn álltak, mert azért a szupicsücsörikisgádzsit meg kellett sasolni…. én meg a lovam mellett álltam, és onnan tekintgettem kifelé.

Odajön hozzám az ipse. Nézi körbe a lovat, mint aki nagyon tudja, hogy mi a pálya. Nagyjából úgy, mint ahogy egy kocsit szoktak nézni a dílereknél. Látom rajta, hogy valami nem kóser neki, meg is kérdeztem: nnna, mitnézkibelőle? Némi fintorral az arcán mondja is, hogy szerinte nagyon kicsi a patája, biztos nem túl gyors ló.

Aztarohadtmocskos….. azért azt tudnod kell, hogy ha esetleg elvetődsz egy istállóba, ne nagyon próbáld leszólni senki lovát. Mert az még az álmoskönyvek szerint is nagyon rossz ómen – könnyen a ganéstalicskán találhatod magad, nem feltétlen megszakítás nélküli végtagokkal. Ez amolyan régi szokás, egy vérrel írt íratlan szabály. Lovat csak a gazdája minősíthet lefelé- Ő is csak a szerénység diktálta illemből, a kellő alázattal és tisztelettel.

… tehát megfagyott a levegő elég rendesen …

Az fószer nézte a lovam, én a fószert, a lovászok meg engem. Tudták jól, hogy nem kell nekem feszítőzabláért a szomszédba menni, van az nekem sajátba, de tudták azt is, hogy az ilyen műmájerekkel hogyan szoktunk bánni. Mielőtt félreérted: sehogy se. Annyira se méltattuk ezeket, mint lósz.ron a legyet. Szóval, sehogyse szoktunk velük bánni. De néha azért tettünk kivételt – ahogy ekkor is.

Tehát, ment a szemkontakt, és a levegőben lógott valami cselekmény. A homlokokra vastag betűkkel volt kiírva, hogy namostakkormilesz?

Szerencsére csávókám megadta a cselekmény folyását saját magának.

Emberünk a legnagyobb szemmel verések közepette fintorog ott lovamnekemnél, majd egyszer csak, minden különösebb előzmény nélkül, nagy sóhaj közepette félreáll. … itt, ezen a ponton szaladt félre a fejemen a retkes bézbózsapka. Kedvesen kérdezem tőle, miabaj, testvérem?! Aszongya, semmi, semmi, csak már látott jobbat ennél…fokozd, baz+, fokozd, gondoltam magamban, de mondani csak annyit mondtam: azt kötve hiszem.

Erre a manusz visszafordul, majd belekezd egy kiselőadásba, hogy ő már annyi lovat látott, amennyit én még nem is ültem meg, meghogy ő aztán nagyon tudja mi a pálya, mert ahol lakik, ott is van lovarda, csak az nagyon büdös, így ritkán látogatja meg. Ahha, mondom, tehát innen fújdogál a szellő…. mondom neki, hogy hát ha ennnnyire nagy szakértő, akkor az biztos így is van. Láthatta a kihívást a szememben, mert úgy nézett vissza, mint aki nagyon vissza akar nézni, de azért a szeme aljában láttam, hogy azért érzi ő, hogy most nem élvezi a hazai pálya előnyeit. De azért a hülyéje csak folytatta: igen, ő nagyon ért hozzá, ide is azért jött, hogy vegyen majd lovat magának, de előbb kinézi, hogy milyen legyen. Meg amúgy is, ő egy igazi Magyar ember, tehát a vérében van a lovaglás tudománya.

…huhh….

Hátmosterre mit mondjak most… ha annyi patkóm lenne, ahányszor ezt a dumát hallottam, akkor már nemcsakhogy a falam, hanem a plafonom is patkókkal lenne telerakva. De tán még a szomszédomé is…

Nem firtattam neki, hogy ha már egyszer olyan vérmagyar, akkor mi a ráknak van talpig Dzsonvéjnnek öltözve, miért nem mondjuk a csikósok ruháját hordja olyan büszkén.  Ahogyan azt sem jegyeztem meg, hogy köszönni illik, ha odamegyünk valakihez, és azt sem, hogy esetleg még be is mutatkozom egy számomra idegen helyen. Ehelyett inkább szívélyesen, barátságosan mondtam neki: itt a jószág, próbáld ki báttya, aztán mondjál véleményt!

….hirtelen elég nagy csend lett a környéken. Nemcsak a lovászok szájában állt meg a fogpiszkáló, hanem még az istállóban lévő lovak is fölkapták a fejüket. Sőt, még a lovamnekem is rámnézett, hogy hülyevagyte, baz+?!

Ez a fajta felajánlás általában elég volt eddig minden hasonszőrű mandrónak. Ilyenkor rendszeresen valami térdfájásra, időhiányra, nem megfelelő göncre hivatkozva rohadtgyorsan elhúztak oda, ahonnan jöttek. Arányait tekintve tízből tizenketten.

De ez a faszi…. ez maradt. Egy tapodtat sem mozdult.

Összenéztünk a srácokkal. Nem értettük hirtelen a dolgot. Jó pontnak jó pont, hogy maradt. Az biztos. De hát messziről lerítt róla, hogy annyit ért a lovakhoz, mint én a kvantumfizikához. Namostakkor mi lesz?!

Hanemaztán mikor ránéztem! Akkor megértettem mindent…. Merthogyugye egy valamit is magára adó férfiember büszke saját magára – különösképp akkor, ha ott van mellette a friss, ropogós, alighasznált cicababája. De a tekintet az mindent elárul. Ugyanis abban a tekintetben nemsokminden volt, de kétségbeesés az azért elég vastagon.

Láttam, hogy némi bátorítás kelleni fog neki, meg hát ugye én érző szívű ember vagyok a lelkem mélyén. Tudtam, hogy ha kicsit segítek neki, akkor annyira nem ég le a gádzsi előtt, meghát lesz némi öntudata is, ha majd a nyeregbe felkerül – a lóban meg sok kárt nemigen tud tenni az ilyen úgyse.

Mondom neki: várjá, meghúzom a hevedert, utána pattanj föl, és menj egy kört itt a karámban. Emberünk nem is szólt semmit, csak bólintott. Meghúztam a hevedert, állítottam a kengyelszíjon (mert tudtam, hogy az úgyse lesz eszében), odaadtam a szárat a manus kezébe, majd odamentem a lovászok mellé az istálló ajtajába. Onnan mégiscsak jobban lehet mindezt végignézni!

A mandró állt egy darabig, majd felkászálódott a ló hátára. Nem volt kis mutatvány, ha más nem is, azért ez tényleg megsüvegelendő volt tőle, mert tisztán látszott, hogy sohaabüdöséletben nem ült még lovon – így értelemszerűen nem is igen tudta, hogy hogyan kellene gyorsan, biztonságosan, könnyedén a nyeregbe pattanni. Azt, hogy mi ezt láttuk, az egy dolog…. viszont a lovam meg érezte is. Rám is nézett Fakóságom, és mintha mondta volna nekem: teeee, ez most komoly?!

….kis mellékszálként a történethez: amikor felszállunk a lóra, ahogy belehuppanunk a nyeregbe, az egy leírhatatlan érzés. Ahogy a kengyelben felállsz egy pillanatra, ahogy a ló kér egy kicsit a szárból, ahogy egy pillanatra megmozdul alattad az az igazi őserő, aaaaaz valami fantasztikus. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy ló és lovas ez, hanem EGY egész, EGY igazi egység – amit csak Te érzel, de mindenki más lát. Ezt tényleg nem lehet leírni. Itt, hogy ezeket a sorokat írom, még most is libabőrös a tarkóm…. Viszont! Ha nem vagy lovas ember, akkor a következő történik: felkápászkodsz valahogy a nyeregbe, jól bevered a bevernivalót magad alatt, a kengyelvasat meg se találod a lábaddal, közben a ló ránt egyet a kezeden, és megmozdul alattad – és Te érzed, ahogy az a jópármázsa tömény izom alattad van, és érzed, hogy valójában milyen icipici kis semmiség vagy a nagybüdös világban. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy egység ez, hanem egy ló és oda nem való ember – amit Te is érzel, és mindenki más lát is. Ami nem feltétlen baj. A baj inkább az, hogy ezt a ló is pontosan érzi…

Szóval, emberünk nyeregben volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megülte a lovat. Nadeakkor hogy is jellemezzem a látványt…. nos…. képzelj el egy majmot a köszörűkövön. Nnna, nagyjából pont úgy nézett ki Miszter Vesztern.

Mi meg közben vártunk, hogy mi fog történni….

Mert ilyenkor általában két verzsön van fennforgóban. Ad.1., : fickó valahogy elindítja a lovat, az meg elindul, és valami égi csoda folytán többé kevésbé arra és úgy mennek, ahogyan azt a lovas elképzeli. Ad.2., : a fickó valahogy elindítja a lovat, az meg fogja magát, és nekiiramodik: de közben igengyorsan levágja magáról a lovasát. …. úgyhogy vártunk türelmesen, hogy melyik műsort tűzi ki Őkancasága ma az előadásra.

…akkor még nem tudtuk, hogy lesz egy harmadik verzió is….

Mert ahogy emberünk ott ült a nyeregben, tisztán látszott rajta, hogy neki egyébiránt nem ez a természetes előfordulási helye. Szívesebben lett volna a szerintem a mandzsúriai fronton, mintsem ott fönn a magasban, a ló hátán. A tekintete elárulta, hogy nemigen tudja, hogy merre van a hányóra. Hiába, a filmeken nagyon egyszerűnek tűnik mindez. De még a karám oldalának támaszkodva is gyerekjátéknak tűnik ez az egész. Tudta ő, hogy pölö sarokkal ha kicsit odatesz a lónak, akkor az elindul. Szerintem tudta azt is, hogy a kezében lévő bőrszíjat ha maga felé húzza, akkor az olyan, mint a kocsin a fék. De vágjanak tarkón, láttam rajta, hogy tudta azt is, hogy ha nem megfelelő a sarkalás erőssége, akkor bizony elég nagyot fog ugrani a ló, és ha nem túl erősen húzza a szárat, akkor nem is áll meg egyhamar – illetve, ha túl erősen húzza, annak bizony hátraszaltó lesz a vége.

Úgyhogy kábé egy percig semmi se nem történt. Ott állt a ló, néha toppantott egyet, ide oda lépett finoman, Vájetörp meg ott ült rajta lesáppadva. Mi meg egyre türelmetlenebbül vártunk, hogy most akkor történjen már végre valami.

…és végre történt is…

Kisvártatva lovamnekem sóhajtott egy széleset, rámnézett, és azt mondta: najólvan, nekem ez nem pálya, elmentemén hazafele…. Hiába, az arab vér, az arab vér: megvolt a magához való esze. Úgyhogy  Fakóságom fogta magát, és szép komótosan elindult befelé az istállóba. Emberestül, mindenestül.

A fószer meg ha eddig sáppadt volt, akkor most úgy nézett ki, mint aki ki se néz. Meg se tudott szólalni, mozdulni meg pláne. Görcsösen kapaszkodott a nyeregkápába, a szárat meg otthagyta a ló nyakán… az meg csak ment szépen nyugodtan. Ahogy elhaladtak mellettünk, láttam a lovam szemében, hogy teszededlerólamezt, vagy szedjemle én…. és láttam a „lovas” szemében, hogy aztarohadtmocskoséletbemosthalokmeg….

Mikor a Fakóság befordult az állásba, megállt. Utasa a félelemtől remegve átmászott a rácsra, onnan le a földre, és a fal mellett lapulva szépen, óvatosan kisurrant a ló mellől. Lovam visszafordult, ránézett, és ismét csak sóhajtott egy nagyot.

….ekkor mentem csak oda. Leszerszámoztam a lovat, megabrakoltattam, megpucoltam. Megveregettem a nyakát, és odasúgtam Neki, hogy ügyesvoltál, Kicsilány….

Emberünknél pedig eközben a félelem beindította a tesztoszterontermelést, és mondta odakint a magáét. Hogyhátez milyenbolodló, hogyez nemhallgat semmire, nemaztcsinálja amit kell, még jó, hogy össze nem törte őt az istállóban. A cicája is ott sápítozott mellette, csitítgatta, hogy jólvanmucikám, azalényeg, hogy nemlettbajod, látod, a ruhád sem szakadtel... A srácok hallgatták őket egy darabig, majd szép lassan eloldalogtak egyenként. Nem az Ő reszortjuk volt osztani az észt ebben a helyzetben.

Ekkor odajött hozzám, és nekem folytatta…. illetve folytatta volna a sápítozást.

De én szándékosan ügyet sem vetettem rá. Kicsikém már feküdt a helyén, úgyhogy bementem hozzá. Ő fel se emelte a fejét, csak rámpislantott, hogy halaggyámá, fáradtvagyok, aludnék. Odafeküdtem Fakócám mellé a szalmába, hanyatt fordultam, kezeimet a fejem alá tettem, és csak akkor méltattam válaszra emberemet: idefigyeljél, macskajancsi. Aki nem beszél arabusul, az ne beszéljen arabusul…

….

….nem sok minden történt ezután…

A veszkócsizmák egyre halkabban kopogtak, kint kinyílt egy kocsiajtó, felsivított négy kerék, majd végül a motorbőgés is egyre távolabbról hallatszott….

….

….

….akkor jutott eszembe, hogy azt még mondanom kellett volna annak a majomnak, hogy okés, hogy ő tud lovagolni – csak ezt legközelebb majd közölje az érintett lóval is.

 

 

0 Tovább

Billiárd

Idegenben nyerni? Lehetséges…. de nem biztos, hogy biztonságos.

Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban…. najó, ezt a szöveget már lenyúlta valaki. Úgyhogy akkor fussunk neki mégegyszer: réges régen, egy távoli kis településen voltam éppen egy hímzőversenyen. Igen szép falu volt, ámbátor valóban kicsi…. a demográfiai görbe alig látszott ki abból a három utcából, amivel rendelkezett, de a legszörnyűbb, hogy könyvtárból is csak egy leledzett benne. Aminek igen hangzatos neve volt egyébiránt: RómaMerthogy minden út oda vezetett…

Nulladik nap estéjére ilyenkor rendszerint kiéhezik a kultúrára a hímzőember. Hogy az utazás monotonsága, vagy épp a leendő ellenfelek testközelből való megtapasztalása hozza-e ki mindenkiből az alulolvasottságot, az mindmáig tikok marad. Viszont tény, hogy szinte mindenki hoz ilyenkor magának némi olvasnivalót. Viszont épp ezen okból kifolyólag sosem elég a folyóirat és a könyv, a novellákról már nem is beszélve, hisz mindenki épp csak annyit hoz, hogy saját maga átfussa az oldalakat. Innentőlfogva hamar olvasnivaló nélkül marad a jónép, éshátugye azmeg nemlehet.

Nem volt ez másként akkor sem.

Összeszedte magát a keménymag, és felkerekedett. Meg sem állt Rómáig.

Namost azért szerintem nagyjából el tudod képzelni, hogy egy kis zsákfaluban, ahol több a templom mint a betonosút, milyen a könyvtár. Megvan? Nincs?! Dehogynincs… Kicsi és koszos. De olvasnivaló azért akad benne.

Naszóval, odaértünk és beléptünk. Akkor már azért sejthető volt, hogy a magunkfajtának azért nem feltétlen ez a természetes előfordulási helye. Ezt mondjuk rögtön levette volna bármelyikőtök…. hogy miért? Az ok egyszerű: a már bent lévő helyi olvasókör tagjai svéd cserediákok voltak – mi meg azért annyira nem.  Másrészt meg, nekünk nyolcunknak összesen nem volt annyi haj a fején, mint amennyi a könyvtárosnő hónaljkutyájában. No nem azért, mert mi amolyan szkinhajderek lennénk – egész egyszerűen eljárt felettünk némileg az idő, és megkopaszodtunk ahogy az szokás.

A lényeg, hogy mikor a könyvtárosnő elé toppantunk, az hirtelen azt se tudta, hogy most merre is van az arra, vagy az amarra. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor illendően köszöntünk, és a regények felől kezdtünk érdeklődni.

Hagyneragozzam….. olvastunk. Páran, párfélét. Nem is ez a lényeg.

…hanem az, ami eztán következett….

Merthogy a könyvtár mértani közepén (tudom, mert lemértem) véletlenül egy biliárdasztalra akadtunk. Az is igaz, hogy nem volt nehéz észrevenni, mert a helyi erők már nagyban taszigálták rajta a golyóbisokat, némi sajátos hanghatások közepette. … és igen. Tudtunk annyit olvasni, hogy előtörjön belőlünk a játszhatnék….

Teljes mellszélességgel odaálltam az asztal elé, és közöltem a játékosokkal, hogy márpediglen a következő parti az páros meccs lesz, úgyhogy ezennel ki vannak hívva egy baráccccságos mérkőzésre. Őszinte meglepetésemre nem törte el senki a hátamon a biliárddákót, hanem némi fejbólogatások közepette elfogadták a kihívást.

…elkezdtük a játékot. Mit ragozzam? Tudtunk. Nagyon. Ők meg annyira nem. Végeredmény: nyertünk. Ami nekünk azért annyira nem volt nagyon meglepő, ellenben a helyieknek meglehetősen. Így adta magát a dolog: visszavágót kértek.

Spanomnekem áll mellettem a pultnál. Fiatal kis suhanc, nem az a kimondott bibliofil típus, gyakorlatlan az efféle vidéki könyvtárlátogatásokban, így egyértelmű volt, hogy tanítani kell. Hát hol máshol tanuljon, mint terepen?! Mondom is neki a tudnivalókat: figyejjé, mert ezt most megnyertük, úgyhogy ha hiánytalan végtagokkal ki szeretnénk innen tendálni, akkor a második meccset el kell buknunk. Láttam a kérdő tekintetet a szemében, így magyarázatként a fejemmel a sarokban lévő hazai szurkolótábor felé intettem. Nem voltak sokan, de határozottabban néztek felénk, mint mi őfeléjük. És ez nem feltétlen a biztonság záloga egy összeszokott olvasótáborral szemben…. nomegugye már Obivankenobi is azt tanácsolta, hogy jobb nyerni hagyni a vukit.

Második meccs. Igyekeztem úgy találni el a golyókat, hogy ne találjam el őket. Merhogyugye illett és egyben ajánlatos volt veszejteni. Igen ám, de páromnekem meg vérszemet kapott, úgyhogy Ő meg úgy játszott, ahogy tudott. Ami önmagában még nem lett volna baj, csakhogy JÓL tudott játszani. Így a második meccs eredménye: kettő null ide.

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos….. hirtelen nemkicsit lett hidegebb a könyvtárban. Holott szerintem a légkondiról ott csak annyit tudtak, hogy van olyan. Az, hogy megfagyott a levegő, az nem kifejezés. Mondjuk az is igaz, hogy azért a svédek jól bírják a hideget…

Mondom kisspanomnak: nalátod, ezt így nem szabad. Vesztenünk kellett volna, mégis nyertünk. Aszongyanekem, akkormostmilesz? Hátmondom, többféle forgatókönyv van ilyen esetekre megírva, ne kiabáljuk el előre, de mindenesetre én még elolvasok egy novellát, mintha mi se történt volna, temeg nézzed az ajtót, hogy ki és mikor megy ki rajta. Tudtam, hogy bekérdez, ezért toldottam is meg gyorsan a mondandóm: tanuldmeg spanom, hogy nem azért megy ki, mert melege van, hanem megy a többiekért, hogy jöjjenek jáccccani, mert kikaptak. És az nagyon másféle játék lesz majd…. a vuki sem viccelt anno.

Alig mondtam el mondandómat, fölpattan a sarokból egy addig csak csendesen szemlélődő illető, és a köztünk lévő hat métert másfél lépésből megtette. Ezalatt fejemnekemben lepörgött nemhogy a saját életem, de még a szomszédnéni élete is. Elémáll, és azt mondja, hogy most itt valami végső visszavágó ténye forog fenn, és egy vadiújonnan toborzott helyi béközép kihívja a nyertes csapatot. …. lehet mit mondani egy ilyen kedves invitálásnak? … ugyehogynem.

Szóval, harmadik mérkőzés.

Míg fölállították a golyókat az asztalon, volt annyi időm, hogy a spanomnekemnek osszam még az észt. Figyejjé, mondom, most ha ezt elveszejtjük, akkor hazamegyünk. Ha neaggyisten nyerünk, akkor nem megyünk haza. Visszakérdez a lelkem, miért? Mié, baz+, mié…. azé, mert nem lesz lábunk, hogy haza tudjunk menni! Ezek itt levágják tőből, és jobb esetben visszaadják. Rosszabb esetben holnap azzal fognak biliárdozni… Vagy bé verzióként ráhasaltatnak a biliárdasztalra, komótosan beolajozak hátulról, és olyat tesznek velünk, amit nagyon nem szeretnénk. Úgyhogy, mondom, figejjé. De ne engemet, hanem az ajtót, hogy lehetőleg mindig szabad legyen. Mert ha futni kell, azért csak egyszerűbb úgy, hogy nem áll az ajtóban senki… …és elkezdtünk jáccccani újból.

Mit részletezzem? Én úgy játszottam, ahogy még sosem. Igyekeztem még a fehér golyót se eltalálni. Spanommeg? Úgy játszott, mint Agasszi Kalgariban. …. mondjam, vagy Tudod magadtól?! Megnyertük azt a meccset is….

Nos, ha nemrégiben megfagyott a levegő, akkor most már igazándiból beköszöntött a tél. Holott odakinn tombolt a nyár. Legalábbis tudtom szerint…. Szóval kínosan lassan vánszorogtak a másodpercek, csaknem olyan lassan, mint amilyen lassan én araszoltam az ajtó felé. Merhogy már a játék közben magamra öltöttem a legszebb vasár- és ünnepnapi futócipőmet, mikor már láttam, hogy itt bizony ismételten nyerés lesz, és nem is kicsi. Úgy terveztem, hogy amint leesik a feketegolyó, én guggolórajttal kiviharzok az ajtón, és meg sem állok hazáig…

Vágod: ott álltunk, mint két sereg, és vártuk, hogy most mi lesz akkor most akkor. Annyira nem voltam megilletődve, mert az ajtó szabad volt, rólam meg hét határban tudják, hogy ha én egyszer nekiiramodok, akkor biza nincs az az ember, aki engem utolér. Csakhát a spanok! Merhogyugye senkint nem hagyunk a szoárréban! Az hímzők márcsak ilyenek: kiállnak egymásért barátok közt (vagy jóban rosszban? ezt a két sorozatot mindig keverem….) A feszült légkört a könyvtárosnő hangja törte meg: záróra! Mint a méhek a kaptárból, úgy nyomultunk kifelé. Nem kellett már a büszkeségünkkel törődni, hogy miért is oldalgunk el olyan hirtelen, nem kellett félni, hogy utunkat állják! Gyorsan körbepacsiztunk, megköszöntük a játékot, kaptunk némi nemtúlőszinte gratulációt, de azért a mosolyokon látszott, hogy azok sem igazán mély érzelmektől fűtöttek… Kiérve az ajtón mi jobbra, ők balra – nem kicsi kő esett le a szívemről, hogy megvan minden a testemnekemen. Tudom, mert megszámoltam.

Kinn az utcán még leálltak volna beszélgetni a többiek. Mondom padavanomnak, hogy rohadtqrvagyorsan húzásvan hazafelé, mert ha ezek visszajönnek, akkor végünk van, mint a tvinpíksznek. Elkezdtük terelni hát a társaságot, ami azért volt némi nehézségekbe ütköztetve, mert a kompánia fele azon sztorizott, hogy mekkora űbercsászárkirályok vagyunk, hogy ennyire lealáztuk a helyieket biliárdban, a társaság másik fele pedig kicsit sokat olvasott. És persze volt olyan is, aki mind a két halmazba beletartozott: művelt is volt, meg büszke is. Csak hogy egyszerűbb legyen a hazamenetel….

Végül is csak sikerült indulásra bírni mindenkit. Nemhiába voltam én előző életemben tevehajcsár! Nehogymá ne bírjak el némi emberanyaggal! Úgy hajtottam őket, ahogy csak tudtam…. közben meg azért igen sűrűn nézegettem a hátam mögé, hogy ugyan, követnek-e? Mert még akkor is meglehetősen bizonytalannak éreztem azt, hogy épségben visszaérünk a szállásra….

Úgy éreztem, hogy legalább két napig gyalogoltunk, mire visszaértünk – noha nem lehetett több tíz percnél az egész út. Alig hittem el, hogy mindenki épségben visszaért közülünk! Még akkor sem nagyon tértem észhez a meglepődésből, mikor a szállás előtti asztalnál még belelapoztunk egy könyvbe… szinte meg is szédültem egy-egy pillanatra – persze csak a meghatottságtól örömömben, hogy itt vagyunk, megvagyunk, jajjdejó!!!

….az éjszaka további része eseménytelenül telt.

Nem gyújtották ránk a házat, nem törték be az ajtót, sőt, még az ablakokat sem dobták meg kővel. De még biliárdgolyóval sem.

Furcsa is volt…

….hanem aztán reggel….

….

Az egyik delikvens a társaságunkból kiment némi táplálékot venni a helyi kisboltba, ami hogy-hogy nem (nagyfalu, ugye) pont a könyvtár mellett volt.

Ott meg már akkor kora reggel leledzett az előző esti háztáji béközép….

…ahol is a kollégánk tudomására hozták, hogy este várnak bennünket vissza, hogy lemossák magukról a szégyengyalázatot, merthogy őket még soha, senki nem verte el haza pályán billiárdban.

….

….

…nos…. szerinted visszamentünk?!

 

 

0 Tovább

Katonadolog

Anno, a „hősidőkben” még minden fiatalember bevonult katonának. És persze mindenkinek van onnét több-kevesebb tanulságosnak mondható élménye. Tudom, hihetetlen, de nekem is van ilyen…

Katonaság. Honvédség. Mit ragozzam? Aki megtapasztalta, az tudja, milyen. Aki nem, az nem tudja. Ennyi. Kész. Erről tovább bármerre is ragozni tök fölösleges.

Sztorija is akad mindenkinek a katonalétből. És persze mindenkinek a saját története a legjobb. Ez is egyértelmű. Csakhogy: én bármikor elmeséltem az alábbi esetet, mindenki elismerően csettintett, hogy „Eeeez igen! Ilyen hülye is csak te lehetsz!”

Naszóval…. honvécccség. Volt benne mindenféle jó dolog – no meg persze baromság is. Hogy melyikből volt több, az mindig is vitatéma volt. Szerintem olyan hetven-hetven százalékban volt benne ez is, az is. De maradjunk most csak a sületlenségeknél. Az egyik legnagyobb talán az volt, amikor a kérdésre az volt a válasz, hogy „csak”. Vagy ami még jobb, hogy „mert ez a parancs”. Okés, értettem én mindig (kivéve amikor nem), de attól még hogy ez a parancs, meg hogy csak, attól még a f.szság az f.szság maradt. Mindig zavart, hogy miért az dirigál, akinek kevesebb az agya, mint nekem – ésugye én se vagyok nagyon sokkal megáldva. Mindig is kérdeztem, hogy mi ebben a logika? Mi ebben a nagyontuti?

…és ebből voltak nekem mindig a problémáim.

Történt egyszer, hogy vezénylésemből (értsd: elküldtek jó messzire a mindenkori helyőrségemből pár hónapra) tértem vissza a saját laktanyámba. Ilyenkor, mint mindig, úgy regisztráltak bele a katonakönyvembe (az ott olyasmi, mint civilnek a személyi igazolvány), lévén szó háromszáz kilométerről, hogy bőven rászámították az utazás alatt felmerülő egyéb kellemetlenségeket – úgymint vonatok és/vagy buszok késését, esetleg járatkimaradását. Így másnap reggelig volt érvényben az eltávozásomat igazoló okirat.

Viszont én az utazást már letudtam aznap délután négyre.

Megyek be a laktanyába, keresem a parancsnokom, hogy helószia, ittvagyok, miegymás… no persze ezt egész más hangnemben és szóhasználattal, de ezzel most végképp nem untatlak. Szóval, lejelentkeztem. Néznek rám, mint hülyegyerekre…. konkrétan már arra sem emlékeztek, hogy el lettem vezényelve, ez okból kifolyólag vissza meg aztán pláne nem nagyon vártak. Hiába, jó gyerek voltam én már akkoriban is. Pont annyira hiányoztam, mint íjásznak a sárgaláz. A kezdeti sokkból azonban igen hamar észhez tért parancsnokom, tekintett is gyorsan bele némi papírba, majd közölte, hogy nagyonjóhogyjöttem, menjek, pakoljak le, aztán vacsi-fürcsi-pihi, reggel szolgálat. Nomegat.köm – gondoltam. Vazze, most jöttem meg rohadtmocsokmessziről, nehogymá holnap feszítsek a huszonnégyórás szolgálatban! Mondom vezéremnek, hogy helóka, nekem reggelig könyvem van, itt se kéne lennem, dehátén olyanjófejsrácvagyok, a hazámat is nagyon szépen szolgálom, bejöttem becsülettel, ahogy meghozott a MÁV meg a Volán. Nadehátőtezt akkorsemérdekli, nincsduma, holnap szolgálat, ennyi, vége, leléphet… Kérdés van? Van: miért? Csak! Óóóóóhogyszakadvolnabeafejedodaaholkijöttél – gondoltam magamban. Dehát a parancs az parancs, mit lehet tenni. Nomeghát a mondat végén ott volt mindkét dzsóker, a „parancs” is, és a „csak” is.

De engem nem azért faragtak olyan fából, amilyenből csak ritkán faragnak embereket, hogy legálisan megírt passzussal bent maradjak a laktanyában, csak azért, mert űberokos parancsnokunk azt mondja, hogy merezaparancs…. Akkor is kimegyek, még ha maga az egész királyi ármánia is őrzi a kapukat! Ki én, úgy éljek! … de egyedül kicsit necces az ilyen mutatványt végrehajtani, főleg egy olyan laktanyából, mint a miénk volt anno. Kábé másfél percbe telt, míg találtam magam mellé egy spant, akivel véghezvisszük majd a nagy szökést. Újabb másfél perc volt, mire kerítettünk egy cimborát, aki már odakint van, és vár majd minket. És nagyjából tíz másodpercig tartott rábeszélni az alegységügyeletesünket, hogy véletlenül ne nézzen már majd annyira széjjel, mikor a létszámot számolja. Úgyhogy szűk négy perc alatt meg is volt a feladat logisztikai része…

Maga a dobbantás (értsd: engedély nélküli körletelhagyás) csupán egy pillanatot vett igénybe. Már csak azért is, mert a mielőttünk egy-két generációval szolgáló bakák az utókorra hagyták kardinális örökségüket: a kerítés tetején lévő vasrácsból levágtak hármat. Nagyon vagányak voltak, mert a főkapu melletti kerítésből vágták le, a parancsnoki épülettől mindössze öt méterre. Hiába, no, a virtus az virtus. Mert ami nagyon szem előtt van, pont azt nem látja senki, nomeghát azt még a legvérmesebb parancsnok sem gondolta volna, hogy pont a főbejárat mellett szökik ki valaki – épp ezen gondolatmenetnek köszönhetően a dobizások kilencven százaléka itt valósult meg.

De térjünk vissza… az előzetes egyeztetésnek megfelelően vártuk az autót, ami jött értünk. Megegyeztünk, hogy két villanással jelzi, ha ott van értünk. Mi pedig a laktanyán belülről, a falhoz lapulva vártuk. Február lévén hamar sötétedett, így a viszonylag kihalt utcán egyből kiszúrtuk, hogy mikor jön. Akkor aztán, uccu neki, kerítésen átlendül, parkolón átfut, kocsiba beül, és gáz ezerrel – az egész nem tartott tán még addig sem, míg ezt itt most elolvastad.

Onnantól viszont havajdizsinapfény…. irány a város! Előtte még föl a spanhoz, átöltöztünk gyakorlóból civil ruhába, mert akkor teljesen úgy nézünk ki mint a civilek – ami azért volt fontos, hogy a folyton városban kóficáló katonai rendészek ne szúrjanak ki, ne tudjanak ellenőrizni. Mondjuk én tök nyugodt voltam, mert nálam volt a kiskönyv, ami igazolta, hogy másnap reggelig jóváhagyással vagyok nemvagyokbent.

Úgyhogy nyakunkba vettük a várost. Az életet mozgató bizonyos három P-ből jutott is rendesen (eztmost hagynefejtsemki, hogy mit jelent, úgyis érti aki érti), ki is élveztük minden egyes percét. Olyannyira jól elvoltunk, hogy jött a nagy ötlet: ne menjünk vissza takarodóra, majd csak ébresztőre. Nosza, gyorsan telefonáltunk is a laktanyába, hogy mit is gondoltunk. Felveszi a telefonközpontos, végighallgat, majd közli, hogy ez nem biztos hogy jó ötlet, mert már vagy két órája köröznek bennünket. De olyan szinten, hogy már nem csak a VÁP (katonai rendész), hanem a rendőrség is, majdhogynem tűzparancsot kapva. Úgyhogy az lenne az igazán nagyon jó dolog, hogy k.rvagyorsan visszajönnénk, mert neki is az lett kiadva parancsba, hogy jelentse, ha mi betelefonálunk, úgyhogy mielőtt őt is homlokon találnák lőni, most leteszi a telefont, és nem beszéltünk, sőt, még csak nem is ismerjük egymást.

….egy tizedmásodperc alatt kijózanodtunk mindketten a sokktól. Mivan?! Ez meg hogy lehet?! Néztünk egymásra, mint aki tudja, hogy merre van a hányóra. Hogyan buktunk meg?! Hol csúszott hiba a számításba?! Jöttek a találgatások, de sokkal előbbre nem jutottunk. És jött a megkerülhetetlen kérdés: mosthogyantovább?

Ott álltunk elég tisztességesen kiművelődve, civil ruhában. Ha ebben a göncben maradunk, az jó, mert nem szúr ki a VÁP. Viszont akkor nem tudunk a laktanyába visszaszökni, mert nagyon hülye őrségnek kell ahhoz lenni, hogy ne szúrják ki a katonák között a nemkatonaruhát. Arról nem is beszélve, hogy ha lekapcsolnak a kékek, akkor elvernek egy peppet, majd átadnak a mieink ébereinek, akik pedig elvernek nem peppet. Ha pediglen átvedlünk gyakorlóba, akkor meg tutihótziher, hogy még a laktanyába érés előtt elkapnak a rendészek, és akkor meg ugye azért nem tudunk visszadobizni. Ráadásul ha útközben elkapnak a kommendánsok, akkor beültetnek az UAZ-ba, ahonnan korántsem biztos, hogy hiánytalan végtagokkal szállunk majd ki. Szóval, nagy szoárréban voltunk…

…elkezdtünk ötletelni…

Először is azon kattogtak a kerekek, hogy hogy a .csába buktunk meg. Az, hogy valaki feldobott, az ki van zárva. Hogy miért? Az ok rémesen egyszerű: a dobizás íratlan szabálykönyvének első fejezete meglehetősen mélyrehatóan taglalja, hogy mi vár azon gyalázatos senkiházi latrokra, akik köpnek. Jobb esetben csak verés. Egy szakasznyi bakától. Naponta kétszer. Egy héten keresztül. Úgyhogy ezen nem is nagyon agyaltunk tovább, bár a megoldást nem ismertük.

Utána meg azon filóztunk, hogy most akkor hogyan tovább? Spanom mondta, hogy maradjak, nekem van könyvem reggelig, ő nagyon svarcban van kint, visszamegy, és elviszi a balhét. Nade nemazért vagyunk mi surranótársak, hogy ganéban hagyjuk a másikat! Mondtam neki, hogy jelen eset forgatókönyve abban a bizonyos íratlan könyvben benne van, méghozzá a második oldalon, miszerint: senkit nem hagyunk hátra! (ezt a mondatot azóta is alkalmazza a Navy Seal, de sajnos nem hajlandóak elismerni, hogy a mi szakaszunktól ered….) Nedehátakkor mi legyen? Bárhogy is vakartuk a hajunk helyét, bentebb nem lettünk egy centivel sem. Úgyhogy fogtuk magunkat, és siettünk a helyőrség felé. Majdcsak visszajutunk valahogy!

Igen ám…. de az objektumtól egy saroknyira rögvest két problémával szembesültünk. 1.,: tudvalévő volt, hogy mindkettőnk megírta már a doktori disszertációt dobbantásból. Aligha volt olyan része a kerítésnek, ahol mi ne ugrottunk volna már legalább egyszer. Nade visszafelé! Na az még sose nem volt…. mert mindig valamelyik kapun át osontunk be, köszönhetően a bajtársak meleg szívének, no meg a mindenkori két pakli cigarettának. 2.: a kapuszolgálatosok és az őrség kint volt az utcán. Az utcán, basszus! Aki nem értené: ez kábé csak akkor tapasztalható, ha mozgósítás (riadó) van. …úgyhogy saccperkábé háromésfél másodperc alatt lejött, hogy ittbizony xopás van. Nem is kicsi.

Noakkor micsináljunk?

Egy megoldás jöhetett még szóba: hívjuk az A-Team –et. Helikopterre föl, ejtőernyővel leugrunk a laktanyába, és már kész is. Persze ezt a tervet nem csak azért vetettük el, mert rohadt nagy tériszonyunk volt, vagy hogy nem tudtuk az A-Team telefonos elérhetőségét. De hát ugye minden ötletet számba kellett venni...  Ugyanakkor  persze tudtuk azt is, hogy magunkkal már nagyon úgysem tudunk jobban kicseszni, mint amennyire már sikerült, de a többiek még nagyon ráfázhatnak miattunk. Ugyanis, a mi kis kiruccanásunk végett bebukott az alegységügyelet, a kapuszolgálat, és a teljes őrség. Úgyhogy ha mi meg is ússzuk (ami nem nagyon valószínű), ők akkor is szorulnak. Utána meg mi szívuk azért, hogy ők szorultak, mert elverik rajtunk, szó szerint. Ez a tevékenység szintén írva vagyon abban a bizonyos íratlan szabályzatban. Szóval, elég gáz egy szitu volt…  Így nem maradt más hátra, mint előre. Büszkén, feszítve, mint a katonák, nekiláttunk addigi életünk leghosszabb útjának, és remegő térdekkel ugyan, de bementünk a főkapun….

Koppra akkor, ahogy betoppantunk a laktanya területére, csikorogva fékezett a VÁP-os autó. A parancsnok szinte repült ki belőle, meg sem várva, míg megáll a gép a flaszteren. A szeme villámokat szórt, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk – a mi vállunkról meg másfélmázsa teher esett le nagyhirtelen, hogy már nem agyalhat meg minket, mert benn vagyunk. Holott a nevezett tiszt úrra igencsak jellemző volt, hogy a szökevények a szolgálata alatt rendre leestek valamilyen lépcsőről, és összevisszaszanaszerteszéjjel törték kezüklábukat. Még akkor is, ha történetesen a kincstári autómobil belső terébe soha senki sem rendszeresített lépcsőt. És persze soha senki nem kérdezte meg, hogy hogyan történtek a lépcsőről való leesések útközben…

Tehát benn voltunk… ott áltunk a napos tiszt előtt, hogy bejelentkezzünk. Nem mintha magától nem tudta volna, hogy mi az újság, de hát ezt diktálta a szolgálati szabályzat. Szonda nélkül is tudta mindenki körülöttünk, hogy nem csak és kizárólag ásványvizet fogyasztottunk aznap este - egyrészt az illat miatt, ami körülölelt bennünket, másrészt pedig enyhén szólva is navigáltunk a lábunkon. Végignézett rajtunk az őrnagyúr, és csodák csodájára nem lőtt főbe bennünket, a bakancsával sem rúgta szét a tekintetünket, sőt, még egy rossz szót sem szólt. Hiába no, öreg, vérbeli katona volt – pontosan tudta, hogy megy ez. Valószínű, hogy Ő is járt hasonló cipellőben anno…

Ellenben a körletünkben azért megkaptuk a magunkét elég tisztességesen. Ugyanis a századparancsnokunknak szóltak a laktanyából, hogy ugyanmár, fáradjonbe legyenkedves, mert két bakája éppen a dezertálás tényét forgatja fennen…. a főhadnagy úr meg nagyon örült, hogy a családja mellől két marharépa miatt lett berángatva. Úgyhogy kaptunk némi áldást a fejünkre. Olyan igazi félórás monológot, amiben minden mondatban legalább két tárgyrag szerepelt… 

Kisebb gondot jelentett az, hogy még mindig civil ruhában voltunk. A vezérünk szavaival élve, nemeléghogykiszöknek, nemeléghogyarendőrségis riasztvalett magukmiatt, nemeléghogynemjózanok, deméga ruhájukatiselhagyják?! Ugyanis a kincstári gyakorlónk valahol ott pihent egy lakásban, és egyebek között ez is csak tetézte amúgy sem túl rózsás helyzetünket. Némi kivégzőosztag is kilátásba lett helyezve, ha reggelre nem lesz meg a játszósruha… máhogynelennemeg, vazze?! Ha az nem jelentett gondot, hogy kijussunk, akkor már csak elintézünk egy olyan apróságot, hogy bekerüljön némi ruhadarab. De hagy ne untassalak, hogyan érkezett be a csomag. Ahová a szeszesitalok garmadát be lehet juttatni a legkülönfélébb időpontokban, oda azért egy szatyor ruhát is be lehet csempészni különösebb gond nélkül. Ez is csupán a megfelelő logisztika kérdése… a lényeg, hogy még éjfél előtt rajtunk feszített az egyenruha. Az éjszaka további részében meg azon agyaltunk a társakkal, hogy mi miatt buktunk meg? Beköptek minket? …az kizárt. Látott valaki? …az lehetetlen. Valamelyik csaj jelentett föl odakintről? …naezmeg végképp nem valószínű. De miután okosabbak nem lettünk, így maradt a kétség, hogy mi történt. Márpedig tapasztalatnak nagyon kellett volna ez az infó… márcsakhogy mivel egészítsük ki azt a bizonyos íratlan könyvet, hogy mire is kell vigyázni.

Az igazi áldás azonban csak másnap reggel jött. Ugyanis a helyileg illetékes Atyaúristen, a laktanya parancsnoka személyesen is látni akart bennünket. Ki hitte volna?! Úgyhogy megjelentünk. Jött velünk a közvetlen felettesünk is. Nos, amit ott kaptunk…. háááát, hogy is mondjam…. az, amit előző este végighallgattunk, az csak egy napközis gyerekeknek való harmatos pihepuha altatódal volt ehhez képest. Még a főhadnagyunk is kapott az áldásból – minek eredményeként visszafelé menet a nemesebbik felünkön érezhettük a rendszeresített tiszti bakancs orrát. Hiába, ahogy mondani szokás: a x@r lefelé folyik. Ha egy nagykutyát lecsesznek, az igyekszik a lehető legrövidebb időn belül lecseszni egy kisebb kutyát valamiért. És most mi voltunk a legkisebb kutyák a falkában…

Amin azonban csodálkoztunk, hogy kedd lévén zászlóaljsorakozót rendelt el a Nagyfőnök. Ez amúgy minden hétfőn szokás volt mifelénk, ahol is kiáll a placcra az egész regiment, el van mondva az elmondanivaló, dicséret-leba#ás-miegymás, díszmenet, satöbbi…. nos, ezt az egész műsort a mi tiszteletünkre megrendezték kedden is. Vágod, milyen jól éreztük magunkat: ki kellett állni középre, velünk szemben ötszáz katona. Akik persze nem vágták a grimaszokat, és nem próbáltak nevettetni bennünket. Ááááá, dehogy. Hová is gondolsz… Mi meg persze minden erőnkkel azon voltunk, hogy nehogy elnevessük magunkat, mert akkor aztán tényleg ott a helyszínen végeznek ki bennünket… mindeközben kábé negyedóráig hallgattuk, hogy milyen mocsokszemétalávalóbitangok vagyunk. Szóval, tök jó program volt, elhiheted…

Eztán persze megkaptuk a büntetésünket: fogdaJópár napig. Hogy az milyen? Nem olyan vészes…. de nem is olyan jó. Ha kíváncsi vagy milyen, akkor megnézel egy második világháborús filmet, és abban majd látsz katonai fogdát. Na, ez pont olyan. Keress rá egyre a jútúbon, ha érdekel. Ha meg ennyire azért nem érdekel, akkor nagyjából olyan, hogy van egy töküres szoba, a falra meg fel vannak csavarozva a deszkapriccsek, amiket csak takarodókor eresztenek le. Egyébként meg a büntetés ideje alatt kockára alszod a fejed, mert egész nap nem csinálhatsz semmit. Legalábbis katonáéknál ez volt – hogy milyen a polgári életben, azt szerencsére nem tudom (és nemisigen akarom tudni).

…egyetlen egy dologra viszont nagyon jó volt a fogdában töltött idő: végre megtudtuk, hogy hol is bukott meg a mutatványunk….

Először is megtudtuk, mintegy bázis-infóként, hogy a rendes, hétfői sorakozón a laktanyapéká elmondta, hogy most ezmegezvan, ezért kicsit szűkebbre vannak szabva a kimenők és a szabadságok, ezt az átmeneti időszakot mindenki vegye tudomásul – aki pedig megpróbál engedély nélkül távozni, azt a helyszínen véresre veri, kikötteti, felakasztja, karóba húzza, lefejezi. Így, ebben a sorrendben. …máig nem tudom, hogy mentség-e: ezen a gyűlésen én nem voltam ott. Értelemszerűen nem is hallottam a cselekmény súlyosságáról, vagy a várható következményekről.

De visszakanyarodva: ennyire banális eset addig sem esett meg senkivel abban a laktanyában, de még azután sem fordult elő soha sem. Csak velünk. Csak akkor. Dejó….

A lényeg: már rögtön az elején elbuktunk. Ugyanis amikor ugrottunk ki a kerítésen, és futottunk az értünk érkező autóhoz, át kellett kelni a laktanya előtti parkolón. Ami kábé négy méter, és kevés autó van benne estefelé. Akkor sem állt ott négynél több. Ésugye közöttük érdemes futni, mert az is takarást biztosít – ezáltal is növelve az esélyeinket.

….igen ám…

De az egyik autóban ült valaki. Méghozzá egy tiszt.

Mi pedig nem vettük őt észre.

Ami még nem lett volna nagy baj…

….csakhogy mi pont mellette futottunk el.

Szegény csórikám tán még meg is ijedt, hogy hirtelen, a semmiből két baka elvágtat mellette…

De olyan nagyon mégsem lepődhetett meg, mert rögvest ment is az ügyeletes tiszthez jelentést tenni.

Magyarul, már akkor kerestek minket, mikor még oda sem értünk, ahová indultunk…. faja…

Úgyhogy ez a történet ezért íródott be végérvényesen és kitörölhetetlenül a laktanya íratlan könyvébe. Mert két ilyen balfék még nem szolgált ott soha, akik a kerítésen átugorva pont egy tiszt előtt landolnak.

No meg persze olyan katona sem volt ott addig, akinek a tiszteletére KEDDEN is rendeztek egy laktanyasorakozót….

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

….csak a lap aljára, mintegy végső tanulságként, hogy milyen kicsi is a világ:

A fenti eset után majdnem húsz évvel éppen hímzést oktattam gyerekeknek. Egy nap jön egy kissrác a szüleivel, hogy márpediglen ő is szeretne közénk tartozni. Persze, hogyne, istenhozott, gyere hát…. mikor azonban a szülők felé fordultam, hogy elmondjam nekik a merrehányórát, kit látok?! K.Zs. főhadnagyot…. az akkori századparancsnokomat. Valószínű, hogy Ő is megismert engem, mert ahogy rám nézett, kissé megnyúlt az ábrázata, peppenkét megremegett a jobb (de lehet, hogy a bal) szemhéja, és csak annyit mondott: eztnemhiszemel….

 

 

0 Tovább

Lajtorja

Amire nem kellene rálépni, arra nem kellene rálépni. Főleg úgy, hogy az nincs is ott…

Gázcseretelep, kilencvenes évek eleje. Mostmondazt, hogy nemtudod, miaza gázcseretelep. Oké, elmagyarázom. Akkoriban még a benzinkutakon vagy egyéb más helyen nem volt gázpalack kapható, ezért azt külön erre a célra kialakított helyeken lehetett megvenni. Így már kapíse?!

Naszóval: ott melóztam. Na nem sokáig, mert annyira nem jött be nekem a fizikai munka. Tudod, ott tényleg dolgozni kellett a testemnekemmel, ahhoz meg én világéletembem pudning voltam. Mai napig úgy vélem, hogy ha már a Teremtő ilyen szépnek teremtett engemet, akkor azon ne torzítsunk mindenféle nagyon nehéz fizikai munkával. Nomeghát vaságyastól se nagyon vagyok hatvan kiló, izomból meg annyi van rajtam, mint nyúlon a majomfarok, úgyhogy felejtős ez az egész.

De mindegy is. Szóval meló…

Jöttek a népek, mindenkinek ugyanaz kellett: gázpalack. Mondjuk mi más ugye, mert semmi egyéb nem volt. Hozták az üres palackot, és vitték a telit. Én meg elvettem tőlük az üreset, beraktam az egyik ketrecbe majd vittem nekik a telit a másik ketrecből. Szóval, mit ne mondjak: annyira nem volt agyat erőltető munka. Bár mondjuk első ránézésre (sőt, a második, és harmadik ránézésre is) ugyanolyan volt a üres palack, mint az teli. Csak míg az előbbit könnyedén vettem kezemnekembe, volt úgy, hogy egyszerre kettőt is, az utóbbit kicsit nehezebb volt mozgásra bírni – főleg a műszak vége felé.

Az egészben az volt a legjobb, hogy az égegyadtavilágon semmi, de semmi jó nem volt benne. Monoton, agyatlan munka, meglehetősen ingerszegény környezetben, hasonszőrű kollektíva nélkül – szóval nagyon nem nekem való meló. A legjobban persze – bármilyen hihetetlen - a baromkodás hiányzott. Az, hogy az üres percekben lehessen valakihez szólni, nevetni, élcelődni…. de arrafelé nem történt semmi ilyesmi.

De egy napon mégis megtört a jég…

Az iroda, ahol a delikvensek fizettek, egy raktárépület szélén állt. És mint minden raktárépület, ez is kicsit magasabbra volt építve, a teherautók platójáról való rakodást megkönnyítendő. Volt ugyan lépcső, de az kicsit távolabb az irodaajtótól, és ugye az ember kényelmes is, meg lusta is… épp ezért készített oda valaki valamikor egy fajin kis lépcsőt a rámpához, hogy ne kelljen körbemászni senkinek. Lépcsőt…. azért az enyhe túlzás… amolyan kis háromfokos létrát, amire köbö talpszélességű fokok voltak eszkábálva deszkákból. Amolyan igazi kis sufnituningos tákolmány volt. 
Épp ezért, mert már látszatra sem volt biztonságos, ki volt rá írva, hogy nem biztonságos, és tilos használni. Egyéb se hiányzott volna nekünk, ha valaki ott összevisszatöri a kezétlábát. A vásárlóközönség használja csak az építészek által rendszerbe állított lépcsőt.

Nadeugye az emberfia lusta, mint a dög…. Szerinted mennyien használták a lépcsőt? Semennyien. Mert oda kábé plusz hatésfélmétert kellett volna menni. Inkább használták ezt a lépcső-létrát, legyen az bármennyire is balesetveszélyes.

De a gondok nem is itt kezdődtek….

Ugyanis az idő során mindenki megszokta, hogy ott a kis faizé, le lehet rajta menni. Vigyázott mindenki, mert nemcsakhogy úgy nézett ki, ahogy, hanem még úgy is funkcionált. Épp annyira volt stabil, mint amennyire nem. Dőlt az jobbra is, balra is, mozogni viszont csak előre mozgott, hátra nem. Mondjuk csak azért nem, mert ugye oda volt támasztva a rámpának. És hát idővel a tiltótábla is lekerült róla, mondván, minek, hiszen úgyis x@rik rá mindenki….

Telt-múlt az idő, és miután ez a lajtorja nehogy lefestve, de még bármivel felületkezelve sem volt, az időjárás kikezdte, de nagyon. Eljött az a szép nap, mikor a lépcső az egyik manus súlya alatt csak annyit mondott, hogy recccccs…. a valaha szebb reményekkel táplált produktum végleg kilehelte a lelkét. Helyette űr maradt, betöltetlen…

Naés ittkezdődtek a gondok….

Merthogy kiírtuk mi rá (illetve a helyére), hogy a falépcső Isten nyugosztalja, megszűnt, ennyi, végevan, netessenek keresni, reájalépni meg ezen felsorolt okok miatt aztán pláne nemkéne, de pont ugyanúgy lex@rta mindenki ezt a tacepaut is, mint az előzőt. Úgyhogy minden egyes vásárlónak külön el kellett mondani, hogy ne használja, mégpedig azért, mert már nincs mit használni. Tudom, hihetetlen, de így volt – de az ember olyan birka, mint a birka: ha egyszer megszokik valamit, akkor aztán van fejvakarás, amikor az megszűnik.

…ésakkor jött emberünk…

Ismerős lépekkel ment a pénztárhoz, fizetett, jópofizott, miegymás. Ismerős volt, láttuk régebben hetente kétszer, csakhogy elköltözött a városból, és már nem nagyon járt erre. Most is csak valami spanjának vitte volna a gázpalackot.

A lényeg, hogy beszélgettünk, sztorizgattunk, nevettünk nagyokat. Végre! Volt valami szín a nagybüdös szürkeségben! Olyannyira jól elvoltunk, hogy mikor ment ki az irodából, még akkor is toltuk egymásnak a sületlenségeket.

Sőt, még akkor is, mikor a létra felé ment.

….sőőőőőt, Ő még akkor is mondta a viccet, mikor az első lépést megtette a létrára….

Merthogy a nagy baromkodás közepette elfelejtettük neki mondani, hogy hellószia, vigyázzá, nincsmegalétra….

Úgyhogy emberünk, kezében két üres gázpalackkal, kissé felénk fordulva, egy határozott lépéssel rálépett a létrára – illetve annak hűlt helyére.

Személy szerint lassított felvételként láttam, amint a rámpáról lelép, egy lépcsőfoknyira fókuszálva a lépésének a mélységét, hogy majd onnan hatalmas csattanás közepette hasmánt érkezzen az udvar betonjára. És szintén a saját fülemmel hallottam, hogy az emberi test félre nem ismerhető puffanásával egyidőben főnökömnekem elordítja magát, hogy nincslépcsőőőőőőőőő!

….

….

Egy pillanra megfagyott még a levegő is. Tudtuk, hogy nincs lépcső. Azt is tudtuk, hogy a beton az kemény. Azt csak hallottuk, hogy puffant emberünk, meg azt is hallottuk, hogy kong mindkét palack – tehát az legalább nem emberi testen landolt.

A röpke pillanat elteltével fölpattantunk ültünkből, főleg, hogy meghallottuk a káromkodást. De olyat, amilyet még azóta se hallottam. Olyat, mint amilyet csak az tud mondani, aki saccperkábé nyolcvancentiről dob egy vastag hasast a flaszterre.

Szóval, hősünk mondta a magáét. Mi meg már akkor ott álltunk egy emberként a rámpán, felülről figyelve, hogy mi maradt meg belőle…. és amikor láttuk, hogy se vér nincsen, se csont n em törött, se semmi se nem történt, még a ruha sem lett kiszakadva sehol sem az áldozaton, kitört belőlünk az őszinte röhögés. Tudom, tudom, szemétség, de hidd el: ha Te ott lettél volna, Te is a hasad fogod, úgy nevetsz. hiába próbáltuk mi visszatartani a röhögést, nagyon nem ment. Pedig, hidd el, nagyon nem akartunk röhögni... Nomegazért valljuk be nyugodtan: ilyet ritkán lát az ember. Főleg úgy, hogy a szenvedő alanynak utána semmi baja sem lesz.

Úgyhogy mi röhögtünk, mint a nemnormálisak. Mint azt utólag egymással megbeszéltük, tudtuk jól, hogy ez nem helyes, de hát akkor nem tudtuk visszafogni a nevetést. Szemétség ide, vagy oda, ez van: őszintén röhögtünk a másikon. Hiába, no: legszebb öröm a káröröm, mert abban egy csepp irigység sincs. … emberünk meg csak mondta a magáét. Érthető módon. Szerintem én se nagyon tettem volna másként.

Nem is volt addig gond, míg a különféle vallások legkülönfélébb Isteneit és szentjeit emlegeti, mindenféle vonatkozásban, nemi identitások nélkül. Főleg akkor lendült bele a monológok kiszínesítésébe, mikor tudatosult benne, hogy rajta röhög az egész telep. ….viszont elkövette azt a hibát, hogy a Mennybéliek után elkezdte emlegetni a főnököm felmenőit – holott akárcsak én, vagy az összes jelenlévő, Ő is ismerte főnökömnekemet. A habitusát meg pláne…

Legyen elég annyi, hogy a bossz akkor is bossz lett volna, ha nem lett volna az. Alapjában véve jópofa manus volt, de ha kibillent lelki egyensúlyából, akkor aztán jobb volt nem tartózkodni a húszméteres körzetében. És általában kibillent ebből az egyensúlyból. Még akkor is, olyan dolgokon is, amikor és amilyeneken más csak esetleg legyint. …. naésamikor emberünk emlegetni kezdte a jóédesanyjátneki, külön összefüggésbe hozva a létrával, ismét kibillent. De nagyon….

Mi pedig két dolgot tettünk: először is utat engedtünk a főnöknek, mert az úgy jó. Másodszor pedig abbahagytuk a röhögést.

Ugyanis, amikor a szegényszerencsétlen gravitációval összekülönböző ember kimondta azokat a bűvös szavakat – sőt, talán még ki sem mondta teljesen - , mellette termett a maga száztízkiló tiszta izmával az űbermencs, és grabancánál fogva nemtúl kedvesen kitessékelte a telepről. Az esélyegyenlőség nem pusztán azért nem volt meg, mert termetileg erős mínuszban volt a póruljárt emberünk, hanem azért sem, mert hiába történt vele az imént az, ami történt, mégsem volt annyira az agya elborulva, hogy azt némi izommunkává alakítsa. Közben főnökünk meglehetősen határozott mozdulattal vitte a kapu felé, úgy, hogy még mondott is hozzá valami kedveset, és mintha egyszer-kétszer a keze is jobban megemelkedett volna a szokásos mozgástartományból. Erre nem emlékszem pontosan, mert túl gyorsan történt.

Annyi bizonyos, hogy emberünkön ezután már volt némi külsérelmi nyom, és a ruházata is szakadtabb lett. És nem feltétlen azért, mert még a két palack is hozzá lett vágva, mert azok elől nagyon ügyesen elhajolt.

….

….

Így visszagondolva (és visszaolvasva) azért ez elég durva.

Nem elég, hogy majdnem kitöröm a nyakam, a végén még majdnem ki is törik a nyakamatnekem….. ssszzzzz….. dehátmost mitmondjak erre….

….nem is mondok inkább semmit….

Csak azt tudom, hogy azóta nemigen léptem ilyesféle létrára….

 

 

0 Tovább

Riksa

A hirtelen jött ötletek nem mindig sülnek el a legjobban. Kivéve akkor, ha a legjobban sülnek el.

Dzsoni, a spanomnekem már régóta nem látta a tekintetemet, és ez érthető módon kölcsönös volt. Minekutána természetes volt, hogy a hétvégéből minimum egy estét együtt töltünk – némi olvasással egybekötve természetesen.

Így is lett. Szombat délután ütköztünk, majd próbáltuk kiötleni, hogy akkor most akkor hogyan s merre tovább. Kattogtak a kerekek a fejekben, szóba jött ez is, az is, sőt, még amaz is, és pár perc múlva jött az Isteni sugallatból született NAGY ötlet: nézzünk meg néhány helyet a NagyfalubanMerazjó…

Nosza, rögvest nekiláttunk a tervezéshez. No nem az útvonal vonzatában, mert ugyan vidékiek vagyunk elég vastagon, de azért a Nagyfaluba csak eltalálunk térkép nélkül. Hanem az már okozott némi fejtörést, hogy ha ellátogatunk néhány könyvtárba, és elolvasunk néhány elolvasnivalót, akkor bizony a hazafelé út nemkicsit lesz rögös. Mert akárhogy is nézzük, ide pestia kicsit messze van gyalog, és lesgyanús, hogy pestiából is ugyanannyi az út visszafelé saját lábon, merthogyugye kiművelődve az ember nem tud vezetni. Illetve tudni lehet, hogy tud, csak érthető módon, nem akar. De ebbe most ne bonyolódjunk bele szerintem.

Szóval, próbáltunk szállást keresni. Telefonok, ímélek, satöbbi… nos, mint az tudtuk, ismerősből nem volt hiány. Még szállást is tudott volna biztosítani nem is egy haver – csak amikor mondtuk, hogy igen, köszi, de tényleg köszi, de hát majdcsak valamikor nemtudjukmikor érkezünk, és hát igen, lehet, de tényleg csak lehet, hogy kissé túl műveltek leszünk a könyvtár után, akkor bizony jöttek a válaszok, hogyhát jajjjj, mostjuteszembe, hogy nemisleszünkitthon, meghogy óbasszus, mostszóltakanyósomék hogy átjönnek…. miegymás. Summa summárum, fél óra telefon és két tucat haver után még mindig ott álltunk a startvonalnál: kecó nuku. Már ott tartottunk, hogy majd leparkolunk egy pláza parkolójában, és megalszunk a kocsiban. Olyan x@r nem lehet, jópár hajléktalan is ilyesmit művel nap mint nap, és mégis túlélik. Akkor meg mit izgulunk?! ….és ebben a pillanatban jött egy telefon, hogy az egyik régi ismerős haverjának az albérlőjének a szobatársa tud segíteni. Értsd: pár órát eltölthetünk ott, míg…. szóval míg…. naszóval lesz tentike, vetettágy, miegymásSínen van minden, mehet a mehet!

Nosza, készülődjünk hát! Mackónadrág le, farmer föl, nyuszipapucsból ki, fényeslépőbe be, előtte még beretva, tusolás, hajzselé (nekérdezdmiért, de van hajzselém), olvasószemüveg felhelyez, majd a startpisztoly eldördülése után egy ezredmásodperccel már ott szaggatta az aszfaltot a bordó szörnyeteg a sztrádán.

Nem untatlak a részletekkel. Pestre beér, eltéved, visszatolat, dzsípiesz, messzemég, nem nagyon, mégkétsarok, egyirányú, túlmentél, kettőjobbra, ottnemlehet, mingyámegvan, jóvanezitt, megnehúzd, táblaisvan, mondomjólesz, tetudod, ittmarad. Szóval ripsz-ropsz ott voltunk a leendő szállás előtt, de miután nem akartunk zavarkodni nagyon, így inkább nem mentünk be, hanem irány surány, keressük meg amiért jöttünk, hajrá, mindjárt itt a reggel – jóllehet, ekkor még saccperkábé max félkilenc lehetett.

Egyszóval nekiindultunk az éjszakának gyalogszerrel. Szintén nem terhelnélek mindenféle lózunggal, márcsak azért sem, mert szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mi és hogyan történt. Ha nem, akkor meg az a Te bajod. Legyen elég annyi, hogy egyik könyvtárból kijöttünk, a másik könyvtárba meg bementünk. És mindezt megismételtük kábé nemtudommennyiszer. Novellák, regények, kisebb folyóiratok – elolvastunk mi mindent, mert nagyon ki voltunk éhezve a kultúrára.

A lényeg az egészben, hogy meglátogattunk egy olyan helyet is, ahová nagyon, de nagyon régen el szerettünk volna jutni. Kínkeserves félóra alatt jutottunk el oda, úgy, hogy nem sejtettük, hogy igazán kalandos majd csak a visszaút lesz. Merthogy azért azt tudni kell, hogy dumálhatunk mi mindenfélét, olyan suttyó vidékiek vagyunk, hogy rendesen szédülünk a betonon. Úgyhogy Á-ból B-be mi dzsípíesszel a kezünkben gyalogoltunk…. nos, ha azt mondom, hogy volt nagy nézés körülöttünk, akkor nem mondok valótlant. Mondjuk lehet, hogy azért is, mert a hangot csak negyedóra múlva vettük le a szerkezetről.

Nade végre mikor megérkeztünk, akkor aztán tényleg ott voltunk. Értsd: OTT! Merazjó…. illetvehát…. jóafszt…. nemjó. Icipicivel túl a harmincon már baziöregnek számítottunk ott, és mi tagadás, akkor már cseppet fáradtak is voltunk a sok gyaloglástól. Valószínű, hogy ezért nem éreztük át a hely szellemiségét megfelelően. Hamar el is határoztuk, hogy menjünk innen máshová, jobb lesz az nekünk. …. hogy hová? Hát vissza a kiindulási ponthoz.

….na és itt kezdődött a kaland….

Akkor már ugyanis meglehetősen kiműveltük magunkat, olyannyira, hogy már okosak azok nem voltunk. Minek folyamodványaként mi a könyvtárajtóból pont az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre kellett volna. Aminek pedig az lett az eredménye, hogy köbö tíz perc séta után azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk… Nadehát nemazért van az ember fiának annyi ismerőse Pestiában, mert nem ismer senkit: fel is hívtuk őket szépen sorban, hogy mondja már meg valaki, hogy most akkor merre is vagyunk arccal. Szerinted fölvette bárki is a telefont?! Segítek: nemEgyikőjük sem. Úgyhogy ennyit a nagy haverságról meg a segítségről…. Najó, okés, lehet, hogy nem hajnal egykor kellett volna telefonálni, de akkor is! …egy embert sikerült csak elérni, de őneki meg nem Pest volt a természetes előfordulási helye, úgyhogy vele igazából sokmindenről beszéltünk, csak az útvonaltervezésről nem.

….és ekkor….

És ekkor két dolgot vettem észre – merthogy nekem azért még akkor is megmaradt a sötétfekete nindzsa őseimtől örökölt minduntalan lankadatlan figyelmem. Az első dolog egy bazi nagy tér, de akkora, hogy a végéig el se láttam. A másik dolog pedig egy riksa….riksa, mondom, r-i-k-s-a. Itt vakuljak meg, riksát láttam. Mondtam is Dzsoni spanomnak, hogy tefigyu, az előző novella nagyon jó lehetett, mert riksát látok pestiában, úgyhogy menjünk vissza, és olvassunk el mégegyet. De ő biztosított arról, hogy ezbizony riksa. Akkor meg az lett a kérdés, hogy akkor meg már biztosan nem Pesten vagyunk, hanem indokínában, ahol igazán őshonos a riksakultúra, és ez már csak azért is logikus volt, mert biztos ezért nem vették fel a telefont a pestiek. Köbö egy percig tartottam magam ehhez az ázsiai verzióhoz, mígnem észrevettem, hogy értem a nyelvet, amit körülöttem beszélnek a népek. Namostakkor miisvanakkor?! Vagy megtanultam kínaiul (ami ugye nem nagyon valószínű, mert a magyart is töröm néha), vagy minden az, aminek látszik. Magyarán: tényleg riksát látunk, és mindez tényleg Pesten történik velünk.

Amint kissé felszívódott a sokk belőlünk, odamentünk érdeklődni az egyik sofőrhöz (vagy minek nevezik a riksa-vezetőket), és érdeklődtünk, hogy hogyan jutunk vissza az oktopushoz vagy mihez.

A sofőr miután kiröhögte magát, közölte, hogy végül is ha jól következtet, akkor az az Oktogon, és igen, egész véletlenül, hogy-hogynem tudja, hogy juthatunk oda vissza. Sőt, rögvest két verziót is elénk tárt: ad.1., gyalog, ad.2., riksával. Az előbbi kábé háromnegyed óra, de szerinte nekünk lesz az másfél óra is, az utóbbi meg olyan hat-nyolc perc, forgalomtól függően. … nos, nem nehéz kitalálni, hogy melyik verzsönt választottuk.

Beszálltunk hát. Két ülés hátul, ahogy az a filmeken látható (én ténylegnemtudommiért a szélsőjobboldali ülést választottam), egy nyereg meg elől, onnan tekerte a szegényszerencsétlen fiatalember a járművet. Szóval, lehuppantunk. Jön a kérdés: kérünk-e pokrócot? Minek, vazze?! Nem vagyunk mi rattyingerek, hogy betakaródzunk! Azt mondta erre a sofőr, dede, jó lesz az, higgyük csak el…. najólvan, legyen. Betakaróztunk.

Nos… kora tavasszal szépkerekfővárosunkban hajnaltájt azért nem volt valami meleg időjárás. Sőt. Mondhatni nagyon hideg volt. De a riksán ülve viszont nemhogy nagyon hideg, de rohadtqrva hideg volt a menetszéltől. Úgyhogy nemcsakhogy batakaróztunk, hanem még jól össze is bújtunk menet közben, de ennek ellenére is mikor a célhoz érve leszálltunk, még akkor is vacogtunk, mint aki a tundrát  járta meg. De ne szaladjunk ennyire előre….

Újdonsült vezetőnk megkérdezte, hogy milyen zenét szeretnénk hallgatni útközben. Mivan?! Milyenzene?! Akkor néztük csak meg jobban a járművet: kétoldalt egy-egy méretes hangfal leledzett, emberünk zsebében meg okosteló, onnan vezérelte a hangulatot. Szóvalakkor milyen zene legyen? ….másfél másodperc gondolkodás után rögtön rávágtam, hogy Ulmannmónika-besztoff, mire kaptam olyan csodálkozó tekintetet, mint ide Tihany. Najólvanmondom, vicceltem, legyen Kadlottkarcsi-besztoff…. ekkor már vette a lapot a srác, és kissé határozottabban mondta, hogy érti ő a viccet, csak nem szereti, szóvalakkor legyen zene, vagy sem, döntsükmárel, mert odafagy a kormányhoz. Okés, akkor legyen Tanksapka. Bólintás, képernyőnyomkodás, és pár pillanat múlva megszólat a hangszóróból az íszidíszi. F.sza…. Gondolom, a „t” betűt tovább tartott volna megkeresni, mint az „a” betűt, így biztos úgy gondolta, hogy úgysem vesszük észre mit hallunk majd…. innen is üzenem, deigen, bármilyen hihetetlen, de észrevettük, ha más nem onnan, hogy külföldiül énekeltek benne.

….ésakkor elindultunk…

A riksa úgy kilőtt a térről, mint egy többszázlovas versenygép, a szél süvített a tekintetünkbe, a zene szólt – szóval igazi havajdizsinapfény mindenfelé! Gondolom el tudod képzelni, hogy a Nagyfaluban azért ez idő tájt annyira azért nem üresek az utcák. Tele van emberrel minden, mindenfelé fiatalok, idősek, férfiak, nők, sőt, itt-ott még gyerekek is. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy tömeg volt az utcán. Mi pedig…. nos, mi pedig integettünk, köszöngettünk jobbra-balra, fogadtuk a jókívánságokat, bár az igaz, hogy kedvesédesanyám szerintem néha csuklott, annyian emlegették.

De az a fíling! Nos, aaaaaz megfizethetetlen! Végigmenni az Andrássy-n, illetve pontosabban, végigvitetve magad, aaaaaaz valami naggggyyyyon durvaság! Tépünk ezerrel, látni mindent, bömböl a zene, nembiztos, de talán a börntubívájd (vagy a hájgvéjtúhell?)….. ezt nem is tudom elmondani, leírni…. ezt át kell élni! Eeeez nagyon ott van! Ahogy a hajamba belekapott a menetszél (nemröhög!), ahogy a lüktető város fényei szinte elúsztak mellettünk, ahogy az utcán sétáló emberek tekintetéből kiolvastam az őszinte irigységet, hogy mi ott ülünk, és ők nem, ahogy az autósok előzékenyen maguk elé engedtek (már legalábbis azok, akik nem amolyan jellegzetes egyujjas mozdulatokkal nem illettek bennünket), ahogyan a piros lámpára fittyet hányva, a járdára fölkapva jutottunk át néhány kereszteződésen, az valami olyan volt, mintha egyszerre lettünk volna a Halálos Iram nyolc, a Szelíd motorosok, és az Üvegtigris című filmekben. Szóval, igazi habzsidőzsi-tejbevajba….

Tényleg rövid idő alatt ott voltunk a téren, saccperkábé valóban hét perc elteltével. És hiába volt az este teljes terjedelmében egy hét teljes órán át tartó mulatság, ez a hét perc volt az, ami valóban olyan élmény volt, amire az ember azt mondja, hogy ezt sosem felejti el….

A célunkhoz érve lekászálódtunk a szekérről (oppardon, a riksáról), eszméletlen módon összefagyva. Még a takarót se nagyon akartuk visszaadni a srácnak…. Szétnéztünk magunk körül: háááááát, mit ne mondjak, volt némi tekintet a járókelők részéről, hogy most akkor itt mi is van itt tulajdonképp. Ezek szerint ők se nagyon láttak még arrafelé riksát… vagy csak bennünket nem láttak még, vagy épp a klasszikus rockzene volt a nagyon nem odavaló.

….

….

Az este további része nagyjából úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Innen ki, oda be, és valahol ott ragadtunk végül. De ott is jobbára csak azért, mert minden egyes novellába úgy kezdtünk bele, hogy megfogadtuk, ezt legközelebb is megismételjükMármint a riksázást.

Csak legközelebb többen jövünk….

….és majd akkor riksaversenyt rendezünk az Andrássy-n.

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések