Első áldozat

A fogalmak nem pontos ismerete olykor félreértésekhez vezetnek…

Minap valami oknál fogva a spanokkal a beszélgetés a vallás felé irányult. Igen, képzeld el, szoktunk mi komoly dolgokról is diskuranciákat folytatni. Bármilyen hihetetlen is. Ha nem hiszed, az legyen a Te bajod.

Szóval, nagyban folyt a komolykodás, közben meg kérdezgettük egymást, hogy ki melyik felekezethez tartozik. Persze, evidansz, hogy mindahányan keresztények voltunk a beszélgetőpartnerek közül. Mikor ezen tényt is sikerült nyugtázni, jöhetett a mindenkor megszokott könyvtárbéli kötelező beszédanyag, a különféle űrméretek és befagadóképességek vonzatában.

…csak én maradtam pár percig kusikában. A vallási téma visszazökkentett egy cseppet régenvolt gyermekkorom csodaszép világába.

Éppenhogy betöltöttem a tíz esztendőt. A családom ekkor gondolta úgy, hogy nekem biza el kell végeznem az elsőáldozást. Hogy miért pont ekkor, azt nem tudom. Majd megkérdezem.

Mondták is nekem az egyik reggel: - Nnnnna, takonypóc, el kell menned elsőáldozni!

Mit is ért ebből egy tízéves kölök? Sokmindent nem…. persze, láttam én mindenféle képet a családi fotóalbumban, amiken csinos ruhában feszítő gyermekek térdelnek a templomban, de számomra majdan csak sokkal később derült ki, hogy ezen fotók az elsőáldozás emlékére készültek.

Szóval, nekem anno az elsőáldozás fogalma nagyjából annyit takart, hogy az „első” kifejezést nem tudtam hova tenni, viszont az „áldozás” –t már annál inkább. Mivelhogy annak idején egy csomó kovbojos filmet néztem, a kommancsokkal meg Gojkóniticcsel, így azt képzeltem, hogy az elsőáldozás is valamiféle olyan lehet, mint az indiánoknál az áldozás: magyarán véres, fájdalmas, kínokkal teli.

Mikor fent említett kétségeimet szavakba öntöttem, miszerint én nem vagyok hajlandó első, sem második áldozó lenni, némi szép szó és farbarugdosás után meggyőztek engemet arról, hogy mégiscsak hajlandó vagyok első, de még második, sőt akár harmadik áldozó is lenni.

De a fogalomzavar nem is ez volt igazán.

Ugyanis a dolgok minden esetben mélyről gyökereznek.

…és csak akkor látunk bele a dolgok mélyébe, ha részt veszünk a dolgok lefolyásában….

Az ominózus tettrekészségem tisztázása után kezdődött a kiképzésem az elsőáldozásra. Magyarán szólva: többedmagammal hittanra kellett járnom a helyi plébánoshoz.

Tök jó program volt! Tényleg élveztem. A pap a Bibliából tartott nekünk felolvasásokat, megmagyarázta szépen, hogy mi mikor hogyan és miért is történt, valamint minden alkalommal kikérdezte az előző foglalkozásokon elhangzottakat. Ez tetszett a legjobban! Ha nem tudtuk, nem írt be egyest az ellenőrzőbe, nem ordította le a hajunkat, nem pofozott föl, hanem szépen elmagyarázta újból, és azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudjuk, mert a Jóisten úgyis megtanítja velünk. Így hát csodák-csodája, mindannyian megtanultuk a leckét!

Szóval, ment az okítás, mi meg egyre okosabbak – és persze hívőbbek – lettünk.

Pár hét elteltével, mikor már a Biblia minket érintő része kiolvasásra és értelmezésre került, a foglalkozások azzal teltek, hogy megismerjük magának az elsőáldozásnak a formai és tartalmi követelményeit.

Miután minden egyes mozzanat kőbe van vésve, mint egyházi kultúra és rend, nekünk is meg kellett tanulni, hogy mikor mit mondjunk, mikor hova és miért menjünk, melyik sorba álljunk, miazmás.

Namegpersze a tízparancsolat megtanulása is kötelező volt.

…és ezzel volt a nagy gebasz….

Merthogy a tízparancsolatot megtanulni szóról szóra az egy dolog.

Értelmezni viszont egy egész más.

Főleg egy tízéves gyereknek…

Nem is azon egyszerű fogalmakkal volt a gond, melyeket a gyermeki elme fel tud fogni. Főleg, ha egészséges neveltetésben részesül.

A lopás vagy az ölés tiltása azért elég egyértelmű volt, akárcsak a hazugság vagy hamisság bűne. A szülők tiszteletét szintén evidensnek tekintettem. A más istenek imádásának tiltása, vagy a káromkodás bűnének említése újszerűen hatott, ahogy a bálványimádat is. A más feleségének megkívánása annyira alap volt, hogy csak na: persze, tízévesen még hülyék a lányok, a majdani nősüléstől meg még a hideg is kirázott. A felebaráti szeretetet viszont kicsit megmosolyogtam, hiszen ahogy akkor vallottam (mondjuk vallom most is), vagy egészen barátom valaki, vagy semennyire sem, de hogy félig hogy lehet valaki barátom, azt nem tudtam – más kérdés, hogy a felebarát fogalma akkor nem volt ismert számomra.

Szóval, értettem én mindent, egyet kivéve: a paráználkodás bűnét.

Mondjam, vagy tudod már magadtól is?

Igen, ezzel volt a nagy gond a későbbiekben…

Paráználkodás…. hát ezt a szót akkoriban még sohasenem hallottam. Konkrétan mindaddig azt se nem tudtam, hogy létezik ilyen szó a világon.

Alapos figura voltam már akkortájt is.... hiszen hogyan tudjam, hogy mit bűnöztem, hogy ha nem tudom, hogy bűn-e az, amit csinálok? Illetve: hogyan listázam a tevékenységi körömben az olyan fogalmat, melynek jelentését nem ismerem? 

Végére kellett hát járnom a dolognak, de mihamarást, mert nyakamon volt az elsőáldozás....

Kérdeztem is a plébános urat: - Miaza paráználkodás?

Máig emlékszem szegénykémre: húzogatta jobbra-balra a passzosra szabott gallérját, igazgatta a reverendáját, mint akinek muszáj…. de választ nem adott, csak elterelte a szót más parancsolatok felé, mondván, hogy erre majd még visszatérünk.

Okés, harmatos gyermeklelkemmel ezen kijelentést készpénznek is vettem. Majd visszatérünk rá később.

Igen ám… de otthon fel kellett mondanom a tízparancsolatot. Minden áldott nap.

És ekkor, miután a plébános nem adott választ a kérdésemre, a tízparancsolat felmondása közben mikoron a paráznasághoz értem, megakadtam kicsit: hogyisvanakkorez?

Kérdeztem is hát rögvest nagymamámat: - Miaza paráználkodás?

….szegény nagyanyám….

Vakarta szerencsétlen a fejkendőjét bőszen, igazgatta a lajbiját, morzsolta az olvasóját…. majd csodák csodájára válaszolt nekem: - Azt jelenti, hogy rosszalkodni.

Mit is mondhatott volna mást akkor nekem? Jó volt az úgy, abban a formában. Tízévesen még nemigen érthettem volna meg más, alternatív felhasználási lehetőségét a lúdbőrös stanyeszlinek. Más matériákról meg azt se nem tudtam, hogy van olyan…

Meg is nyugodtam, hogy tudom a paráznaság titkát.

Még a plébános úrtól sem kérdeztem meg többet – gondolom, nem kis örömére neki.

Eljött aztán a várva várt nap: készek lettünk az elsőáldozásra.

Az egész siserehadot, mindahányunkat, akik leendő elsőáldozók voltunk, kiglancoltak, de mint a nagyon.

Fényeslépő, tárdigérő fehérzokni, rövidnarág, fehéring, masnis nyakkendő, szépen oldalra fésült frizura. A kor és helyzet megkövetelte igények szerint.

Amúgy is szép kölök voltam, de aznap három faluból is a csodámra jártak volna, olyan jól néztem ki.

A templomba érve a tanultak szerint jártunk el. Gyóntatófülkébe be, bűnöket bevall, majd onnan ki, félrevonul, és elmond a penitenciaként ránk rótt büntetési tételt - hogy majdan minden bűnünkre megbocsájtást nyerve járulhassunk az oltár elé, magunkhoz venni a képletes Krisztusi test egy darabját.

Persze, nem lett volna szabad elmondani a másiknak, hogy ki mennyi büntetést kapott…. de hát milyen a gyermeki lélek? Persze, hogy elmondtuk egymásnak. Miért ne mondtuk volna….

Talán mondanom sem kell: én kaptam a legvastagabb büntetést. Míg a pajtások megúszták két-három Miatyánkkal és egy-két Üdvözléggyel, ha jól emlékszem nekem majdnem tízet kellett elmondanom mindkettőből.

Csodálkoztak is, hogy mi volt az én nagy bűnöm, amiért ennyit kellett vezekelnem.

Az meg még a szüleimnek is feltűnt, hogy mikor később, az oltár előtt a plébános minden egyes gyermekre kedvesen mosolygott, lévén, hogy új bárányokkal gazdagodott a nyáj, nálam megkeményedtek az arcvonásai, kicsit határozottabb mozdulattal tette az ostyát a számba, és igencsak összeszorított fogakkal mondta azt, hogy „Korpuszkriszti”.

Jópár év, és jópár velem megesett eset után gyúlt fény az agyamban, hogy miért akadt ki szemmel láthatólag a gyülekezet pásztora.

A nagymamám által definiált fogalom volt persze a ludas – mi más egyéb.

Mert mi bűne is lehet egy tízéves gyereknek? Mit is gyónhat meg áldozás előtt?

Persze, a szokásos dolgokat…. mondtam is benn a fülkében mindent szépen sorjában.

Az apácarács túloldalán szertartásosan könyöklő plébános úr rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy mik is az én nagy bűneim: párszor hazudtam a szüleimnek, párszor Isten nevét hiába vettem a számra, nem mindig szenteltem meg az úr napját…

…és máig emlékszem, hogy csórikám mekkorát nézett, mikor azt mondtam neki, sokat paráználkodtam. Ha létezne helyéről kiesett szem, akkor a mai napig keresné szerencsétlen a templom padlóján.

Gondolj csak bele: papként hallgatod a nép kisebb-nagyobb bűneit… Van egy mázsa tapasztalatod, hogy miket követnek el az emberek. Valszeg a délcegebb ifjak kérkedve mesélték hódításik trófeáit, a kikapósabb menyecskék pedig szemlesütve rebegték el, hogy megcsinálták a rosszat… majd jön egy kis takonypóc, és kerek-perec elmonjda, hogy biza ő sokat szokott paráználkodni.

Szerintem a Jóisten éppen illetékes földi képviselője ott helyben kihordott három infartibilist. De a büntetési tételemet tekintve az is lehet, hogy többet….

Mentségemre szóljon, a kapott információk alapján meg voltam győződve arról, hogy a paráznaság rosszaságot jelent…

Sokat gyónni azóta sem voltam.

Ha akkor olyan mértékű penitenciát kaptam a semmiért se, akkor nincs kétségem afelől, hogy ha most meggyónnék, két napig mondhatnám az imákat….

2 Tovább

Majom

…ígértem múltkor, hogy tudom űberelni a pénzváltás-pénzvisszaadási anomáliát…

 

A helyszín és az időpont ugyanaz: szépkerek erdő, a maga teljes üdezöld mivoltában, egy hímzőverseny kellős közepén. A személyek szintén ugyanazok: a hamvaslelkű büféskisasszony, illetve jómagam.

Szerintem ebből a két mondatból ki is derül, hogy mi fog kiderülni… igen, igen, jól gondolod: valami.

Vagyunk tehát, tesszük, amit tennünk kell. Igaz, az előző napi pénzváltás és pénz vissza nem adás kicsit nyomott hagyott bennem, olyannyira, hogy a büfékörüli előfordulásomat a mindennapi adag felére csökkentettem. Valahogy mindig úgy intéztem, hogy legyen bárakolhol bárakármi valami rettenetesen fontos dolgom.

Szóval, téblábolok az erdőben, vegzálom a jónépet – csak hogy érezzék a törődést. Viszont bárhogyan is akartam, nagyon sok dolgom nem volt, így hát minduntalan azon kaptam magam, hogy dejólenne egy cseppet megpihenni a büfénél. Dehát a büfében sekávé, sesemminekemvaló, így hát róttam tovább a kötelező köreimet.

Egyszer csak nagy unalmamban, ahogy bandukolok az erdőben, valamit észrevettem a lábam előtt. Lehajoltam, szemügyre vételeztem, és akkor láttam, hogy egy koponya az.

Tudom, nem nagy etvasz egy erdőben állati csontokat találni, legyen az borda, lapocka, lábszárcsont, vagy éppenséggel koponya. Találtam én is már nemegyszer. De akkor is: valami defektemnek köszönhetően én ezeket a koponyákat közelebbről megvizsgálom, és ha olyan állapotban van, akkor valamit kezdek is vele… dobj rám követ, de nekem ez valami miatt tetszik.

Fogtam hát egy botot, felvettem vele a földről. Látom, valami ragadozó volt szegénykém, míg egy darabban volt. A bogarak éppenhogy annyira csupaszították le, amennyire azt kell – sok fog nem hiányzott, be sem volt törve sehol sem. Nosza hát, pont jó lesz ez nekem valamire… vittem is hát magammal.

Igen ám, de sors kegyes (vagy kegyetlen) fintora miatt melyik környéken találtam? El sem hiszed: a büfétől alig húsz méterre.

Hogy el ne veszejtsem a koponyát, vigyáznom kellett rá. És hol volt a cuccom? A büfénél… mitvolt mit tennem, irány hát a büfé, ismételten kockáztatva ezzel lelki üdvösségem.

…és a baj ismét itt kezdődött…

A kicsi büféslány már messziről kiszúrta, hogy van valami nálam. Mondjuk annyira nem volt nehéz kiszúrni, hogy van valami nálam, mert a kincstári rikító narancssárga egyenpólóban amúgy sem voltam az a megtestesült kamuflázs, egy másfélméteres botra feltűzött róka (vagymilyen) koponyával a kezemben meg pláne nem.

Ahogy odaértem a büféhez, a kishölgy rögtön szóáradásra fogta a dolgot:

- Húúúúúdevagány…. holtaláltad? Micsinálszvele? Addnekem! Légyszi-légyszi addnekem!

Most erre mit lehet mondani? Semmit.

- Tessék, neked adom – válaszoltam mégis. – De javaslom, hogy ne fogd meg addig a kezeddel, míg rendesen meg nem tisztítod.

- Úúúúúúúú, köszi, köszi, köszi! Devagány! – áradozott nekem.

Majd jópár másodperces nagykerekszemekkel való szemrevételezéses rácsodálkozás után feltette nekem a végzetes kérdést: – Milyen állaté volt ez egyébként?

…hát igen…

Ki volt akkor a hibás?

Ő, hogy engem kérdezett, vagy én, mivel hogy gyárilag nálam a sztenderd gondolkodás egész más síkra van pozicionálva?

Most már mindegy is...

- Cerkófmajom – válaszoltam rögvest.

Hatemégláttál dülledtszemeket….

- Miiiicsoooodaaaa?! Milyen majom? – hüledezett.

- Cerkóf. Cerkófmajom. Ez a neve.

- Nemhiszemel. Olyan nincsen is.

- De van. A koponyája ott van a kezedben.

- Neeeemis. Itt nem is élnek ilyen majmok.

Napersze. Csak ez kellett nekem.

Vártam, hogy elröhögöm az egészet – de nem úgy lett. Vártam, hogy rögtön levágja, hogy hülyítem – de nem úgy lett. Én nem nevettem el, ő pedig láthatóan kétségek között volt a koponya eredetét illetően.

- Idefigyejjé, kiccsillag. Ez cerkófmajom. Onnan tudom, hogy az, mert én két évig tanultam az egyetemen botanikát. Úgyhogy ha én azt mondom, hogy ez cerkófmajomkoponya, akkor az cerkófmajomkoponya.

A közelben lévők közül páran ledobták a láncot a botanika szó hallatán, de szegénykém nem tudta, hogy az emberszabásúak közelebbi megismerésének a tananyagával a zoológusok foglalatoskodnak. Mindenesetre ezek szerint a botanika szó is nagy etvasz lehetett akkor a fülének…

Viszont még ezután is látszott  rajta, hogy hiszi is, meg nem is.

- Magyarországon nem is élnek majmok. Ez nem lehet az. Ez valami más – mondta nekem kicsit kétkedve.

- A nagybüdös fenét nem. Tavasszal, mikor megkezdik a rajzást, itt ugrálnak az ágakon körbe körbe, és eszik a friss hajtásokat az ágakról – válaszoltam tudálékosan.

Ekkor már vagy négy ember ment tőlünk el a másik irányba. Szemmel láthatólag sokkolta őket, hogy mennyi mindent tudok a cerkófmajmok tavaszi rajzásáról.

- Nemhiszemel – mondta a leányzó. – Ilyet én még nem láttam erre, pedig én itt születtem.

Csak ne lennék ennyire híresen jó emberismerő!

Tisztán láttam, hogy igazából elhitte azt, amit mondok, de valami apróság nem hagyta nyugodni.

Kegyelemdöfésre volt hát szükség.

- Nem láttál? Nem is csoda – folytattam a felvilágosítást. – A cerkófmajmok éjszakai életet élnek.

- De akkor is láttam már volna! Szoktam erdőbe járni!

- Úgy gondolod, hogy láttad volna?

- Igen.

- Miért, vadkant már láttál itt az erdőben?

Kész.

Sakk-matt.

Itt volt a vége.

Mivel pontosan tudtam, hogy nem látott még vadkant az erdőben, így cerkófmajmot sem láthatott.

Teljesen logikus.

…láttam a leányzón, hogy nagyon elgondolkodott. Elő is vette a kötelező szériafelszerelését, a trendi telefonját, és belefeledkezett a nyomkodásába.

Én pedig elindultam megkeresni Zé spanomat…

Párszáz méter után rá is akadtam.

Elmeséltem neki a sztorit a cerkófmajmokról.

…Zé nem nevetett. Kicsit sírt, de nevetni nem nevetett.

- Tényleg elhitte? – kérdezte tőlem végül.

- Hát…. 100%-ig nem vagyok benne biztos – vakartam a fejem. – De hogy 85%-ban elhitte, az tuti, mint a hótziher.

Egy kör után ismét a büfé felé keveredtem. Nem volt nehéz, mivel úgy volt telepítve, hogy mindenki bele tudjon botlani.

Messziről látom, hogy a kislány diadalittas tekintettel vizslat engem.

- Rákerestem a neten! – mondja nekem, mikor odaértem. – A cerkófmajom nem is őshonos nálunk!

Nafene. Ezt akkor most bebuktam.

Azaz talán mégsem.

- Azt írja, hogy nem őshonos nálunk? – kérdeztem vissza.

- Igen. Itt írja, hogy nem őshonos.

- Akkor keress már rá légyszi, hogy a muflon az vajon őshonos-e. Merthogy az is él itt nálunk.

Köbö fél óráig néztem, ahogy nyomkodja a telefont.

Látszott rajta, hogy kiadta neki a gugli, hogy a muflon az nem őshonos fajta az erdeinkben, és szerintem arra is rákeresett, hogy ennek ellenére fellelhető-e nálunk.

És miután jól tudom, hogy a muflon az nem őshonos nálunk, ellenben számos példánya él errefelé, így nem hagyott egy szemernyi kétséget sem bennem az, hogy bizony a cerkófmajom léte is hasonló logikai következmények miatt rendszeres előfordulási hellyel bírt errefelé.

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy mennyi barátnőnek újságolja majd el otthon, hogy ez a koponya bizony egy alpokaljai cerkófmajomé...

 

0 Tovább

Váltás

Úgy tartják, hogy a fájdalom erősíti a jellemet. Nos… ezzel tudnék cseppet vitatkozni.

 

Hímzőversenymi más, ugye. De csakis azért, mert ott azért történnek dolgok. Nomeg nem mellékesen azért, mert ott valóban történnek dolgok.

Éspersze azt is megigértem, hogy írni fogok a Világbajnokságon tapasztaltakról….

Naszóval…

Erdő, szépnagy, kerek, zöld. Mint augusztusban úgy általában. Ha poéta lennék – ami hálistennek nem vagyok – úgy is megfogalmazhatnám, hogy az égig érő lombkoronák jóleső árnyékának tövében a csendet csak a hímzők kötőtűinek csattanása törte meg…. de én így nem tudok fogalmazni. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy a helyszín egy erdő volt. Ennyi.

Vagyunk a helyszínen – ami ugye egy erdő kellős közepe – és görbítjük a teret. Igazándiból volt valami feladatom, de azt már nem tudom mi, mert amikor mondták nekem, már akkor sem tudtam, és így, ennyi idő elteltével meg pláne nem emlékezem rá. A lényeg, hogy mászkálnom kellett fel-alá, csinálni ezt-azt, de hogy minek és mit, azt már akkor sem értettem. Namindegy, ez van.

A munka monotonságát egyvalami törte csak meg: a helyszínre kihelyezett büfé. Illetve a büfének egy kihelyezett részlege, ami annyiból állt, hogy egy csini kis asztalon volt némi kóla, bubisvíz, szendvicsek meg balatonszelet sósropival. És mindezen termékeke szinte kimeríthetetlen tárháza mellett ott strázsált napi előfordulással az oda rendszeresített büfésleányzó.

Szegénykém egész nap a telefonját bazgerálta, merthogy unatkozott, mint a nemtudommi. Merugye a létesítmény eredendően arra volt hivatott, hogy a hímzésben megfáradt sportemberek menet közben megálljanak, magukhoz vegyenek némi frissítőt…. csakhogy sem hűtő nem volt hadrendbe állítva, ami még hagyján, de kávé sem. Pedig köztudomású, hogy a hímzők annyi kávét meg tudnak inni, hogy sokat. Kávéznak reggel, délelőtt, ebéd előtt közvetlen, ebéd után kisvártatva, kora délután, késő délután, vacsora előtt, vacsora után, de tán még lefekvés előtt is. Szóval, egy olyan helyen, ahol annyi kávéissza ember előfordul, létesíteni egy olyan műintézményt, ahol nincs kávé, az nem túl okos dolog üzleti szempontból. Az meg pláne nem, hogy az árak színvonala messze felülmúlta az átlagost, így még ha lett volna kávé, akkor sem valószínű, hogy megvette volna azt annyi pénzért bárki is…. így hát a büfében sokminden volt a három nap alatt, csak egyvalami nem: bevétel.

Énmegugye áldottjóember vagyok…. megesett a szívem a leányzón, és munkám végeztével (najó, munkám közben is) előszeretettel lézengtem a büfé környékén. Csak azért, hogy jobb kedve legyen a büféslánynak. De tényleg csak azért… mondom….

Egyik nap, mikor ismételten nyilvánvalóvá vált azon tény, hogy nem lesz forgalom, újfent némi vigasztalás foganatosítására adtam a fejem. Beszélgetni nem nagyon szerettem volna már a hölgyikével, mert már előző nap bebizonyosodott, hogy sok közös témánk az nem van. Nem feltétlen azért, mert nem tudok témákat találni a beszélgetéshez, mert mindamellett, hogy rendszeres előfizetője vagyok három különböző bulvárlapnak, még a barátokköztöt is megnézem hetente legalább kétszer. Azért nem volt közös témánk, mert – hogy is mondjam – a hölgyike nem volt túl okos. Persze, engem sem fognak az eszem miatt elrabolni sosem, de azért hogy engem is alá lehessen múlni szürkeállomány terén, azt még én magam is túlzásnak tartottam.

Namindegy…. a lényeg, hogy jószívemnek hála, belekezdtem a vigasztalásba azon a napon is. Igen ám, de ha már a verbális kommonikésünt kilőttük a lehetőségek közül, akkor mitévő legyek? Verset szavalni nem fogok, nem csak azért mert nem tudok, hanem azért mert nem. Táncolni akkor sem tudok, ha kell, úgyhogy ez is elvetendő ötlet volt. Mitévő lettem volna hát? Vásároltam….

Odaálltam az asztalhoz, és közöltem: egyéletemegyhalálom, én márpediglen mostan ittésmost veszek némi eztazt…

Hatemégláttál csillogó szemeket…

Ugyan a vásárlásom értéke nem haladta meg az egyezer, azaz egyezer forintot, mégis, én úgy éreztem, mintha egy egész nemzetet mentettem volna meg a gazdasági pusztulástól. Szinte könnybe lábadt szemekkel adta át nekem a kiválasztott termékeket, egy parizeres szendró és egy langymeleg kóla formájában. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megszűnt az erdő, megszűnt a gond-baj, és a mindennapi problémák nagyon, de nagyon távolinak tűntek….

Az öröm mámoros másodpercei azonban nem tartottak sokáig. Ugyanis fizetnem kellett…

…és a fájdalmak itt kezdődtek…

Veszem elő a farzsebemből a bukszámat, nyitom kifele, és fizetnék. Akkor látom, hogy aprópénz nem nagyon van benne, csak nagyobb címlet – abból is kevés példányszám. Mondjuk abból mindig kevés a példányszám – de ez most mindegy is.

- Csak ötezresem van, tudsz visszaadni? – kérdezem a kishölgyet.

A kérdés költői volt…. ugyanis pontosan tudtam, hogy miután aznap nemigen volt forgalma a büfének, egy ötrugósból akkor sem tudna visszaadni, ha megfelelő mennyiségű váltópénzt hozott volna magával. Így hát a válasz sem lepett meg túlságosan: - Nem, sajnos nem tudok visszaadni.

Már épp kezdtem törni a szépkerek buksikámat, hogy mostakkor mi legyen, mikor észrevettem magam mellett a haveromat, Zét, aki mindeddig csendben figyelte a történéseket, és a bal szeme sarkában még egy halovány könnycseppet is elmorzsolt, mikor látta, mekkora öröm egy értékesítési folyamat az erdő kietlen belsejében. Zé, aki sokkal rendesebb ember, mint amilyen én valaha is leszek, rögvest a segítség mezejére lépett.

- Hagyjad, majd kifizetem én helyetted – mondta nekem a haver - , majd a bázison megadod.

 Uhhh…. probléma megoldva, termék van, ellenérték van, mibajlehet hát?

Viszont rájöttem, hogy ha lemegyek a központba, valszeg ott sem tudok nagyobb címlettel fizetni.

- Te, figyu - kérdeztem  Zét - nem tudnál szétdobni egy ötruppóst?

…és mielőtt Zé haverom bármit is válaszolhatott volna nekem, megszólalt a büféscsaj: - Én is fel tudom váltani!

….

Mivaaaaaan?!?!?!

Egyszerre néztünk össze Zé spanommal…. néztünk egymásra…. aztán a lányra… aztán a lány miránk… aztán mindenki mindenkire…

…hirtelen nagyon nem értettünk semmit se nem…

Zé kezében megállt a csatosbuksza, úgy mondta a hölgyikének:

- De hát most mondtad, hogy nem tudsz visszaadni ötezresből…

- Nem. Nem tudok visszaadni – jött a magyarázat. – De fel tudom váltani.

Újbóli összenézések garmada, megnyúlt tekintetek sokasága következett. Értek én sokmindent ebből a világból, olyannyira, hogy értem én még a brazil sorozatokat is a tévében, de ezt most nagyon nem vágtam. Sőt, még a sokat tanult Zén is látszott, hogy nem nagyon van képben.

- Szóval – mondtam én a leányzónak – nem tudsz visszaadni az ötezresből. Viszont fel tudod váltani az ötezrest.

- Igen – kaptam a választ kicsit ingerültebb hangszínnel – Harmadjára mondom, hogy fel tudom váltani! Mit nem lehet ezen érteni?!

Nem értettük a dolgot, de nosza, uccu neki, bátrak vagyunk mi, vagy valami olyasmi. Ráléptünk hát a tettek mezejére.

Kicsit félve a következményektől, remegő kézzel nyújtottam át a leányzónak az ötezrest.

Ő elvette, majd elővett a brifkójából két ötszázast, két ezrest, és egy kétezrest. Leszámolta a kezembe.

Őszinte meglepetéssel konstatáltam, hogy a markomban bizony ötezer kemény magyar forint lapul.

Innentől fogva aztán már semmi se nem értettük…

Sőt, az az igazság, hogy én még most sem értem…

Ugyanaz a személy, ugyanazon helyen, ugyanabból a brifkóból nem tudott visszaadni egy ötezres bankóból, ellenben felváltani fel tudta….

Rejtély….

Félrevonultunk spanommal.

Mint ilyenkor általában, visítva röhögjük könnyesre magunkat, két vagy többrét görnyedve.

De nem tudtunk nevetni.

Csak álltunk ott, néztünk magunk elé…

…az az igazság, hogy ez az élmény inkább volt fájdalmas, mint mulatságos…

 

0 Tovább

Toi-sztori

Van az úgy, hogy az ember nem akar hinni a saját fülének…

Nakérem10telettel… ahogy azt megígértem mikoron nemrégiben elmentem erre az íjász Világbajnokságra, lememoározom a dolgokat, amik velem ottan megestek.

Sok dolog történt velem az alatt a két hét alatt, míg odavoltam dolgozódni. Jóllehet, ezek többségét nem érted meg – nemazé mer nem vagy okos, hanem azé, mert ezek inkább olyan helyzetkomikumok voltak. Magyarán: hiába írnám le, akkor se nem röhögnél rajta, ha muszáj lenne. Ha meg még muszájból sem menne, akkor meg ugye minek.

Najó, tudom, hogy nem is biztos, hogy röhögsz egyáltalán azon, amiket én ide firkálok, de hátha mégis.

Szóval, jöjjön akkor egy igen érdekes eset… (nyugi, később lesz még több is)

Délelőtt. Olyan, mint mindegyik más. Sokszáz ember, serteperte, nagykatyvasz, miazmás. Nagy tér, rajta sorba stokizva vagy húsz tojtoj mobiltoalett.

Kultúrember lévén nem feltétlen a bokor alá szoktam kifolyatni magamból a fáradtgőzt, értelemszerűen én is rendszeresen használtam eme nyilvános mellékhelyiségeket.

Azon a bizonyos délelőtt sem volt ez másként.

Irányba veszem az ojjektumot, ajtót nyitok, betoppanok, és boldogan végzem kisebbik muszájdolgomat. Gondolataim el-elkalandoznak a régenvolt gyermekkorom felé, mikoron falun töltött nyaraimkor a kertvégi pottyantósnál intéztem hasonló ügyeimet. Annyi különbséggel hogy abban nem volt olyan átható bűz, mint ebben a modernkori műanyagcsodában.

De mindegy is.

Dolgom végeztével kijöttem, megtöröltem szépkét kezem a külön erre a célra magamnál tartott nedves kéztörlőben, és bizonytalan léptekkel megyek a többiek felé.

Ők már messziről látták rajtam, hogy valami nagyon nem okés velem. Meg is jegyezték, hogy miért is vagyok annyira letörve…

Hát igen…. őszintén szólva, eléggé meg voltam viselődve. Okés, sokadik napja már, hogy sátorban ért a hajnali napsugár, nem az első olyan délelőttön vagyok túl, mikor nem a saját különbejáratú fajanszomat látogatom meg bármiféle célzattal, de azért ha már rajtam is szemmel látható a fizikai értelemben vett mentális elborulás, akkor ott valami egész más van fennforgásban.

Pár pillanatba beletelt, mire magát a kérdést felfogtam, amit nekem intéztek.

Sokkot kaptam, mi tagadás. Olyan élményben volt részem a nyilvános mellékhelyiségben, amiről hirtelen nem is nagyon tudtam beszélni.

…a végén persze sikerült mindent elmesélnem…

A történet a következő: intézem a dolgom, szépen, ahogy kell, semmi hiba. A célzás nem nehéz, ösztönből megy, gyakoroltam már eleget. Mélán magam elé bambulva hallgatom a szél lágy zúgását a helyiség műanyag karosszériáján, miközben azon agyalok, hogy lehet ilyen melegben a napra állítani ezeket a modernkori pottyantós budikat. A szorosan egymás mellé elhelyezett tojtoj csodák nemhogy nem szellőztek rendesen, de így még érlelődött is bennük az amúgy sem kellemes buké.

Gondolatmenetemet apró neszezés szakította félbe. A hang forrása a mellettem menetirány szerinti jobb oldali helyiségből jött.

Egy apró sóhaj…. majd mégegy…. majd kisvártatva egy újabb.

Kaján mosollyal a fejemen nyugtáztam a tényt, hogy biztos külföldi az illető, és tegnap vacsorakor nem hitte el, hogy az ungarisepaprika valóban olyan bitang, amilyen. Eszembe jutott, hogy minap az egész bagázs csilisbabot vacsorázott, és vágtunk bele egy tengerentúlról származó halapényóféleséget. Nos, másnap szakszervezetileg sóhajtoztunk reggel az ojjektumokon….

Szóval, vigyorgok magamban mint a töklámpa. Bizony ilyen ez: a jó paprika kétszer csíp…

Nade a sóhajtozások csak nem maradtak annyiban…

Sőt.

Mintha kissé sűrűbbek is lettek volna.

Önkéntelenül is elkezdtem hegyezni a fülemet… hiszen egy paprikás vacsora után nemigen így szoktunk sóhajtozni. Ezeknek a sóhajoknak egészen más hangszíne volt…

Hanem aztán mikor meghallottam a sóhajok között azt a bizonyos hangot…. hát mit ne mondjak: majdnem elejtettem a kezemben tartott családi bizsut. Még jó, hogy gyárilag igen szorosan van rögzítve hozzám az értékesebbik felem....

Milyenhang-milyenhang…. háthogyismondjam…. hogyírjamle…. mentél már strandpapucsban betonon? Gondolom igen. Nnna, ennek nagyjából ugyanolyan hangja volt, csak az ütemek sűrűbben követték egymást, és cseppenkét halkabb volt. Így már kapíse?!

Szóval, mikor összeraktam magamban azt a tényt, hogy ezen halk csattogások és az egyre sűrűsödő sóhajok között szoros összefüggedelem van, fogtam magam, és rohadtqrvagyorsan kiviharzottam a helyiségből. No nem azért, mert megijedtem, hanem azért, mert…. mert nem is tudom…. najó, lehet, hogy egy kicsit megijedtem.

Persze, értem én, hogy a szükség nagy úr. Azt is megértem, hogy jópár napi távollét a saját különbejáratú majdnemmegszelídített házisárkányunktól olyan biológiai természetű hiányérzeteket teremt, hogy már egy karcsúbb jegenyefa is romantikus gondolatokat ébreszt az egészséges férfiemberben. Az is okés, hogy a helyi sziksztinájn klubban százötven euró alatt nem nagyon veszik kézbe a dolgokat (öööö…. ezt csak úgy mesélték nekem), és az is okés, hogy inkább így legyen, minthogy félrekacsintson az ember némi helybéli ifiasszony örömére, otthon meg aztán magyarázkodjon, hogy a 3D gumioroszlán karmolta úgy össze a hátát. Az is nyilvánvaló, hogy magaduram, ha szolgádnincsen.

Deazért nebazmár….

Kora délelőtt, egy szorosan egymás mellé rakott tojtojgléda egyik fülkéjében…

…pedig sokmindenről vagyok híres, de a prűdségemről aligha… értem én, hogy modernizáció, értem én, hogy liberalizmus, értem én hogy értem én, de akkor is, nebazmár….

Odakint egy röpke pillanatra átfutott a fejemen, hogy megvárom, ki jön ki a szomszéd fülkéből, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy mégse vagyok rá kíváncsi. Jobb lesz ez így énnekem.

Így már gondolom érthető, hogy miért voltam annyira megilletődve a többiek előtt, és miért nem tudták hová tenni azt, hogy én, a messzeföldön híres bátor hős olyannyira magamba zuhanva hagytam el a toalettek környékét.

Aztán pediglen levontam a saját, különbejáratú kis konklúziómat: minden reggel úgy kelek föl, hogy én már mindent láttam ebből a világból, amit látni érdemes. De van olyan este, amikor úgy fekszem le, hogy azt mondom magamnak, hogy nem, ezt-és-ezt még nem láttam, ezt-és-ezt még látnom kellett.

Hát, azon az estén nem mondtam ilyet magamnak.

Nem hiszem, hogy ezt feltétlen hallanom kellett volna….

5 Tovább

VéBé

…ahogy tavaly is…

Mostmár komolyan nem tudom, hányadán álljak magammal.

Okés, szent meggyőződésem, hogy vagyok aki vagyok, mégpediglen a legjobb fajtából, de az igazat megvallva ahogy és amennyi sallert kapok az élet során ebbéli viselkedésemből és hozzáállásomból kifolyólag, rá kell jönnöm, hogy nem is vagyokakivagyok….

Erre most meg megint meghívnak egy nagyszabású rendezvényre, hogy én majd ott megint emeljem színvonalat meg a guminyulakat, meghogy egy kicsit görbítsem a teret esténként.

Hogy ez most kinek a becsípődése, azt hagy ne én találjam már ki.

Nademindegy is.

A helyzet az, hogy idén is szerveznek az íjászok egy Világbajnokságot. Kérded: hogy-hogy idén is? Azé, mert tavaly is szerveztek…. megintkérded: milyent? Olyant, mint tavaly is. Mondjuk azért nagyra értékelném, hogy ha figyelnél rendesen arra, amit írok, ne csak úgy a semmibese koptassam a klaviatúrát.

Szóval: megint lesz íjász VéBé. Megint csak olyan gumi-izékre kell lőniük, és tök jó lesz megint.

…mondanám, hogy gyere el, de hát tavaly sem voltál. Pedig akkor Gödöllőn volt, ez meg Sopron mellett, Ágfalván lesz.

A lényeg: gusztus huszonhetedikén már elkéstél azzal, hogy megnézd, mi ez az egész, de ha odaérsz huszonharmadikára, akkor pont láthatod az első versenynapot. Egy nappal előtte meg a megnyitó dzsemborit. Megint ott lesz egy rakás külföldi, ha jól számoltam hét nemzet apraja-nagyja, párszáz versenyzővel.

..és mint írtam volt, ott leszek én is - aztán majd történik valami…. Merugye velem mindig történik valami.

Az egy dolog, hogy már tavaly sem tudtam, minek megyek, mert azonkívül, hogy folyamatosan szapultak azért, hogy semmit se nem csinálok, nem sok mindent csináltam. Idén meg ugye nem sokat tanultak a múltkori esetből, és megint mennem kell semmit se csinálni. …látom nem érted… háááát, látod, én sem értem. De ez van.

Ha lesz valami érdekes, azt majd megírom itt.

Bár ez így hülyeség…

…merthogy úgyis lesz több érdekes is, amit megírhatok itt.

Max olyan „érdekes” is történik majd, amit nem írohatok meg itt…

…de azt meg legfeljebb átfogalmazom virágnyelvre, hogy megírható legyen itt…

Jó legyél, majd jelentkezem!

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések