A világ legnehezebb munkája

Ma reggelre teljesen bezsongott a fejem. Még a szokásosnál is jobban. Ez a vasárnaposdi nagyon divatba jött manapság.

Egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó, hogy megint nyitva lesz minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett vásárolni vasárnap. Tiszta gáz, hogy nem lehetett plazmatévét venni, meg soppingoltatni az éppen aktuális plázacicáinkat.

Mindemellett egyebet sem hallok, mint azt, hogy milyen jó volt, hogy zárva volt minden vasárnap. Merthogy eddig mekkora szívás volt, hogy nem lehetett a családdal vasárnap a dolgozó, tiszta gáz, hogy most már nem lehet fagyizni menni, meg kirándulni.

Persze, elgondolkodtam én, hogyne gondolkodtam volna. Elvégre ezért van nekem eszemnekem. Hogy gondolkodjak.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy végül is mindenkinek igaza van itten, és mégsincs senkinek sem igaza itten.

Mert ugye a világ legnehezebb munkájáról beszélünk! Ahol dolgozni kell, meg a sok barmot elviselni! Napersze…. rákontráz erre boldog-boldogtalan, hiszen mindenki tud legalább két olyan szakmát mondani, ami a világon a legnehezebb, és a legnagyobb szívás.

Fogtam hát magam, süttettem a Kedvesédesanyámmal hamubasült bogácsát, fogtam a kedvenc vasár- és ünnepnapi túrabotomat, és elindultam megkeresni a világ legnehezebb munkáját. Nagy túrára készültem, hiszen talán még a város végéig is el kell nekem menni, hogy kerek egészben láthassam a mindenféle munkákat, és el tudjam dönteni, melyik is a legnehezebb!

Először is tankoltam egy cseppet a kocsibamer üzemanyag nélkül az sem mozdul egy tapodtat se manapság. Beállok a kúthoz, tankolok, megyek be fizetni. Állok a sorban, várom a soromat. Előttem népek, mindenfélék. Azegyik tankolt, de kártyával fizetne, nemkérszámlát, amásik nemtankolt, de kávét kér, a harmadik benzint tankolt a dízelbe, kéne valamit csinálni de rohadtgyorsan, a következőnek levegő kéne a kerékbe, a maradék meg duhajkodik hátulról, hogy deménemhaladasor gyorsabban, mehogy miértilyenszerencsétlen az eladó. Egy lány a pultban, egy csávó odakint, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket kerékkulccsal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Enni is kell valamit, merthát a bogácsa csak nem tart örökkémentem hát befelé a sarki kisboltba is zsömléért. Totyogó nénike, mackónadrágos alkesz, babakocsis anyuka, ecsetfejű divatgyerek van a pénztárnál. Az egyiknek az nem tetszik, hogy nem lehet kártyával fizetni, a másiknak nagyon nyakába fúj a légkondi, a harmadiknak nagyon melege van. A kért tízdeka parizer miért lett tizenegyésfél, a kilóskenyér miért nincs szeletelve, a tejfölből miért csak ötféle van – csak kevés panasz a sok közül. Két eladó, egy pénztáros, feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a csabaikolbásszal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Kéne némi zöldség is, merthát reformtáplálkozásügyileg mostanában vagyok felszállóágonirány hát a zöldséges. Kevés póréhagyma, némi krumpli, marék hónaposretek, elégez az útra. A népek itt is ugyanazok: kinek az a baja, hogy márciusban nincs dinnye, kinek az, hogy miért nincs már ananász, a másik azon panaszkodik, hogy az emmes tojás miért olyan kicsi, meg egyébként is, a cukkíni biztos azért akciós, mert már le van járva a szavatossága. Az egyszem eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kígyóuborkával, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Mi lesz, ha megvágom magam útközben? Be kéne kötni a sebet akkor… irány hát a gyógyszertár. Mi van bent? Ugyanaz, mint eddig máshol is. Egy kiscsaj a pultnál értetlenkedik, hogy aztkéri, ami a tévében volt, de a nevére nem emlékszik, egy csávó nemérti meg, hogy a mittudoménmit csak receptre lehet, egy manusznak meg fel kellene olvasni a betegtájékoztatót. Három hölgy a pult mögött, minden feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy levél kalmopirinnel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Álmosan nem tudok vezetni - irány hát egy kávézó. Jó lesz kicsit lehuppanni, felpörögni. Kávétkérek, kétcukorral, tejnélkül, kevéshabbal. Asztalnál társaság, jópofák, megyaduma. Hogyapultost hogyésmikormennyiszer, vizetkérnek  kétbubisat. Mások fizetnének, csettingetnek, integetnek. Sok szót hallok, de kettőt nem: legyenszíves-kéremszépen. A felszolgálón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a kávédarálóval, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Már majdnem útra keltem, mikor eszembe jutott: van egykét sárgacsekk, csakbekénefizetni, kitudja mikor érek haza - irány a posta. Sorbanállás, már meg sem lepődök. Bácsinak bélyeg kéne, de az nincs ennél a pultnál. Nénikek boríték, az sincs itt, máshol kell várni. Egy suhanc csomagért jött, azismásikpult, lassan rájövök, olvasni sem tudnak a népek, pedig a sorszámkiadó autómata még számomra is egyértelműen írja ki: levélfeladás egyesgomb, befizetések kettesgomb. Postásnénin feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket a telefonkönyvel, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

Jut eszembe, cigi is kéne nekem, mert még a rövid utat sem bírom dohány nélkül, nemhogy a hosszút. – irány a trafikba be, veszem a szokásost. Csávó jön, bűzlik, mint a dög, kéri az ürgét. Eladó mondja, megneigyaidebent, de az csak felbontja. Fiatal bejön, kérik a flekót, az nem adja, de istenuccse megvanmárőtizenkilencis. Az ajtót csukjabe legyenszíves, minden másodiknak el kell mondani, közben meg kapja az ívet visszafelé, hogy gyere, csukdbete. Az eladón feszül az egyenruha, feszül a tekintet, de mosoly az megvan kötelező jelleggel, mert hát ez a munka. Gondoltam is magamban, vágnám én úgy hátba a kötekedőket egy hamutállal, hogy arról koldulnának! De hát nem lehet, első a kuncsaft. Könnyen lehet, hogy ez a legnehezebb munka a világon…

….nnna, és ekkor döntöttem úgy, hogy nem megyek én sehova se….

Minek?!

Még el sem indultam, nemhogy a város végére nem értem el, de még a kerület határát sem láttam rendesen – mégis láttam a világ legnehezebb munkáit, ahol mindenki dolgozik napra és évszakra való tekintet nélkül. Mosolyogva, mint akinek jókedve van…

Megvan mindenkinek a maga zöld gyepe, és mindenkinek jobban tetszik a szomszéd keresztje.

…így is van ez rendjén…

2 Tovább

Alternatív locsolás

…lehet-e maradandó élmény a locsolkodás? Szerintem igen…

Gyermekkoromban mindig nagyon vártam, hogy mehessek locsolkodni. Tanultam a verseket előtte ezerrel, hogy majd minél több kápét kapjak. Najó, volt olyan hely, ahol csak tojást és/vagy csokinyulat kaptam, de azokat a helyeket jól megjegyeztem, és nem mentem oda a következő évben.

Felserdülvén azért annyira már nem volt buli a húsvét, mert azok a lányok, akiket gyerekként megöntöttem, felnőttek, és már nem igényelték annyira a locsolóverseimet. Meg úgy engemet se nagyon… Pedig nekem akkor még nagyobb szükségem lett volna némi plusz tőkeinjekcióra az épp aktuális projektjeim megvalósítására. Nade így jártam: hiába tanultam én szebbnél szebb verseket, hiába vettem meg az ábécében a drágábbik locsolóvizet, a lányok lehúzták a rolót – volt locsolás, nincs locsolás. Csekély vigasz, hogy nem csak én jártam így….

Ráadásul kisvártatva elkezdtem dolgozódni. Viszont a húsvét ekkor már inkább jelentette a gályarabságot, mint az ünnepet – lévén a vendéglátásban ez egy igen kiemelt időszak. A sok evésivás-locsolás-tojásgyűjtés helyét felváltotta a meló…. elmentem péntek reggel dolgozni, és jóformán hétfő este keveredtem haza. Közben meg beletettem a makkoscipőmbe párszáz kilométert.

A fordulatot azonban épp ez jelentette: mert húsvétkor az egész kollektíva kollektíven szívott, úgyhogy a lányok-nők-asszonyok, akiknek szintén a meló jutott az ünnepekre, igyekeztek azon lenni, hogy csak egy kis időre is, de ünnepeljék valahogy azt, hogy őket ünnepelik. A rendesebbje ezért húsvét hétfőre hozott is magával némi perostojásos csokinyuszit, a legrendesebbje meg némi háztáji olvasnivalót – csak úgy bemutató jelleggel. Mi meg mindezért cserébe igyekeztünk megtanulni a négy sornál hosszabb locsolóverseket is….

A locsolásnak egyébiránt nagy feneket nem kerítettünk: műszak előtt, vagy műszak után volt esedékes az érintett hölgyeményeket bebiztosítani arról, hogy nem fognak elhervadni. A kezdeti szép versikéket felváltotta mindaz, ami épp az emberfia eszébe jutott akkor és ott. Így lett pölö egy klasszikus Pokolgép refrénből egy egész faja kis locsolóvers (Jegyezdmegjól, míg a földkerek, mindiglesznek rokkerek! Szabadelocsolni?) , vagy a műveltebbek részéről egy Petőfi adaptáció (Egész úton hazafelé azongondolkodám, miként fogom meglocsolni magát! Szabadelocsolni?) – a lényeg csak az volt, ott legyen a végén a költői kérdés: szabadelocsolni? …ám egy-két év elteltével egész másfelé irányítottuk az energiánkat, úgyhogy egy fia verset nem tanultunk többet.

Miért-miért?! Azért. Azért mert.

Najó, elmondom miért, nehogymá majd pont Te ne tudjad: mert nem vettünk kölnit. Sőt, még szódásszifont sem. Egész egyszerűen maradtunk a klasszikus vödör+hidegvíz mellett. Aminek persze megvolt az oka: hamár gályáztunk az ünnepekben, legalább néztük, ahogy az átázott ingeken keresztül sejthetővé válik a csajok cicifixe. Bár volt pár olyan megátalkodott kollegina, akik jól kicseszerintettek velünk, mert nem vettek a blúzuk alá semmit sem. Így aztán volt meglepetés mindkét részről….

Az egyik munkahelyemen ez a dolog odáig fajult, hogy a nők úgynevezett locsolkodó ruhában jöttek dolgozni. Értsd: alig valami volt rajtuk, hogy kevesebbet kelljen majd szárítani. Még a fehérneműt is lepórolták ilyenkor magukról. Ezen felháborító tény következtében kénytelenek voltunk különféle szabályozásokat életbe léptetni. Miszerint: bizonyos életkor és testömegindex fölött nem voltunk hajlandóak meglocsolni senkit sem a vödörvízzel, hanem csak kölnivel. Mondjuk azzal egy egész üveggel.

A lényeg viszont az volt az egész történetben, hogy élveztük, ahogy a nők visítanak. Mondjuk visítottam volna én is, ha a lehető legváratlanabb pillanatban nyakon öntenek tizenöt liter hidegvízzel…. de hát ez van, ez a húsvét. Neméntaláltamki….

Egész hadműveleti irodát hoztunk létre sebtiben, minden egyes alkalommal, mikor a leendő áldozatunkat meg akartuk önteni. Bármilyen vérbarom volt is a főnök, még ő is velünk volt akkor, hiszen az ilyesféle mókázásból ő sem akart kimaradni. Így aztán „Egységben az erő!” felkiláltással minduntalan sikerült becserkészni a hervadónak látszó hölgyeket, hogy aztán mint trófeát, nézzük a szárítón a ruhák tömkelegét. Az őszinte sívítozásokat meg még napok, hetek múlva is emlegettük, tízes skálán pontozva, hogy ki is vonyított odaadóbban.

A legérdekesebb és egyben legemlékezetesebb húsvéti locsolás mégsem ezen tények miatt került be a memoáromba…

Egy szállodában dolgoztam éppen akkor, mikor bekövetkezett a nagyonnemvárvavárt húsvéthéfő. Az éppen aktuális kolleganőnk tudta pontosan, hogy mire számítson ilyenkor, úgyhogy szegénykém igyekezett elejét venni a dolgoknak: úgy állt a locsoláshoz, hogy mi azt ne élvezzük.

A következő volt a gondolatmenete: ha nem sikít, akkor nem élvezzük. Ha meg nem tiltakozik, akkor talán meg sem locsoljuk. Pedig szemrevaló, fiatal teremtés volt, és pont ebből a szempontból alig vártuk a húsvétot: jó előre készültünk, hogy milyen szép látványban is lesz részünk. Hiszen az alap, kincstári munkaruhában is megtöltötte az étert, és amikor elképzeltük, hogy egy vödörnyi (pontosabban: fejenként egy vödörnyi) víz landol a korpuszán, az ugrik majd be, hogy olyan, mint Évamendesz a Béjvaccsban. Vagy valami hasonló…. Ha meg még vastagon sivít is hozzá, az maga lesz a gyönyör! Mondtuk is neki jó előre: húsvétra necsak hímestojást hozzon, hanem egy komplett váltóruhatárat.

Erre a kollegina hogy jött be dolgozni? Mint az okoslány a Mátyás király meséjében: voltis rajta ruha, meg nemis, jöttis, meg nemis. Ugyanis az a falatnyi rövidnadrág meg a pici felső az nem sok mindent takart… és hogy ezt még tetézze, odaállt elénk, csípőre tette a kezét, és azt mondta: - Nnnna, ittvagyok, öntsetek meg, hagy haladjak dolgozni…

….aztarohadtmocskosbüdösfrancba…. …csak álltunk ott, mint egy vert sereg…. hümmögtünk, hogy hát ígynemjó, úgynemjó, de a kollegina hajthatatlan maradt: szemmel láthatólag várta a locsolást.

Ott volt a vödör a kezünkben, de valahogy nem volt kedvünk reája önteni a tartalmát. Kedvtelenek voltunk. Elvette a játékunkat. Elhangzott ugyan egy-két kékerdő meg zöldibolya, löttyintett is a lúzerebbje rá pár csepp párfőmöt, de a húsvét egyik várvavárt sarokpontja elmaradni látszott…

Hanem aztán a lelkem mélyén mindaddig szunnyadó okosabbik énem felébredt.

….és én, a Hős, egycsapásra megmentettem a húsvétot….

Ölbe kaptam a leányzót, és meg sem álltam vele a szálló szabadtéri úszómedencéjéig. Hiába ordított szegénykém közben, hogy "necsináld,necsináld,necsináld", én biza hajthatatlan maradtam. Belevágtam úgy ruhástól-cipőstől-ritikülöstől-mindenestől, majd közöltem vele, hogy kedvesegészségedre-elnehervadjál.

Meglett hát a látvány is, meglett a széles visítás, és persze meglett az ingyen vizespóló is egyszerre. Mondanom sem kell, vittem a prímet.

Nadeezután… ….hatemégláttál bolond menyecskét….

Nem is az volt a baj, ahogy kinézett ezután. De mondjuk az se volt semmi…. A frizura az ugrott. A smink az lefolyt, de rendesen. Mikor kápászkodott ki a medencéből, kajakra olyan volt, mint abban a bizonyos horrorfilmben a lány, mikor a kútból mászik elő.

A nevetésünk rögvest abbamaradt, és mindenki igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a kolleginától, és az általa gerjesztett veszélytől. Komolyan mondom, én azért elég rendesen el vagyok eresztve bátorságügyileg, de akkor és ott úgy féltem, mint a nagyon. De nagyon.

Hogy mit mondott pontosan a kolléganő, azt most nem idézném fel teljes mélységében. Szerintem tudod Te azt pontosan.

Aznap igen fagyos hangulatban dolgoztunk.

Bár – ezt talán mondanom sem kell –, mikor a leányzó nem látta, azért megkaptam a mázsa hátbaveregetést a többiektől, meg a hektónyi elismerő pillantást.

...mondjuk az is igaz, hogy a hónap dolgozója az nem lettem.

….de akkor is megérte!

0 Tovább

Sovincipáció

A női egyenjogúságért folyó harcban egyesek szerint át vagyunk esve a lónak a túlsó oldalára. Úgyhogy ha történetesen nem vagy a férfinem elnyomott, de értékes képviselője, az alábbi sorokat a saját érdekedben ne is olvasd el….

Minap megyek a könyvtárba, némi kultúrát magamba szívni, mert már éreztem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a műveletlenség. Az meg ugye baj.

Az olvasószobába lépve látom, hogy az egyik csendes sarokban ott ül Tibi spanom. Előtte egy félig elolvasott regény, és végtelenre állított optikával szemléli a szemlélhetetlent. Megszokott látvány lehetne ez akárhol és akárkivel, na de nem Tibivel! Mert a Tibi az egy műveletlen tuskó…. ha nagyritkán olvasásra adja a fejét, annak bizony nyomós oka van. Úgyhogy rögvest levettem, hogy vanittbaj, nemkevés.

Alig ültem le mellé az asztalhoz, mikor réveteg tekintettel, köszönés helyett csak annyit mondott nekem: - Reménytelen….

Nabakker, mostakkor miapálya – gondoltam magamban. Merhogy spanomnekem olyannyira bölcsre tudta magát olvasni ilyenkor, hogy filozófus legyen a talpán, aki értelmezni tudja a gondolatmenetét. Én meg, aki messzeföldön híres a butaságáról, máskor sem értem a szavának járását, nemhogy ilyenkor…. úgyhogy csak néztem rá a nagy kerek bociszemeimmel, mint aki tudja, hogy mi a szitu. Pedig nemis.

- Figyejjé, spanom – kezdte Tibi, anélkül, hogy kérdezem volna bármiről is. – Úgyx@r ez az egész, ahogyvan. Belefáradtam. Elég volt.

Nnnnna, itt már azért kezdtem kapisgálni, hogy merre van arccal, mert Tibi ennyire befordulva csak akkortájt szokott lenni, mikor valami nő van a dologban. Mondjuk ez azért így nem helyes, mert Tibi környékén mindig annyi nő van, mint a nagyonsok. Úgyhogy pontosabban csak akkor szokott ilyen lenni, ha a nagyonsok már nem olyan sok, csak egy, az az egy viszont már nagyonsok. Vágod, ugye?

- Hallgatlak – mondtam megértően. Jóllehet tudtam, hogy olyan monológot szabadítok ezzel a kéréssel magamra, hogy azt még maga Seldonkúper is megirigyelhetné, arról nem is beszélve, hogy sokszor még engem is meg tud győzni az igazáról – holott én híres vagyok a szektipus… szkepitus… szkeptukis…. naszóval én nehezen vagyok meggyőzhető bármiről is.

- Elegem van – folytatta hát Tibi. – Engem, és minket senki nem ért meg. Folyamatosan azt hallom, hogy milyennek kéne lennünk. Nekünk, férfiaknak. Ügyesnek, figyelmesnek, jóképűnek, ésatöbbi. De én mikor mondhatom el, hogy mit szeretnék?

Uhhh…. már az elején tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű menet, de ekkor már tényleg rádöbbentem, hogy ez valóban egy hosszú sztori lesz. Gyorsan lapoztam is egyet a könyvecskémből, hogy megfelelő tudatállpotban legyek én is mihamarabb…

- Nekem esik ez is ma délután, hogy miért nem keresem. Hogy miért nem hívom? Hogy miért csak ennyi? Hogy miért vagyok én is olyan, mint a többi? Hogy miért én is csak azt akarom?

Mert tudvalévő, hogy a Tibi az egy jelenség. Nem az a műmájer jankóbáró, aki csilivili verdákkal jár csajozni, nincs teleaggatva fukszokkal. Nem az a délceg fajta, kigyúrva se nem van, mint a répáslegények tavasszal. De mégis, ha ő megjelenik valahol, akkor ott bizony meg van jelenve, és rohadjakmegnemtudom, téllegnemtudomhogycsinálja, de ott bugyingó nem marad szárazon sosenem. Hogy tud ennyit csajozni, ez örök rejtély marad számomra….

- Nekünk bezzeg mindig elmondja mindenki, hogy milyenek vagyunk. Túl sok a követelmény, mégis próbálunk megfelelni. Sőt! Meg is felelünk. Erre mi a hála?! Semmisenem. Sőt! Még mi vagyunk osztályozva! Nahátebből elég! Most már betelt a pohár! – hőbörgött tovább szenvedélyesen.

Kérdeztem volna én bármiről, de nem nagyon tudtam, hogy miről. Mert a Tibi az nekem egyfajta példaképemnekem. Nekem, aki sosem merek hölgytársaságban feloldódni, aki mindig zavarba jön, ha kényes témák kerülnek elő, egy ilyen fószer, mint a spanom, ez egyfajta Mester, egy követendő példa! Ráadásul nemnagyonértem a mostani gondolatmenetét, úgyhogy csak ültem tovább csendben.

Ő meg persze csak folytatta…

- Mégis mit gondol, miért nem kerestem? Ha annyira kajak lett volna minden, kerestem volna! De nem. Neeeem. Ezbakker, ez mindenvolt, csak kajak nem. És megmondhattam neki? Nem. Neeeeem. Mert itt minden úgy van, ahogy azt tálalják. De hát nincsen úgy! Nem úgy van tálalva!!!

Szerintem itt a fejem már egyre jobban kezdett egy kérdőjelre hasonlítani, úgyhogy rögvest egy mindent kielégítő magyarázatot is kaptam.

- Összefutunk. Jókiscsaj, pöpec kis bringa. Vágod nem?! Pedig ismered te is. Na mindegy…. Szóval összefutunk. Beszélgetés, kávé, telszámcsere. Esemes, ímél, miegymás. Tudodteezt. Másnap randi. Eljön. Hatemégláttáljóspinét….. nemaza fullextra, de beindult a nyálam, ha érted. Megyünk haza. Elvoltunk. Debaz+ én akkorsekeresemtöbbet, ha fizet érte. Nemén.

Itt aztán végképp elvesztettem a fonalat, amit tulajdonképpen igazán nem is találtam meg. Most akkor jócsaj volt, vagy nem? Vagy most akkor mivaaaaan???? De szerencsémre Tibi látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen képben, úgyhogy mondta tovább.

- Bakker, mondom, pöpec bringa. Kitéve ami kell, magassarkú, szűkruha. Eddig vágod. Fodrász, smink, körömlakk. Ahogy kell. Parfüm diszkréten. Rendesen megnézte mindenki, mikor sétáltunk. Jódumás is volt. Vagány, talpára esett, mondom, ez nagyon tudja, hogy mit akar. Deamikor hazavittem…. cipő, ruha le. Háááát, ott már gyanús volt. Mintha kicsit vaskosabb lett volna ruha nélkül, mint ruhában. Főleg deréktájon. A dekoltázs meg csak kamu volt! Az a bizbaszos szivacsos emlőstabilizátor volt rajta, az az izé, az a pusaf vagy mi… De okés, mondom, biztos a fény teszi. Bemegy a fürdőbe. Kijön. Demintha nemisőlett volna! Leszedte a sminket…. hát nem volt szép. Nagyon nem. Dejólvanmondom, hamárittvagyunk, meghát már én is nagyon meghát voltam. Vágod nem? Elkezdtem. Én. De ő nem! Ezbaz+ csak volt, elvolt, mint egy grillcsirke. Utána meg mondja, hogy végülis jóvolt, csak hamar végeztem. Én! ÉN!!! Énvégeztem hamar! B@szod, hát alig vártam, hogy vége legyen már, mert csak kínlódás volt az egész! Senemszép, senemjó, erre meg még ő kritizál! Deakkormeg minekvárja, hogy keressem utána?

….nnnna, itt azért már kezdtem kapisgálni, hogy miről is folyik itt a nagybanszó.

Az örök problémáról: nem úgy néznek ki a gárék este, mint reggel. Spanom esetében az illető pedig már estére sem úgy nézett ki mint délután. A teljesítményről meg még nem is szólva.

- A másik, ami meg még teljesen kiakasztott – folytatta Tibi - , hogy teljesen előadta magát, hogyőmilyen szabadelvű, és hogy mennyire nincsennek tabuk. Hát tabuk azok nem voltak, ahogy más se. Csak ott tespedt, semmit nem csinált. De azt ugye simán elvárta, hogy én hozzam a maximumot. Csoda, hogy annyit bírtam. De most gondold el! Én is öltözzek úgy, hogy felveszek egy fűzőt, és akkor az ingen keresztül majd nem látszik, hogy mekkora a belem? Tegyek a nadrágomba egy rúd téliszalámit, hogy mindenki lássa, mekkora van? Hordjak én is vastagtalpú cipőt, hogy magasabb legyek? Fessem be a grambám, hogy ne lássa senki a szemem körül a karikákat? Tudod mi lenne az?! Átb@xás! De nagyon keményen! Nnnnna, én erre nem vagyok hajlandó. És látod, ebből lett elegem… Közben persze, peeeersze, a barátnőkkel dumálnak ki minket, hogy nekünk mekkora van, meghogy mennyit bírunk vele – de hogy nekik mi mekkora, az, aaaaz már nem téma! Úgyhogy innentől fogva én is osztályozom majd, hogy ki hányas, ki mennyit érdemel!

Itt értettem meg teljesen haverom búját-baját. Itt, ezen a ponton adtam neki igazat. Okés, az igaz, hogy nekem ha három életem lenne, akkor se volna annyi csajom, mint Tibinek fél év alatt, tehát tapasztalati úton nem tudom biztosan, hogy igaza van-e, vagy sem, de hát ő csak tapasztaltabb énnálam, úgyhogy neki van igaza, és kész.

A beszélgetés ezután csakugyan beszélgetés volt, nem pediglen csak spanom osztotta az észt. Igen, képzeld el, addigra már én is olvastam egy keveset, de csak azért, hogy én is okosabb legyek valamelyest.

Nekikezdtünk hát ötletelni – hiszen erre a kardinális problémára is megoldás kell.

Minekután a világban nagyon régen megvan ez a kettős mérce, hát mi majd akkor cseppet igazítunk az arányokon. Ha az egyik oldal elvár valamit, akkor biza legyen a másik oldalnak is elvárnivalója!

Gondolatmenetünk szerint az már mégsem járja, hogy a csomagolás enyhén szólva nem azt rejti, amit maga a csomagolás sejtetni enged. De hát a fogyasztóvédelmi hatóságot ilyen ügyek miatt csak nem lehet keresni. Nem mellesleg az meg már mindennek a teteje (avagy alja), hogy a férfiak felé mindenféle kívánalmak vannak ágyügyileg, de visszafelé meg nincs ilyen jellegű kérelem megfogalmazva.

Hiszen emancipáció az van. De még mennyire! A sovinizmus az meg smafu…. hát akkor most mi ezt itt és mostan megváltoztatjuk! De meg ám!

…nekiláttunk hát….

Korrekt, több pontból álló kérdőívet szerkesztettünk, aminek minden egyes pontja a ma oly divatosan szajkózott őszinteséget próbálja meglebegtetni. Hiszen senki sem szeretne zsákbamacskát kapni ilyen esetekben….

Legyünk hát akkor valóban őszinték!

Az első pont a kinézetről szólt, úgymint: milyen méretű és típusú mellkastájéki stabilizátort visel, a nadrág és/vagy szoknya a kellő méretű-e, avagy három (vagy több) számmal szűkebb, a lábbelije visszaadja-e a valós testmagasságának a tényleges látszatát, a hajviselet tartós-e, avagy csak a pillanat hevében lett egyfajta kézzel érinthetetlen költemény, a tekinteten lévő vakolat dekorációs célokat szolgál-e, vagy éppenséggel konkrét elmaszkírozás tényét forgatja fent.

A második pont természetesen a leendő (éspersze sikeresen végződő) randevú következő szintre való lépéséről szóltak, úgymint: fizikai kondíció, dimenzionális méretek, külön kitérve a különböző űrmértékekre is, kellő mértékű ismeretek a korigényeknek megfelelő különböző, szélsőségektől nem mentes materiális tevékenységekről, egyéb hajlandóságokról….

A táblázat harmadik része pedig három leendő számot tartalmazott: az elsőbe az kerül majd, hogy előzetes értékelés során mennyire van taksálva az illető, a másodikban az, hogy az illető mennyire taksálja saját magát, a harmadikba pedig az, hogy mennyit is ért az egész utólag visszatekintve – egytől tízes skálán mindhárom.

Másnap, kevésbé művelt állapotban megtaláltuk a listánkat. Átfutottuk sebtiben.

Tibivel egymásra néztünk, és elnevettük magunkat, hogy csinálhattunk ilyen dolgot.

Persze, többet olvastunk a kelleténél, azért lett olyan amilyen.

Úgyhogy elkezdtük benne kijavítani a helyesírási hibákat, hogy valóban tökéletes kérdőív legyen, ami egyfajta történelmi mérföldkőként áll majd a sovinizmus országútján.

…a végleges verziót pedig  lehet, hogy itt is közzéteszem.

1 Tovább

Fogadalom

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – tartja a közismert mondás. Hát, most akkor betartom én is azt, amit ígértem.

Tavaly év elején, pontban január nyolcadikán a következőket találtam mondani (illetve írni): „Nakéremtisztelettel. Ha a legközelebbi bejegyzésem is legalább olyan népszerűségnek örvend majd, mint az e heti (19 óra alatt 488 olvasás), akkor fogom magam, és mindezeket szóban is előadom az egyik sztendápkámediben ...aztán vagy én bánom majd meg, vagy mindenki más.”

Szerintem nagy meggondolatlanság volt ez a kijelentés a részemről, hiszen azóta jópár olyan bejegyzést kreáltam, ami legalább ilyen népszerűségnek örvendett. Enyhén szólva…. mert nemhogy az ötszázas olvasást, de még a hétszázasat is túlléptem nemegyszer, sőt, egy esetben nyolc híján megvolt az ezer megtekintés is negyvennyolc órán belül.

Szóval, fülemfarkam behúzva sunnyogtam mindeddig, nehogy valaki is számonkérje rajtam, hogy mit is ígértem.

Nos, eddig ez be is jött.

…csakhogy…

Pont a mai napon láttam egy felhívást a komediszentrálon, hogy – idézem – feltörekvő sztendapkámediseket keresnek, és hogy lehet jelentkezni, ha valaki úgy érzi, hogy tud mesélni vicces sztorikat.

Fogtam hát magam, bekopogtam a szeretett szomszédnénimhez, és megkérdeztem tőle, hogy vajon tudok-e mesélni vicces sztorikat… pár másodpercnyi gondolkodás és nagykerekszemekkel való nézés után azt mondta, hogy igen, biztos tudok én mesélni vicces sztorikat, főleg, ha kérdezi valaki, de ha nem takarodok el tüstént a halálvéreresbalbokájába, akkor szanaszerteszéjjel veri a hátamon a sinkófát.... 

...a válaszát biztatásnak vettem, márcsak azért is, mert pontosan tudom, hogy annyira, de annyira szeret engemet...

Úgyhogy a mai napon jelentkeztem erre az egész mizériára…. sok bonyolult kérdés nem volt a kérdőíven: név, született hol és miért, ímélcím, telefon, nomeg nem mellékesen egy kis iromány, ízelítőnek a sziporkázó humorszelencéből.

Nahátkérlekalássan, én kiválasztottam egy bejegyzést a blogomból, jól bemásoltam, és elküldtem nekik…. melyiket, melyiket, nem mindegy?! Najó, legyen gyereknap, elmondom: a Bacchus-t. Az olyan kedvencemnekem….

Hogy jól tettem-e, vagy sem, az majd kiderül. A zsűri majd választ, aztán ha jónak találja azt, amit csinálok, akkor majd megnéznek személyesen is. Mondjuk lesgyanús, hogy személyesen már nem lesz olyan varázsom, mint itt a betűrend szerint, de hát kitudja…

…és már csak azért is érdekes lesz a dolog, mert majdan az interneten szavazhat a közönség, hogy melyik előadó a legjobb… úgyhogy ha odáig eljut a történet, akkor nyugodtan szavazhatsz éppen Te is, ha engemet szeretnél teljes terjedelmemben látni valahol. Úgyhogy ha ki szeretnél fütyülni, vagy meg szeretnél dobálni paradicsommal és/vagy tojással, akkor tudd, elengedhetetlen az, hogy ott álljak előtted – úgyhogy még egy ok, hogy rám szavazz majd akkor.

Hogy mi lesz majd belőle?

Ki tudja…

Szerény személyem hajlik arra a verzsönre, amit spanomnekem irányzott elő a tavalyi fogadalmam kommentjeként: „Az se lenne rosszabb, mint egy jó Mónika show…”

…illetve ahogy már mondottam: vagy én bánom meg, vagy mindenki más….

7 Tovább

Egy nagyonverihepi Velentájnsz déj

A Valentin napot, ha meg akarod ünnepelni, ne fogadj el senkitől tanácsot, ünnepeld úgy, ahogy Te szeretnéd. A marketingszagú filmekben pedig ne bízz egy cseppet sem – hidd el, nem adnak jó ötleteket.

Valentin nap… egy újabb mondvacsinált ünnep, ami csak arra jó, hogy ne legyen jó semmire sem. Najólvan, értem én a mondanivalóját, de valahogy a hideg ráz a muszáj dolgoktól. Ha nincs meg valami, akkor az nincs meg, hameg megvan, akkor azt meg minek parancsszóra ünnepelni… Persze, lehet, hogy én könnyen beszélek, hisz mióta kitalálták, hogy szépkerekhazánkban is legyen valentinnapozás, valahogy még sosem voltam pártában ebben az időszakban.

Amúgy meg pont teljesen félre van értelmezve ez az egész mizéria, hiszen ez igazából Bálint nap lenne, ahol jelképesen kellene megemlékezni a szeretteinkről (pölö egy frankó kis üdvözlőlap formájában), namegpersze a szerelmünkről. Az ünnep igazi eredetét meg had ne firtassam, guglizz rá szépen, ha kíváncsi vagy rá – meg fogsz lepődni, hogy honnan és miért ered. Nade nem is mi lennénk, ha ebből a napból is ne kanyarítanánk jenkimódra egy űberfrankó kis globálbizniszt. Mert manapság már nem elég a két puszi vagy a masnismackó, hanem inkább illik egy méregdrága vacsora vagy egy palácsik-féle gyémántgyűrű. A sok emancip.nci meg jól kiharcolta, hogy nehogymá jó legyen ez az egész, hanem legyen egy igazi rongyrázós csinnadratta az egészből. Ki van követelve, hogy minimum egy vacsora, egy csecsebecse, de legyen legalább egy welneszhétvége egy divatos helyen – merha ez nincs meg, akkor jövő februárig jön a „nemisszeretszengemet” monológ minden áldott este. És minő érdekesség, ez is szintén javarészt csak a nőknek szól, a férfiak meg tejeljenek csak szépen ezen a napon is…

Csekélyke vigasz lehet, hogy némelyek a csodával határos módon tudnak azért kicsit szélesebb körben is gondolkodni, így az utóbbi években felütötte fejét némi alternatív igény is a megemlékezésre. A kiscsücsörikisgádzsiknak megmaradt a verszaccsekocsi meg a béemvéblézer, persze az elmaradhatatlan éttermi vacsorával és mindenféle nyakbavaló fukszokkal, de az értelmesebb nők kitalálták, hogy hogyan lehet úgy magukat ünnepeltetni, hogy estére őszintébben mondhassák azt, hogy fáj a fejük. Ehhez nem kellett más, mint hogy kiötöljék, hogy jó lenne elmenni kirándulni, gyógyfürdőbe menni, sétakocsikázni, bárakármit csinálni, csak költsék rájuk a lóvét. De azt valahogy érdekes módon nemigen kéri senki, hogy üljenek le egy padra, és kézenfogva nézzék a csillagokat.

Tavaly azonban kicsit fordulni látszott a kocka…

…ugyanis pont Valentin napkor debütált a mozikban egy „érdekes” film.

Milyenfilm, milyenfilm, neértetlenkedjélmár… pontosan tudod, hogy melyik film. Igen, az az. Az. A szürke negyvenkilenc plusz egy árnyalata.

Ez anno kicsit (najó, nemkicsit) kiverte az agyamban a biztosítékot. Persze, hülyevagyok, azértnemértem, de tényleg nem értem. Ha olyan rohadtmocskomód romantikus ez az ünnep, akkor mi a búbánatos dinnyehéjért vetítenek szadomazo szoftpornót pont ezen a napon? De ha már vetítik: mi a retekért bámulta annyi nő nyálcsorgatva, hogy a pélóba lett ebből a könyvből besztszeller, hogyan lett ez a film kasszasiker, miközben odahaza meg még egy szorosabbra állított melltartóért is  vernyákol minden spiné? Téllegnemértem…

Nade – mint az közismert – a világon egyetlen állandó dolog van, és az nem más, mint a változás.

Nahátkérlekszépen, az elmúlt egy év alatt megváltoztam én is.

Egyrészt muszájból, másrészt meg azért, mert én már csak ilyen áldottjó ember vagyok – nem mellékesen meg a lelkem legmélyén mocskosmód romantikus is.

Be kellett látnom, hogy a világ olyan amilyen, és nekem, mint a világ szerves részének, muszáj vele változnom, különben megette a fene az egészet. Mert egy nyár még ugye nem csinál fecskét…

Sutba vágtam hát az eddigi meggyőződéseimet, és elhatároztam, hogy hatörik-haszakad, én bizony rohadtmód romantikus módon meg fogom ünnepelni a kedvesemmel a Valentin napot. Hateccik-hanem.

Merugye ha az ember belátja, hogy változnia kell, az egy jó dolog.

Kivéve persze akkor, ha cseppet vastagabbra van benne dimenzionálva az egyénre szabott képzelőerő.

…és szerintem nekem pont ez a személyes kreativitás lett a vesztem…

Ugyanis én úgy gondoltam, hogy ha már változás, akkor legyen teljes a változás. Ha mindenki követi a divatos irányzatokat, akkor biza be kell hajtanom nekem is a fejem abba a bizonyos igába.

Nosza, a gondolatot és az elhatározást most is tett követte – ahogy mindig.

A héten csajomnekem jön haza munkából, mondom neki, hogy mi a szitu: - Megváltoztam, istenuccse, megén, úgyhogy vasárnap olyan Valentin napot csapunk, hogy annak héthatárban híre megy! -  Volt is nagy örömboldogság, miegymás. Namegpersze egy mázsa kérdés, hogy mik is lesznek az ünnepségesség részletei…. megmégmitnem, mondtam. Legyen meglepi.

Csak annyit árultam el, hogy emlékezetes és roppant romantikus lesz. Telistele ajándékokkal.

A következő napok végül is eseménytelenül, a szokásos kerékvágásban teltek. Annyi különbséggel, hogy sokkal több kedves mosolyt kaptam, érezhetően éreztem a törődést, és egyre többször vettem észre, hogy párom tekintete el-elkalandozik némi sejtelmes mosoly kíséretében, ha rám néz.

Én meg közben intéztem az intéznivalókat. Tettem-vettem, vásároltam, csomagoltam, terveztem, kalkuláltam, sőt, egyfajta forgatókönyvet is szerkesztettem a fejemben, hogy hogyan is fog kinézni az a bizonyos úttörő jellegű Valentinnapomnekem….

Olyannyira komolyan vettem a készülődést, hogy még a fent említett filmet is megnéztem. Najó, nem sikerült első nekifutásra egyből végignéznem, de végül is megláttam a végén a várva várt „vége” feliratot. Komolyan! Igaz, hogy nem tetszett, de akkor is. A konzekvenciákat meg szépen levontam a végén. Hiszen változnom kell, hát változom is!

Nade a konzekvencia az nekem nem az erősségem nekem. Mert ebből a filmből első ránézésre csak azt tudtam kihámozni, hogy egy csini kis gáré kap a segge alá egy vastag állást meg egy vadiúj verdát, és cserébe pedig az irodai munkaidő után taknyosra konzultáltatja a szürkeszemű főnökjópénzért persze. Hááááát…. én az ilyet itt vidéken ezt nem romantikusnak hívtam eddig, hanem kurvinyeknek, bár az is igaz, hogy én született suttyó vagyok. Értem én, persze, a világ változik: régebben mifelénk sokkal egyszerűbb volt kápéért megvenni azt a pár alkalmat, amire épp akkor szükség volt. Mostanság pedig már csak euróval lehet fizetni a különféle szolgáltatásokért, annyi különbséggel, hogy manapság  mélyebbek a garatok ilyenkor. … nem tudom pontosan, ezt csak úgy mesélték nekem. De tényleg.

Viszont emlékeimben világosan él még a tavalyi év, mikor is ilyenidőtájt hosszútávú és hangzatos vitába keveredtem az ismerősi köröm jó részével, hogy én nem jól értelmeztem a filmet, és ez igenis egy romantikus film volt, csak kicsit másként közelítve meg a lényeget.

Okés, mondom, hajlok arra, hogy ne nekem legyen igazam, és nem arról szól a film, hogy a kiscsajt megveszik kilóra. Bár - nem mellékesen - ha tényleg nem arról szól a film, hogy megfelelő mennyiségű lóvéért mindenre kaphatók a nők, akkor mondjuk miért lenne gusztustalan egy olyan történet, amiben valaki kap tíz darab mekis kupont fizetés gyanánt, autó helyett meg egy harmincéves kempingbicajt, és máris hagyja magát megszadomazoálni a hármomműszakban dolgozó targoncásnak. De jólvan, én vagyok aki nemjól gondolkodik, mert az más…. megugye biztos nem jött át a lényeg első megtekintésre – így hát fogtam magam, és megnéztem másodszor is a filmet.

Nos… második nézésre sem nagyon értettem a romantikus szálakat, pedig már előre bekészítettem a százas papírzsepicsomagot, hogy ha rínom kell, tudjam mibe törölni a cserpákomat. Persze, nem vagyok egy született filmesztéta, és mint már azt mondtam, biztos bennem van a hiba, de én egy Kovi által rendezett birkózós filmben több gyengédséget és romantikát véltem fölfedezni, mint ebben a nagy szürkeséges filmben, legyen annak bárakárhány árnyalata is.

Vakartam is a hajam helyét de rendesen, hogy most akkor mi a pálya. Most akkor most ez a romantika? Ennyit változott a világ? Nem mellékesen – errefelé változott a világ? Merakkor én valamit nagyon csúnyán  elcseszerintettem eddig….

De változni kell, márcsak azért is, mert megfogadtam.

Úgyhogy összegeztem magamban a dolgokat…. Arra a következtetésre jutottam, hogy mint azt sokan mondták, nem az a romantikus a filmben, hogy fizetnek a csajszinak, hogy munka után még dolgozzon is. Okés, ez jó hír, mert én nem tudok jólfizető állást kínálni senkinek se, luxusautóm meg még nekem se nem van, nemhogy másnak adjak ilyet – úgyhogy maradt egy dolog, ami romantikus lehetett a filmben. Az ösztönös testiség…

Közben a keddből szerda lett, csütörtökön volt némi torkoskodás, majd a péntek is szombatra váltott, és meg is érkezett a vasárnap. A várva várt vasárnap! A Valentin nap!

Nemkevés izgalommal  kezdtem bele a napba, hiszen…. nade minek is részletezzem, nem untatlak ezzel. Amúgy is leírtam már, olvass vissza pár sort, ha nem emlékszel. Szóval izgultam.

Délelőtt elvoltam, még elintéztem az uccsó simításokat az ajándékokon, majd – miután nagyon tudok főzni – rendeltem egy karaj kis ötvencentis pizzát. Gyertyafény, kokakóla, miazmás…. vágod, egész jól indult minden. Kedvesem teljesen odáig volt meg vissza, hogy milyen tök romantikus csávó vagyok, és nem győzte hangsúlyozni, hogy ha az alapozás ilyen szép, akkor minő csodálatos lesz majd a délutáni/esti program. Ebéd után tusolás, beretva, hajzselé, parfüm, és aggyukneki, hagyszóljon! Jöjjön az ünneplés!

Kikenve-kifenve, egész dimenziómban kiglancolva adtam át az ajándékot. Nem kis csomag volt, láttam is páromon, hogy majd megeszi a fene a kíváncsiságtól, hogy mi lehet abban a bazinagy pakkban.

Kibontotta.

….

Nos, szerintem nem ugyanazon szótárat lapozgatjuk mi ketten. Vagy ha mégis ugyanazt, akkor a „romantika” és a „változás” kifejezések alatt legalább két egészen különböző definíció szerepel.

A csomag ugyanis bontás után a földön landolt, miután ki lett ejtve a kézből. Még jó, hogy nem volt benne semmi törékeny!

A tartalma meg szanaszerteszéjjel szóródott a szoba padlóján.

Csajom tekintete pedig az addigi szerelmetesről először csodálkozóra, majd haragosra, végül pedig olyan nemtudommilyenre váltott (ilyet eddig még nem láttam senkin).

Ja, igen.

Szóval hát a csomag.

Meg a tartalom, ami a padlón kötött ki.

Jogos a kérdés, hogy mi is volt a pakkerban…

 

Hát, hol is kezdjem…

Volt benne egy csini kis latex maszk, divatos pink színben, szájrésznél nyitott kivitelben. Egy fekete bőr nyakörv pórázzal, diszkrét szegecseléssel az oldalán. Egy biliárdgolyó, bőrszíjakhoz erősítve. Egy krómozott szájpecek, flexibilis felfogatással. Négy darab szintén krómozott csipesz. Egy pár fém bilincs, szép piros színben. Három méter kötél, vékonyabb fajta. Egy tekercs ragasztószalag. Három darab viaszgyertya, a csöpögősebb fajtából. Tíz darab hústű. A néhai lovam szerszámai közül megmaradt pár cucc, így abból is tettem bele egyet-kettőt: feszítőzabla, lovaglópálca, sarkantyú, futószár. Plusz még – ha netán eldurvulna a helyzet – önnönmagam védelmére sípcsontvédő,  10unciás kesztyű, szuszpenzor és fogvédő. … és kitudjamithozezazegész felkiáltással egy flakon málnás ízesítésű tejszínhab.

….szóval csupa olyan felszerelés, amit a filmben láttam. Hangyányi saját ötlettel kiegészítve.

Hááát…. hogy is fogalmazzak…

Hiába mondtam én eztán azt, hogy én csupa ilyen dolgot láttam a filmben, hiába hivatkoztam a mai divatirányzatokra, hiába vettem elő a szekrényből a legbájosabb tekintetemet a világhíres mosolyommal együtt, mégse nem lett otthon univerzális jókedv.  Pedig még azt is találtam mondani, hogy „Te vagy életem virágoskertjének egyetlen nyíló rózsája” – csajomat mindez nem hatotta meg. Persze, hisz nincs rózsa tövis nélkül.

A doboz tofifi, amit én kaptam (volna) Valentin napra, egy gyönyörű szép röppálya végén landolt a homlokomon. A szobaajtó szinte magától nyílt ki, és missziz duzzogandusz úgy eltűnt ott egymagában, hogy azóta azt se tudom, hogy bent van-e még.

De végül is nincs okom panaszra. Jól sikerült ez a nap is. Vasárnap délután itt ülök a könyvtárban a spanokkal, kedélyesen diskurálunk, és olvassuk a könyveket.

Vifi van, blogolni tudok – mi bajom lehet.

…hogy mit szúrtam el Valentin napon?

Nem kérdés.

Csak egy dolog jöhet szóba.

A tejszínhab nem kellett volna a dobozba – az ugyanis tényleg nem volt a filmben.

 

2 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések