blogomnekem

Most sem vagyok olyan ember, aki szívesen megül egy helyben, és semmit se nem csinál – értelemszerűen régebben sem volt ez másként. A volume és a cselekmény nyilván változott azóta, de egyéb más nemigen.

Gyermekkoromban minden nyarat a falusi nagyszüleimnél töltöttem. Nyilván a szüleimnek pont elég volt az iskolaidőszakban elviselni engemet (amit így visszagondolva meg is értek), a nagyfateréknek meg pont elég volt belőlem az a két hónap, amit a náluk voltam. Nekem meg persze tök jó muri volt városi gyerekként belecsöppenni a falusi életbe, sok érdekes dolgot megtapasztaltam – namegpersze sok érdekes dolog éppen azért történt meg, mert azt én megtörténté tettem. Egyszómintszáz: áldott jó gyerek voltam mindig is…

Nagyszüleim takaros házban éltek, az ottani mértékkel kötelezőnek mondott kis gazdasággal. Bazinagy kert (mai elnevezéssel élve: konyhakert), bazinagy udvar a jószágoknak, és a ház mellett egy szépnagy rét, amin feledhetetlen időket töltöttünk.

A történet idején talán a kilencedik életévemet taposhattam. Sok feladatom nem volt akkoriban, csak a játék. A nálamnál három évvel fiatalabb öcsémmel játszottunk is mindig, ahol és amit csak lehetett.

A bajok akkor voltak, amikor nem csak ott és azt játszottuk, amit lehetett…

Bevett szokás volt mifelénk az, hogy a birkákat pányván kitettük a gyepre. Nemérted, mi?! Miértisértenéd…. Naakkor elmagyarázom, de csak neked, hogy értsed: fogsz egy birkát, kötsz a nyakára egy vastag nyakörvet, arra egy hosszú láncot, a lánc végét egy karóhoz kötöd, amit leversz a földbe. Az így kapott biofűnyírót pedig kihelyezed egy rétre, és elvan a végzés. …és mielőtt szólnál az állatvédőknek, tudd, hogy ez akkoriban, a nyolcvanas évek elején mindenhol így volt. Sőt, nemcsak a birkát pányvázták ki, hanem a marhát is, a kecskét is, de még a kotlóstyúkot is. És nem, egyik jószág sem lett tőle idegbeteg, nem lett vad, pusztán azért, mert ez így volt rendjén. És kapaszkodj meg: mindegyik háziállat a fazékban vagy a tepsiben végezte anélkül, hogy végrendelkezett volna. Úgyhogy ha ezzel kapcsolatban ellenvetésed van, akkor most ne olvass tovább, mert lesz ennek a sztorinak csúnya vége is.

Szóval, a reggeli órákban, mint mindig, akkor is ment egy birka a fűre. Vályúban víz neki, takarmánynak meg ott volt az egész gyep. Estére a birka rendszeresen degeszre ette magát, mert amíg a lánc engedte hatósugaron belül füvet látott, azt mind egy szálig lelegelte. Így a jószág is mindig jóllakott, a gyep is mindig rövidre volt vágva, és nem mellesleg a trágyázás is meg lett oldva.

Az ominózus nap is kint játszottunk a réten az öcsémmel. Mit játszottunk? Kovbojost. Mint szinte mindig. Az akkor menő volt. Egyikünk volt Gonjkónitics, másikunk meg Oldsatterhand. Aztán cseréltünk. Mondjuk a bozdafából készített íjat nemigen akartuk odaadni egymásnak – a nádból készített vesszőket meg pláne nem.

A játék menete szerint éppen menekültünk a meszkalérók elől. Futottunk, mint akit tényleg kergettek, közben meg ordítottunk hátrafelé, hogy „meszkálérók, meszkálérók!” – neröhögjél, teisígyjáccottál mindig. Tudom, mert mesélték. Szóval, futottunk, mint akiket tényleg kergetnek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyébként addig békésen legelésző birka futásnak ered. Hamar rájöttünk, hogy előlünk fut, hiszen csórikám nemigen értette azt, hogy miért fut felé két embergyerek ordítozva, hadonászva, ő valszeg csak azt értette az egészből, hogy ez itt neki most nagyon nem lesz jó, tehát futnia kell.

Pedig ha tudta volna szegény birka, hogy pont akkor nem lesz semmi baja, ha egy helyben marad! Dehát az akolban nem képezték ki rendesen a birkatürelemre…

Ugyanis ahogy futott, hirtelen el is esett. Hiszen a lánc, amihez ki volt kötve, az véget ért. És ahogy véget ért a lánc, úgy ért véget a futás is – és lett belőle egy hatalmas nagy előreszaltó.

Öcsémmel ketten megálltunk, hirtelen nem értettük a történést. Majd miután összeraktam az agyamban az összeraknivalókat, biztatóan kisöcsémre néztem, és azt mondtam neki, hogy megvan az új játék…

…és tényleg meglett aznapra az új játék….

Bár először tényleg az ellenséges indián törzs harcosai elől menekültünk, akaratlanul is elkövettük azt a hibát, hogy a kipányvázott birka felé futottunk. Az meg – mint ahogy fentebb írtam – azt hitte, hogy őt kergetjük. Mindezt tapasztalván én úgy határoztam, hogy a játékban eztán a birka lesz a kommancs törzs, és mi meg jól megtámadjuk. Azaz, ordítva felé fogunk futni, és milyen jó lesz majd látni, ahogy a birka hatalmasat zakózik a lánc végén.

Így is lett.

Futottunk ordítva, a szegény jószág meg nyaka közé kapta a lábait, és futott, mint akinek muszáj. Aztán meg taknyolt egy hatalmasat, mert azt meg tényleg muszáj volt neki.

Ezt játszottuk egy darabig. Hogy meddig, azt nem tudom, de hogy nagyon sokszor elesett a birka, azt biztos. És most tedd le szépen a telefont, ímélt se írjál senkinek, főleg az állatvédőknek ne… egyrészt azért, mert látom, nem figyeltél, mindez bazi régen volt, elévült a dologk, olyannyira, hogy már arra sem emlékszik senki sem, hogy milyen íze volt karácsonykor ennek a birkának, miközben ott feszített a hagymástörtkrumpli mellett a tányéron. Másrészt azért ne, mert ha lenne egy időgépem (ami sokak szerencséjére nemvan), akkor most visszamennék az időben, és igencsak nyakoncsapnám múltbéli önmagam, hogy miért ilyen hülye, hogy kipányvázott birkákat kerget. És nem, nem szólt volna rám akkor érte semmiféle omduccmani szervezet sem. Úgyhogy vagy olvasol tovább nyugodtan, vagy nyomsz egy eszket a bal felső sorban, de erről többet nem akarok beszélni.

Szóval a birka vagy százezerszer dobott egy előreszaltót. A végén már akkor is futásnak eredt, mikor mi ketten csak ránéztünk. Szerencsétlen biztos sokkot kapott, és gondolom, már nagyon elege lett az egész mókából. Persze nekünk nem. Mindaddig nem, míg az egyik ilyen nekifutásos menet után a várt birkaelesés elmaradt…

…a lánc végén, ahol egy hatalmasat kellett volna esni a jószágnak, nem történt semmi egyéb, mint az, hogy a birka futott tovább. De nagyon gyorsan.

Földbe gyökerezett a lábunk hirtelen. Nem tudtuk mire vélni, hogy mostakkor miisvan. Aztán rájöttünk nagynahezen.

Annyit rángatta a birka a pányvát, hogy az kilazult a földben. És minél többet rántott rajta eséskor, annál lazább lett. Minek végeredményeképp az utolsó futásnál kijött a helyéről, így a jószágot már nem kötötte semmi a portánkhoz – hozzánk meg végképp nem.

Mire leesett a veddmárfel, a birka már nagyon messze járt. Nyílegyenesen vette célba a horizontot, és úgy futott, ahogy a torkán kifért. Amit a mai eszemmel meg is értek – de az akkorival aligha. Mentünk mi egy darabon utána, dehátugye nekünk összesen volt annyi lábunk, mint a birkának, nomeg minket nem is kergetett senki sem.

Úgyhogy pár perces egyre lassúbb futás után feladtuk a keresést, egyrészt a fáradság miatt, másrészt meg már nem is láttuk a birkát, olyan messze járt.

Nademostakkormilegyen?

Hogy mondjuk el otthon, hogy eltűnt a birka?

…vakartam is a fejem de rendesen.

De miután én már akkor is a problémák nagy megoldómestere voltam, hirtelen nagyon jó ötlet jutott az eszembe! Miszerint: még alig van dél. A birkát este kell bevinni. Addig nem szólunk róla, és ha nem lesz meg, hát nem lesz meg, mi semmit nem tudunk róla, hiszen mi olyan áldottjógyerekek vagyunk, nemtudunkmi semmitsenem. Főleg én ugye. Namegpersze, ahogy nagyszüleimtől hallottam, a jószág mindig hazatalál. Úgyhogy az is lehet, hogy estére visszajön a birka – bár mondjuk ezügyben már akkor is hatalmas kétségeim voltak, ismerve az előzményeket, hogy miért is szaladt el a szerencsétlen.

Fújtunk hát egy nagyot, és mintha mi sem történ volna, bementünk ebédelni.

Talán mondanom sem kell, hogy a nap hátralévő részében két olyan áldott jó gyerek, mint amilyenek mi voltunk, nem volt az egész földkerekségen se. Fülünket-farkunkat behúzva közlekedtünk, egy pisszenést se szóltunk, és igyekeztünk mindenben a legnagyobb segítségre lenni.

Szegény nagyanyám! Egész álló délután dícsért bennünket, hogy még két ilyen áldott jó gyerek, mi amilyenek mi vagyunk, nincs is az egész földkerekségen se. Nem tűnt fel neki, hogy mi, akik amúgy alapjáraton is pörgünk annyit, mint másik öt gyerek padlógázon, most nem csinálunk más egyebet, csak sertepeltélünk körülötte. Pedig ha tudta volna az igazat!

De ahogy szokták mondani: ki mint vet, úgy alussza.

Eljött a késő délután, majd esteledni kezdett.

Nagyanyám pedig elindult ki a birkáért a gyepre…

…

…

Ahogy ment ki a portáról, bennünk minden egyes lépésénél egyre jobban omlott össze a világ. Mi lesz most? Hogy lesz tovább? Mi fog történni? Okés, megvolt a terv, de hát az még nem egy életbiztosítás… főleg úgy, hogy a jószág igen nagy kincs volt már akkoriban is…

Ahogy nagyanyám kiért a rétre, észrevette, hogy nincs meg a birka. Ami mondjuk nem volt nagyon nehéz, lévén, hogy a hatalmas füves terület sivárságát és monotonságát mindeddig egy pont tette színesebbé: a birka. Ami most éppen nem volt ott.

Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. Miért is értette volna? Hisz eddig minden este ott volt… Kérdőn felénk fordult: - Hol a birka, gyerekek?

Már épp válaszolni készültem, hogy „milyenbirka”, vagy hogy „minemtudjuk” vagy hogy „aztsetudtuk, hogy van birka”, mikor öcsémnekem összeroppant a hatalmas lelki teher súlya alatt, és elkezdte a rívást. A puhap.cs… Taknyanyála egybefolyt, úgy bőgött, közben meg alig érthetően mondta, hogy „ehelelkehergettühükkk”… …a vamzer…

Nagyanyámon látszott, hogy sem a szemének, sem a fülének nem hisz. Aztán amikor felocsúdott, levette kendőjét a fejéről, és jobb híján azt vágta hozzánk. Persze mi szaladtunk előle, mert okés, hogy a birka lekörözött bennünket, de emberi mértékkel igen fürgék voltunk mindketten – úgyhogy a verést megúsztuk.

Aztán persze, mikor kissé lenyugodtak a kedélyek, épp csak annyira, hogy nagyszülém első gondolata ne az legyen, hogy elás minket a ganédombon, illetőleg kisöcsémet már ne rázza a rívás, töviről hegyire fel kellett vázolnunk az eseményeket. Nnnna, akkor kapta nagyanyám a második agyfaxt azon a napon….

…jött az este, és vele együtt a nagyapám.

Mi akkor xartunk be aznap harmadjára. Először akkor, mikor elfutott a birka, másodszor akkor, mikor nagyanyám ment ki a gyepre, és harmadjára akkor, mikor nagyfatert megláttuk leszállni a bicikliről. Tudtuk jól, hogy az öregnek első a jószág, aztán szép sorban a világ összes többi dolga. És mi meg megrövidítettük a leltárt egy cseppet….

Mikor az eset ismételten felvázolsára került, a várt szidalom helyett nem érkezett semmi. Csak egy olyan igen érdekes arckifejezést láttunk a nagyapámon, amit akkor még nem tudtam hova tenni. Majd csak jópár év múlva, mikor én is szülő lettem, akkor értettem meg ezen arckifejezés lényegét. Furcsa grimasz volt, ami mint mára kiderült, egy hivatalból igen nehezen elfojtott vigyorból született. Hiszen mégsem lehet együttérzően mosolyogni olyanon, amin nem kellene, de a szíve mélyén az ember ilyenkor röhög, mint az állat. Hát, valami ilyesmit élt át nagyfaterom is akkor.

….

….

A következő pár nap valóban eseménytelenül telt számunkra – és szerencsére más számára is. Valóban jó gyerekek voltunk. Szót fogadtunk, nem hangoskodtunk, és az indiános játék sem ment olyan vehemensen. A megszokott meszkalérótámadások elmaradtak, helyette a horizontot figyeltük, hátha feltűnik ott az elkergetett birka.

…

…

Harmadnap aztán kiabált be a kapun valaki.

Megyünk, nézzük ki az.

Az ötödik szomszéd az utcából.

Kalapját félretolva kérdezte nagyapámtól:

- Pistukám, nem a tiedé véletlen az a birka, lánccal a nyakán? Ott legel az enyimim közt, gyere mán el érte…

Ha valalkit átvezényelnek egy másik munkahelyre, az kénytelen kelletlen, de tudomásul veszi a történéseket. KIvéve akkor, ha az érintett személy nem egy személy, hanem egy jószág....

Valamikor, réges rég, amikor beköszöntött a csodálatos szocccalizmus, a nép önként és dalolva adta be a közösbe a javait, egy szebb és boldogabb jövő érdekében. Követve az akkori divatirányzatot, nem tett másként Nagyapám sem.

A bazinagy közös mindenségben dolgozott mindenki, ha kellett, ha nem. Lázasan építették a dolgozók mindenhol a nép jövőjét, serényen tevékenykedve minduntalan. Értelemszerűen ebből sem maradt ki az Öreg.

Faluhelyen ez a nagy össznépi termelés a termelő szövetkezetekben összpontosult. Az egész falu apraja nagyja ott dolgozott, aki nem, az nem is volt rendesember. És igen, Nagyapám is kivette részét a tevékenykedésből.

Öregem, miután egész életében lovakkal foglalkozott, adta magát a helyzet, hogy nem a földeken, hanem az istálló környékén építette a rendszert. És ha már úgyis kocsis volt a felvilágosodás előtt, a téjeszcsében sem kapott más titulust: igaz, ott csak a lovas kocsi volt rendelkezésre állva.

Szokványos helyzet, szokványos eszközpark – nem volt ez sem különb, mint bármelyik más termelgető szövetkezés. Ugyanazt csinálták, mint jópár száz éven keresztül, jól értettek hozzá. A bajok forrása mindig az volt, hogy a vezérkarban az elvtársak nemigen értettek sokmindenhez.  Amihez igen, annak viszont vajmi kevés köze volt a szoccccalista mezőgarázdálkodáshoz.

….és ebből lettek bajok. Nem is kevesek.

Egy szép, késő tavaszi nap Nagyapám szokásához híven felült a kerékpárra, és elindult foganatosítani az aznapi tervgazdálkodást. Nem volt nagy csoda ez, ezt csinálta minden nap – ugyanazon munkafolyamat, ugyanazon emberekkel és jószágokkal. Sok változatosság nemigen volt benne. De az a nap mégis másként alakult.

Mikor odaért az istállóhoz, látja ám, hogy a téjeszelnök elvtárs nagyban parolázik valakivel, akinek szintén olyan nagyon téjeszelnökös kinézete volt. Messze kitűntek az istálló addig megszokott színezetéből, mert a műbőr endékás szandál a kötelező barna zoknival, a szürke szövetnadrág a tökig kigombolt aprókockás inggel nem feltétlen a rendszeresített viselet volt az állatállomány körül. Közelebb érve feltételezése bizonyosságot is nyert: a saját elnökelvtársa bemutatta neki a szomszéd falu elnökelvtársát, majd utasította, hogy fogjon be a kocsiba, de hamarást, mert mostan szemrevételezés lészen bizoccságilag.

Nagyfater rántott egyet a vállán. Pont mindegy volt neki, hogy miért fog be a lovaskocsiba, márcsak azért is, mert a munkáját minden nap így kezdte: befogott a lovaskocsiba. Ha most ezt az elvtársak szemrevételezni óhajtják, akkor vételezzék szemre. Nagy különbség úgyse nagyon szokott lenni: a lovak ugyanazok, a kocsi szintén, a kocsis meg akkor is kocsis, ha libatollas csákó helyett épp most a fekete műbőrkalap volt a meghatározott divatirányzat.

Felszerszámozta hát a két lovat, kivezette őket, és seperc alatt ott feszített a bakon. A két nagyonokosember meg felkászálódott mellé, és elindult a menet.

Körbekocsikáztak a téesztanyán, közben meg a két főmufti elégedetten szemlélte a lovakat. Mint utóbb kiderült, azzal a célzattal ment a nagyvizit, merthogy a járástól jött a határozat: a jobb termelés érdekében a helyi kancát át kell vinni a szomszéd falu téeszébe, hogy az ott lévő csődörrel karöltve a jószágállomány is erősítse az harmadik ötéves terv előirányzott mutatóit. Éshogy a darabszám leltárilag azért ne nagyon változzon, onnét cserébe hoznak majd egy másik kancát.

Az ötlet egyébként baromi jó volt, hiszen nevezett helybéli kanca, a Szellő, a Nóniusz fajta igencsak szép, büszke teremtménye volt, míg a másik faluban lévő kanca pedig a Lipicai fajtát hivatott ezen a környéken képviselni. Nem meglepődni: akkoriban még nem volt divat Hungaricumnak titulálni bármit is, hiszen minden Magyar volt, nem volt mire azt mondani, hogy idegen tőlünk. Magyar volt a birka, a tyúk, a sertés, a tarkamarha, és az olyan mára már űbertrendinek számító lófajták, mint a Nóniusz, nem volt több a téesztanyán, mint egy egyszerű igásló.

Kocsikázás közben a helybéli elvtárs nagyban dícsérte az érintett szürke kanca büszke járását, meg a pejkó tüzességét, míg a szomszéd elvtárs pedig elismerően nyilatkozott az érintett szürke kanca büszke járásáról ás a pejkó tüzességéről. Nagyapám meg gondolatban elküldte őket a halál vérveres baltanyelére, merthogy a szürke az deres volt, és azért volt büszke a járása, mert éppen sárlásban volt, a pejkó, ami pedig sárga volt, annak nem tüzes volt a járása, hanem langelt a bal hátuljára, mert a központilag meghatározott vasalás csak következő hétre volt előirányozva. Szólni mégsem szólt, mert örült neki, hogy legalább a sárga heréltet nem nevezte kancának az elnökelv – aki a múltkorában a sertéstelepen az egyik vágósúlyban lévő ártányt méltatta dícsérő szavakkal, hogy milyen szép coca…. Mikor meg jött a fiallás ideje, akkor meg ha tetszett, ha nem, a nevezett disznónak is fialni kellett: de megoldották ezt is, legalábbis papíron. Több malacot írtak a leltárívre, és elvan a végzés. Erről szólt az egész rendszer. Úgyhogy hamar kiderült, hogy a bakon két ember csak díszpélónak volt ott, mert a lovakhoz annyit értettek, mint nagyfater a csillagászathoz. De hát a járásról jövő felsőbb utasítás őket is érintette, úgyhogy csak ott kellett lenni okoskodni…

A szemle végeztével aztán egymás kezébe csaptak, kölcsönösen vállon veregették egymást, majd közölték az öregemmel, hogy most azon nyomban indulhat is a másik faluba, otthagyja a kancát, és hozza helyette egy másikat.

Így is lett. Nagyapám elkocsizott a másik téeszbe, kifogta a kedvelt lovát, majd felszerszámozta a másikat, és visszatért. Nem volt ebben semmiféle nagy mutatvány – a műszak végére végzett is mindennel.

….igen ám…. csakhogy az érintett lovakkal a járási tanács elfelejtette közölni ama számukra korántsem elhanyagolható tényt, hogy ezentúl más lesz az otthonuk, máshol lesz a munkahelyük, és más próbálja meg őket takarmányozni.

A következő nap eseménytelenül telt, látszólag minden ment az előre meghatározott terv szerint. A nagyfater keze alatt az újonnan jött ló dolgozott szépen.

Harmadnap azonban, ahogy Nagyapám ment dolgozni, az istálló előtt ismét ott volt a két főelv. De most nem diskuráltak egymással, hanem csípőre tett kézzel várták az öreget. Szerencsétlen még le sem szállt a biciklijéről, már neki is estek, hogy milyen gebét nevelt itt ki, hogy merte szabotálni a rendszert, meghátegyáltalán…. aztán mikor az Öreg kissé félretolta a kalapját, majd összébb húzta a szemöldökét, akkor vettek visszább kicsit az elvtársak, majd rögvest hozzá is tették, hogy „Jóreggelt, Estván elvtárs!”. Amit igen jól tettek, hiszen szoccccalizmus ide, tervgazdálkodás oda, azért egy íróasztal mellett lévő okostóni már akkor sem ért fel egy lovasemberrel. Rang ide, beosztás oda, az írógép azért nem tudott akkorát ütni, mint egy valamirevaló kocsis, ha megsértik a becsületében. Ráadásul a két főelv együtt nem volt akkora darab, mint az Öreg egymaga, és mint olyan, nem is a grafitceruza szaladgált egész nap az ujjai között, hanem a hajtószár vagy a vasvilla….

Hiszen hét határban híre volt a kocsisoknak már akkor is: többek között azért, mert igen alacsony volt az ingerküszöbük az olyan személyek jelenlétében, mint akik pölö az adott pillanatban a vezérkart képviselték. És a két téeszelnök tudta jól, hogy az ilyen embereket nemigen lehet azzal fenyegetni, hogy nem kapják meg a soron következő bilétájukat a párttagkönyvbe, mert tudják jól a választ: a bélyegért a könyvtárban még kölcsön se adnak könyvet, nemhogy kiolvasásra – magyarán szólva magasról tettek a stemplikre. Azt meg végképp nem szerette volna egyikőjük sem, hogy neaggyisten grabancon ragadja őket az a látszatra is igen erős két marok, mert akkor aztán a pártfegyelmi tárgyaláson ők nemigen lesznek jelen megszakítás nélküli végtagokkal. Tudták pontosan, hogy az elnöki titulus mindaddig van érvényben, míg ezek a fajta emberek azt érvényben hagyják - faluhelyen a marhákkal és a lovakkal dolgozó embereknek már akkor is komoly előjogaik voltak, amiket a hosszú évek alatt saját vasöklükkel vívtak ki. És noha az ilyesfajta vasmarkok az edzőteremnek vagy a reformtáplálkozásnak még csak a hírét sem hallották sohasenem, azért meg tudták csuklóból úgy tekerni a hajtószárat, hogy annak a másik végén lévő két ló majdhogynem hátraszaltóra lett kényszerítve. Az emberi korpusz pedig nem feltétlen az ilyenmód megedzett izmok által foganatosított fizikai behatásokra lett megalkotva.

Pár perc igen erőteljes egymás tekintetébe való szúrós pillantás után, mikor már kicsit lenyugodni látszottak a kedélyek hullámai, és a két téeszelnök már biztosra vette, hogy nem fognak ballisztikus ívben a ganédombra szállni némi pároslábbal történő farbarúgás által, felvázolták a szomorú eseményeket. Nevezetesen, hogy a tegnap átszállított szürke (deres, baz+ !!!) nemhogy nem húzza a kocsit, de még be sem lehet fogni. Az abrakoltatást is két ember csinálja, mert nem enged magához senkit! Úgyhogy azon nyomban autóba kell pattanni, meg sem állni a szomszéd faluig, és ott aztán megmutatni, hogy nem valamiféle skandalum van foganatosítva, hanem csak egy egyszerű félreértés ténye forog fent.

Nosza, el is indult hát a nagy barna Wartburg, meg sem állt a célig. Mikor nagyfater kiszállt az autóból a szomszédságban, az ott lévők szinte vigyázzban álltak előtte. Mindig is tudták, hogy nagy respektje van az öregnek, de hogy egyenesen a téeszelnökelvtárs fuvarozza, na azt azért mégsem gondolták volna…

Ahogy az Öreg belépett az istállóba, a deres felnyerített. Ahogy odament az álláshoz, a ló félreállt. Kérdőn nézett hátra, hogy mostakkormivan, miért kell ide két ember? Fogta az zabosládát, bement a kanca mellé, és ott állt mellette, míg az abrakolt. A többiek meg egyre sűrűbben tekingettek egymásra, hogy most akkor mi is van…. Eztán kötőfék le, szerszám fel, zabla be, kocsinak elé – az Öreg még szinte a bakra sem pattant, a ló már el is indult szépen. Két kanyar a telepen, ennyi, vége, nemvantovább. Ekkor odaállt a jónép elé, és tarkóra tolt kalappal nonverbále kérdezte: Holittabaj?!

A téesz egész apraja-nagyja a csudájára járt, hogy mi folyt itt. Ilyet ők még sosem csináltak… na jó, a lovakhoz sem értettek összesen annyit, mint Öregem egymaga, nade akkor is, ők még a takarmányozásig sem nagyon jutottak el – csutakolni meg nem is merte senki sem.

Feladat megoldva, irány haza.

Következő nap, mikor nagyfater munkába ment, megfogadta, hogy ha akkor is ott látja a két elvet az istálló előtt, akkor ő biza szétcsap közöttük a vasvellával.

Viszont mikor letámasztotta a bicajt, akkor azért meglepődött.

Merthogy már várták.

…annyi apró különbséggel, hogy most nem az elnökelvtársak várták, hanem a deres kanca. Ott állt a kerítésnél, fején az elszaggatott kötőfékkel.

Nagyapám hamar összerakta fejben a sztorit: Szellő megunta a sok baromságot, gondolt egyet, és hazajött. Hiába, neki nem mondta meg a járásról senki, hogy ezt nem lehet…

Közben már a PB kincstári feladatokra fenntartott szép piros telefonján ment az információcsere, hogy mi is történt itt… Kiderült, hogy hajnalban olyan műsort vágott le a kanca, hogy ember nem mert odamenni megfegyelmezni. Mikor mégis megpróbálták, akkor annak az lett a vége, hogy elszakadt a kötőfék – a szabadon lévő bakoló lónak meg még a közelébe sem mertek menni, nemhogy megfogni. Úgyhogy csak szépen integettek utána, mikor az szélsebesen toronyiránt a szomszéd falu felé vette az irányt. A hozzáértőbbek még meg is jegyezték, hogy ilyen szép, összeszedett vágtát már régen láttak…

Kisvártatva jöttek is egy lovaskocsival, és nagy fejvakarások közepette vették tudomásul, hogy a deres nyugodtan áll az állásban. Mintha nem is ugyanaz a ló lett volna. Végül is nagynehezen a kocsi után kötötték, és visszavitték.

Alig tűntek el a láthatáron, Nagyapám megdörzsölte az állát, és ahogyan azt mindig is szokta volt, hüvelykujjával oldalba bökte az elnökét: - Reggelre megin’ itt lesz ez a kerítésnél. A jószágnak esze van…. – azzal ment tovább a dolgára.

Másnap reggel beigazolódott a jóslat: Szellő ismét ott állt a kerítésnél. Nagy büszkén feszítve, messziről nyerítve öregemnek, aki még csak most tekert a kerékpárral befelé.

Metódus ugyanaz: jöttek, meséltek, és vitték volna vissza a lovat…

…de csak vitték volna.

Mert Nagyapám elébük állt, és megkérdezte tőlük: - Tényleg kell oda ez a kanca?! Úgyse tudtok vele semmit csinálni!

…téeszelnök ide, járási tanács oda, a respekt az respekt. A ló úgyis a gazdára hallgat, senki másra.

És miután a tanács nem úgy határozott, hogy ló ÉS kocsis kerüljön cserére, és a jelek szerint ez a ló ENÉLKÜL a kocsis nélkül nem adoptálható át az üzemi termelésbe, kénytelen kelletlen belemondták a nagypiros telefonkagylóba, hogy mi és hogyan is van történve.

A végeredmény: Szellő, a híres-hírhedt kanca maradt végül a helyén.

…

…

…talán mondanom sem kell: a saját lovamat Szellőnek neveztem el.

A meglepetésben pont a meglepetés a lényeg. Ha tudsz róla, az már nem meglepetés. Ha meg nem tudsz róla, az meg akkor legyen meglepetés. Nem túl bonyolult ez…

Olyan, de olyan régen írtam már ilyen témájú sztorit, hogy már lassan kacsintani is elfelejtettem. Pedig azt állítólag nagyon jól tudok. Te meg amúgy is élvezed, ha ilyenekről írok, úgyhogy akkor tessék, itt van: ismét a vendéglátásé a főszerep.

Bazi régen történt ez is. Ami nem meglepő, mert eleve bazi régen dolgoztam vendéglátósként. De szinte minden nap eszembe jut valami olyan történet, amit a világba kiabálnék, ám jóllehet, ezek többsége nemigen alkalmas arra, hogy ízléses keretek között megfogalmazhassam – így hát igencsak szelektálni kell a szelektálnivalók között, hogy mi az ami még belefér, és mi az, ami már nem.

Nos, ez szerintem bőven belefér.

Asszem szerda volt. Vagy csütörtök. De lehet, hogy kedd. Az biztos, hogy se nem hétfő (mert akkor szinte százszázalékban szabadnapos voltam), péntek meg pláne nem. Nade mindegy is. A lényeg, hogy dolgoztunk erősen. Mint akkoriban mindig. Ki se látszottunk a melóból, mikor odajön a pulthoz egy igencsak fullexktrás hölgyike, és megkérdezi, hogy ki fog a jelenlévők közül szombat este műszakban lenni.

Megállt az ütő mindhármunkban, holott csak ketten voltunk borostásak. Najó, a pultoscsaj is borostás volt egy kicsit, de ő egész más miatt és máshol, mint mi. A lényeg: olyan kiscsaj jött a pulthoz, hogy nemcsak mi ketten kanok lettünk kanosak, hanem még a kolléganőnk is. Hidd el, olyan volt, amilyennek lenni kellett… hagyneragozzam.

Szóval, mikor felocsúdtunk, közöltem vele, hogy biza én leszek szombat este szolgálatban teljes terjedelmemben, és igen, éppen képes vagyok igensokféle egyéb szolgáltatás foganatosítására akár munkaidőben is, és nem, éppen nem vagyok elkötelezve egyenlőre sem vallásilag, sem politikailag, de főleg párkapcsolatilag nem. Ám miután láttam, hogy nem feltételen ilyen irányú igényei vannak, így visszakapcsoltam magam a normál kerékvágásba, és érdeklődve hallgattam, hogy mit is szeretne kérni és/vagy kérdezni.

Nem kis csalódásomra a következő kérdéssel állt elő a kisasszony: szombat estére szeretne nálunk lefoglalni egy asztalt nyolc fő részére, merthogy a vőlegényének akkor lesz a születése napja, és illőn meg szeretnék ez ünnepelni a szűk családdal. Persze, hogyne lehetne megoldani, gondoltam, de hogy ehhez minek kellett még hétköznap bejönni személyesen, mikor mindezt telefonon keresztül is elmondhatta volna, azt nem értettem. De aztán jött a lényegi folytatás: a kérés az lenne – és itt a nagyonfontosság része - , hogy a vacsora után vigyek már ki nekik egy meglepetés tortát. Hagyna itt pénzt, rendeljünk már meg egy csini kis édességet valamelyik cukrászdából, tüzijátékkal, miegyébbel, és ha vége a vacsinak, akkor én vigyem ki az asztalhoz. A lényeg, hogy senki ne tudjon erről az egészről, mert akkor nem lesz meglepetés, és Ő mindenképp meglepetést szeretne….

Nabakker….

Énmegmár aszittem, hogy azért kérdi a szombat estét, mert…. namindegy, szóval aszittem, nnna. Te is aszittedvolna….

Mindegy. Megrendeltük a tortát, csinit-szépet, ahogy kell, rajta minden hozzávaló, sokgyertya, tüzijáték, kismarcipán, miazmás. Aztán ment minden tovább ahogy szokott.

Szombat este.

Jönnek a népek, ahogy kell. Jön az említett család is, tessékelem oda az asztalhoz őket. A hölgyike, amikor hét közben bent volt, nagyon jó bőrnek nézett ki már akkor is, holott akkor éppenhogycsak volt rajta valami hétköznapi kis egyszerű ruhácska – de szombat este, nos, szombat este úgy nézett ki mint ahogy azt Te el se tudod képzelni. Legyen elég annyi, hogy a vadászbombázó kategóriát is vastagon túlszárnyalta.

Egy darabig ment minden simán a maga medrében. Leül, választ, iszik, eszik, miegymás. Én, mint személyzet pedig ott sertepeltélek körülöttük, egyrészt mert az a dolgom, másrészt meg tényleg nagyon jó volt ott a közszemlére bocsájtott dekoltázs körül foglalatoskodni.

A vacsora ideje alatt azonban a hölgyike igen zavartan viselkedett. Persze, mi tudtuk jól, hogy izgul a kicsike, hogy vajon mit fog majd szólni a szíve választottja a meglepetéshez. Én igyekeztem mindig a közelében lenni (persze szigorúan csak szakmai dolgok végett), de sehogyan sem találtam alkalmat arra, hogy diszkréten megérdeklődjem, a meglepetéstortát mikor vigyem ki a társaságnak.

Az érintett úriember, a hölgy vőlegénye viszont kiszúrta, hogy ott legyeskedek a kedvese körül. Mondjuk ezt nem is volt nagyon nehéz kiszúrni, hiszen ott voltam, ha kellett, ha nem. Szegény kisasszony pedig igen sokat pillantott felém, sokat sejtően rám-rám mosolygott néha, és egyszer, de tényleg csak egyszer még rám is kacsintott.

Nos…. a be nem avatottak számára mindez úgy tűnhetett, hogy én flörtölök a hölgyikével, vagy méginkább, a hölgyike flörtöl velem. Asszem erre mondják pont azt, hogy a látszat csal. Mindenesetre kénytelen voltam azt is észrevenni, hogy a leendő ünnepelt igencsak észrevett engemet, és szemmel láthatólag azt szerette volna tőlem megkérdezni, hogy „Fej, vagy gyomor?!”

Egyszercsak eljött a vacsora vége. Az asztaltársaság – mint ilyenkor szokás – rendelte volna a desszertet. Igen ám, de akkor hogy lesz a meglepitorta? Ha kérnek desszertet, mit mondjak, miért nem hozom? És a tortát meg hogy hozzam ki? És mikor? És a többi….

Mit volt mit tenni, kérdést kell hát intézni, hogy most akkor hogyan tovább…

Megyek az asztalhoz, már messziről keresem a belladonna tekintetét, hogy majd csak úgy nonverbále félrehívom, vagy valami ilyesmi…. de a kandúrja már akkor olyan erővel kapaszkodott bele az asztalnál, hogy tán még egy traktorral sem tudtam volna mellőle elvonszolni. Így hát egy megoldás maradt, fésztúfész megkérdezni, hogy most hogy legyen. De ezt azért mégse lehet így, úgyhogy megpróbáltam diszkréten feltenni a kérdést.

Odaálltam hát a társaság elé, és szépen megkértem a hölgyet, hogy legyen már olyan kedves velem fáradni egy pillanatra.

Az ünnepelt először csak elvörösödött, majd ellilult, majd olyan fenyegetően nézett rám, hogy majdnem meg is ijedtem. Majdhogynem ordítva szólt hozzám:

- Mit akar maga a menyasszonyomtól?!

- Semmi különöset, csak szeretnék Tőle kérdezni valamit négyszemközt – mondtam.

- Mit? Mégis mit?! Mit akar kérdezni Tőle, amit itt nem lehet megkérdezni?! Kérdezze meg itt! – mondta emelt hangon.

- Öööö…. hát azt hiszem, ezt a kérdést nem tenném fel itt az asztalnál. Jobb lenne, ha a hölgy velem fáradna egy pár pillanat erejéig – hebegtem-habogtam, mint a ma született szüzike

- Hát márpediglen itt fogja megkérdezni, ha tetszik, ha nem! – mondta a vőlegény, azzal szavainak nyomatékot adva, felállt a helyéről, és fenyegetően elém tornyosult.

Nabaz+…. mostmicsináljak.

A hölgyike közben irultpirult, én nemkevésbé, az asztalnál ülő szülők nagyon nem értettek semmit, a csávókám meg harmadik típusú féltékenységi rohamot kapott.

Azért más buláját levarrni vacsora közben, úgy, hogy ott az egész kiscsalád, az azért nagy respekt lett volna még Marlonbrandótól is, nemhogy tőlem. Nem is értem, hogy gondolhatta ezt bárki is. Okés, abban az időben jellemző volt rám, hogy inkább vagyok szép, mint okos. Bár, ha jobban belegondolok, ez így van mind a mai napig: mert amennyit fakított a küllememen az idő vaskos foga, én annál hülyébb lettem – úgyhogy az egyenlet hányadosa ugyanaz mint régen. Namindegy, szóval ezen megközelítésből egy kicsit érthető volt a féltékenység a fiatalúr részéről.  Mindenesetre sértő volt mindez rám nézve…. ettől függetlenül büszke voltam magára a feltételezésre….

...nademosthogylegyekokos….

Fújtam hát egy nagyot, és kerekperec elmondtam az istenbarmának, hogy csak annyit szerettem volna megkérdezni az érintett kisasszonytól, hogy a meglepetésnek szánt születésnapi tortát mikor hozhatom ki.

…csávókám lesáppadt…

Vágod, milyen hülyén érezhette magát. Őt akarják meglepni, és pont ő rontja el az egész meglepetést a baromságával. A kiccica meg elvörösödött, mert szerintem nem csak én éreztem úgy, hogy megkérdőjelezik azt, hogy mennyire lehet benne megbízni….

De a fiatalúr, hogy mentse a menthetőt, nomeghogy a férfiúi büszkeség is megmaradjon, flegmán odavágta nekem:

- Hozzad most, mert mindjárt mennünk kell úgyis….

….

….

Nnnna, hát én vittem a tortát.

Nagy sallang nem kellett mellé, mert a mindaddig ünnepi hangulat nemkicsit lett fagyos, az ünnepelt dúlt-fúlt (mondjuk azt nem értem miért), a hölgyike duzzogott, a szülők nagyon k.ssban voltak. Expresszgyorsasággal kapták szét a tortát.

Még gyorsabban fizettek, és még annál is gyorsabban viharzottak el.

Mondanom sem kell, nem kaptam vastag jattot.

Pedig a kellemetlenségekről MOST tényleg nem én tehettem….

Szombat este…

Olvasás…

Alap sztori…

Nanenézzél ilyen csúnyán, teiseztcsinálod, csak esetleg nem vallod be mindig.

Szóval, olvastunk, műveltek lettünk, mitragozzam – voltmárilyen, lesszismég.

Másnap másnap. De rendesen. Fejem tisztul, kávét iszom, váltom a világot megfele. Telefon cseng, Faterom. Mondja, hogy vigyek már át neki eztmegazt, végülis ráér holnapis, de ha tudom, vigyem már át most. Már majdnem mondtam, hogy okés, indulok, mikor eszembe ötlött, hogy nincs is kocsim. Illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás… Úgyhogy mondtam is a telefonba, hogy indulnék én rögvest, de hát nincs is kocsim, illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás. Hallom, Apám röhög, de nem kicsit… kérdi:  - Teiselhagytad, mi?! …

Akkor jutott eszembe, hogy ez nálunk amolyan apáról fiúra szálló tudomány: kultúrált keretek között, kiművelt állapotban gépjárművet elhagyni a város dzsungelében.

Najó, én köbö másfél másodperc alatt vissza tudtam tekerni szürkeállományomat addig a pontig, ahol is letettem a mobilitásomat biztosító matériát, így az, hogy elvesztettem, az azért enyhe túlzás. Mindössze nem állt rendelkezésemre akkor és ott, ahol és amikor szerettem volna. De tudtam, hogy hol leledzik, csak érte kellett menni.

Nem így Apámnekem.

Ugyanis Ő annak idején, egy hasonló művelődési estet követően, nem találta meg az autóját.

Az eset a nyolcvanas évek derekán történt. Anno Fater a rendnek és rendszernek az éber őrizője volt, és az ominózus napon csillaghullás volt náluk. Értsd: előléptették, azaz kapott egy csillagot a vállapjára. S mint ilyenkor mindig, a kollektíva kimondta az ukászt: száraz csillagot föltenni nem szabad, mert annak súlyos, beláthatatlan következményei lehetnek, úgymint örökérvényű kollegális kigúnyolás. Gondolom, ezt sem érted, mert miért is értenéd: a kapott csillagot belehelyezték egy kors…. öööö…. egy regénybe, és azt addig kellett lapozgatni, míg az illető az utolsó lapon meg nem találta – csak akkor tehette föl magára. A gondot nem is feltétlen az jelentette, hogy el kellett olvasni egy könyvet, hanem sokkal inkább az, hogy biztosamihótziher alapon, sokszor eljátszották ezt a mutatványt, mondván, hogy biztosan rászolgáljon a leendő viselője az új rendfokozatra. Magyarra fordítva a lényeget: a történet pontosan ugyanaz volt, mint manapság. Egyik könyvtárba be, a másikból ki, közben regények, novellák, folyóiratok, mimásegyéb, ami a műveltségi szintet fokozza majd megfelelően szinten tartja. Ilyen volt ez mindig, és valszeg ilyen is marad az idők végezetéig.

Azon a bizonyos estén egy bizonyos idő eltelte után Ősöm már kezdte magán érezni, hogy lassan már tényleg kiérdemelte az új csillagot, és ezzel párhuzamosan kénytelen volt rájönni azon kézenfekvő tényre, hogy a pultnál egyre gyakrabban kézenfekvő Ő is. Azaz sokkal olvasottabb lett annál, hogy képes legyen egyenes vonalban közlekedni sajátkétlábon – sajátautóval meg pláne nem.

Namegpersze a mundér is kötelez: az már azért mégsem lehet, hogy pont az az ember üljön be a volán mögé művelten, aki a nép dolgozó fiait elég nagy rendszerességgel vegzálta ebbéli tevékenységük folytán. Így hát két novella között - mint napokkal később kiderült, úgy, hogy a többiek ne lássák - kiment a könyvtárból, és letette az autómobilt egy közeli kis zsákutcában, tudva tudván, hogy ott akkor is megtalálja majd, ha esetleg épp elfelejtené keresni.

Folytatódott tovább a felolvasóest, és a csillag egyre gyakrabban került a könyvekbe, egyre többen és egyre többet olvastak…. mitragozzam, tudodte mivolt. Ennyi. Setöbb, sekevesebb.

Másnap aztán a szokásos: megébred, fejefáj, kávékell, jajjdenemjó, ilyettöbbetnem, akkorse hogyhakérik – ez is így volt akkor, így is lesz mindig, eztisminekragozni.

Hanemaztán eljött az az idő, mikor menni kellett volna az autóval. Fater keresi a kulcsot, nincs meg. Baktat a garázsba, kocsi sehol. Fejvakarás, gondolkodás, hogymostakkormivan….

Ha lett volna mobilja az Öregnek, akkor valszeg küldi az esemeseket, tárcsázza a kollégákat, ha pedig lett volna internet, akkor meg a fészbukon teszi fel a nagykérdést az üzifalra, hogy valaki mondja már meg a tutit. De abban a időben nemhogy mobil, de még stabil telefon se nagyon volt, a világhálóról meg még az se tudta senki, hogy lesz majd egyszer olyan. Úgyhogy akkor egy kicsit nagyobb volt a gebasz, mint az manapság elképzelhető.

Mitvoltmitteni, bement hát a munkahelyre. Bevárta a kollégákat, pontosabban azokat a kollégákat, akikkel előző este a csillagot keresték a könyvek lapjai között, majd a kölcsönös smúzolás és az esti történtek felemlegetése után feltette nekik a kínos kérdés: - Holakocsim?

Válasz helyett csak a sok ööööööööö, meg hááááááát, meg húúúúúúúbakkker hangzott el, de konkrét tipp egy sem. Nade nemhiába volt már akkor is a rend őrizője a logika nagymestere! Segítségül hívták a szakmát. Rekonstruálták hát az eseményeket, figyelembe véve a rendelkezésre álló tényálladékokat. De ezzel sem lettek sokkal beljebb, mert mindenki emlékezett valamennyire az előző estéből, csak mindenki más időintervallumról állította azt az ilyenkor közismert fogalmat, hogy addigmegvanhogy…. És sajnos a sok addigmegvanhogy-ból sehogyan sem sikerült egy olyan közös halmazra rálelni, amiben benne van legalább egy olyan szó, hogy autó. Így értelemszerűen forró nyomon már nem indulhattak el nyomozatilag. Jóapámnak is csak addig volt meg az addigvanmeghogy, hogy egészen biztosan tudta, hogy autóval érkezett, és hogy valamelyik könyvtárból az est folyamán valamikor kiosont letenni a kocsit valahová. Jogos lehet a kérdés: miért osont, miért nem szólt másnak? A válasz egyszerű: mert akkor a többiek azt hitték volna, hogy menekülőre fogja a dolgot, és sohasenemjön többet vissza…

Gondolkodtak, mostmilegyen. Az első ötlet tűnt a legbiztosabbnak: namajd akkor egyenruhájuk félelmetes hatalmát megmutatva, megtudják a könyvtárosoktól, hogy hol a bánatban van az autó! Felkerekedtek hát, hogy ha másként nem megy, kivallatják az esetről a könyvtárosnéniket, és a még a helyszínen előforduló olvasóközönséget. De ezzel sem lettek odébb egy picit sem, mert hiába feszítettek a szép szürke műbőr kabátban, hiába lóbálták olyan elegánsan bal kézben a kádárkolbászt, hiába helyeztek kilátásba mindenféle ügyesbajos dolgokat főleg a farbarugdosás tekintetében, mindenhol ugyanazt a választ kapták: a pulthoz bizony gyalog jöttek a biztosurak, hogykintmitörtént, arról nincs fogalom. Ezt hallották minden egyes ojjektumban, így két lehetőség marad: vagy leadták egymásnak a drótot, hogy ezt mondják, vagy igazat beszél mindegyik. Az utóbbi verzsönnél maradtak végül: igazat beszélnek…

Elkezdődött a fejvakarás. Mégannyi félretolt tányérsapkát nemigen látott még a belügyminisztérium sem, mint amennyit akkor. Kisvártatva meg is született az újabb nagy ötlet: járőrözés közben csak meg lesz! Nem olyan nagy ez a város, ilyen autó meg csak egy van! Max kettő, de a rendszám alapján majd szelektálunk és konkretizálunk….

A parancsnoknak viszont senki nem merte megmondani, hogy mit is szeretnének csinálni, hogy talán legyenmárolyankedvesszíves körözést kiadni a kolléga kocsijára. Így hát maradt az a verzió, hogy „járőrözni úgyiskell, közbe meg majd nézelődünk jobbrabalra”. Gondolták, seperc alatt meglesz az a fránya autó.

Hát nem lett meg seperc alatt az a fránya autó.

Két nap és két éjjel ment a sok kékcsíkos zsiguli a városban felalá, árgus szemekkel tekintgetve jobbrabalra, hogy megleljék az autót – de azt mintha a föld nyelte volna el. Nem volt az seholsenem.

A fejvakarást ezen a ponton váltotta fel az antantszíjhúzgálás nagyüzemben, ami már csaknem a végső stációt jelentette éberéknél. Fel sem tudták fogni, hogy hogy a bánatban lehet az, hogy egy ilyen kis városban eltűnhessen úgy egy autó, hogy még csak hírét se hallotta senki. Az meg még hab a tortán, hogy nem is egy egész városról volt szó, hanem annak csak az igencsak centralizált részéről, ami az esetben szereplő könyvtárak háromszáz méteres körzetét érintheti. Magyarán, cirka kilenc négyzetkilométeren nem találtak meg egy csudaszép kék autót. Pedig ha valakik, akkor aztán Ők megtaláltak mindent mindig, sok esetben még olyan dolgokat is, amelyek még csak el sem vesztek.

Közben meg Apámnekem odahaza fülétfarkátbehúzva közlekedett. Reszkető térddel várta a pillanatot, hogy mikor kérdezi meg élete párja, hogy hol van az autó.

De a kérdés csak nem lett feltéve két nap alatt egyszer sem.

Ezen a legjobban pont Fater csodálkozott. Azért legyünk őszinték: egy autó hiánya csak feltűnik a családnak, különösképp akkor, ha csak egy autó van, és azt csak és kizárólag egy személy volt hivatott azt vezetni, lévén, hogy csak neki volt jogosítványa a famíliában. Szegényszerencsétlen lélekben már felkészült a legrosszabbra: kedvesneje szanaszerteszéjjelveri rajta a sodrófát, a malteroskanalat a fejére húzza, majd az autóból megmaradt emelőt lenyeleti vele. Így, ebben a sorrendben.

Mert micsoda szép autó is volt! Világoskék Polski, igen, AZ a lengyel nagypolszki! Nemröhög! Abban az időben ez a gép akkora respekttel rendelkezett, mint manapság egy mérsékeltebb évjáratú hármasbömös! A sok zsiga, varnyú, záporjóska, trabi, moszkvics és kispolák között csak úgy feszített a flaszteron ez a masina! Gondold el: króm dísztárcsa… bordó műbőr ülés… rádió a műszerfalon…éééééés ami a fullextrát a mennyei magasságokba emelte: hátul középen kartámasz, a szélvédőn az kötelező jelleggel felragasztott „Rallye” felirat, hátul pedig az elengedhetetlen „Casco” tacepaum!!! És mindemellett alig fogyasztott kilencésféllitert…. Szóval ha valamivel, ezzel az autóval azért vastagon lehetett frenkizni akkoriban. És ennek az autócsodának veszett nyoma!

Ősöm azonban nem sokáig bírta a lelki terrort.

Máig nem tudom, hogy mi fájt neki jobban: az, hogy nincs meg a kocsi, vagy az, hogy Jóanyám ezt nem tette szóvá. Valszeg az utóbbi….

Harmadik nap reggelén aztán fogta magát, emberesen teleszívta tüdejét, és egyélete-egyhalála, odaállt a rögtönítélőszék elé, és töredelmesen bevallotta, hogy őbiza elveszejtette az autót.

A várt helyszíni kizsigerelés helyett azonban – csodák csodájára - Anyám előhúzta a kocsi slusszkulcsát a pongyolája zsebéből, és csak ennyit szólt: - Dehogy vesztetted el. Én tudom, hogy hol van.

…

…

Faterom mikor ezeket a szavakat meghallotta, ott helyben kihordott három agyfaxt. Tekintetében felcsillant az a halovány reménysugár, hogy már délben megmarkolhatja a kormányváltót kedvelt kis szörnyetegében. Lelki szemeivel már látta, ahogy végigsimít a karosszérián, finoman kinyitja az ajtót, behuppan az ülésbe, ráindít, és tövig nyomja a gá… azonban ebbéli fantáziálását Anyám pengeéles szavai szakították meg. – Tudom, hogy nem veszett el – mondta – de nem mondom meg, hogy hol van. Látod, itt vannak nálam a kulcsok. Az autót viszont keresd meg, ha voltál olyan marha, és elhagytad.

…

…

Apám lesápadt azon rögvest. Hát már harmadik napja kereste a város összes rendőre, és mégsem találták meg! Hogy keresse még jobban, eddig se találta meg senkisenem! Kihez menjen tanácsért? Tán a tanácshoz? Vagy az akkoriban muszájból illegalitásba vonult Atyaúristenhez?!

Kérte hát szépen Anyámat, hogy árulja már el, hogy hol van. De nem. Anyám nem árulta el. Vitt neki virágot, kérte úgy is. Akkor sem árulta el. Vitt neki bonbont, kérte úgy is. De még akkor sem árulta el, hogy hol van. Kérte ríva, térden állva, de nem jött válasz. Az autó holléte titokban maradt…

Újabb két nap után végül is megesett az asszonyi szív a férje szánakozó tekintetén – vagy csak már neki is hiányzott az autó. Ki tudja? Mindenesetre egy szép pénteki napon elárulta a tutifrankót, hogy hol is van letéve a csudamasina.

Tudvalévőleg Jóanyám onnan tudta pontosan, hogy hol van a szóban forgó gépjármű, hogy saját kétszépszemével látta, hogy Jóapám bizonytalan, de annál határozottabb léptekkel száll ki a polszkiból a parkolóban. Nevezett parkoló pedig pont az Anyám munkahelyével szemben lévő kis zsákutcában volt, amiben alig három pár ház leledzett. Tisztánvilágos, hogy azon az estén Faterben még volt annyi logikai érzék, hogy oda teszi le az autót, ahol mindenki látja, és könnyen meg is fogja találni. Viszont logika ide, logika oda, ahhoz már elég művelt volt, hogy a kulcsot bennehagyja a zárban. Így Muterom odament, lezárta a kocsit, és eltette a kulcsot – mondván, jóóóóóóleszmégez valamire.

Viszont megkerülhetetlen a kérdés: hogy-hogy nem találta meg mégsem senkisenem?

A választ nagyon egyszerű: ahogy az Öreg leparkolt, pár percre rá beállt elé egy Barkas. Innentől fogva viszont a főútvonalról nem lehetett látni a kék szörnyet, csak azt a kekiszínű vasdobozt, ami előtte állt. A járőrök pedig – lévén, hogy a főútról koppra belátták az egész utcát – nem mentek be, csak a főútról skubizták nagy bölcsen, hogy „ittsincsenbaz+”.

Úgyhogy mindenjó, ha jóavége: meglett a kocsi is, meg mellé két darab örökérvényű  tapasztalat.

Egy: máskor nem kell olyan helyre letenni a gépet, ahol nem találjuk meg. Kettő: az asszonyi bosszú kiismerhetetlen mélységeket tud magába foglalni….

….

….

Máig emlékszem, hogy Apám a legközelebbi csillaghullásra helyijárati busszal ment.

Elveszteni valamit? Nem nagy ügy….  Elveszteni valakit? Az már nagy ügy.

A közelmúltban szervezték ezt az íjász Világbajnokságot. Nenézzélilyenhülyén, említettem már, hogy volt ilyen, ha nem emlékszel, olvass vissza pár bejegyzést. Naszóval. Mint azt meg is írtam, ott voltam ezen a nagyszabású rendezvényen én is dolgozódni, vagy mi. De inkább csak vagy mi. Mert igen hamar kiderült, hogy nemcsakhogy a nyilazáshoz nem értek, de sokminden máshoz sem. Ez van, én mondtam előre, de ők akkor is erősködtek, hogy dehogynem, pedig én már akkor is tudtam, hogy pedig nem. Mindegy, mentem, ők akarták, aztán már nem akarták, de én meg akkor már akartam, de nem tudtam. Zavaros ez, de a lényeg: nemsokmindent mertek rám bízni, nehogy baj legyen belőle. Pedig lett….

Mint említettem régebben is, első körben azért hívtak oda engemet, hogy emeljem a dzsembori színvonalát. Viszont hamar rájött mindenki, hogy ha nem a klaviatúrát püfölöm, akkor biza egy fia szót se tudok magamból kinyögni, kinézni meg hát úgy nézek ki ahogy, hovatovább a színvonalat nemhogy nem emelem, hanem igencsak redukálom lefelé. Viszont, ha már odahívtak, akkor csináljak is valamit ugye - mert az előadóestjeimen a kincstári három fő beépített tapsolóemberen kívül más nemigen volt jelen. De hát micsináljon egy magamfajta művészlélek? Valamit. De inkább semmit se.

Mindenesetre adtak mindig nekem egy olyan izgalmas feladatot, amivel elvoltam egész nap. És legyünk őszinték: másra nemigen akarták bízni, mert mindenki más az ilyenekhez nem volt olyan túl hülye, mint én.

A nagyonfontos feladatom egyik sarkalatos része az volt, hogy kísérjem le az versenyzőket a buszokhoz. Óóóóó, mondom, karaj kis feladat ez, pont az én képességeimnek való, nem lesz ezzel gebasz, megoldja mindenki ezt ügyesen magának. Merugye járni mindenki tud aki ott van, a buszt is csak felismeri minden ember, nehéz összekeverni a gumitalicskával, úgyhogy jóóóóóóleszez, hagycsináljamén.

Napersze….

Csak azt nem mondta nekem senki, hogy itt ám van agyalás, meg felelősség, meg minden. Ami nekem nem nagyon van sosem, értelemszerűen itt se. Elfelejtették ugyanis közölni velem, hogy ez a meló hogy is néz ki teljes mélységében.

Józan paraszti ésszel én úgy gondoltam, hogy jönnek a versenyzők a verseny végén, mondják nekem, hogy huhhhdejóvolt, deelfáradtam, megyekhaza, holabusz, mutimeg, én meg együttérzően és nagyonokosan bólogatok, majd jobb karomat a megfelelő irányba emelve, a mutatóujjam segítségével pontosítva a koordinátát, azt mondom, hogy ottabusz, viszlát, jópihenést, gyertekmáskoris.

Ehhezképest:

Kiderült, hogy a sporik igen nagy százaléka nem beszél magyarul, és hogy a buszmegálló túl messze van ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk megmutassam bárkinek is, hogy merre van az arra, ergo, oda kell őket kísérni. A komplikációt még csak tetézte, hogy annyian voltak, hogy nemhogy egy, de még két buszra sem fértek föl, egyenesen három jött értük. Éshogy teljes legyen az örömboldogság, nem egyszerre végeztek a delikvensek a versennyel, így értelemszerűen nem is egyszerre óhajtottak hazafelé menni.

Nameghogy elnefelejtsem megemlíteni, mindenkit, értsd, mindenkit fel kellett rakni a buszra, senki sem maradhatott a versenypályán. Ez mondjuk tök logikus is, csakhogy: az ojjektum és a buszmegálló között volt cirka másfél kilométer, és senki sem tudta megmondani, hogy van-e még valaki bent az erdőben rajta kívül, vagy port ő az utolsó. És nem csak azért nem tudták megmondani, mert ők nem beszéltek magyarul, én meg nagyon törtem a külföldit, hanem azért nem, mert tényleg nem tudták. És ami nagyobb baj, az, hogy ezt még a szervezők sem tudták…

Épp ezért ki lett találva egy rendszer. Az utolsó ember valamilyen formában meg lesz jelölve a versenypályán, hogy lent a busznál lássam, ki az utolsó. Nem kell rosszra gondolni: nem lett leöntve senki se neonzöld festékkel, hogy lássam, a neonzöld káromkodó ember után már ne várjak senkit se. De még csak farba se lett rúgva úgy istenigazából, hogy lássam, hogy a sántító ember után már nincs senki. Egész egyszerűen felhívtak a pályáról mobilon, hogy mittudomén, a pirospulcsis-kockásszoknyás-ferdekalapos az utolsó, ha az leért, mehet a menet.

Értette mindenki ezt a rendszert, csak épp a versenyzők nem. Merthogy aki hamar leért, annak bizony sok időt kellett a nagysárgában aszalódni, mire az utolsó ember is kegyes volt lesétálni a többiekhez. Mert meg lett mondva: csak tele busz indulhat el, mert csak három van, és abba bele kell férni mindenkinek. Namegpersze az örök ukász is a szánkba lett rágva: senkit nem hagyunk hátra!!!

Ment is rendben minden, mint ahogy szokott.

Emberek jönnek, én ott állok, mosolygok ahogy a tekintetemen kifér, irányítok mindent és mindenkit, szemmel láthatóan olyan módon, mint aki tudja, hogy mitcsinál. Víderzén, gudbáj, óravoár, mondtam én mindent minden nyelven. Amint lejött a megjelölt uccsó ember, kiadtam az ukászt, hogy indulás, és már ott  se volt senkisenem. Így ment ez jópár napon keresztül, olajozottan, bravúrosan, gondproblémafennakadás nélkül.

De nem is én lennék, ha itt is nem lett volna valami izélkedés. Pedig most igazán nem én tehettem róla… deténylegnem….

Az egyik napon jön a telefon, hogy a kékpólós-fehérnadrágos az utolsó ember, ha az lejött, indíthatom a buszt. A jármű persze már félig telve volt, kora nyári délután lévén aszalódott benne mindenki. Szidtak azok szerintem mindent és mindenkit, hogy miért nem indul már el a menet, de hát a parancs az parancs, nem indulhat el addig a járat, míg rajta nincs mindeni az utolsó emberig.    Állok ott az úton, mint akinek kell, nézem az embereket, jönnek szép sorban. Nagysokára feltűnik a kékpólós is, intek neki, hogy haladjon, rávár mindenki…. odafut, felszáll, intek egy utolsót, éppen pacsiznék le a buszsofőrrel, hogy viszlátholnap, mikor megcsörren a telefon a zsebemben. Felveszem. Spanom hangja a másik oldalon, halálrarémülve ordítja a fülembe, hogy elneindítsdabusztbaz+, ittvanmégegycsapat, elveszettegykisgyerek, megkellkeresni….

Aztajóbüdösrohadtmocskos…… miiiiivaaaaan?!?!?!

Hogyhogyelveszett, hogyhogyvanmégegycsapat, hogyhogykisgyekek, hogymiarákvan?!

A haver két levegővel elhadarta, hogy mikor bement az erdőbe, úgy tudván, hogy már nincs bent  senki, talált egy csapatot még, akik lázasan kerestek egy gyereket, aki elszakadt valamikor a csapattól, és most nincs meg. Úgyhogy most van nagy fejvakarás, pánik, telefonálás, miegymás….

Nahogyazajórohadtmocskosbüdösrohadtmocskos…..

Úgy hiányzott ez nekem, mint a teknősnek a hátraszaltó.

Namostakkor mitcsináljak? Hogyvanez, hogylesztovább? Tanácstalan voltam, mint egy kisközség.

Merugye a néppel el kellett számolnom. Ez a feladat. De ha hiányzik egy, akkor az nem jó. Nagyon nem jó. Modjuk az is igaz, hogy állítólag nem volt nagy médiatámogatottsága ennek a Világbajnokságnak, de azért lássuk be, egy ilyen eset miatt világhírnévre szert tenni, az nem pálya. Ráadásul még csak meg sem köszönnék nekünk.

Közben ment a telefonálás, hogy most akkor mondja már meg valaki, hogy akkor most mi is van? Hogy is történt? Mi is történt?

Spanom mondja, hogy volt egy csapat, ahol csak gyerekek voltak. És mint minden ilyennél, ide is be lett osztva egy felnőtt, aki arra hivatott, hogy vigyázzon rájuk, felügyelje őket. Ez eddig okés. Csakhogy. Ennél a csapatnál a verseny végén, mikor szedték össze a papírosokat, a kísérő egy pillanatra belefeledkezett az irományokba, és mire felpillantott, egy gyermekkel kevesebbet számlált, mint amikor nem felfelé pillantott. Éshogy nagyon egyszerű legyen a történet, a gyermek fiú volt, olasz, és csak annyit tudott magyarul, hogy nemertenimazsar…..

Nabaz+….

Átfutott az agyamon sokminden. Először az, hogy lent a központban várják a gyerekeket, én meg nem tudok elszámolni egyel, mire feljön hozzám az egész kompánia, és egyenként agyonvernek engemet. Persze, mondhatnám, hogy semmi közöm az egészhez, de úgyse hinne nekem senki. Nekem pláne nem. Utána arra gondoltam, hogy darab-darab, hívom a fiamat, és mondom neki, hogy egy kis időre, míg meg nem lesz az elveszett kissrác, ugorjon már be a helyére, és akkor megvan leltárilag a létszám. De hirtelen eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy az olasz szülők is olyan hülyék mint én, úgyhogy ez a terv is ugrott.

Eztán azon kezdtem el agyalni, hogy kit hívjak fel először. A speciális mentőket, hogy jöjjenek valami kutyákkal, de ne német juhásszal, mer az nem lesz jó, hanem inkább valami nápolyi masztiffal vagy bolonyai pincsivel, mert akkor jobban szót értenek majd egymással. Vagy hívjam inkább a feletteseiemet, hogy helószia, elhagytunk egy gyereket, de nincs gáz, van helyette másik…. Közben pörgött az agyam, hogy hova a búbánatoslilahátúretekbe mehetett el a gyerek, hogy hogy lehetett ilyen marharépa, hogy elindul egyedül, mint Ábel a rengetegbe. Lelki szemeim előtt láttam, hogy szegény csórikám sétál, kóvályog az erdőben, míg rá nem sötétedik. Okés, mifelénk nincsen medve-farkas-oroszlán, meg se fagy reggelre, de a gödöllői erdőben azért menni kellett volna neki egy darabig, míg olyan valakivel találkozik, aki olaszul szól hozzá. Feltéve, ha Olaszország irányába megy, mert ha másfelé, akkor aztán még bonyolultabb a szitu.

Közben a mobil gőzerővel üzemelt. Én hívtam a fenti brigádot, hogy van-e már fejlemény, találtak-e már gyereket az erdőben, aztán engem hívtak a központból, hogy mikor kegyeskedek már útnakindítani némi buszt, utána megint hívtam a spanomat, hogy egyre nagyobb a gáz.

Egy fél óra elteltével aztán már nem tudtam letagadni, hogy mi van, jelentettem, hogy mi és hogy van, éshogy ténylegsajnálom, meg minden, de ez van…. szerinted mennyire örültek nekem? Nos, pont annyira. Gratuláltak, hogy milyen nagyonügyesvagyok, hogymég ennyitselehetrámbízni, megyhogy nemhogy olaszba, de a központba se menjek egy ideig…. faxa….

Közben jött az erdőből az infó, hogy onnan is telefonálgattak erre-arra, és kiderült, hogy a kisgyerek nem az erdőn át akart egyenesen taljánhonba menni, hanem elméletileg (elméletileg, baz+) leindult egyedül a buszhoz. Úgyhogy nézzem már meg, hogy van-e rajta valami olasz gyerek, és ha igen, akkor szóljak vissza, mert úgy nem keresik tovább…

Fölpattanok a buszra. Tele emberrel, honfitársam alig. Nyüzsögnek annyi nyelven, amennyiről azt se nem tudtam, hogy létezik ennyiféle. Elkezdtem szelektálni a tekintetemmel, hogy kire illik az a nemtúl konkrét személyleírás, hogy kisolaszgyerek. Saccperkábé nagyonsok, mert a busz fele gyerek volt. Az, hogy olasz-e, vagy sem, az kívülről nem nagyon látszott. Elő a telefont, konkretizáljuk, hogy is néz ki pontosabban, miről is fogom megismerni. Aszongyák nekem, hogy fiú…. okés, számolom is, éppen a fele a tömegnek. Mondom a telóba, hogy ez még karcsú így, szűkítsük be a kört. Szőke…. nabaszki, annyi német van itt, mint brémában a muzsikakor, éspersze majdnem mind szőke. Mondják, hogy kérdezzem meg olaszul…. Olaszul, ember, aztmeghogy? Annyit tudok olaszul, hogy bondzsornó-prégó-bírra-grappa-spagettikarbonára! Ezitt egyikseleszjó, mondjámást! Hallom a vonalból a fejvakarást. Mondom nekik, hogy nézzétek már meg, mi van a lapjára írva név, tán abból könnyebb kideríteni. Szinte láttam, hogy a fejükre csapnak, hogy ollé, egyel bejjebb vannak. Énmeg majdszétdurrantam a büszkeségtől, hogy nekem milyen sok eszem van. Betűznek is valami nevet nekem, de hallom, hogy ők se nagyon értik, így meg persze én se nagyon őket. Mindenesetre mondom a nevet bele a busz légterébe. Biztos nem jól ejthettem ki az olasz keresztnevet, mert senki emberfia nem kapta rá föl a fejét. Szólok ekkor, hogy kérem, kicsit csendesebben, ha lehet. Persze, füle botját nem mozdította senki. Okés, nem beszélnek magyarul, de akkor is…. viszont akkor mi legyen?Én meg nem beszélek minden nyelven…. nosza, megköszörültem a torkom, és amolyan igazi magyarosan elordítottam magam, hogy ajóbüdösrohadt…it! … …. csend lett. Mondom a nevet…. megint csend. Majd ismét zsivaj.

Nnnna, ekkor állt be az agyamnekem….

Elordítom megint magam, de most már érthetőbben, amolyan dzsókerszerű nemzetközi nyelven, hogy kuuuuussssslegyeeeen, hozzá meg előkaptam a bal felső zsebemből a legszebb vasár- és ünnepnapi eszelősen szigorú tekintetemet. Erre mindenki vigyázzba vágja magát ültében. Közben fülemnél a telefon, adjuk-kapjuk az infót, mikor mi kell. Megyek körbe az emberek között, szűröm ki, hogy melyik szőke gyerek beszél olyan nyelven, amit én nem értek. Van három, egymás mellett. Mondom nekik a nevet, néznek egymásra, és nem értik, majd valamit nagyonhadarnak nekem, amit én nem értek. Hogyazajó….. kérdem a telefonban, hogy milyen ruha van a srácon? Mondják, hogy zöld nadrág. Nézem. Nincs zöld egyiken se. Mondom, ez nem jó, sárga az van. Aszongyák, háááát, akor olyan zöldessárgás…. Nabaz+. Fogom a gyereket, mondom neki, tevagyaz?! Ő mondott vissza valamit, de azt megint nem értettem. Namondom, ezzel így elleszünk egy darabig….

A mentő ötlet akkor jött, mikor az érintett kísérő kicsit magához tért a sokkból annyira, hogy eszébe jusson, hogy egy magyar lány is ezzel a csoporttal van, aki történetesen a buszon leledzik. Odaadtam hát a nevezett leányzónak a telefont, és ő megerősítette, hogy az érintett olasz szőke kissrác, zöldessárga nadrágban szintén itt van a buszon, és köszöni szépen, nagyon jól érzi magát, csakmár menne vissza a táborba, mert már nagyon várják a szülei.

…..

…..

Megpróbáltam magam visszafogni, és nem leszedni a keresztvizet a talján nebulóról. Nemtúl őszinte mosollyal megsimogattam a buksiját, mondtam neki olyan nemzetközileg, hogy álleszoké, lementem a buszról, és próbáltam lenyugodni. A sofőrnek mondtam, hogy még meg kell várni a kísérőt, és akkor mehet a menet.

Ott állok, nyugszok megfele, mikor a távolban látom, hogy közeledik az úton az olasz kiscsákó egykori kísérője. Öles léptekkel közeledett, és már százméterről látni lehetett, hogy enyhén szólva sem sztenderd állapotban van a morális egyensúlya.

Mikor odaért hozzám, én meg sem mertem szólalni, jóllehet, pont nekem nem volt semmi félnivalóm tőle. Én se vagyok egy szálfatermetű hungarikum, de emberünk még nálam is mélyebbre nőtt – ugyanakkor olyan tekintet leledzett az arcán, hogy szerintem még a hortobágyi díjnyertes tenyészbika is azt mondta volna neki az kocsmaajtóban, hogy csakönután. Úgyhogy én is csak sietve félreálltam előle, és lányos zavaromban óvatosan mutattam neki, hogy hol van a buszon az ajtó – nem mintha ez nem lett volna elég egyértelmű, de akkor és ott csak erre futotta tőlem.

Emberünk széles mozdulattal lép fel a lépcsőre, sejthető volt, hogy odabent nemigen lesz szőke hajzat a gyermekfejeken, mire beérkeznek a versenyközpontba. Tényleg működhet a telepátia, vagy valami ilyesmi, mert a mindaddig nyüzsgő busz utasai olyan csendben és vigyázzban ültek, hogy azt tanítani lehetett volna.

A második lépcsőfokon az úriember visszafordult.

Villámokat szóró szemével csak annyit kérdezett tőlem: ki tud itt fordítani olaszra?!

….

….

…háááát…

Nem mesélem el, mit kellett fordítani.

De szerintem az is értett akkor magyarul, aki addig még azt se tudta, hogy van olyan, hogy Magyarország.