A menet

Ha voltál katona, akkor tudod, hogy a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli. Ha nem voltál, akkor hidd el: a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli…

Bizton állíthatom, hogy én annak idején a világ legjobb katonája voltam. Az akkoriban feladatomként szabott egy szolgálati évet öt különböző alegységnél töltöttem le – hiába, engem akart mindenki.

Ellenben bizton állítja minden akkori elöljáróm, akiknek az irányítása alatt szolgáltam akkoriban, hogy mégegyilyen semmirevaló csibész nem fordult meg a honvéccség kötelékében, mint én – úgyhogy igyekezett mindegyikőjük mihamarabb áthelyezni más alakulathoz.

Hogy mi az igazság? Ki tudja… nameg ennyi év elteltével kit is érdekel már.

Én viszont akkor is nagyon élveztem a helyzet adta lehetőségeket, és ma már őszinte vigyorral gondolok vissza az akkori nehezebb időszakokra (is).

Öreg baka voltam már, mikor kalandos körülmények között lekerültem a helyőrségünk által üzemeltetett honvédségi üdülőbe, kincstári pincér beosztásba. Az idény nyitására hatodmagammal keltünk útnak, hogy leszolgáljuk ott is a leszolgálnivalót.

A zászlóalj egyik része köpött ránk, úgy konkrétan szó szerint. Persze, hisz úgy gondolták, hogy ezzel a szolgálati beosztással megfogtuk a Mennyei Dandártábornok lábát, és míg ők a laktanyában mindennap a szívás különböző változatait művelik, mi az üdülőben csináljuk majd ugyanazt, csak épp az érintett matéria másik végén állva.

Kevés ember volt csak, aki huncut mosollyal a szája szegletében nyugtázta a tényt, hogy hová is vetett minket a sors és a laktanyapéká kegyes fintora. Ezen kevesek hallották már a régi híreket, hogy ebben az üdülőben bizony minden van, csak jólét nem.

…persze mi inkább hittünk az irigyeinknek, lelki szemeink előtt láttuk napbarnított testünket a strandon heverészni, többtucat ledér öltözetű hölgy édes társaságában. Mindezt úgy, hogy közben szépkerek hazánkat híven szolgáljuk…

Megérkezésünk nem volt valami nagy sztori. Egy buszravaló tiszttel utaztunk együtt, akik már az út során belekezdtek az olvasásba. Mikor megérkeztünk, az egyik fele már le sem tudott szállni, a másik fele jókatona módjára leszállt ugyan, de minek…. jópáran ott feküdtek le, ahol a bakancsuk a földet érte, mások még eljutottak ugyan az üdülőházakig, de a küszöb átlépése meghaladta a képességeket. Tán egy-kettő volt csak, aki ágyban kezdett bele az utazás fáradalmainak a kipihenésébe.

Modjuk ezzel nekünk pont semmi gondunk nem volt, mert legalább már első nap békibe hagytak bennünket. Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hamarjában előkerült a Gondnok Úr. Míg a tisztek is jelen voltak, addig a polgári alkalmazásban leledző Tóni bá’ olyan mézesmázos stílussal bírt, hogy könnyek szöktek a szemünkbe. Így kisfiaim, úgy kisfiaim, hogyutaztatok, ettetekemár, mitinnátok, pihenjetek, majdbeszélünk, miegymás. Ezek szerint tényleg megfogtuk azt a bizonyos Mennyei Surranót! Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hanem aztán, mikor a vitézurak szétszéledtek látó- és hallótávolságon kívülre, cseppet megváltozott a helyzet. Dicső Tóni bá’ olyan alpári módon kezdett velünk beszélni, hogy azt három tucat felderítő tiszt is megirigyelte volna. Beszéltek már velünk csúnyán, vettek már minket legaljaszámba, volt már benne tapasztalásunk nem kevés. De úgy, ahogy az öreg osztott bennünket, még nemigen hallottuk. Voltunk mi mocskosdisznók, ingyenélő semmirekellő bagázs, puncsos kis szemetek, és biztosított bennünket arról, hogy az üdülőben töltött időszakunkat megemlegetjük, ha nem úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül. Nemleszitt sestrand, seeltáv, demég kimaradás se, ha nem úgy áll minden, ahogy annak állnia kell. Úgyhogy mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza igen rossz ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Ahogy teltek-múltak a hetek, a helyzet nem lett jobb. Gondnokunk mindig gondoskodott arról, hogy nagyon ne érezzük jól magunkat. Olyannyira, hogy két hét elteltével nyálcsorgatva gondoltunk társainkra, akik talán épp lövészteknőt ásnak valahol a kemény földbe bele, vagy épp harcászkodás közben menetelnek a végtelen horizont felé, vagy mi több, a tűzforró betonon alakiznak órák hosszat. De a világ ugye igazságos: mi őket irigyeltük, hogy dejólehet nekik, ők meg valszeg ugyanúgy minket irigyeletek, hogy dejólehet nekünk.

Az üdülőbeli ganéságokról tudnék annyit írni, hogy három klaviatúrát is elrontanék közben. A legkeményebb mégis az volt, mikor Tóni bá’ a váppal (katonai rendészettel) fenyegetőzött. Kiderült, hogy az öreg nem a levegőbe beszél: háromszor rendelte ki hozzánk a helyőrségi rendészeket. A második alkalomnál már gyanús volt a dolog, a harmadiknál azonban bebizonyosodott: mindig csak akkor hívta, mikor az a bizonyos mélységis tiszt adta a vápos parancsnoki szolgálatot…. úgyhogy volt mitől félnünk, de vastagon.

A bizonyos tiszt ugyanis először ütött, aztán rúgott, aztán megint ütött, majd csak aztán kérdezett. Nevezetesen akkor is azt, hogy ugye milyen meredek ez a lépcső, és hogy legközelebb vigyázzon a delikvens, hogy le ne essen róla. Továbbá nagyon nem mellékes az a tény, hogy a saját maga által szabadalmaztatott módszere a következő volt: az elfogás helyszínétől a laktanyafogdáig folyamatosan ütötte-verte-rúgta-harapta a bakát, így értelemszerűen meggondolta mindenki, hogy jól viselkedjen-e, vagy sem, ha ez az állat van rendészeti szolgálatban. Lévén pedig, hogy az üdülőnk saccper másfélórás UAZ-ban történő utazást jelentett, nem akartunk nagyon vitába keveredni még önmagunkkal sem, nemhogy vele.

Úgyhogy mikor már harmadjára cserélték le mellőlem néhány társamat, én is kezdtem úgy gondolni, hogy a dobizás nem olyan nagyon jó ötlet, pedig abból akkorra már megírtam a doktori disszertációmat. Mielőtt még kombinálnál: engem csak azért nem cseréltek le sosem, mert én voltam a helyőrségben az egyetlen pincér – ergo, ha akartak sem tudtak volna kire lecserélni. Pedig akartak, elhiheted… Mondták is párszor, csak egyszer találjanak olyan embert, aki kicsit is ért ehhez, a családi bizsumnál fogva fognak fellógatni az első lámpaoszlopra. Persze csak miután háromszor agyonvertek-főbelőttek-felnégyeltek.

De a kivülállók ebből semmit nem érzékeltek. Más jelenlétében Tóni bá’ mindig egy nyájas öregúr volt, aki fiaimozta a kiskatonákat. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a látszatot fenntartsa.

Még az is a látszathoz tartozott, hogy szombaton esténként kiengedett minket a faluba. Az más tészta, hogy legalább háromszor tapsolt vissza bennünket, mire megfelelőnek találta a kimenő öltözetünket, de kimehettünk, és ez volt a lényeg.

Azt viszont hajlott kora miatt nem tudta az öreg, hogy mi ilyenkor átosontunk a szomszéd faluba, mert ott jobb volt a diszkó…

…és az igazi bajok itt kezdődtek…

Az említett szomszéd falu saccper öt kilométerre volt tőlünk, tehát gyalog seperc alatt megtettük az utat. Sebesen, büszkén, minden létező testrészünket kihúzva. Mert az a dizsi valóban felülmúlta minden álmunkat. Az olyan volt nekünk, mint a kánaán – a szó legszorosabb értelmében.

Mert míg a vezénylési falunkban az emberek úgy néztek ránk, mint Tóni bá’ kutyáira, addig pár kilométerre arrébb mi voltunk a délceg huszárság megtestesítői.

A diszkóba való bejutás már előjelezte, hogy mi vagyunk a valakik. Soha, egyetlen egyszer sem kértek tőlünk izmosék pénzt a belépésért, sőt, már mikor kiszúrtak bennünket az úton, harsány üdvözléssel invitáltak minket befelé. Ilyen belépő után már esély nem volt elvegyülni a tömegben – nem mintha akartunk volna.

A pulthoz szinte odarángattak minket. Ott pedig hol a pultos, hogy pedig valami helyi háemcsé hívott meg minket arra, amit csak kívántunk. A társaság fele már volt katona, így adott volt, hogy sztorizgattunk, a másik fele meg még nem volt katona, úgyhogy szintén adott volt, hogy sztorizgattunk. Egyfajta példaképek voltunk ott, egyrészt mert katonák voltunk, egyenruhában, másrészt meg városi csávók voltunk egy olyan faluban, ahonnét naponta csak egyszer indult a nagysárgabusz a sok kilométerre lévő első városba.

A csajok pedig…. nos, a csajok pedig…. hát most ezt hogy írjam le. Tudod mit? Nem írom le sehogyse. Legyen elég annyi, hogy nem kellett energiánkat az udvarlásra pazarolni. Nemhogy nem kellett, még válogathatunk is a ránk várók közül – amit az érintettek igen jó néven vettek. Pár hét után már annyira, hogy megjelentek a klikkek a gárék között: az egyik rész, akik még nem voltak velünk, és a vagányabb rész, akik már voltak velünk. Egy idő után pedig már csak konkrét ajánlásra és közeli ismerősre volt szükség ahhoz, hogy valaki a közelünkbe kerüljön. Mi meg természetesen átadtuk magunkat a romantikának, és minden alkalommal más hölgyeménnyel folytattunk élénk diskurzusokat a felkelő hold által szivárványosra megvilágított hófödte hegycsúcsok alatt meghúzódó zöld mezőkön szálló pillangók szárnyainak suhogásáról. Hiszed vagy sem, így volt….

Egyszóval: egyszerre éreztük magunkat Bredpittnek, Dzsordszklúniank és Mettdémonnak. Merthogy nekik sem lett volna jobb dolguk, az tutihótziher.

De az ember fia gyarló, és hamar beleszokik a jóba…. így volt ez velünk is. Az első időben még csendben intéztük a dolgokat, igyekeztünk a lehetőségekhez képest nem nagyon a középpontban lenni. Hanem aztán, ahogy teltek a hétvégék, egyre jobban belevetettük magunkat a sok földi jóba. Ami jobbára az olvasásban és egyébirányú mozgásformákban merült ki….

Lévén, hogy soha semmiért nem engedtek bennünket fizetni, így nagyon nem volt nehéz annyit olvasni, amennyi csak jólesett. Viszont mi még akkor is olvastunk, amikor már nem esett annyira jól – ez viszont hozta magával a többi problematikát.

Az egyik este lezajlott a szokásos éjfél előtti balhé. Nem velünk, félre ne értsd… csak a szokásos, ami egy átlag diszkóban lenni szokott. Beszól-visszaszól, meglök-visszalök, megüt-visszaüt, kidobó-kidobás, satöbbi…. sima ügy, így volt/van/lesz ez. Viszont: az ojjektumból való kitessékelés ebben az esetben nagyon szerencsétlenre sikeredett. A rongyként az utcára kidobott fickó épp egy rendőrautó látókörébe került. A szervek meg kíváncsi természet ugye, rögvest bejöttek szétnézni tényálladékilag…

Persze ezt mi csak az utólagos elbeszélésekből tudtuk meg. Az olvasás legvadabb részeinél tartottunk épp, mikor azt vettük észre, hogy a zene megszűnik, az összes lámpa felkapcsolódik, és ott áll előttünk két egyenruhás rendőr.

Először fel sem fogtuk, hogy mi történt. De hamarjában észhez tértünk, mert egy társunkat gallérjánál fogva, öles léptekkel húzta ki az utcára az őrmester. A velünk szemben álló zászlós csendben csak annyit kérdezett tőlünk:

- Önként indulnak el, vagy én rugdaljam ki magukat?!

Nem mintha lett volna választásunk, úgyhogy valszeg ez költői kérdés volt. Nemtúl egyenesen, de zokszó nélkül kicammogtunk.

Az utcán állva – vagy legalábbis állni próbálva – kérték el tőlünk nagyonnemszépen a katonakönyveket. Egy halovány pillanatra eszembe jutott, hogy a rendőrség kérhet-e tőlünk ilyen jellegű passzust, vagy csak a katonai rendészet, de hála őrangyalomnak, befogtam a nagy pof…. izé…. számat. Csendben átnyújtottuk hát a kért iratokat.

A rend éber őrei szakavatott tekintettel lapozgatták az igazolványokat. Néha ránkpillantottak, nyilván azért, hogy összehasonlítsák az igazolványképet a valós tulajdonosával – nem emlékszem hogy néztem ki, de a többiekből kiindulva nemigen hasonlítottam én akkor ott a képen szereplő önmagamra. Óráknak tűnt az a pár perc, míg minket vizslattak….

Egyszer csak az őrmester az öt darab igazolványt bedobta a villogó tetejű autó műszerfalára, a zászlós meg csípőre tette a kezét. Nem voltunk még ilyen helyzetben, ellenben mégis tudtuk, itt most a gebasz nem kicsi…

- Nakéremtisztelettel – kezdte a rangidős. – Az igazolványaik szerint a kimaradás holnap reggel ötnullanulláig szól. Csakhogy nem ebbe a faluba!

- Sanyibá’, hívjuk a váposokat. Az is egy óra mire ideérnek, nekünk meg menni kéne jelentést írni… - szólt közbe az örmi.

Fojtott hangú parázs vita kerekedett kettejük között, minek témái természetesen mi voltunk, kissé érintve a fiatal kopaszrendőr szájalását, ami bár logikus volt, de mindazonáltal túl okoskodó.

Kisvártatva a nagydarab zászlósúr felénk fordult, és láttuk rajta, hogy itten és most vége szakad mindennek. Ha az életünknek nem is, de jelen katonai állomáshelyünknek mindenképp. Tekintetéből tisztán kivettük, hogy a méltó büntetés mértékén és módján gondolkodik éppen….

- Naakkor faszikáim – mondta nem túl hivatalos, de annál meggyőzőbb hangsúllyal. – Két lehetőségük van. Egy: bilincs, fogda, és ott várják a vápot. A következményeket ismerik – majd látványosan az ujjain kezdte számolni a vétkeinket - Engedély nélküli körletelhagyás, szórakozóhelyen való tartózkodás megkérőjelezhető állapotban, honvédségi tulajdonú ruházat részleges hiánya és a meglévő nem szabályszerű viselése. A másik verzió…. – és itt elhallgatott.

Zászlósunk szakavatott mestere lehetett a mentális kínzásnak. Hiszen miután meglebegtette lehetőégként a rendészek kihívását, így a második verzió, legyen az bárakármi, mindenképpen jobbnak igérkezett még látatlanban is…. Én személy szerint lelki szemeim előtt már láttam a kiérkező parancsnoki UAZ-t, kiugrani belőle a rettegett tisztet, aki ugyanazon lendülettel gyomronrúg, állonvág, majd úgy bevág a hátsó ülésre, hogy három, de inkább négy bordám törik szanaszerteszéjjel. És ez még csak a bemelegítés lesz, mert a helyőrségig lévő hosszú út során minden maradék csontomat összevisszatöri, és a lelket kipaszírozza belőlem, hogy majd utána jelenthessem az ügyeletes tisztnek, hogy énbiza azért nézek úgy ki, mint akit agyonvertek, mert leestem a lépcsőn. Hátköszönömszépen, én ebből nem kértem…. Úgy voltam vele, legyen bármi is a második verzsön, jobbleszaz, de nemkicsit.

Körbenézve a cimboráimon is láttam, hogy hasonlókon gondolkodnak – amin egy cseppet nem csodálkoztam.

Így lehetett ezzel a rendőrfőnök is, mert pár pillanattal később folytatta:

- Szóval második a verzió: bekussolnak szépen, alakzatot felvesz, és vigyázzmenet az üdülőig.

A vér meghűlt bennünk…. okés, vertük mi a vigyázzt már jópárszor, nemtéma. De azért ahhoz igencsak hozzászoktunk, hogy bennünket innen hajnaltájt visznek vissza valami nagyonmenő tuningolt ezerkettessel… ráadásul akkor épp olyan állapotban voltunk, hogy állni nem bírtunk egyenesen, nemhogy vigyázzmenetben masírozni öt kilométert.

De mit volt mit tenni? Ez az a választás, ahol nem tudsz választani. Nagyjából élet és halál volt a tét…

Én kaptam észbe elsőként.

Vigyázzba vágtam magam, és ordítottam egy kurtát: - Szakaaaaasz ’gyázzz!

Zászlósunk ábrázata egy árnyalatot megenyhült. Ebből a vigyázzból megértette, hogy megértettük. Masírozunk vissza az üdülőbe.

…demégmielőtt csodálkoznál: nem azért kaptam észbe, mert nem van eszem. Van énnekem, csak ritkán használom – de akkor nagyon. Mint ott akkor is.

Szóval: gondolamenetem szerint elindulunk vigyázzban, had lássák, hogy milyen katonák vagyunk. Aztán mikor már látótávon kívül vagyunk, elhagyjuk a falutáblát, úgyis töksötét van, átváltunk sétába. Ottmegasztán majd megbeszéljük, hogy reggel félötig visszajövünk-e befejezni a befjeznivalót, vagy épp tényleg elsétálunk Tóni bá’ birodalmába.

Igen ám, de nem egészen így történt a dolog….

Ugyanis rendőreinket nem nagyon ejtették a fejük lágyára. Vagy voltak ők is bakák. Vagy mindkettő…. Ugyanis a zászlós úr negédes mosollyal a szája sarkában, hamarjában közölte, hogy jönnek utánunk a kocsival, mert ők olyan jószívűek, és hogy a fényszóró világítsa nekünk az utat, nehogy megbotoljunk valamiben. Aztán szikrázó szemekkel még hozzátette, hogy ha neadjisten abbahagyjuk a vigyázzt, vagy csak egyszer is félreveri valamelyikőnk, úgy végigver minket a gumibottal, hogy azt is megbánjuk, amit nem gyakran szoktunk.

Aztajóbüdösrohadtmocskosbüdös…..

Nade mitvoltmitteni? Semmitsenem. Elfogadni a lehetetlent.

A fejeken látszott, hogy úgy érzi mindenki magát, mint egy század légiós, akiknek kulacs nélkül kell átszelni a sivatagot. Annyi különbséggel, hogy nekik volt némi remény – nem úgy, mint nekünk. Abban az állapotban esélyünk nem volt véghezvinni a bevállalt feladatot…

Zászlósunk átvette az irányítást. Vigyázzt vezényelt, majd ránknézett. Rögvest módosította a vigyázzt egy szerelvénytigazítsra, ami enyhén szólva ránkfért. Az ingek t.kig kigombolva, kitűrve a nadrágból, az egyikünknek a derékszíja hiányzott, másikunknak a cipője, nekem személy szerint a sapkám nem volt a rendeltetésszerű helyén. – Egy perc – parancsoltak ránk, és mi értettünk a nemszépszóból. Uzsgyi vissza a dizsibe, összeszedtük a ruházatunk darabjait. El se hiszed: egy-egy lubárén volt a szíj is, a cipő is, és a sapka is. Hihetetlen…

Felsorakoztunk végül, majd elindítottak minket.

…hátnetuddmeg…

Bakancsban, frissüde állapotban sem nagyon vidám dolog vigyázzmenetet verni, kimenőcipőben és taknyosra olvasottan meg pláne nem az. Ekkor az egyszer csináltam ilyet életemben, és nagyon, de nagyon remélem, hogy soha többet. Kábé száz méter után éreztem, hogy leszakad a fejem, újabb pár méter után már zsibbadt az egész lábam…. komoly összegbe le mertem volna fogadni, hogy félútig sem érünk el, nemhogy a szolgálati helyig.

De hagy ne részletezzem tovább. A lényeg, hogy megérkeztünk. Hogy mikorra, azt nem tudom. Hogy hogyan, azt sem. Jóformán végig egyfajta transzban voltam, csak arra figyeltem, hogy ne tévesszem el a lépést, és hogy a rendőrautó fényszórójának csóvájából ne lépjek ki. A rendőrök szidalmait, parancsszavait és kaján röhögésüket hallottam ugyan, de csak nagyon, de nagyon homályosan.

Megcsináltuk, és ez a lényeg.

Az ember mindig tanul valamit.

Azt mondják, hogy az okosabbja a más kárán, a hülyébbje meg a sajátján.

Mi is tanultunk a saját hülyeségünkből.

Két hét elteltével ismét a szomszéd falu diszkójában voltunk.

Két apró változással:

1., sokkal nagyobb sztárok voltunk, mint előtte bármikor

2., ha jött a jard, a pultos bevitt minket a raktárba

….szeláví….

 

6 Tovább

Halló!

Elméletileg egy kórházi folyosó szürke egyhangúságában nincsenek emlékezetes dolgok. Viccesek meg pláne…

Egyszervolt, holnemvolt, az úgyvolt, hogy ültünk a gyerekekkel egy kórházi folyosón. A szemészet ajtaja előtt vártuk a sorunkat – el se hiszed: szemvizsgálatra vártunk.

Maga a kórházban semmi különös nem volt. Régi, ódon épület, a maga egyébként is nyomasztó mivoltával. Omladozó vakolat kívül belül, néhol hiányos csempeburkolat a falon – szóval az az igazi, hamisíthatatlan, Magyar fíling.

A folyosón, ahol vártunk több ajtó állt rendelkezésünkre. Ha jól emlékszem, az első az adminisztráció, a második kettő valami gasztroizé, a harmadik-negyedik hallásvizsgálat, mellette pedig két ajtó állt a szemészet rendelkezésére. Hogy a többi ajtón belül mi volt, azt nem tudom, mert nem mentem tovább… minek, hiszen mi a szemészetre érkeztünk.

Az ajtókkal szemben hosszú padsor. Ültek rajta a népek, szépen csendben, ahogy egy kórházi folyosón azt illik.

Kivéve minket.

Ugyanis mi nagyon nem voltunk betegek. Az egyik kölköt hoztam egy felülvizsgálatra látásügyileg.

A gyerek meg milyen? Nóperc alatt elkezd unatkozni együltő helyében. Hogy lehet lefoglalni ilyenkor? Nehezen….

Jött a szokásos játék, csak hogy maradjon már legalább félóráig nyugton, míg szólítanak bennünket. Barkóba, fekete-fehér-igen-nem…. elkezdtünk játszani. Nevetgélve, egymást cukkolva, mint otthon.

Hamar el is telt az első fél óra.

A körülöttünk lévők közben meg persze cserélődtek folyamatosan. Akiket behívtak, azok mentek szépen elfelé, akik újonnan jöttek, azok pedig ültek szépen lefelé.

Mellettünk a népeknek két közös jellemzőjük volt: az egyik, hogy reménytelennek tűnő tekintettel várták a sorukat, tudván, hogy egyhamar nem szabadulnak a gyorsnak nagyon nem mondható kórházi tevékenységek alól. A másik, hogy jókat kuncogtak rajtunk magukban, hiszen az egész folyosón hallani lehetett, hogy mi játszunk unaloműzés gyanánt.

Nem is lett volna semmi baj, ha bele nem feledkezünk a játékba.

Az igazat megvallva, nem zavart különösebben senkit az, hogy jókedvünk van. Legalább vittünk egy kis üde színfoltot a várakozás nagy unalmába.

Hanem a jókedv az még nagyobb jókedvre deríti az embert….

Ahogy sorra nyíltak az ajtók, rendre megjelent a bejáratukban egy-egy asszisztens, és invitálta befelé a betegeket.

Nyílt a szemészet ajtaja, kijön egy hölgy, és kéri a soron következőt. Nagyon jó, utána már mi jövünk!

Nyílik a másik ajtó, onnan is kinéz egy hölgy, és szól: - Hallásvizsgálatra vár még valaki?

Az emberek csendben ültek tovább.

Mint ahogyan ilyenkor az a Kórházi Váróteremben Leledzők Almanachjában írva vagyon, teátrálisan nézett mindenki a másikra, vizslatva, hogy ki is az a szerencsés, akit szólítottak, aki hamarosan elmondhatja magáról, hogy végzett a sorban állással.

….eltelt köbö három másodperc, de senki nem válaszolt…

Viszont ez alatt a három másodperc alatt nekem hogy-hogynem a szokásos módon beugrott valami….

…valami, amit nem lehetett hihagyni.

Úgyhogy fennhangon megszólaltam: - Tessék?!

Saccper másfél másodperc kellett ahhoz, hogy a jelenlévőknek leessen a veddmárfel.

Egyemberként kezdte el mindenki a röhögést – ki hangosabban, ki óvatosabban.

Az ajtóban álló asszisztensnő is nyelte a mosolyát, persze, őt kötötte a hivatalból kötelezően viselt komor tekintetre vonatkozó hűségeskü. Be is csapta az ajtót nagyon gyorsan.

Pár pillanat elteltével ismét kinyílt a fülészet ajtaja, és egy másik asszisztens nézett ki rajta.

A visszafogott nevetéstől könnyes szemekkel mondta, hogy amennyiben tényleg nem vár már senki további hallásvizsgálatra, akkor ők befejezték a műszakot, és elmennek hazafelé.

Sok éve történt, de rendszeresen eszembe jut ez a sztori.

Főleg, mikor orvosi rendelőkben várom a soromat.

….és máig sem tudom, hogy szégyelljem-e magam a beszólásomért.

1 Tovább

Ócseny szilveszter

Az alábbi történet fikció. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán merő véletlen.

„Újév.” Ez volt Béla első gondolata, mikor megébredt.

Az, hogy mennyi az idő, ekkor még nem tudta, jóllehet, kíváncsi volt rá nagyon. Arra meg pláne, hogy milyen nap is van pontosan – miután az elsejét is csak saccolni merte.

Ahogy feküdt az ágyon, egyre táguló tudattal, nem meglepődve vette tudomásul, hogy tudata enyhén szólva be van szűkülve. De nem is kicsit.

Kavargó gondolatokkal, és egyre nagyobbra nyitott szemekkel próbálta felidézni az elmúlt éjszaka történéseit. Fekvő helyzetében lévő szédüléséből és tompaságából arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nagy buli lehetett. Hogy hol és hogyan, azt viszont nem tudta volna teljes egészében megmondani.

Lassan, nagyon lassan felült az ágyban.

Galilei jutott eszébe, aki annak idején kitalálta, hogy mégis forog a Föld. Béla ilyenkor igen konkrétan érezte, hogy tényleg forog, és mint ilyenkor mindig, elküldte a jóbüdös .csába Galileót. …és mint ilyenkor mindig, most is hithű hazafiként azon elmélkedett, hogy biza milyen jó lehetett anno a honfoglaló magyaroknak, mikor a kumisztól másnapos fejjel még nem találták föl azt, hogy forog a föld. Könnyű is volt a sztyeppéken csatakmásnaposan hátrafelé nyilazni a vágtató lovakról…. próbálnák meg csak most, amikor már ennyire előrehaladott a tudomány.

Röpke agymenése után hősünk belefogott az ilyenkor szokásos személyes leltárába.

Utcai ruhában volt. Ugyanabban, amelyben otthonról elindult. „Faja…” – gondolta. „Akkor cseppet szétcsúsztam”. A testén összevissza tekert színes szerpentinek nem hagytak kétséget afelől, hogy közvetlenül a szilveszteri buliból ért ide.

A cipője és a kabátja azonban nem volt rajta, pedig bizton emlékezett rá, hogy ezen ruhadarabokat is magán viselte, mikor elkezdődött az est. „Akkor nem is voltam annyira mák, ha levetettem…” – büszkélkedett saját magán.

A ruházata azonban sehol nem volt a szokottnál jobban megnyitva, sőt, még megtépázva sem – igazolva, hogy az éjszaka fekvéssel töltött része mindenféle alternatív altesti mozgásformáktól mentes volt. „Szóval nem volt eksön az éjjel…” – konstatálta kissé csalódottan.

A gyors egyéni leltárral végezvén a szobát vette szemügyre. Egyre kerekebb szemmel próbált támpontot találni – sikertelenül.

Ismeretlen helyen volt. A bútorok, és az azokon lévő berendezési tárgyak nagyon nem voltak ismerősek neki. A redőny le volt húzva az ablakon, csak az alján lévő vékony résen beszűrődő gyenge fény engedte arra a következtetésre jutni, hogy véget ért az éjszaka. A félhomályban észrevett egy éjjelilámpát, felkapcsolta, és jobban szétnézett.

Alap szoba, semmi extra. Ágy, szekrény, komód, rajta tévé. A falon valami kép, a padlón szőnyeg. Lehetett ez bárakálhol, de hogy Béla még nem járt ott, az biztos, mint a hótziher. Ráadásul ha perpill mást nem is, ezt pontosan tudta. Egy szobára csak emlékezne az ember…

Óvatosan felállt az ágyból. Szédülése felerősödött, igazolva, hogy nemigen aludta ki rendesen magát.

- Hol vagyok? – mondta félhangosan a fejét vakarva.

A szobaajtón túlról kisvártatva hangokat hallott. Léptek közeledtek.

Pár pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Roland haverja állt vele szemben.

- Méltóztattál felébredni végre, díszmajom?! – rivallt rá haragosan. – Nezavarjon, hogy rád várunk, legyél csak nyugodtan!

Hősünk kiérezte a hangsúlyból a szarkazmust. Nem volt nehéz.

Határozatlan léptekkel kibotorkált a szobából. Egy folyosón találta magát.

Még mindig nem tudta, hogy hol van egész pontosan. Annyit tudott csak biztosan, hogy egy lakótelepi házban – lévén felismerte a házgyári lakások egyenformára tervezett helyiségeit. De ezzel még nagy kört nem szűkített le…

A szűk folyosóról a hangok felé vette az irányt. Egy konyhába ért.

Az asztalnál két barátja ült egy laptop előtt – Roland és Ferenc. Mindketten ziláltnak tűntek, jóllehet feleannyira sem, mint ő maga. Páni igyekezettel ütögették a billentyűzetet, és izgatottan nézték a képernyőt.

Béla fejében a zavar egyre csak nőtt.

Az egy dolog, hogy az időt nem tudta pontosan, de még a helyet sem tudta beazonosítani, hogy éppen hol leledzik.

Gondolkodásából éles hang térítette kissé magához.

- Remélem, most boldog vagy vazze! Jól sikerült a buli! – kiabálta Feri. – Ilyen baromságot kitalálni!

- Mi vagyunk a hülyék, minek hallgattunk rá! – kontrázott Roland. – Minek kell mindig rá hallgatni!

Bélában a tanácstalanág egyre nagyobb méreteket öltött. – Mivaaaan? – kérdezte végül bágyadtan.

- Mivaaan? Aztkérdezed mivaaaaaan?! Gáz van! Qrva nagy gáz van, az van! – ordította Roland, fel sem pillantva a képernyőről.

- Idefigyejjé majom – állt föl Feri a székről. – Te kevertél ebbe bele minket, úgyhogy most már old is meg, ha ilyen balf@x voltál! Gyere ide, ülj le, és találj ki valamit de rohadtqrvagyorsan, mert nem akarok többet szívni miattad!

Azzal fogta Bélánkat, és leültette a székre. A laptopot felé fordította, és mutatta az aktuális helyzetet.

- Látod, most itt vagyunk – mutatott Feri a monitorra. – Mondjad, mit látsz?

Béla kapásból majdnem rávágta, hogy faja kis gép, fullhádé kijelző, pöpec kis darab, de a tudatalattija tudatta vele, hogy most nem feltétlen erre kíváncsiak a haverék. Az ilyenkor elmaradhatatlan tarkóncsapásra meg abszolúte nem volt szüksége, így megnézte hát jobban, mit is kéne neki jobban megnéznie.

Térkép, gugli, műholdas. Messziről felismerni, ő is szokott ezen útvonalat tervezni ha indul valahová. Csak most olyan érdekes nevek voltak kiírva… hirtelen nem tudta értelmezni.

- Mivanodaírva?! – bökött a térképre Roland. – Olvasd!

Béla bágyadt hangon tett eleget a kérésnek: - Munkács…

- Azbaz+, Munkács! – ordíott Feri. – És tudod miért van az odaírva, hogy Munkács?! Mert ott vagyunk éppen, te majom! Munkácson! Ukraaaajnááááábaaaaan!!!!!

…most már semmit nem értett Béla….

Valószínűleg ez külsőleg is meglátszott rajta, mert a két haverja felpattant a székről, és szinte kórusban mondták a magukét.

- Persze, őkegyelmessége megint nem emlékszik semmire! Miért is emlékezne, hogy megint okos volt az éjjel!

- Hogy emlékezne! Mindig ez van! Mindig utólag kell eszébe juttatni a dolgokat!

…Béla közben ült a gépnél. Szeme előtt a megnyitott oldalak: gugli mepsz Munkács térkép, Munkacsevó vonatindulási menetrend, amit a gugli elég sajátosan fordított, fészbuk… közben meg homályos tudattal próbálta felidézni az előző estét.

Otthon, gyülekező. Bemelegítés, indulás. Cél: az nem volt. Túra jellegűre beszélték meg az óévbúcsúztatót. A második állomásig tiszta…. valamelyest. Addig már volt két telefon, az egyik a pesti spanokkal, hogy nagyszeretettel várják őket oda, de ő meg mondta, hogy nemigen mennek oda, mert ottmaradnak Ladányban. A harmadik, negyedig állomáshely már cseppet homályba veszett, közben volt valami taxizás is, meg némi téren való táncolás egy koncerten – de ez már nem olyan biztos. Utána tüzijáték, megint utca, meki hamburgerrel, aztán…. aztán reggel lett hirtelen. Vagy legalábbis nappal.

- Mostakkormiaf@xvan?! – kérdezte végül Bélánk.

- Namilenne, okostojás?! – kiabált Roland. – Az van, hogy elhoztál bennünket ide, merhogy itt olyan jó lesz majd!

- És nem lett jó? – kérdezte Béla őszintén. De tényleg őszintén…

- Nem b@szod, nagyon nem lett jó! Sőt, qrvára, hogy nagyon nem lett jó! – ordították le ismét.

Hirtelen sokatmondó csend támadt. A legyek zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha ilyenidőtájban lennéne a lakásban legyek.

- Najólvan, nyugodjunk le – huppant le a székre Ferenc. – A csesztetéssel nem leszünk beljebb. Csináljunk valamit, oszt húzzunk haza, nekem holnap melózni kell.

Béla vert seregként ült tovább. Annyira nem értett semmit, hogy nagyon. A kétségbeesés egyre jobban uralkodott el rajta.

- Mondja már el valaki, hogy most mi a here van! – szinte sírva jöttek ki belőle a szavak.

- Na figyejjé – kezdte Roland. – Meddig van meg az este? Túra, taxi, még megvan? Tér, koncert, tüzijáték? Az is?

Hősünk igenlő bólogatását látva folytatta.

- Naszóval. Elindultunk, eddig villany. Jött egy telefon valami Esztikétől vagy kitől, hogy menjünk fel Pestre bulizni. Megbeszéltük, nem megyünk, mert messze van. Utána ide be, onnan ki, taxi, megint be, biliárd…. megvan ez is? Faja… aztán le a térre.

- Közben meg játszottad az eszed, hogy csak fel kellett volna menni Pestre, mert az vagányabb, mint itt Ladányban – vette át a szót Feri. – Ott emberkedtél, hogy neked mindegy hova mész, neked mindenhol vannak spanjaid, te mindenhol tudsz bulizni, főleg szilveszterkor. Májerkodtál, hogy neked nemhogy Pesten, de még a dunántúlon is vannak cimbik, de még külföldiában is!

- És mi meg itt cseszerintettük el – vágta rá csendesen Roland. – Be voltunk már mi is nyomva, mint a jancsiszög, úgyhogy húztuk az agyad, hogy dehogyvan, dehogyvan, nincsneked külföldiában senkisem. Aztán telefonáltál párat, vettünk egy karton édelvájszt, agancsoskóla volt még nálunk, kimentünk a vasúthoz, aztán idejöttünk. Most meg itten vagyunk.

Pár pillanatig ismét csend borította a konyhát.

- Húbaz+… - összegezte Béla a hallottakat. Látszott rajta, hogy forognak az agykerekei, de rendesen. – És a csajok? – kapta fel a fejét.

- A csajok?Mármint a csajod?! Apám, még a tüzijáték előtt elhajtottad, mondván, hogy újév, újélet! – mondta megvetően Feri. – Az enyém meg ment vele…. én hülye meg hagytam.

Béla egyre jobban összetörni látszott. Nem lehetett eldönteni hirtelen, hogy mi fáj neki jobban: az, hogy kissé messzire keveredett otthonról, vagy az, hogy ilyen szépen lekoptatta a barátnéját. Talán mindkettő…. ki tudja.

Persze, volt már rá példa egy párszor, mikor idegen helyen ébredt. De azokból sosem volt nagy gebasz, mert egyrészt az mind Ladány max 20km-es körzetében volt, másrészt meg mindig valami lubárénál. De ilyet, hogy fogalma sincs kinél, fogalma sincs hol, külföldön ébredjen fel, ilyen még nem fordult elő. Eddig…

- Akkor most mi legyen akkor? – kérdezte végül kétségbeesve  – Telefonáljak? Vagy hol a tulaj egyáltalán?

- Hova telefonálnál, b@szod?! – pattant fel Roland. - A telefonunk itt rohadtul nem működik, mert ha eddig nem esett volna le, nem Magyarországon vagyunk! Itt nincsen se témobil, se pannongéesem baromarc! Meg kit hívnál fel?! Szilveszter volt, b@szod! Mindenki bulizott, úgyhogy ilyenkor senki nincs képben! Aki meg nem volt szétcsapva, hanem melózott, az meg azért nincs képben! Még ennek a kecónak a tulaja is csatak volt! Ő is csak annyit tudott mondani hajnalban, hogy legyünk nyugodtan, zárjunk be ha elmegyünk, a kulcsot meg dobjuk a postaládába! Telefonálni…. mikor tudtál te telefonálni értelmesen, ha be voltál állva?!

Hősünknek ekkor eszébe jutott néhány telefonbeszélgetés, mikor hasonló állapotban valami belső kényszer hatására randomra hívogatta ismerőseit, gondolván, hogy nekik éppen ő most nagyon hiányzik. Egy alkalommal felhívta egy haverját, hogy elvesztette a telefonját. Persze, az mondta is neki gyorsan, hogy nyugodjon meg, mert biztos, hogy megvan a telefonja, mert épp azzal telefonál… úgyhogy Béla hamar felismerte azt a tényt, hogy ilyen állapotban tényleg nem biztos, hogy telefonon keresztül bármilyen problémát is meg lehetne oldani.

- Egyébként is: beszélsz egyáltalán oroszul? – folytatta Roland. – Mer’ aztat ugye tudod, hogy Ukrajnában is oroszul beszélnek!

- Hááát… - vakarta fejét Béla – távárisa ucsítyelnyica, nyiktonye acúsztvujet.

- Aaaazmilyenjólesz, ha ezt eltolod majd a kalauznak – temette kezeibe az arcát Feri. – Nincs elég bajunk így is…. megneszólaljodakint, megneszólalj, mer énváglaknyakon, nem a ruszkik!

- Ott van a fészbuk. Lépjél be, és írjál Te is valakinek, hogy segítsen – utasította Roland – Mi már írtunk, most várjuk a választ. Ha kapunk egyáltalán….

Béla megadván magát a sorsnak, a gép felé fordult. Agyában tekeregtek volna a gondolatok, de nagyon nehezére esett bármin is gondolkodni. Annyi mindent kellett volna most megoldani, és ő, a messzeföldon híres megoldóember most egyszeriben csődöt mondott.

Motorikus képességeinek teljes hiányában próbálta beütni a belépési kódot a megnyitott felületre. Nehezen találta meg a megfelelő billentyűket, csak harmadjára fogadta el a rendszer a jelszavát.

- Mennyémáinnen, te szerencsétlen – tolta arrébb Feri a géptől. – Kiírom én helyetted, mert látom, azt se tudod, hogy hol az ujjad.

Feri kiírta hát az üzenőfalra, hogy segítséget keresnek, némi hazafuvarozás vonatkozásában Munkácsról Ladányba…

Bélánk nagyon nem volt magánál. Nem csak a kialvatlanság és a kínzó másnaposság gyötörte, hanem az a tudat is, hogy most akkor mi lesz most akkor. Merhogy valami lesz, az biztos, csak az nem, hogy ennek a kalandnak jó vége fog kerekedni.

Közben a barátok elkezdtek szedelőzködni. Cipő, kabát, sapka, sál – nóperc alatt útrakészen voltak mindketten.

- Te nem jössz, Béla? – rivallt rá Feri . – Gyere már, haladjál, mert ha nem lesz fuvar, vonattal kell menni, a gempa meg lehet, hogy nem is lesz elég.

- Persze. Mert őmajomságának annyi esze már nem volt, hogy retúrjegyet váltson Ladányban – nézett teátrálisan a plafon felé Roland. – Mer mindig csak ezek a szájbatekert jó öletek…. de én vagyok a hülye, hogy én meg követem.

- Még fogat sem mostam…. – nézett fel bambán hősünk.

- És mégis mi a repedt balherével mosnál fogat, te idióta?! – ordított ismét Feri. – Tán’ hoztál magaddal tisztasági csomagot?! Jóhogynem másik ruhát is akarsz! Kakpd össze magad, de rohadqrvagyorsan, oszt’ haladjunk amíg megvan mind a két lábunk!

Béla belátta, hogy barátjának igaza van. Haladni kell, szedelőzködni gyorsan, mert ha itt találja őket valaki, akkor annak akár nagyon csúnya vége is lehet.

Miközben a cipőjét próbálta magára húzni, nem kevés erőfeszítések közepette, próbálta felidézni, hogy kit is ismerhet Ukrajnában. Tomi jutott eszébe, de ő Beregszászon lakik – ami nem feltétlen jelentette azt, hogy éppen Munkácson nem lehetne mégegy lakása.

Aztán eszébe jutottak a rémtörténetek a világnak ezen részéről…. lelki szemei előtt már látta, hogy nyílik az ajtó, bejön rajta három Szerjózsa, darabonként akkorák mint ők hárman együtt, és miután nem tudják a történet részleteit teljes mélységében, ledarálják őket, mint a huzat. Persze, Bélánk már háromszor volt majdnem kint a légióban, így megtanulta, hogy marsordáj, de ebből itt bizony előbb lenne igen nagy dáj, mintsem bármikor is mars…. Cimboráiban azonban bízott, hiszen ők is tudták a naviszélszes szlogent: senkit nem hagyunk hátra. És miután őt most nem hagyták egyedül ébredni Munkácson, remélte, hogy a későbbi bárakárkivel szembeni nézeteltéréseket is együtt fogják megoldani.

Mikor Béla végre nagynehezen magára erőltette a cipőit, kabátját felrántotta, mikor még egy logikus gondolat szöget ütött a fejébe.

- És ha visszaüzen valaki a fészen? – kérdezte mélén.

- Akkor majd megnézem a telómon vifivel, hülyegyerek – vágta rá Roland.

A lépcsőházban megfontolt léptekkel haladtak lefelé. A fölöttük lévő emeleten szinte ugyanebben az időben kinyílt egy ajtó, és női topánkák óvatos lépteit hallották a lépcsőn feléjük közeledni. Lévén, hogy idegendben voltak, mindhárman ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb csendben és a lehető legnagyobb sebességgel közlekedjenek, illetve még véletlenül se essen le a lépcsőn egyikőjük sem a nagy macskajaj miatt. Egyéb se hiányozna, mint pár luvnya óbégatása a lépcsőházban…

Az épületből kiérve a jeges szél szinte csontig hatolt. Béla könnyes szemekkel nézett körül.

A szocreál építészeti stílus Ukrajnában is láttatni engedte a fantáziától mentes produktumokat. Minden épület egyforma, mint a volt Szovjet tagállamok mindegyikében. Még az utcán parkoló autók is olyanok voltak, mint odahaza…

…és hősünk ekkor látott meg egy Magyar rendszámú szuzukit szviftet….

- Más magyar is van itt rajtunk kívül? – kérdezte hitetlenkedve.

Barátai felé fordult.

Azok kétrét görnyedve röhögtek.

A két barátnő meg ott állt mellettük – mint utólag kiderült, ők voltak, akik a felsőbb emeletről indultak.

- Nézzémászét, de barom! – mondta visítva Feri. – Hát itthon vagyunk, cseszdmeg!

Bélánknak ekkor esett le a veddmárfel.

Persze, nem emlékezett mindenre – egy komolyabb hangvételű este után mindig így volt, és mindig a telefonját hívta segítségül. A híváslistából illetve a készített képekből tudta összerakni az este nagyobb részét, a további emlékezetbeli folytonossági hiányokat pedig a spanok élménybeszámolóival töltötte föl. De ezt most kimaradt, köszönhetően a pörgős, eseménydús reggelnek.

Ekkor jött rá, hogy nem véletlenül nem hagyták szóhoz jutni, hogy belebeszéljék a hülyeségeket. Ő meg persze elég kész volt ahhoz, hogy mindezt elhiggye.

Pár perces anyázás és a fizikai lehetőségekhez képest vehemens kergetőzés után Béla alig negyed óra múlva már a saját konyhájában kavargatta a reggeli kutyulóskávéját…

Nem kevés letargiával konstatálta magában azt a közismert tényt, hogy amilyen az újév első napja, bizony olyan lesz a tárgyév teljes egésze.

…de mint azt ahogy a történet elején is említettem: ez a történet fikció. Minden egyes sora a képzelet szüleménye. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán a véletlen és nemkevés jégermájszter miatt lehetséges.

 

1 Tovább

Viking könyvtár

Ahogy a mondás tartja: ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….

Nemrégiben odavoltam egy hosszú hétvégét egy igen hírös városban. Spanokkal, kollégákkal, értekezésügyileg megtárgyaltuk a merrehánymétert.

Nincs is ebben semmi különös. Csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.

Megérkeződtünk péntek este, közösvacsi, miegymás, aztán meg jött a fejvakarás, hogy szombat reggelig mit is csináljunk, aminek van is egy csepp értelme. Vagy ha nincs, akkor az még jobb.

Még ebben sincs semmi különös. Így csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.

A későbbi problémák gyökerei azt hiszem itt kezdődtek… mikor elkezdtünk gondolkodni. Mert mi nemcsakhogy szeretünk gondolkodni, hanem tudunk is. És a bajok általában itt voltak elásva mindig is.

Jöttugye a nagy kérdés: hova és merre vegyük az irányt?

Az alapkoncepcióban egyöntetűen egyetértett a csapat boldogabbik fele, hogy olvasni kellene. Igen ám, de hol művelődjünk? Hiszen ezen a helyen azért annyira nem voltunk ismerősek…. elő is vettem a nagyonokos telefonomat, hogy kiderítsem, merre is mehetnénk. De az internetikus elérhetőség nem volt elérhető távolságban. Nosza, uccu neki, föl a szobába, és lapostopon nekieresztettem a kérdést a fészbuknak, hogy ki tudna nekünk helyben könyvtárat javasolni. Futok vissza a többiekhez, veregetem szépen a saját vállam, hogy milyen ügyesen megoldottam ezt az informatikai problematikát. Vártam is a nagy dícséretet, de csak olyan megszokott összenézéseket kaptam, miszerint hülyevagyok, csak épp nem görbítem a teret.

Csanád haverom mondta is nekem: - Szóval felmentél a szobába, hogy a gépeden kiírd a kérdést. Csak azért, mert innen nem tudsz a netre csatlakozni.

- Simán! – válaszoltam nagy büszkén.

- Aha… - vakarta a haja helyét Csani. – És ha válasz érkezik, akkor hogyan fogod megnézni, ha innen nem tudsz a netre csatlakozni?

….a ’csába. Erre nem is gondoltam, pedig még egy cseppet sem olvastam. Jópár másodpercig gondolkodtam egy frappáns válaszon, hogy hogyan is lehetne ebből a nyilvánvalóan érdekes helyzetből jól kijönnöm. De rá kellett jönnöm, hogy ebből sehogy sem jöhetek ki gyalog….

Így hát némi érezhető felháborodással a hangomban végül csak annyit feleltem: - Ne legyél már ünneprontó…

De végül is némi diskurálás által meggyőztem a csipetcsapatot, hogy látogassunk el egy könyvtárba. Egy igazi, hamisíthatatlan helyi könyvtárba, ahol különféle demográfiai adatok alapján meg tudjuk határozni, hogy mitől is olyan híres város a hírösváros.

Az előterjesztett sokrétű logikai következtetéseimnek hála mindenki belátta, hogy egyrészt a végeredmény a lényeg, miszerint olvassunk, másrészt nagyon nem mindegy, hogy mennyiért is olvassuk azt, amit olvasni fogunk. Nem mellékesen senkinek nem volt kedve pénztárcaügyi szempontokból kifolyólag olyan könyvtárba menni, ami már nem is könyvtár, hanem inkább klubhelység az elitebb olvasóközönségnek.

…így hát felkerekedtünk, hogy megvizsgáljuk a megtapasztalnivalót…

Gyuszi vezette a különítményünket, mert ő a legokosabb közöttünk. Meg a legszebb is. Meg a legerősebb is, nyilván ezért írom most ezeket a szép dolgokat róla. Én a sor végén kullogtam, és minden utamba eső helyi illetőségűnek kinéző egyént megkérdeztem, hogy tud-e valami faja kis könyvtárat a környéken. Persze, hogy semelyik se nem tudott…. szépdolog, mondhatom.

Mikor a legelső zebrához értünk, Gyuszi a nemtúl messzi távolba mutatva így szólt: - Oda megyünk. Az jó lesz.

…ki mert volna ellent mondani? Persze hogy senki.

De ha ellentmondunk akkor és ott, akkor talán megelőzhettünk volna sokminden érdekes dolgot, ami aznap este velünk történt. Viszont akkor nemigen írnék most semmi érdekesről.

….merthogy az érdekes dolgok ekkor kezdődtek…

Zebrán át, kicsi séta, ajtóelőtt megáll. Mondjuk én nóperc alatt levettem, hogy ez a könyvtár nem feltétlen olyan könyvtár, amit mi keresünk. Ad egy: a hotelünk a legbelebb belvárosban volt, ez a ojjektum pedig attól mintegy kétszáz méterre leledzett. Értelemszerűen nem lehet olyan hely, amilyenben el akartuk ütni az elütnivalót. Ad kettő: a bejárat jópár méteres körzetében nem volt a falon egy deka folt sem, amiből egy közepesen képzett urológus mindenféle konkrét dolgokat meghatározhatott volna. Ergo, az igazi úriközönség ide nemigen jár. Ad három: nem éreztem az ajtóban a jellegzetes könyvtárszagot. Pedig ilyen helyen az az igazi.

Mindegy, azért egy mitlehettudni felkiáltással megnyitottuk a bejáratot.

Az ajtó mögött azonban szertefoszlott minden aggodalmam, és elkönyveltem magamban, hogy biza nekem még tanulnom kell nekem a távolból való könyvtárfelismerést!

Mert a lépcsőn lefelé menet minden addigi előítéletem szertefoszlott. Minél lejjebb értünk, annál jobban.

Mert minél lejjebb értünk, annál jobban érezni lehetett a könyvtárszagot. Olyannyira, hogy a készleten lévő könyveknek legalább a felét pontosan meg tudtam határozni anélkül, hogy láttam volna a könyvespolcot. A rendelkezésre álló novelláknak szintén a felét fel tudtam volna sorolni, csupán abból a pár elejtett betűből, ami az asztallapra volt ragadva. A falakon képek, szépen elfért egymás mellett Mohamedali és Derikkfelügyelő, karöltve Merlinmonróval és Kalambóval. A szélen álló zenegép szép párt alkotott a sarokban megbúvó dízsépulttal, bár a „Táncolni tilos!” táblát nem igazán tudtam értelmezni. Könyvtárban táncolni?!?! Hát hogy?!?!

A töküres helységben, ahol csak mi voltunk leendő olvasók, a fílinget még autentikusabbá tette az a tény, hogy minekutána a könyvtárosnő idegeneket látott bennünk – merthátugye azok is voltunk – rögvest agyalásba kezdett. Láttam a fején, hogy gondolkodik: „Apekosok”…. fejem rá, hogy első blikkre ez járt a fejében. Aztán meg az, hogy nincs nálunk se táska, se jegyzettömb. Így nyilván a második gondolatot átugrotta, tehát a „Köjálosok” program be sem kapcsolt nála. Azt még egy pillanatig látni véltem a fején, hogy azt gondolja, hogy „Zsaruk”, de miután a könyvek között kezdtünk válogatni, illetőleg a helyileg illetékes novellák szerzőiről, ő is átcsapott tegeződisbe, és buzgon osztotta nekünk még a folyóiratokat is.

Egyszóval: igazi könyvtár volt ez, de vastagon….

Mit ragozzam…. ültünk, olvastunk, elvoltunk. Könyvek, újságok, folyóiratok…. és persze egy-két novella. Alapesetben ez némi extra örömöt szerez az olvasásban, de ez, eeeeez nemszerzett. Ugyanis bármennyi novellát elolvastunk (és hidd el, olvastunk rendesen), mindnek ugyanaz volt a hibája. Mindegy volt, hogy a barack, vagy szilva, vagy éppenséggel a körte nemesítéséről szólt a mű, a konklúzió a végén ugyanaz volt: ordenálé szedés, hiányos tördelés és nem megfelelően megválasztott, ellenben igen hangsúlyos betűtipus. Pedig elméletileg ez a város pont a gyümölcsoltványokról készült szakirodalom miatt vált hírössé  – de ezt lehet, hogy nem jól tudom.

A zenegépbe Zsombi haverom tett némi forintot, nomeg az azzal járó hat-hét zeneszámot. Csak hogy könnyebben menjen az olvasás. Jó zene lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt jó zene az én magasan képzett zenei füleimnek. Én olvasni sokkal jobban szeretek akkor, ha mondjuk valami komolyabb hangvételű rockzene szól. Félre is tettem magamnak egy kis vasat, hogy mikor lejár a sok diszkószám, itt bizony Kárpátia fog szólni, haaddigélekis…

Nademindegy….

Minekutána a könyvtárakban nem lehet dohányzolódni, muszáj volt kijárnunk az utcára némi tüdőropi vételezése miatt. Ahogy egyre gyakrabban és változatosabban olvastuk a novellákat és könyveket, egyre gyakrabban éreztük úgy, hogy kell még egy staub…. így hát ingáztunk felváltva a lépcsőn.

Zsombi és Gyuszi hamar leléptek, mondták, hogy ők már elég műveltek, meg amúgy is, visszamennek inkább a kubhelyiségbe, mert ott elegánsabban lehet olvasni. Egyrészről ennek örültem, hiszen akkor mindjárt tehetem be a zenegépbe a hungarorockot, másrészről ennek nem örültem, mert a szemetek otthagytak minket az idegenben.

De sokat nem tudtunk azon agyalni, hogy miért is távozott el a csapat fele, mert hamarosan elérkezett az a műveltségi szint nálunk, mikor eltűnt az idő megfelelő érzékelése…. nagyügy, voltmárilyen, tán lesszismég. A művelt ember nem ér rá mindenféle időmúlással foglalkozni. Esetleg csak azzal, hogy a Kárpátiára mikor lehet végre egy jót pogózni…

Igen ám… de ekkor észrevettem, hogy nem vagyunk már egyedül. Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra félig lett a könyvtár vikingekkel…. szőke, kékszemű vikingekkel.

…nabaz+….

Spanomnekem, Csanád egy darabig próbálta magát és minket győzködni, hogy ezek lehet, hogy nem is vikingek, de gondolatmenete csak addig tartott, míg a következő autentikus viking köszönésnek szem és fültanúja nem lett:

- Hajjakmeg, derégláttalak, .szomazanyád!

…és Csani itt jött rá, hogy vikingföldön vagyunk, de elég vastagon.

Mit volt mit tenni? Tenni kellett valamit. De gyorsan és határozottan.

Rohadtgyorsan elolvastunk még egy-két novellát, csak azért persze, hogy okosabbak legyünk, és próbáltuk megbeszélni a jövőnkre vonatkozó elképzeléseinket. Körbenézve azonban láttunk, hogy itt már nemcsak vikingek vannak, hanem dánok, svédek, norvégok… mindenféle északi népek. Csak mi vagyunk nemazok.

Fel is tettük a mindenkori istápunknak, Tyúkanyónak a kérdést: - Namost micsinájjunk Editke?

Editke végigsimított a homlokán, és nem túl meggyőzően csak annyit mondott: - Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….

Nabakker…. az okés, hogy Rómában még nem voltam, az hagyján. De még ennyi viking között sem sosenem. Honnan a fenéből tudjam, hogy hogyan kellene vikingmódra viselkedni?

Kérdő tekintetemre mintegy válaszként két viking harcos egymásnak esett szinte a fejünk felett. Tudtam én, hogy az északi népeknél az olvasás inkább megy izomzatra, mint szürkeállományra, de hát ilyen korán még egy könyvárban sem láttam még olyat, hogy csörte legyen. Nemzetközi szinten elfogadott íratlan szabály, hogy fél tíz előtt még ha meg is érdemli a delikvens, akkor sem törjük el a hátán a kissámlit. De itt, Odin ivadékainál cseppet másként járhatott az óra, mert korábban kezdték a műsort. A forgatókönyv a szokásos volt, legalábbis diskurzusügyileg mindenképp: „Szájjjonvágtá, .ci?! – Éééénvágtalakszájjjjon? Há tevágtászájonengem!” – „Asszed nemvagyok tökösvikinggyerek, asszednemvagyok?!”

…hát igen…. gondolhatod, nagyon vidáman ültünk ott tovább a könyveink fölött. Lelki szemeimmel láttam, hogy mindannyiunknak azon járt az agya, hogy mikor derül arra fény a könyvtárban, hogy mi egy cseppet másként vagyunk pigmentálva…

De a problematika amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott. A matek egyszerű és gyors volt: miután Olaf és Björg szólakozott össze, egy harmadik viking pedig Gunnart hívta segítségül, nyilvánvaló volt, hogy az előbbiekben említett matekpéldának egyugyanazon változóval való szorzata erősen szorítkozik a nulla felé, így pár pillanat múlva az érintett felek egyugyanazon könyvet olvasták karöltve a könyvespultnál. Tipikus esete ez egy könyvtárbéli matekpéldának. Megugye, a vikingeknél ez már csak így megy….

Mi meg közben próbáltunk oldódni felfelé…. épp ezért olvastunk még egy kicsit.

A zenegépbe való Kárpátiaszámról valami belső sugallat hatására letettem. Valszeg azért, mert valahogy nagyon kezdett tetszeni az autentikus viking nyelven előadott színarany esőről szóló zeneszám, valamint a valakinek a nézésének illetve járásának hasonszőrű nyelvezettel való sűrű emlegetése. A szöveget nem értettem, de a dallamát megismertem. Magam sem tudom miért, akkor és ott ez jobban tetszett, mint a Kárpátiától a Betyárok című nóta…. márcsak azért is, mert a fejemben már egy ideje szólt egy jellegzetes szám, a „Nem vagy itt jó helyen….” nem is értem miért.

Közben üzembe helyezte magát a kincstári dídzsé. Milyen zene szólt? Találd ki…. milyen szólt volna.

…a zenére meg rázták magukat a viking lányok. De úgy, ahogy csak a vikinget tudják….

Csanád spanom egy darabig ült a székén. Nézett egy irányba, de még véletlenül sem a táncparkett felé. Csak annyit mormogott maga elé: - Nemmerekodanézni, nemmerekodanézni….

De aztán végül is csak odanézett. A falon lógó Kalambóadnagy nem volt olyan épületes látvány, mint a viking lányok spirituális tánca az autentikus zenére….

Nos…. mit ragozzam. Ami szép, az szép, és a szépet ugye meg kell azzal tisztelni, hogy nézni kell. Akárviking, akárnem…

A bajt meg még csak tetézte, hogy ha olvasunk a spanommal, akkor szeretünk táncolni. És a bajt meg mégjobban tetézte, hogy nem csak szeretünk, hanem tudunk is táncolni – bár erről meglehetősen széles skálán mozognak a véleményezések.

Viszont én pontosan tudtam, hogy ha megszakítások nélküli végtagokkal szeretnénk az estét átvészelni, akkor biza itt nem nagyon szabad nézelődni – táncolni meg végképp nem. Viszont azt is tudtam, hogy ha fogjuk magunkat és megpróbálunk elsomfordálni szépen csendesen, akkor a viking harcosok úgy vélik feltételezni, hogy menekülünk, és az még rosszabb, mintha nem menekülnénk…. akkor már inkább megyek úgy a Valhallába, hogy közben Kárpátiát éneklek.

Szerencsére eleget olvastam ahhoz, hogy ne csak okos legyek, hanem bátor is.

Körbenéztem hát, és kiszúrtam, melyik a vezérharcos.

Nagyon nem kellett keresnem, és nem csak azért, mert kicsi volt a könyvtár. A tiltótábla ellenére táncot lejtők lefoglalták az olvasásra fenntartott hely felét, így a másik felébe tömörödött a szubkultúra java része. Egy asztalnál pedig ott ült a főnök: fiatal, életerős harcos, maga a megtestesült vikingség. Fuksz, verszaccse, hajzselé, szélesváll, folyamatosan nyomkodott okosteló – két oldalán pedig az ilyenkor elengedhetetlen két apród.

Egyéletem-egyhalálom, ha már Kárpátiát nem hallgathatok, lapot húzok tizenkilencre. Odamentem hát a vezérek asztalához.

Hogy mit mondtam, hogyan mondtam? Netuddmeg…. a lényegi része az maradjon az én titkom. Volt szó sokmindenről, nem volt szó pár dologról, és letisztáztuk a letisztáznivalókat két perc alatt. Elég annyi, hogy megkaptam aznap estére a dzsolidzsóker lapot, amivel joggal érezhettem úgy, hogy még legalább félóráig ugyanolyan marad mindannyiunk személyleírása.

- Nincsenbaj tesa’, csinájjátok! – mondta nekem, és utamra bocsájtott.

A nyelvem hegyén volt, hogy az én tesóm fekve majdnem végigéri a kettőhuszas franciaágyat, kopasz, és a pigmentációról alkotott elég sarkalatos véleménynyilvánításai miatt a Pöröly Helmuth becenévre hallgat…. de aztán sikerült csendben maradnom.

Visszatérve az asztalunkhoz, megnyugtattam Editkét és Csanádot, hogy minden okés. Ők hitték is, meg nem is…

Hanem aztán mikor beálltam táncolni a tömegbe, a nagykerekszemekkel való nézésük alapján azt véltem feltételezni, hogy nem feltétlen tudom azt, hogy most tulajdonképpen hol is vagyok. Pedig én pontosan tudtam.

Egy biztos: másfél perc elteltével már Editkével jártam a bécsikeringőt, utána pedig Csanáddal olyan duettet adtunk elő szteperobik vonatkozásban, hogy körben tapsoltak minket a népek. Hiába, no: ha Rómában jársz, élj úgy mint a rómaiak…

Pár zeneszám és bő félóra múlva úgy véltük, hogy mégiscsak jobb lenne most nekünk nem itt lenni.

Igen ám, de azért félő volt, hogy még átalakul a rólunk alkotott vélemény…. hiába tudtuk, hogy szállónkat normál esetben elérnénk egy vastagabb sprinttel, művelt állapotban azért ez inkább lenne szlalommal összekötött gátfutás a szpartanrészből. Főleg úgy, hogy előtte még a könyvtárajtón is ki kellett menni.

…de mint kiderült, nem volt okunk az aggodalomra. Gond nélkül, ámbár nem feltétlen nyílegyenes vonalban visszaértünk a kiindulási helyünkre.

Ott már persze vártak minket a többiek. Rövid, kedélyes diskurálás következett, melyben egyik részről közölve lett, hogy „rohaggyámeghogyotthagytál” illetve a másik részről az, hogy „mévagyolyanhülyehogyottmaradtál”. Természetesen aznap este nem derült ki, hogy kinek van igaza…. de végül sikerült nyugovóra térni.

Másnap a reggelinél futottunk össze ismét. A fejeken látszott, hogy az elmúlt estén tartott művelődési program elérte a célját.

Kivéve Gyuszién. Gyuszin csak az látszott, hogy nagyon ki van pihenve. Ennek okán közöltem vele ismételten, hogy akadjon a torkán a nokedliszaggató, hogy otthagyott engemet a dzsungelben, majd Csanád mellé ültem elfogyasztani a reggelimet.

Gondolom, én is olyan fejszerkezettel rendelkeztem, mint ő, így hát némi kölcsönös kiröhögés után csendben fogyasztottuk a rántottásszendvicset. Természetesen, mint ilyenkor mindig, biztosítottuk egymást arról, hogy sohatöbbetsosenem olvasunk ennyit, így meg pláne nem. Inkább veszünk egy hangoskönyvet, vagy valami ilyesmit, ha művelődni támad kedvünk.

Viszont a szervezetbe bevitt táplálék és az elfogyasztott másfél liter kávé azonban ötletet vert az agyamba. Hiszen estére ismét fakultatív program van előirányzova! Mi lenne ha….

- Te figyu, Csani…. mi lenne, ha ma este megint lemennénk oda? – kérdeztem félénken.

Spanomnekem rövid gondolkodás után, a maga végtelen bölcsességét teljes mértékben kiaknázva válaszolt:

- Tegnap játszottunk egy orosz rulettet. Nyertünk. Szerintem ne kisértsük a sorsot mégegyszer….

Azon az estén a szállóban maradtunk.

Tévé, langymeleg kakaó, kockáspizsi, alvóspárna, tízórakor tentike.

Asszem, nem is bántam meg.

0 Tovább

Első áldozat

A fogalmak nem pontos ismerete olykor félreértésekhez vezetnek…

Minap valami oknál fogva a spanokkal a beszélgetés a vallás felé irányult. Igen, képzeld el, szoktunk mi komoly dolgokról is diskuranciákat folytatni. Bármilyen hihetetlen is. Ha nem hiszed, az legyen a Te bajod.

Szóval, nagyban folyt a komolykodás, közben meg kérdezgettük egymást, hogy ki melyik felekezethez tartozik. Persze, evidansz, hogy mindahányan keresztények voltunk a beszélgetőpartnerek közül. Mikor ezen tényt is sikerült nyugtázni, jöhetett a mindenkor megszokott könyvtárbéli kötelező beszédanyag, a különféle űrméretek és befagadóképességek vonzatában.

…csak én maradtam pár percig kusikában. A vallási téma visszazökkentett egy cseppet régenvolt gyermekkorom csodaszép világába.

Éppenhogy betöltöttem a tíz esztendőt. A családom ekkor gondolta úgy, hogy nekem biza el kell végeznem az elsőáldozást. Hogy miért pont ekkor, azt nem tudom. Majd megkérdezem.

Mondták is nekem az egyik reggel: - Nnnnna, takonypóc, el kell menned elsőáldozni!

Mit is ért ebből egy tízéves kölök? Sokmindent nem…. persze, láttam én mindenféle képet a családi fotóalbumban, amiken csinos ruhában feszítő gyermekek térdelnek a templomban, de számomra majdan csak sokkal később derült ki, hogy ezen fotók az elsőáldozás emlékére készültek.

Szóval, nekem anno az elsőáldozás fogalma nagyjából annyit takart, hogy az „első” kifejezést nem tudtam hova tenni, viszont az „áldozás” –t már annál inkább. Mivelhogy annak idején egy csomó kovbojos filmet néztem, a kommancsokkal meg Gojkóniticcsel, így azt képzeltem, hogy az elsőáldozás is valamiféle olyan lehet, mint az indiánoknál az áldozás: magyarán véres, fájdalmas, kínokkal teli.

Mikor fent említett kétségeimet szavakba öntöttem, miszerint én nem vagyok hajlandó első, sem második áldozó lenni, némi szép szó és farbarugdosás után meggyőztek engemet arról, hogy mégiscsak hajlandó vagyok első, de még második, sőt akár harmadik áldozó is lenni.

De a fogalomzavar nem is ez volt igazán.

Ugyanis a dolgok minden esetben mélyről gyökereznek.

…és csak akkor látunk bele a dolgok mélyébe, ha részt veszünk a dolgok lefolyásában….

Az ominózus tettrekészségem tisztázása után kezdődött a kiképzésem az elsőáldozásra. Magyarán szólva: többedmagammal hittanra kellett járnom a helyi plébánoshoz.

Tök jó program volt! Tényleg élveztem. A pap a Bibliából tartott nekünk felolvasásokat, megmagyarázta szépen, hogy mi mikor hogyan és miért is történt, valamint minden alkalommal kikérdezte az előző foglalkozásokon elhangzottakat. Ez tetszett a legjobban! Ha nem tudtuk, nem írt be egyest az ellenőrzőbe, nem ordította le a hajunkat, nem pofozott föl, hanem szépen elmagyarázta újból, és azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudjuk, mert a Jóisten úgyis megtanítja velünk. Így hát csodák-csodája, mindannyian megtanultuk a leckét!

Szóval, ment az okítás, mi meg egyre okosabbak – és persze hívőbbek – lettünk.

Pár hét elteltével, mikor már a Biblia minket érintő része kiolvasásra és értelmezésre került, a foglalkozások azzal teltek, hogy megismerjük magának az elsőáldozásnak a formai és tartalmi követelményeit.

Miután minden egyes mozzanat kőbe van vésve, mint egyházi kultúra és rend, nekünk is meg kellett tanulni, hogy mikor mit mondjunk, mikor hova és miért menjünk, melyik sorba álljunk, miazmás.

Namegpersze a tízparancsolat megtanulása is kötelező volt.

…és ezzel volt a nagy gebasz….

Merthogy a tízparancsolatot megtanulni szóról szóra az egy dolog.

Értelmezni viszont egy egész más.

Főleg egy tízéves gyereknek…

Nem is azon egyszerű fogalmakkal volt a gond, melyeket a gyermeki elme fel tud fogni. Főleg, ha egészséges neveltetésben részesül.

A lopás vagy az ölés tiltása azért elég egyértelmű volt, akárcsak a hazugság vagy hamisság bűne. A szülők tiszteletét szintén evidensnek tekintettem. A más istenek imádásának tiltása, vagy a káromkodás bűnének említése újszerűen hatott, ahogy a bálványimádat is. A más feleségének megkívánása annyira alap volt, hogy csak na: persze, tízévesen még hülyék a lányok, a majdani nősüléstől meg még a hideg is kirázott. A felebaráti szeretetet viszont kicsit megmosolyogtam, hiszen ahogy akkor vallottam (mondjuk vallom most is), vagy egészen barátom valaki, vagy semennyire sem, de hogy félig hogy lehet valaki barátom, azt nem tudtam – más kérdés, hogy a felebarát fogalma akkor nem volt ismert számomra.

Szóval, értettem én mindent, egyet kivéve: a paráználkodás bűnét.

Mondjam, vagy tudod már magadtól is?

Igen, ezzel volt a nagy gond a későbbiekben…

Paráználkodás…. hát ezt a szót akkoriban még sohasenem hallottam. Konkrétan mindaddig azt se nem tudtam, hogy létezik ilyen szó a világon.

Alapos figura voltam már akkortájt is.... hiszen hogyan tudjam, hogy mit bűnöztem, hogy ha nem tudom, hogy bűn-e az, amit csinálok? Illetve: hogyan listázam a tevékenységi körömben az olyan fogalmat, melynek jelentését nem ismerem? 

Végére kellett hát járnom a dolognak, de mihamarást, mert nyakamon volt az elsőáldozás....

Kérdeztem is a plébános urat: - Miaza paráználkodás?

Máig emlékszem szegénykémre: húzogatta jobbra-balra a passzosra szabott gallérját, igazgatta a reverendáját, mint akinek muszáj…. de választ nem adott, csak elterelte a szót más parancsolatok felé, mondván, hogy erre majd még visszatérünk.

Okés, harmatos gyermeklelkemmel ezen kijelentést készpénznek is vettem. Majd visszatérünk rá később.

Igen ám… de otthon fel kellett mondanom a tízparancsolatot. Minden áldott nap.

És ekkor, miután a plébános nem adott választ a kérdésemre, a tízparancsolat felmondása közben mikoron a paráznasághoz értem, megakadtam kicsit: hogyisvanakkorez?

Kérdeztem is hát rögvest nagymamámat: - Miaza paráználkodás?

….szegény nagyanyám….

Vakarta szerencsétlen a fejkendőjét bőszen, igazgatta a lajbiját, morzsolta az olvasóját…. majd csodák csodájára válaszolt nekem: - Azt jelenti, hogy rosszalkodni.

Mit is mondhatott volna mást akkor nekem? Jó volt az úgy, abban a formában. Tízévesen még nemigen érthettem volna meg más, alternatív felhasználási lehetőségét a lúdbőrös stanyeszlinek. Más matériákról meg azt se nem tudtam, hogy van olyan…

Meg is nyugodtam, hogy tudom a paráznaság titkát.

Még a plébános úrtól sem kérdeztem meg többet – gondolom, nem kis örömére neki.

Eljött aztán a várva várt nap: készek lettünk az elsőáldozásra.

Az egész siserehadot, mindahányunkat, akik leendő elsőáldozók voltunk, kiglancoltak, de mint a nagyon.

Fényeslépő, tárdigérő fehérzokni, rövidnarág, fehéring, masnis nyakkendő, szépen oldalra fésült frizura. A kor és helyzet megkövetelte igények szerint.

Amúgy is szép kölök voltam, de aznap három faluból is a csodámra jártak volna, olyan jól néztem ki.

A templomba érve a tanultak szerint jártunk el. Gyóntatófülkébe be, bűnöket bevall, majd onnan ki, félrevonul, és elmond a penitenciaként ránk rótt büntetési tételt - hogy majdan minden bűnünkre megbocsájtást nyerve járulhassunk az oltár elé, magunkhoz venni a képletes Krisztusi test egy darabját.

Persze, nem lett volna szabad elmondani a másiknak, hogy ki mennyi büntetést kapott…. de hát milyen a gyermeki lélek? Persze, hogy elmondtuk egymásnak. Miért ne mondtuk volna….

Talán mondanom sem kell: én kaptam a legvastagabb büntetést. Míg a pajtások megúszták két-három Miatyánkkal és egy-két Üdvözléggyel, ha jól emlékszem nekem majdnem tízet kellett elmondanom mindkettőből.

Csodálkoztak is, hogy mi volt az én nagy bűnöm, amiért ennyit kellett vezekelnem.

Az meg még a szüleimnek is feltűnt, hogy mikor később, az oltár előtt a plébános minden egyes gyermekre kedvesen mosolygott, lévén, hogy új bárányokkal gazdagodott a nyáj, nálam megkeményedtek az arcvonásai, kicsit határozottabb mozdulattal tette az ostyát a számba, és igencsak összeszorított fogakkal mondta azt, hogy „Korpuszkriszti”.

Jópár év, és jópár velem megesett eset után gyúlt fény az agyamban, hogy miért akadt ki szemmel láthatólag a gyülekezet pásztora.

A nagymamám által definiált fogalom volt persze a ludas – mi más egyéb.

Mert mi bűne is lehet egy tízéves gyereknek? Mit is gyónhat meg áldozás előtt?

Persze, a szokásos dolgokat…. mondtam is benn a fülkében mindent szépen sorjában.

Az apácarács túloldalán szertartásosan könyöklő plébános úr rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy mik is az én nagy bűneim: párszor hazudtam a szüleimnek, párszor Isten nevét hiába vettem a számra, nem mindig szenteltem meg az úr napját…

…és máig emlékszem, hogy csórikám mekkorát nézett, mikor azt mondtam neki, sokat paráználkodtam. Ha létezne helyéről kiesett szem, akkor a mai napig keresné szerencsétlen a templom padlóján.

Gondolj csak bele: papként hallgatod a nép kisebb-nagyobb bűneit… Van egy mázsa tapasztalatod, hogy miket követnek el az emberek. Valszeg a délcegebb ifjak kérkedve mesélték hódításik trófeáit, a kikapósabb menyecskék pedig szemlesütve rebegték el, hogy megcsinálták a rosszat… majd jön egy kis takonypóc, és kerek-perec elmonjda, hogy biza ő sokat szokott paráználkodni.

Szerintem a Jóisten éppen illetékes földi képviselője ott helyben kihordott három infartibilist. De a büntetési tételemet tekintve az is lehet, hogy többet….

Mentségemre szóljon, a kapott információk alapján meg voltam győződve arról, hogy a paráznaság rosszaságot jelent…

Sokat gyónni azóta sem voltam.

Ha akkor olyan mértékű penitenciát kaptam a semmiért se, akkor nincs kétségem afelől, hogy ha most meggyónnék, két napig mondhatnám az imákat….

2 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések