Plasztik

…ahogy a mondás is tartja: aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul…

Jópár éve történt, de mint minden eddigi blogos kerálmányom, ez is szóról szóra trúsztori.

A Magyar Lufifújók Egyesülete méltán világhírű. Oly sok éve fújják már a lufikat, hogy annak biza nemcsak az egész világban, de még a dunáltúlon is híre van. Olyan sikeresek vagyunk ebben a sportágban, hogy csak az nem fúj lufit, aki nem akar, vagy nem tud.

És mint minden sportnak, a lufifújásnak is vannak versenyei. Vannak bizony! Nem is akrámilyenek! Kérlekszépen, ha egyet is látnál, soha többet nem kételkednél, hogy milyen ügyesek is ezek a Magyar lufifújók! Párjuk nincs seholsenem!

Éspersze mint minden sportnak, a lufifújásnak is van saját Nemzeti Válogatottja. Akik ha kell, szedik a sátorfájukat, teszik be a gurulós bőröndjükbe a lufikat, és uccuneki, mennek megmutatni külföldiába, hogy milyen is az a méltán híres Magyar lufifújás.

Namármost, a luftballonok nyilván akárki számára felfúvódnak – persze fújni kell, ez nem vitás. Azonban a legszebbre, a legnagyobbra csak a legképzettebb, legtehetségesebb és leggyakorlottabb versenyzők tudják felfújni… Mint például Gyárfás.

Mert Gyárfás egy külön epizód lehetne, ha valaki egyszer filmre vinné a hazai lufifújást.

Nem, nem azért, mert Gyárfás a neve. Márcsak azért se nem nemazért, mert eleve nem Gyárfásnak hívják, hanem Dzsáfárnak – mivel ezen névvel illeték Őt születésekor.

…szinte látom, hogy mereszted a szemed, vakarod a fejed, hogy milyen név is ez a Dzsáfár. Segítek: nem magyar. Azért nem, mert – hahiszed hanem – maga Dzsáfár sem magyar. Azért nem, mert nem itt született, hanem kicsi korában költöztek ide valahonnét a világ keletebbik feléről, és hát itt ragadt a lelkem. Olyannyira, hogy mint hasonszőrű honfitársai, nálunk járta ki az iskoláit, de ellentétben hasonszőrű honfitársaival, Ő nálunk is kezdett el dolgozni. Hiába, ha már itt szerezte a diplomáját, itt is kamatoztatja a tudását. Megsüvegelendő… méltán híres mérnökként dolgozik egy neves hazai üzemben.

Hanemaztán ama mára már ködbe vesző régmúltban Dzsáfár egyszercsak úgy gondolta, hogy őbiza nagy ász lenne lufifújásban. Nosza, fogta magát, és elkezdett lufikat fújni. Fújt sárgát, kéket, perosat, sőt, egyszer tán még zöldet is. A lényeg: csakhamar olyan professzionális lufifújó lett, hogy csodájára járt sokfalu apraja-nagyja. Mondták is a népek: igaz, hogy nem Magyar a lelkem, de ahogy a lufit fújja, megcsúfol sok Magyart, aki szintén a lufit fújja.

Nos, Dzsáfár számára a lufifújás olyannyira bejött, hogy mikor már a sokadik lufifújó versenyen ért el rangos helyezést, egyszer csak azon kapta magát, hogy őt a versenytársak már nem is Dzsáfárnak szólítják, hanem – kicsit magyarosítva az idegen hangzást – Gyárfásnak. Sőt, kisvártatva olyan jól szerepelt a lufijaival, hogy belekerült a Magyar Lufifújók válogatottjába….

…a történet itt akár véget is érhetne, mint egyfajta sikersztori - de nem ér véget. Azért nem, mert ez csak az előzmény.

Az igazi bonyodalmat ugyanis nem azzal okozta Gyárfás, hogy válogatott lett külföldi létére, hanem egész másssal. Illetve ha szigorúan vesszük ezzel, de hát mégsem…

Történt egyszer ugyanis, hogy sógoréknál rendeztek egy lufifújó Európa bajnokságot.

A honi válogatottunk persze – említenem sem kell – vérben forgó szemekkel és habzó szájjal olvasta a meghívót, hiszen újból megmutathatták, hogy biza nincs a kontinensünkön mégegyolyan lufifújó ármádia, mint a Magyar. Fogták hát magukat, összepakolták a lufik garmadát, és elindultak Ausztria felé, hogy ismét győzedelmesen térjenek haza.

És persze ennek a válogatottnak a tagja volt Gyárfás is.

Értelemszerűen ment Ő is megvívni a nagynemzetközi lufifújó csatát.

…és a problematikák itt kezdődtek…

Ahogy ilyenkor az lenni szokott, összegyűlt a lufisok válogatottja, és megtervezték az utazást. Hogy minél költséghatékonyabban tudják véghezvinni a külhoni versengést, elsősorban az utazás költségeit próbálták minimalizálni. Fogtak hát egy autót, belepakoltak annyi lufit, amennyit csak kellett, plusz még egy-két bőrönd, neszesszer, miazmás, majd mikor már csak cipőkanállal tudtak az utasok beszállni, akkor mondták azt, hogy televan, jöhet a másik autó is. Így egy autóban négyen tudtak utazni, plusz poggyász – neki is indultak az Osztrákoknak három autóval.

…és az egyikben ott leledzett Gyárfás is…

Az út maga eseménytelen volt egészen a határig. Akkoriban viszont a sógorékhoz nem volt olyan egyszerű átjutni, mint manapság, hogy elég kettesbe visszapakolni a verdát, hogy kicsit véknyabb tempóban átguruljunk külföldiába. Akkoriban Schengen még csak egy luxemburgi város volt, sok más mögöttes tartalommal nem bírt – így hát az országhatáron való átlépés bizony cseppet macerásabb volt. Nomegpersze nem kicsit időigényesebb.

A határ magyar oldalán sok etvasz nem történt. Mikor lufifújóink odaértek, kérésre bemutatták az útlevelüket, majd jött az ilyenkor szokásos és kötelező érvényű szúrósszemmelvaló nézés a fináncok részéről, majd a szokásos és kötelező érvényű kérdések garmada, hogy miazutazáscélja-mitvisznek-mikorjönnekvissza.

Mikor mindezen átjutott mindhárom magyar autó, átgurultak a senkiföldjén, és csakhamar ott álltak az osztrák határrendészet délceg munkatársai előtt.

Nem is lett volna itt sem olyan nagy fennforgás, csakhogy…

…csakhogy!

Éppen abban az időben került megrendezésre Ausztriában valami gényolcas találkozó vagy mi. A lényeg: soknagyember soknagyautóval soknagyországból összegyűlt tárgyalásügyileg. Ami önmagában nem lett volna olyan nagy baj, csakhogy ezen találkozót egynémely ember a világon nagyon nem szerette volna, hogy létrejöjjön, és mindent meg is tett volna annak érdekében, hogy ne jöjjön létre.

Így hát az osztrák határőröknek szigorú parancsba lett adva, hogy sokkal, de sokkal tüzetesebben ellenőrizzék ezen időintervallum alatt az országukba belépőket, különös tekintettel a gyanús egyénekre és/vagy helyzetekre.

Nomármost a lufifújók töknyugodtak voltak. Okés, lufit fújnak, ami olykor-olykor el szokott durranni, de ez egy pillanatnyi ijedtségen kívül sokmindent nem zavar meg a nagykerekvilágban, namegpersze mindenre megvolt az engedélye mindenkinek hatóságügyileg, hogy kivihessék magukkal a saját lufijukat a versenyre. Kéket, pirosat, sárgát, de még zöldet is. Mert rendalalke mindennek. Sokat jártak külföldre versenyezni a lufisok, sok országot megjártak lufijaikkal, pont elég tapasztalásuk volt azügyben, hogy mindig minden rendben legyen a lufik körül, mert különben a gyors ügyintézés helyett igen kényelmetlen helyzetben találhatják magukat, csupán azért, mert nem mindenről van meg a megfelelő igazolás. És miután minden igazolás rendben volt náluk ekkor is, joggal gondolták, hogy max tíz perc, és átjutnak a határon ezen alkalomkor is. Hiszen a gényolc pont nem zavar be egy lufifújó EB küzdelmeibe…

Igenám…. de a három magyar autó egyikében ült egy nem magyar állampolgár is – aki noha tagja volt a lufifújó válogatottnak, az idegenrendészeti szempontokat figyelembe véve nem volt magyar. A szerencsétlen véletlent az meg csak fokozta, hogy az említett nemhazánkfia, Gyárfás, pont az első autóban ült…

Az osztrák határőr annak rendje módja szerint kérte az útleveleket. Nézte, nézegette, majd jött az ilyenkor szokásos és kötelező érvényű szúrósszemmelvaló nézés, majd a szokásos és kötelező érvényű kérdések garmada, hogy miazutazáscélja-mithoznak-mikormennekvissza. Rutinszerű is lett volna mindez, mindaddig, míg Gyárfásunk útlevele nem akadt a kezébe a fináncnak

Nézte, nézegette, és nagyon nem értette hirtelen, hogy mit keres egy magyar autóban három másik magyar mellett egy közelkeletről származó úriember. Szemmel láthatólag indult is be az agytekervénye, hogy ezmostakkorhogyisvan? Magyarországon keresztül akar bejönni Ausztriába egy ilyen egyén? Pont ilyenkor? ….látszott rajta, hogy ez neki több mint gyanús, főleg, hogy pont most van éppen a nagyemberek találkozója…

Nosza, rögvest hívta is a kollégáit, hogy nézzék már meg ezt a helyzetet, és értelmezzék, hogy ezmostakkorhogyisvan.

A magyar lufifújó válogatott meg közben nagyon nem értette, hogy most akkor mi is van. Eddig is volt határelellenőrzés mindig, mikor mentek valahová lufit fújni. De ennyit nem akadékoskodtak még sehol, ráadásul úgy, hogy még szét sem néztek az autókban, még nem is látták a lufik garmadáját – pedig az értetlenkedések nagy része akkor szokott csak megtörténni. Most meg mivan? Elakadnak már az útleveleknél…

A határőrök meg közben közösen kezdtek egyre szúrósabban nézni Gyárfás felé. Hárman közelebb léptek a kocsihoz.

…és itt lett a baj…

Merthogy szegényszerencsétlen Gyárfás különösen be volt oltva egyenruhalátvány ellen, így nagyobb zavarban volt, mint a pockok a nulláslisztben. Hirtelen – mint zavarában mindig – nagyon keresnie kellett a megfelelő magyar szavakat, így hát jobb híján, a legismertebb nemzetközi nyelven, angolul próbálta megmagyarázni, hogy mit is keres most a magyar autóban.

Vesztére…. ugyanis mikor az utazása célját elmondta, már nagyon gyanús lett a lufi. Merugye azzal is lehet nagyokat pukkantgatni, a nagyemberek megugye nagyon ijedősek. De amikor kérdezték a foglalkozását, akkor lett csak igazán baj. Merthogy Gyárfás vegyészmérnök volt egy műanyagipari cégnél. És szegényszerencsétlen, mikor megemlítette, hogy ő biza vegyész, az osztrák határőrök azt egész más aspektusban értelmezték akkor…. és mikor – látván gyanakvásukat – Gyárfás mentve a menthetőt, megtoldotta még azzal a mondatával, hogy nem, nemolyanvegyész, hanem plasztikvegyész…. nos, akkor cseppet szorosabbra húzták magukon az antantszíjat a fináncok.

Hiszen egy közelkeleti származású úriember, aki vegyész, és ráadásul kiejtette azt a szót, hogy plasztik, cseppet gyanúsabb volt annál, mintsem hogy egy laza tisztelgéssel továbbengedjék…

A magyar lufifújók válogatottja soha annyit még nem várt határon azért, hogy egy nemzetközi versenyen indulhasson.

Soha előtte – de még utána sem – nézték át annyira tüzetesen az autóikat, mint akkor.

…és hogy ezért, vagy sem, de Gyárfás sem utazott ezután túl sűrűn a válogatottal külföldre versenyezni…

0 Tovább

Fagy

…van az a mondás, hogy a sötétben minden tehén fekete. Nos, lehet benne igazság.

Tél volt, hó esett, majd jöttek az ünnepek…. mondhatnám, de nemmondom, mert ezt már nemcsak mondta, hanem el is énekelte egy igen híres zenekar jópár évvel ezelőtt.

Mégis: tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek – én meg dolgoztam, mert az jó volt nekem. Álltam a pultban, mint akinek muszáj, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy énbiza úgy állok a pultban, mint akinek nem muszáj.

Odakint szakadt a hó. De annyira, hogy az egész fészbuk tele volt posztolva azzal, hogy esik a hó – pedig december lévén ez szerintem nem akkora fless…. de már bazi öreg vagyok, úgyhogy lehet, hogy ezt én látom rosszul. Mindenesetre nemcsak a klaviatúrahuszárokat villanyozta föl azon az estén a hirtelen jött jópárcentis hó, hanem a kezdő(bb) sofőröket is…

Szóval, állok a pultban, ahogy szoktam. Jön egy hölgy, kabátban-sapkában, és piciny kétségbeeséssel a tekintetében azt mondja nekem:

- Neharagudjon, kölcsön tudna nekem adni egy öngyújtót?

Namondom, ezmarhajó. Ha már egyszer dohányos az ember fia (avagy jelen esetben lánya), akkor miért nem van nála tűzszerszám? Hiszen rákészült a dohányzolódásra: kabát-sapka-sál, menet ki a hideglevegőre, merugye a dohányosok manapság az az igengané fajta, húzzanak ki az épületből, takarodjanak megfagyni…. de jelen esetben – gondoltam magamban – mindenfajta dohányzásra való felkészülés dacára a tűzszerszám az nem lett a kabátba rendszeresítve. Amatőr….

Kábé fél másodperc volt, mire ezt én végiggondoltam magamban, és a következő pillanatban már vettem is elő pantallóm bal zsebiből az öngyújtómat, majd készséggel nyújtottam át a vendégnek.

- Parancsoljon – tettem hozzá udvariasan, ahogy kell.

- Köszönöm – válaszolta a hölgy. – Tudja, befagyott az autóm zárja, és megpróbálom a kulcsot felmelegíteni, hátha ki tudom majd nyitni.

….nabakker. Cseben hagyott messzeföldön híres ítélőképességem.

Csalódva vettem tudomásul, hogy egy mocskos bagósnak néztem szegényszerencsétlent, miközben ő csak a befagyott autójába szeretett volna beszállni.

Hirtelen átéreztem a hölgy problémáját. Hiszen én már több ízben jártam úgy, hogy befagyott a kocsim ajtaja. Illetve nem mind, csak a két első. Így, mikor már köbö harmadjára kellett a hátsó ajtón át beszállnom, majd onnan a vezetőülésbe kínlódni magam, vettem is egy zárolajozó jégoldót. A következő télen már annyi eszem is volt, hogy azt ne a kocsiban tartsam, hanem a kabátzsebemben, mert úgy akkor tényleg van is haszna…

Viszont ekkor értelemszerűen nálam volt a jégoldó! Csaptam is a homlokomra rögvest, hogy nekem mennyi eszem van!

Mondtam is nagy segítőkészen:

- Tessékcsak visszaadni azt az öngyújtót – majd látván a hölgy értetlenkedését, sietve hozzátettem: - Adok helyette inkább egy zárolajozó jégoldót, azzal könnyebb lesz kinyitni az ajtót.

Fogtam is magam, adtam is oda izibe, és megnyugvással töltött el a tudat, hogy ismét megvolt a napi jócselekedetem.

Teszekveszek, csinálom a dolgomat, mikor pár perc múlva megjelenik a hölgy. Arcán fagyott hópihék tömkelege, valamint egy halovány zavart kis mosoly, amit hirtelen nem tudtam mire vélni. Vagy szétfagyott a lelkem a nagy hózáporban, vagy valamit nagyon elcseszett.

Hamarosan kiderült, mindkettő…

- Mondja már meg legyenszíves – mondta nekem kissé szégyenlősen – mennyit kell ebből fújni?

- Hát, nem sokat – válaszoltam. – Bele tetszik fújni a zárba, pár pillanat, és nyílik is az ajtó. Tudom, a héten csináltam én is.

- Hát nem tudom…. – vakarta fejét a hölgy. – Elég sokszor belefújtam, de mégsem nyílt ki az ajtó.

Azzal visszaadta a flakont.

Hát mitnemondjak…. ha nem mondta volna, akkor is tudtam volna, hogy sokat fújt belőle. Ugyanis a majdnem tele lévő dobozban alig valami maradt. Karaj, mondhatom…

- Nem tudna nekem segíteni esetleg? – nézett rám végül esdeklőn, amolyan igazi bociszemekkel.

Hát lehet erre nemet mondani?

…lehet. Ugyanis műszakban voltam, és nemigen lehetett szolgálati helyemet elhagyni. Még ilyen dolgok miatt sem.

Szerencsére még a kérés elhangzása pillanatában mögém lépett főnökömnekem. Hallotta a kérést, és úgy nagyjából tisztában is volt a problematikával.

Rögvest tudta is a megoldást.

- Majd kimegyek én segíteni. Tessékcsakelőremenni, mutassa az autóját – mondta a hölgynek, és mire kettőt pislanthattam volna, ki is siettek a helyiségből.

Kisvártatva visszajött a főnök.

Kisírt szemekkel.

Namondom, most miarepedtherevan…. okés, vanazahideg, hogy könnyezik tőle az ember, de hát Főni kabátban ment ki, és abban is jött vissza. Azisokés, hogy vanazahelyzet, ami megríkatja az embert, de egy zárnyitás azért az annyira nem az. Hátakkormegmivan?!?!

Kezdtem is matekolni magamban, hogy mehetek ki rendet rakni a veszett hidegbe… Gondolatban már kezdtem is feltűrni az ingem ujját, hogy nagyon, de nagyon elláthassam a baját annak, aki így küldi vissza Vezérünket, holott ő pont segíteni ment ki.

Azonban pár pillanat múlva, mikor már tudott beszélni, belekezdett a helyzet ismertetésébe Vezérem.

- Fogom, kimegyek – mondja hüppögve. – Beteszem a zárba a jégoldót, nyomok egy kicsit. Beteszem a kulcsot, tényleg nem nyílik az ajtó.

…ekkor megint kezdte rázni a zokogás.

…és ekkor vettem észre, hogy nem is zokogás az, hanem a visszafogott nyerítés, ami a röhögés helyett ilyen vetületben manifesztálódott.

- Ekkor szólalt meg a hölgy: „Jé, hát ez meg nem is az én autóm!” – folytatta röhögve a góré. – B@szki, az autója ott parkolt azon autó mögött, amit ki akart nyitni! A két gyereke már a hóban fetrengett a röhögéstől! Mikor észrevette a hibát, átsétált az övéhez, és pikk-pakk beszállt, elhajtott! Nem befagyva volt, hanem csak rossz autót akart kinyitni!

…nem röhögtünk nagyot, elhiheted.

…sokat meg pláne nem.

0 Tovább

A skót hármas

…van az úgy, hogy nem úgy van, pedig de…

Nemrégiben hivatalos voltam egy maskarás bálba.

Najó, újrafogalmazom, mer tudom, hogyezt úgysehiszedel

Tehát: nemrégiben hivatalos voltam egy beöltözős-táncolós-kultúrolvasásos házibuliba.

…ezt így már biztos elhiszed…

Szóval: meghíttak, hát énmeg mentem. Meraz úgyillik ugye.

A buli témája roppant bonyolult volt: menjünk, vigyünk magunkkal valamit amit ennénk, de azsebaj, ha annyit viszünk, hogy abból más is enni tudjon, nomegpersze alkalomhoz illően öltsünk magunkra valami jelmezt.

Nakérlekszépen, örültemis, meg nemis.

Merugye ha már batyusbál, akkor oda biza vinni kell valamit, de hát amit én főzök, attól aztán sokmindenkinek nem mozdul meg az ádámcsutkája. Denemisezabaj…. hanemhogy akkor az olvasás akkor az most akkor hogy lesz az? Aztisvinnikell?

De a kedves barátom – aki invitált – aggodalmamat nóperc alatt szétoszlatta: pincében leszünk, tehát ha nem muszáj, ne vigyek semmi olvasnivalót, mert ott annyi van, hogy csak győzzük elolvasni.

Mondanom sem kell, így már lenyugodtam kissé. Olyannyira, hogy elkezdtem ötletelni, hogy minek is öltözzek be.

Jutott nekem eszembe sokminden, de annyi minden, hogy azt elsehiszed. A kovbojt azt hamar elvetettem, merazolyan nagyonelcsépelt. Hasonló sorsra jutott a rendőr, a robinhúd, de még a rambó is – égetem én magam ilyenekkel. A nővérke eszembe se jutott. …de nem akarlak untatni… végül skót harcosnak öltöztem be. Miért-miért…. mittudomén. Akkor ez jó ötletnek tűnt. Ennyi.

Eljött végre a várva várt nap.

Rendeltünk egy taxit, merugye mimással érdemes egy olvasós buliba menni. Szegény sofőr nézett egy vastagot, mikor meglátott a térdigérő kockás szoknyámban, de mikor közöltem vele, hogy én vagyok konormeklód éppen aktuális reinkarnációja, hamar rájött, hogy nem kellene velem vitatkozni…. márcsak azért sem, mert a kezemben lévő kartonpapírból készített kelta másfélkezes kard igencsak alátámasztotta a mondandóm lényegi részét. Az meg pláne, hogy párom meg boszorkánynak maszkírozta magát – szóval tök logikus párosítást alkottunk úgy mi ketten kora szombat este.

Megérkezvén a pincébe igazi sztár lettem. Najó, amúgy sem vagyok az az észrevehetetlen fajta, de akkor egy cseppet népszerűbb voltam a kelleténél. Miért? Mert az első tíz megérkezett vendégből csak a csajomnekem és én voltunk beöltözve. Lúzerek…. mi bezzeg komolyan vettük a meghívást.

Nem is lett volna olyan nagy téma mindez, ha mondjuk otthon a fejembe nyomok egy faja kis bézbózsapkát, és azt mondom, hogy én egy kamionos vagyok, és kész… de férfiember létemre csini kis rakott szoknyában feszíteni egy pincében, azazért elég necces ügynek számított…. gondolhatod, kaptam az ívet rendesen. Ha nincs ott velem párom, akkor talán félre is vittek volna valamit diktálni nekem, ha már így bemelegedtem télvíz idejére… de hát erről a gondolatmenetről hamar lebeszéltem mindenkit, kilátásba helyezve némi pároslábbal történő járomcsontrugdosást.

Mondtam is a gazdának, hogy ha már így megszívatott, hogy csak mi öltöztünk be, akkor talán tölts…. izé…. nyisson már ki legalább egy könyvet, vagy ami mégjobb lenne, egy kis novellát is elolvasnék például, hogy hátha akkor csendesül a haragom irányába.

Parázs vita kerekedett arról, hogy jogosult vagyok-e egyáltalán az ő féltve őrzött novellás köteteire egyáltalán a tekintetemet rávetni, nemhogy belelapozni, merhogy én olyan műveletlen fajta vagyok, nem érteném meg a nehéz nyelvezetet.

Nnnna, itten vettem elő a rég megtanult dzsókerszöveget….

(nem tartozik szorosan a témához, de azért úgy illik – ha már itt vagyunk - , hogy elárulom, hogy ez hogyan is működik nagyonjól:

Kínálják az embert novellával. Namármost köztudomású, hogy akinek házi nyomdában készített novellája van, annak háromféle van: egy a vendégnek, egy a barátnak, egy pedig saját olvasásra. Nyilván a vendégé a legsilányabb, a gazdáé pedig a legjobb. De nyugi: a vendég részére nyomtatott olvasmány is olyan, hogy olyat Te könyvesboltban nemhogy nem veszel, de még hallani se hallottak róla, olyan választékos iromány – namostakkor gondoldel, milyen lehet a tulajé…

Szóval, ilyenkor mindig azt kell mondani, hogy köszönömszépen, nemkérek. Persze, ilyenkor mindig düllednek a szemek, hogy hogyhogynemkérsz, tepedig mondod, hogy azért nem, mert egyrészt nagyon ritkán szoktál novellát olvasni, másrészt pedig éppen az előbb említett ok miatt, megválogatod mit olvasol el.

Nnnna, ilyenkor a gazda szeme egy cseppet megrebben, nagyon nem vidáman. Hiszen minden gazda szent meggyőződése, hogy az ő novellája a legeslegjobb a világon. Gyorsan bele is lapoztat tégedet az egyikbe, majd árgus szemekkel figyeli, hogy mi a szitu. …tepedig elolvasod szépen. Látod, érzed, hogy ezbiza hiába a „vendég” kategória, ezbizony nagyon ottvan…. de pókerarcal azt mondod, hogy "köszönöm". Ennyi. "Köszönöm". Semmi mást.

Namármost, ilyenkor a gazduramat a gutaütés kezdi el kerülgetni. Merolyanosztmánincs, hogy csak annyi, hogy "köszönöm"…. ééééés mintha ezt tanítanák valahol, ilyenkor minden egyes gazda eltűnik egy kicsi ajtó mögött, hogy kisvártatva előjöjjön egy másik novellával. Elolvasod azt is, majd annyit mondasz, hogy "egész jó". Ennyit. "Egész jó". De csak ennyit.

Nnnna, itt már nem gutaütés van fennforgásban a vendéglátó részéről, hanem valami olyan agybaj, aminek a nevét még a legképzettebb ideggyógyász is csak a lexikonban találja meg. Ilyenkor – és tényleg szent meggyőződésem, hogy ezt tényleg tanítják a gazdaképzőben – a gazda kevésbé barátságosan karon ragad tégedet, és bevisz az előzőleg említett kis ajtó mögé. Ott aztán elámulnál – de persze csakazértse ámulsz el – annyi novellakötet van porosodva a könyvespolcokon, hogy elsehiszed hirtelen. De te csak állsz ott, max annyit nyögsz ki flegmán, hogy „aha”. Mintegy kegyelemdöfésként, hogy „aha”. Erre a gazda odamegy a polc legvégéhez, és leghátulról leemel egy novelláskötetet, leporolja, és közösen olvastok belőle pár sort. Az első oldal után te csak annyit mondasz, hogy "jóez, csak nemértem redesen a mondanivalóját", erre persze elolvastatnak veled még egy oldalt, mire te azt mondod, hogy "háááát, mintha érteném", és uppsz, máris kapod a harmadik oldalt elolvasásra. De itt már vigyázz: erre már azt KELL mondani, hogy "értem a lényegét" az olvasmánynak, lejött a mondanivaló, és szépen elregélsz róla egy rövid esszét. Merha nemígyteszel, akkor biza ott vágnak tartón szívlapáttal, és sohatöbbet nem kerülsz elő. Deha elrebesz egy rövid értekezést a novelláról, akkor biza teleszel a legnagyobb haver, az űbermencs…)

Naszóval, megejtettem én a dzsókert.

Olvastunk is pár fejezetet bent a kishelyiségben, csak mi ketten a gazdával.

…és mire kijöttünk, akkor már voltunk egy páran, százötvenhárman…

Merhogy észre se vettük a nagy értekezésben, hogy közben megérkezett a meghívottak többi része is…. és kábé a fele komoly jelmezben ráadásul!

Ami önmagában még nem is lett volna olyan nagy baj: csakhogy mi a házigazdával akkora olyan műveltek lettünk, hogy fejből el tudtuk volna szavalni a háború és békét. Akár még oroszul is.

Ráadásul akkor már szólt a zene is… nekem meg köztudottan a bugi hamar belemegy a lábamba…

Hagyneragozzam…. táncoltunk. …többek közt. De tényleg.

…és ekkor történt meg…

Ropom nagyban, de úgy, hogy szegény fredeszter ilyenkor elpirul a sírjában, merhogyő csórikám ilyeneket sosenem tudott. Najó, énse, csak akkor, ha már művelt vagyok. De akkor nagyon. De nagyon.

Szóval, ment a dajdaj mega haccacáré.

Egyszercsak tácpartnerem ekezdi gombolni kifelé az ingemet….

…uuuuuhhhhh….

Alapvetően nem lepődtem volna meg ezen tényen olyan nagyon, csakhát történetesen az akkori táncpartnerem éppen a házigazda felesége volt – ha jól emlékszem valami kovbojnak vagy minek öltözve. Így aztán kicsit pikánsnak éreztem a dolgot…

Merugye köztudott, hogy messzeföldön híres korpusszal rendelkezem minden egyes hétköznap délelőtt, ami szombat estére azért meglehetősen hatványozottabbá válik. Elég gyakran megesik, hogy meg akarják közelebbről is tekinteni, hogy mit rejt az éppen általam viselt verszaccsepolló…. dehogy vendégségben maga a gazdáné mozduljon rám, nnnna, olyan még nem nagyon volt – legalábbis úgy nem, hogy maga a gazda is elérhető kartávolságban van tőlem. Énmegmár futottam éppen eleget életemben muszájból, úgyhogy vallom azt, hogy ha nem muszáj, fusson az, akinek nagyonfontos.

Szóval, tekergetem ott nagyban a deréktájamat, közben meg huncut mosollyal a szája szegletében a vendéglátónk oldalbordája nem nagyon titkolt célzattal szerette volna megtekinteni az én bordáimat rejtő fényes bőrömet. Első gondolatom az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a gazduram észreveszi, hogy ki vett észre engemet – második gondolatom meg az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a csajomnekem észreveszi, hogy valaki más is észre vett engemet. Nagyobb dilemma volt ez, mint hittem…

Hanem aztán éreztem, hogy a hátam mögül elibém nyúl két kecses kis kacsó, és segédkezik az ingem kigombolásánál. Kissé meglepődve sandítottam hátra, hogy ugyan kinél vagyok még ilyen népszerű, és meglepve tapasztaltam, hogy a saját magam alá rendszeresített, boszorkánynak öltözött kicsi páromé a két kicsi segítő kacsó….

…aztarohadtmocskos…

Nnnnna, jöttem is olyan zavarba legalább másfél másodpercre, mint még tán soha.

Gondolhatod: elölről is vetkeztetnek, meg hátulról is vetkeztetnek. Temeg állsz középen, és azt hiszed, hogy egyszerre van karácsony-szülinap-búcsú…. uhhhh, netuddmeg.

Még a Kisherceg is elkezdett ébredezni a szoknyám alatt, holott ő már ilyenidőtájt pontosan tudja, hogy műveltségem egyre növekvő mértékével egyre nagyobb eséllyel fogja átaludni az éjszakát. De most érezte - mit érezte! Tudta! - , hogy ittaztán melólesz, de nemisakármilyen!

Volt szerencsére még annyi eszem, hogy felmértem körben a terepet: jobbra ajtó, pontjó, idelehetmajd behúzódni szépen észrevétlenül. Ésmilyenkosvagyok! Milyen jó jelmezt is választottam! Hiszen a skótszoknyának hála nem kell sokat matekolni, hogy hogyan gyürkőzzek majd neki a melóhoz: egyszerűen fellibbentem, és kész. Visszafelé meg még magyarázkodni sem kell, ha netán nyitva maradna a karámajtó, mikor kijövök a sufniból – hiszen a kockás rakottszoknyán nemvan semmilyen ajtó sem. Faja…

Nézelődtem tovább – hiszen a naviszélsznél megtanultam, hogy ahol bent vagyok, mindig tudjam, hogy megyek ki. Balra is ajtó – rémlett, hogy ott jöttem be. Erre akkor olyan 60-40 arányban mertem volna fogadást kötni, de hát azért az is több, mint a semmi. Bizakodtam annak ellenére, hogy ha a rossz ajtón próbálok kifelé menni - azaz pont a novellákat rejtő helyiség felé veszem az irányt - akkor nagyobb bajban leszek mint Laurapálmer a Tvinpíkszben. Viszont akkor és úgy az ajtók között sok különbséget nem tudtam tenni. De a legnagyobb gondot inkább az jelentette volna, ha a házigazda kiszúrja, mi történik.

Forgattam is fejem, mint akinek muszáj. Közben meg persze az egyik kezemmel magam mögé nyúltam, és közelebb húztam magamhoz kedvesemet, míg másik kezemmel újsütetű rajongómat húztam közelebb magamhoz frontálisan. Akkor már az ingem nemhogy rajtam, de még a környékemen sem volt. Ott tekeregtünk hármasban, és meg szimultán próbáltam élvezni ezt a sohavisszanemtérő alkalmat, és közben rálelni a tömegben a házigazdára. Pusztán csak kíváncsiságból persze.

Hamar egymásra is talált a tekintetünk…

Miközben gondolatban már számos pozitúrát kitaláltam így hármasban, azért legbelül cseppet fáztam attól, hogy ha a gazduram kiszúrja, hogy ki szúrt ki engemet, akkor biza én a pinceajtó fölé leszek kiszúrva vasvellával. De nagyonhirtelen.

Viszont én – gondolom ez azért érthető – kevesebbért is vittem már vásárra a bőrömet. Hiszen a majdani memoáromban marha jól fog az mutatni, hogy mi is történt abban a bizonyos pincében, éshogy kivel, éshogy kikkel, meghátúgy egyáltalán: ééééérdekli a balbokámat, hogy mi lesz, de ezt, eeeezt, akkor se nem hagyom abba, ha nagyonmuszáj lesz….

Miközben járt az agyam, a két csajszi elég rendesen tekergett. Egy előttem, egy megettem…. uhhh…. még most is beleborzongok…. én ott középen, és tekergek én is velük. Ekkor kezdtem érteni az addig kevésbé értett jelmezválasztását kedvesemnek… boszorkány, de a javából! 

…és egyszercsak összetalálkozott a tekintetem a gazdáéval…

Namostgondolom valami nagyon brutál dologra vársz….

Hát akkor ne várjál hiába.

Tényleg nagyon brutál dolog történt.

Ugyanis gazduramat is vetkőztették már ketten. Őt is ugyanúgy: egyelőtte, egymögötte. Ő is ugyanúgy vonaglott középen, mint én.

Rámnézett…. és arcán a világ legőszintébb vigyorával, amolyan nonverbále közölte velem, hogy mindenokés, királyabuli, nyomjukahogybírjuk….

Nnnna, én meg ebből akkor ott annyit értettem, mint most te. Úgy nagyjából semmit.

Miiiiivaaaaaaan?!?!?!

Itt tekergetem (egyenlőre) félmeztelenül a gazda nejét, hátulról hozzám simulva életem virágoskertjének egyetlen nyíló rózsaimbójával, miközben ő is két gáré között tekereg félmeztelenül…. erre nemhogy hozzám vágna egy raklapnyi féltéglát, vagy legalább egy baltanyelet, neeeeem, ez még visszainteget, hogy minden okés, nyugavér, csigalom, menjen a buláj…. hát komolyan mondom, voltam olyan tanácstalan, mint még sohanem….

Nade nemvéletlenül éltem én túl már oly sok mindent eddig életemben! Nemhiába van nekem messzeföldön híres problémamegoldó képességem! Nehogymá ebből a helyzetből ne kerüljek ki győztesen! Főleg úgy, hogy vesztenivalóm se nagyon van….

…hiszen ebből a szituból max két ember rángathat ki belemnél fogva: az egyik a páromde ő történetesen elég vastagon benne volt abban a halmazban, amire éppen az apetitusomat pont ő hozta meg. A másik a másik párom párjade ő meg történetesen pont most adott zöld jelzést a továbbhaladásra. Úgyogy minden úgyjó, ahogyvan…

Viszont azért kezdtem ebben a helyzetben cseppet alulművelődni. Ahogy tisztult ki a tudatom, jöttem rá, hogy ácsi, hé, ebből még azért nagy gebasz is lehet…. merugye mivanakkor, ha azért lett minden engedélyezve a házigazdáék részérről, merhogy valami gruppenizébe akarnak engemet belerángatni? Mivan olyankor, ha nemcsak harmadmagammal, hanem attól sokkal többedmagammal kell eltűnnöm azon bizonyos ajtó mögött?

Okés, korán megtanultam én, hogy a gruppennél egy dologra kell nagyon vigyázni: nehogy kimaradjon belőle az ember. Deazért én a lúdbőrös stanyeszlit kizárólag egy perspektívából szeretem tekintgetni – történetesen maradnék én csak az indulási oldalon. És ezen tényen nem áll szándékomban változtatni. De hát azért csak van az az áldozat, amiért….. de nincs…. de van…. de nincs… zakatoltak a gondolataim, elhiheted. 

A döntő érv végül megszületett bennem: miután láttam vendéglátónkat mind a három dimenziójában félmeztelenül, csatakosra izzadva táncolni, úgy döntöttem, hogy nincsazazisten, hogy én vele együtt bármit is csináljaklegyen mellettünk bárakakárhány bárakármilyen kiscsücsörikisgáré, akkorsenem. De még akkorse, ha erre pont a csajomnekem adott nekem engedélyt.

Fogtam hát magam, kihámoztam a két hölgyike közül a felsőtestem, majd közöltem, hogy köszönömszépen, nagyonjólérzemmagm, deén szerinteménmost kimegyek rágyújtani

A két csaj egyszerre nézett egymásra nagykerekszemekkel…. okés, akkor valahol megértettem őket, merthátúgy szerintem elég ritka lehet, hogy egy férfi nemet mond egy ilyen hármas felállásra.

De csak egy pillanatig néztek egymásra – majd szinte egyszerre nyúltak felém, és rángattak vissza maguk közé. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt csajomnekem:

- Dehogymésztesehová ilyen csatakizzadtan. Megfázol, hülyegyerek. A vizes inget is azért vettük le rólatok, hogy nehogy tüdőgyuszi legyen a vége…

Ekkor néztem igazán szanaszerteszéjjel…

Ekkor vettem észre, hogy nemcsak én, mega házigazda, hanem minden férfi le van vetkőztetve derékig….

Hát mitnemondjak….. Jerikó falai nem omlottak össze olyan robajjal, mint ahogy bennem dőlt össze egy egész világ.

Nemazért vetkőztettek ezek engemet, mert…. hanem azért, mert…. azért, hogy meg ne fázzak.

És a többieket is azért vetkőztették, hogy meg ne fázzanak az átizzadott ingükben….

…hát ennyit a skót hármasról.

...és ekkor kezdtünk el igazán csak olvasni...

7 Tovább

Tökömnekem

Faragtam én egy faja kis tököt a napokban. Olyan igazi tökfejet.
Miért? Hát, csak azért….

Helóvén ide vagy oda, pont nem érdekel. Faragtam egy tököt, és kész. Ennyi.

Erre mit ád a sok istenbarma?

Nekemáll, hogy nemvagyok Magyar.

…nokéremtisztelettel…

Szerintem pedig igenis Magyar vagyok még attól, hogy faragok egy tökfejet. Nem pont azért faragtam, mert a mi kultúránkban megszokott és elfogadott Mindenszenteket és/vagy Halottak Napját így ünneplem, hanem azért, mert tetszik ez a móka, egész jól elvagyok ezzel a tökfaragással. És kész. És ennyi.

Közismert, hogy én aztán nem nagyon vagyok a jenkibiznisz legnagyobb rajongója. Pont nem érdekel a másokra erőszakolt ilyenolyan termék, a sok műmájer faxságuk meg pláne nem. Nekem ááámerika az annyit jelent, hogy jó messze van, és baromi sokat kellene hozzá úsznom, ha át akarnék hozzájuk jutni.

Ugyanakkor ami jó, az jó. És ha jó, akkor pont nem érdekel, hogy az muszka, jenki, kelta, germán, porosz, jugó, kínai, vagy bárakármi. Ha jó, akkor jó – ha nem, akkor meg nem. Szerintem ez ilyen egyszerű.

…vegyük sorra, úgyakorrekt…

Az amcsi filmekért azért nagyon oda meg vissza tudok lenni… a vígjátékok a kedvenceim. Illetve nagyon nem vagyok homár, de egynémely hasonmásom filmjeit nagyon tudom csipázni, mertpéldául szerintem ez a Dzsézöngyerek egész jól ugrabugrál a képernyőn. Demielőttmég így a monitoron keresztül leköpnél, szeretem én a honi fimeket is, csakhátabból ugye sokkal kevesebb van. De az is igaz, ha van, akkor az mindent visz: pölö az Üvegtigrincs vagya Valamiamerika…. ez a kettő nekem már-már eposz, nem is film. Egyszóval: nekem nagyon bejön nagyon sok amcsi film. Ennyi.

Vagy például a bézbózsapka. Az is nagyon tetszik nekem, és pont nem érdekel, hogy ez most ááámerikai vagy ógermán. És hidd elnekem, a bézbózhoz annyit értek, mint a paksi atomerőmű működési elvéhez – de tán még annyit sem. Egyszerűen: tetszik ez a fajta fejfedő. Ennyi.

Szoktam nyilazgatni jobbrabalra, de inkább előrefelé, holott tudom, hogy a magyarok hátra nyilaztak… és mit ád Isten, a nyilam is amcsi modell. Miért? Hát azért, mert szerintem ez a márka a legjobb. Ennyi.

…szóval ezek szerint én nem is vagyok Magyar, hanem egy velejéig romlott amcsib.zi…

Faragom a tökömet, fejembe nyomom a bézbózsapkám, kezembe veszem az amcsi nyilamat, és éneklem a bortubívájdot… és már nem is vagyok nemhogy Magyar, de még Hun sem. Avar meg pláne nem. Gepida meg aztán végképp nem.

Töredelmesen vallom meg, jobban megnézem a legingszeket a csajokon, mint a rakottszoknyát. Persze, tetszik nekem a fodrosszoknya is, de hát egy igazi kis szűk naci, azazért jobban megérinti a romantikus énemet. Röstellem is, de nagyon.

Sőt, hosszú szárú bőrcsizmát sem vagyok hajlandó felvenni. Jobb nekem a szintén valamilyenküldöldről származó túrabakancs. Sőt, szerintem a bricsesz is nagyon hülyén nézne ki rajtam, inkább hordok farmert, és pont nem érdekel, hogy a farmert ki-mikor-miért találta ki. Nekem ez tetszik, és kész. De szerintem egy kolumbiai bakancstól vagy egy lévisz pantallótól még nem leszek ááámerikai csávó.

Nos…

Úgy vélem, igencsak kevés ember rendelkezik hiteles forrásból származó, papírra vetett családfával. Mondjuk nekem megvan, egészen a Dédszüleimig. És bizton mondhatom, eddig a pontig mind Magyarok voltak az őseim.

…de a lényeg: nem vagyok Magyar?

Ki/kik szerint is?

A sok kis nyikhajjal ellentétben ÉN szolgáltam a hazámat. Tudom, nem húsz évig, hanem csak egyig – bocsesz, ennyire hívtak be anno, nem tehetek róla. Se többet, se kevesebbet nem tudtam szolgálni – de szolgáltam, és ez a lényeg. Azért szintén énkérekelnézést, hogy nem repültek a lövedékek sivítva a fülem mellett, dehát én ekkor születtem, ebbe a békés világba – nem adatott meg (szerencsére) a valós frontvonal. De a lényeg: ne lennék Magyar?

De mondok cifrábbat is, ha már a külsőségben megnyilvánuló materializmus is lényeges infó (aztarohadt, eztdeszépen fogalmaztam meg): a sok műmájer űberszittya pannonmacsóval ellentétben ÉN megülöm szőrén a lovat. Tudom, mert tettem nemegyszer, és remélem, teszem is még sokszor. Sőt, anno a saját lovamat én magam törtem be csikókorában. Úgyhogy szerintem azokkal ellentétben, akik azért veszik meg a karikásostort a hidivásárban, merazolyan nagyonmagyar, azért járnak cocókázni a divatos istállókba, mert az olyan trendi életérzés, és akkor egy cseppet jobban Magyar vagyok.

Kereszténynek keresztény vagyok, noha az igazat megvallva templomba igen ritkán járok. Persze, mehetnék gyakrabban is, de hát ez van – nem megyek gyakrabban. Viszont nem megyek divatból sem. Holott tudom, hogy egyeseknek mekkora fless csakazértis ottlenni karácsonykor az éjféli misén, úgy, hogy egész évben azt se nem tudja egyiksem, hogy melyik utcában is van a templom. De azt se nagyon értem meg, mikor lovagunk elveszi nőül élete virágoskertjének egyetlen nyíló rózsabimbóját, nagy csinnadrattával vonul a helyileg illetékes legeslegnagyobb templomba, csakazért, mert az a divat – egyébként meg pont nem érdekli sosenem a vallás. És persze ettől sem érzem magam kevésbé Magyarnak.

Szétnézve az utcán, ritkán látom, hogy valaki lovaskocsival közlekedik, télvíz idején subába burkolódzik, vagy kucsmát húz a fejére…. ehelyett van a sok divatcucc, és hiddelnekem, megse fordul a fejemben, hogy ezek nem magyarok…

Az ember márcsak ilyen: átvesz, vagy fölvesz olyan szokásokat más népektől, melyek által kényelmesebb vagy élhetőbb az élet.

….

Szóval: faragtam egy tököt.

Szerintem jó lett, szép lett.

De mindegy is, mert a sorsa úgyis az lesz, mint a tavalyinak: ott fog megrohadni az erkélyen, és belepik a muslincák. Utána meg dobom belefele a kukába, mert olyan büdös, mint a dög.

Nem vagyok ezért Magyar? …pedig szerintem de.

…hidd el, nem azért faragtam, mert nekem ez jobban fekszik, mint a gyertyaégetés a temetőben. Azért faragtam, mert szerintem ezt egy tök jó buli. Elvagyok vele egy fél délután, összegányázom vele a fél konyhát, a kezem is háromszor vágom el mire kész vagyok, de akkor is: tök jó buli az ilyen.

Megyek én gyertyát is égetni… bár vallom, hogy mocskosgané ember az, kinek csak ilyenkor jutnak eszébe az eltávozott szerettei, amikor a naptár azt diktálja, hogy menni kell a temetőbe.

…de megyek, és égetek gyertyát – méghozzá meggyőződésből. Úgy, hogy otthon vár a tököm.

Szóval, tök jó lett a tökömnekem így október végére.

Olyannyira, hogy faragok majd egyet jövőre is.

Megtán még azután is, mert mint mondtam, ez jó buli.

…és hidd el: ettől nem érzem magam kevésbé Magyarnak…

 

3 Tovább

Mesterséges inteligencica

…merugye némelyik ló mindegyik egyforma…

Mozi, multiplex – sokjófilm, teltház. Sorbanállás, kígyózva, ahogy kell.

Merugye nemlehet mindig a könyvtárba menni, kell néha másféle kultúra is az agynak.

Állunk ott spanommal nagy vidáman, emlegetve a kis pénztáros csücsörikigádzsik nemesebbik felét, hogy hogy a .csába nem tudnak egy cseppet jobban haladni. Jobb esetben akkor sem kerülünk idejében sorra eben a kiszolgálási ütemben, mikor a tervezett megtekintenivaló film elkezdődik.

De hát így van ez mindig, valszeg még egy darabig így is marad. Sorbannállás, csigalassúság.

Készülünk is rá rendesen minden alkalommal.

Kóla már a kézben, hogy azért szomjan ne haljunk a nagy várakozásban, a pupillánkat meg nem a végtelenre fókuszáljuk, hanem az előttünk álló népek garmadájára.

…éspersze van is látnivaló mindig is…

A sok műmájer agyongyúrt csávó mellett minduntalan ott domborít egy ciccccababa, és mi ezeket ilyenkor jobb híján jól megszakértjük – szigorúan csak azért, hogy ne unatkozzunk.

Pedig hamar eljön az idő, hogy rájuk ununk…. mert mindegyik cicus egy a százezer közül. Lassan már tényleg nem érdemes rájuk vetni egyetlen pillantást sem.

Trendi kis rucika, aligvalami rajtuk. Pirinyó kistáska, amibe még egy igenminiatűr zsebkutya sem férne bele. Okosteló, szigorúan ájfon, más nem is lehetne. Hakell-hanem, szelfi ezerfelé, utána meg a pöttyögés az instára vagy a fészre. Bodorséró, aztsenemtudni, hogy mi az eredeti hajszíne, szemöldök óne, a borotvált homlokukra filccel rajzolt széles ív. Vakolat annyi a fején, hogy megmosdva még az anyja sem ismerné meg. Az elkapott szófoszlányok alapján eszük annyi, mint egy marék molylepkének, nekik még a szimbóleum is a riviréria, bömösön kívül maszkimum egy mergába hajlandóak belecsüccsenni – kérdés, hogy a sofőr mennyi fuksszal bír. Szóval, mindegyik egy a százezerből. Ahogy mondják: némelyik mind egyforma. Mi is csak annyit nézünk meg rajtuk, hogy melyiknek jobb a farosszériája…

Viszont most volt rajtuk kívül egy igazi látni- és hallanivaló is…

Nem sokkal előttünk állt az illető, aki hamarást szemet szúrt nekünk. De még hogy állt! Mint egy megelevenedett gránitszobor…

Hamar nem lehetett nem észrevenni. Hirtelen ránézésre semmi exra, csak úgy van. Viszont nem tudod róla levenni a szemed… hidd el, nem. Mer én se nem tudtam…

Semmi mesterkélt izémizé, maga a megtestesült valóság. Semmi kivagyiság, mégis, tudod, hogy ez nem egy sziszamisza, hanem egy makka, de a javából. Kapott is szemmelverést eleget mindenfelől… itt biza nem volt igaz a mondás, hogy némelyik mind egyforma. Ez nemvolt egyforma, de nagyonnem…

Mondom, csak úgy állt ott, és volt. Nem magában, hanem barátnővel – de az úgy eltörpült mellette, hogy szinte észre sem vettük, pedig az is verte a kilencésfelet a tízes skálán. Igazi tájidegen lények voltak ott mindketten a sok műcsaj mellett.

…na és a hangja…. az az igazi búgó, mély, választékos stílusú…. aki még egy kombinált békávéjegyet is úgy tud kérni, hogy ellenőr legyen a talpán, aki ellenőrzés után széttépi neki.

Nem messze állt, úgyhogy akarva-akaratlanul hallottuk, mit beszél a telefonon.

Élmény volt….

- Igen, igen, már itt vagyunk – búgta bele a telóba. – Persze, sokan vannak. De kivárjuk.

Az a hang…. hát, lettem volna a vonal végén, mit nem mondjak. Vagy lettem volna telefon, úgysem az almás fajta volt a kezében.

- Tudod, hogy nem szeretem az akciófilmeket – mondja tovább mosolyogva. – Inkább ezt a kosztümös filmet nézzük meg. Ehhez jobban van most apetitusom.

Drááááágakenyér…. apetitus…. kosztümös film….

Egyből levettük, hogy itt bizony nagy a kontraszt. Nem divatspiné, ez lejött elsőre. A szava, a hangja, a mozdulatai arra engedtek következtetni, hogy ez bizony egy igazi puma, a vadabb fajtából. Tudja, mit akar, és még esze is van. A divatfilmek helyett inkább néz egy történelmi jellegű műsort, így is pallérozva elméjét.

…lassan kezdtünk magunk alá csokizni…

Néztük is sebesen, hogy melyik filmre is kéne nekünk bemenni, csakhogy a közelében maradhassunk.

A kínálat nem volt túl nagy, a halmaz kezdett szűkülni. Autósborulós, csihipuhikarate, meg az új lovas film… hát, csak az utóbbi lehet, amire kívánást érzett őnacccsága. Hamarást el is döntöttük, hogy nekünk is azt kell megtekinteni.

…de csakhamar rá kellett döbbennünk, hogy ez a makka is csak olyan, mint a többi szisza ott a sorban. Csak ennek a lubárénál cseppet jobb volt a külcsín, de a belső az ugyanaz maradt…. nóperc alatt rájöttünk, hogy ez is csak egy olyan, mint a többi százezer. Csak kicsit másként néz ki… de attól még beletuszkolódott a némelyik mind egyforma kategóriába…

…mert (köbö másik húsz emberrel egyetemben) hallottuk a telefonbeszélgetés végét is…

- Igen, igen, az a magyar lovas film az, a Kincsem – igazolta vissza gondolatmenetünket a telefonba. – Nem, nemtudom pontosan miről szól. Annyit tudok csak, hogy az Óverdóz a főszereplő..

…aztarohadtmocskosrohadtbüdösmocskosrohadt….

Röpke másodpercekig tartottuk magunkban a röhögést… de végül nem bírtuk tovább.

Könnyezve, taknyunk-nyálunk összefolyatva visítottunk, majd végül kiálltunk a sorból.

Azaddig okés, hogy ló mindkettő, azisokés, hogy magyar a vonatkozás, dehát a kettő között van jópár év… éshamég ez sem lenne gyanús, galambom, hát más a nevük is! Az egyik Kincsem, a másik Overdose!!!

Szóval, tényleg van olyan, hogy mesterséges intelligencia. A saját szememmel hallottam…

…és persze végül mozi helyett megintcsak egy könyvtárban kötöttünk ki…

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések