Majom

…ígértem múltkor, hogy tudom űberelni a pénzváltás-pénzvisszaadási anomáliát…

 

A helyszín és az időpont ugyanaz: szépkerek erdő, a maga teljes üdezöld mivoltában, egy hímzőverseny kellős közepén. A személyek szintén ugyanazok: a hamvaslelkű büféskisasszony, illetve jómagam.

Szerintem ebből a két mondatból ki is derül, hogy mi fog kiderülni… igen, igen, jól gondolod: valami.

Vagyunk tehát, tesszük, amit tennünk kell. Igaz, az előző napi pénzváltás és pénz vissza nem adás kicsit nyomott hagyott bennem, olyannyira, hogy a büfékörüli előfordulásomat a mindennapi adag felére csökkentettem. Valahogy mindig úgy intéztem, hogy legyen bárakolhol bárakármi valami rettenetesen fontos dolgom.

Szóval, téblábolok az erdőben, vegzálom a jónépet – csak hogy érezzék a törődést. Viszont bárhogyan is akartam, nagyon sok dolgom nem volt, így hát minduntalan azon kaptam magam, hogy dejólenne egy cseppet megpihenni a büfénél. Dehát a büfében sekávé, sesemminekemvaló, így hát róttam tovább a kötelező köreimet.

Egyszer csak nagy unalmamban, ahogy bandukolok az erdőben, valamit észrevettem a lábam előtt. Lehajoltam, szemügyre vételeztem, és akkor láttam, hogy egy koponya az.

Tudom, nem nagy etvasz egy erdőben állati csontokat találni, legyen az borda, lapocka, lábszárcsont, vagy éppenséggel koponya. Találtam én is már nemegyszer. De akkor is: valami defektemnek köszönhetően én ezeket a koponyákat közelebbről megvizsgálom, és ha olyan állapotban van, akkor valamit kezdek is vele… dobj rám követ, de nekem ez valami miatt tetszik.

Fogtam hát egy botot, felvettem vele a földről. Látom, valami ragadozó volt szegénykém, míg egy darabban volt. A bogarak éppenhogy annyira csupaszították le, amennyire azt kell – sok fog nem hiányzott, be sem volt törve sehol sem. Nosza hát, pont jó lesz ez nekem valamire… vittem is hát magammal.

Igen ám, de sors kegyes (vagy kegyetlen) fintora miatt melyik környéken találtam? El sem hiszed: a büfétől alig húsz méterre.

Hogy el ne veszejtsem a koponyát, vigyáznom kellett rá. És hol volt a cuccom? A büfénél… mitvolt mit tennem, irány hát a büfé, ismételten kockáztatva ezzel lelki üdvösségem.

…és a baj ismét itt kezdődött…

A kicsi büféslány már messziről kiszúrta, hogy van valami nálam. Mondjuk annyira nem volt nehéz kiszúrni, hogy van valami nálam, mert a kincstári rikító narancssárga egyenpólóban amúgy sem voltam az a megtestesült kamuflázs, egy másfélméteres botra feltűzött róka (vagymilyen) koponyával a kezemben meg pláne nem.

Ahogy odaértem a büféhez, a kishölgy rögtön szóáradásra fogta a dolgot:

- Húúúúúdevagány…. holtaláltad? Micsinálszvele? Addnekem! Légyszi-légyszi addnekem!

Most erre mit lehet mondani? Semmit.

- Tessék, neked adom – válaszoltam mégis. – De javaslom, hogy ne fogd meg addig a kezeddel, míg rendesen meg nem tisztítod.

- Úúúúúúúú, köszi, köszi, köszi! Devagány! – áradozott nekem.

Majd jópár másodperces nagykerekszemekkel való szemrevételezéses rácsodálkozás után feltette nekem a végzetes kérdést: – Milyen állaté volt ez egyébként?

…hát igen…

Ki volt akkor a hibás?

Ő, hogy engem kérdezett, vagy én, mivel hogy gyárilag nálam a sztenderd gondolkodás egész más síkra van pozicionálva?

Most már mindegy is...

- Cerkófmajom – válaszoltam rögvest.

Hatemégláttál dülledtszemeket….

- Miiiicsoooodaaaa?! Milyen majom? – hüledezett.

- Cerkóf. Cerkófmajom. Ez a neve.

- Nemhiszemel. Olyan nincsen is.

- De van. A koponyája ott van a kezedben.

- Neeeemis. Itt nem is élnek ilyen majmok.

Napersze. Csak ez kellett nekem.

Vártam, hogy elröhögöm az egészet – de nem úgy lett. Vártam, hogy rögtön levágja, hogy hülyítem – de nem úgy lett. Én nem nevettem el, ő pedig láthatóan kétségek között volt a koponya eredetét illetően.

- Idefigyejjé, kiccsillag. Ez cerkófmajom. Onnan tudom, hogy az, mert én két évig tanultam az egyetemen botanikát. Úgyhogy ha én azt mondom, hogy ez cerkófmajomkoponya, akkor az cerkófmajomkoponya.

A közelben lévők közül páran ledobták a láncot a botanika szó hallatán, de szegénykém nem tudta, hogy az emberszabásúak közelebbi megismerésének a tananyagával a zoológusok foglalatoskodnak. Mindenesetre ezek szerint a botanika szó is nagy etvasz lehetett akkor a fülének…

Viszont még ezután is látszott  rajta, hogy hiszi is, meg nem is.

- Magyarországon nem is élnek majmok. Ez nem lehet az. Ez valami más – mondta nekem kicsit kétkedve.

- A nagybüdös fenét nem. Tavasszal, mikor megkezdik a rajzást, itt ugrálnak az ágakon körbe körbe, és eszik a friss hajtásokat az ágakról – válaszoltam tudálékosan.

Ekkor már vagy négy ember ment tőlünk el a másik irányba. Szemmel láthatólag sokkolta őket, hogy mennyi mindent tudok a cerkófmajmok tavaszi rajzásáról.

- Nemhiszemel – mondta a leányzó. – Ilyet én még nem láttam erre, pedig én itt születtem.

Csak ne lennék ennyire híresen jó emberismerő!

Tisztán láttam, hogy igazából elhitte azt, amit mondok, de valami apróság nem hagyta nyugodni.

Kegyelemdöfésre volt hát szükség.

- Nem láttál? Nem is csoda – folytattam a felvilágosítást. – A cerkófmajmok éjszakai életet élnek.

- De akkor is láttam már volna! Szoktam erdőbe járni!

- Úgy gondolod, hogy láttad volna?

- Igen.

- Miért, vadkant már láttál itt az erdőben?

Kész.

Sakk-matt.

Itt volt a vége.

Mivel pontosan tudtam, hogy nem látott még vadkant az erdőben, így cerkófmajmot sem láthatott.

Teljesen logikus.

…láttam a leányzón, hogy nagyon elgondolkodott. Elő is vette a kötelező szériafelszerelését, a trendi telefonját, és belefeledkezett a nyomkodásába.

Én pedig elindultam megkeresni Zé spanomat…

Párszáz méter után rá is akadtam.

Elmeséltem neki a sztorit a cerkófmajmokról.

…Zé nem nevetett. Kicsit sírt, de nevetni nem nevetett.

- Tényleg elhitte? – kérdezte tőlem végül.

- Hát…. 100%-ig nem vagyok benne biztos – vakartam a fejem. – De hogy 85%-ban elhitte, az tuti, mint a hótziher.

Egy kör után ismét a büfé felé keveredtem. Nem volt nehéz, mivel úgy volt telepítve, hogy mindenki bele tudjon botlani.

Messziről látom, hogy a kislány diadalittas tekintettel vizslat engem.

- Rákerestem a neten! – mondja nekem, mikor odaértem. – A cerkófmajom nem is őshonos nálunk!

Nafene. Ezt akkor most bebuktam.

Azaz talán mégsem.

- Azt írja, hogy nem őshonos nálunk? – kérdeztem vissza.

- Igen. Itt írja, hogy nem őshonos.

- Akkor keress már rá légyszi, hogy a muflon az vajon őshonos-e. Merthogy az is él itt nálunk.

Köbö fél óráig néztem, ahogy nyomkodja a telefont.

Látszott rajta, hogy kiadta neki a gugli, hogy a muflon az nem őshonos fajta az erdeinkben, és szerintem arra is rákeresett, hogy ennek ellenére fellelhető-e nálunk.

És miután jól tudom, hogy a muflon az nem őshonos nálunk, ellenben számos példánya él errefelé, így nem hagyott egy szemernyi kétséget sem bennem az, hogy bizony a cerkófmajom léte is hasonló logikai következmények miatt rendszeres előfordulási hellyel bírt errefelé.

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy mennyi barátnőnek újságolja majd el otthon, hogy ez a koponya bizony egy alpokaljai cerkófmajomé...

 

0 Tovább

Váltás

Úgy tartják, hogy a fájdalom erősíti a jellemet. Nos… ezzel tudnék cseppet vitatkozni.

 

Hímzőversenymi más, ugye. De csakis azért, mert ott azért történnek dolgok. Nomeg nem mellékesen azért, mert ott valóban történnek dolgok.

Éspersze azt is megigértem, hogy írni fogok a Világbajnokságon tapasztaltakról….

Naszóval…

Erdő, szépnagy, kerek, zöld. Mint augusztusban úgy általában. Ha poéta lennék – ami hálistennek nem vagyok – úgy is megfogalmazhatnám, hogy az égig érő lombkoronák jóleső árnyékának tövében a csendet csak a hímzők kötőtűinek csattanása törte meg…. de én így nem tudok fogalmazni. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy a helyszín egy erdő volt. Ennyi.

Vagyunk a helyszínen – ami ugye egy erdő kellős közepe – és görbítjük a teret. Igazándiból volt valami feladatom, de azt már nem tudom mi, mert amikor mondták nekem, már akkor sem tudtam, és így, ennyi idő elteltével meg pláne nem emlékezem rá. A lényeg, hogy mászkálnom kellett fel-alá, csinálni ezt-azt, de hogy minek és mit, azt már akkor sem értettem. Namindegy, ez van.

A munka monotonságát egyvalami törte csak meg: a helyszínre kihelyezett büfé. Illetve a büfének egy kihelyezett részlege, ami annyiból állt, hogy egy csini kis asztalon volt némi kóla, bubisvíz, szendvicsek meg balatonszelet sósropival. És mindezen termékeke szinte kimeríthetetlen tárháza mellett ott strázsált napi előfordulással az oda rendszeresített büfésleányzó.

Szegénykém egész nap a telefonját bazgerálta, merthogy unatkozott, mint a nemtudommi. Merugye a létesítmény eredendően arra volt hivatott, hogy a hímzésben megfáradt sportemberek menet közben megálljanak, magukhoz vegyenek némi frissítőt…. csakhogy sem hűtő nem volt hadrendbe állítva, ami még hagyján, de kávé sem. Pedig köztudomású, hogy a hímzők annyi kávét meg tudnak inni, hogy sokat. Kávéznak reggel, délelőtt, ebéd előtt közvetlen, ebéd után kisvártatva, kora délután, késő délután, vacsora előtt, vacsora után, de tán még lefekvés előtt is. Szóval, egy olyan helyen, ahol annyi kávéissza ember előfordul, létesíteni egy olyan műintézményt, ahol nincs kávé, az nem túl okos dolog üzleti szempontból. Az meg pláne nem, hogy az árak színvonala messze felülmúlta az átlagost, így még ha lett volna kávé, akkor sem valószínű, hogy megvette volna azt annyi pénzért bárki is…. így hát a büfében sokminden volt a három nap alatt, csak egyvalami nem: bevétel.

Énmegugye áldottjóember vagyok…. megesett a szívem a leányzón, és munkám végeztével (najó, munkám közben is) előszeretettel lézengtem a büfé környékén. Csak azért, hogy jobb kedve legyen a büféslánynak. De tényleg csak azért… mondom….

Egyik nap, mikor ismételten nyilvánvalóvá vált azon tény, hogy nem lesz forgalom, újfent némi vigasztalás foganatosítására adtam a fejem. Beszélgetni nem nagyon szerettem volna már a hölgyikével, mert már előző nap bebizonyosodott, hogy sok közös témánk az nem van. Nem feltétlen azért, mert nem tudok témákat találni a beszélgetéshez, mert mindamellett, hogy rendszeres előfizetője vagyok három különböző bulvárlapnak, még a barátokköztöt is megnézem hetente legalább kétszer. Azért nem volt közös témánk, mert – hogy is mondjam – a hölgyike nem volt túl okos. Persze, engem sem fognak az eszem miatt elrabolni sosem, de azért hogy engem is alá lehessen múlni szürkeállomány terén, azt még én magam is túlzásnak tartottam.

Namindegy…. a lényeg, hogy jószívemnek hála, belekezdtem a vigasztalásba azon a napon is. Igen ám, de ha már a verbális kommonikésünt kilőttük a lehetőségek közül, akkor mitévő legyek? Verset szavalni nem fogok, nem csak azért mert nem tudok, hanem azért mert nem. Táncolni akkor sem tudok, ha kell, úgyhogy ez is elvetendő ötlet volt. Mitévő lettem volna hát? Vásároltam….

Odaálltam az asztalhoz, és közöltem: egyéletemegyhalálom, én márpediglen mostan ittésmost veszek némi eztazt…

Hatemégláttál csillogó szemeket…

Ugyan a vásárlásom értéke nem haladta meg az egyezer, azaz egyezer forintot, mégis, én úgy éreztem, mintha egy egész nemzetet mentettem volna meg a gazdasági pusztulástól. Szinte könnybe lábadt szemekkel adta át nekem a kiválasztott termékeket, egy parizeres szendró és egy langymeleg kóla formájában. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megszűnt az erdő, megszűnt a gond-baj, és a mindennapi problémák nagyon, de nagyon távolinak tűntek….

Az öröm mámoros másodpercei azonban nem tartottak sokáig. Ugyanis fizetnem kellett…

…és a fájdalmak itt kezdődtek…

Veszem elő a farzsebemből a bukszámat, nyitom kifele, és fizetnék. Akkor látom, hogy aprópénz nem nagyon van benne, csak nagyobb címlet – abból is kevés példányszám. Mondjuk abból mindig kevés a példányszám – de ez most mindegy is.

- Csak ötezresem van, tudsz visszaadni? – kérdezem a kishölgyet.

A kérdés költői volt…. ugyanis pontosan tudtam, hogy miután aznap nemigen volt forgalma a büfének, egy ötrugósból akkor sem tudna visszaadni, ha megfelelő mennyiségű váltópénzt hozott volna magával. Így hát a válasz sem lepett meg túlságosan: - Nem, sajnos nem tudok visszaadni.

Már épp kezdtem törni a szépkerek buksikámat, hogy mostakkor mi legyen, mikor észrevettem magam mellett a haveromat, Zét, aki mindeddig csendben figyelte a történéseket, és a bal szeme sarkában még egy halovány könnycseppet is elmorzsolt, mikor látta, mekkora öröm egy értékesítési folyamat az erdő kietlen belsejében. Zé, aki sokkal rendesebb ember, mint amilyen én valaha is leszek, rögvest a segítség mezejére lépett.

- Hagyjad, majd kifizetem én helyetted – mondta nekem a haver - , majd a bázison megadod.

 Uhhh…. probléma megoldva, termék van, ellenérték van, mibajlehet hát?

Viszont rájöttem, hogy ha lemegyek a központba, valszeg ott sem tudok nagyobb címlettel fizetni.

- Te, figyu - kérdeztem  Zét - nem tudnál szétdobni egy ötruppóst?

…és mielőtt Zé haverom bármit is válaszolhatott volna nekem, megszólalt a büféscsaj: - Én is fel tudom váltani!

….

Mivaaaaaan?!?!?!

Egyszerre néztünk össze Zé spanommal…. néztünk egymásra…. aztán a lányra… aztán a lány miránk… aztán mindenki mindenkire…

…hirtelen nagyon nem értettünk semmit se nem…

Zé kezében megállt a csatosbuksza, úgy mondta a hölgyikének:

- De hát most mondtad, hogy nem tudsz visszaadni ötezresből…

- Nem. Nem tudok visszaadni – jött a magyarázat. – De fel tudom váltani.

Újbóli összenézések garmada, megnyúlt tekintetek sokasága következett. Értek én sokmindent ebből a világból, olyannyira, hogy értem én még a brazil sorozatokat is a tévében, de ezt most nagyon nem vágtam. Sőt, még a sokat tanult Zén is látszott, hogy nem nagyon van képben.

- Szóval – mondtam én a leányzónak – nem tudsz visszaadni az ötezresből. Viszont fel tudod váltani az ötezrest.

- Igen – kaptam a választ kicsit ingerültebb hangszínnel – Harmadjára mondom, hogy fel tudom váltani! Mit nem lehet ezen érteni?!

Nem értettük a dolgot, de nosza, uccu neki, bátrak vagyunk mi, vagy valami olyasmi. Ráléptünk hát a tettek mezejére.

Kicsit félve a következményektől, remegő kézzel nyújtottam át a leányzónak az ötezrest.

Ő elvette, majd elővett a brifkójából két ötszázast, két ezrest, és egy kétezrest. Leszámolta a kezembe.

Őszinte meglepetéssel konstatáltam, hogy a markomban bizony ötezer kemény magyar forint lapul.

Innentől fogva aztán már semmi se nem értettük…

Sőt, az az igazság, hogy én még most sem értem…

Ugyanaz a személy, ugyanazon helyen, ugyanabból a brifkóból nem tudott visszaadni egy ötezres bankóból, ellenben felváltani fel tudta….

Rejtély….

Félrevonultunk spanommal.

Mint ilyenkor általában, visítva röhögjük könnyesre magunkat, két vagy többrét görnyedve.

De nem tudtunk nevetni.

Csak álltunk ott, néztünk magunk elé…

…az az igazság, hogy ez az élmény inkább volt fájdalmas, mint mulatságos…

 

0 Tovább

Toi-sztori

Van az úgy, hogy az ember nem akar hinni a saját fülének…

Nakérem10telettel… ahogy azt megígértem mikoron nemrégiben elmentem erre az íjász Világbajnokságra, lememoározom a dolgokat, amik velem ottan megestek.

Sok dolog történt velem az alatt a két hét alatt, míg odavoltam dolgozódni. Jóllehet, ezek többségét nem érted meg – nemazé mer nem vagy okos, hanem azé, mert ezek inkább olyan helyzetkomikumok voltak. Magyarán: hiába írnám le, akkor se nem röhögnél rajta, ha muszáj lenne. Ha meg még muszájból sem menne, akkor meg ugye minek.

Najó, tudom, hogy nem is biztos, hogy röhögsz egyáltalán azon, amiket én ide firkálok, de hátha mégis.

Szóval, jöjjön akkor egy igen érdekes eset… (nyugi, később lesz még több is)

Délelőtt. Olyan, mint mindegyik más. Sokszáz ember, serteperte, nagykatyvasz, miazmás. Nagy tér, rajta sorba stokizva vagy húsz tojtoj mobiltoalett.

Kultúrember lévén nem feltétlen a bokor alá szoktam kifolyatni magamból a fáradtgőzt, értelemszerűen én is rendszeresen használtam eme nyilvános mellékhelyiségeket.

Azon a bizonyos délelőtt sem volt ez másként.

Irányba veszem az ojjektumot, ajtót nyitok, betoppanok, és boldogan végzem kisebbik muszájdolgomat. Gondolataim el-elkalandoznak a régenvolt gyermekkorom felé, mikoron falun töltött nyaraimkor a kertvégi pottyantósnál intéztem hasonló ügyeimet. Annyi különbséggel hogy abban nem volt olyan átható bűz, mint ebben a modernkori műanyagcsodában.

De mindegy is.

Dolgom végeztével kijöttem, megtöröltem szépkét kezem a külön erre a célra magamnál tartott nedves kéztörlőben, és bizonytalan léptekkel megyek a többiek felé.

Ők már messziről látták rajtam, hogy valami nagyon nem okés velem. Meg is jegyezték, hogy miért is vagyok annyira letörve…

Hát igen…. őszintén szólva, eléggé meg voltam viselődve. Okés, sokadik napja már, hogy sátorban ért a hajnali napsugár, nem az első olyan délelőttön vagyok túl, mikor nem a saját különbejáratú fajanszomat látogatom meg bármiféle célzattal, de azért ha már rajtam is szemmel látható a fizikai értelemben vett mentális elborulás, akkor ott valami egész más van fennforgásban.

Pár pillanatba beletelt, mire magát a kérdést felfogtam, amit nekem intéztek.

Sokkot kaptam, mi tagadás. Olyan élményben volt részem a nyilvános mellékhelyiségben, amiről hirtelen nem is nagyon tudtam beszélni.

…a végén persze sikerült mindent elmesélnem…

A történet a következő: intézem a dolgom, szépen, ahogy kell, semmi hiba. A célzás nem nehéz, ösztönből megy, gyakoroltam már eleget. Mélán magam elé bambulva hallgatom a szél lágy zúgását a helyiség műanyag karosszériáján, miközben azon agyalok, hogy lehet ilyen melegben a napra állítani ezeket a modernkori pottyantós budikat. A szorosan egymás mellé elhelyezett tojtoj csodák nemhogy nem szellőztek rendesen, de így még érlelődött is bennük az amúgy sem kellemes buké.

Gondolatmenetemet apró neszezés szakította félbe. A hang forrása a mellettem menetirány szerinti jobb oldali helyiségből jött.

Egy apró sóhaj…. majd mégegy…. majd kisvártatva egy újabb.

Kaján mosollyal a fejemen nyugtáztam a tényt, hogy biztos külföldi az illető, és tegnap vacsorakor nem hitte el, hogy az ungarisepaprika valóban olyan bitang, amilyen. Eszembe jutott, hogy minap az egész bagázs csilisbabot vacsorázott, és vágtunk bele egy tengerentúlról származó halapényóféleséget. Nos, másnap szakszervezetileg sóhajtoztunk reggel az ojjektumokon….

Szóval, vigyorgok magamban mint a töklámpa. Bizony ilyen ez: a jó paprika kétszer csíp…

Nade a sóhajtozások csak nem maradtak annyiban…

Sőt.

Mintha kissé sűrűbbek is lettek volna.

Önkéntelenül is elkezdtem hegyezni a fülemet… hiszen egy paprikás vacsora után nemigen így szoktunk sóhajtozni. Ezeknek a sóhajoknak egészen más hangszíne volt…

Hanem aztán mikor meghallottam a sóhajok között azt a bizonyos hangot…. hát mit ne mondjak: majdnem elejtettem a kezemben tartott családi bizsut. Még jó, hogy gyárilag igen szorosan van rögzítve hozzám az értékesebbik felem....

Milyenhang-milyenhang…. háthogyismondjam…. hogyírjamle…. mentél már strandpapucsban betonon? Gondolom igen. Nnna, ennek nagyjából ugyanolyan hangja volt, csak az ütemek sűrűbben követték egymást, és cseppenkét halkabb volt. Így már kapíse?!

Szóval, mikor összeraktam magamban azt a tényt, hogy ezen halk csattogások és az egyre sűrűsödő sóhajok között szoros összefüggedelem van, fogtam magam, és rohadtqrvagyorsan kiviharzottam a helyiségből. No nem azért, mert megijedtem, hanem azért, mert…. mert nem is tudom…. najó, lehet, hogy egy kicsit megijedtem.

Persze, értem én, hogy a szükség nagy úr. Azt is megértem, hogy jópár napi távollét a saját különbejáratú majdnemmegszelídített házisárkányunktól olyan biológiai természetű hiányérzeteket teremt, hogy már egy karcsúbb jegenyefa is romantikus gondolatokat ébreszt az egészséges férfiemberben. Az is okés, hogy a helyi sziksztinájn klubban százötven euró alatt nem nagyon veszik kézbe a dolgokat (öööö…. ezt csak úgy mesélték nekem), és az is okés, hogy inkább így legyen, minthogy félrekacsintson az ember némi helybéli ifiasszony örömére, otthon meg aztán magyarázkodjon, hogy a 3D gumioroszlán karmolta úgy össze a hátát. Az is nyilvánvaló, hogy magaduram, ha szolgádnincsen.

Deazért nebazmár….

Kora délelőtt, egy szorosan egymás mellé rakott tojtojgléda egyik fülkéjében…

…pedig sokmindenről vagyok híres, de a prűdségemről aligha… értem én, hogy modernizáció, értem én, hogy liberalizmus, értem én hogy értem én, de akkor is, nebazmár….

Odakint egy röpke pillanatra átfutott a fejemen, hogy megvárom, ki jön ki a szomszéd fülkéből, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy mégse vagyok rá kíváncsi. Jobb lesz ez így énnekem.

Így már gondolom érthető, hogy miért voltam annyira megilletődve a többiek előtt, és miért nem tudták hová tenni azt, hogy én, a messzeföldön híres bátor hős olyannyira magamba zuhanva hagytam el a toalettek környékét.

Aztán pediglen levontam a saját, különbejáratú kis konklúziómat: minden reggel úgy kelek föl, hogy én már mindent láttam ebből a világból, amit látni érdemes. De van olyan este, amikor úgy fekszem le, hogy azt mondom magamnak, hogy nem, ezt-és-ezt még nem láttam, ezt-és-ezt még látnom kellett.

Hát, azon az estén nem mondtam ilyet magamnak.

Nem hiszem, hogy ezt feltétlen hallanom kellett volna….

5 Tovább

VéBé

…ahogy tavaly is…

Mostmár komolyan nem tudom, hányadán álljak magammal.

Okés, szent meggyőződésem, hogy vagyok aki vagyok, mégpediglen a legjobb fajtából, de az igazat megvallva ahogy és amennyi sallert kapok az élet során ebbéli viselkedésemből és hozzáállásomból kifolyólag, rá kell jönnöm, hogy nem is vagyokakivagyok….

Erre most meg megint meghívnak egy nagyszabású rendezvényre, hogy én majd ott megint emeljem színvonalat meg a guminyulakat, meghogy egy kicsit görbítsem a teret esténként.

Hogy ez most kinek a becsípődése, azt hagy ne én találjam már ki.

Nademindegy is.

A helyzet az, hogy idén is szerveznek az íjászok egy Világbajnokságot. Kérded: hogy-hogy idén is? Azé, mert tavaly is szerveztek…. megintkérded: milyent? Olyant, mint tavaly is. Mondjuk azért nagyra értékelném, hogy ha figyelnél rendesen arra, amit írok, ne csak úgy a semmibese koptassam a klaviatúrát.

Szóval: megint lesz íjász VéBé. Megint csak olyan gumi-izékre kell lőniük, és tök jó lesz megint.

…mondanám, hogy gyere el, de hát tavaly sem voltál. Pedig akkor Gödöllőn volt, ez meg Sopron mellett, Ágfalván lesz.

A lényeg: gusztus huszonhetedikén már elkéstél azzal, hogy megnézd, mi ez az egész, de ha odaérsz huszonharmadikára, akkor pont láthatod az első versenynapot. Egy nappal előtte meg a megnyitó dzsemborit. Megint ott lesz egy rakás külföldi, ha jól számoltam hét nemzet apraja-nagyja, párszáz versenyzővel.

..és mint írtam volt, ott leszek én is - aztán majd történik valami…. Merugye velem mindig történik valami.

Az egy dolog, hogy már tavaly sem tudtam, minek megyek, mert azonkívül, hogy folyamatosan szapultak azért, hogy semmit se nem csinálok, nem sok mindent csináltam. Idén meg ugye nem sokat tanultak a múltkori esetből, és megint mennem kell semmit se csinálni. …látom nem érted… háááát, látod, én sem értem. De ez van.

Ha lesz valami érdekes, azt majd megírom itt.

Bár ez így hülyeség…

…merthogy úgyis lesz több érdekes is, amit megírhatok itt.

Max olyan „érdekes” is történik majd, amit nem írohatok meg itt…

…de azt meg legfeljebb átfogalmazom virágnyelvre, hogy megírható legyen itt…

Jó legyél, majd jelentkezem!

 

0 Tovább

Házimunka

…van az a téma, ami nem való a könyvtárba…

Van nekem két haveromnekem. Igazi jófejsrác mindkettő, nomegpersze hasonlóan kifacsarodott értékrenddel rendelkeznek mint jómagam. Elég gyakran össze is szoktunk jönni, kicsit diskurálni, kicsit olvasni, miegymás.

Nem is ütközik túl nagy logisztikai problematikákba, hogy megszervezzük a rendszeres eszmecseréinket, lévén, hogy egymástól nagyon nem messze lakunk. Előfordulási helyünk ugyanazon lakóépületek halmaza, ráadásként a sarkon ott leledzik az icipici mézeskalácsházikó, a könyvtár.

Nyáron, mikor az egész napos kánikula után jólesően elolvassuk a személyre szabott könyveinket, vehemensen beszéljük ki a világ nagy dolgait. Tavaly még legényemberek voltunk mindhárman, így a diskuransziék témája meglehetősen korlátozott volt. Kitmikormennyiszer, kivelmilyenvolt, ésatöbbi...

Olykor-olykor azonban a gondtalan szingliélet árnyoldalaival is találkozni kénytelen az ember fia, így hát a saját bőrön való tapasztalásokat is meg kell osztani a másikkal. Egyrészt tanulási, másrészt tanítási szándékkal.

Ellenben ezen témák azért nagyon nem mondhatók amolyan igazi macsó, férfitémának.

…és a bajok ezzel kezdődtek...

...

Könyvtárterasz, regények…. alap szombat este. Ülünk hármasban, készülünk megváltani a világot verbálisan, de egy kis darabig csend honolt köztünk, míg a kellő mennyiségű oldalt át nem lapoztuk. Merugye a sorrend az nagyon fontos.

- Micsinátatokmáma? – kérdeziteaz egyik haverom, Háegy.

- Én takarítotam…. – vágja rá Hákettő.

….csak egy pillantásra megállva, hogy értsél is valamit: miután két igen jó haveromról van szó, akikkel hakell-hanem együtt vagyok, kénytelen voltam még régebben különbséget tenni közöttük megszólítás terén. Így az egyikőjük lett Haver#1, értelemszerűen a másikójuk Haver#2 – rövidítve Háegy és Hákettő

- Kiganéztam én is a kecót – kontráztam én is. – Fél délután xoptam a függyönnyökkel.

Nézett rám mindkettő, mint akik nem tudják, miről beszélek.

- Mié szívtál vele? Nem mostál még függönyt? – kérdezte H1.

- Debaz+, mostam már jópárszor, de mindig szívok. Mert nekem nagyobb a függönyöm, mint neked. Nekem leér a padlóig. Nomeg mire kivasalom és felrakom, addig lehozom Szentpétert az égből…

- Vasalod a függönyt?! – hüledezett H2. – Hülyevagyte?! Minek?!

- Azé, hogy szép legyen. Vasalás nélkül nem olyan szép.

A két Há egymásra nézett a hallottak után. Tisztán látszott rajtuk, hogy most engemet nagyon hülyének tartanak. Hülyébbnek, mint amúgy általában. Kezdtek is bele gyorsan a kiokításomba.

- Minek vasalod? Sima lesz az anélkül is – mondta H1. – Fogod, kimosod, és vizesen felrakod. A karnison kirúgja magát.

- Ki a lóf.szt – mondtam neki. – Ez nem rúgja ki magát. Múltkor feltettem vasalás nélkül, és úgy nézett ki, mint amit a kutya szájából szedtem volna ki.

- Nebazmá, senki nem vasal függönyt – vigyorgott gúnyosan H2. – Nem kell azt vasalni. Kirúgja magát az enyém is. A lényeg, hogy nem szabad magas fordulatszámon kicentrifugázni, és úgy nagyon jó. Nóperc alatt megszárad, és karaj az egész.

Mégkétilyenhülyét…. gondoltam magamban. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy mindhármunk függönye más típusú. Nagyon nem mindegy, hogy milyen anyagról van szó….

- Annyira hülyevagy – kezdtem bele az okításba. – A tiéd batisztfüggöny, azért nem kell vasalni. Az enyém meg zsenília. Azt meg kell vasalni, mert gyűrött marad.

- Jaja, tényleg, a tiéd más mint az enyém – kontrázott H1. – Néztem is a múltkor, hogy milyen szép fehér. Mivel mosod?

- Énapám mosószódával. Merén olyan környezettudatos is vagyok – húztam ki magam büszkén. – Jó, mondjuk előtte egy éjszakára beáztatom a fürdőkádba, mosószódás-ecetes vízbe.

- Áztatni én is szoktam – csatlakozott a témához H2. – De az enyém se olyan fehér, mint a tiéd. Mondjuk az enyém már régebbi is…

- Próbáld meg te is ecetes mosószódával. Az kiszed mindent, mint állat – tanítottam az okosságra. – De jó még a szódabikarbóna is.

- Najóvan, legközelebb majd azzal mosom én is – szól H1. – De vasalni akkor se vagyok hajlandó….

- Naja, de ez mindent vasal – mutatott rám röhögve H2. – Múltkor is mondta, hogy még az alsógatyát és a zoknit is átvasalja a hülyéje….

- A nagybüdöslóf.szt – vágtam rá hirtelen. – A zoknikat nem szoktam vasalni. Sőt, még a farmert sem…

- De mi a f.szé vasalsz ki mindent? Ez nálad valami becsípődés, vagy mi?

- Azébaz+, mer a vasalás az fertőtlenít is, nem csak simít. Azé vasalok mindent.

- És a függönyt is lefertőtleníted, azé vasalod? – röhög H1.

- Nem. Azt azért vasalom, hogy szép legyen.

Itt mondjuk már azért kezdtem cseppet elborulni agyilag.

Nem elég, hogy fikáznak azért, mert az én függönyöm szebb, mint az övék, még szívják is a vérem, hogy én mindent vasalok. Komolyan mondom, már az is megfordulta fejemben,  hogy …. áááá, mindegy, hagyjuk.

- Bekaphassátok – zártam le a témát. – Vasalom, és kész. Az én függönyöm nem lesz olyan, mint a tiétek.

- Jóvammá, nehisztizzé – vágott kedélyesen hátba H2. – Inkább mondjad elfele, hogy milyen öblítőt használsz. Múltkor mondtad, hogy milyen olcsó, meg hogy milyen könnyű utána vasalni.

- Jaja, az engem is érdekel – helyeselt H1. – Múlt héten is ezerháromért vettem a kokkolínót, és még nem is jó a szaga.

- Jóvan, írjátok akkor – kezdtem bele a saját receptem ismertetésébe.  – Szódabikarbóna egy kanál, ecet három kanál, illóolaj….

…és ebben a pillanatban a szemem sarkában láttam, hogy nem is vagyunk egyedül a teraszon. Eddig valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy a könyvtárban mások is olvasgatnak rajtunk kívül.

….

Az előttünk lévő asztalnál két hölgyemény kávézolódott, és úgy néztek ránk, mint a…. szóval, nagyon néztek felénk. A tekintetükben egyszerre volt benne a szánalom, a megvetés, és a csalódottság.

De ami ennél is fájóbb, a mellettünk lévő asztalnál ült Bélabá.

…és Bélabá kezében megállt a folyóirat, pedig nála még senki nem látott olyat, hogy félbehagyta volna az olvasást bármi vagy bárki miatt…

Az öreg ahogy nézett bennünket, az maga volt a nemtudommi. Mindenesetre igen kellemetlenül éreztük magunkat, az biztos.

Főleg, mikor Bélabá ránkmérte az ítélettel felérő monológot:

- Nem tudtam, hogy b.zik vagytok. Függyönmosás… b.sszátok meg! – azzal fogta magát, és a félbehagyott olvasmányával együtt beviharzott a könyvtár belső helyiségébe.

Ott ültünk, mint egy vert sereg.

A szomszéd asztalnál lévő két spiné is fizetett, és úgy mentek el, hogy felénk se pillantottak – pedig az, hogy nem pillantanak felénk a spinék, olyat még ez a könyvtár nem látott, mióta itt szoktunk olvasgatni.

Akkor eszméltünk rá, hogy mit is csináltunk tulajdonképp.

Merugye, míg a mindenkori köbcentiméretek és garatmélységek voltak a témáink főszereplői, a kutya nem szólt hozzánk.

Mert miért is szólt volna akárki is? A könyvtárban ez nem nagyon különös téma három férfiembertől. Sőt, valahol még elvárt is. Ahogy az általunk kifejlesztett és szabadalmaztatott szurikáta üzemmód is, mellyel a teraszkorlát adta látványakadályoztatás kiküszöbölhető.

…de hogy a háztartás vezetéséről beszéljünk fennhangon?! Nnnna, az már mindennek az alja…

Beletelt vagy három hónapba, mire a tisztelt nagyérdemű publikum elkönyvelte magában, hogy mégsem vagyunk rattyingerek.

Igaz, kellett hozzá legalább három raklap könyv és két polc novella ezidőalatti elolvasása, nomegpersze a szaftosabbnál szaftosabb kiértékelése a trófeáink begyűjtésének és levadászásának körülményeiről.

Érdekes módon, ezen témákon senki nem akadt fenn.

Valahogy ez elvárt ezek szerint….

…de csendben jegyzem meg: attól, hogy nem beszélek róla, a  függönyöm azóta is makulátlan…

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések