Szignó

A népszerűségnek ára van. Amit néhanapján illik megfizetni…

 

Pár éve városunkban voltam egy rendezvényen. Ahol sok jó ember csak nagy helyen fér el.

Nem mondhatnám, hogy nagyon rendhagyó ez az évente egyszer megrendezendő program. Amolyan ízig-vérig lokálpatrióta buli, amely mára kinőtte magát a „kitudtöbbetbortinni” szintre. Személyes véleményem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal kulturáltabb körülmények között, sokkal igényesebb emberek társaságában sokkal jobban be tudok rúgni, mint ott – de ez mellékes.

Szóval, nagyban isszuk a szőlőlét, közben meg nagyon divatosan megszakértjük, hogy mi is leleedzik valójában a pohárban. Mondja mindenki a tutifrankót, hogy ilyen gyümölcsíz, meg olyan lecsengés, meg …. szóval, voltál már ilyen helyen, ilyenkor mindenki borászra issza magát. Közben meg persze kiderül, hogy a nedűk java részét bátran fogyaszthatják a szőlőérzékenyek is, nem kell félniük az allergiás reakcióktól.

Nade nem is ez a lényeg.

Ilyenkor általában, mondhatni, mint mindig, megjelenik itt az ország színe java. Ismert művészek, színészek, celebek, hülye p.csák, dubajozó prost… izé… londoni dídzsék, divatmajom tévésztárok – vágod, csak hogy legyen hova köpni a szotyimag héját….

Tehát poharazgatunk serényen. Nézzük a tömeget, itt-ott felvillan egy-egy ismerős arc, és mint ahogy az előbb említettem, nemritkán olyan is, akit csak a tévéképernyőn, vagy a monitoron szoktunk látni. Egyszercsak látunk egy gárét. Egy olyan igazi vadászbombázót. Egy olyant, aki mellett Évamendesz vagy Penelopékrúz max csak pattanásos elsőbálozó lehet. Tényleg, hidd el, valami nagyon nagy volt…. nade itt most ne arra gondolj, hogy a ruha, vagy a fuksz volt rajta a csinos. Egyszerű nyári veddfelke (vagyhogyat.kömbe híjják ezeket a göncöket), egyszerű kis szandál, semmi extra frizura – de mégis, olyan jelenség volt, hogy még a fehérbor is burgundivá változott a poharakban. Miközben a pohár igencsak megkeményedett természetesen.

… de bármily hihetetlen, nem is Ő volt az igazi látnivaló: hanem aki mellette feszített! Aki Őt átkarolva, néha szenvedélyesen hozzábújva, finom kis puszikkal…. namostálljunkmegegypislantásra, mertezmost nagyon ratyis lett. Szóval mellette volt a faszija. Pont. Gondolj bele, amit akarsz. Kész. Ennyi.

….mondom, a srác volt a lényeg. Merthogy ez a srác nem volt más, mint egy híres (?!) énekes (?!), aki a pletyka szerint – hogy is szoktak ilyekor fogalmazni a zsurnaliszták – nem a megfelelő lyukra játszik. Szóval olyasvalakinek tartotta a közvélemény, aki a hamvas baracknál jobban szereti a lángolt kolbászt. Érted, ugye?! … és hidd el, ahogyan azzal (AZZAL!) a hölgyeménnyel viselkedett, de tényleg hidd el, ha más nem is, de az nagyon-nagyon lejött, hogy őkegyelme nem a saját neméhez vonzódik. Mondjuk ilyen csaj mellett azért ez érthető is volt… Najó, abba még nagy nehezen kiegyezek, hogy két pályán játszott a srác egyszerre, de ez most tényleg mindegy.

Mi csak ültünk ott, és néztünk, mint a falusi suttyók. A társaság férfi tagjai a hölgyeményt (drágakenyér, még most is eszembe jut néha…), a csajok meg a srácot – nyilván. Szóval, beindult a nyálelválasztás minden tekintetben. A fiúknál különösképp…

Egyszercsak az egyik hölgyemény, aki kellőképpen bátorra és okosra olvasta magát, fölpattant az asztalunktól, és azt mondta: egyéletem, egyhalálom, énmostitt azonnyomban megyek, és kérek tőle egy autogramot! – mi meg persze dehogyis tartottuk vissza. Olyannyira nem, hogy jómagam a fényképezővel mentem utána, hogy megörökítsem a találkozót.

Félúton aztán a hölgyikéből elfogyott a bátorság egy jelentős része. Nemkicsit elbizonytalanodott. Nadehát, mivégre is szült engem a Drágekedvesédesanyám a világra, ha nem azért, hogy ilyen helyzeteket megmentsek? Sebtiben karon ragadtam a leányzót, majd odaálltam a delikvens elé, és azt mondtam: - Szia, heló, figyucsak, ittvana kishúgom, szeretne veled egy közösfotót, megha lehetne, adjálmár neki egy autogramot, okés? – nagyon meggyőző lehettem (állítólag ilyenkor nagyon az tudok lenni), mert a srác nagyszépkerekszemekkel hümmögött valamit, de amikor a balfelső mellényzsebemből előkaptam a  szerintem nemolyannagyon szép, kissé már vizenyősebb tekintetemet (hiába, a szürkületben való olvasás már csak ilyenné teszi az ember szemét), majd aztat feléje villantottam, gyorsan elhadart egy olyan monológot, amit hallani szerettem volna: oképersze, háthogyne, máríromis, hovaálljak, ittjólesz, átkarolhatom?

Úgyhogy a sohamegnemszületett kishúgom egész vagány kis vigyorral le lett fotózva a hírességgel ott helyben. Egész karaj kis fénykép lett, mit ne mondjak.

…én pedig, mint aki jól végezte dolgát – és már miért is ne végeztem volna nemjól a dolgomat – visszaültem a többiekhez. Onnan néztük, hogy most mi is fog történni. Kap-e autogramot? Mer-e egyáltalán kérni autogramot, vagy azt is nekem kell kieszközölni?

Kisvártatva látjuk, hogy az ilyenkor szokásos smúzolás után a srác elővesz egy tollat és egy noteszt (hiába, minden rendes ember tollal és notesszal a zsebében járkál az ilyen rendezvényeken), és kérdő tekintettel néz a „húgomra”. Ő mond valamit (persze nem hallottuk, hogy mit). … … valami nagyon furát mondhatott, mert misztercelebnek kidülletdt az amúgy sem kis méretekben pompázó szeme, megnyúlt az a híres ábrázata, és szemmel láthatólag nemkicsit lett rosszul. Kábé úgy nézett ki, mint aki ott a helyszínen lábon vészelt át egy közepesen erős infarktust és egy komolyabb sztrókot. De végül is firkantott egy pár sort, és nemolyannagyon kedves mozdulattal átnyújtotta a cetlit a barátosnénknak.

A haverlány öles léptekkel jött vissza hozzánk. A válla fölött még láttuk, ahogy Híresúr lehajtott fejjel, leeresztett vállal, alig észrevehető fejcsóválások közepette tér vissza álmai(NK!) asszonyához, hogy Őt átkarolva eltűnjön a tömegben.

….mi meg persze kíváncsian vártuk az élménybeszámolót, hogy most akkor mi is van most akkor. Merthogyugye csak annyit láttunk, hogy mond valamit, kap valamit, de mindez képügyileg nagyon nem stimmolt valami végett. Háááát…. rögvest megtudtuk, mi is volt ami kicsapta a kettőhúszt.

Sima noteszlap.

Nem spirálos, hanem perforált széllel.

Igényesebb, fényes papír.

Olvasható kézírás, szépen fogó tollal.

….hanem a szöveg, ami rajta volt!

Elolvastuk, és hatan tizenkétfelé szakadtunk a röhögéstől. Még a szőlőlevet is kiköptük a tekintetünkből. Csaknem az asztal alá estünk, úgy röhögtünk…. még a mellettünk lévő asztaloknál is sasoltak, hogy most mi is a bajunk….

Tudvalévő ugyanis, hogy minden valamit magára adó híresség valakinek címezi a kézjegyét. Ilyenkor általában ugyanaz a forgatókönyv: nemnekemkell, hanem az egyik barátomnak, aki szerelmes beléd, írjad, hogy Tüncikének szeretettel! – az persze merő véletlen, hogy aki kéri a szignót, az épp szerelmes valami hírességbe, és pont Tüncikének hívják. Nos, itt sem volt nagyon más a helyzet. De azért egy kicsit más volt mégis….

Ugyanis barátnőnk is valami hasonlót kért. Azt mondta a srácnak, hogy az egyik ismerőse halálosan szerelmes belé, és neki címezze a kézjegyét, ha ez megoldható. Háááát, meg lett oldva, mi tagadás.

….

….

A szöveg ugyanis a következő volt: Szeretettel Dezsőnek.

DE-ZSŐ-NEK… hátbaz+, ahogy mondani szokás: besza-behu, ott helyben.

….

Így már azért érthető volt hírességünk összeomlása.

…ahogy azon se nagyon csodálkoztunk, hogy nem láttuk őt már aznap este. Pedig kerestük. Na nem kimondottan még egy szignó miatt, hanem hogy lássuk a látnivalót mellette….

 

 

 

0 Tovább

Dzsekessz

Az emberi hülyeség nem ismer határokat. Főleg, ha mindez némi szabadidővel és fantáziával párosul…

 

Jópár éve egy jónevű étteremben dolgoztam. ….szinte hallom, ahogy azt mondod „mámegintavendéglátás”…. hátmostmicsináljak?! Ez volt a munkám, az életem java részét a placcon töltöttem, nem lehetnek sztorijaim mondjuk a fotómodellkedésről…. úgyhogy dugó van. Vagy elolvasod, vagy nem. Ez van. (de szerintem már csak azért is elolvasod…) Demostmár haggyábékibe, hagy írjam le rendesen, mi történt…

Tehát étterem… mint már azt írtam egy párszor, ha épp nem a munkával voltunk elfoglalva, akkor ment a baromkodás. Hidd el, ha egész nap hótkomolyan tevékenykednél, igenkedvesen mosolyognál  mindenre és mindenkire, még akkor is, ha inkább péklapáttal vágnád szájon, semmint jópofiznál a kedvesvendéggel az éppen neki tetsző dolgokon, akkor Neked is a hülyeség járna a fejedben abban a kevés szabadidőben… vagy a kisfröccs. Úgyhogy lásd be nyugodtan, jókedvűnek lenni még mindig jobb, mint alkoholizálni. No meg állítólag tovább is él az ember hülye fejjel, mint szétdurrant májjal.

Naszóval, ráértünk. Volt kábé másfél-két óra szabadidőnk. Nekiláttunk gondolkodni, hogy most mit csináljunk. A minap rendeztünk babzsák-foci bajnokságot a konyharuhákkal, azelőtt meg frizbiztünk a tálcával. Akkor most mi legyen? …. nézünk ki okosan a fejünkből, zakatolnak a kerekek a szürkeállományban: de semmi. Semmi érdemleges nem jutott senki eszébe. Egyszercsak – a csendet és unalmat félbeszakítandó – megszólal az egyik kollega: láttátok tegnap a Jackass-t? … hatásszünet… mégnagyobb csend… majd szinte egy emberként ugrottunk talpra, hogy igggggeeeen, jesssssz, dzsekesszt fogunk csinálni!

…egyébként remélem vágod, hogy mi az bánat az a Jackass? Nem?! Gondoltam. Nafigyu: van egy pár barom, aki mindenféle idióta, jobbára veszélyes dolgot csinál, mert az jó. Mint pölö bevásárlókocsiba ülnek, és frontálisan nekimennek a falnak, vagy egy pár sílécre szerelt ketteslétrán állva próbálnak meg a havas lejtőn lesiklani… szóval idióta mindegyik, egytől egyig. Összevisszaszanaszerteszéjjel törik magukat állandóan. És élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindezt filmre is veszik. A sok hülye meg nézi őket a tévében. Nnna, most már érted. Valami ilyesmiben gondolkodtunk mi is.

Nekiláttunk ötletelni, mi legyen benne. Hááááát, mit ne mondjak, voltak azért elég – hogyisfogalmazzak – „beteg” ötletek is. Hagynerészletezzem. Legyen elég annyi, hogy még az igazi Jackass-nek is becsületére vált volna. Úgyhogy erősen moderálva lettek a felvetések, de a lényeg, hogy belekezdtünk.

Egyéni versenyt hirdettünk, de úgy, hogy minden feladatba beszállhatott mindenki. Feltéve, ha akart. Nyeremény nem volt, hacsak nem az, hogy egymás közt elismerjük a legvagányabbat a végén.

Nem untatlak a részletekkel, mert nem érdemes. Sokmindent kipróbáltunk, amire a hely és az időpont lehetőséget adott. Mertugye nem kell elfelejteni, hogy közben azért tulajdonképp műszakban voltunk.
Szóval, volt olyan, hogy ki mer rácsapni egy rajzszögre tenyérrel. Ezt a feladatot nem nyerte meg senki, merthogy senki nem csapott rá – azért ennyire hülye senki sem volt, hogy bevállalja.
Kicsit érdekesebb volt, hogy ki tud egy kanál dijoni mustárt megenni. Itt két ember indult – mindkettő nyert.
Az viszont már tényleg érdekes volt, hogy ki tud tovább a szájában tartani egy jónagykanál Erős Pistát. Nnnna, itt a négy induló is lett. A szoros verseny végén a győztes azért annyira nem tudott örülni…

…de végül is ennek az egész történetnek a lényegi része csak most jön.

Merthogy kitaláltuk a viaszgyertyatörést. Fejjel. Pontosabban homlokkal. Merazjó….
 

A feladat előzménye az volt, hogy mindig bosszankodtunk, hogy a viaszgyertyák hihetetlenül könnyen eltörtek, ha leestek a földre. Mintha cukorból, vagy üvegből lettek volna.
Ezért ötlött föl, hogy ha már ilyen könnyen elpattannak, törjünk el egy párat a homlokunkon. Az nyer, aki többet el tud törni.

Nekikezdtünk.

Gyertya megfog, homlokhoz csap…. majd jajgat. A gyertya meg persze nem törik el.

Hátmostmiaf.szvan?! Mindig olyan könnyen eltörik. Most meg még csak meg sem repedt.

Újbóli próbálkozások. A gyertya csak nem tört el senki homlokán.

Volt is nézés mindenfelé – no meg persze homlokdörzsölés, mert azért fájt az rendesen.

Kipróbáltuk a különböző technikákat. Gyertyát marokra fog, erősen odavág: semmi. Gyertya-koponya: 1:0. Gyertyát lazán fog, csak úgy két ujjal, lendületesen odavág. Eredmény: 2:0. Gyertyát messzebbről indít. Eredmény: 3:0.

Közben műszakváltás volt a konyhán. Azaz csak lett volna. Mert a leköszönők ott maradtak versenyezni, a műszakot kezdők meg pláne. Úgyhogy a létszám nőtt – viszont a lelkesedés kissé alábbhagyott. Kezdtük ezt a rohadt viaszgyertyát nem érteni. Mert azt tudtuk, hogy az ember legkeményebb csontja a koponyacsont. Azt is tudtuk, hogy a gyertya könnyen törik. Csak azt nem tudtuk, hogy ha ez a két bizonyított tényt egyidőben alkalmazzuk, akkor mi a rákért nem akar működni…

Ekkor jött a nagy ötlet: biztos azért nem törik el, mert nem ütünk nagyot. Okés, ez logikus. Saját magát azért csak nem olyan könnyen gyepálja az ember. Épp ezért stratégiát váltottunk: mindenki kiválasztott valakit párnak, és most már tandem-versennyé avanzsáltuk a történetet. Most így visszagondolva, ez elég hülye felvetés volt. De akkor ott ez tényleg jó ötletnek tűnt…

Egymással szemben felálltak a párok. Az egyik kezében gyertya, a másik kezében meg görcs. Kéz felemel, izom megfeszül, szem becsuk….csatttt! ….szerintem el tudod képzelni, hogy milyen ordítozás és anyázás lett ott hirtelen. Mindenesetre megszületett a legfrissebb eredmény. Gyertya-koponya 4:0. Ekkor párcsere lett. A metódus ugyanaz, az eredmény: 5:0. Az emberanyag viszont kezdett némileg leharcolt lenni – arról nem is beszélve, hogy kezdtünk megharagudni a másikra. Még az sem csitította a kedélyeket, hogy időközben beszállt a versenybe egy épp bennünket meglátogató gasztro-termék képviselő… (nem csak mi voltunk ilyen hülyék....)

….ekkor kezdtük feladni a harcot. Nem csak azért, mert rohamléptekkel közeledett a vacsoraidő, hanem azért, mert mindenki érezte magán, hogy ez bizony fáj. Nem is kicsit. Ekkor az egyik szakács, aki a maga százhúsz kilójával állt a flaszteron, és a lelke mélyén díjbirkózó volt, egy csatakiálltással az ajkán marokra fogott egy gyertyát, és kábé tízszer a homlokához verte. ….és láss csodát, meglett végül a becsületgól! A gyertya eltört, és még a kolléga is állva maradt! Az igaz, hogy kicsit keresztbe állt a szeme, de állt a saját lában. Gyertya-koponya 6:1!!!!!  Ha nem is győztünk, de legalább megmutattuk! Jihhhhááááá!

Abbahagytuk a játékot, mert kicsit elszaladt az idő. Gyorsan nekiláttunk még az időközben elmaradt munkák befejezésének, még egy kis kávé, még egy utolsó spangli, miegymás…. kezdődött a meló újból.

Teszünk-veszünk, mikor (óhatatlanul ugye) egymásra nézünk: ….huhhhh…. háteztmost hogy írjam le…. szóval mindenkinek, kivétel nélkül elég tisztességesen be volt dagadva a homloka. Több helyen. Több színben.

....húbaz+, mostmilesz…. így csak nem lehet dolgozni. A szakácsok még okés, őket nem látja senki. De bennünket nagyon is. És ráadásul makulátlannak kellett lenni. Mi meg olyanok voltunk homlokügyileg, mint a dunántúli dombság.

Rohadtgyorsan rimánkodni kezdtünk a csajoknak: adjanak valami kencét ami eltakarja, mert azért ez így elég gáz lesz. …. úgyhogy kaptunk púdert, meg alapozót. De az meg némileg elütött a bőrszíntől, úgyhogy az egész grambánkat be kellett kenni. … szerintem el tudod képzelni, hogy néztünk ki. Igaz, hogy nem játszott kék/sárga/zöld színben a homlokunk, de olyan ratyisan éreztük magunkat.

…..

…..

Az este végül is eseménytelenül telt el.

Volt némi nézés a vendégek részéről, amit a mai napig nem tudtam értelmezni. Vagy a púpokat nézték a fejünkön, vagy a sminket az arcunkon. De végül is tökmindegy. Megugye, ha belegondolunk, Merilinmenson is sminkelte magát, meg Pierró is – az előbbi pedig világhírű is lett.

…az biztos, hogy annyit személyzet még nem nézett a földre, mint akkor mi. Ahelyett, hogy teljes mellszélességgel, büszkén feszítettünk volna, ahogy tettük mindig is, ott álltunk lehajtott fejjel, és azon rimánkodtunk, hogy minél hamarabb leteljen a műszak.

….

….

….és most valami olyasmit kellene írnom, hogy tanultunk az esetből, többet nem csináltunk ilyet.

Háááááát, ha ilyet írnék, akkor hazudnék.

….merthogy nem igazán tanultunk az esetből.

Ugyanis másnap már videókamerával mentem dolgozni, és újból lejátszottuk a dzsekesszt: csak akkor már rögzítettük is. ….

…. és nem, a gyertya sem maradt ki a filmből…..

 

 

 

0 Tovább

Szökőkút

Mindenkinek meghatározó dolog az életében az, amit később napi szinten, de akkor és ott szó szerint életében először csinált. Nem volt ez velem sem másként…

Egy kisváros csinos kis étterme volt életem első munkahelye. Ha jól emlékszem, már bő két hónapja dolgoztam ott, mikor ez az eset megesett... Gondolhatod, mekkora szakmai rutinnal rendelkeztem akkor.

De mindent összevetve meg voltak velem elégedve a munkaadóim. Szorgalmasan dolgoztam, igyekeztem minél előbb megtanulni mindent, amit a vendéglátós szakma a gyakorlatban megkövetelt. Nem voltam rest semmire, sőt, sokkal inkább abból adódtak a problémák, hogy mindent meg akartam csinálni – akár értettem hozzá, akár nem.

…és pont ez a túlzott szorgalom lett a vesztem azon a bizonyos napon is….

Egy szép szombati délután bejött hozzánk egy társaság. Valami ünnepségről jöhettek, mert ha nem is kisestélyiben feszítettek, de igen elegánsak voltak mindahányan. A szokásos metódusnak megfelelően helyet foglaltak, majd várták a személyzetet…

…nálunk is a szokásos metódus folyt ilyenkor: a „nagyok” mentek volna az asztalhoz, felvenni a rendelést, a kishülye meg mint mindig, most is ott ugrabugrált, hogy hagy menjen ő, mert akar, mert kell, mert naaa, léccci, léccci, Lajosbá’, léccci, hagycsináljamén…. és mint mindig, addig addig rágtam az idősebb kollega fülét, míg végül azt nem mondta, hogy akkorcsináljadbaz+…. úgyhogy én mentem oda a vendégekhez. És ilyenkor mindig nagyon büszke voltam magamra!

Történt ami történt, voltál már ilyen helyen, tudod ilyenkor mi a pálya. Vendég leül, csálinger érkezik, köszönés, rendelést lead, mosoly jobbrabalra, miegymás. Hagyneragozzam…. de! DE! Ez a társaság – valamit megünneplendő – egy üveg pezsgőt rendelt. Méghozzá orosz pezsgőt! Hidd el, a kilencvenes évek legelején ez akkora cuccos volt, hogy el se hiszed! OROSZ pezsgő! Még a felírócetlit is óvatosabban fogtam meg, mert hát ilyen pezsgőt én még csak a polcon láttam, a „felsősoron”, sehol máshol. Vendéget, aki ilyet ivott, azt meg max a tankönyvből ismertem…. úgyhogy feszítettem, mint pók a lucernásban, hogy pont nálam rendeltek meg ilyet!

Megyek vissza a pulthoz, mondom mi a helyzet. Az öreg Lajosbá’ ott helyben lábon kihordott egy infarktust és egy agyvérzést egyszerre, mikor megtudta, hogy mit rendeltek TŐLEM. Nem túl bonyolult kitalálni miért, egyszerű matek volt ez, amit mi nagyon értettünk: drága pia = nagyobb számla = vastagabb jatt…. úgyhogy nem én voltam ott a nagykedvenc hirtelenjében. Mondta is nekem, hogy najólvan f.szos, csináldakkor, de elneb.zdnekem… azzal eloldalgott valamerre, hogy némi kisfröccsel tompítsa a presztízsén (nomeg a brifkóján) általam ejtett sebet.

Noháténmeg nekiláttam sebtiben. Sűrű fejvakarások közepette próbáltam felidézni a tanultakat, hogymostakkor merrevanahányóra, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Tálca. Okés. Pohár. Ezisokés. Annyi pohár, amennyi vendég van. Ezismegvan. …. mikellmég? Hangedli. Zsebben, ez is pipa. ….ééééésakkor, végül, mintegy aranyszobrot, leemeltem a polcról az orosz pezsgőt. Olyan óvatosan tettem a tálcára, hogy csak na! Húúúúú, még most is átérzem, hogy mennyire átéreztem ott a helyzet komolyságát!

Menet az asztalhoz…. addigi életem leghosszabb tíz métere volt. Én, és az orosz pezsgő. Fúúúú, nagyon odáig meg vissza voltam magamtól, hogy én ilyet csinálok! Szinte láttam magam kívülről, hogy megyek nagy délcegen, én, és az orosz pezsgő, és hogy ez most milyen rohadtul nagyon jó….

Naszóval, megérkeztem a vendégekhez. Poharak szétrak, hölgyeknek először, ahogy tanultam, pezsgőt az asztalra, cimkével a megrendelő felé, ahogy tanultam, tálcát a kisegítőasztalra, ahogy tanultam. Merthogy mint egy mantrát, mondtam föl magamban a tudnivalókat, amit tanultam a pezsgő felszolgálásáról. Nnnnna…. eddig megvan. Mi jön most? Zakatolt az agyam, majd rájöttem, hogy asszem pont ebből írtam egyszer egy hármasalá dogát, úgyhogy itt egy pillanatra megingott az a fenenagy önbizalmam, de én már akkor sem adtam föl! ….szóval akkor hogy is? ….húúúúú….. izé…. szóval…. és ekkor döntöttem úgy, hogy pont lex@rom, hogy volt ez tanítva, ezt most meg kell csinálni, és kész. Olyan nagy etvasz nem lehet egy pezsgőbontás...

Naésakkor nekikezdtem. Szépen mosolyogtam (mert azt mindig kell), megfogtam bal kézzel az üveget, jobbal meg nekikezdtem a bontásnak. A védőfóliát finoman leszedtem a palack nyakáról, majd elkezdtem lecsavarni a dugófogó kengyelt, mikor….

…mikor a pezsgősüveg gondolt egyet, és kilőtte a dugót magából….

….de olyan lendülettel, hogy még a kezemet is levágta a dugóról. A nemes muszka nedű, mint ilyenkor szokott, kábé egyméteres magasságban lövellt a plafon felé a fénysebesség többszörösével.

De nem is ez volt az igazi baj...

...hanem az, amit ez után csináltam.

Merthogy már akkor is megmutatkozott a hihetetlen reflexem, ami a szintén átlagon felüli problémamegoldó készségemmel párosulva szinte már halálos fegyverként van azóta is számon tartva. Teszem hozzá csendben, koppra pont ezen bizonyos eset óta…

Szóval tudatomnekem, mikor észlelte az egekbe szökő pezsgőáradatot, a másodperc százezred része alatt parancsot küldött testemnekemnek. Minek is az lett az eredménye, hogy egy sötétfekete nindzsa sebességével a rátenyereltem a pezsgősüveg szájára, gondolván, hogy ettől majd megszűnik a pezsgőszökőkútRátenyereltem. Vágod?! Rá-te-nye-rel-tem a palack szájára Hogy ez az enyhén szólva sem szakmai mozdulat hogy a repedtherébe jutott az eszembenekem, azt a mai napig nem tudom. Akkor és ott ez jó ötletnek tűnt hirtelen. Viszont ennek köszönhetően a pezsgő ekkortól nem fölfelé, hanem körben, mintegy háromszázhatvan fokban spriccelt mindenfelé.

….

Nálam pedig ekkor lelassult az idő. Abban a saccperkábé másfél másodpercben, mikor a drága nedű szó szerint beterített mindenkit, sokminden eszembe jutott. Eszembe jutott mindaz, amit a pezsgőbontásról tanultam. Pölö az, hogy a palackot nyitás közben kissé ferdén kell tartani, nem pedig az asztalon bontani. Vagy az, hogy a hangedlivel fogni a dugót, hogy ne tudjon kilőni. De már mindegy volt. Mint ahogy az is, hogy beugrott, hogy hűtve kell a pezsgőt szervírozni, nem pedig a polcról levenni. És itt most pont nem a hűtővödör hiánya volt a legnagyobb probléma. No meg persze láttam a szanaszerteszéjjel spriccelő pezsgőt, ahogy beteríti az egész asztalt, ráfröccsen a nyakkendőkre, a zakókra, a hölgyek blúzára. Még azt is lassítva láttam, ahogy az egyik szemrevaló hölgyemény, miután nem viselt melltartót, hirtelen egyfajta gusztusos látványt kezdett nyújtani…. ami a megszokottól eltérően akkor és ott nem ébresztett bennem semmiféle romantikus gondolatot.

Mindeközben kifogyott a palackból a lendület – no meg a pezsgő. Körbenéztem. Háááááááát….. szerintem vágod, hogy milyen volt a látvány…

Ott ültek körben négyen. Mindenkibe belefagyva a szó. Mindenki ruhája ázott a pezsgőben. Mindenki kerek szemekkel bámult, hisz nem tudták, hogy mi történt hirtelen, és még nem tudtak reagálni megfelelően. Én meg úgy álltam ott, mint aki bevizelt, hisz a pezsgő engem, aki álltam az asztalnál, pont deréktájon kapott telibe. … és ekkor felocsúdott mindenki, és olyan harsány nevetésben törtek ki, hogy zengett bele az egész épület. Szó szerint taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől….

Én meg először elpirultam, aztán elsápadtam, majd csak azért fohászkodtam, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Majd mint egy vert sereg, visszaandalogtam a pulthoz. Addigra már visszatért Lajosbá’, és sokat látott szemeivel egy szekundum alatt levette, hogy mi a pálya. Először elnézett a vállam fölött, tekintetével a kissé lucskos társaságot fürkészve. Majd egy futó pillantást vetett a deréktáji ruházatomra, és onnan a szeme a pult legfelső polcára siklott, ahol nemrégiben ott virított a szovjeckoje pezsgő…. majd fejét csóválva a hűtőhöz ment. Elővette a gondosan elfektetve tárolt, megfelelően temperált orosz pezsgőt, levett a polcról négy poharat, egy pezsgősvödröt, majd mindezt a tálcájára rakta, és elindult a vendégek felé. De még azért félvállról odavetette nekem: - Még senki sem mondta neked, hogy az oroszokkal vigyázni kell?!

….

….

Nem is tudom, mi fájt jobbanAz, hogy kinevettek? …végül is megérdemeltem. Az, hogy ki kellet fizetnem a pezsgőt? …végül is majd’ egy heti bérem volt. Az hogy inkább megittam volna, mintsem, hogy mindenféle textíliákon fejezze be pályafutását? …nem is szeretem a pezsgőt.

Az már inkább fájt, hogy Lajosbá’ kábé fél órát töltött az asztalnál, még egy pohár pezsgőre is meghívták. Természetesen nagyokat sztorizgattak a kishülyegyereken, miközben kölcsönösen próbálták egymás ruháját pezsgőmentesíteni.  Az mégjobban fájt, hogy amikor fizettek a vendégek – talán mondanom sem kell, hogy nem nekem – a kollégám olyan tekintettel jött el tőlük, hogy nagyjából pontosan tudtam, mennyi is volt a sikerdíj. De a legjobban az fájt, hogy amikor a már lenyugodott vendégek távoztak, és egy pillanatra rám néztek, ismét elkezdtek nyeríteni. De úgy, hogy még az utcán sem hagyták abba.

…mindenesetre, a szakmában töltött időm során minden egyes felbontott pezsgőnél eszembe jutott ez a sztori. Soha, de soha nem értette meg senki, hogy hogyan lehet az, hogy legyen bármilyen rossz passzban is ez az ember, a pezsgőt mindig, de mindig jókedvűen, őszintén mosolyogva bontja föl.

 

 

 

0 Tovább

Semmisenem

…régen írtam – mármint az eddig megszokott időintervallumhoz képest. Hogy miért nem írtam? Az indok egyszerű: nem tudtam miről írni. Ahogy most sem…

Mert miről is írhatnék?

Buliról? Aztmeghogy?

Szombat este. Egy hangyabokányival túl a harmincötön már nemigen van az embernek kedve dizsibe menni, márcsak azért sem, mert nem nagyon van ilyesmi mifelénk, messzebb meg nemigen mentem régebben sem. Mert minek is mentem volna? Kocsival necces utazni, a teleport meg vidékről nem mindig működött rendesen. Nomeg arról tényleg nem kellene írni, hogy mikor-ki-hogy-miért vert agyon ott helyben, csak úgy ungarisevirtusból, vagy hogy melyik lubáré akadt horogra, úgy, hogy később kiderüljön róla, hogy leszboszi/férjezett/nagyonrészeg/csúnyaafényben. Úgyhogy ez ugrott…

Sportról? Nemkéne…

Spanomnekem hív délután: láttad a meccset? Milyenmeccset, kérdezem vissza. Milyet, milyet, hát a mostanit… hátmondom nemláttam. Erre jön a szokásos duma, hogy milyen sportember vagyok…. nnnan, milyen? Semmilyen se nem. Ránézek a fekpadra, ami nem azért nem poros, mert mindig takarítom, ahogy a húzódzkodó rúd markolata sem azért szakadozott, mert szétrágta a macskám. A tízunciás kesztyűt viszont tényleg nagy lelkifurkával simítom végig, mert már két hete nem voltam lent a srácoknál. Hiába hiányzik a kölcsönös sípcsonttal való átmasszírozás, ha az ember nem sportember, akkor nem az, nnna – kár ezt túlbeszélni. … eztán hiába mentem le futni, mert a szokásos tíz kilcsi letopogása se győzött meg, hogy sportember lennék – így erről is mi a fenének írnék?

A hímzésről? Arról már írtam – és lesgyanús, hogy még írni is fogok.

zéhetes hímzőgép ott pihen a sarokban, tegnap kötögettem vele, keddig meg elvan valahogy magában – ahogy a négyszázas szpájnú horgolótűk is. Azt ilyekor a hímzőszezon elején meg kár is ecsetelni, hogy milyen nehéz egy sima kilencest összehozni, az ikszestizes mintát meg pláne.  Nyilván erről se írok most…

Olvasásról? …huhhh… arról eddig se kellett volna írogatnom… mit írjak még a novellákról, a regényekről, bármi ilyesmiről is?

A rószaszín hatvankilenc árnyalatáról? ….brrrrr….

Miért is írnék erről? Mert az divatos manapság, meg űberszupertendi? Erről még akkor sem írnék, ha a rószaszínt itt most a másik nem egyik igen nemes testrészére értem, a hatvankilences számot pedig nem feltétlen a matematika ihlette meg. De még akkor sem írnék erről, a fiamnekem bejelentené, hogy mostantól Ő világszép királykisasszony. Najó, akkor lehet, hogy írnék egy rövid valamit. Rövidet, de nagyon velőset…. de ez vélhetőleg soha nem következik be. Addig meg nem írok róla…

Akkor meg miről írjak?

Fogalmam sincs.

Mostanság azért túl sok érdekes dolog nem történt velem – amit őszinténszólva kezdek furcsállni. Mondjuk azért ez így nem teljesen igaz. De az nemigen való semmilyen blog oldalra, hogy a macskám játék közben beleszorult a papucsomba, és vagy negyedórán át képes voltam röhögni, hogy milyen jópofa a vernyákoló mobilpacsker. Vagy azt sem részletezném sehol sem, hogy milyen volt, mikor tévét néztem, és egy korty kólával a tekintetemben egy jó poént meghallva a nemes nedű az orromon át távozott egyenesen a képernyőre, hogy majd onnan a padlóra folyva dobjak rajta egy nyolcésfél pontos hátast, magamra rántva a hómboxoffiszt, miközben a köhögéstől majdnem megfulladtam, és még az oldalam is nagyon bevertem. És nagyon fájt….

….úgyhogy ha nagy nehezen is, de rá kellett jönnöm, hogy semmiről nem tudok most írni.

Semmiről sem.

Értelemszerűen megfelelő téma híján nem is fogok írni most blogbejegyzést. Értelmes dolgokról nem tudok írni, értelmetlen zagyvaságokról meg nem vagyok hajlandó.

Csak azért írni pedig, hogy koptassam a drágapénzen megvett klaviatúrát, nnnna, azért meg nem fogok egy fia betűt sem leírni. Minek? Tök fölösleges. Semmi témáról írni a semmi szöveget, aztazértmármégse. Az nem az én stílusom.

Pötyögtethetnék itt mindenféle lózungot napestig – arról nem is beszélve, hogy pont este lészen mostan. Írhatnék a mindennapi időjárásról, ami senem tél, senem tavasz, megjegyezhetném benne a sok érdekességet, de mi a fenének. Kinézel az ablakon, vagy ha az nemvanneked, akkor benézel a fészbukra, és rögtön vágod, hogy milyen az idő odakint. Belevehetném a politikát is, de azt meg mi a bánatnak megint, mert ahhoz ugye senki se ért, főleg az nem, aki politizál – ez is pipa. Megemlíthetném esetleg az alpesi síelést, vagy a szinkronúszást, de mivel ezekhez kábé annyit konyítok, mint a retorikához, gondolom sejted, hogy erről sem írok semmit.

És miután nem is írtam semmitsenem, itt és most nem is nyomom meg az entert. Meg semmit sem.

…majd legközelebb írok valamit.

Vagy nem.

Vagy mittudomén.

Ennyi.

Nemvantovább.

 

 

 

0 Tovább

Zebra

….az alábbi történet ugyanúgy igaz, mint az eddigiek. A különbség csupán annyi, hogy nem feltétlen annyira vicces…

Pár napja megyünk Fiamnekemmel az autóval. Belváros, napközben, kicsi csúcsforgalom – már ami egy kisváros csúcsforgalmát ez jellemezheti.

Közeledünk egy gyalogátkelőhelyhez. A gyalogos népség – ahogy szokott – mindenféle körültekintés nélkül lép le a zebrára. Minek is nézzen ugye szét?! Úgyis neki van elsőbbsége… igaz, a fékútról, mint a mindennapi közlekedés egyik szakzsargonjáról esetleg majd csak akkor szerez némi tapasztalást, miután majd a kórházban magához tér, és közlik vele, hogy igen, elsőbbsége van, de a gépjárműnek – mégha az óvatosabban is közelíti meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet – kell némi párméter, mire meg tud állni. A karosszéria meg még azért mindig keményebb, mint az emberi korpusz…

Na de mindegy is, nem is feltétlen ez a lényeg. Ahogy mindig, most is a sebességet jelentősen csökkentve közelítettem az említett hely felé, nehogy valaki lelépjen elém. Mindazonáltal, hogy nem csalódtam, azért csak csalódtam – de rendesen.

No nem azért, mert úgy lép le a járdáról az Isten barma, hogy nem néz szét, hanem azért, ahogyan viselkednek egyesek embertársaikkal.

Történt ugyanis, hogy egy idős bácsi elindult az úttest egyik oldaláról a másikra. Szegénykém sántított erősen, bottal járt. A sebessége enyhén szólva is lassú volt…. olyannyira, hogy majdhogynem szó szerint percenként tett meg egy métert.

Mi voltunk a zebránál az első autóval, úgyhogy premierplánban láthattuk azt, ami történt.

Bácsi botorkál, alig bír szerencsétlen menni. Nem elég, hogy sántít, még a bal karja is szemmel láthatólag le van bénulva.

…egyszer csak elviharzik mellette egy középkorú hölgy. Tudod, az a fajta, aki otthon sinkófával várja a férjét esténként, aki hajcsavaróval a fején lesi a Lusziszitát a tévében. Az a fajta, aki a sarki kisboltban a tízdeka parizert is olyan ordenálé stílusban kéri ki, hogy az ember legszívesebben kettéhajtana rajta egy colos vasrudat. Az a fajta, aki mindig és mindenbe beleköt, majd ha őt magát éri bármily jelentéktelen sérelem, visítva követeli a jussát. Az a fajta némber, aki az igazság örök bajnoka, mindaddig, míg az neki kényelmes…. nos, akkor és ott ez neki nemigen volt kényelmes. Úgy ment el a bácsika mellett, hogy még a fejét sem fordította felé, nemhogy segített volna neki – pedig elkelt volna neki a segítség bőven.

…a bácsi pedig csak megy rendületlenül, totyogja a saját centimétereit…

…közvetlen ezután megjelenik egy fiatal Miszter Manáger. Fényeslépő, drága nadrág, szövetkabát, laptoptáska – ahogy kell. Tipikusan az a fajta űberkocsog, akiről messziről lerí, hogy valami nemvenincs diplomával döngeti az élet vasajtaját, majd mikor rájön arra, hogy a papírral sok minden adtak a kezébe, de észt és tapasztalatot nem, a következő helyijáratú autóbusszal már megy is a mekibe mosogatni. Az a fajta jelenség, akikből jóval több van, mint elég.  Azoknak a véglényeknek az egyik díszpéldánya, akinek az öntudata az eget veri, embersége pedig a béka feneke alatt leledzik valahol. Öles léptekkel megy át a zebrán, persze közben úgy nyomkodja az ájfónt, mint akinek az élete múlik rajta. Majd föllöki az öregurat, olyan lendülettel megy el mellette. Persze, hiszen ki kellett, hogy kerülje. Nehogymámajdmegálljonsegíteni! Hiszen a biznisz az nem vár!

…a papa meg csak megy, szégyenében, hogy olyan lassan halad, föl sem néz a zebráról…

…szinte ezzel egyidőben lelép az úttestre egy huszonéves csávó. Tipikus plázamajom, a maga kis csőnacijában, a nyaka köré tekert divatos sállal, szándékosan összekócolt séróval. Amolyan húdenagyontrendivagyok fajta, aki a divat hívó szavát követve menni is alig tudott a b.zigatyában, de mégis olyan peckesen próbált lépést tartani saját lendületével, hogy csak na. Ő is, akárcsak az előző két delikvens elsuhan a bácsi mellett. De! DE!  Nicsak, mondom Fiamnak, nicsak! Mintha megállna egy pillanatra, segíteni…. de csak nem. Mégsem. Talán a neveltetése miatt egy belső hang megszólalt benne, hogy hellókiccsávó, nemekénemegállni, de hamar szájkosarat rakott őkegyelme a lelkiismeretére, mert egy szempillantásnyi megtorpanás után ugyanúgy továbbrobogott ő is.

…a bácsi köbö ekkor járt félúton a zebrán…

…és nálam köbö ekkor szakadt el a cérna…

Majrémadzag kiköt, ajtót kivág – megyek oda a papához. Segíthetek? – kérdezem. A papa könnyes szemmel rám néz, nem szól semmit, csak bólint. Belémkarol, átmegyünk a túloldalra. Igen nehezen fellép a járdára, kísérem még egy métert, megbizonyosodva, hogy meglegyen az egyensúlya. Csak annyit mond nekem, hogy köszönöm – azt is csendben, mintha szégyenlené, hogy segítségre szorult.

…közben a szemközti sávban még mindig nem indult el a forgalom. Az ott álló autó vezetője csak néz rám, mint aki nem látott még fehérembert. Sokkotkaptál, mi?! – gondolom magamban. Az én kocsim mögött ott dekkol a helyijárat, ahogy szállok be, a sofőrje félre nem érthető gesztusként széttárja a kezét, mintegy kérdezve, hogy miazanyámat csinálok… huhhh…. hirtelen több gondolat is megfordult a fejemben. Elsőnek az, hogy odamegyek, és közlöm vele, hogy attól, hogy a gépjármű nagy és erős, még nem feltétlen jelenti azt, hogy a sofőr is hasonló tulajdonságokkal bír – főleg akkor nem, mikor kiszáll a flaszterre. Főleg akkor nem, mikor kicsit alul vagyok bútorozva toleranciakérdésben. És főleg akkor nem, ha fölb.sszák az agyamnekem.

De inkább nem szóltam semmit. Legyintettem egy nagyot, visszaültem a kocsiba, és mentünk tovább a dolgunkra. Még futólag odaintettem a szemközti sofőrnek, és jól tagoltan mondtam neki (hátha tud egy kicsit szájról olvasni), hogy gratulálok, nomeg a mögöttem lévő buszsofőrnek bemutatás helyett egy ujjal igazítottam meg a belső visszapillantó tükrömet.

Belefért az időnkbe mindez? Bele. Másnak belefért? Nem.  Nehéz volt segíteni?! Nem. Másnak nehéz volt?! Igen.

Baszkikáim, ha legalább elsuhantok mások mellett, legalább b.sszátok tarkón egy kapanyéllel, hogy ne szenvedjen annyit! Ha már lerí rólatok az ész, a tudás, a hatalom, akkor éljetek már vele, ha erre alkalom adódik! … és imádkozzatok, hogy nektek soha ne kelljen semmiben segítség…

….na mindegy. Van aki ilyen, van aki ilyenebb.

Szerencsére mi mások vagyunk.

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések