Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Tibika

 … a határozott fellépés sokmindent megold…

Van egy spanomnekem, a Tibike. Jógyerek, hímez rendesen Ő is, hakell hanem.

Rendszeresen látogatunk mindenféle hímzőversenyeket, hogy megmutassuk, kié is a legszebb öltés szélesevilágon.

Sok éve így van ez már, írtam is az ilyen jellegű találkozókról párszor.

Egy pár éve történt, hogy Tibi megintcsak egy ilyen versenyre látogatott.

Ami önmagában nem lett volna furcsa – de ott olyat tett, ami miatt igencsak híres lett.

A megmérettetés nulladik napján – mint az egy igazi béközéphez méltó – már ellátogatott a helyszínre. Aklimatizálódás, vagy mi végett… kisetudom mondani. A lényeg, hogy már előző nap ott leledzett a verseny helyszínén – többedmagával persze.

Köztudomású, hogy egy hímzőversenyen a verseny előestéje az igazi transzcendentális élmény. Nem is akárki csatlakozhat olyankor a keménymaghoz, de aki ott van, az tudja, hogy az azért ottvan.

A szállások lehetősége ilyenkor igen széles skálán mozog: az igényeknek megfelelően valaki az allinklúzív ellátású hoteleket kedveli, van, aki csak egy kolesz szobát bérel, és van, aki sátorozik. Kinek mi a legmegfelelőbb ugye…

Tibike ilyenkor rendszerint a sátort válaszototta. Nem feltétlen az igényesség miatt, sokkal inkább azért, mert így reggel nem kellett korán kelnie, és ahogy a sátrából kilépett, hopp, már ott is volt magán a versenyen.

…nem volt ez másként akkor sem…

Leutazott a helyszínre a szokott módon. Leült a szervezők mellé, a szokott módon. Belelapozott egy könyvbe, a szokott módon. …a sátrát viszont nem verte fel, mint a szokott módon…

A helyszín egy vidéki kis tanya volt, oda sikerült a rendezvényt leszervezni. A maga nemében tökéletes: a világ zajától és forgalmától egy kicsit odébb esik, mégis elérhető távolságban van mindenkitől. Az, hogy a területen mindenféle lábasjószág is leledzik, az semmi gondot sem jelet – legalább a városi népek testközelből is láthatják majd, hogy a tej bizony nem a dobozból való, és a húsvéti sonka is szélesebb egy kicsit, mint a vákuumcsomagolt verzió.

Ahogy ültek és beszélgettek, egyszercsak megjelent a hímzői társulatnál három vagy négy idegen ember, és bekapcsolódtak a bekapcsolódnivalóba. Messziről lerítt róluk, hogy ezek nem azok az egyszálbelű konditeremben tápozott városi ficsúrok, hanem kőkemény tanyasi legények, a határozottabb fajtából.

…alapból nem lett volna ez nagy baj, hiszen a hímzők kedves emberek, mégha ezt nem is mindig mutatják ki. Hanem az újonnan érkezők gulyások voltak, akik alapjából kedves emberek, mégha ezt nem is mindig mutatják ki. Viszont egy olyan beszélgetésben, ahol a hímzők vannak javarészt, ott biza más ember nemigen fér meg sokáig, hiszen ki nem mondott tény, hogy kétféle ember van a világon: a normális, aki hímez, és az összestöbbi. Persze, a gulyások képzeletbeli nagykönyvében is le vagyon írva: van a gulyásember, meg az összestöbbi.

Nakérlekszépen, eltudod képzelni, hogy milyen diskurálás folyt ott…. mindegyik húzta ki magát büszkén, olyannyira, hogy a másik felekezet résztvevői tudják, érezzék, hogy másik nem igazi ember. Persze, csak annyira húzták egyenesre a derekukat, hogy azért semmiféle fizikai kontakt az ne legyen – de azért csak érezze már a másik a törődést.

…elolvastak pár könyvet, kiértékeltek egy-két novellát – mitragozzam. Így értelemszerűen mire az esszék megírása következett, már csudajó barátságban volt a gulyás a hímzővel.

Ám hamar eljött a takarodó ideje… felállt az asztaltársaság, tértek nyugovóra mindannyian.

Tibi haverom, akiben hatalmas tapasztalás volt már meg akkora, a helyi erőktől kért útbaigazítást:

- Hova verhetném fel a sátram, hogy ne legyek reggel útban senkinek?

- Mindegy, tesvérem – szólt az egyik gulyás. – Ahová tetszik. Csak a karám oldalába ne, mert ott nem lesz jó helyen.

Miután szétszéledt a társaság, Tibcsi fogta a cókmókját, és helyet keresett magának.

Alapból egyszerű művelet lett volna ez, csakhát kicsit megművelődött az elmúlt pár órában, így hát mire megfelelő helyet talált volna a sátrának, már cseppet navigált a lábán. Dehát férfiból teremtette Őt a Jóisten, nehogymá egy ilyen kis feladat kifogjon rajta! …kibontotta hát a sátrat, és elkezdte fellállítani…

…és akkor vette észre, hogy éppen pont a karám mellett van, ott, ahová az egyetlen tiltás vonatkozott…

Elmormolt a foga között pár szitkot, hogy miért pont oda nem telepedhet pont, de hát Tibink ugye jóravaló fajta volt világéletében, hallgatott hát a szép szóra. Fogta, átmászott a karám gerendái között, és kiszámolt jó bő tíz lépést – majd végül komótosan felállította a sátrát.

Abban a hitben hajtotta álomra a fejét, hogy teljesen rendben van minden, eső sem esik, és a kapott instrukcióknak megfelelően nem a karám mellett leledzik.

Durmolt Tibi rendesen, ahogy csak bírt, jókedvvel, bőséggel.

Hanem aztán a sátor oldalából motoszkálást hallott. Kis neszezést, amit kisvártatva erőteljes sátorfal-ütögetés követett. Igencsak nyűgösen dörgölte ki az álmot a szeméből hősünk, és első gondolata az volt, hogy a sátor szövetfalán keresztül bérmálja meg az elkövetőt egy szekercével.

(…kis lábjegyzet gyanánt: Tibit nem nagyon nyújtotta meg a Teremtő. A százhetvenet is épphogy elérte, cserébe viszont egyáltalán nem kapott se széles vállat, se boltozatos mellkast. Nem is másért becézte a bennsőbb haveri galeri Tibikének… Viszont volt neki olyan tekintete, hogy ember legyen a talpán, aki pár másodpercnél tovább a szemébe mert nézni – joggal feltételezte bárki, hogy ebben a kis emberben van olyan tűz, ami felperzseli még a poklot is. Persze, persze, mint már említettem volt, Tibi jógyerek, nemárt senkinek – de ha kihozták a béketűrésből, ott kőkövön nemmaradt. Kevés luxus volt, amit megengedett a maga irányába a többiektől, és abban egyáltalán nem szerepelt az, hogy az éjszaka kellős közepén negédes álmából bárakárki is felköltse. A Tibike ilyenkor nagyon nyűgös tudott lenni…)

- Miaqrvanyádatakarsz, takaroggyámá – szólt ki Tibi a sátorból kevésbé kulturáltan.

A kinti zajongás kicsit elhallgatott a határozott szó hallatán – de csak pár pillanatra, aztán ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt.

A verbális figyelmeztetés nem használt, ezt könnyen észrevette Tibcsi. Kénytelen volt hát keményebb és határozottabb eszközökhöz folyamodni.

- Tevagyaz Joci?! – kiálltott, miközben kifelé hántolta magát a hálózsákjából. – Kimegyek baz+, széthúzom a szádat mint az ekszpanderrugót!

…és azzal a lendülettel tépte föl a sátor cipzárját, hogy a szófogadatlan delikvenst egyszer és mindenkorra helyretegye.

Azonban Tibit nem várt látvány fogadta odakint.

Olyasmi, hogy hirtelen köpninyelni nem tudott.

…de olyannyira, hogy lemeredt mint egy szobor…

Ugyanis egy hatalmasra nőtt szarvasmarha nézett vele farkasszemet.

Tibi nóperc alatt helyrerakta az agyában a dolgokat.

Hamar átlátta, hogy mivel tanyán van, így teljesen normális dolog az, hogy ha az adott helyen egy marhával több van a kelleténél.

És miután lenyugodott, hogy tényleg nincs ember aki Őt fel meri költeni az álmából, nyugodt, már-már becéző hangnemben szólt a behemót állatnak:

- Nnnna, mennyéinnen szépen el – és hogy mondandójának határozottabb nyomatékot adjon, két tenyerét nem túl erősen csapdosta össze a jószág orra előtt.

 – Mennyé, mennyé, mennyé…. úgyúgy, szépen! – terelte egy kicsit arrébb. – Úgyúgy, szépen!

Majd mikor látta, hogy az álmát megzavaró négylábú tényleg odébbállt, komótosan visszabújt a vackába, és folytatta pihenését.

Tán a legédesebbet álmodhatta Tibi, mikor visszafojtott kiáltásokra lett figyelmes.

- Tibiii! Tibiiiiii! – hallatszott odakintről.

Ügyet sem vetett volna rá, de pár pillanat múlva ismét hallotta:

- Tibiiii! Kejjjééééfel nagyongyorsaaaan!

Tibi a legkülönfélébb válogatott szitkok között kászálódott föl ismét. Nemigen tudta felfogni, hogy hogy történhetett meg pont vele az, hogy egyazon éjszaka kétszer keltik föl. De mivel látta a sátorponyván átszűrődő kelő nap sugarait, így inkább úgy döntött, hogy ennek az éjszakának már úgyis mindegy, felkel, legalább nyugodtan megkávézik.

Komótosan kimászott hát a sátor elé, majd ott leült, és szép kényelmesen húzta föl a lábbeliét.

Akkor vette csak észre a vele szemben, a karám túlsó oldalán lévő egyént.

…hirtelen meg sem ismerte. Majd pár pillanat múlva rájött, hogy ez a tegnap esti egyik gulyáslegény – aki valami miatt most igencsak ijedt képet vág.

- Tibiii! Gyerekionnan baz+ de qrvagyorsan! – suttogta felé.

Tibi persze nem értette a dolgot.

Okés, nagyon reggel van még, és nyilván azért sápadt még egy kicsit a fiatalember, mert még nem ivott kávét. Suttogni meg biztos azért suttog, mert sokat énekelt este, és elment a hangja.

- Mingyámegyek, csak felöltözök – válaszolt, majd visszafordult a sátra felé, hogy az ingét magára öltse.

- Haggyadmá a f.szba a gönceid, gyerekifelé! – jött a válasz suttogva.

Tibinek ekkor már kezdett neki gyanús lenni ez a suttogás. Kivette ugyanis a hangsúlyból, hogy ez nem az az elment hang, hanem ez egy igencsak rémült hang.

Csodálkozva hátrafoldult – ekkor látta meg, hogy még további három egyén közeledik gyorsan, de roppant óvatosan és halkan a karám felé. Megismerte bennük az előző esti gulyásokat. ….de most valahogy ezek is nagyon, de nagyon félős tekintetet mutattak.

….Tibike persze nem értette a dolgot… tegnap este előadta magát itt mind a négy csávó, sztorizgattak, hogy ők milyen kemények, hogy eztésezt meg aztésazt tették és teszik napmintnap a marhák, ésők mindig legények maradtak a talpukon, megyhogy a versbéli Toldimiklós hozzájuk képest kiscsoportos ovodásmostmeg ott csüngenek a karám gerendáin mind a négyen, és úgy néznek ki, mint akik várják a halált.

- Jóvammá, megyek, megyek – mondta nekik végül teljes nyugalommal. – Beizgultok itt nekem kora reggel.

Azzal a szokásos nyugodt lépteivel haladt a gulyáslegények felé.

Mikor aztán átmászott a karámon, közrefogták mind a négyen.

- Nemelpofáztam baz+, hogy ne a karám mellé verd a sátrad?! – kezdte az egyik.

- Börtönbe akarsz minket csukatni?! – kontrázott a másik.

... Tibcsi vakarta a fejét….

- Hát nem is a karám mellé vertem a sátrat – válaszolta nekik. – Nemlátod, hülyegyerek?! Legalább tíz méterrel arrébb van a karám falától!

…egymásra nézett a négy gyulyás. Látszott rajtuk, hogy még nem sokat volt dolguk idiótákkal…

- De koma! Te a karámBA állítottad a sátrat! – üvöltöttek rá.

- Igen, és? – kérdezte Tibi.

- Baz+, azt a bikát még etetni se merjük, csak innen kintről dobáljuk be neki a takarmányt! Ez vadabb, mint az ördög!

…majd kissé lenyugodva töviről hegyire elmesélték Tibinek, hogy mi is a szitu…

Történetesen, hogy az említett saccper kilencszázkilós bikát nemrégen hozták a tanyára, tenyésztési céllal. Viszont olyan vad volt őkegyelme, hogy nemhogy tehenet nem mertek a közelébe vinni, hanem még az edzett acélnál is keményebb, válogatott gulyások sem mertek a közelébe menni. Már szó volt arról a napokban, hogy kénytelenek lesznek az állatorvossal elaltatni, és valahová máshová elvinni, mert embernincs a földön, aki bírna vele. …épp ezért mondták az est folyamán újsütetű komájuknak, Tibinek, hogy mindegy hová cuccol, csak a karám közelébe ne – erre Ő meg pont bemegy abba a karámba BELÜLRE, ahvá az elmúl hetekben élő ember még nem tette be a lábát

Tibink meghallgatta a sztorit, majd együttérzően hümmögött egy párat.

- Értem – bökte ki végül. – Akkor ezek szerint ez boci ébresztett fel az éjjel.

A gyulyások ott helyben hordtak ki fejenként három hátsófali infarktust.

- Milyenboci?!?!?! Csak nem találkoztál vele?! – hüledeztek.

- Hát, csak egyszer – vonta meg a vállát Tibi. – Tapsikoltam neki kicsit, aztán elment másfelé, énmeg aludtam tovább.

…azzal fogta magát, visszamászott a karámba.

A legények szeme láttára – akik helyben fogytak legalább tíz-tizenöt kilót az idegeskedéstől – halálos nyugalommal szedte össze a sátrát, szépen összehajtogatta, majd a hatalmas karám túlsó sarkában feléje tekintgető bika felé intve aznapra végleg maga mögött hagyta az eseményeket.

Hogy mi játszódhatott le az éjjel a vérszomjas bika fejében, azt ugye nem tudni. Valószínűleg ösztönösen fél az őrültektől, mint minden jóravaló élőlénye a világnak. Tán ez az egyetlen értelmes magyarázata annak, hogy Tibike miért van még mindig életben.

…az biztos: a négy gulyás azon az estén már nem sztorizgatott arról, hogy ők milyen kemény csávók…

Mi pedig Tibikét egy ideig érthető módon csak TiBIKA névvel illettük.

0 Tovább

Aki szép, az reggel is szép

...merugye a sötétben minden tehén fekete…

Valahol és valamikor pár spanom összejött egy kis diskuranciára. Nem lett volna ez olyan nagyon különleges, csakhát valami miatt mégis az lett a végén. És mint minden ilyen végű összejövetel, ez is csak úgy kezdődött, hogy „…olvassunk el egy könyvet.”

Zoli haverunk akkoriban veszejtette el élete nagyszerelmét. Akkoriban… persze… másfél éve siratta akkor megfele. Hiába mondtuk neki, hogy van még hal a fán, meg almát is talál a tengerben, Zolink hajthatatlan maradt. Bármit is mondtunk neki, ő mindig is az exét siratta, hogy az milyenjóvoltneki, mikor még megvolt.

Hiába vittük el mindenfelé, hiába mutogattuk neki a jobbnál jobb és készségesebbnél készségesebb tesztalanyokat, egyszerűen nem érdekelte senki. Pedig még egyszer a sziksztinánj klubba is elvittük, ahol is az egyik hölgyemény térítésmentesen biztosított volna spanunknak bárakámit – Zotyát még ez is hidegen hagyta. Pedig ha ez nem érdekli az emberfiát, akkor ott bizony a baj már nagyon nem kicsi.

Úgyhogy egy idő elteltével el is könyveltük magunkban, hogy van egy haverunk, aki egymaga fog megöregedni, merthogy pártnemtalálmagának, az tutihótziher.

Ennek ellenére minduntalan elhívtuk magunkkal mindenfelé, érezze a törődést, megugye azzal a soha föl nem adott hátsó szándékkal, hogy egyszercsak majd újból szembejön vele a szerelem. Nomegugye ha az ember egy kicsivel többet olvas a kelleténél, akkor a női szépség is egészen más fogalmat nyer…

Nem volt ez másként akkor sem, mikor valahol és valamikor pár spanom összejött egy kis diskuranciára. Ami mint említettem volt, nem is lett volna olyan nagyon különleges, de mivel valami miatt mégis az lett a végén, csakelmondom mitörtént.

Mint ezt is említettem, ez az összejövetel is úgy kezdődött, mint általában az unalmasnak induló összejövetelek: elhangzott az „olvassunk el egy könyvet” mondat. S lőn: egy könyv el is olvasódott. Meg utána még egy pár novella is.

Zolink ismételten ott ült a baráti társaság közepén. Persze, miért is ne ült volna ott? Hiszen bratyesz volt Ő is, tehát a csapat szerves része. Nomeg ugye a vigasztalás (amivel őszintén szólva néha nagyon tele volt a bakkancsunk már), mega vadásztatás, mega mittudoménmi. Néha tényleg úgy gondoltuk, hogy rábeszéljük, menjen el egy kolostorba szerzetesnek, aztán ott úgy cölibálódhat, ahogy akar, és még jól is fogja magát érezni a kódexmásolások közepette. De minekutána Zolink Pesta barátunk lakótársa volt, így nehezen lehetett előtte eltitkolni, hogy a csapat színejava megy-e éppen valahová vagy sem, így hát értelemszerűen mindig ott volt velünk. Nomeghát mi mindig áldottjóemberek voltunk, perszehogy szívesen láttuk.

Naszóval, ment az este ahogy szokott. Olvasás, beszélgetés, miazmás. Nemnagyügy. A könyvek egyre könnyebben olvasódtak el, és a környéken lévő lubárék is egyre jobban kezdtek Évamendezre hasonlítani…

Igenám, de egyszercsak elérkezett a mindenkori olvasókör rémálma: bezárt a könyvtár. Viszont a haverjaim úgy gondolták, hogy ennek így nem lehet vége, még elég rendesen nincs kiművelődve a csapat, így hát hazamenetel az nem lesz egyenlőre, majd csak kicsit később.

Fogta hát magát a díszes kompánia, és felkerekedett: meg sem állt a lábán. De azért csak eljutottak valahogy a következő, még nyitvatartási pompájában tündöklő könyvtárig. …aztán ez így ment egészen hajnalhasadtáig. Egyikből ki, a másikba be – mindaddig, míg el nem jött a pirkadat, könyörtelenül jelezvén, hogy a másnapra tervezett munkábamenetel az tulajdonképpen már nem holnap, hanem ma lesz, és ami nemisolyanrég jövőidőben lett emlegetve, az már igencsak a jelenidő. Így, miután egyre gyakrabban hangzott el a „hazamenni nemkénemá” monológ, kezdték fontolóra venni, hogy ennek biza már értelme van, nem is kevés.

A viharvert csapat a műveltségtől büszke, ámde igencsak bizonytalan léptekkel kezdte meg a visszavonulást – azaz ki-ki hazafelé vette az irányt. Nem volt ez soha egyszerű művelet ilyenkor, nyilván, ekkor sem lehetett másként.

Zolink azonban ilyenkor is igencsak kitűnt a tömegből. Három dolgot tudtunk mindig is vele kapcsolatban: rendszeresen belealszik a bonyolultabb nyelvezetű novellák olvasásába, valamint nemtudni milyen csoda folytán, taknyosra olvasottan is olyan egyenesen tudott járni, hogy élő ember meg nem mondta volna róla, hogy milyen művelt. A harmadik dolgot viszont annyira irigyeltük tőle, hogy nagyon: miszerint őkegyelme egyáltalán nem aludta ki a műveltséget. Amilyen állapotban feküdt le, ugyanabban ébredt föl – és ez okozott neki néhanapján nemkevés kalamajkát. Éspersze ennek következtében nemistudtamitcsinált, és nemisemlékezettrá.

…ahogy azon az estén is…

Amint spanjaim szállingóztak hazafelé, Zolinknak is menni kellett. Vitte magával Pestát is – nyilván, hisz együtt laktak.

Egyszer aztán Pesta azt érezte, hogy elvágódik a flaszteron. No nem lett ez volna olyan nagyon különleges, hiszen megesik ez még a legjobb családból származókkal egy ilyen este után, de ez valahogy más volt – most Zotya dobta le a földre.

Miért? – kérdezte volna meg Estván, de amikor ránézett a barátunkra, látta, mi a gond. Olyan dolgot látott a szemében, amit már nagyon rég…. az örömkönnyektől elfátyolosodott Zoliféle tekintet mögött meglátta felcsillanni a szerelmet. Olyan régen látta ezt Zoli szemében, hogy fel sem ismerte rögtön elsőre.

Megvolt hát az indíték, hogy miért vágta oda a havert a betonhoz, nem kellett tovább agyalni ezen. A máskor elégtételért kiáltó magatartás azon nyombani megbocsájtást nyert, hiszen szemmel látható volt, hogy Zolival történt valami. Valami nagyon jó dolog…

…és Pesta, ahogy a hideg aszfaltra letette a fejét, mielőtt még álomba merült, látta, hogy Zotya szinte a levegőben úszva, boldogan megy valaki felé.

Hogy honnan ismerem ezt a sztorit ilyen jól?

Egyszerű a válasz: Zoli hívott másnap (illetve aznap) délelőtt.

Miután haverom volt már igenrégen, a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy még művelt állapotban van, de nemiskicsit. Ellenben volt valami a hangjában, amit már rég nem hallottam: a boldogság…

- Tefigyu, megtaláltam vazze – hadarta a telefonba. – Megtalátam meggint, érteeeed, megtaláltam!

- Mié, mitvesztettélel? – kérdeztem tök logikusan.

- Hülye. Megtaláltam! Megint megtaláltam a párom! Ééééérted???? Boldog vagyok b.szod! Mégegyilyen éjszakát, mint a mostani, teeee, ezt elsehiszem! – azzal bontotta a vonalat.

Nabaz+, gondoltam magamban, csakösszejött neki. Persze, ráfért már a boldogság, mega párkapcsolati státusz, deazért ottrohaggyonmegabüdösbogár, hogy fullbeolvasva össze bír szedni valakit, és még le is varrja azon melegében. Nekem ez akkor se jön össze, ha fizetek érte…

Namindegy, a lényeg, hogy nekem is jól folytatódott a napom. Tudván, hogy kedves barátom ismét az élet kellemesebbnek tűnő kerékvágásába esett vissza, még a Nap is kerekebben sütött…

Nade honnan is ismerem ezt a sztorit teljes mélységében?

Egyszerű a válasz: Pesta is hívott másnap (illetve aznap) délelőtt.

Miután haverom volt már igenrégen, a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy már nincs művelt állapotban, viszont még magánál sincs, de nemiskicsit. Ellenben volt valami a hangjában, amit már rég nem hallottam: a kétségbeesés…

- Tefigyu, hallod – hadarta a telefonba Estvánom. – Eztnemhiszedelbaz+, ilyen nincs. Hallod, ez a Zoli ez… eeez….

- Tudom, hallottammár – válaszoltam. – Nemrég hívott, mesélte.

- Ki, a Zotyesz? Haggyadmá – a hangjában lévő kétségbeesés cseppet megrémített engemet. – Nemtudommitmondott, nemisérdekel, deez, ezbaz+ ez nagyon gáz. Ez hülyebaz+….

- Namongyad mivan – vágtam rá, már emelkedett pulzussal. – Bántották, vagy mivan?!

- Ezbaz+, ez kész…. tegnap otthagyott a járdán. Okés láttam valamit, hogy megy valakihez, mondom okés, összeszed valakit. Ráfér, tudjuk. Szerintem elaludtam ott a kövön… mindegy. Megyekhaza reggel…. eztbaz+, eztnemhiszemel…

- Okés, nyugi, jólvan, nyugi – csitítgatom Pestámat. – Mongyad szépen nyugodtam mivan. Nyugoggyále.

- Hazaérek. Bemegyek a szobába…. okés, vágod, tudom, hogy csajjal lesz, persze, nemnézekoda, nemvagyok türhő. Debaz+…. mikor látom a széken a ruhát…. hallodd…. ezhülyebaz+…. énelköltözöktőle baz+…

- Mongyadmá mivan, nehisztizzél – kezdtem ugye elveszejteni a híres türelmemet. – Nemköltözöl, nyugodtságvan, mongyadmivan.

- A széken… hallod…. ott vannak a ruhák. Amiket levetettek magukról…. persze, láttam már eztazt…. deeztbaz+…. mellény! Érted?! Mellény! Melllény!!!! Sárga!

- Ésakkor mivan? Nemláttálmég mellényt, hülyegyerek? Ezért kell a hiszti? Sárga mellény? Ésakkor mivan akkor? Most minenmjó?!

…bár nekérdeztem volna. A Pestától kapott válasz bele égett nemcsak a fülembe, hanem az egész agyam minden egyes apró kis szegletébe:

- Sárga, érted, sáááárga! De baz+ rávan írva a hátára, hogy városgondozás! Éééérted! Vááááá-rooooos-goooon-doooo-záááás!!! Ezafax összeszedte hajnalban az egyik szépszőke svéd utcaseprőt! …énnemegyekhazatöbbet, azbiztosqrvaélet!

…uhh…

…hááát…

…asszem ekkor fogadtam meg először, hogy olvasást csak mértékkel.

0 Tovább

Állatok

…hómszvíthóm…

Van nekem két háziállatom.

Egy kutya, egy macska. Nagyhaverok, tökéletesen megértik egymást.

…sőt, mostanra már én is megtanultam kutyául és macskául is…

Minap hazaérek.

Kedveskéim fogadnak az ajtóban.

Mondja a foximnekem, miközben ugorja helyből a másfél métereket:

- Jajjdejó, hazaértél! Jajjdeörülök! Jajjdeszeretlek! Jajjdehiányoztál! Ugyeénishiányoztam? …mindjártjövök… Labdázni vankedved? Itt a labdám! Dobd el légyszi! Úgyszereretlek!

…közben persze megy a farokcsóválás, de olyan szinten, hogy csóválódik az egész kutya úgy, ahogy van. Nyalogat összevissza, mint aki nem látott már vagy egy éve - pedi köbö másfél órát volt nélkülem.

Nade jön Jürgen is elibém. Komótosan lépdel, majd néz rám a szép szemeivel.

Aztán mondja Ő is nekem a szokványos üdvözlését, úgy macskásan:

- Méltóztattál hazajönni?! Vacsorám holvan?! Fülvakarás, cirógatás, az smafu?! …csak a kutya megint, mi?! …nnnna elmészte a tudodhova…

…majd fogja magát, és kicammog a konyhába.

Hogydemilyenjóisnekem.

…de hát így kerek az egész

 

0 Tovább

Chips

…vannak még csodák…

Valamikor nemisolyan régesrégen dolgozódtam egy falusi toporgóban. Más helyeken ezt diszkónak hívták, de itt – mivel a jónép topogni járt a műintézménybe – toporgóra keresztelték.

Sok dolgom nem volt: negyedmagammal álltam elfele az ajtóban az utat, engedtem be akit kellett, és kérvekértem, hogy ne jöjjön be akinek nem lehetett. Igaz, néha-néha aki beengedésre került, azt rá kellett venni arra, hogy kint jobb lenne neki, mint bent, de akkor elővettem a messzeföldön híres két nagy boci szememet, és legédesebb mosolyom kiséretében kérvekértem, hogy legyenmárolyan kedves a frissebb levegőre fáradni. Hamegéppen ezen szép szavakra a delikvens továbbra sem volt hajlandó a távozást  választani, ott helyben ríva fakadtam, és taknyomnyálam összefolyatva rimánkodva győzködtem, hogy higgyemárelnekem, odakint tényleg jobb lenne neki, mint bent. …vagy valami ilyesmi…

Szóval sok dolgom nem volt. Talán éppen ezért elég sokszor élveztem is a melót. Nomeg az se nem volt mellékes, hogy a rendszeresített munkám mellett ezzel a tevékenységemmel ki tudtam egészíteni a saját magamnak rendszeresített dugipénzemet, amit aztán nyugodt lelkiismerettel elqrv…. izé…. elkölthettem másegyéb sokminen értelmes dologra. Tudodhogyvanez, minekmagarázzam…

Viszont mivel sok dolgom nem volt, az élmények garmadával gazdagodtam.

Demégmilyenekkel…

Először persze minden furcsa volt, mint mindenkinek, aki új dologgal találja magát szembe.

Ilyen volt pölö az, hogy óramű pontossággal be lehetett lőni a tevékenységi metódusokat. Nyitás után nyugalom, egészen addig, mikor is jött az első téma, amikor az első magát nagyonerősre olvasott egyén valahogy le nem gyengült hirtelen. Aztán pár óra szünet, majd a második etapban következett azon vélemények fennhangon való kinyilvánítása, miszerint az illető nem feltétlen azzal a hölggyel próbált mindenféle intim testi kontaktust teremteni, akivel megérkezett – de ez is orvosolva lett minduntalan. Erre pár órára jött a harmadik felvonás, mikor a szomszéd falukból átszállingózott ottani háemcsék meg szerették volna mutatni a helybéli háemcséknek, hogy ők sokkal nagyobb háemcsék. Mondjuk ez utóbbi csak minden második alkalommal fordult csak elő, mert időközben a nevezett folklórműsorban résztvevők igyekeztek visszanyerni a személyazonosságukat igencsak meghatározó kinézetüket.

Nem volt másként ez az öltözékekkel sem. Először meglepődtem azon, hogy a helyi szubkultúra mit is nevez ünnepi toporgó göncnek, dehát engem nem azért teremtettek a világra, hogy bárki divatízlésébe beleszóljak. Egy idő után már mitérdekeltengem, hogy a suhogósmelegítőhöz miért vesz föl havajmintás rövidujjú inget, vagy miért hord bakancsot a flitteres miniszoknyához. Én se nem szeretem, ha megszól valaki, hogy nézek ki – merugye mindenki abban érzi jól magát, amiben akarja.

Azt is megszoktam egy idő után, hogy a dídzsének minden áldott alkalommal el kellett magyarázni, hogy itt a résztvevők túlnyomó többségének igen sarkalatos véleménye van az emberi bőr pigmentációjáról, így legyen olyan szíves, az olyan zeneszámokat, amiben bárakárkinek a járása és/vagy a tekintete van emlegetve, mellőzze. És minden egyes alkalommal el kellett magyarázni a lemezlovasunknak azt is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy kénytelenek leszünk mindketten friss levegőt szívni odakint, ami neki annyira jól fog esni, hogy nem is fog aznap visszatérni a fedett rész alá.

Magyarán: megszoktam én is idővel minden furcsaságot.

Amit viszont sosenem tudtam megérteni, az a disznótor.

Illetve magát a disznóvágást az nagyon is megértettem, egyrészt, mert egy jópár alkalommal én is részt vettem ilyeneken, másrészt pedig a szétszerelt és feldolgozott sertést igencsak szereti a hasamnekem. Azt viszont nem értettem meg soha, hogy miért kell rögvest a tor után a dizsibe menni – ugyanabban a ruházatban.

Egy téli estén álltam a tömeg szélén, és meresztettem a szemem, ahogy szoktam. Sokdolog nem volt, lévén páratlan hetet írtunk, a háemcsék még pihikéztek a múlt hétről, a túlolvasottak meg már próbáltak hazafelé tendálni az ilyenkor igencsak szűknek bizonyuló főutcán. Így hát kénytelen-kelletlen a tánctéren ritmusra vonagló mindenféle testrészeket kísértem figyelemmel, persze szigorúan csak szakmai alapon.

Épp indulnék a diszkóspulthoz, közölve, hogy az a dalszövegben szereplő bizonyos ló és kocsi hogy el lesz-e adva, nem releváns a mai este történetének folytatásában, mikor hozzám lépett egy érdekes figura, és kérdést intézett felém: - Kéééésssz cccsipppet btttya!

- Aha – válaszoltam zsigerből – mindjárt megbeszéljük, maradj itt.

Hamar stabilizáltam a zenei repertoárt, majd igyekeztem nem ugyanarra visszamenni, ahol a nevezett fazon leledzett. Valahogy nem mindig tudtam rendesen lefordítani az olvasott nyelvezetet – nomeg persze kedvem se volt hozzá.

Ám alighogy megállok máshol, csak megbökdösnek oldalról. Namondom, koránkezdik…. fordulok oda, hogy szép, míves szavakkal biztosítsam arról, hogy nekem most nagyon alacsony az ingerküszöböm, tehát igen könnyen ríva fakadok, mikor látom, hogy ugyanaz a fazon az, aki az előbb. Ezek szerint tényleg akar tőlem valamit.

- Kéééésssz cccsipppet btttya! – motyogja felém, miközben pupillái fókusza valahol a jobb fülem környékére estek.

Hamarjában rájöttem, merugye nagyon okos vagyok én, hogy ez itt és most akar tőlem valamit. Átállítottam hát az agyi receptoraimat fordító üzemmódra, és meg is fejtettem rögvest a hozzám intézett szavakat. Ékes magyar nyelven valahogy így hangozhatott volna: „Elnézést, Uram! Megkínálhatom Önt chips-szel?” ….viszont ami a nagymagyar valóságban akkor úgy hangzott, hogy: „Kérsz csipszet, báttya?” ….csakhátugye takonyra beművelődve az emberfia néhány szó végét elharapja, néhány szóét pedig ki se mond rendesen. Így első hallásra megérteni se nagyon lehet.

Miután túl voltam a műfordításon, akkor vettem szemügyre az úriembert.

Disznótorból jött. Ezt anélkül tudtam, hogy megmondta volna. A lábán lévő gumicsizma egyadta sár, a nadrágján pedig ott virított a sertés vérének jó része, és néhány apró húscafat – következésképp emberünk ott volt hajnalban a szúrásnál, majd később a csontozásnál és a darálásnál is. Bekecse mellrészén két oldalt négy-négy sávban sötétebb tónusú csíkok, amit a saját zsíros ujjai okoztak – nyilvánvalóan ő szelte a szalonnánakvalót is. A ruhájából olyan szagkavalkád áradt, hogy az nem tudom leírni, de tőle másfél méterre érezni lehetett a zsír és füstszagot – le sem tagadhatta volna, hogy a zsírfőzésnél is tevékenykedett. Kötött sapkája a fején, ám jócskán a feje búbjára húzva – tehát a helyi 52 fokos antibiotikumot a mai napon szigorúan helyezte a szervezetbe bele. Jómunkásember hát a javából, akárki meglássa!

Pár hónappal előtte még meg is lepődtem volna az ilyen látványon. Viszont miután megedződtem látványok terén, így csak egy volt a sok közül. Mondjuk az is igaz, hogy a sok közül ő volt az egy, aki akart nekem valamit adni. Ha más nem is, ez azért furcsa volt…

- Kösszépen, nemkérek – mondtam neki kisvártatva, arra számítva, hogy némi szitkokat a foga közül kipréselve odébbáll.

…de nem így lett.

Hallva és látva a rá nem utaló, mi több, egyenesen visszautasító magatartásomat, szemmel láthatólag nem értette a tényt. Hogyhogy nemkérek?

- Méééénemkéész? – kérdezte hát. Tudtam jól, hogy ez egy sima keddi délelőtt valahogy úgy hangzott volna, hogy „Sajnálom, hogy zavartam. Megkérdezhetném, hogy miért nem kér?” …és akkor talán egész más vége lett volna a beszélgetésnek.

Persze, az ember gyarló. És miután emberből vagyok, gyarló vagyok én is.

Kínáltak meg mindig ezzel-azzal, sőt, néha még amazzal is. Ital, cigi, rágó, csoki, amitcsak eltudsz képzelni. Hogy miért, azt igazából sosem értettem, hiszen engem nemigen lehetett soha lekenyerezni. Najó, lehetett, de nem materiális dolgokkal…. De olyan, hogy chips-szel kínáltak volna, az addig még nem fordult elő velem.

Úgy saccper háromszor játszódott le a párbeszéd közöttünk, minek a témája minduntalan ugyanaz volt. Engem kínáltak chips-szel, én pedig mondtam, hogy köszönöm, de nem kérek most. Majd jött az értetlenkedés és a csodálkozás, hogy miért nem kérek. Persze, mindez egészen más szövegkörnyezetben, de hagy ne untassalak már ezzel Téged.

…hanem egy idő után már kezdtem beleunni az egészbe…

Mondom, jóvan, legyen gyereknap, kérek chips-szet baz+…. fogok én itt egész éjjel keringőzni a sráccal, legalább hamarabb szabadulok.

A negyedik kérdésre aztán igennel feleltem.

Hatemégláttál örömteli arcot!

A csávókám olyan boldog volt, mint még tán soha! Hiszen adhat nekem!

…benyúlt a zsebébe…

…én konkrétan már ekkor majdnem kidobtam a taccsot…. elképzeltem, hogy koszos-zsíros kézzel belenyúl a feltehetőleg nagyon nem tiszta zsebébe, és beletúr a chips-szes zsacskóba (amiben valszeg már csak apró morzsákként van jelen a nevezett termék), és egy marékkal odaszór a tenyerembe. Nembaj, gondoltam magamban, majd legfeljebb azzal a lendülettel kivágom az egészet a szemetesbe.

…majd emberünk előhúzta a kabátból a kezét, benne az általa „csippsz”- nek aposztrofált TEPERTŐvel.

Disznótor, okés.

Azisokés, hogy közvetlen onnan jön diszkóba.

De miből jut bárki is arra a következtetésre, hogy neki márpedig frissen készített, langymeleg TEPERTŐT kell hoznia a zsebében???

Hajnalra nyugtáztam magamban, hogy ismét új dolgot tanultam aznap éjjel: a tepertőnek azon a környéken töpörtyű a neve, de ilyenkor inkább csipsznek hívják.

…teszem hozzá, életemben nem ettem még olyan finom tepertőt.

 

0 Tovább

Megátkozott zenebona

…merugye már a régi ősök sem szerették a hamis hangokat…

Van egy kis borsodi falucska, ahol a régmúlt rendszerében még az Anyaföld mélyéből bányászták ki a kibányásznivalót. Értelemszerűen volt munka, és természetszerűleg az ehhez szükséges  munkáskezeket többek közt egy svéd cserediákprogrammal valósították meg.

Viszont az idő az olyan, hogy telik. És ahogy telik, úgy múlik is – és múlik vele minden.

Így a kis borsodi falucskában egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy már nem kell bányászni a föld mélyéből semmitsenem. Így értelemszerűen nem kellett már sem a munka, sem pedig a munkáskéz.

Szét is széledt egy idő után a falu apraja nagyja, bele a nagyvilágba, szerencsét próbálni, élni, vigadni.

Viszont a svéd cserediákok maradtak. Sőt, nemhogy maradtak, hanem a Jóisten végtelen bölcsességére hallgatva sokasodtak is. Olyannyira, hogy csakhamar kisebbségből többség lettek.

Ezzel alapvetően nem lenne nagy baj – csakhogy…. csakhogy. Miután munka nem volt – meghát amúgy sem volt az első tíz kedvenc tevékenységük között a munka fogalma – nem is csináltak sokmindent sem. De azt nagyon.

A sok semmitsenemcsinálás azonban hamar unalomba fordult, és rájöttek, hogy ők biza műveletlenek. Éshátugye nem is igazi svéd az, aki nem művelődik minden nap: egyéb elfoglaltság híján a helyi érdekeltségű könyvtárban olvasták a napi művelődési szinthez szükséges információs anyagot.

A baj viszont azzal volt, hogy ilyenkor – mint az északi népek általában – szerették a nagyvilág tudomására hozni, hogy ők mennyire művelt, kifinomult emberek. Ez okból kifolyólag viszont a hét szinte minden éjszakáján hivalkodtak énektudásukkal a falu főutcáján – a lakók legnagyobb örömére.

Ebben a kicsiny falucskában élt spanomnekem, Gábor. (persze nem Gábornak hívják, de most legyen Gábor a neve – bár úgyse ismerné föl sokmindenki a monitoron leírt betűk alapján).

Szóval Gábor. Fajagyerek, az az igazi falusi suttyónak titulált férfiember, aki nagyon nem szerette a falusi suttyó elnevezést. Igaz, sokat nem volt messzire a háza tájékától, dehát miért is lett volna: megvolt ott mindene. Takaros kis házikó, feleség-gyerekek-kutya-macska-miazmás, csöpp kis háztáji. Munkája is megvolt a faluban, egyszemélyes haderőként üzemelt a helyi kenyérboltban. Így egyéb dolog híján mivégre is hagyta volna el szeretett teritóriumát.

Ment is volna minden a maga kis békességében a falucskában.

…illetve ment is minden békességben a falucskában mindaddig, míg a svédek el nem kezdtek olvasni, majd sokat olvasni, majd mégtöbbet olvasni, hogy aztán kiművelődve a tudtára adják minden lakosnak, hogy ők biza nemhogy csak műveltek, hanem énekelni is nagyon szépen tudnak.

Persze, elege is lett ebből igen hamar mindenkinek. Hiszen kinek hiányzik az, hogy egy fáradt nap végén megpihenve éjjel arra riadjon föl, hogy megy a dajdaj meg a haccacáré odakint a főutcán. Nyilván senkinek sem volt ez jó – dehát ki mert volna érte szólni? Hiszen a régebbi kissebség igencsak többségben volt…

Egyszer-egyszer akadt egy szépreményű lélek, aki éjnek évadján nem átallott odaszólni a hangoskodóknak, hogy csihodjanak már lefele – de a válasz, ami ilyenkor érkezett, azt nem nagyon lehetett zsebre tenni. Persze, a másik faluból is előfordult néha a rend éber őrizője, a három településre rendszeresített káembés, de Ő is csak annyit tudott elérni, hogy egy, max két éjjelre csend honolt a csendes községben. Aztán minden kezdődött előlről…

Hovatovább odáig is fajult a történet, hogy aki – ha ritkán is -  éjjel rászólt a viking-ivadékora, azt nappal ékes szóval megintették, és kilátásba helyeztek neki némi végtagszaggatást.

…úgyhogy volt ott nyugalom, csak nem annyi és olyan, amit mindenki kívánt volna.

Nyilván Gáborom is szenvedő alanya volt ennek a jelenségnek.

Viszont Gáboromat nem ejtették a feje lágyabbik felére. Tudta jól ugyanis, hogy tehet Ő bármit, annak jó vége úgyse lehet. Persze, hiába mért magán a mérlegen száz pluszt, minek a java része húsból volt, mégse érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy egyedül szembeszálljon a sokadalommal. Főleg úgy, hogy még a családjáért is aggódnia kellett – hisz hallotta számtalanszor a sok fenyegetést, eljutott hozzá messzeföldről a sok viking rémtörténet is.

Így hát spanom is kénytelen-kelletlen hallgatta éjjelente a hallgatnivalót, közben pedig igyekezett az elméjét lenyugtatni arra a szintre, hogy gondolkodni tudjon eme ügyfolyás megmásításában.

…és mit ád a Teremtő: egyik reggel arra ébredt, hogy megvan a megoldás! Egyszerűen elvarázsolja a dalnokokat!

Tudta jól ugyanis, hogy a svédek még hisznek a fekete mágiában – és pontosan tudta, hogy némi eszközbéli segedelemmel eme varázslat foganatosítás útján eredményre is fog vezetni.

Így hát az egyik szép nyári napon Gabca fogta magát, felszállt a nagysárga buszra, és némi átszállással meg sem állt Szépkerekhazánk legnagyobb falujáig, Pestiáig. Ottaztán megkeresett egy varázslósboltot, vett magának egy faja kis varázseszközt, és elégedettségtől duzzadó keblekkel tért vissza otthonába.

Számos alkalommal volt módja Gabinak kielemezni a helyzetet. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: a könyvtár zárásakor a svédek elindultak hazafelé, csak éppen nem a jó irányba. Ennek köszönhetően a kicsiny falu főutcáján voltak kénytelenek végigvonulni, és nyilvánvalóan tudták azt, hogy minden egyes lakó igen-igen kíváncsi arra, hogy ők milyen szépen és hangosan tudnak népdalokat énekelni. Azt is saccper percre pontosan tudta Gabink, hogy mikor fognak az Ő háza elé érni, így volt alkalma kiszámolni a cselekményt egész részletességgel.

Jött is az este ismét, annak minden szokásos velejárójával.

Csakhogy ez az este cseppet másként végződött, mint a többi.

Odin késői ivadékai végeztek az olvasással. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a falu közepe táján lévő könyvtárból kijőve a szokásos harci monológot vitte a szél messzire, miszerint „miarákért nemvagy továbbnyitva csicskag.ci!”…majd eztán következett a mindenki által legkevésbé sem várt vonulás, az ilyenkor elengedhetetlen északi népekre jellemző népdalok éneklésével, melyben minduntalan szerepet kapott valakinek a tekintete és a járása, valamint az elpusztult lova, nemkülönben a kosárfonás és teknővájás mint ősi foglalkozás felemlegetése.

Haladt a jónép rendíthetetlenül, megállíthatatlanul  - mint mindig.

Elérkeztek Gábor háza elé – mint mindig.

…csakhogymost Gábor ki is jött a házból – ahogy még eddig sosenem.

Szokatlan látvány lehetett ez a svédeknek.

Az elmúlt jópár éjszakán megtanulták, hogy őket nem félemlítheti meg senki. Persze ritkán akadt egy-egy fáradt tekintetű illető, aki a ház ajtajából kicsit emelkedettebb hangnemben szólott feléjük, de azt rendre utasították némi tradicionálisnak mondható „bemegyek szétváglak kiscsicska” felkiáltással.

Gábor viszont nem szólt semmitnyilván ez lehetett a szokatlanság alapja.

Viszont amellett, hogy nem szólt semmit, még el is indult feléjük. Úgy, ahogy volt éppen odabent: pizsamában, papucsban.

A vér akkor hűlt meg igazán mindenkiben, mikor Gabim odaért az első, hozzá legközelebb eső svéd dalnokhoz, majd lassan feléje emelte kezét…

…és mire bárki is észbe kapott volna, az imént még teletorokból ordítva éneklő szépszőke úriember, mint akit a villám megcsapott, úgy terült el a földön ájultan.

Majd Gábor ugyanazzal a komótos léptekkel, mit sem szólva, visszament a házába.

Szokatlan csend telepedett a falura hirtelen.

A dorbézoló sokaság csak annyit tapasztalt, hogy jön a kenyérboltos, nemszól semmitsenem, kinyújtja lassan a kezét Björg komájuk felé, majd az hirtelen hanyattvágódik.

A pár perc múlva magához térő barátjuktól is csak annyit kaptak információnak, hogy „dikhe, meccsapott a mennykű”.

…zavart tekintetek közepette hónuk alá fogták a még mindig kába harcostársukat, elvonultak hazafelé.

…csendben…

Hanem aztán másnap!

Az újkori vikingek apraja nagyja ott sorakozott a kenyérbolt előtt, és lestek befelé, hogy a harcossá érett férfiúik miként kérik az elégtételt Gábortól.

Odabentről azonban nem hallattszott ki sokminden….

Persze, az a beszélgetés is úgy kezdődött, mint ilyenkor mindegyik, fenyegetéssel, erőfitogtatással – viszont amikor mindezen kommunikációra Gábortól semmiféle agresszió nem érkezett, látszott a tanácstalanság a fejeken.

Az egyik szőkének eszébe is jutott, hogy tán’ kérdezni se lenne fölösleges. Neki is szegezte Gabinak a kérdést: - Micsinátá az iccaka, he?

Gábor jólelkű ember lévén csendesen válaszolt – tudatában annak, hogy szavai, mint éles pengék vágnak bele a szürkeállományokba.

- Mondtam már nektek párszor, hogy dédanyám javasasszony volt itt a faluban. Mondtam ugye?! Mondtam. Aztismondtam, ha nem viselkedtek, megátkozlak benneteket. Mondtam nem?! Ugyehogymondtam. Hátmost megátkoztalak titeket – majd látva a még mindig bizonytalan tekintetek sokaságát maga előtt, határozottan folytatta: - Ha mégegyszer odajöttök, megint így jártok. Az átok rajtatok marad.

…azzal látványosan mit sem törődve a vele szemben álló sokadalommal, folytatta a szokásos munkáját.

Aznap este a szokásos svéd menet már célirányosan Gáborunk háza felé tartott. Igaz, a tegnap szerencsétlenül járt (megátkozott?) bajtársuk nem tartott velük, lévén, hogy az egész napot az ágyban töltötte, valami megmagyarázhatatlan fejfájásra és hányingerre hivatkozva.

A cselekmény ismét ugyanaz volt: túlművelt éneklésnek nevezett ordibálás az egyik oldalon, nyugodt léptek a másikon.

…a különbség csak annyi volt, hogy most a hirtelen elvágódott harcost sorsára hagyva, hanyatt homlok, visítva menekültek a szélrózsa minden irányába, egy bizonyos ősi viking istenséget, a „devlá”-t emlegetve…

Két dolog történt eztán másként a kicsiny borsodi faluban:

1., Gáboromék háza környékén sosem volt többé éneklés a svédek részéről

2., a kenyérboltba eztán a szőkébbik frizurájú emberek hangos keziccsókolom köszönéssel jártak.

…spanomnekem meg azóta se hajlandó nekem elárulni, hogy kitől és mennyiért vette a sokkolót…

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />