Míting

Anno egy szállodának voltam a vezetője. Nagyon karaj szálló volt, alig fél éve épült, harminc egynéhány szobával, korrekt kis étteremmel – miegymás.

A beosztottakkal mindig megtaláltam a megfelelő hangnemet, igen kulturált milliőben dolgozódtunk. Ha valakinek segítség kellett, nem haboztam, segítettem.

…nem volt ez másként azon a bizonyos napon sem…

recepciós tájékoztatott, hogy van egy kis gebasz. A foglalási napló szerint az egyik szobát ugyanazon időpontra két külön névre sikerült kiadni… nabasszus. Volt már ilyen. Mondjuk máig nem értem, hogy egy kimondottan erre a célra írt számítógépes programmal dolgozó foglalási rendszerben hogy a .csába lehet ilyet véghezvinni, de mindegy. Ez van. A probléma adott, meg kell oldani, nem pedig problémázni rajta.

A gubancot még csak tetézte, hogy az egyik leendő vendég egy hölgy volt, aki kimondottan azt a szobát kérte, mintegy meglepetésként a partnerének. A másik leendő vendég pedig tulajdonképp egy cég volt, ami csapatépítő tréninget tartott nálunk, és az összes szobát lefoglalta azon az emeleten.
Namostakkor milegyen akkor… melyik ujjamra üssek egy fél téglával? Mindegyik egyformán fáj… úgyhogy a kisebbik rosszat választottam értelemszerűen: a csoport marad, a hölgyike megy – a recepcióst meg összevisszaszanaszerteszéjjel barantázom.

Nagyot fújtam hát, nekiültem a gépnek. Keresem a foglalási naplóban a nevet/címet/telefonszámot, erre csak az van beírva, hogy Kukurusnyákné*, Debrecen*…. más nem. Se keresztnév, se telefonszám. Óóóóó, hogy szakadna be a … namindegy, a recepciós már úgyis megy a lecsóba, fölösleges még ezért is pluszban letolni. Mondtam neki, hogy utolsó szó jogán még keresse ki a telefonkönyvből a számot, kínlódjon vele ő. Aztán mehet is öltözni, holnap már be se jöjjön, ha ekkora egy balfax.

…és itt kezdődtek a gondok…

Merthogy a telefonkönyv szerint Debrecenben természetesen több Kukurusnyák nevezetű ember él. Hiába ilyen ritka családnév, mégis vannak négyen. Na mindegy, a kollega randomra kiszúrt egyet – nekem meg muszáj volt felhívni, micsináljak. Elvégre én vagyok a főhogyishíjják, úgyhogy nekem kell a balhét elvinni…

Tárcsázom a kiválasztott számot. Kicsöng. Öblös férfihang a vonal túlsó oldalán. Szépen bemutatkozom, mondom ki és honnan vagyok, melyik város melyik hoteléből, és a kedves feleségét keresném. Aszongya, honnan keresi?! Mondom mégegyszer, hogy Tapajpüspökiből* telefonálok a Hotel Motelből*, és a kedves feleségével szeretnék beszélni, ha lehet…. …a vonalon keresztül is éreztem, hogy emberünkben megy föl a pumpa… Nem kicsit ingerülten, hallhatóan visszafogott hangon kérdezi, hogy miért?! Mondom, hogy ne haragudjon, ez egy meglehetősen személyes ügy, értse meg, hogy nem szeretném, ha tudomása lenne róla, értse meg, hogy nekem mindenképp a feleségével kell beszélnem. … naakkor egy kicsit elszakadt Kukurusnyák úrnál a türelem amúgy is vékony cérnája. Lettem én hirtelen „más” beállítottságú, asztali cserépedény (nem, nem korsó), bélsárral beszennyezett bundájú csatornában élő rágcsáló, miegymás, és mindezekkel párhuzamban Drágakedvesédesanyám pedig sugárutak kereszteződésében szolgálatot teljesítő sűrűnlátogatott elvtársnő. Rögvest ezután, hasonlóan szép hangnemben követelte, hogy mondjam meg, miért csak és kizárólag a feleségével akarok beszélni… Háááát, mit is lehet mondani ilyenkor, amikor az embert ilyen szépen kérik? Hát elmondtam: a Kukurusnyák úr kedves neje a tapajpüspöki Hotel Motelben lefoglalta a szokásos franciaágyas szobát erre a hétvégére, gondolom kedves férjeurának meglepetésként, és az a helyzet, hogy sajnos most ezt a szobát nem tudjuk biztosítani egyéb körülmények miatt, és le szerettem volna vele egyeztetni, hogy melyik másik hasonló kaliberű szoba lenne a legmegfelelőbb, és egyben sajnálom, hogy oda lett ezzel a meglepetés, de hát értse meg, hogy…. és itt belém lett fojtva a szó. Mert Kukurusnyák úr azt mondta, hogy nem, nem, a meglepetés sikerült, és nem is baj, hogy telefonáltam.

…nem értettem, hogy akkor most mi is van mostakkor….

Ugyanis a telefonban hallani lehetett, ahogy a vonal debreceni végén olyan kiabálás van, hogy szerintem ott a falak is ledőltek. Amolyan igazi férj/feleség vita, de igen-igen hardcore verzióban… és ahogy Kukurusnyák úr velem beszélt az imént, az végül is zsenge kis délutáni matiné volt ahhoz képest, ahogy a feleségével konzultált… majd a fülembe ordította: mondja meg neki is! mondja el, most!!! – azzal szipogó feleségének is el kellett ismételnem, hogy miért is keresem. A nej persze tagadott, hogy ő nem is érti miről van szó, mikor ő nem is Tapajpüspökibe utazik a hétvégén, hanem az ország másik végébe, és egyébként is, a kollégái tanúsítják, mert rendszeresen jár mítingekre, megegyékbént is…. és itt megszakadt a vonal.

….miarapedtherevan?! Nem értettem… már megint nem értettem semmit.

Aztán persze beugrott: az asszony Debrecenben előadta a férjének, hogy céges mítingre utazik rendszeresen mindenféle hotelekbe, közben meg igazából hozzánk jön a kandúrjával kicsit dorombolgatni. Logikus. Sok nő csinálja ezt, tudtuk mi jól a hotelben. Mindig mindenkinek megvolt a fedősztorija – nekünk ezt külön jó volt, mert jattoltak a falazásért, ami nem volt rossz. Nade a drágakiskezitcsókolom most megbukott… meg is érdemli. Minek csinálja, főleg ha ilyen vehemens a férje. Ha meg csinálja, akkor legalább vállalja be. Mondjuk azért kicsit kellemetlen volt, hogy egy általunk leejtett banánhéjon csúszik el a hétvégi dörzsikéje – hát majd most másmilyen dörzsikét kap otthon.

Pár pillanattal csöngött a telefon. Felveszem. Kukurusnyákné volt az, szipogva-bőgve mondta, hogy mondjam már meg, hogy most akkor mi is van, mert ő tényleg nem hozzánk készül, meg egyébként is, ő tényleg nem olyan, meg miegymás… hátmostmicsináljak. Kicsit vigasztaltam, aztán elköszöntünk egymástól.

…ebben a szent szúrásban szólt rám a recepciós, nagy lelkesen: Főnök, megvan a telefonszám, itt van, megtaláltam! – az arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, hogy azért annyira nem cseszte el a foglalást, ás hátha nem is lesz kirúgva. Nézem a számot. Hát…. nagyon nem volt ugyanaz. Kukurusnyáknénak Kukurusnyákné, Debrecennek Debrecen, csak a lényeg, a telefonszám nem stimmelt.

…vakarom a fejem, hogymostakkormivaaaaaaan?????

Az előbb hívtam föl Kukurusnyáknét, és be is bukott a témába. Akkor ez itt ez mi ez itt ez a szám?!

Kábé úgy néztünk egymásra a recepciósommal, mint két gyengeelméjű. De azért csak felhívom ezt a másik, elméletileg jó számot, mert csak nem hagyott nyugodni a történet.

Kicsöng. Föleszi egy hölgy. Mondom, kit keresek. Ő az. Mondom ki vagyok, milyen ügyben. Suttogni kezd, hogy semmi baj, köszönöm, hogy szóltam, semmi baj, csak meglegyen egy szoba, és persze, előre is köszöni a diszkréciót, majd a szokásos módon lerendezzük, tényleg semmi baj, érkezik pénteken ahogy szokott, viszlát – azzal leteszi a telefont.

….húbaz+. Ha eddig nem értettem semmit se, akkor most már pláne nem értek még annyit se…

Nekiültem gondolkodni, hogymsotakkormivaaaaaaaan?????

….és megvilágosodtam hirtelen…

Namost hagykérdezem már meg, szerinted mennyi annak a matematikai esélye, hogy egy azon városban, egy igen ritka családnevet viselő két különböző családnál, egyazon időpontokban utazzon el a feleség???? Nem tudod? Hát én sem. De szerintem saccperkábé egy a hatszázezermegegycsilliárdhoz. Gyakorlatilag erre nulla az esély. Illetve nulla volt. Merthogy most, itt és most, mindez megtörtént. Mindkét debreceni Kukurusnyákné rendszeresen járt el otthonról a hétvégéken: csak míg az egyik meetingelt, addig a másik mítingelt. Ez van…

…csekély jóvátételt jelenthetett Kukurusnyák úrnak, hogy bocsánatkérésünk gyanánt felajánlottunk számára egy  két személyre szóló ólinklúzív hosszúhétvégét nálunk, ahol természetesen az útiköltséget is cégünk számlájára írhatja. … mint ahogy az is, hogy a recepciós két perccel az eset után megkapta a „néhai” előnevet.

 

( *mint az a blog kezdőlapján is említettem, néhány név és helyszín elnevezése vagy megnevezése meg lesz változtatva, hogy lehetőleg minél kevesebb embert hozzak kellemetlen helyzetbe. Így a fenti történet valós verziójában nem Kukurusnyák volt az illető hölgy családneve, nem is Debrecenben lakott, ahogy én sem Tapajpüspökiben dolgoztam a Hotel Motelben. )

 

 

 

0 Tovább

Basszus-kulcs

Volt nekem anno egy nagyon fajin kis autóm, egy Ford Escort. Nem is volt vele soha gond – csak egyszer. Illetvehát tulajdonképp akkor sem…

Egy szép napon állnék ki a garázsból. Állnék. Merhogy a család másik autója, egy Ford Focus, ott parkolt a kapu előtt. Semmi gáz, bementem a slusszkulcsért, némi anyázás közepette elálltam a Focus-szal, majd kapu kinyit, és kiálltam az enyémmel is.

Nagysebesen elszáguldok intézni az intéznivalókat. Megérkez, leparkol, intéz ezt-azt – szóval a szokásos. Mikor végeztem, megyek a kocsihoz, akkor látom, hogy le van engedve az ablak… nézem a zárat, nincs is lezárva… húbaz+. Jó, hogy ki nem rámolták.

Namindegy, nagy kő esett le akkor a szívemről. Elővettem a zsebből a kulcsot, indítom a gépet – nem indul. Meg se mukkan, csak elfordul a kulcs. Aztaqrva…. miarepedtherevan?! Fordítom, nem mozdul. Annyit se mond, hogy nyikk… Nnnna, az én hatalmas autószerelő tudásomhoz csak ez kellett. Most akkor hogy lesz?! Kinyitom a motorháztetőt, szakértve nézek belefele, de csak a nívópálcát, az aksit, meg az ablakmosó tartályt látom benne. Meg egy csomó bizbazt, amiről lökésem se nem volt, hogy micsoda, vagy hogy egyáltalán kell e az oda. Úgyhogy nem lettem sokkal beljebb, de legalább a járókelőknek jól előadtam, hogy tudom, merre van a hányóra.

Még szerencse, hogy már akkor is olyan okos voltam, mint manapság: ugyanis eszembe jutott, hogy van egy ilyen asszisztant szolgáltatás, vagy mi. Szóval fogtam, és felhívtam a szervízt, hogy mi a tényálladék.

A vonal túlsó végén értetlenkedtek: van-e benzin, nincs-e lemerülve az aksi, miegymás. Mondom, ember, meg se nyikkan, nem reagál, biztos valami gáz van az imóbilájzerrel, vagy mittudomén, de valamit csináljanakderohadtgyorsan, mert kezdem elveszejteni a türelmemet. Mondom, idejöttem, semmi gond nem volt, mikor megindultam volna kábé fél óra múlva, akkor meg már meg se nyekkent a kocsi. Megamúgyis még csak fél éves, úgyhogy nehogymá ne induljon…

A diskurzus eredményeként kábé fél óra múlva jött Miszter szerelő. Nem az a kimondott Pirelli naptárfiú, hanem amolyan tökigolajos-kertésznadrágos-sörhasú szaki, méghozzá olyan tekintettel, mintha nem is ez lenne a dolga, hogy ezt csinálja. Najó, valamilyen szinten érthető volt a negatív hozzáállása, mert nem biztos, hogy a nap minden percében ilyen hülyékkel foglalkozott, mint amilyen én vagyok... Namindegy, kérte a kulcsot, hogymajdakkorőmostmajdakkor…. beült, indít: semmi. A kocsi még azt se mondta, hogy nyikk… csak a kulcs fordult el. Nézte a kulcsot, visszatette, semmi… Kivette a kulcsot, mondván, hátha csak az elem merült le a kulcsházban. Attól meg ugye behal az imóbilájzer szerinte. Szétszed, elem rendben, összerak, indít: egy nyikk se sehol… Ember kiszállt, akkor már ketten vakartuk a fejünket. Aszongya, ilyetőmégsosenem… de hát ez van. Biztos valami csip áthúzott a kábeleknél, nem tudja pontosan, de hogy nem mehhhhanikai a probléma, az biztoshótziher. Ez elektronikai lesz, azt meg vontatni kell, mert elszáll a vezérlés. Namosterre mit mondtam volna?! Szerintem is elektronikai lehetett a probléma, merugye a nívópálca is a helyén volt, meg az aksi is, az ablakmosófolyadék meg pláne. A ménkű az meg nem látszik, csak más az alkatrész tapintása. Úgyhogy bólogattam ott nagy okosan, hogy igen, ez biztos valami elektromos mittudoménmi…

Miszter Szerviz visszaadta hát a kulcsot, közben meg telefonált a kollégáinak, hogy kellene egy tréler, mert ezt most be kell vinni. Valami okosságot azonban mondhattak neki, mert megint jött hozzám, és kérte a kulcsot, hogy valamit megnyom a műszerfalon, valami szervízkódot vagy mit, mégaztazért megnézi. Kicsit kétkedve fogadtam az infót… merhogy a motorházon belül nemigen tudom, hogy az a sok tyúkbél az micsoda, de a műszerfalon azért csak eligazodom valahogy… milyen kódot akar ez beütni?!Hova?! Három gomb van - abból az egyik az elakadásjelző… Namindegy, mondom, ő a szaki, ha elqrja, majd kifizeti, mitbánomén. Adom a kulcsot, ráfordítja: és beindul a motor!!!! Hát, mit ne mondjak, úgy néztük a kocsit, mint esperes a dollibasztert… Indul, pöfög, röfög, húdef.sza… leállít, újraindít: újraindul. És még háromszor egymás utánPöcc-röff, ahogy kell. Most akkor hogy is van ez most akkor????

Namindegy, nem vitáztam. Végül is az autó elindult. A szerelő nem kért semmit sem, mert végül is semmit nem csinált, meghát amúgy sem látott még soha ilyet. A kollégáinak meg telefonált: a tréler sztornó, a kocsi mégiscsak elindult, nekedaqrvaanyádbéla, téllegelindult, jóvanhaggyámá, mingyámegyekvissza…. Szóval minden sínen lett a végére. Elszíttunk egy cigit, kölcsönösen kiveséztük, milyen nehéz a türhő kollégákkal az élet, majd pacsi, miegymás, majd ülök be és mennék – erre megint nem indul. Ráfordítom megint: egy nyikk se… Húbaz+…. Még jó, hogy a szerelő nem indult még el, úgyhogy mondtam neki, hogy te, gyeremávissza, hátmámegintnemindul.

Ember visszajön, beül, ráindít: tényleg semmi. Ráfordít mégegyszer: semmi. Hát, szerintem vágod, hogy mekkora fejvakarást rendeztünk ott sebtiben… mondjuk én alapból nem tudom sosem, hogy miért is megy az autó, de a szerelő meg szerintem ott a helyszínen legszívesebben visszaadta volna a diplomáját. Egy mentsvára volt, az elektronika, de most, hogy már egyszer elindult a gép, az is odalett. Átereztem csórikám helyzetét, hogy most akkor nem is tudja, hogy mit is mondjon… úgyhogy nem is mondott semmit. Legalábbis olyat nem, amit szívesen ideírnék. Mondjuk sok más egyebet igen, főleg olyan mondatokat, amiben legalább két tárgyrag van…

Namindegy, ez van. Ember megint telefonál: figyejjébéla, mégiscsak kell a tréler, nemszívatlakbaz+, mondomnemindul, úgyseindul, jóvammá, majdlepapírozom, tebaz+, váromakkor. Sejthető volt még nekem is, hogy most nem Ő lesz a hét dolgozója a cégnél, de hát most mit csináljak, nem miattam, hanem az autó miatt van ez az egész mizéria. Én nem tehetek róla.

Míg vártunk, visszaült a kocsiba. Beszéltük, hogy ilyet még nem is hallott, ezzel a típussal még ilyen tényleg nem fordult elő, ez valami random-imobilájzer-akármi lehet. Forgatja a kulcsot, az autó csak nem reagál. Én meg közben kint nézek ki a fejemből, hallgatva a szakzsargont mindenféle csip-izékről, szóval ott állok, zsebretett kézzel, mikor valamit megfogtam a zsebemben

…egy olyan izét

...egy olyan kemény izét...

…szóval egy olyan kulcsfélét

…egy olyan slusszkulcsfélét.

Kivettem a zsebemből a talált cuccot, és lám, mi volt? Egy slusszkulcsPont olyan, mint amilyennel épp a szerelő kínlódott épp a kocsiban. Húúúúúúúbakker….. ez most hogy? Kicsit félve mondtam emberünknek: te, figyu, nézdmármeg ezzel is... Nagykerek szemekkel rámnéz… szerintem ha levezetem neki a kétismeretlenes egyenletek térhálóban történő megoldását, akkor sem lett volna értelmesebb képe… szóval, elvette a kulcsot, ráindít: a motor meg beindul.

néztünk egy darabig…

…először a kocsit, majd egymást.

 

… aztán leesett a veddmárfel. Megértettük, hogy most akkor mi is van.

Én nemkicsit elvörösödtem – Miszter Szerelő meg nemkicsit kezdte el a röhögést.

Konkrétan akkor is visított, mikor megállt mellettünk a tréler. És amikor a trélersofőr is meghallotta a sztorit, az is elkezdte a rívást, de úgy, hogy taknyanyála egybefolyt.

Történt ugyanis, hogy mikor otthon elálltam a kapu elől a Focus-szal, nem vettem ki a zsebemből a kulcsát. Mikor meg az Escorttal leálltam, azt a kulcsot is zsebrevágtam. És mikor újra indulni akartam, a rossz kulcsot vettem elő. Aztán meg a jót. Majd mégegyszer a rosszat. Majd újból a jót….

Najólvan, mielőtt még nagyon összevisszavizelnéd magad a röhögéstől, hogy én milyennagyonhülyevagyok, azt azért tudd, hogy a Fordoknak tökegyforma a slusszkulcsuk. A kulcstartójuk meg azért volt egyforma, mert ugyanabba a szakszervízbe lettek hordva, azok meg ugye rátették a sajátlogós fityegőjüket. Úgyhogy hidd el, akár Te is járhattál volna így…

Végül is a szerelők elmentek. Nem kértek semmi fizetséget – szerintem eszükbe sem volt, olyan kész lettek egy pillanat alatt. Meg gondolom, elég lett nekik a sztori is. Ilyet még úgysem tapasztaltak.

Én meg mikor hazaértem, jól leb.sztak, hogy hol a ’csában voltam több, mint két órát, mikor csak egy tíz percre ugrottam el. 

….nem mondtam semmit, csak a slusszkulcskarikára fölfűztem egy négycentis plüssfigurát.

De csak a Escortéra.

…érthető módon.

 

 

 

0 Tovább

Trabi

…mennyire lehet hülyét csinálni az ember fiának magából? Nagyon. Főleg, ha nem akarja…

Már több, mint két évtizede annak, hogy egy igen nívós étteremben kezdtem dolgozni csálingerként. Jó hely volt nagyon, elegáns, akkoriban sikk volt odajárni étkezni – nekünk pedig rang volt ott dolgozni. Tudatában volt ennek mindenki: úgy a vendégek, és úgy a személyzet egyaránt. Ennek megfelelően maximális hivatástudattal végezte mindenki a munkáját. Akkora volt oda a túljelentkezés, hogy a legapróbb hibáért is azon nyomban a helyszínen történő nyilvános főbelövés, akasztás, felnégyelés, karóba húzás, kerékbe törés, vízbefojtás járt, majd természetesen a kirúgás következett – így, ebben a sorrendben. Éppen ezért úgy dolgozott mindenki, mint a kisangyal. A vendégek pedig külön értékelték, hogy semmi komolytalanság nem volt tapasztalható nálunk…

…egy darabig.

Merthogy azért egy suttyó hülyegyerek – igaz, akaratán kívül – megtörte ezt a jeget. Olyannyira, amennyire csak egy suttyó hülyegyerektől kitelik. …szóval nagyon. De nagyon.

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik más. Vége lett az déli forgalomnak, a konyhai dolgozók megkezdték az előkészületeket az esti munkához, a felszolgálók rendberakták a hinterplaccot – miegymás. Viszont a délután további része (mint mindig) ekkor is különösebb feladatok nélkül telt. És mit tesz ilyenkor az Isten barma? Hát baromkodik. Mi meg ott főleg azért, mert máskor nem lehetett, ésazért tudniillik, hogy mindenki csak emberből van, a humor iránt való igény pedig az ember sajátos tulajdonsága.

Szóval, ment a hülyeség hátul. Azon a napon valami miatt az volt a téma, hogy melyik autónak milyen a hangja – az akkoriban újdonságnak számító, egyre több nyugati csoda mellett milyen nevetséges a trabant hangja. Olyan rammmtamtamtammm…. és egymással versengve próbáltuk minél valóságosabban előadni az említett autócsoda hangját. Egyre több kolléga szállt be a rögtönzött hangutánzó versenybe, és már majdnem kihirdettük a győztest, mikor vendégek érkeztek.

Délután lévén az a két ember volt egyedül az egész étteremben. Az ablak mellé ültek, az egyik legkedveltebb helyre. Szépen fogyasztották a fogyasztanivalót, én pedig a szokásoknak és előírásoknak megfelelően ott álltam a pultban, szemben a vendégekkel, hogy egyetlen szempillantásukra azon nyomban készségesen ott teremjek náluk.

Viszont pont a délutáni pauze miatt nem kicsit voltam agyilag lelassulva (najó, hozzájárult ehhez a nemrég félbeszakított baromkodás is). Ott álltam hát nagy bambán, elfoglalva a saját gondolataimmal, szemeimben végtelenre állítottam az optikát, és tekintettem ki a fejemből – persze a vendégek irányába, hogy azért olyan nagyon gyanús ne legyen a dolog.

A baj viszont itt kezdődött… ugyanis a vendégek mögötti ablakon pont kiláttam a forgalmas főútvonalra. És a baj ott folytatódott, hogy az úton hirtelen megjelent egy bilikék trabant… majd a baj azzal tetőzött, hogy bambaságomban előjött az agyam rejtett zugaiból a hülyeség – ami mára már megszokott, de akkor és ott ez elég gáz volt.

… a kedves vendég elkezdett úgy röhögni, hogy kiköpte a levest a szájából, magára és a vele szemben ülő hölgyre egyaránt, majd egyszerre köhögött-prüszkölt-nevetett-sírt. Én meg nem tudtam hirtelen, hogy most akkor mi is a nagybüdöshelyzet. Mikor aztán kapcsoltam, akkor meg azt nem tudtam, hogy felmosóért szaladjak-e, vagy a vendéget veregessem hátba, hátha abbahagyja a köhögést, vagy egyszerűen csak mentőt hívjak hozzá…

Úgyhogy nagy logikusan úgy csináltam, hogy inkább ne csináltam volna sehogy: odamentem a delikvenshez, és a hangedlimmel próbáltam meg letörölni az öltönyéről a húslevest. Viszont erre a kedvesvendég még jobban elkezdte a nyerítést, de olyan szinten, hogy az addig az irodában leledző főnök is előjött, hogy megnézze mi is a helyzet…

…merthogy az történt, hogy amikor nagybambán néztem ki a vendégek feje fölött az ablakon az útra, a hirtelen felbukkanó trabant láttán beindult nálam valamiféle Pavlovi reflex – minek folytán hangosan kicsúszott a számon, hogy rammmmtamtamtammm

…szerencsétlen vendég meg csak annyit tapasztalt mindebből, hogy egy szép étteremben ül, ahol andalító zene szól, majd hirtelen a pultban az addig vigyázzban álló – ámbátor bambán bámuló - pincér minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje nézve azt mondja, hogy rammmtamtamtammm

Mikor a főnök próbálta megtudakolni, hogy most itt akkor most mi is van, a vendég még nem tudott beszélni. Én meg nem nagyon akartam. Úgyhogy a páciens partnere, a hölgyike próbálta meg felvázolni a helyzetet, bár ő meg csak annyit tapasztalt, hogy a vele szemben ülő párja hirtelen telibeköpi levesssel…

De végül is kábé negyedóra múlva – mikor a vendég Úr valamelyest lenyugodott - a góré is megismerkedett minden részlettel. A jelenlévők közül akkor már senki sem hitte azt, hogy idióta vagyok. Mindenki pontosan tudta, hogy mekkora idióta vagyok.

…mindeközben én meg csak álltam ott, kezeimet tördelve, várva a helyszínen történő nyilvános főbelövést, akasztást, felnégyelést, karóba húzást, kerékbe törést, vízbefojtást, majd természetesen a kirúgást. Vágod, hogy milyennagyon jól éreztem magam. Konkrétan egy elegánsan végrehajtott szeppukun gondolkodtam…

…végül főnökömnekem is elkezdett röhögni… de csak úgy a maga visszafogott módján. Úgy, hogy a hozzá nem értő külső szemlélőnek inkább csak úgy tűnt, hogy sír. De azt nagyon.

Majd felém fordult, és mintegy konklúzióként a halálravált tekintetembe csak annyit mondott: Húdehülyevagytebazdmeg…. … … majd könnyes szemmel, a visszafojtott röhögéstől rázkódva hátrament az irodába.

…én az eset után még nyolc évet húztam le abban az étteremben. Magam sem tudom, hogy miért.

Gondolom azért, mert mégegyilyen hülye azóta sincs a gasztronómia világában.

 

…de az is biztos, hogy a személyzet tagjai az eset után pár hónapig egy emberként sírva röhögtek, mikor trabantot láttak valahol…

 

 

 

0 Tovább

Szilveszter

…a történet két részből áll: az első rész, a buli kezdete, és a második, ami reggel történt. A közötte levő időszak valahol és valamiért elveszett a kollektív tudatalattiban…

1.,

Az érkeződés a szokásos módon történt. Szépen sorban jöttek a népek, hozta mindenki a hoznivalót, nem mintha a „kincstár” nem bővelkedett volna ilyesmivel – de így legalább duplaannyi elfogyasztanivaló lett.

Amint mindenki megérkezett, elhangzott  az áldás, hisz tapasztalatból tudtuk, hogy érdemesebb ilyenkor elmondani a jókívánságokat egymásnak, mert a későbbiekben nem biztos, hogy el tudjuk mondani – no nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert talán nem leszünk képesek beszélni.

Zene felhangosít, háttérzaj megnő, sztepcipők fölhúz, indul a mandula…

2.,

…mikor kitisztult a látásom (nekérdezdmikor, foggggalmamsincs) a következő látvány tárult elém: az egyik srác a fekpadon aludt, a kezéhez szigszalagozott súlyzókkal –  mintha edzeni akart volna az éjjel, csak nem volt elég erős, mi meg segítettünk neki, hogy el ne ejtse a súlyokat. Rémlett valami ilyesmi. Egy másik a kanapén durmolt, kissé lejjebb volt csúszott nadrággal, és a nagyképernyős TV volt az ölében – bevillant, hogy mintha éjfélkor megfogadta volna, idén meghúzza Bijonszét… hátööööö…. szerintem megtette. Egy harmadik srác a földön aludt, félmeztelen, melltartóban – ezt nem tudtam értelmezni.

Vágod, hogy a wc ajtót kicsit félve nyitottam ki: tényleg egy tigrisre számítottam. De nem volt tigris. Csak egy haver, aki ott aludt…

A másik szobában senki nem volt (ééééérdekes….), a konyhában pedig – kapaszkodj meg – ott kávézott a szomszéd néni… aki ha jól emlékszem valamikor átjött, hogy legyünk csendesebben, mert ránkhívja a nénósautót….

…nnnna itt adtam föl a harcot, és mentem el aludni.

Bőven elég, hogy ennyi talányt megfejtsek rögtön év elején…

….

 

….

 

….

 

Az az igazság, hogy a fent leírt második pont tartalma az utolsó betűig kamuKitaláció. Fikció.

De tedd a szívedre a kezed: csumára elhitted, és beindult az a mocskos fantáziád, hogy mi is történhetett a közbeeső időben… hogytemilyenvagy!

Viszont akkor jogos a kérdés: mi is történt?

Az úgy történt, hogy a csapat egy része hazament kábé foggggalmamsincs mikor, szerintem háromkor, de üssenek agyon, ha pontosan tudom, mert nem néztem az órát. A kemény mag reggel hétkor távozott kevésbé öles, ám annál bizonytalanabb léptekkel, és az igazi harcosok, a valódi béközép háromnegyed tízkor fogta meg a kalincsot, hogy mostmárakkor télleg, de télleg elindul haza, mert fáradt. Én meg még le se feküdtem az idén…

…ami pedig a közbeeső idő alatt történteket illeti: nos, az maradjon a mi titkunk. Ami ezen négy fal között történt, az ezen négy fal között is fog maradni.

De azért vágod: olyan nagyon uncsi nem lehetett a buli, ha eddig tartott…

 

 

 

0 Tovább

Üresjárat

… több, mint harminc éve történt – viszont családunkban azóta is vidáman emlegetjük az alábbi történetet. Ez az a sztori, amire azt szokták mondani, hogy illllyen niiiiiincs …

 

Mindig az Édesanyám vitt engem és az öcsémet az óvodába. Édesapám akkori munkarendje nem tette lehetővé, hogy a reggeleket velünk töltse, így elég egyoldalú volt a reggeli készülődésben közreműködő személyek részvétele. Ha nagy ritkán otthon volt, akkor természetesen Ő is részt vett az öltöztetés nagyon nem egyszerű folyamatában, hogy majd  a két szülő együtt szállítmányozzon el bennünket, hogy addig is legyen egy kis csendesség-békesség otthon, míg a két büdöskölök délutánig haza nem ér.

Ám egyszer csak úgy hozta a sors, hogy Anyumnak korábban kellett mennie munkába, így egyedül Faterra hárult az oviba való transzport lehetősége és kötelezettsége (na jó, velünk éltek a nagyszülők is, úgyhogy segítettek Ők is). Jóanyám a már az előző napon a lelkére kötötte: sapka sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak. Jóapám meg szorgosan jegyzetelte a fejében, hogy sapa sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak.

Az ominózus napon szépen felöltöztetett bennünket, sapka sál kiscsizma nagykabát, hideg van, meg ne fázzunk, meg úgyis majd az udvaron játszunk - és menet volt. Mi meg igyekeztünk ketten nem négyfelé szaladni, merazért ha jól emlékszem, igen jó gyerekek voltunk akkoriban (ahogy manapság is...).

Szóval, mentük Fater után, hogy dejó, megyünk oviba a Wartburggal – közben meg igyekeztünk nem nagyon agyonütni egymást amolyan jótestvér módra.

Jóapám kinyitotta a garázsajtót, majd a kertkaput. A bajokat megelőzendő, óvón utasított minket, hogy várjuk meg, míg kiáll a kocsival, addig álljunk szépen a fal tövében, nehogy a nagy rendetlenségünkben még a kerekek alatt kössünk ki. Utána majd beszállunk, és elvisz minket szépen az óvodába.

Így is lett…

…azaz csak majdnem így lett.

Fater kiállt a kocsival. Nagy álmosan elindult az óvoda felé, útközben figyelve, nehogy a két gyerek a hátsó ülésen nagyon összerázkódjon (ne feledd, itt még az az idő volt, mikor a kocsiban nemhogy gyerekülés, még biztonsági öv sem volt hátul!). Szóval, a szokottnál is óvatosabban és megfontoltabban közlekedett a reggeli csúcsforgalomban – és talán még elégedetten meg is jegyezte magában, hogy milyen jólnevelt két fia van, hogy kora reggel legalább a kocsiban nyugton maradnak, nem ugrálnak, nem marják egymást… merugye azért már akkor is szerettünk autóban utazni. Mikor az ovihoz ért, leparkolt, kiszállt, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját...

Mikor Fater szólt, hogy álljunk szépen nyugodtan álltunk a fal tövében, mi természetesen szót fogadtunk, és vártuk, hogy kiálljon a kocsi. Nagyszépkerek szemekkel néztük az NDK akkori autócsodáját, a khakiszínű Wartburgot (azé nenagyon ugráld a hátraszaltót: akkoriban ez a gép megfelelt egy mostani Opelnek), ahogy elegánsan kigördül a garázsból, át az udvaron, szépen kikanyarodik a kertkapunk, és egy pillanatra megáll az utcán. Mi pedig ekkor sapkában, sállal, kiscsizmában és nagykabátban elindultunk felé, hogy beszállva a hátsó ülésre, szépen lecsorogjunk az oviba – merthogy mi már akkor is nagyon szerettünk autóban utazni. Akkor csendben voltunk (általában), és bociszemekkel csodáltuk az ablakon át a fenenagy forgalmat, meg a sok autót, buszokat, miegymást. Szóval,  mentünk az utó felé, amikor az egy pillanatra megállt, csak annyira, míg Fater hátramenetből egyesbe rángatta a kormányváltót, és elindult – nélkülünk.

…mikor Fater a ovinál kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy a hátsó ülés üres. Vakarta a fejét is rendesen, hogy ezt most akkor most ez hogy is van akkor most… az ülés alatt sem voltunk, menet közben nem estünk ki, erre tisztán emlékezett… akkor ez most akkor most hogy is van ez?

…közben mi meg már otthon nagyban játszottunk a nagyszülőkkel, akik a röhögéstől könnyes szemekkel tébláboltak körülöttünk. Mikor Jóapám hazaért, jóízűen hátbaveregették, hogy biza’ ez nagyon jól sikerült. Sapka sál kiscsizma nagykabát, semmi nem lett elfelejtve, csak épp a két gyerek maradt itthon…

Jóapám mentségére legyen megjegyezve, ma már én is át tudom érezni az akkori helyzetét: a szokásos reggeli rutin nem kicsit borult föl azzal, hogy oviba kellett bennünket vinni. Nekem is ki szokott maradni egy-két nem megszokott mozzanat az álmos reggeleken - és végsősoron Neki is csak egyetlen egy mozzanat maradt ki. Mondjuk Nála történetesen az, hogy nem ültetett be minket a kocsiba...

...

...

…talán mondanom sem kell, hogy aznap nem mentünk oviba.

…szerintem azt sem kell ecsetelnem, hogy Drágakedvesédesanyámnak mi volt a reakciója, mikor hazaérve előadták neki a reggeli sztorit (bár erre teljes részletességgel nem emlékszem).

De azt meg merem kockáztatni, hogy aznap este Jóapám nemigen nevetett őszintén….

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések