Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Hamupipőke

- II.rész - 

Volt is ezerrel a kiskastélyban öröm és boldogság!

Hiszen meghívta az egész családot a híres-neves fiatalúr!

A két semmirevaló műcica és az anyjuk ujjongott örömében. Rögvest hárman háromfelé futottak, és lóhalálában próbáltak a telefonjukon időpontot egyeztetetni a manikűrössel, a fodrásszal, a kozmetikussal, de még a szoláriumba is odaszóltak, hogy mennének, de hamarást. A család sofőrjének pedig szóltak, hogy álljon ki a garázsból a merdzsóval, mert mennek shoppingolni.

Csak a szegény félárva lány maradt nyugton. Tudta jól, hogy bár a meghívás rá is vonatkozik, mostohanővérei bizton nem engedik meg, hogy velük tartson.

De „egy próbát megér” alapon csak megkérdezte tőlük:

- Nővérkéim, ugye én is veletek mehetek a partira?

A válasz pár pillanat múlva érkezett. Pár pillanat kellett ahhoz ugyanis, hogy a két „nővér” komolyan vegye a kérdést.

- Hogyjöhetnélmár velünk te?! Hogy gondolod?! Cselédvagyte, nem úrilány!

- Meg mit vennél föl, te csicskagyász?! – tromfolt rá a mostohaanyja – A kínai tornacsukád? Vagy a turkálós kinyúlt pólódat? Cccccö….

Azzal csúfondáros nevetések közepette faképnél hagyták a gazda lányát.

A leány leült a konyha sarkába, és csendesen sírdogált. Siratta magát, siratta sanyarú sorsát. Azt kívánta, bárcsak sosem hozta volna haza az apja ezt a három nőszemélyt.

Ahogy ott gubbasztott a sarokban, benyitott a konyhába a ház sofőrje. Látván a leány elkeseredettségét, és mivel hallotta, hogy milyen szavakkal illették őt a fogadott családtagjai, lehajolt hozzá.

- Egyet se félj, kicsilány – mondta neki kedvesen. – Elviszem a plázába ezt a három retket, aztán visszajövök érted, és megmondom miképpen lesz a hogyantovább. Majd segítekénneked. Tudod, jótetthelyébe jótvárj…. – azzal egy cinkos kacsitás kiséretében sietve távozott.

A gazda lánya meglepetésében válaszolni sem tudott. Pedig kérdezett volna eleget Gézabától, apja régi sofőrjétől.

Kérdezte volna, hogy miért érdemelte ki ezt a sorsot? Miért kell így élnie, ahogy? ….de legfőképp azt kérdezte meg volna tőle, hogy ugyan, miért is segítene neki a sofőr? ….plánemeghogy hogyan is tudna segíteni?

„Plázabirodalom”…. fiatal kora ellenére annyiszor hallotta már ezt a szót, hogy ha százhúsz éves lenne, akkor is megunta volna. Így pedig, hogy csak maholnap tölti be a harmadik ikszet, pláne elege volt ebből a szóból.

Apai öröksége lévén a fiatalember várományosa volt egy hatalmas üzleti birodalomnak. Jobbára plázák, de mellette még annyi minden, hogy azt józanésszel föl nem lehetett fogni. Fiatal kora ellenére hamar rájött, hogy ha csak közepes erősséggel herdálja a rászakadt lóvét, akkor sem fog addig élni, hogy ezt a vagyont el tudja költeni. És mivel már tízéves kora óta mindig legalább két offsorcég és három ingatlan volt a nevén, pontosan tudta, hogy ha valaki, akkor hát pont ő nem fog hiányt szenvedni a figyelemtől sosenem.

Élte is világát mint minden valamirevaló pléjboj….

Az iskoláit tessék-lássék módon elvégezte, a papának tényleg csak pár millába került, hogy hivatalos legyen minden bizonyítvány. Látván barátai életvitelét, szent meggyőződése volt, hogy ő még csak az óvatosabb duhaj fajtából való. Meg amúgyis: mi az öregnek az az egy-két millió? Kirántja csikkzsebből…

Fiatal éveit végigdőzsölte. Annyit bulizott, hogy mára már pont elege lett belőle.

A szép autók, a márkás ruhadarabok, a tengerparti üdülések neki nem álom volt, hanem csak a szürke hétköznapok.

Így hát, mikor az apja kijelentette, hogy egy éven belül meg kell nősülnie, kiverte a hideg veríték. Egyrészt, mert pontosan tudta, hogy ez is csak valami hatalmas és majdan kifizetődő financiális manőver az apjától, másrészt pedig pontosan tudta, hogy a magafajtának az őszinte szerelem, mint olyan, nem létezik. Csak az anyagiakat szeretni benne mindenki – ettől meg napról napra egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Húzta is az időt, mondván, hogy kevés az az egy év: de az apja hajthatatlan maradt. Annyit sikerült csupán kihisztiznie, hogy saját maga választhassa ki a leendő feleségét, ne pedig az atyai szigor.

…így hát, mintegy utolsó kísérletként, hetedhét országra szóló vigasságot hirdetett, ami három napon és három éjjelen át tart majd. …és ahol majd ő kiválasztja a jövőbeni feleségét.

A fiatalember látott már ezt-azt a világban. Nyilván, hisz gondja-baja sosenem volt semmire. Mi mást tehetett volna hát, beutazta szinte az egész glóbuszt.

Sokmindent látott már, joggal hihette. Pedig nem. Mert amit ő látott, az csak az volt, amit látni akart. Amit pedig látni akart, az a tengerparton és a kifinomult szállodákon kívül nemsokminden volt. És miután szórta a pénzt, mindig volt, aki mellészegődött, hosszabb-rövidebb időre. Pontosabban mindig annyi időre, hogy valamilyen úton módon hasznot húzzanak belőle, és az apjából.

Egy idő után megvetett mindenkit maga körül. Tudta pontosan, hogy nem azért vannak vele, mert kedvelik, hanem azért, mert hasznot remélnek a társaságából.

Ebbéli megvetése csupán egyvalamire nem terjedt ki: a nőkre.

…pedig azok is számítók voltak. Csakugye a nők nemkicsit kiszámíthatóbban voltak számítók.

Hiszen ahol lóvé van, ott van csinilány is, ha kell, ha nem. Persze, tudta ezt jól ő is – de egy percig sem bánta. Miért is bánta volna?

Étterem, mozi, shopping, nyaralás – ezt szeretné minden nő. Akármennyi is a párja keresete. Étterem, mozi, shopping, nyaralás – ezt hisztizi ki minden nő. Keressen akármennyit is a párja. A különbségek pusztán a részletekben rejlenek… ugyanis míg valaki megelégszik a havi egy mekivel, a néha akciósan vásárolt nóném kötöttpulcsival, és a háromévenkénti hosszúhétvégés tóparti kempingezéssel, addig a másiknak napi szinten kell legalább egy micslencsillag, kétnaponta egy verszaccseblúz, és havonta egy tengerparti nyaralás.

Pontosan tudta, hogy tőle az utóbbit várják el. És pontosan tudta, hogy mindezért ő kicsit szélesebb elvárásokat támaszthat az éppen aktuális kiscsillagnak. Mert amit ő kért, az nem opcionális volt, hanem kötelező érvényű, és nem képezhette vita tárgyát sosem. Hovatovább, a jelentkezőkből is bőséggel válogathatott, és nyilvánvalóan csak a legnagyobb trófeaként számontartott cicamicákat tisztelte meg figyelmével.

Természetesen, mint minden ember, a fiatalúr is gyarló. Ő is beleunt a számára mindennapos unalmas tevékenységekbe. Mert hiába a sok fotómodell, a rengeteg pléjmét, a számtalan celebcica és méregdrága eszkortlány, hiába a sok semmittevés, valami (pontosabban valaki) csak hiányzott az életéből.

…pedig egyre magasabbra tette a lécet…

Először megelégedett a hamvas, finom látszattal. De hamar rá kellett jönnie, hogy a mű viselkedések mellé lassan már csak a mű emberek járnak. Eredetit szinte nem is találni.

Hajfestés, műszempilla, botox, szilikon, miazmás… és ez még számára is visszataszító volt. Ugyanis egyre többször kapta azon magát, hogy az éjjel még a szivárvány összes színében tündöklő pillangó reggelre egy szürke molylepkévé avanzsálta magát. Ahogy a sok alakformáló ruhadarab eltűnt, ahogy a mázsányi smink lemosódott, nem hagyva más hátra, mint a könyörtelen őszinteséget, rájött, hogy már ez is csak hazugság az élete körül.  

„Medencésbuli” – ez volt a korszakalkotó ötlete.

Hiszen egyre jobban ügyelt a részletekre…. és hát egy medencében a hazugságok egy része az bizony eltűnik. Mert aki oda bemegy, az bizony vagy őszinte, vagy hamar kiderül, hogy hazudik.

A víz ugyanis mindent lemos. Lemossa a vakolatot az ábrázatról, kimossa a hajlakkot a frizurából. A vizes fürdőruci legyen bármilyen márkás is, tökéletesen kiadja viselője alaktalanságát. Aki így is szép, az szép mindenhol.

…ha már csak számításból vannak vele, álságos szavakkal körülajnározva őt, akkor legalább a szépség legyen valódi…

…ha már az őszinte, érdekek nélküli szerelem kénytelen őt elkerülni, legalább ennyi adasson meg neki, a valódi szépség…

Ahogy ígérte, a sofőr visszatérve a villába, rögtön a konyha felé vette az irányt. A lányt még mindig ott találta.

- Csókolom, Gézabácsi – köszönt neki a lány kisírt szemekkel.

- Szia angyalom – válaszolt szinte már atyai gyöngédséggel a sofőr. – Látom, még mindig búslakodsz. Na, gyere szépen velem, mutatok valamit!

Azzal kézen fogta a lányt, és kivezette a garázsba. Több helyiségből álló épület volt, nem az a hétköznapi garázs. A villa mellé volt építve, párszáznégyzetméteren a különféle luxusautók tárolására, pártíznégyzetméteren pedig a sofőrnek lakhatására létrehozva.

- Látod, Te még mindig Gézabácsizol engem. Mindenki más rongyként bánik velem, de Te úgy, ahogy kiskorodtól mindig. Emberként kezelsz…. és mint mondtam, jótetthelyébe jótvárj. Majd én eljuttatlak téged abba a bálba!

Az egyik szabaajtón bekísérve a lányt, egy szekrényre mutatott:

- Ebben vannak Édesanyád régi ruhái – mondta a lánynak. - Néhai nejemnek adta valamikor, én pedig megtartottam magamnak, emlékül. Válasz magadnak egyet.

A lány, pár pillanatnyi döbbenet után kiválasztotta a legszebb ruhakölteményt. Magára kapta, és csodák-csodája, mintha csak ráöntötték volna.

- És most hallgass meg, figyelj jól rám – hadarta a sofőr. – Elviszem ezeket a bálba. Kiteszem őket a kapu előtt, onnantól már nincs rám szükség. Hajnal egyig szokta húzni a vén spiné, akkor szól értem, hogy menjek. A csitrik meg úgyis valahol másnál alszanak, mint mindig, oda majd csak délelőtt kellek.

A lány döbbenten hallgatta…

- Namármost – folytatta. – Visszajövök érted, és elviszlek a bálba. Csillivili kocsival fogsz érkezni, a meghívón ott van az egész családod, úgyhogy beengednek, hidd el. De csak éjfélig lehetsz ott! Pontosan éjfélig, nem tovább! Legkésőbb akkor mindenképp vissza kell induljak veled, hogy még vissza is tudjak érni a nacccsasszonyért, mert ha nem, akkor lebukunk mindketten! Megértetted?

- Igen, megértettem – hebegte a lány. – Nagyon köszönöm a hozzám való jóságát, Gézabácsi.

…azzal már libbent is kifelé az ajtón, szaladt le a pincébe, hogy az ott lévő kis garzonjában előkészülhessen a bálhoz.

Már második napja tartott a mulatság...

...és fiatalember egyre jobban unta magát.

Persze, alapból nem kellett volna ennyire látványosan utálnia az egész rendezvényt, de sajnos már látott ilyet eleget ahhoz, hogy tudja, mi lesz ennek is a vége.

….számítás és kihasználás…

Ült a hatalmas medence mellett, kortyolta az italát. Unott egykedvűséggel nézte a vízben lévő lányokat.

Persze, nem véletlen volt a medencés buli most sem….

Bemenni mindenki bement – kijönni már kevesebben jöttek. No nem mintha azért, mert valami baj érte volna őket, hanem azért, mert sokan már nem mertek mutatkozni ezután. Hiszen befelé mindenki csodaszép volt – kifelé meg már a fele sem. A víz leáztatott minden mázat, ami rejtegette a hibákat.

Ahogy ült ott, és bámult unott tekintettel, egyszer csak észrevett valamit. Valami oda nem illőt. Valaki oda nem illőt…

A medencében sok lány volt, de csak egy igazi volt köztük. Látszott rajta, hogy őszinte teremtés: nem a telefonját nyomkodta, hogy vérverítékkel élete legjobb szelfiét lőhesse saját magáról, nem ült látványosan, teljesen természetellenes testtartással pucsítva a medence szélén, nem vihogott idétlenül – egész egyszerűen csak besétált a vízbe, ott úszott egy keveset, majd kisétált a másik oldalon. Szóval, semmi exra… de mégis.

…semmi extra, de mégis… a levegő szinte megfagyott a szép szőke lány körül.

A fiatalember ha valamit biztosan megtanult a női nem fényes logikájáról, az az volt, hogy arra kell hajtani, akit a többiek ki nem állhatnak. A csorda ugyanis kiveti magából az oda nem illőt. …és ő pont az oda nem illőt kereste…

Ahogy ez a lány csak volt, az olybá tűnt, mintha ezernyi dolgot csinálna, holott semmi különöset nem tett. Csak a puszta megjelenése volt az, ami miatt kirítt a többiek közül. …és a többiek, látván a természetes szépségét, a nem megjátszott viselkedését, kissé sem titkolt undorral néztek felé.

Az ünnepelt fiatalúr még sosem látta ezt a lányt. Ebben biztos volt, mert egy ilyen jelenségre azért emlékezett volna.

…ahogy ült ott csodálkozva, bámulva a lányt, arra lett figyelmes, hogy az elindul felé…

…és ahogy leült mellé, mondott valamit…. valamit, amitől egy egész világ megváltozott benne…. valamit, amitől végre úgy dobbant meg a szíve, ahogy még sosem…

- Készvagyok Gézabá, indulhatunk! – mondta leány a sofőrnek.

Az elégedetten nézett végig rajta, majd kinyitotta a hatalmas gyöngyházfekete autó ajtaját, besegítve a lányt.

Csendben tették meg a pár kilométerese utat. A lány láthatóan a gondolataival volt elfoglalva. Vajon elég csinos így? Vajon szépen megfésülködött? Vajon milyen lesz a többi ember? Vajon fog vele valaki is beszélgetni?

…megérkeztek végre, az autó megállt. A sofőr hátraszólt:

- Éjfélig. Ne feledd angyalom, éjfélig tart ez a műsor neked. Akkor mindenképp menni kell. Itt foglak várni.

Az ajtót kinyitó, inasnak látszó portás ebben a pillanatban tárta ki előzékenyen a kocsiajtót. Az átnyújtott igazolványt összevetette a vendéglistával, és már tessékelte is illedelmesen a pazar kertbe a leányzót.

A lány látott már ilyet otthon. Sőt, talán még ilyenebbet is. A gazdagság számára nem volt újdonság – bár mostanában ki nem élvezhette az előnyeit. De látott ő már otthon is parkot, villát…

A medencéhez érve ledobta magáról a ruháit, elővillantva az alatta lévő falatnyi bikinit. Már ekkor érezte, hogy figyelikhiszen nem hozott magával kísérő személyzetet, akinek odaadhatta volna a márkás ridiküljét, vagy a pezsgőspoharát. Ő nem ment be a cicomás öltözőbe, ő csak a parton a fogasra akasztotta a ruháját.

Hanem mikor bement a vízbe, és úszott pár rövid tempót, akkor látta csak, a víz alól feljőve, hogy annak ellenére, hogy a jelenlévők még sosem látták őt, gyűlölködve tekintenek rá. Szempillantás alatt megértette, hogy miért - és ez örömmel töltötte el.   majd egy szempillantás alatt ráakadt arra a szempárra, aki őt nézte.

„Semmi extra. Pont nekem való” – gondolta magában a partról őt néző fiatalemberről. Az egyszerű ruha és a bamba tekintet azt a látszatot keltette a lányban, hogy egy önmagához hasonló, érzelmileg (és talán fizikailag is) elnyomott úricsemete az.

- Szia, leülhetek melléd? – lépett oda a padhoz.

- ….öööö…. helló…. persze – mondta zavarban a fiatalember. - ….öööö…. gyere csak.

A lány élvezte, hogy zavarban vannak mellette. Élvezte, csak épp nem értette, hogy miért.

- Ismerős vagy itt? – kezdett bele egy semmitmondó beszélgetésbe végül.

- Hátööö…. nem nagyon – válaszolt neki a férfi.

- Hát én sem. Sosem jártam még itt. – nyugtázta a lány. Majd olyat mondott, hogy a Föld szinte kibillent a tengelyéből. –De nem is baj. Az ennyire stílustalan rongyrázástól még a hideg is kiráz.

(folyt.köv.)

0 Tovább

Hamupipőke

- I.rész -

Minden mese túléli a korok viharait, és minden történet megismétlődik.
A helyszínek és a szereplők mások, de valahol mégis ugyanazok.
A történet kitalált – mindazonáltal nagyon is valóságos.

…énkérek elnézést a Grimm fivérektől…

Volt egyszer, hol nem volt, egy nemisolyan messzi-messzi országban, annak is a fővárosában egy újgazdag ember. Feleségével és kislányával élte a gondtalan életét, amit a rendszermegváltozás óta építgetett ki maga köré. Miből élt, mit dolgozott? Mindenből IS élt, és sosenem dolgozott - ellenben mindig el volt havazva, de annyira, hogy a családjára jóformán nem is maradt ideje. Minden nap kora délelőtt elindult a kastélyszerű villájából, és csak késő este érkezett haza, holtfáradtan. Mondta is mindig, nehéz a milliárdosok élete, hiszen ő is hogy megdolgozik érte, hogy ilyen jómódban éljen.
- Becsületes vagyok én, el tudok mindennel számolni – mondta kevélyen, ha kérdezték. Majd cinkos mosollyal hozzátette: - Csak az első tíz millámról ne kérdezősködjön senki, a többi mind le van papírozva.

Nadehát a kőgazdagék élete sem fenékig tejfel. Van a sorsnak oda is beleszólása elég vastagon.

A gazdag ember felesége egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy jó, légy jámbor, és apád kétes üzleteitől pedig tartsd magad távol, mert meglásd, egyszer csúnya véget ér a történet, és őt is félreállítják majd a nagyfiúk, ahogy a többi kis csicska strómant.
…azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt, ahogy anyja kérte a halálos ágyán.
Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz, újra felsütött a nap. Majd ahogy az első plázacicák harisnya nélkül kezdték el hordani az aligvalamit takaró miniszoknyát, a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.  
Nemisezvolt a baj, hiszen tudta mindenki a városban, hogy emberünknek évek óta volt egy kitartott lubáréja. Nem is lett volna ez beszédtéma, hiszen ezekben a körökben mindenki vitte tengeri hajókirándulásokra az éppen ügyeletes kis üdvöskéjét, azonban a gazdag ember hosszú évek óta ugyanazon dögös milfet kezelgette. Így hát ezekben a bizonyos körökben ő lett a hűség mintaképe.
Hanem azzal volt a baj, hogy ennek a szépasszonynak volt két lánya, és hát értelemszerűen azok is jöttek az anyjukkal a szépséges, majdhogynem kacsalábon forgó villába.

…dehatemégéltél két semmirevaló lubárét… Életcéljuk nagyjából annyi volt, hogy meglegyen a heti kettő szolárium, műköröm és fodrász. Reggelit kizárólag a belvárosi kávéházban voltak hajlandók elfogyasztani, ebédet szigorúan csak étteremben ettek, majd ha volt idejük rá a sok szelfi közepette, beugrottak egy divatos fitneszterembe kicsit alakformálódni. Nyilván világszépnek tartotta volna őket minden valamirevaló realitiműsor – de belül üresebbek voltak, mint egy biciklibelső.
Ráadásul kéthetente tartottak egy welnesszhétvégét, persze, hiszen valahol ki kell heverni a fáradalmakat, és az ehhez kapcsolódó anyagi vonzatokat mindig valami ügyeletes pléjboj állta nekik. Értelemszerűen a házban annyi frissenfacsart úri ficsúr megfordult a közbenső időszakokban, hogy egy idő után már senki meg nem tudta volna azt számolni.

….és attól a naptól fogva, hogy a fent említett két űbercicus beköltözött a házba, a gazdag ember egyszem édes leánykájának a sorsa megpecsételődött…

Mert az ember hiába kérte őket, hogy most már szeressék egymást családtagként, ha már egy család lettek, az egymással családtagként való bánásmód kizárólag akkor adatott meg, ha a férfi is otthon volt. Az ő szeme láttára mindenki pátyolgatta a másikat. Viszont míg távol volt – és ugye egész nap nem volt otthon – a két picsinger úgy bánt a lányával, mint ahogy más egy kivert kutyával sem bánik.

Mindezekhez pluszban az is hozzájött, hogy újdonsült feleség sem volt a háziasszonyok mintaképe. A házimunkáról tudta ugyan, hogy van olyan, de hogy hogy kellene csinálni, azt már nem. Tartott is bejárónőt, mint minden magára valamit is adó hasonszőrű kitartott puma.
A családdal foglalkozni neki nemigen maradt ideje: hiszen a megannyi fogadás, koktélparti – valamint az ilyen összejövetelekre való készülődés – minden idejét elvette. Nomeghát azért neki is el kellett menni kéthavonta egy-egy hétre valahová üdülni, hogy regenerálódjon valahol a pálmafák árnyékában.

Szóval, a három új nőszeméllyel ki volt segítve a villa is, meg a gazdája is, de rendesen.

Odáig fajultak a dolgok, hogy az addig minden munkát ellátó – és tisztességes fizetést kapó – személyzet igencsak kezdett megfogyatkozni…

Kis idő múlva ott tartott a történet, hogy pont a gazda édes lányát állították be a bejárónő munkakörébe…

Persze, sok választása senkinek sem volt.

A lánynak azért nem volt választása, mert bár jóságot fogadott anyjának, szívből gyűlölte a két új csajszit. Nem csak azért, mert azok egész nap a tucutuc-zenét bömböltették a hifin (holott ő inkább amolyan hardcore-csajszi volt), nem is csak azért, mert őt nem vitték el mellplasztikára (alapból megáldotta ugyanis a természet bőséggel), hanem mert nem bírta elviselni azt az igénytelenséget maga körül, amit a mostohaanyja és mostohanővérei rendeztek. Így hát némi zsebpénzért cserébe megcsinált ezt-azt a háztartásban.

A mostoháknak pediglen azért nem volt más választása, mert volt ugyan bejárónő náluk (konkrétan havonta cserélődtek), de hát még a minimálbért se nagyon akarták odaadni senkinek sem, nemhogy egy versenyképes fizetést. Így hát mikor már három hete nem jelentkezett senki sem az állásra, szóltak a kislánynak, hogy ha gondolja, némi zsebpénzért cserébe elláthatja ezt a munkakört.

Ment is ez egy darabig, míg a leányzó egyszer csak kikelt magából, de mint az állat.
Hogy miért, azt a mai napig senki sem tudja biztosan.
Valszeg azért, mert egyszer elege lett neki a csicskáztatásból.

- Naelhúztokti a jóbüdös p.csába – állt egy napon a mostohanővérei elé. – Hátmega ..szom fog utánatok ennyit ganézni baz+!

- Mostmibajodvan?! – vonyították kórusban a majdnemtesói.

- Mibajomvan? Mibajomvan?! Azabajom, hogy olyan igénytelenek vagytok, hogy az elképesztő! Minden szétdobálva, minden szanaszéthagyva, hát hogylehetígyélni?! Legalább arra vegyétek már a fáradtságot, hogy szelfi közben a hátatok mögül elpakoltok! Nemgyanús, hogy az instára feltöltött képeiteken a pucsító derekatok mögött olyan kupi van, hogy azt leírni nem lehet? Normális ember ide a lábát be nem tenné!

- Nafogjálvisszamagadból de nagyongyorsan te csicskagyász! Hát hogybeszélszvelükte?!

- Hogybeszélek?! Ahogy megérdemlitek! Baz+, olyan sötét vagy, hogy a tükör előtti szelfiben is a telódat nézed, mert eszedbe nem jut, hogy legalább a tükörre emeld azt a műszempillás szemedet!

Azzal fogta magát, és faképnél hagyta az újsütetű nővéreit.

…azaz… csak faképnél hagyta volna őket.

Merthogy a két díszcica úgy érezte, hogy őket most nagyon, de nagyon megsértették.
Ezért közrefogták mostohatestvérüket, majd az egyikőjük divatos ridiküljéből előhúzott sokkolót az oldalába nyomták. Aztán a földön vonagló testet addig rugdalták, míg csak bírták.
…szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem sokáig bírták…

Mikor magához tért a lány, a két mostohanővér az anyjukkal együtt állt az ágya végében.

A mostohaanyja könyörtelen hangja szinte égette a levegőt.

- Nafigyuzzide kiccsillag. Ittavége, mostvoltelég. Szerinted mi mi a frászt keresünk itt?! Vagy befogod a pofád, és azt csinálod, amit mi mondunk, vagy kizáratlak az atyai örökségedből!

….azzal hosszasan ecsetelni kezdte, hogy ezentúl mi is lesz a dolga az ember édes lányának. Külön kitért arra is, hogy ha esetleg valami nem úgy történne, ahogy annak történni kell, mi is lesz a következmény. Kitagadás, kizárás, földönfutóvá tétel.

A lány lelki szemeivel már látta is magát, ahogy három műszakban kénytelen majd robotolni a szalag mellett, mehet haza az egyszobás albérletébe, ahelyett, hogy a jól megszokott villaépületben élne gondtalanul, a világ dolgaival fikarsznyit sem törődve - mert jóság ide vagy oda, a vér azért még sosenem vált vízzé.

- Okés, lezsíroztuk – mondta végül halkan. – Csak szálljatok le rólam.

…és ezzel kezdetét vette az igazi kálvária…

Teltek múltak a napok. Majd a hetek, és hónapok is. Meg pár év...

A gazdag ember folyamatosan dolgozott (legalábbis otthon nem sokat volt), az új asszony folyamatosan partikra és szépségszalonokba járt, a két mostohanővér pedig élt, mint hal a vízben.

Az ember egyetlen édes kislányáról pedig emberfia meg nem mondta volna, hogy ő nem egy szobalány, hanem a fényűző villa egyenes ági és egyetlen örököse.

Pedig megfordultak a házban a férfilegények szép számmal! Ám egyiket sem érdekelte más, mint a szilikon, a botox, a műszempilla, és a kóla…. ha csak egy pillantásra is méltatták volna a turkálóból öltöztetett szép szőke lányt, akkor hamar rájöttek volna, hogy olyan nő van a kinyúlt ruhadarabok alatt, amilyen egyik műcica sem lesz soha életében.

A kegyetlen sors monotonságát egy érdekes netes hír törte meg egy szép nyári napon.

A helyi plázalánc tulajdonosának a fia születésnapi ünnepséget szervezett az elegáns villanegyedben. Az úrfi éppen a harmadik ikszet készült betölteni a jövő hónapban, így alkalomhoz illően három napos bulit tervezett megrendezni. Meg is hívta rá a „krémet”, azokat, akikből valamilyen úton-módon a későbbiekben valamiféle üzleti jellegű kapcsolatot remélt.

Értelemszerűen a gazdag ember is hivatalos volt erre a partira. Persze a családjával együtt.

(folyt.köv.)

1 Tovább

Fenevad

…miből is lesz a cserebogár…

Karácsonykor összeül a rokonság. Rég látott vérek, örömteli találkozások. No meg persze az ilyenkor elengedhetetlen zaba…. de az nagyon.

…ésugye hamár úgyis ott ülünk az asztalnál, megmár régen is láttuk egymást, elindul a diskurancia. …és a kötelező smúzolás után előkerülnek olyan történetek is, amik csak egy-egy hosszantartó beszélgetésben kerülhetnek felszínre.

Jóska rendes, dolgos ember volt. Hitte, tudta róla ezt mindenki a lépcsőházban. Csinos kis otthon, benne jóravaló feleség, aki minden este várta urát haza, hogy az a munkabeli fáradtságát – és persze éhségét - a konyhaasztalon gőzölgő vacsorával csillapítsa.

Hálás is volt Jóskánk mindenért, amit az Úr adott neki erre a világra. Meg is tett mindent annak érdekében, hogy hites neje is legalább olyan jól érezze magát a közös otthonban, mint önnön maga.

Vett is minden szépet is jót az asszonykának. A konyhapulton ott sorakoztak a kor legújabb vívmányai, az alumíniumból készült, másfélszelet kenyér befogadására alkalmas melegszendvics-készítőtől kezdve az endékás levehető ajtajú turmixgépen át a két méretben kapható főzőkuktáig szinte minden. Sőt, egy alkalommal – hála a sok spórolásnak – még egy automata mosógépet is beszerzett.

…éshogy mindene – de tényleg mindene – meglegyen az asszonykának, egy szép tavaszi napon egy édibédi aranyos kis cirmoscicával állított haza.

…ha tudta volna szegénykém, hogy mit visz haza a cirmi személyében…

Teltmúlt az idő, a macskusz gyarapodott. Az édibédi aranyos kis cirmoscica jóvágású kandúrrá cseperedett.

Akinek van otthon macskája, az tudja, miről beszélek – akinek nincs, kérdezzen utána.

Merugye a macska elvileg az ugye háziállat. Szerintünk, emberek szerint…. a macskák viszont úgy gondolják, hogy vannak ők, saját maguk, és van minden más alattvaló a szép kerek világon. Az a pár emberi lény, akiket ő méltóztatik egy légtérben elviselni, nem való semmi másra, csak arra, hogy amikor neki megkordul a bendője, jobbnál jobb falatot adjanak neki, illetőleg, ha úri kénye-kedve úgy tartja, akkor azon nyomban meglegyen ejtve a cirógatás. …ez így nevetségesnek hangzik, de minden házimacska ilyen… Szóval mindegyik macskás otthonban van az evolúció csúcsa, a macska, majd azt követi az a pár dolog, ami a macskának fontos, majd valahol a sor végén ott van az ember maga.

Nem is volt ezzel baj. Jóskám és felesége egészen jól beleszociálódtak macskájuk életébe, és észrevétlenül követték a cirmi minden apró kis utasításait. Megtanulták, hogy milyen hangon nyávog, ha éhes, milyen hangot ad ki, ha cirógatásra van szüksége – és néha igen fájdalmas módon tanulták meg azt, hogy milyen hangot ad ki a macsek, ha éppen elege van az emberi társaságból.

Nem is volt ezzel baj.

Egy darabig.

…egész pontosan addig, míg az édibédi aranyos kis cirmoscicából egy hatkilós kandúr nem lett…

Onnantól kezdve aztán az etetés-cirógatás cseppet határozottabban lett kérve.

Olyannyira, hogy olykor-olykor bizony véresre karmolta a vele együtt élő két embert.

Mondta is egy párszor Jóska, hogy ennek nem lesz jó vége – de az asszonyi szív minduntalan megbocsájtott az Ő édibédi aranyos kis cirmoscicájának.

Meg is lett ennek a böjtje hamarást.

Egy napon minden a szokott módon indult. Józsi elment munkába, hogy majd este hazaérvén várja őt a finom vacsora, és a melengető otthon édes illata. Várja őt a megérdemelt pihenés, a saját kuckó kellemes ölelése, a szerető hitves féltő gondoskodása.

Azonban, ahogy az lenni szokott: ember tervez, Isten végez.

…és jelen esetben itt az Isten a macska volt…

Azon a bizonyos napon ugyanis hiába indult minden a szokott módon, Józsi estére hazaérvén kicsit más programmal találta magát szembe, mint amire számított.

Az ajtón belépve ugyanis a következő látvány fogadta: a felesége magából kikelve ordított a folyosón, saját tengelye körül pörögve – a macskával a felkarján. Az édibédi aranyos kis cirmoscica mind a húsz körmével kapaszkodott neje jobb karjába, miközben hátravetett füllel vájta bele tűhegyes fogait az emberi húsba. Hiába volt az emberi korpuszon egy csinos kis kötött pulóver, a megteremett jószág elemi erején ez vajmi keveset csillapított.

Jóskám a pár pillanatnyi földbe gyökeredzés közben látta, hogy a baj itt most nem kicsi. Átvillant az agyán, hogy mondta Ő az asszonynak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz, de azt azért mégsem gondolta volna, hogy valóban megjósolja ezzel a jövendőt. Mikor a döbbenet átváltott benne cselekvőüzemmódba, kapta is le sebtiben a kandúrt a neje kezéről.

…azaz csak kapta volna…

Ugyanis ahogy húzta a jószágot, jött vele a feleség is. Az állat olyan erővel kapaszkodott az emberi húsba, hogy egy rántással nemhogy nem jött le, hanem még nagyobb sebet ejtett az asszonyi testben.

Jóskát viszont férfiból faragta a Teremtő. Megbirkózott Ő már ennél nagyobb problematikával is, úgyhogy a másodperc tört része alatt fogást váltott: bal kézzel a macska grabancába markolt, jobb kézzel pedig az asszonyi vállat támasztotta meg. Majd kezeit kétfelé mozdítva szabadította ki a már jócskán vérző asszonyi kart az állat szorításából.

…elméletileg ugye ezzel a fennálló probléma meg is oldódott.

…azonban rögvest két újabb probléma is született.

1., A macska ugyanis le lett ugyan fejtve a felkarról, azonban fejtés közben a húsz köröm hozott magával némi kötöttpulóvert és nemkevés emberi bőrt is.

2., A grabancnál megfogott macska bal kézzel való tartása nyugalmi állapotban is meglehetősen közveszélyes, nemhogy felfokozott, bedühödött állapotban – így ugyan a feleségről levált a kandúr, azonban szinte ugyanazon lendülettel Jóska alkarján kötött ki.

Most már két ember ordított a folyosón….

A feleség azért, mert igencsak vérzett a keze, Jóska meg azért, mert a bal alkarján tapasztalta meg ugyanazt, mint neje: nevezetesen, hogy a négylábnyi macskakarom milyen mélyre is tud az emberi húsba vágódni.

A férfi azonban nem véletlenül lett férfi…. problémamegoldás és erő. Valamint ezen két tulajdonság összehangolása – ez a lételem ugyebár. …bár, ha némi gondolkodással is megáldotta volna az erősebb nemet a Mindenható, tán jobban járt volna Jóska is.

Problémamegoldás és erő ugyanis nem mindig a legjobb kombináció. Hiszen ha egy kicsit is gondolkodott volna Józsi, akkor a fürdőbe rohan, és a folyó víz alá teszi a macskával borított kezét, hogy macskamentesítse ezáltal az alkarját.

De nem. Emberünk nem így tett.

Jóska berohant ugyan a fürdőbe, de hogy miért, azt maga sem tudta utólag megmondani. Valszeg azért, mert az az ajtó volt a legközelebb hozzá. Viszont nem tartotta folyó víz alá a kandúros kezét, hanem a saját szabadon lévő kezével próbálta magáról lefejteni.

…hát… végül is sikerült…

Csakhogy így szedett le saját magáról is némi bőrt, valamint most már a jobb kezét készült megtámadni a macska.

Jóska a pillanat tört része alatt az első keze ügyébe eső tárgyért, nevezetesen egy fürdőlepedőért nyúlt, majd azt villámgyorsan rátekerte a macskát tartó kezére – természetesen a macskával együtt. A kandúr ezen nyilván meglepődhetett, mert egy pillanatra érezte az emberi tartó kéz, hogy az állati izomzat kissé enged a feszességéből – és ezt a pillanatnyi egérutat használta ki Józsi. Fogta a törölközőbe tekert macskát, és a villámnál is gyorsabb mozdulattal bevágta a pillanatnyilag legbiztosabbnak ítélt helyre: az újonnan vásárolt mosógépbe. Majd az ajtót is rázárta.

Kisvártatva a konyhában felmérték a károkat.

Egy nő felkar és egy férfi alkar volt a legnagyobb veszteség. Egy féri kézfejet is beírtak a képzeletbeli leltár felső soraiba, bár az még használhatónak lett minősítve az est folyamán. Két üvegváza, három kávéspohár – hogy hol és mikor tört el, a mai napig nem tudni. A sárga kockás fürdőlepedőt be sem jegyezték.

Némi gyors sebkötözést követően, mikor már lenyugodtak annyira, hogy józanul gondolkodjanak, el is kezdték a megoldáson törni a fejüket.

A macska nem maradhat a háznál – ez vitán felül állt.

Viszont ki paterolja el jelen pillanatban? Mert a mosógépbe zárt macskát nemhogy nem merték megérinteni, de még a fürdőszobába se mert egyik sem bemenni…

A gondot persze ismét a Józsi oldotta meg. Igaz, telefonálnia kellett ehhez egy keveset.

A hívott két haver egyike sem mondta, hogy nem megy segíteni. Bár mint utólag kiderült, nem igazán értették, hogy mi is a gond, mert Jóska hadarásából csak annyit értettek, hogy bajvan, macskavan, vérvan, bajan, meghogy mosógép. De hát ugye egy este felhívott jóbarát csak annyit kérdez vissza, hogy ásót vagy meszet vigyen segítség gyanánt.

...

Három férfi ült a konyhaasztalnál.

Egy véres kézzel, kettő értetlen tekintettel.

Jóska terve ugyanis nem tetszett nekik – de hát a barátság az mégiscsak barátság, őkmegugye segíteni jöttek.

A második emeleten lakó Erzsi néni megélt már pár dolgot az életben.

Látta jönni az oroszokat. Látta menni az oroszokat. Majd megint látta jönni az oroszokat. Majd megint látta menni az oroszokat. Közben meg látott jönni-menni nem oroszokat is. Hamar rájött hát, hogy az éjszakai furcsa zajokat csak óvatosan szabad megtekinteni, jobb a háttérben maradni, és majd pár év múlva beszélni arról nagyon halkan, hogy milyen furcsaságokat is látott-halott az éjszakában.

De ez most egy kicsit más volt.

Az, hogy a fölötte lakó nyugodt, szeretetteljes házaspár egy este összeveszik, az csak furcsa volt számára. Mert mi másért lenne ordibálás és csörömpölés? Mi másért dobognának a lábak a padlón, mi másért hallatszana le a női sikítás és a férfi ordítás? Mi másért lenne az ajtócsapkodás? És persze mi másért lenne utána síri csönd?

De ez ugye csak furcsa volt.

A fejtörést az jelentett Erzsi néni számára, hogy a síri csönd után nem sokkal két férfivendég érkezezett az imént lármától hangos lakásba.

De az igazi értelmezhetetlen gondot az okozta, amikor a lépcsőházból szűrődő zajokat hallva ajtót nyitott, mert nem hitte el amit látott.

Perszepersze, látott Ő már sok furcsaságot, de ilyet még nem.

…ugyanis éppen két férfiember hozott le a lépcsőn egy mosógépet, követve őket a fönti lakó, a Jóska, bekötött kézzel.

- Csókolom Erzsinéni! Hogytecciklenni? – kérdezte tőle a szomszéd.

- Köszönöm, jól, Józsikám – válaszota. – Hova viszitek a mosógépet? – kérdezte tök logikusan.

A három férfi egymásra nézett ugyan, de választ nem adott.

Így Erzsi néni kénytelen volt abban a tudatban ismét álomra hajtani a fejét, hogy a világtörténelem megintcsak egy érdekes epizóddal áldotta meg az életét, amit jobb elfelejteni egyenlőre, hogy majd évek múltán, csendben, halkan elmesélhesse, hogy mit is látott azon az éjszakán.

A két jóbarát nemszívesen ugyan, de levitte a mosógépet a harmadikról. Éjnek évadján, merthát a barát az barát. Jóllehet, nemigen értették, hogy Jóska miért nem akarja csak a macskát levitetni velük, de mikor meglátták a két vérző kezet, nem kérdeztek többet. Alapból elég nehéz volt őket meggyőzni arról, hogy nem családi perpatvar ténye forog fönn, hanem csak egy macska kelt ki a béketűrésből.

A lépcsőház előtt újabb probléma előtt állt a férfinép.

A mosógépet macskamentesíteni kellene. De mi módon?

- Énnemnyúlokbele, az biztosqrvaélet – jelentette ki Józsi.

A két férfi, látva a felkötött karját, többet nem is erőltették a témát.

Rövid gondolkodás után az egyik tárolóból szereztek egy tejesládát és egy farostlemez darabot. Azt a mosógép elé tartva pár pillanat cseles helyezkedés után teletették macskával.

A ládára tett farostlemez elég biztonságot nyújtott ahhoz, hogy ráülve biztos legyen abban Józsi, hogy a macska nem szabadul ki. Míg a két haver visszavitte az emeletre a mosógépet, azon gondolkodott, hogy mi is legyen a hogyantovább.

Kisvártatva egy kombi zsiguli csomagtartójában zötykölődött egy biztonságosan körbespaniferezett tejesláda, bele az éjszakába, hogy a kapott utasításoknak megfelelően, legalább 60 kilométerrel arrébb valamelyik erdőszélen visszaadják a vadonnak ezen fenevadját, hogy híréhez méltón, eztán már valódi vadakra vadásszon a kandúr úrfi.

Ennyi.

Nincspoénmost.

Józsi azóta is él és virul, láttam, ottült velem szemben a héten.

Igen, a keze az sebhelyekkel tarkított – de nagyon.

…viszont én azóta a macskámra kicsit másként tekintek.

…és igyekszem mindig nyitva tartani a mosógépem ajtaját.

 

0 Tovább

Születésnap

…meraki nem beszél angolul, az ugye ne énekeljen angolul…

Ki ne hallott volna a bikicsunáj című slágerről? Vagy a manapság divatos rilivonna duda denszről? Ugyehogysenki…

Egyesek hajlamosak azt hinni, hogy ennél nincs lejjebb, és hogy ez a mai kor sajátossága.

Nos: mindkettőben tévednek.

Merthogy van lejjebb.

…és régen is volt ilyen, csak még nem volt neki ekkora hírverése…

Volt a városunkban egy igen híres zenész, Ikszipszilon Sándor. Civil foglalkozását tekintve egy kis vállalkozást üzemeltetett, minek is a fő profilja a különféle hangszerek értékesítése volt. Szabadidejében pedig mindenféle embert tanított a zenélés alapjaira, illetőleg haladó muzsikusoknak tartott kurzusokat továbbképzésügyileg.

Namegpersze – ahonnan igazából mindenki ismeri - szintetizátoron haknizott minden hétvégén a különböző vendéglátóipari objektumokban, épp ott, ahol meg tudták (vagy meg akarták) fizetni. Méltán volt híres Sanyibá, hiszen olyan repertoárral rendelkezett, mint senki más héthatáron innen és túl.  Neki elég volt, ha a vendég elkezdett dúdolni és/vagy fütyülni egy nótát, Ő már két szekundum múlva klimpírozta is a talpalávalót. Mindegy volt neki, hogy régi nóta, diszkószám, új sláger, Ő nyomta, ahogy kellett. Az sem jelentett neki gondot soha, hogy ha éppen egy akkor divatos angol zeneszámot kellett eljátszania: tökéletes zenei aláfestéssel angolul nyomta az öreg mindig.

Régebben kérdeztem is tőle, hogy hogy tud ennyi számot megjegyezni. A válasz roppant egyszerű volt: sehogy. Egész egyszerűen leírja egy papírra, beteszi maga elé kotta helyett, és olvassa. Az angol szövegeket – lévén, hogy egy kukkot nem beszélt angolul – full fonetikusan jegyezte le. Ember meg nem mondta volna, hogy nem perfekt nyelvtanár az öreg. Mondta is mindig viccesen: „Egyszót tudok nemmagyarul, azt is csak fraciául: iszkjúúzmííí”. Hitte, tudta, hogy amit Ő Magyarként bárakármi más nyelven elénekel, azt mindenki más nemzet fia-lánya megtiszteltetésnek vegye, hogy másik nyelven szólalnak meg neki. Úgy ráadásul, hogy közben zenél is mellé. Mitagadás, vanebben igazság, nemkevés….

Az akkori melóhelyemen éppen valami nemtudommilyen rendezvény volt, nemisezalényeg. Sanyibá volt megrendelve a jónép részéről, hogy tolja nekik a muzsikát miközben vacsoráznak, utána pediglen majdahogy alakul alapon a talpalávalót.

Az öreg természetesen akkor se nem hazudtolta meg önmagát. Játszott olyan szépen, ahogy csak Ő tudott. Míg a vacsora tartott, szépen, az étkeknek megfelelő muzsikát varázsolt elő a billentyűkből. Ésamit a mai napig nem értek, ha agyonvernekse: ránézésre meg tudta mondani, hogy melyik vendégnek milyen zene jön be… értelemszerűen küldték is neki az italokat nagy rendszerességgel.

Sanyibá pedig, minél több italt kapott és csúsztatott le a garatján, annál szebben és szívhezszólóbban játszott. Napersze ehhez az is kellett, hogy összedolgozzon velünk az öreg: hiszen a vendégek szájából meglehetős rendszerességgel elhangzott a szokásos monológ, a „mitiszikazenekar”. Nnnna, erre a kérdésre aztán megvoltak a különféle válaszok – nyilván nem is véletlenül szerettünk Sanyibával dolgozni annyira.

Ugyanis a vendégekkel egy adott pillanatban közöltük – miután részükről elhangzott a fent említett kérdés – hogy Sanyibának nem árt meg a szeszkó, sőőőt, minél többet iszik, annál jobban játszik. Ezt természetesen nem nagyon akarta senki sem elhinni elsőre, de amikor már a harmadik-negyedik kört is letette az öreg, a vendégek meg hallották a zeneminőségben bekövetkezett pozitív változást, egymás ellen kérték ki neki az italokat.

…namostittazért álljunkmeg egy pillantásra, csakhogy nehogy félreértsél…

Régebben – kapaszkodj meg valamiben – a csálingereknek nem, vagy csak alig volt fizetése. Az aktuális főnök jobb esetben bejelentett hivatalosan a munkahelyre, persze szigorúan 6 vagy 8 órába (pedig életemben nem dolgoztam egy műszakban 12óránál kevesebbet), és ha jófiú voltál, adott valami aprópénzt hónap végén. A jövedelmet jattból kellett előteremteni.

Ennek megvolt az a szó szerinti áldásos hatása, hogy a dolgozó érdekelt volt a termelésben. Egyszerű matek az egész: elégedett vendég = több borravaló. Nyilván igyekeztünk is képességeinkhez mérten a lehető legtöbbet kihozni magunkból és a helyből. Nagyon nem volt mindegy, hogy nap végén mennyit viszünk haza, és ilyenformán mindent (tényleg mindent) megtettünk azért, hogy a kedvesvendég visszatérjen hozzánk minél gyakrabban.

Manapság sajnos változott a helyzet: a személyzet jobbára órabérért melózik, és a számlában benne van a szervizdíj. Ez kétfelől sem jó… egyrészt a dogozó akkor is annyit kap, ha annyit szaladgál egy műszakban, hogy lépésben elérné pölö Belgiumot, és akkor is annyit kap, ha egész nap a fészbukot nyomkodja. Ésmielőtt szólnál: a számlába beleépített jattból a személyzet jobbára semmit nem kap – ugyanis a jelenkori üzemeltetők ebből fizetik ki az alkalmazottakat. Ergo: pont magasról tojik rá mindegyik, hogy Te hogy érzed magad ebben a nagyüzemi termelődésben.

Szóval, régen ez meglehetősen jól működött. Tökéletesen meg volt elégedve mindkét oldal.

De…. DE!

Van a vendéglátásnak egy íratlan alapszabálya, ami a sokéves tapasztalásokon alapul.

Ha a vendég meghív egy italra, akkor bizony a jattot nem illik elfogadni. Ez azért is ennyire egyszerű, mert aki italra hív meg, az biza jattolni nem akar. Illetőleg ha akarna is, az olyan vékony, hogy szinte nem is látszik a csáléban.

….viszont ittasan nemhogy jól, de sehogysem tudsz dolgozni….

Két út lehetséges ilyenkor: vagy aláveted magad a kiképzésnek, és elkezdesz inni, demintazállat. Aztán előbb utóbb bírni fogod az italt. Viszont az ide vezető út meglehetősen rögös…. míg eljutsz arra a szintre, hogy egylityi tömény nem árt meg, addig párszor bizony előfordul, hogy olyan ügyesre iszod magad, hogy leülsz a vendég mellé az asztalhoz, és annak a kedvesfeleségét stírölve, akadozó nyelvvel énekelitek kedvenc nótáitokat. Az ilyen kollégák igen ritkán élték meg az ötvenedik születésnapjukat, és már a harmicas éveiktől hordták a szemük alatt a táskákat, viselték a felpuffadt arcukat, és folyamatosan bűzlöttek a piától. Szép látvány volt mindahány…

Vagy van a másik verzió: a kamuital.

…neköpködj, neméntaláltam ki… ahogy a borravaló intézményét sem. Úgyhogy ne engem csesztess, kérlek – vagy olvass tovább, vagy haggyábékén. Amúgymeg ha a szívedre teszed a kezed, szerintem már bőven volt olyan, hogy meghívtad a pultos valamire… és ha ezeket az infókat megköszönöd, akkor nagyon szívesen, meg amúgy is bőven eljárt felettük az esetleges büntetési tétel – már ugye, ha valamikor is bizonyítást nyerne az ilyen kisstílű mókenárbájt.

Aztmeg pláne nem én találtam ki, hogy a cserekereskedelmet fölváltsa a bankjegyek alkalmazása. Ergo, ha én a fizetségként kapott vodkadzsúzzal mentem volna be bárakármikor a sarki kisboltba, azért sok szelet kenyeret nemigen kaptam volna. Belemnekem meg éhes szokott lenni otthon is, nemcsak a melóban. Úgyhogy jobb híján én is kénytelen voltam a szolgáltatásokért cserébe kapott italokat valamilyen úton-módon készpénzzé varázsolni, és ennek ez volt a legegyszerűbb módja.

Szóval, kamuital.

Eztazért ne úgy képzeld el, mint manapság, hogy bedzsináznak, vagy mittudoménmi… ezkérlekszépen nem más, mint viszkikóla, vodkadzsúz, dzsintonik, vilmosalma, ésatöbbi kevert ital, szigorúan alkohol nélkül. Ebből aztán lehet annyit inni, mint a nagyonsok, és nem látszik meg rajtad. Bár, egy bizonyos pont után ki kell tanulni a régi öregektől egy olyan speciális tekintet felvételét, hogy a vendégnek ne legyen gyanús az, hogy már az ötödig italt gurítod le, és még józanabb vagy mint reggel. Egy kis gyakorlással szert tehetsz egy olyan nézésre, ami meggyőz bárkit, hogy már nagyonnem vagy józan, de úriemberhez méltón tartod magad, és még melózni is kiválóan tudsz. Hamajd legközelebb találkozunk, megmutatom Neked, ha kíváncsi vagy rá.

…kamuital… tudom, ökölbe szorul itt mindenki keze. De mint említettem, ez nem az én találmányom. Meg amúgy is… komolyan elhittél eddig mindent? Szerinted a sziksztinájn klubbokban a csinilányok tényleg megbírnak inni annyi koktélt vagy duplabélizt? Ha így lenne, hidd el, akkor azt a jánykát az este végén nemigen akarná senki sem diktálásra fogni… egyrészt azért nem, mert ha ennyi piát bírna, akkor az igencsak nem lenne dekoratív korpuszügyileg, másrészt meg ha ennyi piát lenyelne, akkor bárakárki ölét telehányná nóperc alatt, arra megugye kikíváncsi. Ugyanakkor megnyugodhatsz: mi a szelídebb, vidéki fajták voltunk, megelégedtünk a sima „vodkával” vagy „rizlinggel”, és nem volt értelemszerű az sem, hogy az egész személyzet ivott, csak az, aki meg lett híva. A fővárosban dupladzsekkdenielsz alá nem adták egy jobb helyen… és persze véletlenül a konyhalánytól kezdve a placcmesterig az egész személyzet magára vette a meghívást.

Na de visszakanyarodva az eredeti témához: Sanyibát hívták meg italokra, a kedvencére. És mi volt a kedvence? A vodkadzsúz. Kikérték, odavittük, a vendég felé biccentve lehúzta az öreg, és ment minden tovább, mint a hajcihő. Műszak végén meg elosztottuk szépen egymás között a nemlétező vodka árát. Ennyi.

Így a zene mindig tökéletes volt, sőt, minél több ital fogyott, annál inkább tökéletesebb. A foglalkozás elérte a célját mindig.

Nadeszóval, rendezvény, zene, miazmás.

Ahogy említettem volt, ülnek a vendégek, szépen vacsoráznak, Sanyibá meg tolja alájuk a muzsikát.

Éppen túl voltunk az első fogáson, mikor egy másik asztaltársaság diszkréten odaintett magához. Az egyik úr beszélni szeretett volna velem, bizalmas dolgokról.

„Nabazmeg” – gondoltam magamban. Mert ilyenkor általában valami alternatív mozgásforma után érdeklődik a delikvens, amit záróra után folytathat diszkréten a haveri galerivel (ami nem mellékes, a kapott információért cserébe egy csinos összeg is gazdát cserélt – de erről meséltem már régebben itt). Viszont az asztaltársaság fele hölgyekből állt, így ez a verzsön rögtön kiesett a lehetőségek közül. Tehát mi másért hívott volna félre? Amitől mindig is nagyon fáztam: nincsnála eléglóvé, vagy rosszabb esetben egyáltalán nincsnálalóvé…. az ilyen esetek kilencvenkilencszázalékban stimmeltek. Ilyenkor jött az aranyóra, réjbenszemüveg, szonimagnó, szubnyomó, bármilóbráner, ami épp kéznél volt.

Szóval állok ott megtörve a pultnál, mikor emberünk két dologra kért meg.

1., vigyek már valami italt a zenésznek

2., az egyik hölgynek az asztaltársaságból éppen  születésnapja van, így nagyon nem bánná, ha eljátszanák neki a „boldogszületésnapot” zeneszámot meglepetésként, ésha lennékolyanszíves, hozottő egy tortát, és vigyem már ki az asztalhoz szépenügyesen, ahogykell…

Nnnna, így azért már mindjárt más fekvése van a fehérnépnek!

Kicsit cinkos mosoly, bizalmas hátbaveregetés, majd mondtam, hogy minden okés, vegye elintézettnek a dolgot. Megbeszéltük, hogy egy adott jelre (egy diszkrét fejbólintásra) vigyem a tortát majd, miközben a zenész játssza és énekli azt a bizonyos zeneszámot.

Zsíííír….

Vittem is az kikért vodkadzsúzt zenészünknek, és mondtam neki, mi a szitu.

- Figyejjémá Sanyibá – hadartam csendben – vanittegykis privát meló.

Sebtiben vázoltam a tényállást. Kétesélyes volt a dolog, hisz az öreget pont egy másik asztaltársaság finanszírozta, pont egy másik okból kifolyólag. Tehát simán mondhatta volna, hogy ez ma sajnos nem megy.

De Sanyibá nem véletlen volt híres a szakmájában! Tudta jól az öreg, hogy egy perc külön zeneszámba nem hal bele senki, sőt, ilyen esetekben, mint egy meglepi tortás szülinapi köszöntő, simán akár vele együtt is énekel az egész étterem, ha úgy adódik.

- Várjácsak tökös – mondta, miközben egy kézzel játszott tovább – Perszehogy menni fog. Hozzá mégegy kört, énaddig intézem.

Azzal a szabad kezével elkezdte lapozni a kottagyűjteményét.

- Merilin, merilin – motyogta maga elé - merilin… holap.csábanvanmár… merilin… me… namegvan!

Persze akkor még nem tudtam mire vélni, hogy mit is keres ilyen gőzerővel zenészem.

Hamarást el is telt a vacsora java része.

Az említett asztalnál az úriember a megbeszélteknek megfelelően felém tekintett, majd egy diszkrét fejbiccentéssel jelezte, hogy indulhat a menet.

Ugyanezen fejbiccentést visszakézből továbbítottam Sanyibá felé, aki a szokott módon vette is az adást.

Usgyi a konyhára, tortát felgyertyáz, villany lekapcs, kollégával kivonul.

Bizton láttál már ilyet, minek ragozzam.

Két pincér megy az asztalhoz, egyiknél a torta, másiknál tányérok és szeletelőkés - képességeiknek megfelelően éneklik a „Boldog születésnapot” című örökzöldet, miközben a zenekar szépen játssza a megfelelő zeneszámot. Az étteremben ilyekor a lámpákat lekapcsolják, csak a tortán lévő gyertyák és/vagy tüzijáték fénye világít.

…és mint általában, az egész étterem ilyenkor egyöntetűen kapcsolódik bele az éneklésbe, ami a gyertyák elfújása után tapsviharral zárul…

Háááát…. nálunk akkor és ott ez egy kicsit másképpen nézett ki…

Usgyi a konyhára, tortát felgyertyáz, villany lekapcs, kollégával kivonul.

Kollégámmal megyünk az asztalhoz, egyikünknél a torta, másikunknál a tányérok és a szeletelőkés, az étteremben csak a tortán lévő gyertyák fénye biztosította a vizuális tájékozódást – és miközben képességeiknek megfelelően belekezdtünk volna az éneklésbe, megszólalt a zene, és vele együtt Sanyibá semmivel össze nem téveszthető énekhangja … …és angol szövege.

Lépteinkből földbe gyökerezés lett, az étteremben síri csönd a vendégek részéről.

Egyemberként állt meg mindenkiben a levegő, majd pár másodperc lefagyás után szintén egyemberként fordult mindenki a zenész felé.

Majd hirtelen – a várt közös éneklés helyett – olyan röhögőgörcs terített le mindenkit, mintha ez lenne a kötelező koreográfia.

..

Könnyes szemmel gondolok máig arra az estére…

Sanyibá ugyanis kikereste a saját gyártású szövegkönyvéből az ilyen alkalmakra leírt zeneszöveget. Haladni akart a korral a lelkem, így hát nem feltétlen szerette volna a Halász Judit művésznő által előadott dalt énekelni, hanem valami modernebb, fiatalosabb verziót gondolt.

Épp ezért kereste ugyanis a Merilint a füzetében – nekem is csak akkor esett le.

Ugyanis amit előadott, az nem volt más, mint amit anno annak idején Merilin Monroe énekelt Kennedy elnöknek. Igen, azzal a kéjes, lassú, némiképp eltúlzott erotikus hangzással.

…ami önmagában nem lett volna nagy baj…

A baj az volt ugye, hogy Sanyibá nem tudott angolul…

…és így a szöveg a következőképp hangzott:

„Heppppi BÖÖÖRZÉÉ SZÚÚ JÚÚÚÚ, heppppi BÖÖÖRZÉÉ SZÚÚÚÚ JÚÚÚÚÚ!”

…életemben nem szeleteltem még sírva tortát…

1 Tovább

Két Ember

…két Magyar sportoló áll a Világbajnokság dobogójának legfelső fokán…

Gyermekkoromban nagyon kreatív voltam. Barkácsoltam ahol csak lehettett. …de akármibe is kezdtem bele, a végső produktum mindig egy íj lett. Valahogy nekem mindig mindenből íjat és nyílvesszőt kellett csinálnom – legyen szó egy bodzafáról bálakötöző zsineggel, vagy egy régi, kidobott esernyő fém száráról.

Értelemszerűen, éveken keresztül én voltam Winettou, hogy Robi barátommal, aki Old Shatterhandként harcolt mellettem, leküzdjük a komancsokat.

…és ugye, ahogy mondani szokták, egy férfi sosem nő föl, csak a játékai lesznek egyre nagyobbak.

Sok éve már annak, hogy először igazi íjat fogtam a kezembe. Amit azóta sem tettem le.

Megfordultam vele itt-ott, erre-arra, műveltem vele ezt-azt… borítékolható, hogy eztán sem lesz ez másként.

Nézem a tévét este. Sok adó, van benne sokminden.

Egyvalami kivételével…

…persze, nem lenne ez olyan nagy probléma, hiszen a világháló ilyen mértékű elterjedésével mindenki ahhoz az információhoz jut hozzá, amihez csak akar. De az emberfia gyarló és buta: csak az a lényeges még mindig, amit a televízióban lát. Ami ott nincs, az nem is létezik.

Nézem hát a tévét… és gondolkodom.

Van két Magyar sportoló, aki ezekben a percekben áll föl Kanadában a Világbajnokság dobogójának legfelsőbb fokára. Két Magyar, akikért sokan izgultunk itthonról.

…mégsem látom Őket sehol…

Két Magyar Ember. EMBER – kik emberként dolgoztak, emberként utaztak ki erre a megmérettetésre, és emberként térnek hamarosan haza, hogy emberként éljék tovább az életüket.

Ez a két Magyar ember nem fog kimenni Ázsiába, hogy realyti-sztár legyen. Ez a két ember nem fog díszelegni a nemnagyonvalóvilág villájában. Ez a két ember minden bizonnyal nem tölt meg egy kultúrházat, hogy a száját tátva hagyó hallgatóságnak beszámoljanak arról, milyen is egy világbajnokságot megnyerni.

…mert ez a két Magyar ember EMBER marad eztán is…

Gyuri és Midesz.

Jelen pillanatban Ők a VILÁG legelsői egy olyan szakágban, ahol csak a LEGJOBBAK mérethetik meg magukat. Ott, ahol a „vesztes” is klasszisokkal jobb nálunk. Egy olyan helyen, ahol egy „rossz” eredmény is bőven túlmutat egy hazai bajnoki címen.

Midesz és Gyuri.

Most mindenki a barátjuk akar lenni, mindenki dagadó keblekkel meséli a szomszédjának, hogy találkozott Velük egyszer, valahol, valamikor… most mindenkinek Ők a kedvenc, a legnagyobb haver, a legigazabb barát. Mindenki szeretne egy pici szeletet Belőlük…

Tagadjam? Mivégre… én is ilyen vagyok. Büszkén emlegetem, hogy én Őket személyesen ismerhetem. Noha ez a virtuális világban aligha kivitelezhető, a legmélyebb tisztelettel emelem meg a kalapom előttük.

Gyuri és Midesz…

…borítékolható, hogy a repülőtéren nem fog várni Benneteket a sajtó. Nem fogja nagy embertömeg ordítva tépázni a feje fölött a Nemzeti trikolort. Nem kérnek majd visítozó tinilányok autogramot Tőletek.

…és bár fájó, talán pont így van ez rendjén…

Midesz és Gyuri:

MI hazavárunk BENNETEKET!

…hazavárunk, hogy majd legközelebb, ha személyes lesz a találkozó, kezet foghassunk Veletek, átölelhessünk Benneteket, hogy ha egy picit is, de érezhessük azt, hogy velünk vagytok…

Tudjuk jól, hogy emberek maradtok… eltelik pár nap, és folytatjátok ott az életet, ahol abbahagytátok. A hétfői munkakezdés Nektek is olyan lesz, mint egy egyszerű feröeri labdarúgónak. Reggelente munkába menet senki nem integet át a másik autóból Nektek, nem ismer föl a boltban a pénztáros, nem súgnak össze a benzinkútnál a hátatok mögött, nem hívnak Benneteket divatos fogadásokra.

Marad olyannak az életetek, amilyen Kanada előtt is volt.

…illetve csak majdnem olyan marad…

Bizton állítom, hogy nekünk többek vagytok bármelyik divatos, mesterkélten megteremtett hírességnél. Mi nem feledjük el könnyen ezt a pár napot.

…és tudjuk jól, Ti eztán is a Midesz és a Gyuri maradtok: akik ugyanúgy fognak velünk, egyszerű halandókkal beszélni, mint eddig. Pont Ti vagytok azok, akik maradtok annak, akik voltatok mindig is…

Többek vagytok Ti bárkinél!

…a legfényesebb érmet pedig soha, de soha nem fogja Tőletek elvenni már senki…

Gondán György és Molnár Ferenc Midesz.

Íjászok.

A 2019 évi Kanadában megrendezett World Archery 3D Világbajnokság MAGYAR VILÁGBAJNOKAI.

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />