Trabi

…mennyire lehet hülyét csinálni az ember fiának magából? Nagyon. Főleg, ha nem akarja…

Már több, mint két évtizede annak, hogy egy igen nívós étteremben kezdtem dolgozni csálingerként. Jó hely volt nagyon, elegáns, akkoriban sikk volt odajárni étkezni – nekünk pedig rang volt ott dolgozni. Tudatában volt ennek mindenki: úgy a vendégek, és úgy a személyzet egyaránt. Ennek megfelelően maximális hivatástudattal végezte mindenki a munkáját. Akkora volt oda a túljelentkezés, hogy a legapróbb hibáért is azon nyomban a helyszínen történő nyilvános főbelövés, akasztás, felnégyelés, karóba húzás, kerékbe törés, vízbefojtás járt, majd természetesen a kirúgás következett – így, ebben a sorrendben. Éppen ezért úgy dolgozott mindenki, mint a kisangyal. A vendégek pedig külön értékelték, hogy semmi komolytalanság nem volt tapasztalható nálunk…

…egy darabig.

Merthogy azért egy suttyó hülyegyerek – igaz, akaratán kívül – megtörte ezt a jeget. Olyannyira, amennyire csak egy suttyó hülyegyerektől kitelik. …szóval nagyon. De nagyon.

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik más. Vége lett az déli forgalomnak, a konyhai dolgozók megkezdték az előkészületeket az esti munkához, a felszolgálók rendberakták a hinterplaccot – miegymás. Viszont a délután további része (mint mindig) ekkor is különösebb feladatok nélkül telt. És mit tesz ilyenkor az Isten barma? Hát baromkodik. Mi meg ott főleg azért, mert máskor nem lehetett, ésazért tudniillik, hogy mindenki csak emberből van, a humor iránt való igény pedig az ember sajátos tulajdonsága.

Szóval, ment a hülyeség hátul. Azon a napon valami miatt az volt a téma, hogy melyik autónak milyen a hangja – az akkoriban újdonságnak számító, egyre több nyugati csoda mellett milyen nevetséges a trabant hangja. Olyan rammmtamtamtammm…. és egymással versengve próbáltuk minél valóságosabban előadni az említett autócsoda hangját. Egyre több kolléga szállt be a rögtönzött hangutánzó versenybe, és már majdnem kihirdettük a győztest, mikor vendégek érkeztek.

Délután lévén az a két ember volt egyedül az egész étteremben. Az ablak mellé ültek, az egyik legkedveltebb helyre. Szépen fogyasztották a fogyasztanivalót, én pedig a szokásoknak és előírásoknak megfelelően ott álltam a pultban, szemben a vendégekkel, hogy egyetlen szempillantásukra azon nyomban készségesen ott teremjek náluk.

Viszont pont a délutáni pauze miatt nem kicsit voltam agyilag lelassulva (najó, hozzájárult ehhez a nemrég félbeszakított baromkodás is). Ott álltam hát nagy bambán, elfoglalva a saját gondolataimmal, szemeimben végtelenre állítottam az optikát, és tekintettem ki a fejemből – persze a vendégek irányába, hogy azért olyan nagyon gyanús ne legyen a dolog.

A baj viszont itt kezdődött… ugyanis a vendégek mögötti ablakon pont kiláttam a forgalmas főútvonalra. És a baj ott folytatódott, hogy az úton hirtelen megjelent egy bilikék trabant… majd a baj azzal tetőzött, hogy bambaságomban előjött az agyam rejtett zugaiból a hülyeség – ami mára már megszokott, de akkor és ott ez elég gáz volt.

… a kedves vendég elkezdett úgy röhögni, hogy kiköpte a levest a szájából, magára és a vele szemben ülő hölgyre egyaránt, majd egyszerre köhögött-prüszkölt-nevetett-sírt. Én meg nem tudtam hirtelen, hogy most akkor mi is a nagybüdöshelyzet. Mikor aztán kapcsoltam, akkor meg azt nem tudtam, hogy felmosóért szaladjak-e, vagy a vendéget veregessem hátba, hátha abbahagyja a köhögést, vagy egyszerűen csak mentőt hívjak hozzá…

Úgyhogy nagy logikusan úgy csináltam, hogy inkább ne csináltam volna sehogy: odamentem a delikvenshez, és a hangedlimmel próbáltam meg letörölni az öltönyéről a húslevest. Viszont erre a kedvesvendég még jobban elkezdte a nyerítést, de olyan szinten, hogy az addig az irodában leledző főnök is előjött, hogy megnézze mi is a helyzet…

…merthogy az történt, hogy amikor nagybambán néztem ki a vendégek feje fölött az ablakon az útra, a hirtelen felbukkanó trabant láttán beindult nálam valamiféle Pavlovi reflex – minek folytán hangosan kicsúszott a számon, hogy rammmmtamtamtammm

…szerencsétlen vendég meg csak annyit tapasztalt mindebből, hogy egy szép étteremben ül, ahol andalító zene szól, majd hirtelen a pultban az addig vigyázzban álló – ámbátor bambán bámuló - pincér minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje nézve azt mondja, hogy rammmtamtamtammm

Mikor a főnök próbálta megtudakolni, hogy most itt akkor most mi is van, a vendég még nem tudott beszélni. Én meg nem nagyon akartam. Úgyhogy a páciens partnere, a hölgyike próbálta meg felvázolni a helyzetet, bár ő meg csak annyit tapasztalt, hogy a vele szemben ülő párja hirtelen telibeköpi levesssel…

De végül is kábé negyedóra múlva – mikor a vendég Úr valamelyest lenyugodott - a góré is megismerkedett minden részlettel. A jelenlévők közül akkor már senki sem hitte azt, hogy idióta vagyok. Mindenki pontosan tudta, hogy mekkora idióta vagyok.

…mindeközben én meg csak álltam ott, kezeimet tördelve, várva a helyszínen történő nyilvános főbelövést, akasztást, felnégyelést, karóba húzást, kerékbe törést, vízbefojtást, majd természetesen a kirúgást. Vágod, hogy milyennagyon jól éreztem magam. Konkrétan egy elegánsan végrehajtott szeppukun gondolkodtam…

…végül főnökömnekem is elkezdett röhögni… de csak úgy a maga visszafogott módján. Úgy, hogy a hozzá nem értő külső szemlélőnek inkább csak úgy tűnt, hogy sír. De azt nagyon.

Majd felém fordult, és mintegy konklúzióként a halálravált tekintetembe csak annyit mondott: Húdehülyevagytebazdmeg…. … … majd könnyes szemmel, a visszafojtott röhögéstől rázkódva hátrament az irodába.

…én az eset után még nyolc évet húztam le abban az étteremben. Magam sem tudom, hogy miért.

Gondolom azért, mert mégegyilyen hülye azóta sincs a gasztronómia világában.

 

…de az is biztos, hogy a személyzet tagjai az eset után pár hónapig egy emberként sírva röhögtek, mikor trabantot láttak valahol…

 

 

 

0 Tovább

Szilveszter

…a történet két részből áll: az első rész, a buli kezdete, és a második, ami reggel történt. A közötte levő időszak valahol és valamiért elveszett a kollektív tudatalattiban…

1.,

Az érkeződés a szokásos módon történt. Szépen sorban jöttek a népek, hozta mindenki a hoznivalót, nem mintha a „kincstár” nem bővelkedett volna ilyesmivel – de így legalább duplaannyi elfogyasztanivaló lett.

Amint mindenki megérkezett, elhangzott  az áldás, hisz tapasztalatból tudtuk, hogy érdemesebb ilyenkor elmondani a jókívánságokat egymásnak, mert a későbbiekben nem biztos, hogy el tudjuk mondani – no nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert talán nem leszünk képesek beszélni.

Zene felhangosít, háttérzaj megnő, sztepcipők fölhúz, indul a mandula…

2.,

…mikor kitisztult a látásom (nekérdezdmikor, foggggalmamsincs) a következő látvány tárult elém: az egyik srác a fekpadon aludt, a kezéhez szigszalagozott súlyzókkal –  mintha edzeni akart volna az éjjel, csak nem volt elég erős, mi meg segítettünk neki, hogy el ne ejtse a súlyokat. Rémlett valami ilyesmi. Egy másik a kanapén durmolt, kissé lejjebb volt csúszott nadrággal, és a nagyképernyős TV volt az ölében – bevillant, hogy mintha éjfélkor megfogadta volna, idén meghúzza Bijonszét… hátööööö…. szerintem megtette. Egy harmadik srác a földön aludt, félmeztelen, melltartóban – ezt nem tudtam értelmezni.

Vágod, hogy a wc ajtót kicsit félve nyitottam ki: tényleg egy tigrisre számítottam. De nem volt tigris. Csak egy haver, aki ott aludt…

A másik szobában senki nem volt (ééééérdekes….), a konyhában pedig – kapaszkodj meg – ott kávézott a szomszéd néni… aki ha jól emlékszem valamikor átjött, hogy legyünk csendesebben, mert ránkhívja a nénósautót….

…nnnna itt adtam föl a harcot, és mentem el aludni.

Bőven elég, hogy ennyi talányt megfejtsek rögtön év elején…

….

 

….

 

….

 

Az az igazság, hogy a fent leírt második pont tartalma az utolsó betűig kamuKitaláció. Fikció.

De tedd a szívedre a kezed: csumára elhitted, és beindult az a mocskos fantáziád, hogy mi is történhetett a közbeeső időben… hogytemilyenvagy!

Viszont akkor jogos a kérdés: mi is történt?

Az úgy történt, hogy a csapat egy része hazament kábé foggggalmamsincs mikor, szerintem háromkor, de üssenek agyon, ha pontosan tudom, mert nem néztem az órát. A kemény mag reggel hétkor távozott kevésbé öles, ám annál bizonytalanabb léptekkel, és az igazi harcosok, a valódi béközép háromnegyed tízkor fogta meg a kalincsot, hogy mostmárakkor télleg, de télleg elindul haza, mert fáradt. Én meg még le se feküdtem az idén…

…ami pedig a közbeeső idő alatt történteket illeti: nos, az maradjon a mi titkunk. Ami ezen négy fal között történt, az ezen négy fal között is fog maradni.

De azért vágod: olyan nagyon uncsi nem lehetett a buli, ha eddig tartott…

 

 

 

0 Tovább

Üresjárat

… több, mint harminc éve történt – viszont családunkban azóta is vidáman emlegetjük az alábbi történetet. Ez az a sztori, amire azt szokták mondani, hogy illllyen niiiiiincs …

 

Mindig az Édesanyám vitt engem és az öcsémet az óvodába. Édesapám akkori munkarendje nem tette lehetővé, hogy a reggeleket velünk töltse, így elég egyoldalú volt a reggeli készülődésben közreműködő személyek részvétele. Ha nagy ritkán otthon volt, akkor természetesen Ő is részt vett az öltöztetés nagyon nem egyszerű folyamatában, hogy majd  a két szülő együtt szállítmányozzon el bennünket, hogy addig is legyen egy kis csendesség-békesség otthon, míg a két büdöskölök délutánig haza nem ér.

Ám egyszer csak úgy hozta a sors, hogy Anyumnak korábban kellett mennie munkába, így egyedül Faterra hárult az oviba való transzport lehetősége és kötelezettsége (na jó, velünk éltek a nagyszülők is, úgyhogy segítettek Ők is). Jóanyám a már az előző napon a lelkére kötötte: sapka sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak. Jóapám meg szorgosan jegyzetelte a fejében, hogy sapa sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak.

Az ominózus napon szépen felöltöztetett bennünket, sapka sál kiscsizma nagykabát, hideg van, meg ne fázzunk, meg úgyis majd az udvaron játszunk - és menet volt. Mi meg igyekeztünk ketten nem négyfelé szaladni, merazért ha jól emlékszem, igen jó gyerekek voltunk akkoriban (ahogy manapság is...).

Szóval, mentük Fater után, hogy dejó, megyünk oviba a Wartburggal – közben meg igyekeztünk nem nagyon agyonütni egymást amolyan jótestvér módra.

Jóapám kinyitotta a garázsajtót, majd a kertkaput. A bajokat megelőzendő, óvón utasított minket, hogy várjuk meg, míg kiáll a kocsival, addig álljunk szépen a fal tövében, nehogy a nagy rendetlenségünkben még a kerekek alatt kössünk ki. Utána majd beszállunk, és elvisz minket szépen az óvodába.

Így is lett…

…azaz csak majdnem így lett.

Fater kiállt a kocsival. Nagy álmosan elindult az óvoda felé, útközben figyelve, nehogy a két gyerek a hátsó ülésen nagyon összerázkódjon (ne feledd, itt még az az idő volt, mikor a kocsiban nemhogy gyerekülés, még biztonsági öv sem volt hátul!). Szóval, a szokottnál is óvatosabban és megfontoltabban közlekedett a reggeli csúcsforgalomban – és talán még elégedetten meg is jegyezte magában, hogy milyen jólnevelt két fia van, hogy kora reggel legalább a kocsiban nyugton maradnak, nem ugrálnak, nem marják egymást… merugye azért már akkor is szerettünk autóban utazni. Mikor az ovihoz ért, leparkolt, kiszállt, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját...

Mikor Fater szólt, hogy álljunk szépen nyugodtan álltunk a fal tövében, mi természetesen szót fogadtunk, és vártuk, hogy kiálljon a kocsi. Nagyszépkerek szemekkel néztük az NDK akkori autócsodáját, a khakiszínű Wartburgot (azé nenagyon ugráld a hátraszaltót: akkoriban ez a gép megfelelt egy mostani Opelnek), ahogy elegánsan kigördül a garázsból, át az udvaron, szépen kikanyarodik a kertkapunk, és egy pillanatra megáll az utcán. Mi pedig ekkor sapkában, sállal, kiscsizmában és nagykabátban elindultunk felé, hogy beszállva a hátsó ülésre, szépen lecsorogjunk az oviba – merthogy mi már akkor is nagyon szerettünk autóban utazni. Akkor csendben voltunk (általában), és bociszemekkel csodáltuk az ablakon át a fenenagy forgalmat, meg a sok autót, buszokat, miegymást. Szóval,  mentünk az utó felé, amikor az egy pillanatra megállt, csak annyira, míg Fater hátramenetből egyesbe rángatta a kormányváltót, és elindult – nélkülünk.

…mikor Fater a ovinál kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy a hátsó ülés üres. Vakarta a fejét is rendesen, hogy ezt most akkor most ez hogy is van akkor most… az ülés alatt sem voltunk, menet közben nem estünk ki, erre tisztán emlékezett… akkor ez most akkor most hogy is van ez?

…közben mi meg már otthon nagyban játszottunk a nagyszülőkkel, akik a röhögéstől könnyes szemekkel tébláboltak körülöttünk. Mikor Jóapám hazaért, jóízűen hátbaveregették, hogy biza’ ez nagyon jól sikerült. Sapka sál kiscsizma nagykabát, semmi nem lett elfelejtve, csak épp a két gyerek maradt itthon…

Jóapám mentségére legyen megjegyezve, ma már én is át tudom érezni az akkori helyzetét: a szokásos reggeli rutin nem kicsit borult föl azzal, hogy oviba kellett bennünket vinni. Nekem is ki szokott maradni egy-két nem megszokott mozzanat az álmos reggeleken - és végsősoron Neki is csak egyetlen egy mozzanat maradt ki. Mondjuk Nála történetesen az, hogy nem ültetett be minket a kocsiba...

...

...

…talán mondanom sem kell, hogy aznap nem mentünk oviba.

…szerintem azt sem kell ecsetelnem, hogy Drágakedvesédesanyámnak mi volt a reakciója, mikor hazaérve előadták neki a reggeli sztorit (bár erre teljes részletességgel nem emlékszem).

De azt meg merem kockáztatni, hogy aznap este Jóapám nemigen nevetett őszintén….

 

 

 

0 Tovább

Karácsony

Nos…

A Karácsony a legszentebb és legmeghittebb ünnep, amit a Keresztény kultúra ismer. Eredendően a Megváltó születésének ünnepéről szól, ámbátor prioritását mára már átvette a CSALÁD – mikor is elfeledjük a gondokat, bajokat, és a feldíszített fenyőfa mellett megajándékozzuk egymást, és szeretet (tudom, közhely) átjárja az embert.

Bármily meglepő, ezen ünnepen nem kívánok viccet csinálni semmiből, még annyira sem, hogy bármi tréfás momentumot felidézzek.

…így ezúton – mégha kissé megkésve is – Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek.

Teljenek szeretetben, megértésben ezek a napok mindenkinek…

 

 

….

….

 

 

…de ígérem, a szilveszteri buliról beszámolok.

 

 

 

0 Tovább

A fenék

- Az alábbi történet nem a képzelet szüleménye. A saját két fülemmel láttam és saját két szememmel hallottam az esetet, úgyhogy elsőkézből adom tovább. … jóllehet, több, mint tíz éves a sztori, de még ma is könnyek szöknek a szemembe, ha eszembe jut -

Bandi bá’ tulajdonos volt egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású, ötvenes úriember, hatalmas öntudattal és megnyerő külsővel. Mindig elegánsan öltözött, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik, mindig kulturáltan és kimérten beszélt, ahogy egy az hoteltulajdonoshoz illik, mindig mindenkivel úriemberként viselkedett, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik.     

Egy szép napon, amikor épp a konyhában az egyik igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte, odajött hozzá Viktor, a recepciós. Közölte vele, hogy a lánya, Zsófi ott várja a recepció pultjánál… … meg valami másik kislány a fotelben. „Nnnna, végre megjött az én kicsikém! Már alig vártam… azt a másikat meg majd gyorsan lerázom.” – gondolta magában Bandi bá’. Pár perc elteltével otthagyta a konyhát, és a recepcióhoz igyekezett.

Erika kérdezőbiztos volt egy újonnan alakult multicégnél. Frissen diplomázott, jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon céges megbízatásának megfelelően egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Jó előre megfogalmazta magában a megfogalmaznivalókat, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, márpediglen ő onnan ki nem jön, míg sikeresen el nem végezte a munkáját. Holott addigi igen rövid pályafutása napjai alatt még sehol sem tudta elvégezni a feladatát.

Viktor recepciósként dolgozott egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású fiatalember, hatalmas öntudattal, és megnyerő külsővel. Még a munkaruhájában is szemrevaló teremtés volt a női nem szemében, és ezt persze tudta is magáról.      

Egy szép napon, amikor épp szolgálatban volt, benyitott a hotel ajtaján egy fiatal lány. Viktor rutinosan végigmérte, és zsigerből egy „gyengehatos-deazértegypatrontmegér” kategóriába sorolta. A hölgyike határozott léptekkel a recepcióspulthoz lépett, majd igen határozatlan hangon bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Illetve rögvest hozzátette, hogy addig leül az egyik fotelbe, hogy majd ott várja be a majdani interjúalanyát.

Viktor bólintott, még firkantott pár sort az épp imént félbehagyott munkájába, majd elsietett Bandi bá’-t megkeresni. Ahogy kilépett a pult mögül, szembetalálkozott Zsófival, Bandi Bá’ lányával,és kérdés nélkül mondta neki: - Szia! Apudhoz jöttél, ugye? Mindjárt hívom. Várd meg itt a pultnál… - azzal továbbsietett.

Zsófi végzős hallgató volt az egyik divatos egyetemen. Jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon Édesapja kérésének engedve, egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Már előre várta a találkozót a Papával, hisz már neki is nagyon hiányzott. Huszonéves kicsi aranyos fejébe nem fért bele, hogy miért is akar vele ilyen sürgősen találkozni az apja, de mint ilyenkor mindig, tudta jól, biztos fontos ügy lehet, ami miatt ilyen hirtelen ide kellett utaznia.

Mikor Erika a hotelhez érkezvén benyitott az ajtón, rögvest a recepcióspulthoz lépett. Határozott tekintettel, ám annál határozatlanabb hanggal bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Majd sietve hozzátette, hogy addig leül a fotelbe, és majd ott várja be a majdani interjúalanyát. A recepción szolgálatot teljesítő fiatalember el is ment megkeresni a Főnököt.

Pár pillanattal később Zsófi is a hotelhez ért. Benyitott az ajtón, majd szokásához híven a recepcióspulthoz lépett. A hall mellett elhaladva a szeme sarkából mintha látott volna valakit – de ügyet sem vetett rá. Egy vendég a fotelben olyan megszokott látvány volt a hotel ezen részén, hogy az különösebb figyelmet nem érdemelt. A recepciósfiú ismerősként köszöntötte – persze, hisz már régen ismerték egymást -, majd nem hagyva, hogy a kérdésre választ adhasson, el is viharzott mellette. Zsófi odaállt a pulthoz, és nézelődött a sok csecsebecse között.

Viktor Bandi bá’-t a konyhában találta meg, épp egy igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte. – Főnök! A lánya keresi, ott van a pultnál. … … ja, és jött valami kiscsaj is, valamit kérdezősködni akar, az meg ott ül a fotelben… - azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a recepcióra.

Mindeközben Erika hamar elunta magát a ültében. Olvasnivaló nemigen volt, csak némi szórólap a hotelről, térképek, szóval semmi neki való intelllekktüelll szakanyag. Így fölállt, és odament a recepcióspulthoz, ahol meglepetten tapasztalta, hogy ott szinte saját magát látja: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy frissdiplomás bölcsész, vagy hallgató valamelyik divatos egyetemen.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Zsófit, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… majd teátrális mozdulattal a kezébe vett egy angol nyelvű kiadványt , és fölényes tekintettel olvasni kezdte.

Zsófi is hamar elunta magát a pultnál, és mikor mellélépett egy lány, saját magát vélte benne fölfedezni: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy valamelyik divatos egyetemen tanul, vagy már frissdiplomás bölcsész.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Erikát, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… és határozott léptekkel elindult a fotelek felé, és helyet foglalt az egyikben – háttal a recepciónak, hogy még csak ne is lássa ezt a nőstény dögöt.  

A pult mögé beérve Viktor ügyet sem vetett a vele szemben álló Erikára. Zsófi ott ült a fotelban, nézegetett valamit. „Biztos megbeszélték, és helyet cseréltek” – nevetett saját hülye agymenésén. Visszatért a kimutatásokhoz, és szinte föl sem tekintett a papírokból – mindaddig, míg a szeme sarkából észre nem vette a halk léptekkel közeledő Bandi bá’-t, aki a mutatóujját a saját szája elé téve jelezte, hogy maradjon csöndben, mert meg szeretné ijeszteni a pultnál álló lányát….

Bandi bá’ már messziről látta a neki épp hátat fordító Zsófit a pultnál. Mint mindig, most is abban a direktslampos ruhájában volt, amiről már messziről fel lehetett ismerni. „Most megijesztem!” – gondolta magában, majd csendben lopakodott a pult felé. Már majdnem odaért, mikor Viktor fölpillantott a munkájából, de Bandi bá’ a biztonság kedvéért a saját szája elé tett mutatóujjal jelezte a recepciósnak, hogy maradjon csöndben. És már ott is volt a pult előtt….

…Viktornak elkerekedett a szeme, halálravált az arca, és szólni akart volna, hogy ne, neeee, neeeeee, Bandi bá’, neeeeee….

…Erika is épp akkor nézett föl, mikor a fiatalembernek hirtelen elkerekedett a szeme, halálravált arckifejezéssel próbált valamit kiáltani, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett a nemesebb felén…

…Zsófi kezébe vett egy kiadványt a hotelről, és épp felnyitotta volna, amikor meghallotta a félre nem ismerhető csattanás hangját…

…amikor is Bandi bá’  egy hatalmas atyai fenékpacsit mért ERIKÁRA…      

… … … …

… … … …

…azért remélem, vágod a szitut. Egyrészről: kérdezőbiztosként bemész egy helyre, vársz a főnökre, és amikor az megjelenik, szó nélkül odab@sz egyet a seggedre…  azért az karaj. Másrészről: a saját csini kis hoteledben, tulajként úgy mutatkozol be egy ismeretlen nőnek, hogy mögéosonsz, és rácsapsz a farára… az naggggyon zsííír.

… … …

Viszont a történet végét pontosan nem ismerem.

Főleg azért nem, mert először úgy röhögött az egész szálló, hogy összevisszaszanaszerteszéjjel vizelte magát mindenki – mert hiába nem látta az esetet csak pár ember, azért a pletyka az gyorsan terjed… Másodsorban pedig azért nem, mert pár pillanattal később kirúgással lettem megfenyegetve, aztán még mindenki más is, aki épp ott volt - ami csak azért nem lett foganatosítva, mert az egész személyzet - a nyugdíjas mosogatónénitől kezdve a teremfőnökig - egy emberként visítva röhögött, és azért szezon közepén nagyon nem egyszerű egy komplett új humánerőgarnitúrát csak úgy előhúzni az alsó fiókból.

Bár lehet, hogy az is közrejátszott a munkahelyünk megmentésében, hogy a főnök lánya, Zsófi is kétrétgörnyegdve sírt a nevetéstől.

…ami azonban bizonyos:

Bandi bá’ még soha nem ült olyan vigyázban, soha nem hallgatott még végig egyetlen kérdezőbiztost sem, soha nem volt még ennyi ideig folyamatosan elpirulva. Kipirosodott tenyerét sem rejtette el a zsebébe még soha – főleg nem mások előtt.

 - Erikának igen sikeres napja volt, mert az eddigi szokásoktól eltérően végre nem lett lerázva, végre nem lett elzavarva, végre végig lett hallgatva, végre minden kérdésére igen kimerítő választ kapott – igaz, kicsit zavartan ült a fotelban. Fájó fenekét sem simogatta még ennyi ideig soha – főleg nem mások előtt. 

 

 

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések