Számok és nevek

Anno megfogadtam, hogy ha kikerülök abból a bizonyos rabszolgamelóból, amit vendéglátás néven aposztrofál a közhiedelem, hát én biza könyvet fogok írni róla.

Hát könyvet azóta sem írtam róla, no nem azért, mert nem lenne mivel megtölteni a lapokat. Csak épp annyi baromság esett meg velem közben, hogy ha én azt papírra vetném, senki se nem hinné el nekem, hogy igazságokat regélek. Pedig de…

Úgyhogy egyenlőre marad az, hogy néha ide a blogba írok egy-két sztorit, aztán majd ha nyugdíjba vonulok, tán lesz időm egy pofás kis novelláskötet megkötésére. Ha meg mégsem, akkor az se baj. Főleg Neked nem. A leendő főszereplőknek meg pláne nem.

Dehogy témánál is maradjak, meghogy Te se maradjál sztori nélkül, folytatom amit el se kezdtem…

…csak még egy pillanat: ha unod a vendéglátós sztorikat, szólj, és megoldom. Van a géped monitorján a jobb felső sarokban egy piros „X” gomb… nem, nem az… igen, az az…. úúúúúgy, szépen vidd rá a kúzort, és nyomd meg a bal oldali egérgombot. Nnnnnna…. meg is vagyunk. Ígérem, hogy így nem fogsz több ilyen témájú történetet olvasni itt…

Naszóval….

Szokványos nap volt az is, mint mindegyik más. Délidő, a jónép ebédel, mi meg ebédeltetünk. Ahogy mindig is.

Egyik társaság végez, feláll, a másik azonmód huppan le a helyére – nagyüzem ezerrel. Mint minden délben…

A nép egyszerű dolgozó fia mit tehet mást, mint dolgozik. Nagyüzemben vettük fel a rendeléseket, ahogy mi neveztük ezt a jelenséget: szórtuk ki a pályát.

Állok az egyik asztaltársaság fölött, hallgatom a sok óhajsóhajt. Kinek habbal, kinek kétcukorral, másiknak menteset, harmadiknak a jobbikból – ahogy ilyenkor ez mindig lenni szokott.

Mikor azonban az ebédrendelés leadásához került a sor, akkor jöttek a kisebb gondok: persze, az eszemmel, mivel mással is. Ugyanis alapból gyérebben vagyok bútorozva, ha meg túl sok infó jut a fejembe, akkor meg ez a tény hatványozottabban meg is mutatkozik. Magyarán: csak egy bizonyos pontig tudom befogadni az új ingereket….

Namármost, hogy néz ki egy átlag étlap? Nem, ne kezd el itt nekem felsorolni, hogy hogy néz ki…. persze, levesek, főételek, saláták, meg ilyesmi…. Nem, nem erre gondoltam. Meg vannak számozva az ételek! A fene se érti, hogy miért, de meg vannak számozva….

Alapból rendben van, értem én, hogy a rendfegyelem az alapja mindennek, de ezt akkor sem értem…. mert minek? Mire megtanultam, hogy pölö a huszonhármas a vínersnicli, addigra jött egy jópofa étlapváltás, és ugyanezen rajtszámmal már a csikóstokány indult. Szóval, szívtam ezzel rendesen….

A másik, amit soha nem értettem, az az volt, hogy mindig akadt valaki, aki ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy „kérekszépen egy húslevest és egy rántottsajtot”, inkább azt mondta, hogy „lesz egy egyes leves és egy tizenhatos főétel”. Persze. Én meg utána skubizhattam kifele, hogy milyen rendelést is vettem föl. Érdekes, az itallap is mindig be volt sorszámozva, de ott sosem hallottam még olyat, hogy „kérek egy harminckettest és egy negyvennyolcast”, hanem csak azt, hogy „kérek egy pohár sört és egy fél barackot”. Szerintem ez is elárulja, hogy az alapvető túlélési ösztön tekintetében hogyan is viselkedik az ember fia.

Persze, tudom, meg lehetett volna tanulni minden számot. Volt is egypár kolléga, aki arra adta a fejét, hogy rendre megtanul mindent – de én ehhez egyrészt túl lusta, másrészt meg túl hülye voltam mindig is.

Szóval, ott állok az asztalnál, és írom, kinek mi a szívevágya. Kinek ilyen, kinek olyan leves, van aki levest sosem – ahogy szokott, mondja mindenki az elképzelését, én meg jegyzeteltem nagy bőszen. Még csodálkoztam is, hogy milyen rendes emberek ezek, a nevén mondják az ételeket, nem kell bajlódnom ezzel.

Megyek szép sorban, aki kitalálta, hogy mit rendelne, mondja is nekem nagy sietve. Utoljára egy hölgyike választott – szegénykém igen sokáig nézegette az étlapot, a sok földi jó közül nem tudott választani. Namegpersze nem is véletlenül hagytam pont őt a végére, hiszen így tovább élvezhettem a társaságát – nomeg ő is az enyémet.

Állok fölötte, mosolygunk egymásra mindketten: ő azért, mert én mosolyogtam rá, én meg azért, mert mosolyognom kellett rá. Najó, nem csak hivatali kötelezettségből mosolyogtam, hanem amúgy is szemrevaló teremtmény volt….

Meg is szólalt nagysokára: - A huszonkettest legyen olyan szíves nekem kihozni.

Hogyazajóbüdösrohadtmocskos….

Bakker, a tízfős társaság névvel leadott egy komplett menüsort, de olyat, hogy abból három laktanya is jóllakik, az utolsó vendég pedig benyög egy számot… huszonkettest…

…nanehogymá…

Elővettem a messzeföldön híres legszebb mosolyom felét, és odavetettem a szépkisasszonynak. Láttam rajta, hogy vevő a témára, mert úgy belepirult, mintha konkrét ajánlatot tettem volna neki… Elővettem a szebbik pillantásom is, majd a mosolyom maradék felét is odabiggyesztettem a szájam szélére, és úgy mondtam neki: - Elnézést, de a sorszám helyett legyen olyan kedves a nevet is elárulni nekem…

Nem tudom, mire gondolt a hölgyemény. Illetve pontosan tudom, tudtam akkor is, csak nemigen akartam elhinni.

…és még az a rossz, aki rosszra gondol…

Mert a belladonna csak annyit rebegett felém szemlesütve: - Kovács Eszter….

….

….

Egy pillanatnyi hatásszünet után, miközben persze a levegőben a nemlétező legyek zümmögését is hallani lehetett, kitört a röhögés az asztalnál.

Érthető módon…

2 Tovább

Aki keres, az talál

Általában nagyon izgalmas dolog a keresgélés. Kivéve akkor, amikor azért izgulsz, hogy ne Te találd meg azt, amit keresel.

Nem olyan régen egy hímzőversenyen voltam. Nagy ügy, voltam már párszor, és lesgyanús, hogy leszek is még – ha tetszik, ha nem. De ez egy peppenként más volt a többihez képest.

Megy a dzsembori, ahogy szokott. Mindenki szépen hímez-hámoz, csattognak a kötőtűk, miegymás – beszéltem már erről, ha nem villany valami, akkor figyelj oda rendesebben.

Szóval, ott téblábolok a jónép között, mint aki tudja, hogy mit miért csinál, teszem az agyam, úgy, hogy szemmel láthatólag én legyek a helyileg illetékes Atyaúristen, vagy legalábbis annak földi helytartója. Teszem hozzá csendben, ez általában magától össze is szokott jönni, ha meg nagyritkán nem, akkor teszek róla, hogy kis rásegítéssel, de valahogy összejöjjön. Ha mégse jön össze, akkor az azért van, mert akaratomon kívül valami olyan nagy gebasz történik, amit még én sem tudok a helyén kezelni – pedig ha én nem, akkor senki se nem tud ilyeneket kezelni.

Valami ilyesmi volt akkor is. Valaki elcseszett valamit, és többek közt én is ittam a levéből…

Mint mondottam volt, ment minden a maga medrében – egy ideig. Majd a versenynap végén az egyik delikvens szól az egyik kollégának, hogy talált valahol az erdőben egy bombát. Bár mondjuk ez annyira nem volt ilyen egyszerű: hiszen a bejelentő német illetőségű volt, akinek pedig bejelentette, az csak annyit tudott németül, hogy möhte ájn bír. Szóval, az ékes szavak alkalmazása helyett itt is életbe lépett a pantomim, és úgy lett elkarattyolva, hogy mit is talált., sok bumm-bumm (gondolom, ez volt a bomba hangja), meg egy csomó brrrrr-brrrrr (ez lehetett a repülő), valamint az elengedhetetlen két kézzel való fejmegfogás, a félreérthetetlen nemzetközi szóhasználattal, hogy „ajjajjjajjj”. Az érintett csapattárs először azt hitte, hogy viccelnek vele, és már épp készült tarkóncsapni egy szőlőkaróval a germán fószert, mikor az elővette a nagyonokos telefonját, és megmutatta a bombáról készült fotót. Nnnna, a kolléga akkor kapott egy gyengébb agyvérzést és egy infarktibilist egyszerre…. de mire felocsúdott az első rémülettől, a delikvens már felszállt a buszra, és mintha sose lett volna ott, ott se volt hirtelen.

Nosza, ment is a nagy össznépi fejvakarás, hogy most akkor hogyan tovább most akkor.

Merugye, ha lefotózta, akkor az bizony ott van, mégpedig olyan helyen, hogy arra bármikor bárki ráléphet, aztán majd szedheti ki a repeszdarabokat a fogai közül. Arról nem is beszélve, hogy ha felrobban a bomba, akkor annak olyan hangja lesz, hogy pont ő süketül meg először. Szóval, nem jó ez sehogyse….

Nadimivanakkor – tételeztük fel -, hogy ha valóban csak szívatni akart minket? Ami végsősoron sikerült is szemmel láthatólag… Szóval, mi van akkor, ha azt a fotót valahol máshol készítette, vagy mittudomén, leszedte az internetről, és ezzel húz minket, hogy itt találta ebben az erdőben? Lásd pölö, nekem is van a telómon egy csomó kép, én is tudnék mutatni képeket mondjuk hajókról, hogy itt láttam a fák között….

Kisvártatva azonban elvetettük a szívatás lehetőségét, mivel a központból szóltak a fejesek, hogy szólt bent nekik valami német ürge, hogy talált egy bombát, és még fényképet is mutatott róla.

…aztarohadtmocskosrohadtmocskos…

Kérlekszépen, lett is olyan összevissza szaladgálás közöttünk, hogy csak na. Hatvanon simán lefutottuk volna a százat is, úgy be voltunk sózva.

Most akkor mi legyen? Hogy legyen? Micsináljunk?

Mikor kicsit magunkhoz tértünk, lecsapoltuk az infót. Az azért mégse volt elég, hogy van egy bomba, de valami közelebbit kellene róla tudni, mert anélkül azért bolyonghatunk az erdőben egy jó ideig, míg rátalálunk.

Annyit sikerült megtudni, hogy nagyjából melyik versenybeli állomáshelynél találta az illető a pukkancsot. Sőt, még annyit is, hogy ettől-és-ettől a ponttól kábé tíz méterre, az avarban.

Mit volt mit tenni, irány keresni a keresnivalót. De csak ketten mentünk Zsolesszal a csapatból, azon gondolatmenetet követve, hogy ne mindenki vesszen oda a csapatból ebben a csatában – nomeghogy legyen kinek megbosszulni bennünket, ha előbb lépnénk a bombára, mintsem hogy megtalálnánk azt.

Elindultunk hát… közben meg égtek a telefonvonalak. Kiderült, hogy nem is biztos, hogy tíz méterre van ettől-és-ettől a ponttól, hanem harminc, vagy negyven méterre, és nem is biztos, hogy az avarban van, hanem valami réten, amin avar is van. Nabaz+, ezzel most nagyon beljebb vagyunk, morfondíroztunk Zsolesszal. Azért nagyon nem mindegy, hogy mekkora területet kell átfésülni, és azért harminc méter ide vagy oda nem elhanyagolható akkor sem, ha mondjuk csiperkegombát keresnénk – nemhogy valami nagyonhangos valamit. Arról nem is beszélve, hogy az infók alapján a bomba rozsdás volt, ergo, majdnem olyan színű, mint az avar körülötte – csak hogy egyszerűbb dolgunk legyen.

Közben mentünk az erdőben, és éreztük, hogy annyi adrenalin szaladgál bennünk, mint két enbéegyes focicsapatban együttesen. Ami mondjuk érthető, hisz én például nem kerestem még soha életemben bombát, úgyhogy ezen a területen igencsak kezdőnek számítottam. Spanomnekem sápadt arcáról meg messze lerítt, hogy ő se nagyon volt még hasonló cipellőben. Még brunyáltunk egy remélhetőleg nem utolsót, tartva attól, ha megtaláljuk a bombát, akkor legalább ne vizeljük össze magunkat ijedtünkben, és én személy szerint betoltam a tüdőmbe egy remélhetőleg nem utolsó szál kékmultit, csak a megnyugvás végett.

Elkezdtük a keresést. Szerintem szakszerűen, mert csak oda tettük le a bakancsunkat, amit már előtte megnéztünk. Gondolhatod, igen gyorsan haladtunk előre…. Közben meg szidtuk mindenkinek a jóédesanyját. Először is annak, aki pont ide ejtett le egy bombát. Másodszor annak, aki pont most találta meg…. Meg is állapítottuk, hogy kedves német barátunk azért nagy eséllyel vinné el a „Az év hülyéje” díjat. Gondold el: talál egy bombát, és ahelyett, hogy azon nyomban szólna valaki biztonsági személyzetnek, neeeem, ő vár vele jópár órát, majd akkor mondja meg, hgoy mi a szitu. Hogy még véletlenül se lehessen egyszerűen megtalálni. De fotózni persze, arra volt esze az istenbarmának…. namindegy, keresni kellett.

Tevékenységünk közben azért nemcsak a szemünk, hanem az agyunk is járt jobbra-balra. Mer az addig okés, hogy keressük, ez nem téma. De mi van akkor, ha megtaláljuk? Akkor hogyan tovább? Nomegpersze az se mellékes, hogy mi van akkor, ha a lábunk előbb találja meg, mint a szemünk, és rálépünk? Ezen a dolgon kicsit eltöprengtünk…. A haverral mindketten voltunk katonák annak idején, és pontosan emlékeztünk arra, hogy ha aknára lépünk, mi a teendő: egyenes ívben felrepülünk kábé tízméteres magasságba, majd harmincméteres körzetben egyenletesen szétszóródunk. Mondtam is Zsolesznak: „Te figyumá, ha má úgyis ketten szopunk itt, osszuk már meg ezt a melót is!” Láttam rajta, hogy nemigen érti, miről hablatyolok. Folytattam hát: „Ha robban, akkor majd befogjuk a fülünket, hogy meg ne süketüljünk. Utána meg Te felrepülsz magasra, mert nekem tériszonyom van, én meg addig szép egyenletesen szétszórom magam, mert úgyis kisebb darab vagyok, mint Te, úgyhogy az nekem könnyebben megy úgyis…” … láttam a haveron, hogy legszívesebben ő szórna szét engem ott helyben, hogy most is a baromság jár az eszemben, ahelyett, hogy ne a baromság járna az eszemben.

Kerestük serényen, de nem találtuk. A nap közben kezdett szépen lassan eltűnni a horizontról, úgyhogy kábé fél óránk maradt megtalálni a bombát, mert a sötét az erőben hamar beköszönt, és igen sokáig úgy is marad. A rozsdás bombát meg még világosban se nagyon lehet megtalálni, nemhogy sötétben…

Közben persze meg ment az imádkozás… én csak azt nem tudtam, hogy miért is imádkozom tulajdonképp? Azért, hogy ne találjuk meg? Fölösleges… meg kellett keresni, addig le nem mehetünk az erődből, míg nincs meg. Azért, hogy ne én találjak rá? Nnna, azért már inkább. Hiszen ha én lelem meg, akkor jobb esetben minimum összefirkálom a gatyámat, rosszabb esetben meg elájulok ott menten.

Namegpersze elküldtünk gondolatban – najó, néha nem csak gondolatban – az emberünket melegebb éghajlati viszonyokra. Azt, aki meglátta először, és nem jelölte meg a helyet. Mennyivel egyszerűbb dolgunk lett volna most, főleg, hogy egyre jobban kezdünk traspelni minden egyes lépésünk után. Közel ezer négyzetmétert kellett milliméterenként átnézni… hidd el, nem egy nagy élmény – főleg szürkületben. Köztudott, hogy én nem vagyok az az ijedős fajta, például simán megnézem egyedül este a sötét szobában az ikszfaktort is, sőt, még az éjjelnappalbarátokköztöt is, de akkor és ott az erdőben a zabszem még az orromba se fért volna fel, nemhogy máshová.

...

Kisvártatva Zsolt fekiálltott: Megvan! Megtaláltam! – tudom, genya vagyok, de tényleg örültem neki, hogy nem én akadtam rá a szerkezetre. Haverom kevésbé: úgy le volt sápadva, hogy simán elmehetett volna Hamupipőkének. Vagy Hófehérkének. De Csipkejózsikának biztosan.

Nosza, tekintettük is megfele, hogy mit is kerestünk ilyen lázasan. Persze csak nagyon óvatosan. Ismereteink szerint egy gyalogsági aknavető gránátot láttunk magunk előtt… persze, lehet, hogy más a neve, de ki nem tojja le. Nekünk akkor az volt, és kész. Egy kábé harminccentis hengeres valami, kis szárnyakkal a végén. Szóval, ott álltunk fölötte, és meg sem mertünk moccani. Mert mi van akkor, ha ez az egy van itt a talaj fölött, száz másik meg épp a lábunk alatt a földbe beásva? Akkor nagy szoárréban vagyunk, kérem!

Ekkorra már odamerészkedett hozzánk a csipet csapat többi tagja is. Hiába mondtuk nekik, hogy húzzanak el de rohadtkrvagyorsan a csába, mit lehetett tenni: ilyet még ők sem láttak, meg kellett hogy nézzék. Úgyhogy némi tisztes távolból való szemrevételezés után, lassan, óvatosan körbekerítettük az érintett részt némi nájlonszalaggal, hogy még a hülye is lássa, hogy ne menjen oda, majd elviharzottunk onnan, minél messzebbre. Párszáz méter után kifújtuk magunkat, és elégedetten konstatáltuk, hogy mindenki hiánytalan és megszakítások nélküli végtagokkal rendelkezik, egyikünk sem repült fel tízméter magasra, és senki sem süketült meg a robbanásban. Épp időben, mert ránkesteledett…. A sötétben alig találtunk vissza az erdőből.

A bázisunkra visszaérkezve azon nyomban három dolgot csináltunk: először felhívtuk a főmuftikat, hogy az ojjektum lokalizálás útján való elszeparálása foganatosítva lett, második dolgunk az volt, hogy fejenként elolvastunk egy-egy novellát, a nagy ijedségre, majd harmadik dologként pedig elolvastunk fejenként még egy-egy novellát, annak örömére, hogy épségben vagyunk. A telefonok közben meg szinte égtek, jöttek ezerfelől az infók, hogy mit és hogyan kell majd csinálni, ha megvirrad, hogy nehogy baleset legyen, vagy ilyesmi.

Nagyban sztorizgattunk, hogy mekkora májerek vagyunk, hogy megkerestük a pukkancsot, jókat röhögünk, hogy melyikünk milyen hülye képet vágott keresgélés közben, ki is az a Csipkejózsika, hogyan kerestem a kisebbik énemet az utolsónak hitt brunzoláskor, ésatöbbi, ésatöbbi.

Kisvártatva megérkeztek a rend éber őrei, tudakolván, hogy tényalladékilag most hol is tart ez az egész fennforgás.

Közöltük velük, hogy mi az ábra. Ők meg hallgattak minket, és közben nagyokat bólogattak.

Azt vártuk, hogy lázas telefonálásba kezdenek, vagy legalábbis megjelenik valaki abban a barominehéz bombahatástalanítós ruhában, de legalábbis hoznak egy kákilences bombakereső kutyát, vagy mittudomén. De legalább összevont szemöldökkel nézzék a horizontot, mintha valamin nagyon gondolkodnának.

De nem.

Rendőréken kábé annyi meglepetés látszódott, mint rajtam, amikor megtudom, hogy megint nem nyertem a hatoslottón.

Végül az egyikőjük megszólalt: - Nem nagy ügy. Szinte minden hónapban találnak ilyet kettőt-hármat errefelé.

Baaaaaaaz++++++!!!!!

…és ettől voltunk mi úgy bex@rva!

0 Tovább

Szoknya

Jó darabig azt hittem, hogy az angol nyelv az világnyelv. Tévedtem. Az igazi világnyelv az a pálinka…

A nyáron voltam azon a bizonyos Íjász Világbajnokságon. Nemereszdaszemed, írtam róla nem is olyan régen, és nem is egyszer. Ha nem vágod, hogy mi van, olvass vissza a bejegyzések között. Szóval ott voltam vébén, és dolgozódtam, tevékenykedtem, meg minden sok egyebet csináltam – és persze nem véletlenül kerestem a kapcsolatot az íjászokkal.

A kontaktkeresés oka nagyon egyszerű volt: még idehaza elhatároztam, jóval a világverseny előtt, hogy ha már egyszer én is ott leszek, meg ott lesz a sok külföldiából érkezett sportoló, akkor én bizony nem térek onnan haza mindenféle nemzeti folkróltermék nélkül. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy annyi idegenországból jövő ember lesz ott, hogy valszeg össze se nem tudom azt számolni. Így némi tarkóvakarás után osztottam-szoroztam, és nagyon hamar átláttam, hogy ha mindenkitől csak egy nemzeti valamit szermányolok, akkor biza plusz egy utánfutó kell ahhoz, hogy mindent haza tudjak magammal vinni.

Épp ezért igényeimet leadtam, de jócskán. Egy valami maradt csak a képzeletbeli tarsolyomban: egy eredeti skót szoknya. Nekérdezdmiért. Azért mert csak. Okés, mindenki tud venni skótkockás szoknyát, dehát venni még a hülye is tud. Az eredeti az meg mégiscsak eredeti, a respektet meg főleg emelné az a tény, hogy egy ehte skóttól szerezném meg bármiféle cserekereskedelem által. No meg legyünk őszinték: egy eredeti viking balta némi feltűnést keltene az övembe dugva, arról nem is beszélve, hogy nem is biztos, hogy hoznának magukkal ilyesmit a vikingek. Nomeg az sem mellékes, hogy melyik nemzet is mondaná magát igazán vikingnek…. úgyhogy ez az elképzelés ugrott. Csakúgy mint a frankoktól szerzett eredeti franciadrazsé – állítólag nincs is nekik ilyen. Angolteát meg a plázákban annyit találok, amennyit csak akarok. Egyszómintszáz: ha lesznek ott skótok, én hatörik-haszakad, szerzek egy skót szoknyát. Punktum.

A versenykiírásban szereplő regisztrációs oldalakon szemmel látható volt, hogy jönnek Skóciából is. Örültem, mint majom a banánhéjnak! Hiszen, ha lesz skót, akkor énnekem is lesz egy szoknyám! Ha belegebedek, akkor is szerzek egyet! Ha mást nem, elcserélem a saját nadrágomra, de akkor is lesz!

Tanultam is épp ezért nagyon sokat a nyelveket. Főleg az angolt.

Najó, nemolyan sokat. De azért tanultam.

De tényleg.

… mondom …

Jólvan, látom, senki nem hiszi el, hogy tanultam …

… igazából úgy tanultam, hogy filmeket néztem magyar szinkron nélkül. Angol nyelvűeket.

… milyen filmeket?

…. hátöööö ….

Hátolyan birkózós filmeket. Amikben ruha nélkül birkóznak a nénik és a bácsik. Ágyon. Meg széken. Meg mindenhol. És jajgatnak közben. Meg ilyesmi…

…amúgy meg nem mindegy?! Az ilyen filmekben is pont úgy beszélnek angolul, mint mondjuk a rambóháromban. Az lehet, hogy nem beszélnek annyit, mert a film a cselekményre van kihegyezve, de akkor is beszélnek benne. Legalábbis annyit beszélnek, mint Rambó…

A lényeg: az angol nyelvtudásomat felfrissítettem. Nem is volt rá panasz. Amit beszéltem, azt jól beszéltem, aki meg akart érteni, az megértett.

De visszakanyarodva a téma lényegi részéhez: eljött hát a verseny első napja. Mászkálok kint a versenypályán, nézek okosan és szigorúan mindenfelé, vegzálom a jónépet, ha kell, ha nem. Persze azért igyekeztem a lehetőségeimhez képest jópofizni is, lássák, hogy Magyarhonban milyen is az igazi vendégszeretet.

Csapatokban versenyeztek az íjászok, és minden csapattal igyekeztem egy-két kedves(ebb) szót is váltani. Máramennyire sikerült, mert ott derült ki, hogy okés, beszélek én angolul, de a szókincsem azért messze nem mozog olyan széles skálán, mint azoké az embereké, akik nem úgy tanulták az angolt, mint én. Arról nem is beszélve, hogy a fent említett tananyagaim közé hogy-hogynem belekeveredett némi német anyanyelvű mű is, úgyhogy a nyelvtudásom amolyan anglo-germán szinten mozgott. Sok bajom végül is nem nagyon volt, mert örök törvény: aki meg akarja magát értetni, az meg is fogja. Úgyhogy akinek gondja-baja volt, az egész érthetően el tudta pantomim stílusban mondani, hogy mit is szeretne.

Viszont egy nagy baj volt az egész rendszerrel: a versenyszabályzat értelmében a versenyzők csak angolul beszélhettek egymással. Ez önmagában még nem jelentett volna nagy gondot, csakhogy a versenyzők java része még annyit sem beszélt angolul, mint én. A másik gond igazából csak nekem volt gond: így elég nehéz volt kiszűrnöm, hogy ki a skót – merthogy mindenki egyformán beszélt.

De engem nem ejtettek a fejem lágyára! Ha már mindenki angolul diskurál, akkor hamarást rájöttem, hogy hogyan tudnám kiszelektálni a jónépből a skótokat. Meg kell kérdezni, hogy ki jött Skóciából! Egyszerű ez, mint a hatszorhat…

Kábé két órát töltöttem el azzal, hogy a csapatoktól kérdezgettem, van-e közöttük skót. Elsőre nemigen értette senki, mert azt nehezen értette meg bárki is a kérdésemet, miszerint:  számbádi géhen für szkotland? Pedig úgy vélem, érhetően fogalmaztam… Mikor aztán elkalimpáltam kézzel-lábbal, hogy mit is szeretnék kérdezni, csak a nemzetközi fejcsóválás volt a válasz. Pedig én még mondtam is, hogy mit szeretnék, nevezetesen: áj vant egy ehte oridzsinál szkattiss kilt – azaz  szeretnék egy eredeti skót szoknyát.

Viszont fél óra elteltével észrevettem, hogy kezdenek rám furcsán nézni a népek. Köztudomású, hogy én arcról nagyon jól tudok olvasni, az emberi testbeszédet meg nagyon értem, főleg a franciát – de ezen arckifejezéseket nemigen tudtam értelmezni. Holott, én annyira látom a látnivalót, hogy még serlokholmsz is hozzám járhatna tanulni. Beletelt újabb fél órába, mire rájöttem, hogy ezek azért néznek rám ilyen furcsán, mert azt hiszik, hogy én rattyinger vagyok – mi másért kellene nekem szoknya.

Csaptam is olyat a homlokomra, hogy belezengett az egész erdő. Hát persze, hogy nem akarja senki bevállalni azt, hogy skót, merthogy ugye én mondtam, hogy kellene nekem egy eredeti skót szoknya. Ezek meg, ha azt hitték, hogy azért kell nekem, hogy abban parádézzak a szivárványos parádén, pláne letagadták.

Úgyhogy más módszerhez voltam kénytelen folyamodni: ha már nem értik meg a nyelvezetem, akkor megértik máshogy. A cserekereskedelemnek működnie kell!

A legközelebbi csapatnál ismét megkérdeztem, hogy van-e köztük skót, és a szokásos nemleges választ meghallva teátrálisan elhúztam a számat, és közöltem, hogy dekár, mert kellett volna egy skótszoknya. Majd amikor megláttam a szokásos érdekes összenézős tekinteteket, rögvest hozzátettem: ih bin cséndzs a kilt tú mács pálinka – azaz, pálinkát adnék a szoknyáért cserébe…

Hatemégláttál megbolydult embereket…

Azonmód mindenki értett minden nyelven. Az angol németül, a német angolul, a francia svédül, és még sorolhatnám.

Egy szempillantás alatt olyan haverban lettem mindenkivel, mintha együtt nőttünk volna föl Brisztolban vagy Berlinben.

Karattyoltak mindenfélét, mutogattak százezerfelé, de a lényeg: megértettem. Mindent megértettem ahogy ők is.

Megtudtam, hogy nincs az ismerősi körükben skót nemzetiségű, ellenben az egyikőjük északír, azmegugye szomszédos Skóciával. Nem mellesleg hozott magával némi házi viszkit, és ha gondolom, boltolhatunk, mert a jómagyarpálinkának arrafelé is nagy híre van. A másikójuktól megtudtam, hogy Németország nyugati tartományából érkezett, és hozott olyan rajnai rizlinget, amit cserélt már lengyel vodkáért is, pedig annak az ilyenkori megszokott árfolyama egy a háromhoz, de itt és most két palackot is adna egy fél liter kisüstiért. Az olasz úriember hosszan ecsetelte, hogy az ő grappája a numeróúnó, de mikor mondtam neki, hogy okés, de  az enyém fiftifájv fokos, akkor kikerekedett a szeme, majd némi elismerő csettintések közepette felajánlotta egy közös, nemzetközi kóstoló lehetőségét.

Olyannyira sikeres volt ez a diskurzus, hogy innentől fogva az összes többi csapatnál úgy indítottam, hogy van pár liter pálinkám, amit skótszoknyára cserélnék. És láss csodát: senki nem nézett ratyinak, senki nem kérdezte, hogy miért, és mindenkivel mindent megértettünk.

Megtudtam az egyik kompániánál, hogy a vonatuk kicsit késve érkezett, és majdnem lemaradtak a becsekkolásról, a másik azt ecsetelte hosszan, hogy milyen szép az itteni taxiknak a belső kárpithuzatjuk, míg a harmadik élénk eszmecserét folytatott Magyarország mikroklímájáról. Mindezt úgy, hogy egy dekát nem beszéltek az én anyanyelvemen, és én se nagyon az övéken – tekintve, hogy találkoztam dán, spanyol és holland férfiakkal. Mit ad Isten, a pálinka szó hallatára megértett mindenki mindenkit….

…nade skót sehol nem volt közöttük.

…így értelemszerűen skót szoknyát sem találtam.

Ezt persze nem én sajnáltam a legjobban, hanem kábé százhúsz ember, akikkel emiatt nem sikerült a cserebiznisz. Többen ígéretet tettek arra, hogy ha kell, a föld alól is szereznek nekem kiltet, csak adjak a páleszből. De én tanult ember vagyok: mondtam, hogy csak skóttól fogadok el ilyesmit, mert nekem eredeti kell.

Talán mondanom sem kell, két nap alatt egyetlen egy skóttal sem sikerült találkoznom. Csekély vigasz, hogy közben megtanultam olaszul, dánul, szlovénul, lengyelül, sőt, még portugálul is egy kicsit – de skótszoknyám az nem lett.

Este – mint mindig – hívott csajomnekem.

Szokásos smúzolás, hogyvagy-mizu-teisnekem-márcsakpárnap – vágod, ami ilyenkor lenni szokott. Hanem aztán mondja, hogy képzeljem, otthon most ilyen utcabál vagy mi van, és egy pár srác miben mászkál a főtéren? Skótszoknyában! Merthogy valami skót zenekarral vannak, éshogy milyen tökjó, meg izébizé….

….mondom: miiiiivaaaaaan?!

Aszongya skótok, skótszoknyában. Itt, a Dobó tér közepén.

Három agyfaxt hordtam ki ott menten.

Én itt százezer ember közül nem találok se skótot, se skótszoknyát…

…miközben odahaza meg odahozták volna helybe.

 

0 Tovább

Üldözés

Most sem vagyok olyan ember, aki szívesen megül egy helyben, és semmit se nem csinál – értelemszerűen régebben sem volt ez másként. A volume és a cselekmény nyilván változott azóta, de egyéb más nemigen.

Gyermekkoromban minden nyarat a falusi nagyszüleimnél töltöttem. Nyilván a szüleimnek pont elég volt az iskolaidőszakban elviselni engemet (amit így visszagondolva meg is értek), a nagyfateréknek meg pont elég volt belőlem az a két hónap, amit a náluk voltam. Nekem meg persze tök jó muri volt városi gyerekként belecsöppenni a falusi életbe, sok érdekes dolgot megtapasztaltam – namegpersze sok érdekes dolog éppen azért történt meg, mert azt én megtörténté tettem. Egyszómintszáz: áldott jó gyerek voltam mindig is…

Nagyszüleim takaros házban éltek, az ottani mértékkel kötelezőnek mondott kis gazdasággal. Bazinagy kert (mai elnevezéssel élve: konyhakert), bazinagy udvar a jószágoknak, és a ház mellett egy szépnagy rét, amin feledhetetlen időket töltöttünk.

A történet idején talán a kilencedik életévemet taposhattam. Sok feladatom nem volt akkoriban, csak a játék. A nálamnál három évvel fiatalabb öcsémmel játszottunk is mindig, ahol és amit csak lehetett.

A bajok akkor voltak, amikor nem csak ott és azt játszottuk, amit lehetett…

Bevett szokás volt mifelénk az, hogy a birkákat pányván kitettük a gyepre. Nemérted, mi?! Miértisértenéd…. Naakkor elmagyarázom, de csak neked, hogy értsed: fogsz egy birkát, kötsz a nyakára egy vastag nyakörvet, arra egy hosszú láncot, a lánc végét egy karóhoz kötöd, amit leversz a földbe. Az így kapott biofűnyírót pedig kihelyezed egy rétre, és elvan a végzés. …és mielőtt szólnál az állatvédőknek, tudd, hogy ez akkoriban, a nyolcvanas évek elején mindenhol így volt. Sőt, nemcsak a birkát pányvázták ki, hanem a marhát is, a kecskét is, de még a kotlóstyúkot is. És nem, egyik jószág sem lett tőle idegbeteg, nem lett vad, pusztán azért, mert ez így volt rendjén. És kapaszkodj meg: mindegyik háziállat a fazékban vagy a tepsiben végezte anélkül, hogy végrendelkezett volna. Úgyhogy ha ezzel kapcsolatban ellenvetésed van, akkor most ne olvass tovább, mert lesz ennek a sztorinak csúnya vége is.

Szóval, a reggeli órákban, mint mindig, akkor is ment egy birka a fűre. Vályúban víz neki, takarmánynak meg ott volt az egész gyep. Estére a birka rendszeresen degeszre ette magát, mert amíg a lánc engedte hatósugaron belül füvet látott, azt mind egy szálig lelegelte. Így a jószág is mindig jóllakott, a gyep is mindig rövidre volt vágva, és nem mellesleg a trágyázás is meg lett oldva.

Az ominózus nap is kint játszottunk a réten az öcsémmel. Mit játszottunk? Kovbojost. Mint szinte mindig. Az akkor menő volt. Egyikünk volt Gonjkónitics, másikunk meg Oldsatterhand. Aztán cseréltünk. Mondjuk a bozdafából készített íjat nemigen akartuk odaadni egymásnak – a nádból készített vesszőket meg pláne nem.

A játék menete szerint éppen menekültünk a meszkalérók elől. Futottunk, mint akit tényleg kergettek, közben meg ordítottunk hátrafelé, hogy „meszkálérók, meszkálérók!” – neröhögjél, teisígyjáccottál mindig. Tudom, mert mesélték. Szóval, futottunk, mint akiket tényleg kergetnek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyébként addig békésen legelésző birka futásnak ered. Hamar rájöttünk, hogy előlünk fut, hiszen csórikám nemigen értette azt, hogy miért fut felé két embergyerek ordítozva, hadonászva, ő valszeg csak azt értette az egészből, hogy ez itt neki most nagyon nem lesz jó, tehát futnia kell.

Pedig ha tudta volna szegény birka, hogy pont akkor nem lesz semmi baja, ha egy helyben marad! Dehát az akolban nem képezték ki rendesen a birkatürelemre…

Ugyanis ahogy futott, hirtelen el is esett. Hiszen a lánc, amihez ki volt kötve, az véget ért. És ahogy véget ért a lánc, úgy ért véget a futás is – és lett belőle egy hatalmas nagy előreszaltó.

Öcsémmel ketten megálltunk, hirtelen nem értettük a történést. Majd miután összeraktam az agyamban az összeraknivalókat, biztatóan kisöcsémre néztem, és azt mondtam neki, hogy megvan az új játék…

…és tényleg meglett aznapra az új játék….

Bár először tényleg az ellenséges indián törzs harcosai elől menekültünk, akaratlanul is elkövettük azt a hibát, hogy a kipányvázott birka felé futottunk. Az meg – mint ahogy fentebb írtam – azt hitte, hogy őt kergetjük. Mindezt tapasztalván én úgy határoztam, hogy a játékban eztán a birka lesz a kommancs törzs, és mi meg jól megtámadjuk. Azaz, ordítva felé fogunk futni, és milyen jó lesz majd látni, ahogy a birka hatalmasat zakózik a lánc végén.

Így is lett.

Futottunk ordítva, a szegény jószág meg nyaka közé kapta a lábait, és futott, mint akinek muszáj. Aztán meg taknyolt egy hatalmasat, mert azt meg tényleg muszáj volt neki.

Ezt játszottuk egy darabig. Hogy meddig, azt nem tudom, de hogy nagyon sokszor elesett a birka, azt biztos. És most tedd le szépen a telefont, ímélt se írjál senkinek, főleg az állatvédőknek ne… egyrészt azért, mert látom, nem figyeltél, mindez bazi régen volt, elévült a dologk, olyannyira, hogy már arra sem emlékszik senki sem, hogy milyen íze volt karácsonykor ennek a birkának, miközben ott feszített a hagymástörtkrumpli mellett a tányéron. Másrészt azért ne, mert ha lenne egy időgépem (ami sokak szerencséjére nemvan), akkor most visszamennék az időben, és igencsak nyakoncsapnám múltbéli önmagam, hogy miért ilyen hülye, hogy kipányvázott birkákat kerget. És nem, nem szólt volna rám akkor érte semmiféle omduccmani szervezet sem. Úgyhogy vagy olvasol tovább nyugodtan, vagy nyomsz egy eszket a bal felső sorban, de erről többet nem akarok beszélni.

Szóval a birka vagy százezerszer dobott egy előreszaltót. A végén már akkor is futásnak eredt, mikor mi ketten csak ránéztünk. Szerencsétlen biztos sokkot kapott, és gondolom, már nagyon elege lett az egész mókából. Persze nekünk nem. Mindaddig nem, míg az egyik ilyen nekifutásos menet után a várt birkaelesés elmaradt…

…a lánc végén, ahol egy hatalmasat kellett volna esni a jószágnak, nem történt semmi egyéb, mint az, hogy a birka futott tovább. De nagyon gyorsan.

Földbe gyökerezett a lábunk hirtelen. Nem tudtuk mire vélni, hogy mostakkor miisvan. Aztán rájöttünk nagynahezen.

Annyit rángatta a birka a pányvát, hogy az kilazult a földben. És minél többet rántott rajta eséskor, annál lazább lett. Minek végeredményeképp az utolsó futásnál kijött a helyéről, így a jószágot már nem kötötte semmi a portánkhoz – hozzánk meg végképp nem.

Mire leesett a veddmárfel, a birka már nagyon messze járt. Nyílegyenesen vette célba a horizontot, és úgy futott, ahogy a torkán kifért. Amit a mai eszemmel meg is értek – de az akkorival aligha. Mentünk mi egy darabon utána, dehátugye nekünk összesen volt annyi lábunk, mint a birkának, nomeg minket nem is kergetett senki sem.

Úgyhogy pár perces egyre lassúbb futás után feladtuk a keresést, egyrészt a fáradság miatt, másrészt meg már nem is láttuk a birkát, olyan messze járt.

Nademostakkormilegyen?

Hogy mondjuk el otthon, hogy eltűnt a birka?

…vakartam is a fejem de rendesen.

De miután én már akkor is a problémák nagy megoldómestere voltam, hirtelen nagyon jó ötlet jutott az eszembe! Miszerint: még alig van dél. A birkát este kell bevinni. Addig nem szólunk róla, és ha nem lesz meg, hát nem lesz meg, mi semmit nem tudunk róla, hiszen mi olyan áldottjógyerekek vagyunk, nemtudunkmi semmitsenem. Főleg én ugye. Namegpersze, ahogy nagyszüleimtől hallottam, a jószág mindig hazatalál. Úgyhogy az is lehet, hogy estére visszajön a birka – bár mondjuk ezügyben már akkor is hatalmas kétségeim voltak, ismerve az előzményeket, hogy miért is szaladt el a szerencsétlen.

Fújtunk hát egy nagyot, és mintha mi sem történ volna, bementünk ebédelni.

Talán mondanom sem kell, hogy a nap hátralévő részében két olyan áldott jó gyerek, mint amilyenek mi voltunk, nem volt az egész földkerekségen se. Fülünket-farkunkat behúzva közlekedtünk, egy pisszenést se szóltunk, és igyekeztünk mindenben a legnagyobb segítségre lenni.

Szegény nagyanyám! Egész álló délután dícsért bennünket, hogy még két ilyen áldott jó gyerek, mi amilyenek mi vagyunk, nincs is az egész földkerekségen se. Nem tűnt fel neki, hogy mi, akik amúgy alapjáraton is pörgünk annyit, mint másik öt gyerek padlógázon, most nem csinálunk más egyebet, csak sertepeltélünk körülötte. Pedig ha tudta volna az igazat!

De ahogy szokták mondani: ki mint vet, úgy alussza.

Eljött a késő délután, majd esteledni kezdett.

Nagyanyám pedig elindult ki a birkáért a gyepre…

Ahogy ment ki a portáról, bennünk minden egyes lépésénél egyre jobban omlott össze a világ. Mi lesz most? Hogy lesz tovább? Mi fog történni? Okés, megvolt a terv, de hát az még nem egy életbiztosítás… főleg úgy, hogy a jószág igen nagy kincs volt már akkoriban is…

Ahogy nagyanyám kiért a rétre, észrevette, hogy nincs meg a birka. Ami mondjuk nem volt nagyon nehéz, lévén, hogy a hatalmas füves terület sivárságát és monotonságát mindeddig egy pont tette színesebbé: a birka. Ami most éppen nem volt ott.

Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. Miért is értette volna? Hisz eddig minden este ott volt… Kérdőn felénk fordult: - Hol a birka, gyerekek?

Már épp válaszolni készültem, hogy „milyenbirka”, vagy hogy „minemtudjuk” vagy hogy „aztsetudtuk, hogy van birka”, mikor öcsémnekem összeroppant a hatalmas lelki teher súlya alatt, és elkezdte a rívást. A puhap.cs… Taknyanyála egybefolyt, úgy bőgött, közben meg alig érthetően mondta, hogy „ehelelkehergettühükkk”… …a vamzer…

Nagyanyámon látszott, hogy sem a szemének, sem a fülének nem hisz. Aztán amikor felocsúdott, levette kendőjét a fejéről, és jobb híján azt vágta hozzánk. Persze mi szaladtunk előle, mert okés, hogy a birka lekörözött bennünket, de emberi mértékkel igen fürgék voltunk mindketten – úgyhogy a verést megúsztuk.

Aztán persze, mikor kissé lenyugodtak a kedélyek, épp csak annyira, hogy nagyszülém első gondolata ne az legyen, hogy elás minket a ganédombon, illetőleg kisöcsémet már ne rázza a rívás, töviről hegyire fel kellett vázolnunk az eseményeket. Nnnna, akkor kapta nagyanyám a második agyfaxt azon a napon….

…jött az este, és vele együtt a nagyapám.

Mi akkor xartunk be aznap harmadjára. Először akkor, mikor elfutott a birka, másodszor akkor, mikor nagyanyám ment ki a gyepre, és harmadjára akkor, mikor nagyfatert megláttuk leszállni a bicikliről. Tudtuk jól, hogy az öregnek első a jószág, aztán szép sorban a világ összes többi dolga. És mi meg megrövidítettük a leltárt egy cseppet….

Mikor az eset ismételten felvázolsára került, a várt szidalom helyett nem érkezett semmi. Csak egy olyan igen érdekes arckifejezést láttunk a nagyapámon, amit akkor még nem tudtam hova tenni. Majd csak jópár év múlva, mikor én is szülő lettem, akkor értettem meg ezen arckifejezés lényegét. Furcsa grimasz volt, ami mint mára kiderült, egy hivatalból igen nehezen elfojtott vigyorból született. Hiszen mégsem lehet együttérzően mosolyogni olyanon, amin nem kellene, de a szíve mélyén az ember ilyenkor röhög, mint az állat. Hát, valami ilyesmit élt át nagyfaterom is akkor.

….

….

A következő pár nap valóban eseménytelenül telt számunkra – és szerencsére más számára is. Valóban jó gyerekek voltunk. Szót fogadtunk, nem hangoskodtunk, és az indiános játék sem ment olyan vehemensen. A megszokott meszkalérótámadások elmaradtak, helyette a horizontot figyeltük, hátha feltűnik ott az elkergetett birka.

Harmadnap aztán kiabált be a kapun valaki.

Megyünk, nézzük ki az.

Az ötödik szomszéd az utcából.

Kalapját félretolva kérdezte nagyapámtól:

- Pistukám, nem a tiedé véletlen az a birka, lánccal a nyakán? Ott legel az enyimim közt, gyere mán el érte…

0 Tovább

Áthelyezés

Ha valalkit átvezényelnek egy másik munkahelyre, az kénytelen kelletlen, de tudomásul veszi a történéseket. KIvéve akkor, ha az érintett személy nem egy személy, hanem egy jószág....

Valamikor, réges rég, amikor beköszöntött a csodálatos szocccalizmus, a nép önként és dalolva adta be a közösbe a javait, egy szebb és boldogabb jövő érdekében. Követve az akkori divatirányzatot, nem tett másként Nagyapám sem.

A bazinagy közös mindenségben dolgozott mindenki, ha kellett, ha nem. Lázasan építették a dolgozók mindenhol a nép jövőjét, serényen tevékenykedve minduntalan. Értelemszerűen ebből sem maradt ki az Öreg.

Faluhelyen ez a nagy össznépi termelés a termelő szövetkezetekben összpontosult. Az egész falu apraja nagyja ott dolgozott, aki nem, az nem is volt rendesember. És igen, Nagyapám is kivette részét a tevékenykedésből.

Öregem, miután egész életében lovakkal foglalkozott, adta magát a helyzet, hogy nem a földeken, hanem az istálló környékén építette a rendszert. És ha már úgyis kocsis volt a felvilágosodás előtt, a téjeszcsében sem kapott más titulust: igaz, ott csak a lovas kocsi volt rendelkezésre állva.

Szokványos helyzet, szokványos eszközpark – nem volt ez sem különb, mint bármelyik más termelgető szövetkezés. Ugyanazt csinálták, mint jópár száz éven keresztül, jól értettek hozzá. A bajok forrása mindig az volt, hogy a vezérkarban az elvtársak nemigen értettek sokmindenhez.  Amihez igen, annak viszont vajmi kevés köze volt a szoccccalista mezőgarázdálkodáshoz.

….és ebből lettek bajok. Nem is kevesek.

Egy szép, késő tavaszi nap Nagyapám szokásához híven felült a kerékpárra, és elindult foganatosítani az aznapi tervgazdálkodást. Nem volt nagy csoda ez, ezt csinálta minden nap – ugyanazon munkafolyamat, ugyanazon emberekkel és jószágokkal. Sok változatosság nemigen volt benne. De az a nap mégis másként alakult.

Mikor odaért az istállóhoz, látja ám, hogy a téjeszelnök elvtárs nagyban parolázik valakivel, akinek szintén olyan nagyon téjeszelnökös kinézete volt. Messze kitűntek az istálló addig megszokott színezetéből, mert a műbőr endékás szandál a kötelező barna zoknival, a szürke szövetnadrág a tökig kigombolt aprókockás inggel nem feltétlen a rendszeresített viselet volt az állatállomány körül. Közelebb érve feltételezése bizonyosságot is nyert: a saját elnökelvtársa bemutatta neki a szomszéd falu elnökelvtársát, majd utasította, hogy fogjon be a kocsiba, de hamarást, mert mostan szemrevételezés lészen bizoccságilag.

Nagyfater rántott egyet a vállán. Pont mindegy volt neki, hogy miért fog be a lovaskocsiba, márcsak azért is, mert a munkáját minden nap így kezdte: befogott a lovaskocsiba. Ha most ezt az elvtársak szemrevételezni óhajtják, akkor vételezzék szemre. Nagy különbség úgyse nagyon szokott lenni: a lovak ugyanazok, a kocsi szintén, a kocsis meg akkor is kocsis, ha libatollas csákó helyett épp most a fekete műbőrkalap volt a meghatározott divatirányzat.

Felszerszámozta hát a két lovat, kivezette őket, és seperc alatt ott feszített a bakon. A két nagyonokosember meg felkászálódott mellé, és elindult a menet.

Körbekocsikáztak a téesztanyán, közben meg a két főmufti elégedetten szemlélte a lovakat. Mint utóbb kiderült, azzal a célzattal ment a nagyvizit, merthogy a járástól jött a határozat: a jobb termelés érdekében a helyi kancát át kell vinni a szomszéd falu téeszébe, hogy az ott lévő csődörrel karöltve a jószágállomány is erősítse az harmadik ötéves terv előirányzott mutatóit. Éshogy a darabszám leltárilag azért ne nagyon változzon, onnét cserébe hoznak majd egy másik kancát.

Az ötlet egyébként baromi jó volt, hiszen nevezett helybéli kanca, a Szellő, a Nóniusz fajta igencsak szép, büszke teremtménye volt, míg a másik faluban lévő kanca pedig a Lipicai fajtát hivatott ezen a környéken képviselni. Nem meglepődni: akkoriban még nem volt divat Hungaricumnak titulálni bármit is, hiszen minden Magyar volt, nem volt mire azt mondani, hogy idegen tőlünk. Magyar volt a birka, a tyúk, a sertés, a tarkamarha, és az olyan mára már űbertrendinek számító lófajták, mint a Nóniusz, nem volt több a téesztanyán, mint egy egyszerű igásló.

Kocsikázás közben a helybéli elvtárs nagyban dícsérte az érintett szürke kanca büszke járását, meg a pejkó tüzességét, míg a szomszéd elvtárs pedig elismerően nyilatkozott az érintett szürke kanca büszke járásáról ás a pejkó tüzességéről. Nagyapám meg gondolatban elküldte őket a halál vérveres baltanyelére, merthogy a szürke az deres volt, és azért volt büszke a járása, mert éppen sárlásban volt, a pejkó, ami pedig sárga volt, annak nem tüzes volt a járása, hanem langelt a bal hátuljára, mert a központilag meghatározott vasalás csak következő hétre volt előirányozva. Szólni mégsem szólt, mert örült neki, hogy legalább a sárga heréltet nem nevezte kancának az elnökelv – aki a múltkorában a sertéstelepen az egyik vágósúlyban lévő ártányt méltatta dícsérő szavakkal, hogy milyen szép coca…. Mikor meg jött a fiallás ideje, akkor meg ha tetszett, ha nem, a nevezett disznónak is fialni kellett: de megoldották ezt is, legalábbis papíron. Több malacot írtak a leltárívre, és elvan a végzés. Erről szólt az egész rendszer. Úgyhogy hamar kiderült, hogy a bakon két ember csak díszpélónak volt ott, mert a lovakhoz annyit értettek, mint nagyfater a csillagászathoz. De hát a járásról jövő felsőbb utasítás őket is érintette, úgyhogy csak ott kellett lenni okoskodni…

A szemle végeztével aztán egymás kezébe csaptak, kölcsönösen vállon veregették egymást, majd közölték az öregemmel, hogy most azon nyomban indulhat is a másik faluba, otthagyja a kancát, és hozza helyette egy másikat.

Így is lett. Nagyapám elkocsizott a másik téeszbe, kifogta a kedvelt lovát, majd felszerszámozta a másikat, és visszatért. Nem volt ebben semmiféle nagy mutatvány – a műszak végére végzett is mindennel.

….igen ám…. csakhogy az érintett lovakkal a járási tanács elfelejtette közölni ama számukra korántsem elhanyagolható tényt, hogy ezentúl más lesz az otthonuk, máshol lesz a munkahelyük, és más próbálja meg őket takarmányozni.

A következő nap eseménytelenül telt, látszólag minden ment az előre meghatározott terv szerint. A nagyfater keze alatt az újonnan jött ló dolgozott szépen.

Harmadnap azonban, ahogy Nagyapám ment dolgozni, az istálló előtt ismét ott volt a két főelv. De most nem diskuráltak egymással, hanem csípőre tett kézzel várták az öreget. Szerencsétlen még le sem szállt a biciklijéről, már neki is estek, hogy milyen gebét nevelt itt ki, hogy merte szabotálni a rendszert, meghátegyáltalán…. aztán mikor az Öreg kissé félretolta a kalapját, majd összébb húzta a szemöldökét, akkor vettek visszább kicsit az elvtársak, majd rögvest hozzá is tették, hogy „Jóreggelt, Estván elvtárs!”. Amit igen jól tettek, hiszen szoccccalizmus ide, tervgazdálkodás oda, azért egy íróasztal mellett lévő okostóni már akkor sem ért fel egy lovasemberrel. Rang ide, beosztás oda, az írógép azért nem tudott akkorát ütni, mint egy valamirevaló kocsis, ha megsértik a becsületében. Ráadásul a két főelv együtt nem volt akkora darab, mint az Öreg egymaga, és mint olyan, nem is a grafitceruza szaladgált egész nap az ujjai között, hanem a hajtószár vagy a vasvilla….

Hiszen hét határban híre volt a kocsisoknak már akkor istöbbek között azért, mert igen alacsony volt az ingerküszöbük az olyan személyek jelenlétében, mint akik pölö az adott pillanatban a vezérkart képviselték. És a két téeszelnök tudta jól, hogy az ilyen embereket nemigen lehet azzal fenyegetni, hogy nem kapják meg a soron következő bilétájukat a párttagkönyvbe, mert tudják jól a választ: a bélyegért a könyvtárban még kölcsön se adnak könyvet, nemhogy kiolvasásra – magyarán szólva magasról tettek a stemplikre. Azt meg végképp nem szerette volna egyikőjük sem, hogy neaggyisten grabancon ragadja őket az a látszatra is igen erős két marok, mert akkor aztán a pártfegyelmi tárgyaláson ők nemigen lesznek jelen megszakítás nélküli végtagokkal. Tudták pontosan, hogy az elnöki titulus mindaddig van érvényben, míg ezek a fajta emberek azt érvényben hagyják - faluhelyen a marhákkal és a lovakkal dolgozó embereknek már akkor is komoly előjogaik voltak, amiket a hosszú évek alatt saját vasöklükkel vívtak ki. És noha az ilyesfajta vasmarkok az edzőteremnek vagy a reformtáplálkozásnak még csak a hírét sem hallották sohasenem, azért meg tudták csuklóból úgy tekerni a hajtószárat, hogy annak a másik végén lévő két ló majdhogynem hátraszaltóra lett kényszerítve. Az emberi korpusz pedig nem feltétlen az ilyenmód megedzett izmok által foganatosított fizikai behatásokra lett megalkotva.

Pár perc igen erőteljes egymás tekintetébe való szúrós pillantás után, mikor már kicsit lenyugodni látszottak a kedélyek hullámai, és a két téeszelnök már biztosra vette, hogy nem fognak ballisztikus ívben a ganédombra szállni némi pároslábbal történő farbarúgás által, felvázolták a szomorú eseményeket. Nevezetesen, hogy a tegnap átszállított szürke (deres, baz+ !!!) nemhogy nem húzza a kocsit, de még be sem lehet fogni. Az abrakoltatást is két ember csinálja, mert nem enged magához senkit! Úgyhogy azon nyomban autóba kell pattanni, meg sem állni a szomszéd faluig, és ott aztán megmutatni, hogy nem valamiféle skandalum van foganatosítva, hanem csak egy egyszerű félreértés ténye forog fent.

Nosza, el is indult hát a nagy barna Wartburg, meg sem állt a célig. Mikor nagyfater kiszállt az autóból a szomszédságban, az ott lévők szinte vigyázzban álltak előtte. Mindig is tudták, hogy nagy respektje van az öregnek, de hogy egyenesen a téeszelnökelvtárs fuvarozza, na azt azért mégsem gondolták volna…

Ahogy az Öreg belépett az istállóba, a deres felnyerített. Ahogy odament az álláshoz, a ló félreállt. Kérdőn nézett hátra, hogy mostakkormivan, miért kell ide két ember? Fogta az zabosládát, bement a kanca mellé, és ott állt mellette, míg az abrakolt. A többiek meg egyre sűrűbben tekingettek egymásra, hogy most akkor mi is van…. Eztán kötőfék le, szerszám fel, zabla be, kocsinak elé – az Öreg még szinte a bakra sem pattant, a ló már el is indult szépen. Két kanyar a telepen, ennyi, vége, nemvantovább. Ekkor odaállt a jónép elé, és tarkóra tolt kalappal nonverbále kérdezte: Holittabaj?!

A téesz egész apraja-nagyja a csudájára járt, hogy mi folyt itt. Ilyet ők még sosem csináltak… na jó, a lovakhoz sem értettek összesen annyit, mint Öregem egymaga, nade akkor is, ők még a takarmányozásig sem nagyon jutottak el – csutakolni meg nem is merte senki sem.

Feladat megoldva, irány haza.

Következő nap, mikor nagyfater munkába ment, megfogadta, hogy ha akkor is ott látja a két elvet az istálló előtt, akkor ő biza szétcsap közöttük a vasvellával.

Viszont mikor letámasztotta a bicajt, akkor azért meglepődött.

Merthogy már várták.

…annyi apró különbséggel, hogy most nem az elnökelvtársak várták, hanem a deres kanca. Ott állt a kerítésnél, fején az elszaggatott kötőfékkel.

Nagyapám hamar összerakta fejben a sztorit: Szellő megunta a sok baromságot, gondolt egyet, és hazajött. Hiába, neki nem mondta meg a járásról senki, hogy ezt nem lehet…

Közben már a PB kincstári feladatokra fenntartott szép piros telefonján ment az információcsere, hogy mi is történt itt… Kiderült, hogy hajnalban olyan műsort vágott le a kanca, hogy ember nem mert odamenni megfegyelmezni. Mikor mégis megpróbálták, akkor annak az lett a vége, hogy elszakadt a kötőfék – a szabadon lévő bakoló lónak meg még a közelébe sem mertek menni, nemhogy megfogni. Úgyhogy csak szépen integettek utána, mikor az szélsebesen toronyiránt a szomszéd falu felé vette az irányt. A hozzáértőbbek még meg is jegyezték, hogy ilyen szép, összeszedett vágtát már régen láttak…

Kisvártatva jöttek is egy lovaskocsival, és nagy fejvakarások közepette vették tudomásul, hogy a deres nyugodtan áll az állásban. Mintha nem is ugyanaz a ló lett volna. Végül is nagynehezen a kocsi után kötötték, és visszavitték.

Alig tűntek el a láthatáron, Nagyapám megdörzsölte az állát, és ahogyan azt mindig is szokta volt, hüvelykujjával oldalba bökte az elnökét: - Reggelre megin’ itt lesz ez a kerítésnél. A jószágnak esze van…. – azzal ment tovább a dolgára.

Másnap reggel beigazolódott a jóslat: Szellő ismét ott állt a kerítésnél. Nagy büszkén feszítve, messziről nyerítve öregemnek, aki még csak most tekert a kerékpárral befelé.

Metódus ugyanaz: jöttek, meséltek, és vitték volna vissza a lovat…

…de csak vitték volna.

Mert Nagyapám elébük állt, és megkérdezte tőlük: - Tényleg kell oda ez a kanca?! Úgyse tudtok vele semmit csinálni!

…téeszelnök ide, járási tanács oda, a respekt az respekt. A ló úgyis a gazdára hallgat, senki másra.

És miután a tanács nem úgy határozott, hogy ló ÉS kocsis kerüljön cserére, és a jelek szerint ez a ló ENÉLKÜL a kocsis nélkül nem adoptálható át az üzemi termelésbe, kénytelen kelletlen belemondták a nagypiros telefonkagylóba, hogy mi és hogyan is van történve.

A végeredmény: Szellő, a híres-hírhedt kanca maradt végül a helyén.

…talán mondanom sem kell: a saját lovamat Szellőnek neveztem el.

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések