Szökőkút

Mindenkinek meghatározó dolog az életében az, amit később napi szinten, de akkor és ott szó szerint életében először csinált. Nem volt ez velem sem másként…

Egy kisváros csinos kis étterme volt életem első munkahelye. Ha jól emlékszem, már bő két hónapja dolgoztam ott, mikor ez az eset megesett... Gondolhatod, mekkora szakmai rutinnal rendelkeztem akkor.

De mindent összevetve meg voltak velem elégedve a munkaadóim. Szorgalmasan dolgoztam, igyekeztem minél előbb megtanulni mindent, amit a vendéglátós szakma a gyakorlatban megkövetelt. Nem voltam rest semmire, sőt, sokkal inkább abból adódtak a problémák, hogy mindent meg akartam csinálni – akár értettem hozzá, akár nem.

…és pont ez a túlzott szorgalom lett a vesztem azon a bizonyos napon is….

Egy szép szombati délután bejött hozzánk egy társaság. Valami ünnepségről jöhettek, mert ha nem is kisestélyiben feszítettek, de igen elegánsak voltak mindahányan. A szokásos metódusnak megfelelően helyet foglaltak, majd várták a személyzetet…

…nálunk is a szokásos metódus folyt ilyenkor: a „nagyok” mentek volna az asztalhoz, felvenni a rendelést, a kishülye meg mint mindig, most is ott ugrabugrált, hogy hagy menjen ő, mert akar, mert kell, mert naaa, léccci, léccci, Lajosbá’, léccci, hagycsináljamén…. és mint mindig, addig addig rágtam az idősebb kollega fülét, míg végül azt nem mondta, hogy akkorcsináljadbaz+…. úgyhogy én mentem oda a vendégekhez. És ilyenkor mindig nagyon büszke voltam magamra!

Történt ami történt, voltál már ilyen helyen, tudod ilyenkor mi a pálya. Vendég leül, csálinger érkezik, köszönés, rendelést lead, mosoly jobbrabalra, miegymás. Hagyneragozzam…. de! DE! Ez a társaság – valamit megünneplendő – egy üveg pezsgőt rendelt. Méghozzá orosz pezsgőt! Hidd el, a kilencvenes évek legelején ez akkora cuccos volt, hogy el se hiszed! OROSZ pezsgő! Még a felírócetlit is óvatosabban fogtam meg, mert hát ilyen pezsgőt én még csak a polcon láttam, a „felsősoron”, sehol máshol. Vendéget, aki ilyet ivott, azt meg max a tankönyvből ismertem…. úgyhogy feszítettem, mint pók a lucernásban, hogy pont nálam rendeltek meg ilyet!

Megyek vissza a pulthoz, mondom mi a helyzet. Az öreg Lajosbá’ ott helyben lábon kihordott egy infarktust és egy agyvérzést egyszerre, mikor megtudta, hogy mit rendeltek TŐLEM. Nem túl bonyolult kitalálni miért, egyszerű matek volt ez, amit mi nagyon értettünk: drága pia = nagyobb számla = vastagabb jatt…. úgyhogy nem én voltam ott a nagykedvenc hirtelenjében. Mondta is nekem, hogy najólvan f.szos, csináldakkor, de elneb.zdnekem… azzal eloldalgott valamerre, hogy némi kisfröccsel tompítsa a presztízsén (nomeg a brifkóján) általam ejtett sebet.

Noháténmeg nekiláttam sebtiben. Sűrű fejvakarások közepette próbáltam felidézni a tanultakat, hogymostakkor merrevanahányóra, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Tálca. Okés. Pohár. Ezisokés. Annyi pohár, amennyi vendég van. Ezismegvan. …. mikellmég? Hangedli. Zsebben, ez is pipa. ….ééééésakkor, végül, mintegy aranyszobrot, leemeltem a polcról az orosz pezsgőt. Olyan óvatosan tettem a tálcára, hogy csak na! Húúúúú, még most is átérzem, hogy mennyire átéreztem ott a helyzet komolyságát!

Menet az asztalhoz…. addigi életem leghosszabb tíz métere volt. Én, és az orosz pezsgő. Fúúúú, nagyon odáig meg vissza voltam magamtól, hogy én ilyet csinálok! Szinte láttam magam kívülről, hogy megyek nagy délcegen, én, és az orosz pezsgő, és hogy ez most milyen rohadtul nagyon jó….

Naszóval, megérkeztem a vendégekhez. Poharak szétrak, hölgyeknek először, ahogy tanultam, pezsgőt az asztalra, cimkével a megrendelő felé, ahogy tanultam, tálcát a kisegítőasztalra, ahogy tanultam. Merthogy mint egy mantrát, mondtam föl magamban a tudnivalókat, amit tanultam a pezsgő felszolgálásáról. Nnnnna…. eddig megvan. Mi jön most? Zakatolt az agyam, majd rájöttem, hogy asszem pont ebből írtam egyszer egy hármasalá dogát, úgyhogy itt egy pillanatra megingott az a fenenagy önbizalmam, de én már akkor sem adtam föl! ….szóval akkor hogy is? ….húúúúú….. izé…. szóval…. és ekkor döntöttem úgy, hogy pont lex@rom, hogy volt ez tanítva, ezt most meg kell csinálni, és kész. Olyan nagy etvasz nem lehet egy pezsgőbontás...

Naésakkor nekikezdtem. Szépen mosolyogtam (mert azt mindig kell), megfogtam bal kézzel az üveget, jobbal meg nekikezdtem a bontásnak. A védőfóliát finoman leszedtem a palack nyakáról, majd elkezdtem lecsavarni a dugófogó kengyelt, mikor….

…mikor a pezsgősüveg gondolt egyet, és kilőtte a dugót magából….

….de olyan lendülettel, hogy még a kezemet is levágta a dugóról. A nemes muszka nedű, mint ilyenkor szokott, kábé egyméteres magasságban lövellt a plafon felé a fénysebesség többszörösével.

De nem is ez volt az igazi baj...

...hanem az, amit ez után csináltam.

Merthogy már akkor is megmutatkozott a hihetetlen reflexem, ami a szintén átlagon felüli problémamegoldó készségemmel párosulva szinte már halálos fegyverként van azóta is számon tartva. Teszem hozzá csendben, koppra pont ezen bizonyos eset óta…

Szóval tudatomnekem, mikor észlelte az egekbe szökő pezsgőáradatot, a másodperc százezred része alatt parancsot küldött testemnekemnek. Minek is az lett az eredménye, hogy egy sötétfekete nindzsa sebességével a rátenyereltem a pezsgősüveg szájára, gondolván, hogy ettől majd megszűnik a pezsgőszökőkútRátenyereltem. Vágod?! Rá-te-nye-rel-tem a palack szájára Hogy ez az enyhén szólva sem szakmai mozdulat hogy a repedtherébe jutott az eszembenekem, azt a mai napig nem tudom. Akkor és ott ez jó ötletnek tűnt hirtelen. Viszont ennek köszönhetően a pezsgő ekkortól nem fölfelé, hanem körben, mintegy háromszázhatvan fokban spriccelt mindenfelé.

….

Nálam pedig ekkor lelassult az idő. Abban a saccperkábé másfél másodpercben, mikor a drága nedű szó szerint beterített mindenkit, sokminden eszembe jutott. Eszembe jutott mindaz, amit a pezsgőbontásról tanultam. Pölö az, hogy a palackot nyitás közben kissé ferdén kell tartani, nem pedig az asztalon bontani. Vagy az, hogy a hangedlivel fogni a dugót, hogy ne tudjon kilőni. De már mindegy volt. Mint ahogy az is, hogy beugrott, hogy hűtve kell a pezsgőt szervírozni, nem pedig a polcról levenni. És itt most pont nem a hűtővödör hiánya volt a legnagyobb probléma. No meg persze láttam a szanaszerteszéjjel spriccelő pezsgőt, ahogy beteríti az egész asztalt, ráfröccsen a nyakkendőkre, a zakókra, a hölgyek blúzára. Még azt is lassítva láttam, ahogy az egyik szemrevaló hölgyemény, miután nem viselt melltartót, hirtelen egyfajta gusztusos látványt kezdett nyújtani…. ami a megszokottól eltérően akkor és ott nem ébresztett bennem semmiféle romantikus gondolatot.

Mindeközben kifogyott a palackból a lendület – no meg a pezsgő. Körbenéztem. Háááááááát….. szerintem vágod, hogy milyen volt a látvány…

Ott ültek körben négyen. Mindenkibe belefagyva a szó. Mindenki ruhája ázott a pezsgőben. Mindenki kerek szemekkel bámult, hisz nem tudták, hogy mi történt hirtelen, és még nem tudtak reagálni megfelelően. Én meg úgy álltam ott, mint aki bevizelt, hisz a pezsgő engem, aki álltam az asztalnál, pont deréktájon kapott telibe. … és ekkor felocsúdott mindenki, és olyan harsány nevetésben törtek ki, hogy zengett bele az egész épület. Szó szerint taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől….

Én meg először elpirultam, aztán elsápadtam, majd csak azért fohászkodtam, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Majd mint egy vert sereg, visszaandalogtam a pulthoz. Addigra már visszatért Lajosbá’, és sokat látott szemeivel egy szekundum alatt levette, hogy mi a pálya. Először elnézett a vállam fölött, tekintetével a kissé lucskos társaságot fürkészve. Majd egy futó pillantást vetett a deréktáji ruházatomra, és onnan a szeme a pult legfelső polcára siklott, ahol nemrégiben ott virított a szovjeckoje pezsgő…. majd fejét csóválva a hűtőhöz ment. Elővette a gondosan elfektetve tárolt, megfelelően temperált orosz pezsgőt, levett a polcról négy poharat, egy pezsgősvödröt, majd mindezt a tálcájára rakta, és elindult a vendégek felé. De még azért félvállról odavetette nekem: - Még senki sem mondta neked, hogy az oroszokkal vigyázni kell?!

….

….

Nem is tudom, mi fájt jobbanAz, hogy kinevettek? …végül is megérdemeltem. Az, hogy ki kellet fizetnem a pezsgőt? …végül is majd’ egy heti bérem volt. Az hogy inkább megittam volna, mintsem, hogy mindenféle textíliákon fejezze be pályafutását? …nem is szeretem a pezsgőt.

Az már inkább fájt, hogy Lajosbá’ kábé fél órát töltött az asztalnál, még egy pohár pezsgőre is meghívták. Természetesen nagyokat sztorizgattak a kishülyegyereken, miközben kölcsönösen próbálták egymás ruháját pezsgőmentesíteni.  Az mégjobban fájt, hogy amikor fizettek a vendégek – talán mondanom sem kell, hogy nem nekem – a kollégám olyan tekintettel jött el tőlük, hogy nagyjából pontosan tudtam, mennyi is volt a sikerdíj. De a legjobban az fájt, hogy amikor a már lenyugodott vendégek távoztak, és egy pillanatra rám néztek, ismét elkezdtek nyeríteni. De úgy, hogy még az utcán sem hagyták abba.

…mindenesetre, a szakmában töltött időm során minden egyes felbontott pezsgőnél eszembe jutott ez a sztori. Soha, de soha nem értette meg senki, hogy hogyan lehet az, hogy legyen bármilyen rossz passzban is ez az ember, a pezsgőt mindig, de mindig jókedvűen, őszintén mosolyogva bontja föl.

 

 

 

0 Tovább

Semmisenem

…régen írtam – mármint az eddig megszokott időintervallumhoz képest. Hogy miért nem írtam? Az indok egyszerű: nem tudtam miről írni. Ahogy most sem…

Mert miről is írhatnék?

Buliról? Aztmeghogy?

Szombat este. Egy hangyabokányival túl a harmincötön már nemigen van az embernek kedve dizsibe menni, márcsak azért sem, mert nem nagyon van ilyesmi mifelénk, messzebb meg nemigen mentem régebben sem. Mert minek is mentem volna? Kocsival necces utazni, a teleport meg vidékről nem mindig működött rendesen. Nomeg arról tényleg nem kellene írni, hogy mikor-ki-hogy-miért vert agyon ott helyben, csak úgy ungarisevirtusból, vagy hogy melyik lubáré akadt horogra, úgy, hogy később kiderüljön róla, hogy leszboszi/férjezett/nagyonrészeg/csúnyaafényben. Úgyhogy ez ugrott…

Sportról? Nemkéne…

Spanomnekem hív délután: láttad a meccset? Milyenmeccset, kérdezem vissza. Milyet, milyet, hát a mostanit… hátmondom nemláttam. Erre jön a szokásos duma, hogy milyen sportember vagyok…. nnnan, milyen? Semmilyen se nem. Ránézek a fekpadra, ami nem azért nem poros, mert mindig takarítom, ahogy a húzódzkodó rúd markolata sem azért szakadozott, mert szétrágta a macskám. A tízunciás kesztyűt viszont tényleg nagy lelkifurkával simítom végig, mert már két hete nem voltam lent a srácoknál. Hiába hiányzik a kölcsönös sípcsonttal való átmasszírozás, ha az ember nem sportember, akkor nem az, nnna – kár ezt túlbeszélni. … eztán hiába mentem le futni, mert a szokásos tíz kilcsi letopogása se győzött meg, hogy sportember lennék – így erről is mi a fenének írnék?

A hímzésről? Arról már írtam – és lesgyanús, hogy még írni is fogok.

zéhetes hímzőgép ott pihen a sarokban, tegnap kötögettem vele, keddig meg elvan valahogy magában – ahogy a négyszázas szpájnú horgolótűk is. Azt ilyekor a hímzőszezon elején meg kár is ecsetelni, hogy milyen nehéz egy sima kilencest összehozni, az ikszestizes mintát meg pláne.  Nyilván erről se írok most…

Olvasásról? …huhhh… arról eddig se kellett volna írogatnom… mit írjak még a novellákról, a regényekről, bármi ilyesmiről is?

A rószaszín hatvankilenc árnyalatáról? ….brrrrr….

Miért is írnék erről? Mert az divatos manapság, meg űberszupertendi? Erről még akkor sem írnék, ha a rószaszínt itt most a másik nem egyik igen nemes testrészére értem, a hatvankilences számot pedig nem feltétlen a matematika ihlette meg. De még akkor sem írnék erről, a fiamnekem bejelentené, hogy mostantól Ő világszép királykisasszony. Najó, akkor lehet, hogy írnék egy rövid valamit. Rövidet, de nagyon velőset…. de ez vélhetőleg soha nem következik be. Addig meg nem írok róla…

Akkor meg miről írjak?

Fogalmam sincs.

Mostanság azért túl sok érdekes dolog nem történt velem – amit őszinténszólva kezdek furcsállni. Mondjuk azért ez így nem teljesen igaz. De az nemigen való semmilyen blog oldalra, hogy a macskám játék közben beleszorult a papucsomba, és vagy negyedórán át képes voltam röhögni, hogy milyen jópofa a vernyákoló mobilpacsker. Vagy azt sem részletezném sehol sem, hogy milyen volt, mikor tévét néztem, és egy korty kólával a tekintetemben egy jó poént meghallva a nemes nedű az orromon át távozott egyenesen a képernyőre, hogy majd onnan a padlóra folyva dobjak rajta egy nyolcésfél pontos hátast, magamra rántva a hómboxoffiszt, miközben a köhögéstől majdnem megfulladtam, és még az oldalam is nagyon bevertem. És nagyon fájt….

….úgyhogy ha nagy nehezen is, de rá kellett jönnöm, hogy semmiről nem tudok most írni.

Semmiről sem.

Értelemszerűen megfelelő téma híján nem is fogok írni most blogbejegyzést. Értelmes dolgokról nem tudok írni, értelmetlen zagyvaságokról meg nem vagyok hajlandó.

Csak azért írni pedig, hogy koptassam a drágapénzen megvett klaviatúrát, nnnna, azért meg nem fogok egy fia betűt sem leírni. Minek? Tök fölösleges. Semmi témáról írni a semmi szöveget, aztazértmármégse. Az nem az én stílusom.

Pötyögtethetnék itt mindenféle lózungot napestig – arról nem is beszélve, hogy pont este lészen mostan. Írhatnék a mindennapi időjárásról, ami senem tél, senem tavasz, megjegyezhetném benne a sok érdekességet, de mi a fenének. Kinézel az ablakon, vagy ha az nemvanneked, akkor benézel a fészbukra, és rögtön vágod, hogy milyen az idő odakint. Belevehetném a politikát is, de azt meg mi a bánatnak megint, mert ahhoz ugye senki se ért, főleg az nem, aki politizál – ez is pipa. Megemlíthetném esetleg az alpesi síelést, vagy a szinkronúszást, de mivel ezekhez kábé annyit konyítok, mint a retorikához, gondolom sejted, hogy erről sem írok semmit.

És miután nem is írtam semmitsenem, itt és most nem is nyomom meg az entert. Meg semmit sem.

…majd legközelebb írok valamit.

Vagy nem.

Vagy mittudomén.

Ennyi.

Nemvantovább.

 

 

 

0 Tovább

Zebra

….az alábbi történet ugyanúgy igaz, mint az eddigiek. A különbség csupán annyi, hogy nem feltétlen annyira vicces…

Pár napja megyünk Fiamnekemmel az autóval. Belváros, napközben, kicsi csúcsforgalom – már ami egy kisváros csúcsforgalmát ez jellemezheti.

Közeledünk egy gyalogátkelőhelyhez. A gyalogos népség – ahogy szokott – mindenféle körültekintés nélkül lép le a zebrára. Minek is nézzen ugye szét?! Úgyis neki van elsőbbsége… igaz, a fékútról, mint a mindennapi közlekedés egyik szakzsargonjáról esetleg majd csak akkor szerez némi tapasztalást, miután majd a kórházban magához tér, és közlik vele, hogy igen, elsőbbsége van, de a gépjárműnek – mégha az óvatosabban is közelíti meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet – kell némi párméter, mire meg tud állni. A karosszéria meg még azért mindig keményebb, mint az emberi korpusz…

Na de mindegy is, nem is feltétlen ez a lényeg. Ahogy mindig, most is a sebességet jelentősen csökkentve közelítettem az említett hely felé, nehogy valaki lelépjen elém. Mindazonáltal, hogy nem csalódtam, azért csak csalódtam – de rendesen.

No nem azért, mert úgy lép le a járdáról az Isten barma, hogy nem néz szét, hanem azért, ahogyan viselkednek egyesek embertársaikkal.

Történt ugyanis, hogy egy idős bácsi elindult az úttest egyik oldaláról a másikra. Szegénykém sántított erősen, bottal járt. A sebessége enyhén szólva is lassú volt…. olyannyira, hogy majdhogynem szó szerint percenként tett meg egy métert.

Mi voltunk a zebránál az első autóval, úgyhogy premierplánban láthattuk azt, ami történt.

Bácsi botorkál, alig bír szerencsétlen menni. Nem elég, hogy sántít, még a bal karja is szemmel láthatólag le van bénulva.

…egyszer csak elviharzik mellette egy középkorú hölgy. Tudod, az a fajta, aki otthon sinkófával várja a férjét esténként, aki hajcsavaróval a fején lesi a Lusziszitát a tévében. Az a fajta, aki a sarki kisboltban a tízdeka parizert is olyan ordenálé stílusban kéri ki, hogy az ember legszívesebben kettéhajtana rajta egy colos vasrudat. Az a fajta, aki mindig és mindenbe beleköt, majd ha őt magát éri bármily jelentéktelen sérelem, visítva követeli a jussát. Az a fajta némber, aki az igazság örök bajnoka, mindaddig, míg az neki kényelmes…. nos, akkor és ott ez neki nemigen volt kényelmes. Úgy ment el a bácsika mellett, hogy még a fejét sem fordította felé, nemhogy segített volna neki – pedig elkelt volna neki a segítség bőven.

…a bácsi pedig csak megy rendületlenül, totyogja a saját centimétereit…

…közvetlen ezután megjelenik egy fiatal Miszter Manáger. Fényeslépő, drága nadrág, szövetkabát, laptoptáska – ahogy kell. Tipikusan az a fajta űberkocsog, akiről messziről lerí, hogy valami nemvenincs diplomával döngeti az élet vasajtaját, majd mikor rájön arra, hogy a papírral sok minden adtak a kezébe, de észt és tapasztalatot nem, a következő helyijáratú autóbusszal már megy is a mekibe mosogatni. Az a fajta jelenség, akikből jóval több van, mint elég.  Azoknak a véglényeknek az egyik díszpéldánya, akinek az öntudata az eget veri, embersége pedig a béka feneke alatt leledzik valahol. Öles léptekkel megy át a zebrán, persze közben úgy nyomkodja az ájfónt, mint akinek az élete múlik rajta. Majd föllöki az öregurat, olyan lendülettel megy el mellette. Persze, hiszen ki kellett, hogy kerülje. Nehogymámajdmegálljonsegíteni! Hiszen a biznisz az nem vár!

…a papa meg csak megy, szégyenében, hogy olyan lassan halad, föl sem néz a zebráról…

…szinte ezzel egyidőben lelép az úttestre egy huszonéves csávó. Tipikus plázamajom, a maga kis csőnacijában, a nyaka köré tekert divatos sállal, szándékosan összekócolt séróval. Amolyan húdenagyontrendivagyok fajta, aki a divat hívó szavát követve menni is alig tudott a b.zigatyában, de mégis olyan peckesen próbált lépést tartani saját lendületével, hogy csak na. Ő is, akárcsak az előző két delikvens elsuhan a bácsi mellett. De! DE!  Nicsak, mondom Fiamnak, nicsak! Mintha megállna egy pillanatra, segíteni…. de csak nem. Mégsem. Talán a neveltetése miatt egy belső hang megszólalt benne, hogy hellókiccsávó, nemekénemegállni, de hamar szájkosarat rakott őkegyelme a lelkiismeretére, mert egy szempillantásnyi megtorpanás után ugyanúgy továbbrobogott ő is.

…a bácsi köbö ekkor járt félúton a zebrán…

…és nálam köbö ekkor szakadt el a cérna…

Majrémadzag kiköt, ajtót kivág – megyek oda a papához. Segíthetek? – kérdezem. A papa könnyes szemmel rám néz, nem szól semmit, csak bólint. Belémkarol, átmegyünk a túloldalra. Igen nehezen fellép a járdára, kísérem még egy métert, megbizonyosodva, hogy meglegyen az egyensúlya. Csak annyit mond nekem, hogy köszönöm – azt is csendben, mintha szégyenlené, hogy segítségre szorult.

…közben a szemközti sávban még mindig nem indult el a forgalom. Az ott álló autó vezetője csak néz rám, mint aki nem látott még fehérembert. Sokkotkaptál, mi?! – gondolom magamban. Az én kocsim mögött ott dekkol a helyijárat, ahogy szállok be, a sofőrje félre nem érthető gesztusként széttárja a kezét, mintegy kérdezve, hogy miazanyámat csinálok… huhhh…. hirtelen több gondolat is megfordult a fejemben. Elsőnek az, hogy odamegyek, és közlöm vele, hogy attól, hogy a gépjármű nagy és erős, még nem feltétlen jelenti azt, hogy a sofőr is hasonló tulajdonságokkal bír – főleg akkor nem, mikor kiszáll a flaszterre. Főleg akkor nem, mikor kicsit alul vagyok bútorozva toleranciakérdésben. És főleg akkor nem, ha fölb.sszák az agyamnekem.

De inkább nem szóltam semmit. Legyintettem egy nagyot, visszaültem a kocsiba, és mentünk tovább a dolgunkra. Még futólag odaintettem a szemközti sofőrnek, és jól tagoltan mondtam neki (hátha tud egy kicsit szájról olvasni), hogy gratulálok, nomeg a mögöttem lévő buszsofőrnek bemutatás helyett egy ujjal igazítottam meg a belső visszapillantó tükrömet.

Belefért az időnkbe mindez? Bele. Másnak belefért? Nem.  Nehéz volt segíteni?! Nem. Másnak nehéz volt?! Igen.

Baszkikáim, ha legalább elsuhantok mások mellett, legalább b.sszátok tarkón egy kapanyéllel, hogy ne szenvedjen annyit! Ha már lerí rólatok az ész, a tudás, a hatalom, akkor éljetek már vele, ha erre alkalom adódik! … és imádkozzatok, hogy nektek soha ne kelljen semmiben segítség…

….na mindegy. Van aki ilyen, van aki ilyenebb.

Szerencsére mi mások vagyunk.

 

 

 

0 Tovább

Hős-ős

Néha azt szeretnék, hogy kiderüljön, kik voltak az őseink. Ám amikor kiderül, sokan azt kívánnánk, bárcsak maradt volna titok örökké…

 

A történet idején Egerben dolgoztam egy belvárosi kis hotelben. Csinos, barátságos kis hely volt, amolyan igazi családi fíling mindenütt, szerettek nálunk lenni a vendégek. Márcsak azért is, mert az épület méltán híres egri vár alatt volt.

A turisták zöme teljesen elalélt attól a gondolattól, hogy pár évszázaddal ezelőtt itt elég rendesen hajbakaptak a törökök és a magyarok, és hogy most pont ezen a helyen kávéznak, sütiznek, boroznak… sőt, volt olyan is, aki teljesen átszellemült a hely miliője végett.

…csakúgy, mint az a bizonyos Möszijő…

Történt egyszer, hogy bejelentkezett a szállóba egy francia úriember. Mikor megérkezett, az űberokos recepciósunk – fitogtatva idegennyelvbéli jártasságát – illendően köszöntötte: Bonzsúr, möszijő. Majd rögvest hozzátette: Párlévú fransz? (csak egy pislantásra megállva: önmagában ez a tény is bőven megérne egy tetemesebb kis blogbejegyzést, hogy a nyilvánvalóan francia vendégtől idegenben megkérdezik, hogy beszél-e franciául…) A kedves vendég persze jót mosolygott, és tört magyarsággal felelte, hogy igen, merő véletlenségből nagyon jól tolja a parlévúfranszt, de magyarul is egész jól elboldogul. Mindenesetre ezen rövid, de mégis tartalmas diskurzus billentette ki abból a hitéből, hogy a magyarokkal bizony nem lehet viccelni. Dehogynem. Deméghogy…

Az elkövetkezendő két napban emberünk feltűnően barátságosan viselkedett velünk. Mindenkihez volt egy kedves szava, került-fordult leállt velünk beszélgetni – jobbára Eger története érdekelte. Persze hamar kiderült az is, hogy miért. Édesapja idegenbe szakadt hazánkfia volt, aki nőül vett egy francia hölgyet, akinek egész életében arról áradozott, hogy az egyik őse itt élt Egerben akkor, mikor a törökök kicsit nyűgösek voltak ránk. Emberünk pedig felcseperedvén utánajárt, hogy bizony a faterból nem csak a jó francia borok hozták ki a történeteket, hanem igenis, a család egyik őse itt élt Egerben 1552-ben. Márpedig, ha itt élt, akkor ugye muszáj is volt itt harcolnia, hisz minden épkézláb ember harcolt akkor a török ellen.

Egyszóval, a Möszijőnk érthető módon nagyon büszke volt a családfájára. Azért legyünk őszinték: ilyenkor ki ne lenne az, mikor kiderül, hogy Dobó kapitány oldalán ott harcolt az egyik ősünk, hogy a vérünkben igazi hős/harcos vér csörgedez? Naugyehogy mindenki büszke lenne…
Möszijőnk azt is elmondta, hogy most legnagyobb álmát váltotta valóra. Egész életében arról álmodozott, hogy majd egyszer eljut Egerbe, és saját két lábán bejárja az egész várost. Majd ha bejárja, de csak akkor, fölmegy az egri várba, és megnézi, hol is harcolt az ő hőn szeretett ősapja. És majd csak ezután – szigorúan ezután – megveszi Egerben (hol máshol) az Egri Csillagokat, és azt a könyvet az egri várban fogja kiolvasni…. hiába, ha az ember francia vér csörgedezik, akkor ott bizony a stílus is megvan dögivel. Mongyő!

Mi meg persze nem kicsit irigyeltük őkegyelmét. Azért ez nagy fless: tudod, valamelyik ősöd itt harcolt, és annak a harcnak a helyén olvasod azt a könyvet, amiben le van írva, hogy hogyan harcolt…. nem azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon irigyek voltunk akkor, de ha az irigység tényleg besárgítaná az embert, akkor nyugodtan átírhattuk volna a cégérünket „Kínai étterem”-re. Na mindegy…. szolid kis fogadásokat kötöttünk, hogy Möszijőnknek ki volt az őse: Mekcsey? Bornemissza? Netán maga Dobó kapitány? A tétek magasra rúgtak: már egy üveg jéger volt a nyereménye annak, aki eltalálja az ős nevét. Becsületes fogadás volt, mert franciánkat nem lehetett lekenyerezni, ugyanis nem árul el nevet (nyilván, hisz akkor sokkal egyszerűbb lett volna a fogadás).

Közben meg emberünk bőszen járt föl a várba, naponta hatezerszer legalább, és fényképeztette magát (csak azért nem csinált szelfiket, mert még akkor azt sem tudta, hogy az micsoda. Olyannyira nem, hogy még digitális fényképező se nagyon volt. Igen, ez még akkor történt, mikor még a négyfejes VHS lejátszóval nagy király voltál…). Szóval, ahogy telt múlt az idő, egyre izgatottabb lett mindenki. Möszijő azért, hogy mikor derül már ki végre, hogy mit is csinált a család nagy hőse, mi azért, hogy kié lesz az egylityis agancsoskóla.

Szóval, mit ragozzam: vártunk türelemmel. Közben meg franciául tanultunk, hogy majd ha megisszuk az áldomást, azért ne legyünk már olyan nagyon kultúrálatlanok – mert francia tudásunk nagyjából annyit tett ki, hogy tudtuk mi a zsebzsötem és a konyak, de mást azért már kevésbé. Úgyhogy ki több, ki kevesebb sikerrel tanult meg új szavakat. Bennem pölö három szó maradt meg: a fetvozső, a mondrazsé és az iszkjúzmí ….

…és eljött végre a várva várt nap…

Reggelinél az egész személyzet várta Möszijőt. Mit fog mondani? Ki volt az? ….mikor bontjuk a pezsgőt?

Möszijő meg is érkezett. Nem túl vidáman. Sőt. Igazándiból kicsit szomorkásan. Olyannyira, hogy nemhogy a reggelinél, de még délelőtt sem szólt hozzánk. Csak inni kért. Nyilván nem a szomjúságát akarta oltani, mert pálinkát ivott. Mondjuk abból annyit, amennyi vízből is sok lett volna.

Mi meg csak találgattunk, hogy mostakkormiapálya? Mi történt? Az egyik félhülye kollega megjegyezte, hogy biztos meghalt Franszoá őse a könyvben…. barom. Már mindenki meghalt, te állat…

Délután aztán megeredt Möszijő nyelve. Igaz, a sok pálesznek köszönhetően nemkicsit akadozva, de megeredt. … és amit mondott, az aztán kiverte a biztosítékot minálunk.

Merthogy ugye tényleg irigyeltük, hogy igazi várvédő hős az ős, meg minden. Mi is ilyen hős-őst szerettünk volna magunknak.  De mikor megmondta a tutifrankót, akkor egy emberként úgy gondoltuk, hogy a rák akarja tudni, hogy ki volt az ősünk ötszáz éve… jobb ez így, hogy nem tudjuk.

….merthogy Möszijő elárulta a várvédő hős nevét: Sárközi. Sárközinek hívták a felmenőjét. Vágod?! AZ a Sárközi… aki minduntalan azt mondja, hogy „csókolom kezsit-lábát”…

….

….

.szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mennyire nem irigyeltük. Csórikám erre tette föl az egész életét. Ezért utazott Franciahonból egészen Egerig, hogy megtudja, ki volt az ő hős-őse.

Szóval, nem irigyeltük. Meg irigyeltük. Ebben a kérdésben nagyon nem értettünk egyet. Ellenben, bunkóság ide vagy oda, visítva röhögtünk egy emberként – persze, csak a hinterplaccon.

…abban viszont konkrétan nagyon egyetértettünk, hogy a jégert közösen fogyasztjuk el. Abban meg pláne egyetértettünk, hogy soha többé nem firtatjuk, ki volt az ősünk.

Boldog tudatlanság…

 

 

 

0 Tovább

Míting

Anno egy szállodának voltam a vezetője. Nagyon karaj szálló volt, alig fél éve épült, harminc egynéhány szobával, korrekt kis étteremmel – miegymás.

A beosztottakkal mindig megtaláltam a megfelelő hangnemet, igen kulturált milliőben dolgozódtunk. Ha valakinek segítség kellett, nem haboztam, segítettem.

…nem volt ez másként azon a bizonyos napon sem…

recepciós tájékoztatott, hogy van egy kis gebasz. A foglalási napló szerint az egyik szobát ugyanazon időpontra két külön névre sikerült kiadni… nabasszus. Volt már ilyen. Mondjuk máig nem értem, hogy egy kimondottan erre a célra írt számítógépes programmal dolgozó foglalási rendszerben hogy a .csába lehet ilyet véghezvinni, de mindegy. Ez van. A probléma adott, meg kell oldani, nem pedig problémázni rajta.

A gubancot még csak tetézte, hogy az egyik leendő vendég egy hölgy volt, aki kimondottan azt a szobát kérte, mintegy meglepetésként a partnerének. A másik leendő vendég pedig tulajdonképp egy cég volt, ami csapatépítő tréninget tartott nálunk, és az összes szobát lefoglalta azon az emeleten.
Namostakkor milegyen akkor… melyik ujjamra üssek egy fél téglával? Mindegyik egyformán fáj… úgyhogy a kisebbik rosszat választottam értelemszerűen: a csoport marad, a hölgyike megy – a recepcióst meg összevisszaszanaszerteszéjjel barantázom.

Nagyot fújtam hát, nekiültem a gépnek. Keresem a foglalási naplóban a nevet/címet/telefonszámot, erre csak az van beírva, hogy Kukurusnyákné*, Debrecen*…. más nem. Se keresztnév, se telefonszám. Óóóóó, hogy szakadna be a … namindegy, a recepciós már úgyis megy a lecsóba, fölösleges még ezért is pluszban letolni. Mondtam neki, hogy utolsó szó jogán még keresse ki a telefonkönyvből a számot, kínlódjon vele ő. Aztán mehet is öltözni, holnap már be se jöjjön, ha ekkora egy balfax.

…és itt kezdődtek a gondok…

Merthogy a telefonkönyv szerint Debrecenben természetesen több Kukurusnyák nevezetű ember él. Hiába ilyen ritka családnév, mégis vannak négyen. Na mindegy, a kollega randomra kiszúrt egyet – nekem meg muszáj volt felhívni, micsináljak. Elvégre én vagyok a főhogyishíjják, úgyhogy nekem kell a balhét elvinni…

Tárcsázom a kiválasztott számot. Kicsöng. Öblös férfihang a vonal túlsó oldalán. Szépen bemutatkozom, mondom ki és honnan vagyok, melyik város melyik hoteléből, és a kedves feleségét keresném. Aszongya, honnan keresi?! Mondom mégegyszer, hogy Tapajpüspökiből* telefonálok a Hotel Motelből*, és a kedves feleségével szeretnék beszélni, ha lehet…. …a vonalon keresztül is éreztem, hogy emberünkben megy föl a pumpa… Nem kicsit ingerülten, hallhatóan visszafogott hangon kérdezi, hogy miért?! Mondom, hogy ne haragudjon, ez egy meglehetősen személyes ügy, értse meg, hogy nem szeretném, ha tudomása lenne róla, értse meg, hogy nekem mindenképp a feleségével kell beszélnem. … naakkor egy kicsit elszakadt Kukurusnyák úrnál a türelem amúgy is vékony cérnája. Lettem én hirtelen „más” beállítottságú, asztali cserépedény (nem, nem korsó), bélsárral beszennyezett bundájú csatornában élő rágcsáló, miegymás, és mindezekkel párhuzamban Drágakedvesédesanyám pedig sugárutak kereszteződésében szolgálatot teljesítő sűrűnlátogatott elvtársnő. Rögvest ezután, hasonlóan szép hangnemben követelte, hogy mondjam meg, miért csak és kizárólag a feleségével akarok beszélni… Háááát, mit is lehet mondani ilyenkor, amikor az embert ilyen szépen kérik? Hát elmondtam: a Kukurusnyák úr kedves neje a tapajpüspöki Hotel Motelben lefoglalta a szokásos franciaágyas szobát erre a hétvégére, gondolom kedves férjeurának meglepetésként, és az a helyzet, hogy sajnos most ezt a szobát nem tudjuk biztosítani egyéb körülmények miatt, és le szerettem volna vele egyeztetni, hogy melyik másik hasonló kaliberű szoba lenne a legmegfelelőbb, és egyben sajnálom, hogy oda lett ezzel a meglepetés, de hát értse meg, hogy…. és itt belém lett fojtva a szó. Mert Kukurusnyák úr azt mondta, hogy nem, nem, a meglepetés sikerült, és nem is baj, hogy telefonáltam.

…nem értettem, hogy akkor most mi is van mostakkor….

Ugyanis a telefonban hallani lehetett, ahogy a vonal debreceni végén olyan kiabálás van, hogy szerintem ott a falak is ledőltek. Amolyan igazi férj/feleség vita, de igen-igen hardcore verzióban… és ahogy Kukurusnyák úr velem beszélt az imént, az végül is zsenge kis délutáni matiné volt ahhoz képest, ahogy a feleségével konzultált… majd a fülembe ordította: mondja meg neki is! mondja el, most!!! – azzal szipogó feleségének is el kellett ismételnem, hogy miért is keresem. A nej persze tagadott, hogy ő nem is érti miről van szó, mikor ő nem is Tapajpüspökibe utazik a hétvégén, hanem az ország másik végébe, és egyébként is, a kollégái tanúsítják, mert rendszeresen jár mítingekre, megegyékbént is…. és itt megszakadt a vonal.

….miarapedtherevan?! Nem értettem… már megint nem értettem semmit.

Aztán persze beugrott: az asszony Debrecenben előadta a férjének, hogy céges mítingre utazik rendszeresen mindenféle hotelekbe, közben meg igazából hozzánk jön a kandúrjával kicsit dorombolgatni. Logikus. Sok nő csinálja ezt, tudtuk mi jól a hotelben. Mindig mindenkinek megvolt a fedősztorija – nekünk ezt külön jó volt, mert jattoltak a falazásért, ami nem volt rossz. Nade a drágakiskezitcsókolom most megbukott… meg is érdemli. Minek csinálja, főleg ha ilyen vehemens a férje. Ha meg csinálja, akkor legalább vállalja be. Mondjuk azért kicsit kellemetlen volt, hogy egy általunk leejtett banánhéjon csúszik el a hétvégi dörzsikéje – hát majd most másmilyen dörzsikét kap otthon.

Pár pillanattal csöngött a telefon. Felveszem. Kukurusnyákné volt az, szipogva-bőgve mondta, hogy mondjam már meg, hogy most akkor mi is van, mert ő tényleg nem hozzánk készül, meg egyébként is, ő tényleg nem olyan, meg miegymás… hátmostmicsináljak. Kicsit vigasztaltam, aztán elköszöntünk egymástól.

…ebben a szent szúrásban szólt rám a recepciós, nagy lelkesen: Főnök, megvan a telefonszám, itt van, megtaláltam! – az arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, hogy azért annyira nem cseszte el a foglalást, ás hátha nem is lesz kirúgva. Nézem a számot. Hát…. nagyon nem volt ugyanaz. Kukurusnyáknénak Kukurusnyákné, Debrecennek Debrecen, csak a lényeg, a telefonszám nem stimmelt.

…vakarom a fejem, hogymostakkormivaaaaaaan?????

Az előbb hívtam föl Kukurusnyáknét, és be is bukott a témába. Akkor ez itt ez mi ez itt ez a szám?!

Kábé úgy néztünk egymásra a recepciósommal, mint két gyengeelméjű. De azért csak felhívom ezt a másik, elméletileg jó számot, mert csak nem hagyott nyugodni a történet.

Kicsöng. Föleszi egy hölgy. Mondom, kit keresek. Ő az. Mondom ki vagyok, milyen ügyben. Suttogni kezd, hogy semmi baj, köszönöm, hogy szóltam, semmi baj, csak meglegyen egy szoba, és persze, előre is köszöni a diszkréciót, majd a szokásos módon lerendezzük, tényleg semmi baj, érkezik pénteken ahogy szokott, viszlát – azzal leteszi a telefont.

….húbaz+. Ha eddig nem értettem semmit se, akkor most már pláne nem értek még annyit se…

Nekiültem gondolkodni, hogymsotakkormivaaaaaaaan?????

….és megvilágosodtam hirtelen…

Namost hagykérdezem már meg, szerinted mennyi annak a matematikai esélye, hogy egy azon városban, egy igen ritka családnevet viselő két különböző családnál, egyazon időpontokban utazzon el a feleség???? Nem tudod? Hát én sem. De szerintem saccperkábé egy a hatszázezermegegycsilliárdhoz. Gyakorlatilag erre nulla az esély. Illetve nulla volt. Merthogy most, itt és most, mindez megtörtént. Mindkét debreceni Kukurusnyákné rendszeresen járt el otthonról a hétvégéken: csak míg az egyik meetingelt, addig a másik mítingelt. Ez van…

…csekély jóvátételt jelenthetett Kukurusnyák úrnak, hogy bocsánatkérésünk gyanánt felajánlottunk számára egy  két személyre szóló ólinklúzív hosszúhétvégét nálunk, ahol természetesen az útiköltséget is cégünk számlájára írhatja. … mint ahogy az is, hogy a recepciós két perccel az eset után megkapta a „néhai” előnevet.

 

( *mint az a blog kezdőlapján is említettem, néhány név és helyszín elnevezése vagy megnevezése meg lesz változtatva, hogy lehetőleg minél kevesebb embert hozzak kellemetlen helyzetbe. Így a fenti történet valós verziójában nem Kukurusnyák volt az illető hölgy családneve, nem is Debrecenben lakott, ahogy én sem Tapajpüspökiben dolgoztam a Hotel Motelben. )

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések