Karácsony

Nos…

A Karácsony a legszentebb és legmeghittebb ünnep, amit a Keresztény kultúra ismer. Eredendően a Megváltó születésének ünnepéről szól, ámbátor prioritását mára már átvette a CSALÁD – mikor is elfeledjük a gondokat, bajokat, és a feldíszített fenyőfa mellett megajándékozzuk egymást, és szeretet (tudom, közhely) átjárja az embert.

Bármily meglepő, ezen ünnepen nem kívánok viccet csinálni semmiből, még annyira sem, hogy bármi tréfás momentumot felidézzek.

…így ezúton – mégha kissé megkésve is – Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek.

Teljenek szeretetben, megértésben ezek a napok mindenkinek…

 

 

….

….

 

 

…de ígérem, a szilveszteri buliról beszámolok.

 

 

 

0 Tovább

A fenék

- Az alábbi történet nem a képzelet szüleménye. A saját két fülemmel láttam és saját két szememmel hallottam az esetet, úgyhogy elsőkézből adom tovább. … jóllehet, több, mint tíz éves a sztori, de még ma is könnyek szöknek a szemembe, ha eszembe jut -

Bandi bá’ tulajdonos volt egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású, ötvenes úriember, hatalmas öntudattal és megnyerő külsővel. Mindig elegánsan öltözött, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik, mindig kulturáltan és kimérten beszélt, ahogy egy az hoteltulajdonoshoz illik, mindig mindenkivel úriemberként viselkedett, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik.     

Egy szép napon, amikor épp a konyhában az egyik igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte, odajött hozzá Viktor, a recepciós. Közölte vele, hogy a lánya, Zsófi ott várja a recepció pultjánál… … meg valami másik kislány a fotelben. „Nnnna, végre megjött az én kicsikém! Már alig vártam… azt a másikat meg majd gyorsan lerázom.” – gondolta magában Bandi bá’. Pár perc elteltével otthagyta a konyhát, és a recepcióhoz igyekezett.

Erika kérdezőbiztos volt egy újonnan alakult multicégnél. Frissen diplomázott, jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon céges megbízatásának megfelelően egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Jó előre megfogalmazta magában a megfogalmaznivalókat, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, márpediglen ő onnan ki nem jön, míg sikeresen el nem végezte a munkáját. Holott addigi igen rövid pályafutása napjai alatt még sehol sem tudta elvégezni a feladatát.

Viktor recepciósként dolgozott egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású fiatalember, hatalmas öntudattal, és megnyerő külsővel. Még a munkaruhájában is szemrevaló teremtés volt a női nem szemében, és ezt persze tudta is magáról.      

Egy szép napon, amikor épp szolgálatban volt, benyitott a hotel ajtaján egy fiatal lány. Viktor rutinosan végigmérte, és zsigerből egy „gyengehatos-deazértegypatrontmegér” kategóriába sorolta. A hölgyike határozott léptekkel a recepcióspulthoz lépett, majd igen határozatlan hangon bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Illetve rögvest hozzátette, hogy addig leül az egyik fotelbe, hogy majd ott várja be a majdani interjúalanyát.

Viktor bólintott, még firkantott pár sort az épp imént félbehagyott munkájába, majd elsietett Bandi bá’-t megkeresni. Ahogy kilépett a pult mögül, szembetalálkozott Zsófival, Bandi Bá’ lányával,és kérdés nélkül mondta neki: - Szia! Apudhoz jöttél, ugye? Mindjárt hívom. Várd meg itt a pultnál… - azzal továbbsietett.

Zsófi végzős hallgató volt az egyik divatos egyetemen. Jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon Édesapja kérésének engedve, egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Már előre várta a találkozót a Papával, hisz már neki is nagyon hiányzott. Huszonéves kicsi aranyos fejébe nem fért bele, hogy miért is akar vele ilyen sürgősen találkozni az apja, de mint ilyenkor mindig, tudta jól, biztos fontos ügy lehet, ami miatt ilyen hirtelen ide kellett utaznia.

Mikor Erika a hotelhez érkezvén benyitott az ajtón, rögvest a recepcióspulthoz lépett. Határozott tekintettel, ám annál határozatlanabb hanggal bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Majd sietve hozzátette, hogy addig leül a fotelbe, és majd ott várja be a majdani interjúalanyát. A recepción szolgálatot teljesítő fiatalember el is ment megkeresni a Főnököt.

Pár pillanattal később Zsófi is a hotelhez ért. Benyitott az ajtón, majd szokásához híven a recepcióspulthoz lépett. A hall mellett elhaladva a szeme sarkából mintha látott volna valakit – de ügyet sem vetett rá. Egy vendég a fotelben olyan megszokott látvány volt a hotel ezen részén, hogy az különösebb figyelmet nem érdemelt. A recepciósfiú ismerősként köszöntötte – persze, hisz már régen ismerték egymást -, majd nem hagyva, hogy a kérdésre választ adhasson, el is viharzott mellette. Zsófi odaállt a pulthoz, és nézelődött a sok csecsebecse között.

Viktor Bandi bá’-t a konyhában találta meg, épp egy igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte. – Főnök! A lánya keresi, ott van a pultnál. … … ja, és jött valami kiscsaj is, valamit kérdezősködni akar, az meg ott ül a fotelben… - azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a recepcióra.

Mindeközben Erika hamar elunta magát a ültében. Olvasnivaló nemigen volt, csak némi szórólap a hotelről, térképek, szóval semmi neki való intelllekktüelll szakanyag. Így fölállt, és odament a recepcióspulthoz, ahol meglepetten tapasztalta, hogy ott szinte saját magát látja: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy frissdiplomás bölcsész, vagy hallgató valamelyik divatos egyetemen.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Zsófit, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… majd teátrális mozdulattal a kezébe vett egy angol nyelvű kiadványt , és fölényes tekintettel olvasni kezdte.

Zsófi is hamar elunta magát a pultnál, és mikor mellélépett egy lány, saját magát vélte benne fölfedezni: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy valamelyik divatos egyetemen tanul, vagy már frissdiplomás bölcsész.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Erikát, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… és határozott léptekkel elindult a fotelek felé, és helyet foglalt az egyikben – háttal a recepciónak, hogy még csak ne is lássa ezt a nőstény dögöt.  

A pult mögé beérve Viktor ügyet sem vetett a vele szemben álló Erikára. Zsófi ott ült a fotelban, nézegetett valamit. „Biztos megbeszélték, és helyet cseréltek” – nevetett saját hülye agymenésén. Visszatért a kimutatásokhoz, és szinte föl sem tekintett a papírokból – mindaddig, míg a szeme sarkából észre nem vette a halk léptekkel közeledő Bandi bá’-t, aki a mutatóujját a saját szája elé téve jelezte, hogy maradjon csöndben, mert meg szeretné ijeszteni a pultnál álló lányát….

Bandi bá’ már messziről látta a neki épp hátat fordító Zsófit a pultnál. Mint mindig, most is abban a direktslampos ruhájában volt, amiről már messziről fel lehetett ismerni. „Most megijesztem!” – gondolta magában, majd csendben lopakodott a pult felé. Már majdnem odaért, mikor Viktor fölpillantott a munkájából, de Bandi bá’ a biztonság kedvéért a saját szája elé tett mutatóujjal jelezte a recepciósnak, hogy maradjon csöndben. És már ott is volt a pult előtt….

…Viktornak elkerekedett a szeme, halálravált az arca, és szólni akart volna, hogy ne, neeee, neeeeee, Bandi bá’, neeeeee….

…Erika is épp akkor nézett föl, mikor a fiatalembernek hirtelen elkerekedett a szeme, halálravált arckifejezéssel próbált valamit kiáltani, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett a nemesebb felén…

…Zsófi kezébe vett egy kiadványt a hotelről, és épp felnyitotta volna, amikor meghallotta a félre nem ismerhető csattanás hangját…

…amikor is Bandi bá’  egy hatalmas atyai fenékpacsit mért ERIKÁRA…      

… … … …

… … … …

…azért remélem, vágod a szitut. Egyrészről: kérdezőbiztosként bemész egy helyre, vársz a főnökre, és amikor az megjelenik, szó nélkül odab@sz egyet a seggedre…  azért az karaj. Másrészről: a saját csini kis hoteledben, tulajként úgy mutatkozol be egy ismeretlen nőnek, hogy mögéosonsz, és rácsapsz a farára… az naggggyon zsííír.

… … …

Viszont a történet végét pontosan nem ismerem.

Főleg azért nem, mert először úgy röhögött az egész szálló, hogy összevisszaszanaszerteszéjjel vizelte magát mindenki – mert hiába nem látta az esetet csak pár ember, azért a pletyka az gyorsan terjed… Másodsorban pedig azért nem, mert pár pillanattal később kirúgással lettem megfenyegetve, aztán még mindenki más is, aki épp ott volt - ami csak azért nem lett foganatosítva, mert az egész személyzet - a nyugdíjas mosogatónénitől kezdve a teremfőnökig - egy emberként visítva röhögött, és azért szezon közepén nagyon nem egyszerű egy komplett új humánerőgarnitúrát csak úgy előhúzni az alsó fiókból.

Bár lehet, hogy az is közrejátszott a munkahelyünk megmentésében, hogy a főnök lánya, Zsófi is kétrétgörnyegdve sírt a nevetéstől.

…ami azonban bizonyos:

Bandi bá’ még soha nem ült olyan vigyázban, soha nem hallgatott még végig egyetlen kérdezőbiztost sem, soha nem volt még ennyi ideig folyamatosan elpirulva. Kipirosodott tenyerét sem rejtette el a zsebébe még soha – főleg nem mások előtt.

 - Erikának igen sikeres napja volt, mert az eddigi szokásoktól eltérően végre nem lett lerázva, végre nem lett elzavarva, végre végig lett hallgatva, végre minden kérdésére igen kimerítő választ kapott – igaz, kicsit zavartan ült a fotelban. Fájó fenekét sem simogatta még ennyi ideig soha – főleg nem mások előtt. 

 

 

 

 

0 Tovább

Meki

A közlemúltban egyfajta zsűritagnak és kritikusnak kellett mennem egy hímzőköri összejövetelre. A helyszín kicsit messze volt, úgyhogy megszerveztük egy-két spanomnekemmel, hogy együtt menjünk, merazér csakolcsóbb, ha tele van rakva a kocsi humánügyileg. No meg ha magad utazol, akkor kit érdekel, hogy mekkorát kekszelsz…

Szóval, el is indultunk rendbenfegyelemben – Zotyával meg a Fiamnekemmel - , hogy a majdani úti cél felé saccperkábé félúton fölvegyük még magunkhoz Kareszt is – aki a főváros egyik neves kerületében lakik.

Utazás, vezetés, semmi extra – azt leszámítva, hogy úúúúúútálok hosszú úton vezetni, mert én inkább csendesen durmolnék a hátsó ülésen, míg oda nem érünk, ahová, úgyhogy úúúúútálok vezetni, de nagyon.

Namindegy, megérkeztünk Pestiába, ahol a nevezett kerület felé vettük az irányt. Eleve nyomorultul éreztem magam, mert vidéki suttyóhülyegyerek létemre ennyi betonon azért elég rendesen szédülök, no meg azért autó is több van három négyzetméteren, mint mifelénk a fél városban. No meg ilyenkor be van nálam állítva a nagyvárosgyűlölő üzemmód is. El tudod képzelni, milyen kedvem volt: köbö olyan, min taknyosvarjúnak a vetésben. X@r. Nem kicsit.

Anno még a telefonban beszéltük Karesszel, hogy hol is leledzik konkrétan. Aszonta, a dzsípíesz megmondja. Megaf.szom mondjameg. Nincs dzsípíeszem, mert még a telómat se tudom rendesen kezelni, nemhogy egy olyan izét – a másik, hogy nehogymá egy gép ugasson majd nekem, hogy most merre is a hány óra. Épp elég ember cseszeget engem ahhoz, hogy még pluszban igényeljem egy masina beszólásait is. Szóval, miután tisztáztuk, hogy papíralapú térképpel tudunk csak közlekedni, részletesen útbaigazított: tudod, ott végig egyenesen, majd amott jobbra el, majd még tíz perc, és itt is vagytok…. aha… értem én, hogyne érteném, nem vagyok én hülye! De csak nem értem! Okés, vágom én, hogy ott végig egyenesen, de meddig, vazze?! Amott jobbra, mittudomén melyik lámpánál – hát a náthásfülcimpám tudja azt számolgatni a lámpákat, mikor olyan csúcsforgalom van, mint a sztárszkiéshaccs jeleneteiben, plusz még számoljam a kétszer három sávot, mikor alapból max csak kétszerkettőhöz vagyok szokva, megméga buszsáv (hogyazmekkorasz.pás ilyeneknek mint én…), meg még a troli, a villamos, a sok búbostaxi – hagynesoroljam. Nameghogy tíz perc és ott vagyok… honnan tudja, hogy tíz perc?! Adott egységidő alatt megtenni meghatározott távolságot legfeljebb csak a matek- vagy fizikaórán lehet, ott is csak franciakockás füzetbe írva! De az életben, hogy a .csába?! Okés, megyek tíz percet… de ha megfog (márpedig megfog) a sok piroslámpa, akkor azt hogy számoljam?! Lámpánként plusz hány percet?! Ha meg rátapodok a gázra, akkor meg csak hatot, vagy hetet menjek előre?! Haggyukmá…. mondtam is neki, hogy jelöljön meg egy ojjektumot, ahonnan tényleg közel van, és majd úgy jó lesz.

Úgyhogy megtudtam, hogy attól a mekitől pár perc…

…és az a meki a lényeg a sztoriban...

Merhogyugye nem elég, hogy alapból nemigen vagyok komfortos hangulatomban BP-en, még rátesz a péntek déli bazinagy forgalom, nomegeza tutifrankó útbaigazítás – most meg még menjek jenkiszendrót enni, mert ha mekit látunk, akkor valami belső sugallat hatására oda be KELL menni, ha kell, ha nem. Ami azért jó, mert drága, de legalább nem lakok jól.

Namindegy…. leparkol, kiszáll, nyújtózik, még eltol egy cigit, és megy befelé – azaz csak menne! Mennénk! De….

DE!

…mermivanazajtórakiírva?

Minden marketingfa.ság. Mintpéldául, hogy a tojás innen van (no persze, tájföldön meg már nincsenek is csirketelepek), a húsok szintén (óóóóhogyne, mikor nincs is hús benne, legfelejebb csak húspótlószójagranulátum), és, éééééés, a fejmagasságban lévő cirkabetűvel nyomtatott leglényegesebb infó, miszerint: „Tudtad, hogy tőlünk bármit megkérdezhetsz?” …. …. jessssz! Akkor kérdezek is, ne félj!

A Fiamnekem meg Zotya már előre fogták a fejüket, merazért már ismernek egy ideje, hogy úgy agyilag nem feltétlen vagyok sztenderd módon összerakva.

Szóval, megyek befelé mint a nagyok, öles léptekkel, határozott tekintettel, mint aki napjában háromszor jár ide kajálni, plusz még a délutáni kávét is itt tolom el.

Kicsit elkanyarodva a témától: amúgy dícséretreméltó ennek a jenki baromságnak néhány szegmense. Itt van példul a családibiznisz-fíling. Ugyanaz a családnév, bárhová mész. Segíthetek. Segíthetek András, Segíthetek Andi, Segíthetek XY…. mintha otthon lennék. Vagy a munkaruha is. Mindenkin egyenruha, hogy azért tudjad, hogy itt komolyság folyik. Meg a tisztaság. Tényleg nem kell annyit az asztalt törölgetni, mint Tibi Atyánál egy délutáni matinén.

Nadeszóval, visszatérve a lényegre….

Megyek a pulthoz, eleve tré hangulatban, a pult másik oldalán meg ott somolyog a csücsörikisgádzsi, mint aki tényleg örül, hogy akkor és ott pont ott vagyok. Szóval mindkét részről borítékolható volt a qrvajó hangulat… Ésakkor Segíthetek Eszter kérdi a kérdeznivalót, mit adhat. Mondom bigmek, sajtburi, kishasáb – közbeszól: lehetmenüben? – lehetmenüben, mégyegy varp is – közbeszól: azislehetmenüben? – mitbánomén, legyen, kérek még egy kólát – közbeszól: az már van a menüben – oké, akkor nem kell, megmégkérek egy kávét, de majd a – közbeszól: lehet nagy? – mondom folytatnám, majd a – közbeszól: és milyen kávét? – mondom FOLYTATNÁM, majd a – közbeszól: ittfogyasztjátok? – mondom, idefigyeljé, aranykiscsillagom, éneztmost akkorisvégigmondom, ha nem engeded: a kávét majd akkor, ha megettem mindent, de most kifizetem, ééééérted???? …. …. értette. Hihetetlen, de szemmel láthatóan megértette.

Mindaddig gondoltam arra, hogy megkegyelmezek neki, de ilyen gasztrodiskurzus után már nemigen érdekelt, ha ríva fakad, akkor sem, úgyhogy konkrétan eljátszotta azt a halovány esélyét is annak, hogy jó napja legyen. Hátrafordultam a kísérőim felé, rájuk pislantottam úgy, hogy ők rögvest vágták, hogy most mi lesz – kicsit hátrébb is álltak, hogy azért valamelyest védve legyenek, hátha lesz valami matek…

Szóval mondom a kisokostojás miszisz Segítheteknek: tefigyu, kérdezhetek valamit? Kareszt keresem… valahol erre lakik. Nem tudod, konkrétan hol? Érte kéne mennem… Szegénykém néz, mint a borj….szóval nagyon néz. Nagyszépkerekszemekkel vállat von… nem tudja. Mondom, tudod, a Karesz, kábé ekkorszor (mutatom a magasságot) ekkora (mutatom a szélességet), kicsiaranyos, szakállas… tudod, a Karesz, na! Még jobban néz… aszongya: nem tudom. Mondom, valahol itt lakik errefelé, biztos láttad már, tényleg, idevalósi, jógyerek, a Karesz…. még mindig csak a vállát húzza: nem tudom.

Nem tudod?

Neeeeem tudooooood?!

Hátaztmeghogy?!?!?!?! Hát baz+ nemtiírtátok ki az ajtóra, hogy bármit meg lehet kérdezni?

Minek írjátok ki, ha nem lehet bármit megkérdezni?

…erre Zotyáékból kitört a röhögés, majd a sírás, meg a kétrétgörnyedés. Mire Segíthetek Eszti elpirosodott. Utána meg elkékült. Majd zöldre váltott, utána hirtelen ismét pirosra, majd olyan püspöklilára… és mielőtt ballisztikusívben hozzám vágta volna a kincstári taccsmonitort, pókerarccal folytattam: …ööö….kártyával tudok fizetni, ugye?

Végül is csak lehiggadt a hölgyike, bár kicsit tán határozottabb és frekventáltabb mozdulattal húzta le a kreditkardot a terminálon. Kis ráadásként mi meg kétpofára tömtük a tekintetünkbe a szenyákat, és még véletlenül sem szürcsöltünk a szívószállal. De tényleg nem.

Mikor zaba után mentem vissza az előre nagynehezen leegyeztetett és kifizetett mekkafféért, valami miatt Eszti már közeledésemet látva hirtelen valami nagyonfontos elintéznivalót talált a hinterplaccon, mert olyan gyorsan eltűnt.

Nem értem miért.

Biztos azért, mert vidéki vagyok.

…nade pont lex@rom: a börgerkinges vapper úgyis finomabb.

 

 

 

0 Tovább

Zsanett születése

Előzmény:

- A 23 éves E. Zsanett következetesen állította, hogy öt rendőr 2007. május 4-én hajnalban egy közúti ellenőrzéskor megállította Budapesten, egy sötét mellékutcába vitte, majd ketten megerőszakolták, amit három társuk végignézett, végül hazakísérték és még 20 ezer forintot el is vettek tőle. A rendőrök mindvégig tagadták bűnösségüket. Az eset azóta „A Zsanett-ügy” néven vált ismerté a hazai kriminalisztikában. -

... .... ....

Hősünk – akiről ez a megható történet szól – pár éve az MHSz (Magyar Hímzők Szövetsége) egyik kétnapos összejövetelén volt. Első nap hímeztek, hámoztak, ahogy kell – minek is részletezném, tudod Te, hogy ilyenkor mi a pálya.

Este azonban enyhén szólva is másképp alakultak a dolgok, mint ahogyan az előre el lett tervezve…

A fenenagy baráti beszélgetések közepébe egyszercsak egy illusztris úriember csöppent, aki az MHSZ alelnöke, és közölte az épp jelen lévő díszes kompániával, hogy mostakkor szépen mindenki fogja magát, és elmegy vele vacsorázni az alig tíz kilométerre levő megyeszékhelyre. A számlát Ő állja…

Nakérlekszépen, lett is nagy nézés mindenfelé: nem elég, hogy az Alelnök Úr megjelent, nem elég, hogy megszólította, mi több, kerek mondatokkal tisztelte meg a jónép egy részét (najó, amúgy is szokott ilyeneket csinálni), még meg is hívja vacsorázni a büdösbagázst! Hidd el, volt, aki sírva is fakadt a meghatottságtól…

Szóval, illaberek-nádakerek, gyorsan kocsiba pattant mindenki, nehogymá itt majdan a meggondolás ténye forogjon fent – azé egy potya kajapiamiegymás azért az csak nem mindennap van a hímzőkörben!

Hősünk szerencsétlenségére a barátai (illetve pontosabban a „barátai”) autójába ült be. Csórikám gondolta, hogy ha már nem ő a sofőr, akkor a vacsi mellé letesz némi árpakólát meg elolvas egy-két novellát is… a kis barom. Még nem is sejtette, hogy mi vár rá.

Menet közben útba esett egy kis faluban egy amolyan rejtőjenős ihletésű könyvtár. Naodabekellettmenni, mert azért csak kell a kultúra… Embereink bementek, és Hősünk – aki egyébként nem abból az ijedős fajtából való – odabent kicsit szorosabban fogta a zsebében a tizescsomag papírzsepit, mer azért az a szubkultúra azért az szubkultúra volt a javából. Ne részletezzük, szerintem vágod, mi van olyankor, amikor a sok kocsog pesti srác bemegy egy mérsékeltebb szinten ismert nógrádi falu könyvtárába… hát volt nézés is, meg visszanézés is. Meg biliárd. Merazjó.

Hősünk – aki persze nemcsak hímezni, de biliárdozni is nagyon tud – rögvest kihívóra akadt. Viszont tapasztalatból tudta, hogy ilyen helyen mit is jelent a biliárd. Saját kilyuggatott bőre alapján tanulta meg, hogy itt most vagy olvasás lesz, vagy futás, deazrohadtqrvagyorsan, így előre kinézte a menekülő útvonalat. Ajtó egy, az is inkább csak a bejárást szavatolja alapjáraton, a kijárást meg csak zárórakor, de akkor meg nem opcionális jelleggel… könyvespolc az ajtó mellett, az olvasójegy leadása nélküli hirtelen fejveszett távozást megelőzendő, ráadásul a könyvtárosnő sem nő volt, ellenben nyomott vagy százhúsz kilót és verte az egykilencvenet… a helyi olvasókör tagjai harcedzett regényírók, némelyik saját nyomdával büszkélkedhet. Szóval, az esély arra, hogy egy nyertes biliárdmeccs után innen a hímzőkör tagjai hiánytalan és megszakítás nélküli végtagokkal hagyják el az olvasószobát, kezdett a nullához redukálódni. De Hősünk nem lenne hős, ha nem vállalta volna a kockázatot: leállt biliárdozni. … és ez lett kálváriájának az első lépcsőfoka.

Merthogy a hímzőkör sokmindenhez ért, de tényleg sokmindenhez, de az olvasáshoz nemigen. És itt a biliárd egyet jelentett a tudománnyal: hamarosan mindenki kezében lett egy-egy kisebb könyv. Az asztalon meg tíz négyzetméter novella. Helyi íróktól, helyi kiadásban. Nehéz nyelvezettel. Szóval, amolyan igazi könyvmolyoknak való ötperces tanulmányok… érted Te, minek ragozzam.

Naszóval, hogy azért a vacsora is meglegyen, a biliárdmeccs el lett veszejtve: merthogyazért még mindig jobb némi szégyenérzettel étkezni, mint teszemazt jobb alkar nélkül. Még a villát is nehezen lehetne megfogni. Ennek örömére nem pofonok jöttek, hanem újabb könyvek – de azok kötelező jelleggel. … namindegy, a vége az lett, hogy nem lett volna vége, ha a vendéglátó Alelnök Úr azt nem mondja, hogy okés, lehet itt bárkinek olvasgatni reggelig is, Ő elmegy és vacsorázik. Aki vele tart, az vele tart, aki nem, az meg legfeljebb nagyon művelt lesz – de jóllakott semmiképp. Ez az érv azért hatott: mert a táborhelyen volt irodalom dögivel, mintahogy korgó bélrendszer is. Ellenben étel az kevésbé.

Úgyhogy elindult a menet újra.

… és a menettel együtt elkezdődött a rémálom is …

Az autóban öten ültek. Gyé vezetett, mellette Zsé, aki annak ellenére, hogy nem az a művelődős fajta, elolvasott pár könyvet – amitől rendszeresen kitör belőle a bunyószsolti. Hátul bal szélen Ká, a maga zsengeborsó száztizenhuszonvalahány kilójával, jobb szélen Csé, aki szintén nem férne bele egy nagyobb göncihordóba sem – természetesen mindketten olyan médiumszintre kiművelődve. Középen meg Hősünk, a maga kis kilencvenminuszakárhány kilójával, nemtúl délceg, ámbár annál szemrevalóbb termetével.

A gondok akkor kezdődtek, amikor Zsé úgy gondolta, hogy derohadtnagyonjóötlet az, ha hátranyúlva némi alkartekerést foganatosít a középen ülő utason… és a gondok akkor folytatódtak, amikor Ká és Csé mindezen felbátorodva kétoldalról kezdték el csépelni a számukra csépelnivalónak tűnő nemes korpuszt. Hősünk – akit igen kemény fából faragott ki az élet asztalosműhelye – egy huncut millimétert sem tudott mozdulni. Előtted van, nem?! Ott kuporogsz egy amúgy sem túlontúl kényelmes és tágas hátsó ülésen, melletted két bazinagy hústömeggel, akik egyébként sem zavartatják magukat, és minduntalan flatulentiálnak az orrod alá… és mindezen kellemetlenségek mellé még ott gyepálnak, ahol érnek – és Te egy centit nem tudsz arrébb mozdulni, védekezni meg pláne nem… vágod, nem, ez egy nagyon x@r szitu…

Szóval, ott verték Hősünket, ahol érték. Úgy, ahogy érték. Ököllel. Térddel. Könyökkel. Fejjel. Aki meg nem ütötte, az „csak” a karjait csavarta ki, szinte törésig… egyvalaki maradt ki a buliból, Gyé. Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha. Persze. Azt hitted. Mert ez a Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha, most ördögi vigyorral a képén, vérben forgó szemekkel, tajtékozó szájjal a volánt verve üvöltötte, hogy „Ez aaaaz! Aggyátok neki! Méééég! Agyaljátok csak!” Mindeközben Hősünk előtt rövid időre felrémlett egy nagy, hosszú alagút, melynek a végén vakítóan fehér fény látszott, ahol áttetsző ruhás szűzlányok integetnek kacéran felé, hogy igen, igen, tartson csak arra, mert ott jó lesz, de nagyon jó lesz. Zsé ekkor látta meg, hogy az enyhén szólva sem alélt, ám annál jobban mérges Hős az elolvasott irodalom (vagy a túl sok gyomorszájra mért ütés) miatt rögvest kiteszi a nagyvörösrókát a gépjármű kardándobozára, ezért megálljt parancsolt… épp időben, mert a kocsi ekkor fékezett az étterem előtt.

A hímzőszövetség alelnöke elé (mint ahogyan azt később a vacsoránál többször is megemlítette) a következő kép tárult: verda satufék – ajtók kivágódnak – Gyé röhög, demintazállat – Zsé majdnem kiesik, olyan művelt – Csé és Ká a hátsó üléséről kafferbivaly termetük ellenére egy impala kecsességével és gyorsaságával húznak el minél messzebb az enyhén szólva is megviseltnek tűnő, idegbajos tekintetű Hős elől, aki látható fájdalmak közepette szinte kiesik a flaszterre.

Miután lenyugodtak a kedélyek, és kölcsönösen meg lett említve egymás kedvesédesanyja mindennemű vonatkozásban, főleg a mindennapos elfoglaltságok terén, elkezdődhetett a vacsora.

Novella, regény, leves, főétel, desszert, kávé – ahogy szokott. Közben meg a duma – ahogy szokott. A kedélyes diskurzusok alatt kisvártatva föltűnt a vendéglátónak, hogy a máskor megannyira jó kedélyű Hős ezen az estén miért van olyan letargikus állapotban. Hősünk – aki mindig is nevezetes volt kendőzetlen stílusáról – a lehető legrészletesebben lemesélte az útközben történteket, külön kiemelve azt a tényt, hogy ő biza, egyéleteegyhalála, innen akkor is gyalog megy vissza a rendezvény helyszínére, még ha Győzike veszi föl miközben stoppol.

Nosza, több se kellett a büdösbagázs többi tagjának: csak úgy ontották magukból a sirámokat. „Mégis, mit képzelsz te gané, hogy ilyeneket mondasz rólunk?!” meghogy „Te ájkídókaratekungfuzol vazze, nehogymámajd mi verjünk tégedet!”… és ezen a ponton tört el végérvényesen az igazság amúgy is csak enyhén pislákoló mécsese. Merthogy az - amúgyilag teljesen logikusnak tűnő – érv mi lett? Hogy nem is az történt az autóban, amit és ahogy a Hős elmesélt. Hanem pont fordítva: miszerint őkegyelme nagyon erősre olvasta magát, és nem volt rest az autóban utazás közben jól összeviszaszanaszerteszéjjel verni három embert – a negyediket is csak azért hagyta épségben, mert épp az vezetett. Erre fényes bizonyíték az, ahogyan kiszálltak a kocsiból, amit egyébként már alig vártak, és akkor is csak épphogy megmenekültek, mint az szemmel is jól látható…  Ezen az Alelnök Úr is elgondolkodott. Mert mi is van most ugye tulajdonképp? Van egy állítás négy másik állítás ellen. A satufékkel megálló kocsiból saját tulajdon kétszépszemével látta, hogy szinte fejvesztve menekülnek az emberek. Az is tény, hogy az autó öt utasa közül csak egy amolyan ájkídókaratekungfus, ráadásul pont ő gyanúsítja meg a másik négyet, míg a nevezett másik négy személy maximum a mortalkombattal szokik jáccani, de ott is csak fejvédővel ülnek a monitor elé… Így hát a tényálladékokat figyelembe véve meghozta a majdhogynem halálos ítéletet: „Baz+ Hős, hát Te aztán jól elgyepáltad a többieket….”

… hát igen …

… hát igen …

A díszes társaságnak több se kellett: csak úgy záporoztak a válogatott szidalmak, hogy mostmáraztán tényleg elég, de tényleg, és nem elég, hogy egész úton szinte halálfélelmük volt egyetlen vadállattól, aki agybafőbe verte őket, még a végén ők szegényszerencsétlenek lettek meggyanusítva. Hősünk meg csak állt ott megszeppenve – holott három faluban híre van annak, hogy őt nemigen szeppenti meg senki – és csak csendben szitkozódott. Majd kisvártatva csak kimondta az azóta szállóigévé vált végzetes mondatot: „Bekaphassátok. Ez az egész olyan, mint a Zsanett ügy. Ahogy Ő, most én sem tudom bebizonyítani az igazam.”

… és azon a szent helyen, abban a szent pillanatban született meg Zsanett - akit addig a hímzőköri szövetségben mindenki csak Hősként ismert és tisztelt.

0 Tovább

A betűk 6alma

Történhetett úgy nagyjából pontosan saccperkábé épphogy mostanság lesz két éve

Tagja vagyok én egy helybéli – hogyismondjam – hímzőszakkörnek. Mit tagja, alapítója! Nos, ez a nevezett hímzőkör minden év végén tart egy kis évadzáró megemlékezést, ahol kulturált környezetben, kötetlen beszélgetés és egyéb tevékenységek formájában búcsút veszünk a tárgyévtől, átbeszéljük az átbeszélnivalókat, megtervezzük a jövő évi feladatokat, miegymás. Egész jó kis összejövetelek szoktak ezek lenni – kár ezt túlbeszélni. Igen-igen művelt emberek vagyunk, de nem ám azok az arcosharcos fajták, akik minduntalan traktálják a jónépet mindenféle baromságokkal, hanem olyan bibliofil típusok, akik folyamatosan képzik tovább magukat, hogy majdan még megvilágosultabban tekinthessenek a mindennapi nehézségek elé. Alkoholt vajmi ritkán fogyasztunk, szinte kizárólag csak akkor, ha valami nevesebb ünnepet ülünk meg. Ehelyett mi olvasni szoktunk, mert a kultúra az fontos. Főleg nekünk.

Viszont két éve egy kicsit sokat olvastunk…

A város egyik kevésbé ismert, és ezáltal tulajdonképp a nagyközönség által alig látogatott műintézményben lett meghirdetve a művelődési est, egy afféle könyvtárban. A megbeszélt időpontra megjelent a hímzőtársaság színe-java, akik abban az évben tevékenyen részt vettek a szakkör működésében és működtetésében. Leemeltük a polcról a legolvasottabbnak tűnő könyvet, és először közösen áttanulmányoztuk. Sokatmondó, egyszavas címe volt: „Itallap” (2012-es kiadás. Írta és kiadta: Alabárdos. Keményfedeles kötés, terjedelem: 6 oldal. Az ISBN szám nagyon el volt mosódva…) . Szóval, együtt elolvastuk. Mindenki kiválasztotta a neki megfelelő kiadványt: volt, aki rögvest egy nagyobb lélegzetvételű regényt, volt, aki csak egy pár oldalas esszét választott, a többség viszont amolyan négyperces novellákkal kezdett. Ahogy ilyenkor mindig is szoktuk, mindenki önállóan tanulmányozta a sajátját, majd esetleg javasolta a többieknek, hogy olvassák el ők is – persze, csak és kizárólag akkor, ha jó volt. Most sem lett volna másként, ha valaki a társaságból úgy nem dönt, hogy ezen a napon mindenki egyforma novellát fog olvasni – egyszerre. Aztán pedig majd meglátjuk, hogy mit tanulmányozunk még. Nos, hirtelen ott termett az asztalunknál a könyvtáros, hóna alatt köbö tizenkettő négyperces novellával, asszem valami olyasmi címe volt, hogy „A szarvas, aminek kereszt van az agancsai között”. Huhh…. első olvasásra kicsit száraznak tűnt az anyag, másodikra már láttam a lényeget a sorok között, és ha jól emlékszem, akkor a harmadik-negyedik átlapozásra értettem meg csak a mondanivalóját. Mint kiderült, a többiek találtak benne vicces részeket is, úgyhogy egyesek már nevetgéltek, sztorizgattak egymással. Ekkor a soron következő program szerint áttértünk az esszékre… Nnnna, ez nagyon jó volt, főleg, hogy a könyvtárban szinte csak és kizárólag valami borsodi írónak a pályaművei voltak – viszont azok szinte korlátlan példányszámban. Nem túlzás, ha úgy aposztrofálom, hogy még a csapból is ez folyt. A baj az volt vele, hogy a hagyományaink értelmében egy esszé mellé mindenképp el kell olvasni egy novellát is. A második-harmadik fejezet elolvasása után némelyikünk szeme elég véreres lett, gondolom, a könyvtár kivilágítása miatt, ami azért hagyott maga után kívánnivalókat.

Miután egész évben egy csapatként dolgoztunk – pontosabban hímeztünk – most is egy csapatként olvastunk, és hogy még jobban összekovácsolódjunk, ugyanazokat a könyveket vettük a kezünkbe. Mondjuk kivétel itt is volt azért (mert melyik csapatban ne lenne…). A hölgyek például nem voltak hajlandók a nehezebben megérthető novellákba még csak bele se pillantani, ők ehelyett holmi kis pletykacikkekből szemezgettek, amolyan külföldi divatmagazinokból kiollózott, tojás- vagy mogyorószínű színes lapokkal. Az esszék helyett meg ilyen mezőgazdasági kiskönyvet vettek elő, ami a narancs- és őszibaracknemesítésről szólt. Komolytalanok… Na meg hát a Béla…. hát Őt nem is tudom, miért hívtuk meg. Őkegyelme azért nem az az agyonolvasott fajta. Hogy finoman fogalmazzak, nem az agya tanulmányozásáért rabolják majd egyszer az ufók. Naszóval, Ő sem olvasott novellát, sem esszét, helyette sportolt. Súlyt emelt. Azért itt tudnod kell, hogy én se vagyok nagyon eltévelyedve a sportok terén, nem csak hímzéssel töltöm a napjaim, rendszeresen gyúrok is. Mondjuk nem mindig látszik rajtam, de tényleg ki vagyok gyúrva. Ellenben így rögvest láttam, hogy a Béla nem tömegesít, hanem szálkásít – kis súlyokkal dolgozott nagy szériában. Olyan fél kilóssal. Bicepszre dolgozott, mert csak az asztaltól a tekintetéig emelgetett, de nem jól. Először lassan, ahogy kell, majd mind gyorsabban, erőteljesebben. Mondtuk is neki, hogy ha már nem olvas velünk, legalább eddzen rendesen, de Ő ránk se hederített. A vége persze az lett, hogy nagyon hamar elfáradt, és mint ilyenkor mindig, mikor az edzés közben a testében felhalmozódott tesztoszteronnal a szervezete nem tud mit kezdeni, elkezdett előbb kicsit szédülni, majd a végén már az asztaltól is csak segítséggel tudott fölállni. Amatőr… és még Ő nevezi magát sportembernek… haggyukmá….

Közben az este folyt tovább az előre megírt forgatókönyv szerint. A hímzőkartel szakágaként működő garabonciások először felolvasást tartottak az általuk tanulmányozott művekből, ami annyira tetszett mindenkinek, hogy a végén már velük együtt szavaltunk mi is. Olyannyira megemelkedett volt a végére a kulturális szintünk, hogy már egyre ritkábban vettünk könyvet a kezünkbe. Páran közben leléptek közülünk, arra hivatkozva, hogy nekik most kocsmázni kell menniük…. pffffúj…. undorító. Mocskos alkoholista népség. Pedig még Béla is abbahagyta az sportolást, és leült mellénk olvasni. Hiába no, a sport tartást és kiváló szellemi erőnlétet ad az embernek.

Na mindegy, nem is ez volt a hiba. Egyrészt nem vettük figyelembe a nagy olvasgatások közepette, hogy a fény nem a legmegfelelőbb, másrészt azzal sem számoltunk, hogy a létszámunk folyamatosan fogyatkozik. Másrészt a könyvtárostól minden esetben tizenkettő novellát kértünk el kiolvasásra, függetlenül attól, hogy mennyien is ültünk az asztalnál. De még nem is lett volna valódi hiba – sokkal inkább az, hogy elolvastuk mindet. Sőt, még akkor is elolvastuk mind a tizenkét novellát, mikor már csak hatan maradtunk. Ugyanazon szintidőn belül. Esszékkel kisérve. Szóval a vége az lett, hogy túl sokat olvasott mindenki…

Biztos tapasztaltad már Te is, hogy ha sokat olvasol görnyedten, nem megfelelő világításnál, egész egyszerűen változások indulnak el a szervezetedben. Először csak a szemed lesz véreres, szédülni kezdesz, fokozottabb szellemi terhelés hatására még a fejed is megfájdul, majd beáll a nyakad/hátad, ami miatt nehéz felállni az asztaltól, végül pedig, ha sokat ülsz, akkor még a lábad is elzsibbad. Főleg a szakdolgozatok leadása előtt szokott ilyen előfordulni sokmindenkivel…. Ilyenkor sajnos nem hagyod abba az olvasást, olvasol tovább, holott az olvasott anyag nem marad meg Benned. Olvasol, majd másnap úgy tűnik, hogy tudod, hogy olvastál valamit, de nem emlékszel semmire. Gondolom, ismerős ez a folyamat mindenki számára, aki kicsit is iskolázott… Nos, felvilágosítalak Téged, ez egy természetes folyamat. A test így reagál a szellemi túlterheltségre. Ez egyszerű biológia. Először a csak szemed lesz véres, majd a mozgásodban tapasztalsz némi változást. Ez van, ez ellen nem tudsz semmit tenni, max annyit, hogy kevesebbet olvasol.

…viszont okoskodni én is tudok. De az az igazság, hogy ha egy jó könyv kerül a kezembe, azt egyszerűen képtelen vagyok letenni, míg ki nem olvasom. Fölösleges fintorogni, jól tudom, hogy szinte mindenki ilyen. Főleg, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik hasonló nézeteket vallanak, akkor nem tudom időben abbahagyni az olvasást. Úgyhogy hiába tudom én, hogy biológiai értelemben mi fog történni velem ha egyszerre túl sokat olvasok, nem bírom ki… okoskodok én, de én is csak amolyan könyvmoly vagyok. Egyszóval az én testem is behódolt az elkerülhetetlennek.

A sok kis novella tanulmányozása azonban nem csak bennem, hanem a hímzőkör többi tagjánál is mentálhigiénés változásokat indított el…

Először csak a látásunk homályosodott el, majd a szemünk lett véres. Ez mondjuk betudható a már említett nem megfelelő fényviszonyoknak. Majd a hátunk/vállunk állt be, amitől maga a szék is kényelmetlenné vált, és kisvártatva azt vettük észre, hogy a sok üléstől elzsibbadt a lábunk – ugyanis nem tudtunk rajta megállni. A legjobban Bélának zsibbadt el a lába. Olyannyira, hogy szó szerint nem tudott rajta megállni. A többiek mondták is, hogy nem szabad a sportolás után rögtön olvasni, főleg, ha valaki nem is sportos testalkatú, meg nem is olyannyira nem is művelt. Merthogy gyakorlat teszi a mestert itt is. Nadeazért én se panaszkodhattam. Megfájdult a fejem a sok betűtől, és úgy elkezdtem szédülni, mint körhintázás után a búcsúban. Pár perc elteltével már nemhogy járni, már megállni sem tudtam magamtól, csak segítséggel…

Akkor néztünk csak szét: csak egy pár ember maradt a könyvtárban, a hímzők béközepe, a többiek valahová elmentek – gondolom, kocsmázni. Nnnna, akkor ez az este is meghalt… irány haza. Ahogy kiléptünk az utcára, a harsány fények hatására végképp elvesztettem a lábaim felett az uralmat. Nem részletezem: nem a saját lábamon mentem valakinek az autójáig, és hazaszállítottak. Bélát szintúgy…

…csak másnapra tisztult ki némileg a fejem. Biztos sokat olvashattam, mert egy darabig még emlékeztem a könyvek címére és tartalmukra, de egy bizonyos pont után már nem. Annyit tudtam, hogy míg mi művelődtünk a kemény maggal, addig a puhányabbja valahová valamikor eltűnt. Nem kis lelkifurdalásom volt, hogy én, aki összehívtam ezt az évzárót, nem figyeltem eléggé, hogy mindenki megfelelően szórakozzon. Nosza hát, írtam egy kerek kis körímélt, hogy elnézést, de nem így lett tervezve, hogy mi csak olvasunk, aztán a többi meg le van tojva… jöttek is a válaszok hamarosan, hogyhát ők még ilyen jó felolvasóesten még sosem voltak, és nagyon, de nagyon jól érezték magukat. Namondom, oké, hogy nyalizni kell, mertugye csak én vagyok a góré, deazértennyirenemá’… namindegy.

eljött a hétfő, a hímzőkör szokásos foglalkozása. Jobban örültem volna, ha szerdán van a szokásos hímzés, mert mint az közismert, ami a szombat estéből szerdáig nem derül ki, az nem is történt meg… Úgyhogy kissé félve mentem el, hogy mit fogok kapni az ominózus nagylélegzetvételű olvasások után azoktól, akik idő előtt elmentetek közölünk. Amikor viszont megérkeztek, nemigen tudtam mire vélni a telifejes vigyorokat. Mikor aztán elővették a táskából a fényképezőt, akkor viszont megértettem mindent…. főleg, miután megmutatták a készült fényképeket.

Nos.

… nos …

Legyen elég annyi, hogy a képek egész mást mutattak, mint amire én emlékeztem. Mint már azt részleteztem, a sok olvasás okozataként nemigen voltam testem teljes birtokában. Olyannyira, hogy nemcsakhogy a könyvtár polcáról olvastam közvetlen a könyveket, hanem még be is estem a könyvespolcok alá a könyvraktárba (konkrétan azt sem tudtam addig, hogy van könyvraktár…). A novellákat egymás után lapoztam át, válogatás nélkül. Hát persze, hogy nem tudott az én suttyó hülye agyam mit kezdeni a sok információval: szépirodalom, versek, elbeszélések, szatíra, stb, stb…. minden könyvmoly tudja, hogy nem szabad a stílusokat (sokszor még az írót sem) keverni. De én meg megkevertem… Sőt, a fotón még olyan is volt, hogy közösen beszéltük meg az olvasottakat… meg olyan is, hogy mindenki egymást átölelve olvas… no meg persze az a momentum is, mikor már sokunknak zsibbadt volt a lába. De a legdurvább az volt a képeken, hogy ott volt majdnem mindenki a rendezvény végéig a könyvtárban – csak épp én nem emlékeztem rá. Csekély vigasz, hogy még volt rajtam kívül ilyen feledékeny ember. Persze, vigasztaltuk magunkat és egymást, mi inkább a hímzéshez és a horgoláshoz értünk inkább, mintsem a szépirodalmi művek olvasásához. Mindegy, mondták a többiek, majd legközelebb kevesebbet olvasok, épp csak addig, hogy ne mosódjanak össze a betűk. Mindenesetre az este nagy részére többünk csak azért emlékszik, mert ott volt dokumentálva fényképeken.

…summa summárum: az olvasást nem szabad túlzásba vinni.

Most már tudom biztosan….


A

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések