Házimunka

…van az a téma, ami nem való a könyvtárba…

Van nekem két haveromnekem. Igazi jófejsrác mindkettő, nomegpersze hasonlóan kifacsarodott értékrenddel rendelkeznek mint jómagam. Elég gyakran össze is szoktunk jönni, kicsit diskurálni, kicsit olvasni, miegymás.

Nem is ütközik túl nagy logisztikai problematikákba, hogy megszervezzük a rendszeres eszmecseréinket, lévén, hogy egymástól nagyon nem messze lakunk. Előfordulási helyünk ugyanazon lakóépületek halmaza, ráadásként a sarkon ott leledzik az icipici mézeskalácsházikó, a könyvtár.

Nyáron, mikor az egész napos kánikula után jólesően elolvassuk a személyre szabott könyveinket, vehemensen beszéljük ki a világ nagy dolgait. Tavaly még legényemberek voltunk mindhárman, így a diskuransziék témája meglehetősen korlátozott volt. Kitmikormennyiszer, kivelmilyenvolt, ésatöbbi...

Olykor-olykor azonban a gondtalan szingliélet árnyoldalaival is találkozni kénytelen az ember fia, így hát a saját bőrön való tapasztalásokat is meg kell osztani a másikkal. Egyrészt tanulási, másrészt tanítási szándékkal.

Ellenben ezen témák azért nagyon nem mondhatók amolyan igazi macsó, férfitémának.

…és a bajok ezzel kezdődtek...

...

Könyvtárterasz, regények…. alap szombat este. Ülünk hármasban, készülünk megváltani a világot verbálisan, de egy kis darabig csend honolt köztünk, míg a kellő mennyiségű oldalt át nem lapoztuk. Merugye a sorrend az nagyon fontos.

- Micsinátatokmáma? – kérdeziteaz egyik haverom, Háegy.

- Én takarítotam…. – vágja rá Hákettő.

….csak egy pillantásra megállva, hogy értsél is valamit: miután két igen jó haveromról van szó, akikkel hakell-hanem együtt vagyok, kénytelen voltam még régebben különbséget tenni közöttük megszólítás terén. Így az egyikőjük lett Haver#1, értelemszerűen a másikójuk Haver#2 – rövidítve Háegy és Hákettő

- Kiganéztam én is a kecót – kontráztam én is. – Fél délután xoptam a függyönnyökkel.

Nézett rám mindkettő, mint akik nem tudják, miről beszélek.

- Mié szívtál vele? Nem mostál még függönyt? – kérdezte H1.

- Debaz+, mostam már jópárszor, de mindig szívok. Mert nekem nagyobb a függönyöm, mint neked. Nekem leér a padlóig. Nomeg mire kivasalom és felrakom, addig lehozom Szentpétert az égből…

- Vasalod a függönyt?! – hüledezett H2. – Hülyevagyte?! Minek?!

- Azé, hogy szép legyen. Vasalás nélkül nem olyan szép.

A két Há egymásra nézett a hallottak után. Tisztán látszott rajtuk, hogy most engemet nagyon hülyének tartanak. Hülyébbnek, mint amúgy általában. Kezdtek is bele gyorsan a kiokításomba.

- Minek vasalod? Sima lesz az anélkül is – mondta H1. – Fogod, kimosod, és vizesen felrakod. A karnison kirúgja magát.

- Ki a lóf.szt – mondtam neki. – Ez nem rúgja ki magát. Múltkor feltettem vasalás nélkül, és úgy nézett ki, mint amit a kutya szájából szedtem volna ki.

- Nebazmá, senki nem vasal függönyt – vigyorgott gúnyosan H2. – Nem kell azt vasalni. Kirúgja magát az enyém is. A lényeg, hogy nem szabad magas fordulatszámon kicentrifugázni, és úgy nagyon jó. Nóperc alatt megszárad, és karaj az egész.

Mégkétilyenhülyét…. gondoltam magamban. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy mindhármunk függönye más típusú. Nagyon nem mindegy, hogy milyen anyagról van szó….

- Annyira hülyevagy – kezdtem bele az okításba. – A tiéd batisztfüggöny, azért nem kell vasalni. Az enyém meg zsenília. Azt meg kell vasalni, mert gyűrött marad.

- Jaja, tényleg, a tiéd más mint az enyém – kontrázott H1. – Néztem is a múltkor, hogy milyen szép fehér. Mivel mosod?

- Énapám mosószódával. Merén olyan környezettudatos is vagyok – húztam ki magam büszkén. – Jó, mondjuk előtte egy éjszakára beáztatom a fürdőkádba, mosószódás-ecetes vízbe.

- Áztatni én is szoktam – csatlakozott a témához H2. – De az enyém se olyan fehér, mint a tiéd. Mondjuk az enyém már régebbi is…

- Próbáld meg te is ecetes mosószódával. Az kiszed mindent, mint állat – tanítottam az okosságra. – De jó még a szódabikarbóna is.

- Najóvan, legközelebb majd azzal mosom én is – szól H1. – De vasalni akkor se vagyok hajlandó….

- Naja, de ez mindent vasal – mutatott rám röhögve H2. – Múltkor is mondta, hogy még az alsógatyát és a zoknit is átvasalja a hülyéje….

- A nagybüdöslóf.szt – vágtam rá hirtelen. – A zoknikat nem szoktam vasalni. Sőt, még a farmert sem…

- De mi a f.szé vasalsz ki mindent? Ez nálad valami becsípődés, vagy mi?

- Azébaz+, mer a vasalás az fertőtlenít is, nem csak simít. Azé vasalok mindent.

- És a függönyt is lefertőtleníted, azé vasalod? – röhög H1.

- Nem. Azt azért vasalom, hogy szép legyen.

Itt mondjuk már azért kezdtem cseppet elborulni agyilag.

Nem elég, hogy fikáznak azért, mert az én függönyöm szebb, mint az övék, még szívják is a vérem, hogy én mindent vasalok. Komolyan mondom, már az is megfordulta fejemben,  hogy …. áááá, mindegy, hagyjuk.

- Bekaphassátok – zártam le a témát. – Vasalom, és kész. Az én függönyöm nem lesz olyan, mint a tiétek.

- Jóvammá, nehisztizzé – vágott kedélyesen hátba H2. – Inkább mondjad elfele, hogy milyen öblítőt használsz. Múltkor mondtad, hogy milyen olcsó, meg hogy milyen könnyű utána vasalni.

- Jaja, az engem is érdekel – helyeselt H1. – Múlt héten is ezerháromért vettem a kokkolínót, és még nem is jó a szaga.

- Jóvan, írjátok akkor – kezdtem bele a saját receptem ismertetésébe.  – Szódabikarbóna egy kanál, ecet három kanál, illóolaj….

…és ebben a pillanatban a szemem sarkában láttam, hogy nem is vagyunk egyedül a teraszon. Eddig valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy a könyvtárban mások is olvasgatnak rajtunk kívül.

….

Az előttünk lévő asztalnál két hölgyemény kávézolódott, és úgy néztek ránk, mint a…. szóval, nagyon néztek felénk. A tekintetükben egyszerre volt benne a szánalom, a megvetés, és a csalódottság.

De ami ennél is fájóbb, a mellettünk lévő asztalnál ült Bélabá.

…és Bélabá kezében megállt a folyóirat, pedig nála még senki nem látott olyat, hogy félbehagyta volna az olvasást bármi vagy bárki miatt…

Az öreg ahogy nézett bennünket, az maga volt a nemtudommi. Mindenesetre igen kellemetlenül éreztük magunkat, az biztos.

Főleg, mikor Bélabá ránkmérte az ítélettel felérő monológot:

- Nem tudtam, hogy b.zik vagytok. Függyönmosás… b.sszátok meg! – azzal fogta magát, és a félbehagyott olvasmányával együtt beviharzott a könyvtár belső helyiségébe.

Ott ültünk, mint egy vert sereg.

A szomszéd asztalnál lévő két spiné is fizetett, és úgy mentek el, hogy felénk se pillantottak – pedig az, hogy nem pillantanak felénk a spinék, olyat még ez a könyvtár nem látott, mióta itt szoktunk olvasgatni.

Akkor eszméltünk rá, hogy mit is csináltunk tulajdonképp.

Merugye, míg a mindenkori köbcentiméretek és garatmélységek voltak a témáink főszereplői, a kutya nem szólt hozzánk.

Mert miért is szólt volna akárki is? A könyvtárban ez nem nagyon különös téma három férfiembertől. Sőt, valahol még elvárt is. Ahogy az általunk kifejlesztett és szabadalmaztatott szurikáta üzemmód is, mellyel a teraszkorlát adta látványakadályoztatás kiküszöbölhető.

…de hogy a háztartás vezetéséről beszéljünk fennhangon?! Nnnna, az már mindennek az alja…

Beletelt vagy három hónapba, mire a tisztelt nagyérdemű publikum elkönyvelte magában, hogy mégsem vagyunk rattyingerek.

Igaz, kellett hozzá legalább három raklap könyv és két polc novella ezidőalatti elolvasása, nomegpersze a szaftosabbnál szaftosabb kiértékelése a trófeáink begyűjtésének és levadászásának körülményeiről.

Érdekes módon, ezen témákon senki nem akadt fenn.

Valahogy ez elvárt ezek szerint….

…de csendben jegyzem meg: attól, hogy nem beszélek róla, a  függönyöm azóta is makulátlan…

0 Tovább

Tampon

Mert olyan nincs, hogy valami csak arra való, amire kitalálták….

Holnap lesz itt a környékünkön egy íjászos-nyilazós fesztivál, és megkértek engemet is, hogy legyek már olyan kedves és szíves, jelenjek már meg teljes terjedelmemben ezen a rendezvényen. Hogy ez most kinek és miért a becsípődése, hogy szeretne engem is a nézők között látni, azt nem tudom. Azt meg pláne nem tudom, hogy miért pont a szervezők mellé kértek fel, úgy, hogy köztudomásúan és csoportban tevékenykedni csak akkor tudok, ha enni és/vagy inni kell. Bár, tavaly is meghívtak arra a bizonyos íjász világbajnokságra…. úgyhogy talán jogosan kezdem aztat hinni, hogy az íjászok valamiért rám vannak kattanva.

De mindegy is, ez egy más tészta.

A lényeg a holnapi nap. Íjászat 24órán keresztül. Hagy ne térjek már arra ki, hogy szerintem ez baromi sok, de hát nem én vagyok az értelmi szerző, én csak megyek, ottleszek, és kész, ennyi, díszmenet. A lényeg – és itt van a hangsúly elásva – lesz majd éjjel tüzes lövészet is.

Tüzes lövészet…. nnna, hát én arról semmit se nem tudok, úgyhogy kaptam is fel a telefont gyorsan, hogy magyarázzák már el nekem, hogy mi is az a tüzes lövészet. Kaptam is nyomban az infót: hát az olyan, mint régen, mikor a harcosok egymásra lőttek nyílvesszőkkel, csak a nyílvessző meg volt gyújtva, hogy majdan a kilövés után célba érve elősegítse ezzel az ellenséges harcosok és/vagy várak-falvak-disznóólak lángra lobbanását. Nnnna, így már rögvest meg is értettem.

Szereztem is hamarjában egy faja kis nyílvesszőt, és kezdtem azon agyalni, hogy ebből most hogyan lehetne tüzes nyilat fabrikálni…

A gugli jóbarát, van rajta minden hasznos infó. Kábé fél éve vettem észre, hogy nem csak a felső- és alsóruházat nélküli hölgyemények képeit és videóit keresi meg rohadt gyorsan, hanem meg tudom rajta nézni azt is, hogy pölö milyen idő lesz a jövő héten a Dunántúlon. Bár, ami igaz, az igaz, utóbbi infó annyira nem hoz lázba, mint azok a birkózós videók…. nade mindegy.

Szóval, rágugliztam, hogy tüzes nyíl.

Baromi egyszerű. Egydarab nyílvessző, a végére némi könnyen gyulladó anyag, és kész is.

Nosza, mondom magamnak, rittyentsünk is csak egyet gyorsan! Hagy lássák a népek holnap, hogy én milyen felkészült vagyok ebben is!

És mint mindig, a gondolatot elhatározás követte – majd pedig a tervezés, és a kivitelezés megkezdése.

…és mint mindig, a problémák is itt kezdődnek velem…

A nyílvessző adott volt ugye, most már csak valami könnyen lángra lobbantható matériát kellett eszkábálni a veszélyesebbik végére. Törtem is a fejem rettenetesen, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb…

Aztán kipattant a homlokomból az Isteni szikra….

Hiszen én süldőkoromban legalább hatszor megnéztem a Rambó összes epizódját, sőt, még egyéb más kommandósfilmeket is, úgyhogy van némi fogalmam a túlélési technikákról. Namegpersze pár éve (najó, jópár éve) voltam egy kisebbfajta túlélőtáborban is, és az ott lévő ismereteim nem csak arra terjednek ki a mai napig, hogy az erdőben éjjel mocskosrohadthideg van…. Így például a tűzgyújtási ismereteim messze meghaladják a gázrezsó beizzításának képességét.

Mert mi kell a túlélőnek a tűzgyújtáshoz? Gyufa. Vagy öngyújtó. Vagy szikravető. Vagy valami. Nade mit gyújt meg vele először? Tampont. Igen, kapaszkodj meg: tampont. Az könnyen szállítmányozható, kis helyen elfér, ha szétszeded, elég nagy felületű, és nem utolsósorban baromi könnyen lángra kap. Nem véletlenül tartozéka egy doboz tampon minden valamirevaló túlélőnek….

Épp volt némi ráérő időm a melóhelyen, így nekiláttam hát a tüzesnyíl elkészítésének. Okés, valszeg annak idején Taksony vezér nemigen tampont szerelt a nyílvesszejére a másik tűzbe hozásának céljául, de mentségemre legyen mondva, én már civilizáltabb vagyok, és nem is egy falut akarok lángra lobbantani. Úgyhogy a tampon pont karaj lesz a nyílnak a vesszejére ezen célból. Persze, a vasár- és ünnepnapi túlélő hátizsákom otthon hagytam – így hát tampon az nem volt nálam. Mit volt mit tenni, átballagtam a kisboltba, hogy vegyek egy dobozzal.

A sarki kis vegyesboltban volt minden, ami egy sarki kis vegyesboltban kell, hogy legyen. Élelmiszer, vegyi áru, olvasnivaló, illatszer. Meg szerencsétlenségemre két hölgy: egy eladó, és egy vásárló.

Mondjuk én nem vagyok az a könnyen zavarba jövő fajta, de tampont azt azért még nem vettem soha életemben. Valahogy mindig volt otthon, főleg azon hetek előtt, mikor mindenért ment a hiszti. Igen, egy idő után kezdtem is félni ettől a fehér kis hengertől, mert ha megláttam a fürdőszobapolcon, tudtam, egy pár napig áll a bál – függetlenül attól, hogy van-e rá ok, vagy sem. Úgyhogy a túlélőzsákomba is úgy került, hogy fogtam otthonról egyet, és eltettem magamnak…. de venni még soha nem vettem.

Szóval, álltam ott a pultnál, és kezdtem magam úgy érezni, mint siheder koromban, mikor az első óvszert megvettem magamnak. Akkor azt hittem, hogy mindenki engem néz – pedig nem is. Csak én hittem. Bezzeg most: mikor tampont kértem, azt hittem, mindenki engem néz – pedig de. De nagyon.

- Csókolom, egy pár darab tampont szeretnék kérni – kezdtem a vásárlást.

A néni nézett egy vastagat. Az okés, hogy a mindennapi kenyeremet mindennap ott veszem meg nála, de tampont még soha nem kértem. Meg szerintem úgy nagy általánosságban még egy férfi sem kért… úgyhogy egy röpke pillanatra nagyobb zavarban volt, mint én.

- Darabot?!  – hüledezett – dobozra van csak….

Okés, beljebb vagyok, most már azt is tudom, hogy dobozban adják. Plusz egy infó: pipa. Ettől függetlenül sokkal beljebb nem lettem.

- Akkor egy dobozzal kérek.

- Rendben. Milyet adjak?

Nabaz+…. mittudomén… - gondoltam magamban. Okés, azt vágom, hogy az űrméretek igen változatosak, mert mesélték már nekem, hogy az űrméretek igen változatosak, de hogy-hogy milyet? Azt hittem egyszerűbb lesz a vásárlás…

Az üzletben leledző másik hölgyike, aki közben a vásárlását intézte, egyre jobban kezdett fülelni felénk. Valszeg életében nem hallott még hasonló kellemetlen diskurzust.

- Melyiket…. hát nem tudom – vakartam a hajam helyét. – Milyen van?

Talán itt rontottam el igazán. A gugli nóperc alatt megmondta volna, hogy extrataccs, vagy szilkepil vagy tudomisén milyen típusok vannak, énnekem meg csak be kellett volna mennem, és vennem egy olyat. Erre, én barom, csak annyit tudtam, hogy tampo kéne nekem….

- Mutatom milyenek vannak – mondta az eladónéni, és pillanatok alatt a pultra tett öt vagy hat dobozzal belőle.

Újfent nabaz+…  nekem aztán mutogathatja, hogy milyen, meg hogyan, nekem aztán édesmindegy. Éreztem, hogy kezd a fizimiskám kicsit sápatagabb lenni, meg amúgy is, elég volt már a kellemetlenségből, úgyhogy gyorsan rövidre kívántam zárni a vásárlást.

- Mindegy milyen – mondtam végül. – A lényeg, hogy minél vastagabb, és minél olcsóbb legyen.

A két néni egyszerre dobott egy hátast.

Eleve már az egy kisebbfajta sokk volt nekik, hogy egy én, férfi létemre tampont akarok vásárolni, de az általam említett kritérium hallatán végképp ledobták a láncot.

Szegénykém elkezdte mondani, hogy ez ilyen sima, emez ilyen bordázott, az ilyen anyagú, amaz ilyen stílusú…. de engem ismételten csak az érdekelt, hogy melyik a vastagabb, ergo nagyobb térfogatú.

Pár perc kellemetlen beszélgetésbe azért belekerült, mire valóban meggyőztem az igényeimről.

Kiválasztottam, eltettem, elköszöntem.

Kicsit leegyszerűsítve, így, ebben a sorrendben.

…a két néni még szerintem azóta is agyal…

A baj csak az, hogy vacsira kellene három zsömle.

…de ma már nem merek átmenni vásárolni..

0 Tovább

Tündibündi

...ahogy egy dalszöveg is mondja: "Ez nem olyan Tündi-Bündi, nem olyan édi, ha ilyen a baby"...

Mikoron menő góré lettem a vendéglátásban, jóformán még meg sem száradt a tinta a kinevezésemről szóló dokumentumon, én máris munkához láttam. Újseprű jólseper alapon…

Örök törvény, hogy jóban kell lenni azokkal, akik a háttérben lehetővé teszik azt, hogy az értékesítés tervezetéből valós értékesítés legyen. Nem nagy matek ez, érti ezt mindenki.

Fogadjunk, kettőből eltalálnám, kikre gondolsz ilyenkor. És hidd el, pont nem jól gondolod.

Le merném fogadni három rekesz könyvbe, hogy Te elsőként a beszállítókat említenéd. Nos, tévedsz. Mert hiába fontos (sőt nagyon fontos) a megbízható beszállítói háttér, mégis, ez a tényező csak harmadlagos.

Jogos a kérdés: ha ez csak a harmadik helyen szerepel, akkor mi az első kettő? Okés, nem húzlak tovább, elárulom: a második a taxis, az első a sűrűnigénybevett szépkisasszony, vagy ahogy mostanában nevezik, a konzumlány.

Mielőtt még sűrűn vetnéd magadra a keresztet, hogy hol dolgozhattam én annak idején, megnyugtatlak: igen jó helyen. És hidd el, mindenhol így működik ez, csak érthető módon a tankönyvek ezzel a résszel annyira nem foglalkoznak. De bizton állítom, enélkül a kapcsolati tőke nélkül nem tud üzemelni egy intézmény sem. Nézzél nyugodtan utána…

Szinte látom, hogy vakarod a fejed, hogy akkor most hogy is van ez, minek is ez a kapcsolat.

A válasz baromi egyszerű. Egyszerűbb, mint hinnéd.

A céges vacsorák kilencvenkilenc százaléka úgy ér véget, hogy a menüsor után, de még a számla kifizetése előtt a kedvesvendég bizalmasan megkérdezi a csálingert, hogy hol tudnának aznap este egy kicsit még szórakozni. Tapasztalt ember ilyenkor tudja, hogy a delikvens nem feltétlen arra gondol, hogy megtekintene egy éjszakai operettelőadást, hanem némi testmozgást szeretne foganatosítani, azt is bizonyos kevésbé látható testrészekre fókuszálva, valami színvonalasabb éjszakai szórakozóhelyen. A bizalmas szavakhoz ilyenkor rendszeresen három dolgot csatoltak: egy huncut mosolyt, egy cinkos kacsintást, és egy csinosabb jattot – nyilván az utóbb említett tényező az, ami ilyekor jobban motivált bennünket. Namármost, ha a kérdezett fél jó dolgot mond, akkor sínen van a mutatvány, a népek mennek és jól szórakoznak. Legközelebb meg pláne visszajönnek, mert tudják, itt megfelelő a diszkréció, tuti az információ, a taxis sem veszi le őket, és a hölgyemények is szorgalmasan odaadóak.

Nalátod, ezért kellett az, hogy elsőízben pontosan fel kellett térképeznem a felhozatal mennyiségét, minőségét, valamint az odaszállítás módjáról is pontos ismeretekkel kellett rendelkeznem. Szorgalmas fiatalember lévén, előzetes informálódásomnak hála, milliméter pontossággal meg tudtam adni az adatokat a különböző garatmélységekről. Mielőtt rosszra gondolnál: mindig csak a „madámmal” konzultáltam, mert neki hivatali kötelezettségéből adódott, hogy pontosan ismerje az eladni kívánt portékát. Éjszakai bárokból meg abban az időben nem volt hiány mifelénk…

…nem mellesleg ez a mutatvány visszafelé is csodálatosan működött. A műintézményekben megéhezett kuncsaftokat rendszeresen hozzánk irányították. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük ezt szimbiózisnak…

Szóval, ment minden a maga medrében.

És igen, bármennyire is meg vagy botránkozva, ez a világ így működik. Lehet csesztetni engemet, de ezt a metódust nem én találtam ki, mert ha én találtam volna ki, akkor biza nagyon, de nagyon büszke lennék most magamra. De nem én találtam ki, én is csak úgy belecsöppentem. Ez a világ ilyen, és kész. Ilyen is volt, és ilyen is lesz mindig.

Naszóval, mint mondtam, működött a rendszer. Olyannyira, hogy egy idő múlva már nemcsak a vendégeket küldtük egymásnak, hanem a munkaidejük kezdete előtt a hölgyemények önállóan is betértek hozzánk vacsorázni. Egyrészt azért, mert végre emberszámba vette őket valaki, másrészt azért, mert a rendes munkaidejükön túl itt tudtak egy kicsit maszekolni – itt nem kellett leadniuk semmit a bevételükből. Mi meg ennek többnyire örültünk…. mert néha jó kis látvány volt az ilyen asztaltársaság, a velük lévő pasik meg fokozottabban ügyeltek a vastagabb jattra, cserébe, hogy mi fokozottabban ügyeljünk a vastagabb diszkrécióra.

…és a problematikák – mint mindig - itten kezdődtek….

Merthogy ezek a hölgyemények – bármilyen hihetetlenül is hangzik - inkább voltak szépek, mint okosak.

Ami még önmagában nem lenne túl nagy baj, de hát egy idő után mégiscsak baj ez. Napersze, az ilyen gárékkal nem feltétlen azért akar az ember együtt lenni, hogy a kielemezzék a húrelmélet vonatkozásait a diferenciálszámításokban. De azért egy testtájéki affér után csak jól esne velük elbeszélgetni is, mittudomén, a barátokközt legutóbbi epizódjáról, vagy bárakármiről. De kisnaccságék csak egy dologhoz értettek – mondjuk ahhoz elég magas szinten. Najó, tudtak még ropogós bankjegyeket is baromi gyorsan megszámolni, és szerintem jobban vágták a valutaárfolyamokat, mint akármelyik bank. De ez szerintem amolyan fakultáns lehet a bigeképző felsőközépiskolában, úgyhogy ez a tény annyira nem játszik. A lényeg: buta volt egytől egyig mindahány.

Nade visszakanyarodva…. volt köztük egy különösen szemrevaló teremtmény, a Tündi. Nos, Tündikéről senki emberfia meg nem mondta volna, hogy mivel keresi a kenyerét. Többek közt azért nem, mert Tündike nem szórta el a nehezen megszerezett jövedelmét mindenféle csecsebecsékre, drága parfümökre, épphogy csak annyit költött magára, amennyit nagyon muszáj volt. Úgyhogy ha Tündike beült hozzánk, akkor egy fiatal egyetemista leányzó benyomását keltette – mondjuk nehézbombázó kivitelben, az vitathatatlan. Aki nem ismerte, az meg nem mondta volna, hogy esténként a könyvek helyett valami egész más dolgokat forgat a tenyerében, és a krómrúdon érzi igazán otthon magát.

Ancsikának egy nagy előnye volt még: lehetett vele értelmesen is beszélgetni. Okés, nem túl sokáig, de lehetett. Akár még tíz percen keresztül is.  És nem feltétlen csak azért, mert nehezünkre esett a szemébe nézni – lévén aminek a helyén volt a helye, az nála hatványozottabban a helyén volt. Hanem azért, mert amint egy vaskosabb bankjegyet meglátott, kevés dolog volt az, amit meg nem tett volna érte - a lelke mélyén az maradt, aki mindig is volt. Namindegy…. De ilyen beszélgetések alkalmával tudtuk meg, hogy ő Pestiában leledzik általában, hozzánk csak dolgozni jár. Kisváros, kisgengszterek – ez volt a kedvenc szava járása. Ő csak tudta….

Egy szép napon, mikor Tündi ismételten előfordult nálunk, a szokottabbnál is szebben nézett rám. „Miarepedthere” – gondoltam magamban. Még az is megfordult a fejemben, hogy most kapok egy grátisz etvaszt. Amitől egyébként egy cseppet fáztam mindig is, hiszen az addig okés, hogy jobb egy finom tortát közösen elfogyasztani, mint egy rohadt almát megenni egyedül, de hát akkor is, ahová sokan járnak, ott előbb utóbb csak koszos lesz a parketta….

De Tündike szépen libegett tovább felém. A mosolya egyre sejtelmesebb lett, tisztán látszott, hogy valamit most nagyon akar tőlem. Én pedig közben azon agyaltam, hogy hogyan fogom majd úgy visszautasítani, hogy ne szenvedjem férfiúi mivoltom csorbát. Hiszen akit egy profi kiszúr magának, az azért elég nagy respekt! Gondolj csak bele: ha egy haverod azt mondja, hogy jól vezetsz, az egy dolog. De ha maga Kolínmekré mondja, hogy jól vezetsz, az már valami. Úgyhogy ha egy ilyesfajta foglalkozást űző hölgyike, aki megannyi feszülő pantallót látott már életében, azt mondja, hogy lát benned fantáziát (vagy mit), akkor bizony benned van fantázia (vagy mi), de elég vastagon….viszont az elv, az elv, én meg mindig is tartottam magam az elveimhez ugyebár…

- Szeretnék Tőled kérni valamit – rebegte a hölgyemény. Nekem meg kisebb infarktibilisem lett, hogy ugyan mi a bánatos rákfenét akar ez majd tőlem. Tudtam, hogy ennek most minden lesz, csak jóvége nem….

Mint kiderült, ezirányú félelmeim alaptalanok voltak.

Egész mást szeretett volna velem megbeszélni Tündike, egész mást kért tőlem.

Én meg voltam olyan barom, és rábólintottam a kérésére.

… vagy két napig emésztettem a dolgot, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem…

...és tényleg nem lett jóvége...

Kábé három nap múlva ismét megjelent Tündi. De nem egyedül. Ami önmagában véve nem lett volna szokatlan, hiszen az éppen aktualitáson lévő kuncsaftok rendre meghívták a hölgyikéket vacsorázni. Azonban ez a fiatalember kicsit más volt, mint az eddigi férfiak, akiket eddig Tündi mellett láttunk.

Az említett férfiú egy teljesen normális ember benyomását keltette. Mindaddig, míg meg nem szólalt. Milyen volt? Háááát…. olyan igazi fővárosi suttyó, aki azt hiszi, hogy ha f.ngik egyet vidéken, akkor mi azt hisszük, hogy az párfőm. Semmi fölösleges sallang, semmi extravagancia, ellenben szemmel láthatóan rohadtmocskosmód büszke volt arra, hogy ő pestisrác, arra meg főként, hogy milyen bombanő a barátnője. Úgy ölelgette, úgy csókolgatta Tündikét, mintha muszáj lett volna neki (mondjuk lehet, hogy muszáj is volt neki). Ígytubicám, úgykisnyuszikám, tündibündikém,  minden, ami ilyenkor lenni szokott. Közben meg tette az agyát mifelénk, tisztán látszott, hogy most ő itt végre egy űbercsászárkirály. Gondolom azért, mert odahaza még a szotyihéjat sem engedik neki összeszedni a többiek…

Tündi meg vacsora előtt szépen végigvezette az éttermen, megmutatott neki mindent alaposan. Milyen a terasz, milyen a különterem, milyen a pultnál, ésatöbbi, ésatöbbi. A romantikus vacsora végeztével pedig imigyen köszönt el tőlünk: - Köszönjük szépen, sziasztok. Majd holnap jövök délre.

…mi meg álltunk ott egy emberként, és nem tudtuk, hogy most nevessünk-e, sírjunk-e, hányjunk-e, vagy inkább olvassunk-e valami erősebb novellát.

Aztán szép sorjában megcsináltunk mindent. Nevettünk egy kicsit, ríttunk egy kicsit, hánytunk egy kicsit, aztán inkább  olvastunk egy nemkicsit.

Az említett vacsora előtt pár nappal ugyanis Tündike a következőt kérte tőlem: Pesten van neki egy komoly kapcsolata (itt már dobtam egy hátast….). Viszont a fiatalember nem tudja egész pontosan, hogy ő mit is dolgozik itt lent vidéken, csak annyi fogalma van, hogy szeretett szépszerelme vendéglátózik (itt dobtam a második hátast….). Ami nem baj, mert ez megy már jó bő fél éve, nem volt semmi gond. Viszont! A lovagúr most úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy az ő Tündikéje ráér-e vagy sem, neki már annyira, de annyira hiányzik, hogy fogja magát, és meg sem áll Tündikéig. Ha éppen dolgozik, az sem gond, megvárja a műszak végét, aztán majd hazaviszi, és megromantikázza (itt rögtön két hátast dobtam egyszerre….). Tündi meg két dolog közül választhatott: a barátja három darab péklapátot tör rajta ketté, mielőtt lenyeleti vele a rekamiérugót, vagy hirtelen más munkát szerez. Viszont a zsé az nagy úr, és hát a vendéglátóban cseppet kevesebbet lehet keresni, mint az idegen férfiak mellett és/vagy alatt, úgyhogy a következőt eszelte ki: ha bejönnek hozzánk vacsorázni, játszuk már el azt, hogy ő voltaképpen nálunk dolgozik pultosként, csak most épp szabadnapos. Vacsorázni meg azért ide jönnek, mert így két legyet üthet a szerelme egy csapásra: megnézheti, hol dolgozik a szíve hölgye, illetve egy jó romantikus vacsorát is eltölthetnek (na, itt már a hátasok helyett egyből hátraszaltót ugrottam…) Úgyhogy ezen a ponton módosítanom kellett az Tündikéről alkotott véleményemet: Tündike ahhoz is túl buta, hogy buta legyen… avagy nagyon is okos ő, csak kicsit másként.

Mindezek ellenére én belementem az egészbe.

Megendedtem, hogy arra az estére minden jelenlévő eljátssza, hogy Tündike a szabadnapos pultosunk.

Azért vágod, nem? Van egy csajod, aki egy másik városban dolgozik, és haloványhupilila fogalmad se nem van, hogy mivel keresi a kenyerét. Te jobb esetben látod két hétben egyszer, más meg napjában hétszer is akár. Te vergődsz mindenféle bókokkal, kis ajándékokkal, csupa-csupa lózunggal, miközben kedvesedet csak az nem konzultáltatja taknyosra, aki sajnálja érte azt a pár rugót. Karaj, mit ne mondjak, nagyon karaj…. Bár az is igaz, hogy nincs új a nap alatt – manapság a svájci bébiszitterkedés a menő duma…

...

Ha nem lett volna akkora díszbráner az a srác, még sajnáltam volna is egy kicsit. De csak egy kicsit.

Belegondoltam, hogy milyen lehet neki végigsétálni azokon a területeken, amiken ezen a héten szinte a fél város végigtrappolt.

…aztán eszembe jutott, hogy Tündike ezt még azzal tudná egy cseppet űberelni, ha este közölné a lovagjával, hogy „kedvesem, ma ne, úgy fáj a fejem. Tudod, egész héten dolgoztam, és még holnap is megyek…”

….viszont így már koppra passzolna is a dalszöveg: „Ez nem olyan Tündi-Bündi, nem olyan édi, ha ilyen a baby”

4 Tovább

Szeszpedíció

Az alapötletet egy kedves ismerősöm adta. Ők ugyanis minden évben, a régi osztálytársakkal egybegyűlnek Pesten, és nekiiindulnak. A céljuk, hogy átjussanak Budára, de úgy, hogy közben minden egyes útbaeső könyvtárban megállnak, és elolvasnak egy novellát és egy kisebb könyvet.

Mondanom sem kell talán, hogy ezen ötlet igen megtetszett… Csakhogy…. kedves ismerősöm túl későn árulta el nekem, hogy ugyan jópár éve játszák ezt a játékot, de még csak egyetlen alkalommal sikerült a folyón átívelő hidat megpillantaniuk….

Törtem is a fejem piszkosul, hogy hogyan és miként lehetne eztet nekem, mint suttyó vidéki hülyegyereknek véghezvinni, úgy, hogy különösebben ne változzon meg reggelre a személyleírásom.

Pár hét nagyüzemi fejvakarás után spanommal nagyvonalakban megterveztük a túrát. De tényleg csak nagy vonalakban. Nagyjából annyira, hogy nekiindulunk mi is, aztán majd lesz valahogy. Vagy nem. A lényeg, hogy ugorjunk neki, aztán majd dob valamit a gép…

Az expedíciót egy keddi napra tűztük ki. Többek közt azért, mert minden hülye tud szombaton olvasni – kedden meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi…. Helyszínnek nem választottunk egy nagyvárost, mondván, hogy nem nagyon szoktunk mi művelődni, elég lesz nekünk egy kisebb várost is átszelni – így hát Eger lett a szenvedő alanyunk. Nem kicsi, nem is túl nagy, könyvtár is van benne elég – a közbeeső látnivalókról nem is beszélve.

Indulásnak a délután kettő órai időpontot jelöltük meg. Egyrészt azért, mert este minden hülye tud olvasni – délután meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi… Másrészt azért, mert már ebéd utáni az időpont, és ha nagyon belelendülnénk, akkor is véget tud érni a túra még aznap.

Ezen bődületes mélységű logisztikai előkészületek után kábé négy napig tisztítókúrán tartottuk a szervezetünket, hogy minél hatékonyabban tudjuk majdan átvészelni a művelődésünk céljára fordított délutánt.

És eljött a várva várt nap….

Némi nehézségek árán elintéztük a szabadságolásunkat a munkahelyről. A legénybúcsúra való hivatkozás nem jött be, lévén szó egy keddi napról, valamint a nagynénink is volt már kórházban idén vagy hatszor, úgyhogy ez a patron sem durrant nagyot. Nemes egyszerűséggel ráfogtuk hát egy komolyabb lefolyású kétoldali másnaposságra – kapaszkodjmeg,  ez be is jött.

A megbeszélteknek megfelelően találkoztunk spanommal. Azonban már rögvest itt elkövettük az első hibát: a haver nyomdában kezdtük a menetet. Mentségünkre legyen mondva, akkor még nem sejtettük, hogy hogyan fog végződni a nap. Úgyhogy bizakodva elsütöttük a képzeletbeli startpisztolyt, és hirtelenjében elolvastunk két novellát – egy könnyebb, és egy nehezebb nyelvezetűt. Csak úgy, bemelegítés gyanánt. Aztán irány az első, legközelebbi könyvtár….

Odafelé menet eszünkbe jutott, hogy nem konkretizáltuk, hogy merre is kellene vennünk az irányt, merthát egy valamirevaló felfedezőúton nem lehet csak úgy randomra kószálni semerre sem, namegugye konkrét célt sem jelöltünk ki, hogy hol fogjuk azt mondani: sikerült, megérkeztünk. Viszont ez már akkor is túl sok információhalmazt jelentett, namegpersze mi a kötöttségeknek aztán abszolúte nem vagyunk a zászlóshajói, úgyhogy a következő elhatározásra jutottunk: minekutána akkor éppen az északi lakótelep flaszterját koptattuk, legyen a cél a déli városrész bárakármelyik könyvtára. Ez cirka öt, max hat kilométer – amit valljuk be, gyerekjáték lesétálni. Az útvonalat pedig csakazértse jelöltük ki, ennyi szabadság azért legyen meg az embernek. Majd megyünk, amerre megyünk. A lényeg, hogy odaérjünk valahová…

Az első könyvtárba beérve elolvastunk még egy novellát, meg mellé egy kis regényt. Konkrét útvonalterv híján a könyvtárosnőt kérdeztük meg, hogy akkor most merre legyen a továbbmenetel. Mikor adott némi tippet, aláírattuk vele a magunkkal hozott itinerünket, és uccuneki, menet tovább.   Saccperkábé ekkor volt vagy negyednégy, de én már akkor éreztem, hogy ebből most nagy művelődés lesz….

A második helyre érve ismét egy novella és egy kis könyv került kiolvasásra. Itt is igazolólap elő, aláirat, majd kérdés, hogy merre tovább. Innen kijőve már pontosan tudtam, hogy pontosan nem tudok sokmindent. De amit igen, azt nagyon.

Ezt követően még kábé három könyvtárba mentünk be, cirka egy óra alatt. A gond nem is ez volt, hanem inkább az, hogy a tervezés maximális hiánya kezdte megbosszulni magát. Egyrészt, nem vagyunk nehézsúlyú olvasók, így a novella-regény kombó azért meglehetősen kezdett rajtunk meglátszani. Másrészt pedig mindezidő alatt haladtunk köbö háromszáz métert…. Mondtam is a havernak, hogy jó lenne ezt a déli városrészt majd máskor megnézni, mert ha így folytatjuk, akkor még karácsonyra se érünk oda, nemhogy aznap. Valamint az sem sokat lendített előre a helyzeten, hogy minden könyvtárosnőnek adtuk az ívet, ezáltal érthető módon nem kicsit lassult a kezdősebességünk az ajtón való kijutás vonzatát illetően.

Módosítottunk hát az eredeti terven: elég lesz nekünk az, ha eljutunk a Dobó térig. Az szebb is, a könyvtárak is barátságosabbak, nemutolsósorban pedig nagyjából feleannyira van, mint az eredeti uticél. Egyszóval: nagyobb valószínűséggel meg is fogunk érkezni pirkadat előtt.

A következő könyvtár egyben egy miniatűr hangversenyterem is volt – legalábbis ahogy emlékszem. Mindenesetre a zenegépbe valamilyen úton-módon belekerült egy százforintos, és a kapott három nótát persze muszáj volt elénekelni. Közismert tény, hogy nekem jó hangom van, és énekelni is nagyon tudok. Bár az is tény, hogy ezen állításokat csak a velem hasonszőrű állapotban leledzők hajlandóak komolyan gondolni – a többiek inkább székekkel hajigálnak, mikor dalra fakadok.

A lényeg: a szokásos kisregény elolvasása közben a megfelelő zenei aláfestés mellett emlegettük valakinek a nézését meg a járását, valamint a szépkék szemét. Tapsot nem, viszont konkrét útbaigazítást azt kaptunk: mindegy merre, csak innen elfele.

Igen ám, de vérszemet kaptunk. Az, hogy egy helyen nem értékelik az általunk kibocsájtott öt és fél oktávot, még nem azt jelenti, hogy máshol is botfülű a jónép. Úgyhogy a következő könyvtárban már célirányosan a zenegép volt az első, nem a könyvespult. Nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy ez az objektum eléggé bent volt a panelházak dzsungelében – így a szubkultúra itt egész más dimenziókban tündökölt.

Némi szemöldökráncolást tapasztaltunk a körülöttünk lévők részéről, hiszen itt már a tradicionálisabb kárpáti rockot énekeltükcsakhogy a jelen lévő olvasóközönségnél az egy négyzetméterre eső svédek aránya meghaladta a nemzeti normatívánkat. Minekutána pedig mi ketten együtt feleannyit nyomtunk annyit a mérlegen, mint amazokból egy darab, hirtelenjében lett  annyi eszünk, hogy a zeneszám végén büdösrohadtgyorsan elhúzunk a biztonságot jelentő főútvonal felé.

Közben másik haverunktól jött egy telefonhívás, hogy hol a bánatban vagyunk. Mikor megtudta, hogy hol és miért leledzünk éppen, egymás kedvesédesanyja felemlegetése után rávettük, hogy jöjjön értünk autóval. Elvégre hát gyalog már fárasztó volt mászkálni, autóval csak kellemesebb…

Kellemesebbnek kellemesebb autóval, az biztos – de Eger városában, ahol a közlekedést úgy tervezték, ahogy, ott bizony nem feltétlen gyorsabb. Ennyi logikátlanul elhelyezett egyirányú utcát szerintem egy másodéves péktanuló sem tudott volna rosszabbul összerakni, mint amilyet ezek a közlekedésügyi szakemberek. A végeredmény az lett, hogy amit gyalog megtettünk volna tíz perc alatt, abból lett egy közel félórás autókázás. Ami azért közepesen művelt állapotban elég nyűgös volt.

Ám az igazi nyűglődés csak eztán következett…

Az újonnan sofőrnek felavatott cimboránk enyhén szólva is nehezményezte azt a tényt, hogy ő nem olvashat velünk, meg egyébként is, ottrohadjunkmeg aholvagyunk, mert neki nem szóltunk, hogy expedíció lesz. Pedig szóltunk mi, csak a hülyéje nem tudott szabit intézni…. úgy kell neki. A sértődöttségnek köszönhetően az egyik helyen egy hosszabb lélegzetvételnyi időre ottfelejtett bennünket, aminek meg is lett az eredménye: a könyvtárosnénit feleségül kértük, aki a negyedik novella után meglehetős hajlandóságot mutatott ebbéli ötletünk végrehajtását illetően.

Ha jól emlékszem ezen ponton világosodtam meg: biza mi a Dobó teret akkor sem fogjuk elérni, ha autóval megyünk. Nagyjából felrémlett előttem az oda vezető út, és pontosan tudtam, hogy alsó hangon is legalább hat könyvtár esik útba. Mikor aggodalmam tárgyáról tájékoztattam a haveromat, rövid gondolkodás után a következő ultimátumot adtuk magunknak: a Dobó tér helyett legyen csak a Tűzoltó tér a cél. Ez újabb másfél kilométerrel rövidebb utat jelentett.

Nekirugaszkodtunk hát ismét…

…azaz csak rugaszkodtunk volna….

A délután folyamán megszokott innen ki – oda be művelet kezdett megbicsaklani. Valószínűleg azért, mert az utolsó elolvasott novella szerzője maga Galileo Galilei volt, aminek következményében nem csak tudtuk, hanem éreztük is, hogy mégis mozog a föld. Persze, kell nekünk ilyen komoly irodalmi műbe belelapozni…. De ez még hagyján, hiszen mi igazi hősök lévén, mentünk volna tovább is. Csakhogy időközben ránkesteledett. Mikor az órára pillantottunk, az már jócskán mutatta az este kilencet…

Lett is nagy fejvakarás hirtelen!

Tudvalévő, hogy eme festői kisváros könyvtárai és egyéb műintézményei bezárnak este tízkor. Mondván, hogy aki este tízre nem elég művelt, az menjen inkább alukálni. Namostakkor milegyen mostakkor? Néztünk egymásra bambán…. Hogy lesz ebből sikeres expedíció? Messze vagyunk még a céltól, lassan minden bezár - kivéve a messzeföldön híres sziksztinájn klubbot, amelyik éppen ebben az időben nyit ki. De oda nemcsakhogy nem ildomos nagyon művelten betérni, hanem egyéb biológiai okok és okozatok miatt egyenesen fölösleges is.

Sofőr haverunk látva a tanácstalansággal vegyített reménytelenséget a tekintetünkben, kétrét görnyedve röhögött. Mikor magához tért, közölte velünk, hogy ekkora barmokat nem látott, mióta két lába van. Mer az egy dolog, hogy két ilyen amatőr nekilendül egy nehézsúlyúaknak kitalált felfedezőútnak. Az is egy dolog, hogy a kitűzött célt nem értük el, ami egyébként sem volt nagyon messze. Dehogy ilyen csúfos véget érjen a kalandtúra, az már mindennek az alja….

Mondjuk ami igaz, az igaz…. mit tagadjam.

Majdnem nyolc órát voltunk úton, és ezalatt nemhogy a kitűzött célt nem értük el, de még a lakótelepről sem sikerült kikeverednünk. Saccperkábé egy, azaz egy kilométert tettünk meg, amit ha jobban belegondolok, ennyi idő alatt egy háromlábú kaméleon is megtesz a szivárvány bárakárhány árnyalatában. Konkrétan: onnan, ahonnan feladtuk a harcot, simán látni lehetett azt a könyvtárat, ahonnét elindultunk. Úgyhogy sokmindenre nem lehettünk büszkék, az biztos…

De mindegy is... nem volt más hátra, mint a hátrafelé. Nem túl büszkén, de annál délcegebben visszaevickéltünk a kiindulási ponthoz.

Persze ott már híre volt annak, hogy milyen szeszpedíciót is vállaltunk magunkra. Komolyan mondom, Indianadzsonszt sem fogadták volna lelkesebben, mint akkor minket. Töviről hegyire el kellett mesélnünk, hogy hol és merre jártunk, milyen kalandokban volt részünk.

…és bár igen-igen meg voltunk illetődve, és nagyon kijött rajtunk a fáradtság, mégis,  jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy ennyien szurkoltak nekünk. Igaz, hogy ekkorra már két összetett mondatot nem tudtunk összerakni, az alap alany-állítmány összetételű monológokat pedig egy külön erre a célra szakosodott különítmény sem nagyon tudta megfejteni… csupán a menet közben pontosan vezetett itinerünket lobogtattuk mindenki orra alá, amin tételesen szerepelt, hogy hol, mikor, mennyit és mit olvastunk.

Ennek ellenére mi a mai napig büszkén valljuk: a nagy messzeségig nem jutottunk el, de a foglalkozásunk mégis elérte a célját….

0 Tovább

Reklám

….ahogy a régi közhely is jól rávilágít: a mókus is egy olyan rágcsáló, mint a patkány, csak nagyon jó a marketingje…

 

Minap spanommal ütköztünk a könyvtárban. Nem éreztük azt, hogy túlságosan műveletlenek lennénk, így csak óvatosan olvasgattunk. Jobbára egymás tekintetének a régenlátása volt az ok az összejövetelre. Hogyvagy, mizujs, velemsemmi, mindenarégi – tudodteezt hogymegyez.

A kedvenc olvasószobánk falán nagyképernyős lapostévé. Keveset nézzük, nem is igazán miattunk van hadrendbe állítva. De vannak, akik a mindennapi betevőjük mellett szeretik nézegetni a mindenféle baromságokat. Éjjelnappalkőrösladány, anyátokközt, jobbanrosszat, meg legújabban a tanyát vagy mit. Mondom is a népeknek minduntalan, hogy előbb-utóbb beszivacsosodik az agyuk, ha sok ilyen műsort néznek. De hát mondhatom én, olyan, mintha a falnak beszélnék.

De most valami miatt mi is csendben ültünk. Biztos a front tehette, mert sok témánk nem akadt, amiről beszélgethettünk volna, helyette csak nagy bambán és lestünk ki a fejünkből. A tévé pedig, mint olyan, vonzza a tekintetet – lévén benne bárminemű agyatlanság.

Ekkor is épp egy mittudoménimilyen nagyonvalóságos életszerűtlen realiti ment. Benne mindenféle szereplővel. Narkóssal, alkesszel, qrvával, mindenféle aljanéppelahogy az lenni szokott.

El is gondolkodtam rajta, hogy ez most így tényleg jó? A sok senkiházit mutogatják főműsoridőben, a nép meg nyálcsorgatva lesi őket, de olyannyira, hogy még ők a példaképek.

Pedig ha az utca emberét néznénk, jócskán lenne közöttük olyan, aki ugyan a társadalom perifériáján él, mégis tudná magát prezentálni egy ilyen műsorban. Egyszerű marketing kérdése lenne az egész….

Körbe is néztem, hátha találok is ilyen embert a közvetlen közelségemben.

Háááát….. nagyon nehéz dolgom nem volt.

Itt van rögtön a Pista bá, a könyvtárosnéni nagy kedvence. Valamikor biztosan volt ő műveletlen is, de évek óta mindenki csak művelten látta. Persze, vannak ebben neki fokozatok, de az alap nála olyan volt, mint nálam a hardcore. Mestere volt a képességének, és ezt rendre bizonygatta is. Két-három novellát seperc alatt el tudott olvasni, úgy, hogy egy könyvbe is belekezdett. És mindezt egy kézzel, bemelegítés nélkül.

Eljátszottam a gondolattal: ha Pistabá ugyanezt csinálná, mint most, csak nem ebben a szerkóban, hanem valami fényes göncben, illetve nem a könyvtárban támasztaná a könyvespolcot, hanem a kamerák előtt parádézna, biztos tele lenne zsével. A gárék meg csak úgy szaladgálnának utána, csakhogy adjon nekik egy pár autogramot. Nade Pistabán nem feszül verszaccseöltöny, csak némi munkásruha. Nincs neki mercije, csak egy szakadt kempingbicaja. Mégis, a tévében szereplő, folyton nagyonművelt állapotban lévő színészünk max csak csókolomot köszönhetne az öregnek, azt is csak messziről. Mert emberség tekintetében azért elég rendes a különbség – már ha hinni lehet a bulvárnak.

Vagy ott van Gonzi. A Gonzálesz. Nevét onnan kapta, hogy mindig be volt nyalva valamitől, állítólag a szpídtől. Innen is a neve: szpidigonzálesz. Őt még aligha látta bárki is olyan állapotban, amikor nagyjából be tudta volna határolni azt a földrészt, amelyet éppen tapodott, de mégsem lett belőle ünnepelt híresember sosem. Bár sosem volt annyira tudatánál, hogy pontosan tudja, merre van arccal, mégse hallott arról senki, hogy bármi csúnyaságot is csinált volna. És az is igaz, hogy nem ült sosem volán mögé ha be volt állva, és nemcsak azért, mert nincs se jogsija, se autója. Holott a műsorokban igen gyakran feltűnik sok olyan manus, aki betépve-beállva megcsinálta a maga bűnözési rátáját – és most mégis őket nézi a fél ország, hogy jajjdemilyensármosak és olyantehetségesek. Nnna, ezeket Gonzi simán kenterbe verné, ha egyszer a kamerák előtt tolhatna el egy spurit. Híres lenne egyszeriben, mindenki őt akarná utánozni. Mondana olyan monológokat, hogy Rézandrás legyen a talpán, aki megfejti…

Pirikét se hagyhatom ki a sorból. Nem csak azért, mert Pirike egy jelenség, hanem azért, mert…. mert…. najó, azért, mert Pirike egy jelenség. Mert a Pirikét mindenki szereti. Meg a Pirike is szereti, hogy ha mindenki őt szereti. Nagyon nem is szokta magát kéretni, elég olcsón megszámítja a megszámítanivalót, sőt, néha még csomagajánlattal is szolgál. Ugyanis szabadidejében idegen nyelvből ad zenekari órákat. Hogy milyet pontosan, azt nem tudom, annyi bizonyos csak: nem vonóshangszeren játszik és nem angolul beszél. Nameg minden ötödik igénybevétel akciós. Márahogy mesélik ugye….

De nem is ez a lényeg. Merthogy Pirike szakasztott úgy néz ki, mint a luxusgárék a tévében. Ugyanolyan szőke, mint ők – csak Piri nem festi a haját, így hát még gyári barnásvörösben pompázik. Ugyanolyan nagy a külsőleg látható tüdeje – csak Pirikének éppen nincs tele szilikonnal, így hát maradt ez is a széria méretben. Ugyanolyan vastag pittye van – de Piri nem töltette föl a száját mindenféle lónyállal. Tán csak annyi a különbég köztük, hogy Piri nem jár Dubajba magát továbbképezni, max csak a szomszéd kerületbe kéthetente. Úgyhogy ha Pirike nem a kínaiból öltözködne, nem a Bicskásjanihoz járna fodrászhoz, meg otthagyna a plasztikai sebésznél három millát, utána pedig megtízszerezné a szolgáltatásai árát, simán elvezethetne egy valóságsót. Vagy egy esti beszélgetősműsort. De egy idájárásjelentés simán kijárna neki.

Nem utolsósorban ott van a Toldi is. Toldi az egy külön esettanulmány. Nevéből rájöhettél: sportoló volt annak idején, nem is akármilyen. A sportnak pediglen velejárója a kidolgozott alsó- és felsőtest, arra meg ragadnak a csajok, mint akiknek muszáj. Toldira meg ragadtak a csajok, mint akiknek muszáj volt, csakhogy Toldi nem érte be ennyivel: kellett neki a sok olvasnivaló is. Úgyhogy élete utolsó meccsén úgy elverték, mint a cimbalmot. Azóta csak olvas. Mondjuk azt versenyszerűen…. Ám ha az utolsó meccse a tévében látható lett volna, hiába verték volna meg, híres lenne ő is, mint a nagyok. És ha ő is egy kicsit kiglancolná magát, simán beleférne bármelyik szombat esti vetélkedőműsorba, mint karierrjét derékba törő szegényszerencsétlen veterán sportoló – és még sajnálná is mindenki, hogy milyen lelkibeteg szegénykém…

Vágner úr aki még szóba jöhet…. muzsikus a lelkem. Legalábbis van egy szájharmonikája. Állítólag szeret zenélni rajta – a baj csak az, hogy nem tud. Úgyhogy amikor már elég novellát elolvasott, akkor belekezdene a kedvenc strófájába, de ilyenkor a mindenkori jelen lévő olvasóközönség rövid úton kipenderíti a könyvtárból. Ennek okán én még speciel sosem hallottam zenélni. És ha még mindez nem lenne elég, Vágner barátunk…. hát hogy is mondjam…. szóval…. szóval egy svéd cserediákprogramból nálunkmaradt veterán. Érti ő a magyar nyelvet, csak érdekesen beszéli. Néha jó lenne, ha menne alatta némi feliratozás.

Így hát kisérteties hasonlóságot mutat Vágner úr a tévéműsorokban fel-felbukkanó mozdonyszőke fiatalemberrel, aki sem énekelni nem tud, meg zenélni sem, és még a magyar nyelvet is töri. Én személy szerint szívesebben látnám a földimet egy vetélkedőműsorban, mint azt, akit mostanság ajnároz a televízió.

….mi is lenne hát a megoldás?

Semmi egyéb, csak némi marketingfogás.

Úgy kellene beállítani a népek ügyes bajos alantas dolgait, hogy nemhogy nem botránkoznánk meg rajta, hanem még csodálnánk is, hogy jajjjdenagyonjóneki…. egy nagyvalag reklám, oszt jóccakát. Mehet mindenki a tévébe bele.

….

….

Milyen karaj is lenne…. Egy beszélgetős műsorban Pirike nagyban ecsetelné, hogy milyen jó is volt a dubaji fotózás vagy a berlini dizsésmunka, Toldi barátunk helyeselne rá egy passzos izompólóban, a háttérben pedig Vágner úr játszana szájharmonikán…. A beszélgetés közben meg reklámok, ilyenfogkrém, olyankenőcs, majd snitt, és láthatnánk ahogy Gonzi tolja az utcán éjjel nappal Budapesten, miközben folyamatosan arról beszél, hogy ez az igazi életérzés, és élőben figyelhetnénk, ahogy Pista bá papírzacsekből olvasná a novellákat.

Ez lenne csak az igazi laszvegasz!

…arról nem is beszélve, hogy a könyvtárnak is milyen jó forgalma lenne ezután, hiszen innen indultak el a celebek a nagyvilági hírnév felé…

….

Spanommal meg is állapítottuk: egyforma itt az egész világ.

Ugyanolyan a narkós, az alkesz, a qrvinyek, de még ugyanaz a senkiházi is.

Csak míg az egyik a tévében feszít, a másikat lenézi a jómagyar honpolgár.

Jó is ez így, ahogy van….

…legalább a könyvtár az maga az életszagú realiti…

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések