Jóindulat

Segíteni az elesetteken nemes cselekedet. Ám ezen tevékenység olykor-olykor fölöslegesnek bizonyul…

 

Egy szép tavaszi napon Konrád vásárolni ment. A bolt nem volt túl messze a lakásától, és miután a hosszúra sikeredett tél után végre előbújt a napocska, gyalogszerrel vágott neki a nemtúl hosszú, ám annál szürkébb útnak. Járda, zebra, megint járda, párszázméter, ottabolt. Ebben sok kaland azért nemigen szokott lenni…

Felesége még otthon felírta egy kis sajtcédulára, hogy mit is kell vásárolnia. A boltba érve a listán szereplő tételeket szép serényen pakolgatta bele a kosarába. Itt azonban már volt egy kisebb kalandozás a választékok kisebb tengerében, merthogy ugye a lista nem volt teljesen egyértelmű. Tej, kenyér, vaj (miaráknak, vanmégotthon), bors (őrölt, vagy egész?!), kóla (hányliteres?!), májkrém (marha vagy sertés?!)…. de ahhoz már elég gyakorlott háztartásbeli férj volt, hogy ne merjen egyből hazatelefonálni, hogy mostakkor mibőlmennyit, meg melyiketahatközül, mert tudván tudta, hogy ilyenkor elkerülhetetlen a szokásos monológ a nejétől, miszerint „mégegyrohad bevásárlást se lehet rádbízni”. Úgyhogy csak pakolt serényen – egy darabig. Merthogy amikor a lista aljára ért, ahol is az állt, hogy „felmosónyél”, ott aztán megakadt a mutatvány. Merthogy abból azért volt választék a helyi kis közértben… ilyenhosszú, olyanhosszú, ilyenfejjel, olyanfejjel, fejnélkül, és még a színekről ne is beszéljünk: fehér, piros, kék, króm, fa…. Úgyhogy itt Konrád majdhogynem föladta a harcot. De az előbb említett veszélyforrás miatt csakhamar választott: fejnélküli fehér. Az ok: a fehér az olyan uniszeksz, a listán meg csak a nyél szerepet, a fej nem. Úgyhogy ez van, nincs duma, legközelebb írja a kisnaccság pontosabban a létániát.

….

Mindeközben az utca végén található szerelvényboltban Zsolt szintén vásárolt. Ellenben nála lényegesen egyszerűbben folyt a beszerzés, márcsak két okból kifolyólag is. Ad.1.: nem volt nála előre megírt lista, ad.2.: pontosan tudta, mit és mennyiért kell venni. Az igaz, hogy ez a képzeletbeli összehasonlítás azért nem volt azonos súlycsoportban, mert neki nem a zasszony mondta, hogy mit vegyen – azért nem, mert nem volt neki olyan. Ellenben volt egy mosdókagylója, amihez csaptelepet kellett venni.

….

Ezalatt Konrád végzett a vásárlással. Fizetett a pénztárnál, majd szépen egy szatyorba rakta a szatyorbaraknivalót. Csakhogy a felmosónyél nem fért sehogy sem el a szatyorban. No nem a vastagsága miatt, sokkal inkább azért, mert túl hosszú volt ahhoz, hogy ne billenjen ki belőle. Röpke pillanatra felvillant az a megoldási variáció előtte, hogy a felmosónyelet a vállára veszi, majd arra akassza a szatyrot, mint ahogyan a mesékben szokták a hamubasült pogácsát vinni a vándorlegyények. De ezt a lehetőséget hamarjában elvetette. Így nemes egyszerűséggel egyik kézben a szatyrot fogta, a másikban pedig a felmosónyelet. Probléma megoldva, gó hóm, de izibe, mert még kap a fejére, hogy hol t.költ ennyit.

Az üzletből kilépve rögvest sietősre fogta a lépteit, mert való igaz, kicsit elszöszmötölt a boltban a válogatással. Majdhogynem még vidám is volt őkegyelme, mert a nap hétágra sütött, igaz még nem olyan melegen, mint nyáron, de azért egy napszemüveg elfért az ember tekintetén, úgyhogy magára is kanyarintotta a legszebb vasár- és ünnepnapi nóném műanyagkeretes sötétfekete ókuláréját. A szél nem fújt, a madarak csiripeltek, szóval igazi vidám tavaszi délelőtt volt. Jókedvét kicsit megnyirbálta azon tény, hogy hogyan fog otthon beszámolni a választott árukról. Így a zebra felé haladva azon gondolkodott, hogy otthon mit is fog mondani az ilyenkor kötelező kérdésekre, mint például: miérteztavajatvetted, miértnemamásikat, miértszeleteltkenyerethoztál, tudodhogyasimafinomabb, és a lényeg, hogy miértfehérnyeletvettél…

….

Zsolt a megvásárolt csapteleppel a hóna alatt az autójához sietett. Ott parkolt az út túloldalán, a gyalogátkelőhely csak pár lépésre volt a szerelvényáruház bejáratától. A boltból kilépve így szinte azonnal észrevette, hogy a zebránál áll egy látássérült, várva a zöld jelzést. Zsoltban – mint úgy általában ilyen eseteken mindig – megszólalt a lelkiismeret. És nem csak azért, mert ennél az átkelőnél nem volt a gyengénlátók számára külön hangjelzés a biztonságos átkelést megkönnyítendő, hanem mert Zsolt ilyen rendes ember volt. Még gyermekkorában megtanulta: a jó úttörő ahol segít, ott tud… Így amikor észrevette a fehér bottal várakozó férfit, egy pillanatig sem habozott. Mellélépett, megfogta a karját, és így szólt: Átkisérhetem?

….

Amikor Konrád odaért a zebrához, a jelzőlámpa épp akkor váltott át tilos jelzésre. „Hátperszehogypiros” – gondolta magában. Még ez is hátráltatja, hogy időben hazaérjen. Az agytekervényeit szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak azon, hogy vajon elfelejtett-e valamit megvenni, vagy stimmel minden. De hát a cetlin lévő cucc itt van a szatyorban, a felmosónyél meg a kézben. Egy nagy, már-már költői sóhaj közepette felemelte tekintetét, nézve bele a távolba, élvezve a napsütést, közben a magában dúdolni kezdett egy kedvenc ritmust, csak úgy, miért is ne, közben pedig a fehér színű nyéllel ütötte maga mellett az ütemet – egész jól kezdte magát érezni. Tán máig is ott dúdolna a piros lámpánál, ha az zöldre nem váltott volna, és….

…és hirtelen egy közepesen erős férfikéz meg nem fogja a karját. Mikor pedig oldalra nézett, egy férfit látott maga mellett, aki azt kérdezte tőle: Átkisérhetem?

….

….

Egy pár másodpercig mindketten csak álltak egymásra bámulva, és kölcsönösen nem értették a helyzetet. Zsolt azt nem értette, hogy hogyan van az, hogy egy vak hirtelen, reflexszerűen ránéz, bele egyenesen a szemébe, holott ez a látássérülteknek nem feltétlen reflexszerű tevékenységük. Konrád pedig azt nem értette, hogy most miért is kellene őt bárkinek is átkísérni az úttesten?

Mire mindkét részről nagy nehezen leesett a veddmárfel, először próbálták magukban eldönteni, hogy most ki is van nagyobb zavarban. Aztán koppra pont egyszerre kitört belőlük a jóízű röhögés.

A körülöttük lévő járókelők mindebből csak annyit láttak, hogy két férfiember fogja egymás kezét az útpadkán, és olyan jókedvük van, hogy a nevetésüktől visszhangzik a fél város.

Mindenesetre Zsoltban egy kisebb világ omlott össze. Nagy valószínűséggel elgondolkodott azon, hogy ezután hogyan kellene meggyőződnie arról, hogy az általa látássérültnek vélt személy valóban látássérült-e, vagy sem.

…az azonban bizonyos, hogy Konrád soha többet nem vesz fehér színű felmosónyeletVagy ha mégis, azt semmiképp nem fogja a kezében tartani a nyílt utcán….

 

 

 

0 Tovább

Welnessz

Harminc fölött egy peppenkével az embernek már kicsit jobban kell ügyelnie a kinézetére - szigorúan csak a szintentartás végett. Így van ez valahogy nálam is.

Általában hetente rendezek egy kis panelwelnesszt idehaza magamnak: beretválkozás, séróvágás, majd beleülök egy kád jó meleg vízbe, amibe némi babaolaj és fürdősó kerül, csak hogy kellemesebb tapintású legyen a bőröm. Közben meg olvasok valami könnyű kis horrort, csak úgy az idegek lenyugtatása végett, mialatt félhangerőn szól a Tanknak a csapdája…. szóval, tök jó ez az egész.

Nade miután mindez egy panellakásban történik, így van benne némi szükségmegoldásszerű. A fürdőkád kicsit keskeny, ellenben nem megfelelően hosszú. Dzsakuzzit is lehet belőle csinálni egy-egy pillanatra, úgy, hogy… okés, ezt inkább nem írom le, tudod Te ezt jól, hogy mi a pálya. A fürdőszoba sem az a hatvannégyzetméteres, minekutána igen hamar megtelik a légtér a párával, úgyhogy kénytelen vagyok ebbéli tevékenységem lebonyolítása közben az ajtót nyitva hagyni - ami mondjuk abból a szempontból igen praktikus, hogy tökéletesen behallatszik a zene a nappaliból. Kedvenc könyvemet pedig a kád mellé helyezett szennyestartó kosárra helyezem, hogy kéznél legyen. Nem egy nagy kaland, nem az a szalóki termál, de Pelikán elvtárs után szabadon: kicsi, szűk, de a mienk…

…tehát, ülök a kádban, áztatom testemnekem, olvasom a sztefenkinget, szóval elvagyok, mint a nagyok… havajdizsinapfény, minden gond távolinak tűnik, teljesen kikapcsolok… élvezem a helyzetet.

De ugye az ajtó nyitva.

Nomeg van egy macskámnekem.

….és itt kezdődtek a kalandok…

Merthogy ugye Jürgen igen kíváncsi – lévén, hogy igazi kis süldőmacska. Minden érdekli, főleg azok a dolgok, amiket én, a hőn szeretett gazdi végez. Nem volt ez másként most a fürdőkáddal sem…

Eleinte még félt szegénykém a kádtól, mert az első megfürdetése komoly és mély nyomokat hagyott a lelkében, de mára már szemmel láthatólag elfelejtette azt a traumát. Olyannyira, hogy fölkapaszkodott a szennyestartóra, és onnan skubizta, hogy mit is hempergek én a kádban.

Olvastam volna, de hát a cicmorek az cicmorek, meghát amúgy is tényleg házikedvencemnekem, szóval elkezdtem simogatni, majd szokás szerint harcoltunk egy jót. Ami mifelénk annyiból áll, hogy feléje nyújtom a kezem, nyújtott ujjakkal, mire Ő ezt rögvest kihívásnak veszi, és megtámadja azt – karmolja, harapja, ahol csak éri. 

Nagyban harcol ott Jürgen a kézszörnyeteggel, tök jól elvagyunk. De azért én általában hamarabb megunom az efféle játékot, mert azért tudvalévő, hogy a macskák nagyot harapnak, és legalább öt karmuk van egy végtagon, az meg néggyel szorozva nagyon sok egyszerre. A bőrömnekem meg olyan finom, puha, főleg ilyenkor fürdés közben…

Szóval fogom magam, és abbahagyom a harcot. Értsd: visszahúzom a kezem. Most már valóban fürdeni szeretnék…. igen ám, de macskámnekem egy kicsit másként értékelte a mozdulatot: neki ez azt jelentette, hogy menekülőre fogta az ellenfél, ergo, üldözőbe kell venni…

…és ez végzetesnek bizonyuló hiba volt mindkettőnk részéről.

….

Merthogy amint elhúztam a kezem tőle, ő azon nyomban utánavetette magát…

…miközben én, mint említettem, benne csücsültem a kádban….

….

….

….meséljem tovább is, vagy már vágod a sztori végét?!

….

….

….najó, mesélem…

Szóval, utánaugrott a kezemnek. Én meg szó szerint lassított felvételként láttam, amint a macska szinte úszik a levegőben, láttam, ahogy nagyjából a röppálya felénél rájött, hogy ez rohadtul nem volt valami brilliáns ötlet, és láttam azt is, hogy saccperkábé hová fog érkezni…

És akkor a lassú felvétel hirtelen borzasztóan felgyorsult. Macska csobban, sikoltok, utánakapok, mellényúlok, macska kapaszkodik, ordítok…. merthogyugye hova is tudna ilyenkor kapaszkodni az igencsak meglepődött nyomorult?! Hát ami kéznél van neki. És mi van neki mancsközelben?! Hát a testemnekem…

Szerintem el tudod képzelni, hogy milyen az, mikor a fertályórája ázó lúdbőrös stanyeszli környékére belekapnak szó szerint tíz körömmel. Nem tudod elképzelni?! Nos, addig örülj neki. Eddig én sem tudtam, milyen ez.

A másodperc százezred részének töredékével késtem csak el, hogy idejében elkapjam a macsekot, de ez épp elég volt arra, hogy ott kapaszkodjon ki a vízből, ahol csak tud. És hol tudott?! Rajtam, a hasamon, és annak környékén…

…ha te még éltél ordítást, amit lerendeztem…

Jürgen igen szép ballisztikus ívben repült ki a fürdőszobából, nem emlékszem pontosan, de mintha én adtam volna neki a kezdőlöketet. Közben jól bevágtam a könyököm a kád szélébe, és szép sorban felemlegettem mindegyik apostolt, akik tanácsolták a mennybéli Teremtőnek, hogy ugyan, báttya, alkosd már meg az ember mellé a macskát is…. szerintem ez igen hülye ötlet volt. Mondjuk az igaz, ha történetesen lovamnekem lenne, akkor elég szarul jártam volna ennél a fürdésnél. De akkor is! Állt volna a görcs a nyakába annak, aki kitalálta a házimacskát!

….

….

….azt hiszed, ezzel vége?

Tévedsz.

Ugyanis a csuromvizes nyüves olyan sokkot kapott, hogy a lakás minden pontját összevisszaszanaszerteszéjjel szaladgálta, összeszedve a szőrére az összes porcicát és minden padlón lévő, szabad szemmel nem látható kis bizbazt, hogy majd azt fölvigye a világos színű kanapéra, ahol nekikezdett a saját maga tisztogatásának. Arról nem is beszélve, hogy a fürdőszobában térdig állt volna a víz, ha nem lenne olyan alacsony a küszöb.

Úgyhogy a panelwellneszem egy kissé körülményes macskaszárítással, és egy igen takaros kis kecósikálással ért véget.

Csak ezek után mertem szemügyre venni a korpuszomon esett károkat – olcsón megúsztam, épségben megvolt minden testrészem. Kicsit viseletesebben a megszokottnál, de megvolt minden.

Úgyhogy etika ide vagy oda, tudom, hogy ez nem az apróhirdetés helye, de ha valakit érdekel, van nekem egy keveset futott, még garanciális, vezetett szervízkönyves, fullextrás macskám, ami minden tartozékával együtt ingyen elvihető. Érdeklődni ímélben.

 

 

 

3 Tovább

Szignó

A népszerűségnek ára van. Amit néhanapján illik megfizetni…

 

Pár éve városunkban voltam egy rendezvényen. Ahol sok jó ember csak nagy helyen fér el.

Nem mondhatnám, hogy nagyon rendhagyó ez az évente egyszer megrendezendő program. Amolyan ízig-vérig lokálpatrióta buli, amely mára kinőtte magát a „kitudtöbbetbortinni” szintre. Személyes véleményem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal kulturáltabb körülmények között, sokkal igényesebb emberek társaságában sokkal jobban be tudok rúgni, mint ott – de ez mellékes.

Szóval, nagyban isszuk a szőlőlét, közben meg nagyon divatosan megszakértjük, hogy mi is leleedzik valójában a pohárban. Mondja mindenki a tutifrankót, hogy ilyen gyümölcsíz, meg olyan lecsengés, meg …. szóval, voltál már ilyen helyen, ilyenkor mindenki borászra issza magát. Közben meg persze kiderül, hogy a nedűk java részét bátran fogyaszthatják a szőlőérzékenyek is, nem kell félniük az allergiás reakcióktól.

Nade nem is ez a lényeg.

Ilyenkor általában, mondhatni, mint mindig, megjelenik itt az ország színe java. Ismert művészek, színészek, celebek, hülye p.csák, dubajozó prost… izé… londoni dídzsék, divatmajom tévésztárok – vágod, csak hogy legyen hova köpni a szotyimag héját….

Tehát poharazgatunk serényen. Nézzük a tömeget, itt-ott felvillan egy-egy ismerős arc, és mint ahogy az előbb említettem, nemritkán olyan is, akit csak a tévéképernyőn, vagy a monitoron szoktunk látni. Egyszercsak látunk egy gárét. Egy olyan igazi vadászbombázót. Egy olyant, aki mellett Évamendesz vagy Penelopékrúz max csak pattanásos elsőbálozó lehet. Tényleg, hidd el, valami nagyon nagy volt…. nade itt most ne arra gondolj, hogy a ruha, vagy a fuksz volt rajta a csinos. Egyszerű nyári veddfelke (vagyhogyat.kömbe híjják ezeket a göncöket), egyszerű kis szandál, semmi extra frizura – de mégis, olyan jelenség volt, hogy még a fehérbor is burgundivá változott a poharakban. Miközben a pohár igencsak megkeményedett természetesen.

… de bármily hihetetlen, nem is Ő volt az igazi látnivaló: hanem aki mellette feszített! Aki Őt átkarolva, néha szenvedélyesen hozzábújva, finom kis puszikkal…. namostálljunkmegegypislantásra, mertezmost nagyon ratyis lett. Szóval mellette volt a faszija. Pont. Gondolj bele, amit akarsz. Kész. Ennyi.

….mondom, a srác volt a lényeg. Merthogy ez a srác nem volt más, mint egy híres (?!) énekes (?!), aki a pletyka szerint – hogy is szoktak ilyekor fogalmazni a zsurnaliszták – nem a megfelelő lyukra játszik. Szóval olyasvalakinek tartotta a közvélemény, aki a hamvas baracknál jobban szereti a lángolt kolbászt. Érted, ugye?! … és hidd el, ahogyan azzal (AZZAL!) a hölgyeménnyel viselkedett, de tényleg hidd el, ha más nem is, de az nagyon-nagyon lejött, hogy őkegyelme nem a saját neméhez vonzódik. Mondjuk ilyen csaj mellett azért ez érthető is volt… Najó, abba még nagy nehezen kiegyezek, hogy két pályán játszott a srác egyszerre, de ez most tényleg mindegy.

Mi csak ültünk ott, és néztünk, mint a falusi suttyók. A társaság férfi tagjai a hölgyeményt (drágakenyér, még most is eszembe jut néha…), a csajok meg a srácot – nyilván. Szóval, beindult a nyálelválasztás minden tekintetben. A fiúknál különösképp…

Egyszercsak az egyik hölgyemény, aki kellőképpen bátorra és okosra olvasta magát, fölpattant az asztalunktól, és azt mondta: egyéletem, egyhalálom, énmostitt azonnyomban megyek, és kérek tőle egy autogramot! – mi meg persze dehogyis tartottuk vissza. Olyannyira nem, hogy jómagam a fényképezővel mentem utána, hogy megörökítsem a találkozót.

Félúton aztán a hölgyikéből elfogyott a bátorság egy jelentős része. Nemkicsit elbizonytalanodott. Nadehát, mivégre is szült engem a Drágekedvesédesanyám a világra, ha nem azért, hogy ilyen helyzeteket megmentsek? Sebtiben karon ragadtam a leányzót, majd odaálltam a delikvens elé, és azt mondtam: - Szia, heló, figyucsak, ittvana kishúgom, szeretne veled egy közösfotót, megha lehetne, adjálmár neki egy autogramot, okés? – nagyon meggyőző lehettem (állítólag ilyenkor nagyon az tudok lenni), mert a srác nagyszépkerekszemekkel hümmögött valamit, de amikor a balfelső mellényzsebemből előkaptam a  szerintem nemolyannagyon szép, kissé már vizenyősebb tekintetemet (hiába, a szürkületben való olvasás már csak ilyenné teszi az ember szemét), majd aztat feléje villantottam, gyorsan elhadart egy olyan monológot, amit hallani szerettem volna: oképersze, háthogyne, máríromis, hovaálljak, ittjólesz, átkarolhatom?

Úgyhogy a sohamegnemszületett kishúgom egész vagány kis vigyorral le lett fotózva a hírességgel ott helyben. Egész karaj kis fénykép lett, mit ne mondjak.

…én pedig, mint aki jól végezte dolgát – és már miért is ne végeztem volna nemjól a dolgomat – visszaültem a többiekhez. Onnan néztük, hogy most mi is fog történni. Kap-e autogramot? Mer-e egyáltalán kérni autogramot, vagy azt is nekem kell kieszközölni?

Kisvártatva látjuk, hogy az ilyenkor szokásos smúzolás után a srác elővesz egy tollat és egy noteszt (hiába, minden rendes ember tollal és notesszal a zsebében járkál az ilyen rendezvényeken), és kérdő tekintettel néz a „húgomra”. Ő mond valamit (persze nem hallottuk, hogy mit). … … valami nagyon furát mondhatott, mert misztercelebnek kidülletdt az amúgy sem kis méretekben pompázó szeme, megnyúlt az a híres ábrázata, és szemmel láthatólag nemkicsit lett rosszul. Kábé úgy nézett ki, mint aki ott a helyszínen lábon vészelt át egy közepesen erős infarktust és egy komolyabb sztrókot. De végül is firkantott egy pár sort, és nemolyannagyon kedves mozdulattal átnyújtotta a cetlit a barátosnénknak.

A haverlány öles léptekkel jött vissza hozzánk. A válla fölött még láttuk, ahogy Híresúr lehajtott fejjel, leeresztett vállal, alig észrevehető fejcsóválások közepette tér vissza álmai(NK!) asszonyához, hogy Őt átkarolva eltűnjön a tömegben.

….mi meg persze kíváncsian vártuk az élménybeszámolót, hogy most akkor mi is van most akkor. Merthogyugye csak annyit láttunk, hogy mond valamit, kap valamit, de mindez képügyileg nagyon nem stimmolt valami végett. Háááát…. rögvest megtudtuk, mi is volt ami kicsapta a kettőhúszt.

Sima noteszlap.

Nem spirálos, hanem perforált széllel.

Igényesebb, fényes papír.

Olvasható kézírás, szépen fogó tollal.

….hanem a szöveg, ami rajta volt!

Elolvastuk, és hatan tizenkétfelé szakadtunk a röhögéstől. Még a szőlőlevet is kiköptük a tekintetünkből. Csaknem az asztal alá estünk, úgy röhögtünk…. még a mellettünk lévő asztaloknál is sasoltak, hogy most mi is a bajunk….

Tudvalévő ugyanis, hogy minden valamit magára adó híresség valakinek címezi a kézjegyét. Ilyenkor általában ugyanaz a forgatókönyv: nemnekemkell, hanem az egyik barátomnak, aki szerelmes beléd, írjad, hogy Tüncikének szeretettel! – az persze merő véletlen, hogy aki kéri a szignót, az épp szerelmes valami hírességbe, és pont Tüncikének hívják. Nos, itt sem volt nagyon más a helyzet. De azért egy kicsit más volt mégis….

Ugyanis barátnőnk is valami hasonlót kért. Azt mondta a srácnak, hogy az egyik ismerőse halálosan szerelmes belé, és neki címezze a kézjegyét, ha ez megoldható. Háááát, meg lett oldva, mi tagadás.

….

….

A szöveg ugyanis a következő volt: Szeretettel Dezsőnek.

DE-ZSŐ-NEK… hátbaz+, ahogy mondani szokás: besza-behu, ott helyben.

….

Így már azért érthető volt hírességünk összeomlása.

…ahogy azon se nagyon csodálkoztunk, hogy nem láttuk őt már aznap este. Pedig kerestük. Na nem kimondottan még egy szignó miatt, hanem hogy lássuk a látnivalót mellette….

 

 

 

0 Tovább

Dzsekessz

Az emberi hülyeség nem ismer határokat. Főleg, ha mindez némi szabadidővel és fantáziával párosul…

 

Jópár éve egy jónevű étteremben dolgoztam. ….szinte hallom, ahogy azt mondod „mámegintavendéglátás”…. hátmostmicsináljak?! Ez volt a munkám, az életem java részét a placcon töltöttem, nem lehetnek sztorijaim mondjuk a fotómodellkedésről…. úgyhogy dugó van. Vagy elolvasod, vagy nem. Ez van. (de szerintem már csak azért is elolvasod…) Demostmár haggyábékibe, hagy írjam le rendesen, mi történt…

Tehát étterem… mint már azt írtam egy párszor, ha épp nem a munkával voltunk elfoglalva, akkor ment a baromkodás. Hidd el, ha egész nap hótkomolyan tevékenykednél, igenkedvesen mosolyognál  mindenre és mindenkire, még akkor is, ha inkább péklapáttal vágnád szájon, semmint jópofiznál a kedvesvendéggel az éppen neki tetsző dolgokon, akkor Neked is a hülyeség járna a fejedben abban a kevés szabadidőben… vagy a kisfröccs. Úgyhogy lásd be nyugodtan, jókedvűnek lenni még mindig jobb, mint alkoholizálni. No meg állítólag tovább is él az ember hülye fejjel, mint szétdurrant májjal.

Naszóval, ráértünk. Volt kábé másfél-két óra szabadidőnk. Nekiláttunk gondolkodni, hogy most mit csináljunk. A minap rendeztünk babzsák-foci bajnokságot a konyharuhákkal, azelőtt meg frizbiztünk a tálcával. Akkor most mi legyen? …. nézünk ki okosan a fejünkből, zakatolnak a kerekek a szürkeállományban: de semmi. Semmi érdemleges nem jutott senki eszébe. Egyszercsak – a csendet és unalmat félbeszakítandó – megszólal az egyik kollega: láttátok tegnap a Jackass-t? … hatásszünet… mégnagyobb csend… majd szinte egy emberként ugrottunk talpra, hogy igggggeeeen, jesssssz, dzsekesszt fogunk csinálni!

…egyébként remélem vágod, hogy mi az bánat az a Jackass? Nem?! Gondoltam. Nafigyu: van egy pár barom, aki mindenféle idióta, jobbára veszélyes dolgot csinál, mert az jó. Mint pölö bevásárlókocsiba ülnek, és frontálisan nekimennek a falnak, vagy egy pár sílécre szerelt ketteslétrán állva próbálnak meg a havas lejtőn lesiklani… szóval idióta mindegyik, egytől egyig. Összevisszaszanaszerteszéjjel törik magukat állandóan. És élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindezt filmre is veszik. A sok hülye meg nézi őket a tévében. Nnna, most már érted. Valami ilyesmiben gondolkodtunk mi is.

Nekiláttunk ötletelni, mi legyen benne. Hááááát, mit ne mondjak, voltak azért elég – hogyisfogalmazzak – „beteg” ötletek is. Hagynerészletezzem. Legyen elég annyi, hogy még az igazi Jackass-nek is becsületére vált volna. Úgyhogy erősen moderálva lettek a felvetések, de a lényeg, hogy belekezdtünk.

Egyéni versenyt hirdettünk, de úgy, hogy minden feladatba beszállhatott mindenki. Feltéve, ha akart. Nyeremény nem volt, hacsak nem az, hogy egymás közt elismerjük a legvagányabbat a végén.

Nem untatlak a részletekkel, mert nem érdemes. Sokmindent kipróbáltunk, amire a hely és az időpont lehetőséget adott. Mertugye nem kell elfelejteni, hogy közben azért tulajdonképp műszakban voltunk.
Szóval, volt olyan, hogy ki mer rácsapni egy rajzszögre tenyérrel. Ezt a feladatot nem nyerte meg senki, merthogy senki nem csapott rá – azért ennyire hülye senki sem volt, hogy bevállalja.
Kicsit érdekesebb volt, hogy ki tud egy kanál dijoni mustárt megenni. Itt két ember indult – mindkettő nyert.
Az viszont már tényleg érdekes volt, hogy ki tud tovább a szájában tartani egy jónagykanál Erős Pistát. Nnnna, itt a négy induló is lett. A szoros verseny végén a győztes azért annyira nem tudott örülni…

…de végül is ennek az egész történetnek a lényegi része csak most jön.

Merthogy kitaláltuk a viaszgyertyatörést. Fejjel. Pontosabban homlokkal. Merazjó….
 

A feladat előzménye az volt, hogy mindig bosszankodtunk, hogy a viaszgyertyák hihetetlenül könnyen eltörtek, ha leestek a földre. Mintha cukorból, vagy üvegből lettek volna.
Ezért ötlött föl, hogy ha már ilyen könnyen elpattannak, törjünk el egy párat a homlokunkon. Az nyer, aki többet el tud törni.

Nekikezdtünk.

Gyertya megfog, homlokhoz csap…. majd jajgat. A gyertya meg persze nem törik el.

Hátmostmiaf.szvan?! Mindig olyan könnyen eltörik. Most meg még csak meg sem repedt.

Újbóli próbálkozások. A gyertya csak nem tört el senki homlokán.

Volt is nézés mindenfelé – no meg persze homlokdörzsölés, mert azért fájt az rendesen.

Kipróbáltuk a különböző technikákat. Gyertyát marokra fog, erősen odavág: semmi. Gyertya-koponya: 1:0. Gyertyát lazán fog, csak úgy két ujjal, lendületesen odavág. Eredmény: 2:0. Gyertyát messzebbről indít. Eredmény: 3:0.

Közben műszakváltás volt a konyhán. Azaz csak lett volna. Mert a leköszönők ott maradtak versenyezni, a műszakot kezdők meg pláne. Úgyhogy a létszám nőtt – viszont a lelkesedés kissé alábbhagyott. Kezdtük ezt a rohadt viaszgyertyát nem érteni. Mert azt tudtuk, hogy az ember legkeményebb csontja a koponyacsont. Azt is tudtuk, hogy a gyertya könnyen törik. Csak azt nem tudtuk, hogy ha ez a két bizonyított tényt egyidőben alkalmazzuk, akkor mi a rákért nem akar működni…

Ekkor jött a nagy ötlet: biztos azért nem törik el, mert nem ütünk nagyot. Okés, ez logikus. Saját magát azért csak nem olyan könnyen gyepálja az ember. Épp ezért stratégiát váltottunk: mindenki kiválasztott valakit párnak, és most már tandem-versennyé avanzsáltuk a történetet. Most így visszagondolva, ez elég hülye felvetés volt. De akkor ott ez tényleg jó ötletnek tűnt…

Egymással szemben felálltak a párok. Az egyik kezében gyertya, a másik kezében meg görcs. Kéz felemel, izom megfeszül, szem becsuk….csatttt! ….szerintem el tudod képzelni, hogy milyen ordítozás és anyázás lett ott hirtelen. Mindenesetre megszületett a legfrissebb eredmény. Gyertya-koponya 4:0. Ekkor párcsere lett. A metódus ugyanaz, az eredmény: 5:0. Az emberanyag viszont kezdett némileg leharcolt lenni – arról nem is beszélve, hogy kezdtünk megharagudni a másikra. Még az sem csitította a kedélyeket, hogy időközben beszállt a versenybe egy épp bennünket meglátogató gasztro-termék képviselő… (nem csak mi voltunk ilyen hülyék....)

….ekkor kezdtük feladni a harcot. Nem csak azért, mert rohamléptekkel közeledett a vacsoraidő, hanem azért, mert mindenki érezte magán, hogy ez bizony fáj. Nem is kicsit. Ekkor az egyik szakács, aki a maga százhúsz kilójával állt a flaszteron, és a lelke mélyén díjbirkózó volt, egy csatakiálltással az ajkán marokra fogott egy gyertyát, és kábé tízszer a homlokához verte. ….és láss csodát, meglett végül a becsületgól! A gyertya eltört, és még a kolléga is állva maradt! Az igaz, hogy kicsit keresztbe állt a szeme, de állt a saját lában. Gyertya-koponya 6:1!!!!!  Ha nem is győztünk, de legalább megmutattuk! Jihhhhááááá!

Abbahagytuk a játékot, mert kicsit elszaladt az idő. Gyorsan nekiláttunk még az időközben elmaradt munkák befejezésének, még egy kis kávé, még egy utolsó spangli, miegymás…. kezdődött a meló újból.

Teszünk-veszünk, mikor (óhatatlanul ugye) egymásra nézünk: ….huhhhh…. háteztmost hogy írjam le…. szóval mindenkinek, kivétel nélkül elég tisztességesen be volt dagadva a homloka. Több helyen. Több színben.

....húbaz+, mostmilesz…. így csak nem lehet dolgozni. A szakácsok még okés, őket nem látja senki. De bennünket nagyon is. És ráadásul makulátlannak kellett lenni. Mi meg olyanok voltunk homlokügyileg, mint a dunántúli dombság.

Rohadtgyorsan rimánkodni kezdtünk a csajoknak: adjanak valami kencét ami eltakarja, mert azért ez így elég gáz lesz. …. úgyhogy kaptunk púdert, meg alapozót. De az meg némileg elütött a bőrszíntől, úgyhogy az egész grambánkat be kellett kenni. … szerintem el tudod képzelni, hogy néztünk ki. Igaz, hogy nem játszott kék/sárga/zöld színben a homlokunk, de olyan ratyisan éreztük magunkat.

…..

…..

Az este végül is eseménytelenül telt el.

Volt némi nézés a vendégek részéről, amit a mai napig nem tudtam értelmezni. Vagy a púpokat nézték a fejünkön, vagy a sminket az arcunkon. De végül is tökmindegy. Megugye, ha belegondolunk, Merilinmenson is sminkelte magát, meg Pierró is – az előbbi pedig világhírű is lett.

…az biztos, hogy annyit személyzet még nem nézett a földre, mint akkor mi. Ahelyett, hogy teljes mellszélességgel, büszkén feszítettünk volna, ahogy tettük mindig is, ott álltunk lehajtott fejjel, és azon rimánkodtunk, hogy minél hamarabb leteljen a műszak.

….

….

….és most valami olyasmit kellene írnom, hogy tanultunk az esetből, többet nem csináltunk ilyet.

Háááááát, ha ilyet írnék, akkor hazudnék.

….merthogy nem igazán tanultunk az esetből.

Ugyanis másnap már videókamerával mentem dolgozni, és újból lejátszottuk a dzsekesszt: csak akkor már rögzítettük is. ….

…. és nem, a gyertya sem maradt ki a filmből…..

 

 

 

0 Tovább

Szökőkút

Mindenkinek meghatározó dolog az életében az, amit később napi szinten, de akkor és ott szó szerint életében először csinált. Nem volt ez velem sem másként…

Egy kisváros csinos kis étterme volt életem első munkahelye. Ha jól emlékszem, már bő két hónapja dolgoztam ott, mikor ez az eset megesett... Gondolhatod, mekkora szakmai rutinnal rendelkeztem akkor.

De mindent összevetve meg voltak velem elégedve a munkaadóim. Szorgalmasan dolgoztam, igyekeztem minél előbb megtanulni mindent, amit a vendéglátós szakma a gyakorlatban megkövetelt. Nem voltam rest semmire, sőt, sokkal inkább abból adódtak a problémák, hogy mindent meg akartam csinálni – akár értettem hozzá, akár nem.

…és pont ez a túlzott szorgalom lett a vesztem azon a bizonyos napon is….

Egy szép szombati délután bejött hozzánk egy társaság. Valami ünnepségről jöhettek, mert ha nem is kisestélyiben feszítettek, de igen elegánsak voltak mindahányan. A szokásos metódusnak megfelelően helyet foglaltak, majd várták a személyzetet…

…nálunk is a szokásos metódus folyt ilyenkor: a „nagyok” mentek volna az asztalhoz, felvenni a rendelést, a kishülye meg mint mindig, most is ott ugrabugrált, hogy hagy menjen ő, mert akar, mert kell, mert naaa, léccci, léccci, Lajosbá’, léccci, hagycsináljamén…. és mint mindig, addig addig rágtam az idősebb kollega fülét, míg végül azt nem mondta, hogy akkorcsináljadbaz+…. úgyhogy én mentem oda a vendégekhez. És ilyenkor mindig nagyon büszke voltam magamra!

Történt ami történt, voltál már ilyen helyen, tudod ilyenkor mi a pálya. Vendég leül, csálinger érkezik, köszönés, rendelést lead, mosoly jobbrabalra, miegymás. Hagyneragozzam…. de! DE! Ez a társaság – valamit megünneplendő – egy üveg pezsgőt rendelt. Méghozzá orosz pezsgőt! Hidd el, a kilencvenes évek legelején ez akkora cuccos volt, hogy el se hiszed! OROSZ pezsgő! Még a felírócetlit is óvatosabban fogtam meg, mert hát ilyen pezsgőt én még csak a polcon láttam, a „felsősoron”, sehol máshol. Vendéget, aki ilyet ivott, azt meg max a tankönyvből ismertem…. úgyhogy feszítettem, mint pók a lucernásban, hogy pont nálam rendeltek meg ilyet!

Megyek vissza a pulthoz, mondom mi a helyzet. Az öreg Lajosbá’ ott helyben lábon kihordott egy infarktust és egy agyvérzést egyszerre, mikor megtudta, hogy mit rendeltek TŐLEM. Nem túl bonyolult kitalálni miért, egyszerű matek volt ez, amit mi nagyon értettünk: drága pia = nagyobb számla = vastagabb jatt…. úgyhogy nem én voltam ott a nagykedvenc hirtelenjében. Mondta is nekem, hogy najólvan f.szos, csináldakkor, de elneb.zdnekem… azzal eloldalgott valamerre, hogy némi kisfröccsel tompítsa a presztízsén (nomeg a brifkóján) általam ejtett sebet.

Noháténmeg nekiláttam sebtiben. Sűrű fejvakarások közepette próbáltam felidézni a tanultakat, hogymostakkor merrevanahányóra, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Tálca. Okés. Pohár. Ezisokés. Annyi pohár, amennyi vendég van. Ezismegvan. …. mikellmég? Hangedli. Zsebben, ez is pipa. ….ééééésakkor, végül, mintegy aranyszobrot, leemeltem a polcról az orosz pezsgőt. Olyan óvatosan tettem a tálcára, hogy csak na! Húúúúú, még most is átérzem, hogy mennyire átéreztem ott a helyzet komolyságát!

Menet az asztalhoz…. addigi életem leghosszabb tíz métere volt. Én, és az orosz pezsgő. Fúúúú, nagyon odáig meg vissza voltam magamtól, hogy én ilyet csinálok! Szinte láttam magam kívülről, hogy megyek nagy délcegen, én, és az orosz pezsgő, és hogy ez most milyen rohadtul nagyon jó….

Naszóval, megérkeztem a vendégekhez. Poharak szétrak, hölgyeknek először, ahogy tanultam, pezsgőt az asztalra, cimkével a megrendelő felé, ahogy tanultam, tálcát a kisegítőasztalra, ahogy tanultam. Merthogy mint egy mantrát, mondtam föl magamban a tudnivalókat, amit tanultam a pezsgő felszolgálásáról. Nnnnna…. eddig megvan. Mi jön most? Zakatolt az agyam, majd rájöttem, hogy asszem pont ebből írtam egyszer egy hármasalá dogát, úgyhogy itt egy pillanatra megingott az a fenenagy önbizalmam, de én már akkor sem adtam föl! ….szóval akkor hogy is? ….húúúúú….. izé…. szóval…. és ekkor döntöttem úgy, hogy pont lex@rom, hogy volt ez tanítva, ezt most meg kell csinálni, és kész. Olyan nagy etvasz nem lehet egy pezsgőbontás...

Naésakkor nekikezdtem. Szépen mosolyogtam (mert azt mindig kell), megfogtam bal kézzel az üveget, jobbal meg nekikezdtem a bontásnak. A védőfóliát finoman leszedtem a palack nyakáról, majd elkezdtem lecsavarni a dugófogó kengyelt, mikor….

…mikor a pezsgősüveg gondolt egyet, és kilőtte a dugót magából….

….de olyan lendülettel, hogy még a kezemet is levágta a dugóról. A nemes muszka nedű, mint ilyenkor szokott, kábé egyméteres magasságban lövellt a plafon felé a fénysebesség többszörösével.

De nem is ez volt az igazi baj...

...hanem az, amit ez után csináltam.

Merthogy már akkor is megmutatkozott a hihetetlen reflexem, ami a szintén átlagon felüli problémamegoldó készségemmel párosulva szinte már halálos fegyverként van azóta is számon tartva. Teszem hozzá csendben, koppra pont ezen bizonyos eset óta…

Szóval tudatomnekem, mikor észlelte az egekbe szökő pezsgőáradatot, a másodperc százezred része alatt parancsot küldött testemnekemnek. Minek is az lett az eredménye, hogy egy sötétfekete nindzsa sebességével a rátenyereltem a pezsgősüveg szájára, gondolván, hogy ettől majd megszűnik a pezsgőszökőkútRátenyereltem. Vágod?! Rá-te-nye-rel-tem a palack szájára Hogy ez az enyhén szólva sem szakmai mozdulat hogy a repedtherébe jutott az eszembenekem, azt a mai napig nem tudom. Akkor és ott ez jó ötletnek tűnt hirtelen. Viszont ennek köszönhetően a pezsgő ekkortól nem fölfelé, hanem körben, mintegy háromszázhatvan fokban spriccelt mindenfelé.

….

Nálam pedig ekkor lelassult az idő. Abban a saccperkábé másfél másodpercben, mikor a drága nedű szó szerint beterített mindenkit, sokminden eszembe jutott. Eszembe jutott mindaz, amit a pezsgőbontásról tanultam. Pölö az, hogy a palackot nyitás közben kissé ferdén kell tartani, nem pedig az asztalon bontani. Vagy az, hogy a hangedlivel fogni a dugót, hogy ne tudjon kilőni. De már mindegy volt. Mint ahogy az is, hogy beugrott, hogy hűtve kell a pezsgőt szervírozni, nem pedig a polcról levenni. És itt most pont nem a hűtővödör hiánya volt a legnagyobb probléma. No meg persze láttam a szanaszerteszéjjel spriccelő pezsgőt, ahogy beteríti az egész asztalt, ráfröccsen a nyakkendőkre, a zakókra, a hölgyek blúzára. Még azt is lassítva láttam, ahogy az egyik szemrevaló hölgyemény, miután nem viselt melltartót, hirtelen egyfajta gusztusos látványt kezdett nyújtani…. ami a megszokottól eltérően akkor és ott nem ébresztett bennem semmiféle romantikus gondolatot.

Mindeközben kifogyott a palackból a lendület – no meg a pezsgő. Körbenéztem. Háááááááát….. szerintem vágod, hogy milyen volt a látvány…

Ott ültek körben négyen. Mindenkibe belefagyva a szó. Mindenki ruhája ázott a pezsgőben. Mindenki kerek szemekkel bámult, hisz nem tudták, hogy mi történt hirtelen, és még nem tudtak reagálni megfelelően. Én meg úgy álltam ott, mint aki bevizelt, hisz a pezsgő engem, aki álltam az asztalnál, pont deréktájon kapott telibe. … és ekkor felocsúdott mindenki, és olyan harsány nevetésben törtek ki, hogy zengett bele az egész épület. Szó szerint taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől….

Én meg először elpirultam, aztán elsápadtam, majd csak azért fohászkodtam, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Majd mint egy vert sereg, visszaandalogtam a pulthoz. Addigra már visszatért Lajosbá’, és sokat látott szemeivel egy szekundum alatt levette, hogy mi a pálya. Először elnézett a vállam fölött, tekintetével a kissé lucskos társaságot fürkészve. Majd egy futó pillantást vetett a deréktáji ruházatomra, és onnan a szeme a pult legfelső polcára siklott, ahol nemrégiben ott virított a szovjeckoje pezsgő…. majd fejét csóválva a hűtőhöz ment. Elővette a gondosan elfektetve tárolt, megfelelően temperált orosz pezsgőt, levett a polcról négy poharat, egy pezsgősvödröt, majd mindezt a tálcájára rakta, és elindult a vendégek felé. De még azért félvállról odavetette nekem: - Még senki sem mondta neked, hogy az oroszokkal vigyázni kell?!

….

….

Nem is tudom, mi fájt jobbanAz, hogy kinevettek? …végül is megérdemeltem. Az, hogy ki kellet fizetnem a pezsgőt? …végül is majd’ egy heti bérem volt. Az hogy inkább megittam volna, mintsem, hogy mindenféle textíliákon fejezze be pályafutását? …nem is szeretem a pezsgőt.

Az már inkább fájt, hogy Lajosbá’ kábé fél órát töltött az asztalnál, még egy pohár pezsgőre is meghívták. Természetesen nagyokat sztorizgattak a kishülyegyereken, miközben kölcsönösen próbálták egymás ruháját pezsgőmentesíteni.  Az mégjobban fájt, hogy amikor fizettek a vendégek – talán mondanom sem kell, hogy nem nekem – a kollégám olyan tekintettel jött el tőlük, hogy nagyjából pontosan tudtam, mennyi is volt a sikerdíj. De a legjobban az fájt, hogy amikor a már lenyugodott vendégek távoztak, és egy pillanatra rám néztek, ismét elkezdtek nyeríteni. De úgy, hogy még az utcán sem hagyták abba.

…mindenesetre, a szakmában töltött időm során minden egyes felbontott pezsgőnél eszembe jutott ez a sztori. Soha, de soha nem értette meg senki, hogy hogyan lehet az, hogy legyen bármilyen rossz passzban is ez az ember, a pezsgőt mindig, de mindig jókedvűen, őszintén mosolyogva bontja föl.

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések