blogomnekem

Az alábbi történet fikció. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán merő véletlen.

„Újév.” Ez volt Béla első gondolata, mikor megébredt.

Az, hogy mennyi az idő, ekkor még nem tudta, jóllehet, kíváncsi volt rá nagyon. Arra meg pláne, hogy milyen nap is van pontosan – miután az elsejét is csak saccolni merte.

Ahogy feküdt az ágyon, egyre táguló tudattal, nem meglepődve vette tudomásul, hogy tudata enyhén szólva be van szűkülve. De nem is kicsit.

Kavargó gondolatokkal, és egyre nagyobbra nyitott szemekkel próbálta felidézni az elmúlt éjszaka történéseit. Fekvő helyzetében lévő szédüléséből és tompaságából arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nagy buli lehetett. Hogy hol és hogyan, azt viszont nem tudta volna teljes egészében megmondani.

Lassan, nagyon lassan felült az ágyban.

Galilei jutott eszébe, aki annak idején kitalálta, hogy mégis forog a Föld. Béla ilyenkor igen konkrétan érezte, hogy tényleg forog, és mint ilyenkor mindig, elküldte a jóbüdös .csába Galileót. …és mint ilyenkor mindig, most is hithű hazafiként azon elmélkedett, hogy biza milyen jó lehetett anno a honfoglaló magyaroknak, mikor a kumisztól másnapos fejjel még nem találták föl azt, hogy forog a föld. Könnyű is volt a sztyeppéken csatakmásnaposan hátrafelé nyilazni a vágtató lovakról…. próbálnák meg csak most, amikor már ennyire előrehaladott a tudomány.

Röpke agymenése után hősünk belefogott az ilyenkor szokásos személyes leltárába.

Utcai ruhában volt. Ugyanabban, amelyben otthonról elindult. „Faja…” – gondolta. „Akkor cseppet szétcsúsztam”. A testén összevissza tekert színes szerpentinek nem hagytak kétséget afelől, hogy közvetlenül a szilveszteri buliból ért ide.

A cipője és a kabátja azonban nem volt rajta, pedig bizton emlékezett rá, hogy ezen ruhadarabokat is magán viselte, mikor elkezdődött az est. „Akkor nem is voltam annyira mák, ha levetettem…” – büszkélkedett saját magán.

A ruházata azonban sehol nem volt a szokottnál jobban megnyitva, sőt, még megtépázva sem – igazolva, hogy az éjszaka fekvéssel töltött része mindenféle alternatív altesti mozgásformáktól mentes volt. „Szóval nem volt eksön az éjjel…” – konstatálta kissé csalódottan.

A gyors egyéni leltárral végezvén a szobát vette szemügyre. Egyre kerekebb szemmel próbált támpontot találni – sikertelenül.

Ismeretlen helyen volt. A bútorok, és az azokon lévő berendezési tárgyak nagyon nem voltak ismerősek neki. A redőny le volt húzva az ablakon, csak az alján lévő vékony résen beszűrődő gyenge fény engedte arra a következtetésre jutni, hogy véget ért az éjszaka. A félhomályban észrevett egy éjjelilámpát, felkapcsolta, és jobban szétnézett.

Alap szoba, semmi extra. Ágy, szekrény, komód, rajta tévé. A falon valami kép, a padlón szőnyeg. Lehetett ez bárakálhol, de hogy Béla még nem járt ott, az biztos, mint a hótziher. Ráadásul ha perpill mást nem is, ezt pontosan tudta. Egy szobára csak emlékezne az ember…

Óvatosan felállt az ágyból. Szédülése felerősödött, igazolva, hogy nemigen aludta ki rendesen magát.

- Hol vagyok? – mondta félhangosan a fejét vakarva.

A szobaajtón túlról kisvártatva hangokat hallott. Léptek közeledtek.

Pár pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Roland haverja állt vele szemben.

- Méltóztattál felébredni végre, díszmajom?! – rivallt rá haragosan. – Nezavarjon, hogy rád várunk, legyél csak nyugodtan!

Hősünk kiérezte a hangsúlyból a szarkazmust. Nem volt nehéz.

Határozatlan léptekkel kibotorkált a szobából. Egy folyosón találta magát.

Még mindig nem tudta, hogy hol van egész pontosan. Annyit tudott csak biztosan, hogy egy lakótelepi házban – lévén felismerte a házgyári lakások egyenformára tervezett helyiségeit. De ezzel még nagy kört nem szűkített le…

A szűk folyosóról a hangok felé vette az irányt. Egy konyhába ért.

Az asztalnál két barátja ült egy laptop előtt – Roland és Ferenc. Mindketten ziláltnak tűntek, jóllehet feleannyira sem, mint ő maga. Páni igyekezettel ütögették a billentyűzetet, és izgatottan nézték a képernyőt.

Béla fejében a zavar egyre csak nőtt.

Az egy dolog, hogy az időt nem tudta pontosan, de még a helyet sem tudta beazonosítani, hogy éppen hol leledzik.

Gondolkodásából éles hang térítette kissé magához.

- Remélem, most boldog vagy vazze! Jól sikerült a buli! – kiabálta Feri. – Ilyen baromságot kitalálni!

- Mi vagyunk a hülyék, minek hallgattunk rá! – kontrázott Roland. – Minek kell mindig rá hallgatni!

Bélában a tanácstalanág egyre nagyobb méreteket öltött. – Mivaaaan? – kérdezte végül bágyadtan.

- Mivaaan? Aztkérdezed mivaaaaaan?! Gáz van! Qrva nagy gáz van, az van! – ordította Roland, fel sem pillantva a képernyőről.

- Idefigyejjé majom – állt föl Feri a székről. – Te kevertél ebbe bele minket, úgyhogy most már old is meg, ha ilyen balf@x voltál! Gyere ide, ülj le, és találj ki valamit de rohadtqrvagyorsan, mert nem akarok többet szívni miattad!

Azzal fogta Bélánkat, és leültette a székre. A laptopot felé fordította, és mutatta az aktuális helyzetet.

- Látod, most itt vagyunk – mutatott Feri a monitorra. – Mondjad, mit látsz?

Béla kapásból majdnem rávágta, hogy faja kis gép, fullhádé kijelző, pöpec kis darab, de a tudatalattija tudatta vele, hogy most nem feltétlen erre kíváncsiak a haverék. Az ilyenkor elmaradhatatlan tarkóncsapásra meg abszolúte nem volt szüksége, így megnézte hát jobban, mit is kéne neki jobban megnéznie.

Térkép, gugli, műholdas. Messziről felismerni, ő is szokott ezen útvonalat tervezni ha indul valahová. Csak most olyan érdekes nevek voltak kiírva… hirtelen nem tudta értelmezni.

- Mivanodaírva?! – bökött a térképre Roland. – Olvasd!

Béla bágyadt hangon tett eleget a kérésnek: - Munkács…

- Azbaz+, Munkács! – ordíott Feri. – És tudod miért van az odaírva, hogy Munkács?! Mert ott vagyunk éppen, te majom! Munkácson! Ukraaaajnááááábaaaaan!!!!!

…most már semmit nem értett Béla….

Valószínűleg ez külsőleg is meglátszott rajta, mert a két haverja felpattant a székről, és szinte kórusban mondták a magukét.

- Persze, őkegyelmessége megint nem emlékszik semmire! Miért is emlékezne, hogy megint okos volt az éjjel!

- Hogy emlékezne! Mindig ez van! Mindig utólag kell eszébe juttatni a dolgokat!

…Béla közben ült a gépnél. Szeme előtt a megnyitott oldalak: gugli mepsz Munkács térkép, Munkacsevó vonatindulási menetrend, amit a gugli elég sajátosan fordított, fészbuk… közben meg homályos tudattal próbálta felidézni az előző estét.

…

Otthon, gyülekező. Bemelegítés, indulás. Cél: az nem volt. Túra jellegűre beszélték meg az óévbúcsúztatót. A második állomásig tiszta…. valamelyest. Addig már volt két telefon, az egyik a pesti spanokkal, hogy nagyszeretettel várják őket oda, de ő meg mondta, hogy nemigen mennek oda, mert ottmaradnak Ladányban. A harmadik, negyedig állomáshely már cseppet homályba veszett, közben volt valami taxizás is, meg némi téren való táncolás egy koncerten – de ez már nem olyan biztos. Utána tüzijáték, megint utca, meki hamburgerrel, aztán…. aztán reggel lett hirtelen. Vagy legalábbis nappal.

- Mostakkormiaf@xvan?! – kérdezte végül Bélánk.

- Namilenne, okostojás?! – kiabált Roland. – Az van, hogy elhoztál bennünket ide, merhogy itt olyan jó lesz majd!

- És nem lett jó? – kérdezte Béla őszintén. De tényleg őszintén…

- Nem b@szod, nagyon nem lett jó! Sőt, qrvára, hogy nagyon nem lett jó! – ordították le ismét.

Hirtelen sokatmondó csend támadt. A legyek zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha ilyenidőtájban lennéne a lakásban legyek.

- Najólvan, nyugodjunk le – huppant le a székre Ferenc. – A csesztetéssel nem leszünk beljebb. Csináljunk valamit, oszt húzzunk haza, nekem holnap melózni kell.

Béla vert seregként ült tovább. Annyira nem értett semmit, hogy nagyon. A kétségbeesés egyre jobban uralkodott el rajta.

- Mondja már el valaki, hogy most mi a here van! – szinte sírva jöttek ki belőle a szavak.

- Na figyejjé – kezdte Roland. – Meddig van meg az este? Túra, taxi, még megvan? Tér, koncert, tüzijáték? Az is?

Hősünk igenlő bólogatását látva folytatta.

- Naszóval. Elindultunk, eddig villany. Jött egy telefon valami Esztikétől vagy kitől, hogy menjünk fel Pestre bulizni. Megbeszéltük, nem megyünk, mert messze van. Utána ide be, onnan ki, taxi, megint be, biliárd…. megvan ez is? Faja… aztán le a térre.

- Közben meg játszottad az eszed, hogy csak fel kellett volna menni Pestre, mert az vagányabb, mint itt Ladányban – vette át a szót Feri. – Ott emberkedtél, hogy neked mindegy hova mész, neked mindenhol vannak spanjaid, te mindenhol tudsz bulizni, főleg szilveszterkor. Májerkodtál, hogy neked nemhogy Pesten, de még a dunántúlon is vannak cimbik, de még külföldiában is!

- És mi meg itt cseszerintettük el – vágta rá csendesen Roland. – Be voltunk már mi is nyomva, mint a jancsiszög, úgyhogy húztuk az agyad, hogy dehogyvan, dehogyvan, nincsneked külföldiában senkisem. Aztán telefonáltál párat, vettünk egy karton édelvájszt, agancsoskóla volt még nálunk, kimentünk a vasúthoz, aztán idejöttünk. Most meg itten vagyunk.

Pár pillanatig ismét csend borította a konyhát.

- Húbaz+… - összegezte Béla a hallottakat. Látszott rajta, hogy forognak az agykerekei, de rendesen. – És a csajok? – kapta fel a fejét.

- A csajok?Mármint a csajod?! Apám, még a tüzijáték előtt elhajtottad, mondván, hogy újév, újélet! – mondta megvetően Feri. – Az enyém meg ment vele…. én hülye meg hagytam.

Béla egyre jobban összetörni látszott. Nem lehetett eldönteni hirtelen, hogy mi fáj neki jobban: az, hogy kissé messzire keveredett otthonról, vagy az, hogy ilyen szépen lekoptatta a barátnéját. Talán mindkettő…. ki tudja.

Persze, volt már rá példa egy párszor, mikor idegen helyen ébredt. De azokból sosem volt nagy gebasz, mert egyrészt az mind Ladány max 20km-es körzetében volt, másrészt meg mindig valami lubárénál. De ilyet, hogy fogalma sincs kinél, fogalma sincs hol, külföldön ébredjen fel, ilyen még nem fordult elő. Eddig…

- Akkor most mi legyen akkor? – kérdezte végül kétségbeesve  – Telefonáljak? Vagy hol a tulaj egyáltalán?

- Hova telefonálnál, b@szod?! – pattant fel Roland. - A telefonunk itt rohadtul nem működik, mert ha eddig nem esett volna le, nem Magyarországon vagyunk! Itt nincsen se témobil, se pannongéesem baromarc! Meg kit hívnál fel?! Szilveszter volt, b@szod! Mindenki bulizott, úgyhogy ilyenkor senki nincs képben! Aki meg nem volt szétcsapva, hanem melózott, az meg azért nincs képben! Még ennek a kecónak a tulaja is csatak volt! Ő is csak annyit tudott mondani hajnalban, hogy legyünk nyugodtan, zárjunk be ha elmegyünk, a kulcsot meg dobjuk a postaládába! Telefonálni…. mikor tudtál te telefonálni értelmesen, ha be voltál állva?!

Hősünknek ekkor eszébe jutott néhány telefonbeszélgetés, mikor hasonló állapotban valami belső kényszer hatására randomra hívogatta ismerőseit, gondolván, hogy nekik éppen ő most nagyon hiányzik. Egy alkalommal felhívta egy haverját, hogy elvesztette a telefonját. Persze, az mondta is neki gyorsan, hogy nyugodjon meg, mert biztos, hogy megvan a telefonja, mert épp azzal telefonál… úgyhogy Béla hamar felismerte azt a tényt, hogy ilyen állapotban tényleg nem biztos, hogy telefonon keresztül bármilyen problémát is meg lehetne oldani.

- Egyébként is: beszélsz egyáltalán oroszul? – folytatta Roland. – Mer’ aztat ugye tudod, hogy Ukrajnában is oroszul beszélnek!

- Hááát… - vakarta fejét Béla – távárisa ucsítyelnyica, nyiktonye acúsztvujet.

- Aaaazmilyenjólesz, ha ezt eltolod majd a kalauznak – temette kezeibe az arcát Feri. – Nincs elég bajunk így is…. megneszólaljodakint, megneszólalj, mer énváglaknyakon, nem a ruszkik!

- Ott van a fészbuk. Lépjél be, és írjál Te is valakinek, hogy segítsen – utasította Roland – Mi már írtunk, most várjuk a választ. Ha kapunk egyáltalán….

Béla megadván magát a sorsnak, a gép felé fordult. Agyában tekeregtek volna a gondolatok, de nagyon nehezére esett bármin is gondolkodni. Annyi mindent kellett volna most megoldani, és ő, a messzeföldon híres megoldóember most egyszeriben csődöt mondott.

Motorikus képességeinek teljes hiányában próbálta beütni a belépési kódot a megnyitott felületre. Nehezen találta meg a megfelelő billentyűket, csak harmadjára fogadta el a rendszer a jelszavát.

- Mennyémáinnen, te szerencsétlen – tolta arrébb Feri a géptől. – Kiírom én helyetted, mert látom, azt se tudod, hogy hol az ujjad.

Feri kiírta hát az üzenőfalra, hogy segítséget keresnek, némi hazafuvarozás vonatkozásában Munkácsról Ladányba…

Bélánk nagyon nem volt magánál. Nem csak a kialvatlanság és a kínzó másnaposság gyötörte, hanem az a tudat is, hogy most akkor mi lesz most akkor. Merhogy valami lesz, az biztos, csak az nem, hogy ennek a kalandnak jó vége fog kerekedni.

Közben a barátok elkezdtek szedelőzködni. Cipő, kabát, sapka, sál – nóperc alatt útrakészen voltak mindketten.

- Te nem jössz, Béla? – rivallt rá Feri . – Gyere már, haladjál, mert ha nem lesz fuvar, vonattal kell menni, a gempa meg lehet, hogy nem is lesz elég.

- Persze. Mert őmajomságának annyi esze már nem volt, hogy retúrjegyet váltson Ladányban – nézett teátrálisan a plafon felé Roland. – Mer mindig csak ezek a szájbatekert jó öletek…. de én vagyok a hülye, hogy én meg követem.

- Még fogat sem mostam…. – nézett fel bambán hősünk.

- És mégis mi a repedt balherével mosnál fogat, te idióta?! – ordított ismét Feri. – Tán’ hoztál magaddal tisztasági csomagot?! Jóhogynem másik ruhát is akarsz! Kakpd össze magad, de rohadqrvagyorsan, oszt’ haladjunk amíg megvan mind a két lábunk!

Béla belátta, hogy barátjának igaza van. Haladni kell, szedelőzködni gyorsan, mert ha itt találja őket valaki, akkor annak akár nagyon csúnya vége is lehet.

Miközben a cipőjét próbálta magára húzni, nem kevés erőfeszítések közepette, próbálta felidézni, hogy kit is ismerhet Ukrajnában. Tomi jutott eszébe, de ő Beregszászon lakik – ami nem feltétlen jelentette azt, hogy éppen Munkácson nem lehetne mégegy lakása.

Aztán eszébe jutottak a rémtörténetek a világnak ezen részéről…. lelki szemei előtt már látta, hogy nyílik az ajtó, bejön rajta három Szerjózsa, darabonként akkorák mint ők hárman együtt, és miután nem tudják a történet részleteit teljes mélységében, ledarálják őket, mint a huzat. Persze, Bélánk már háromszor volt majdnem kint a légióban, így megtanulta, hogy marsordáj, de ebből itt bizony előbb lenne igen nagy dáj, mintsem bármikor is mars…. Cimboráiban azonban bízott, hiszen ők is tudták a naviszélszes szlogent: senkit nem hagyunk hátra. És miután őt most nem hagyták egyedül ébredni Munkácson, remélte, hogy a későbbi bárakárkivel szembeni nézeteltéréseket is együtt fogják megoldani.

Mikor Béla végre nagynehezen magára erőltette a cipőit, kabátját felrántotta, mikor még egy logikus gondolat szöget ütött a fejébe.

- És ha visszaüzen valaki a fészen? – kérdezte mélén.

- Akkor majd megnézem a telómon vifivel, hülyegyerek – vágta rá Roland.

A lépcsőházban megfontolt léptekkel haladtak lefelé. A fölöttük lévő emeleten szinte ugyanebben az időben kinyílt egy ajtó, és női topánkák óvatos lépteit hallották a lépcsőn feléjük közeledni. Lévén, hogy idegendben voltak, mindhárman ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb csendben és a lehető legnagyobb sebességgel közlekedjenek, illetve még véletlenül se essen le a lépcsőn egyikőjük sem a nagy macskajaj miatt. Egyéb se hiányozna, mint pár luvnya óbégatása a lépcsőházban…

Az épületből kiérve a jeges szél szinte csontig hatolt. Béla könnyes szemekkel nézett körül.

A szocreál építészeti stílus Ukrajnában is láttatni engedte a fantáziától mentes produktumokat. Minden épület egyforma, mint a volt Szovjet tagállamok mindegyikében. Még az utcán parkoló autók is olyanok voltak, mint odahaza…

…

…

…és hősünk ekkor látott meg egy Magyar rendszámú szuzukit szviftet….

…

…

- Más magyar is van itt rajtunk kívül? – kérdezte hitetlenkedve.

Barátai felé fordult.

Azok kétrét görnyedve röhögtek.

A két barátnő meg ott állt mellettük – mint utólag kiderült, ők voltak, akik a felsőbb emeletről indultak.

- Nézzémászét, de barom! – mondta visítva Feri. – Hát itthon vagyunk, cseszdmeg!

…

…

Bélánknak ekkor esett le a veddmárfel.

Persze, nem emlékezett mindenre – egy komolyabb hangvételű este után mindig így volt, és mindig a telefonját hívta segítségül. A híváslistából illetve a készített képekből tudta összerakni az este nagyobb részét, a további emlékezetbeli folytonossági hiányokat pedig a spanok élménybeszámolóival töltötte föl. De ezt most kimaradt, köszönhetően a pörgős, eseménydús reggelnek.

Ekkor jött rá, hogy nem véletlenül nem hagyták szóhoz jutni, hogy belebeszéljék a hülyeségeket. Ő meg persze elég kész volt ahhoz, hogy mindezt elhiggye.

…

Pár perces anyázás és a fizikai lehetőségekhez képest vehemens kergetőzés után Béla alig negyed óra múlva már a saját konyhájában kavargatta a reggeli kutyulóskávéját…

Nem kevés letargiával konstatálta magában azt a közismert tényt, hogy amilyen az újév első napja, bizony olyan lesz a tárgyév teljes egésze.

…

…

…de mint azt ahogy a történet elején is említettem: ez a történet fikció. Minden egyes sora a képzelet szüleménye. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán a véletlen és nemkevés jégermájszter miatt lehetséges.

Ahogy a mondás tartja: ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….

Nemrégiben odavoltam egy hosszú hétvégét egy igen hírös városban. Spanokkal, kollégákkal, értekezésügyileg megtárgyaltuk a merrehánymétert.

Nincs is ebben semmi különös. Csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.

Megérkeződtünk péntek este, közösvacsi, miegymás, aztán meg jött a fejvakarás, hogy szombat reggelig mit is csináljunk, aminek van is egy csepp értelme. Vagy ha nincs, akkor az még jobb.

Még ebben sincs semmi különös. Így csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.

A későbbi problémák gyökerei azt hiszem itt kezdődtek… mikor elkezdtünk gondolkodni. Mert mi nemcsakhogy szeretünk gondolkodni, hanem tudunk is. És a bajok általában itt voltak elásva mindig is.

Jöttugye a nagy kérdés: hova és merre vegyük az irányt?

Az alapkoncepcióban egyöntetűen egyetértett a csapat boldogabbik fele, hogy olvasni kellene. Igen ám, de hol művelődjünk? Hiszen ezen a helyen azért annyira nem voltunk ismerősek…. elő is vettem a nagyonokos telefonomat, hogy kiderítsem, merre is mehetnénk. De az internetikus elérhetőség nem volt elérhető távolságban. Nosza, uccu neki, föl a szobába, és lapostopon nekieresztettem a kérdést a fészbuknak, hogy ki tudna nekünk helyben könyvtárat javasolni. Futok vissza a többiekhez, veregetem szépen a saját vállam, hogy milyen ügyesen megoldottam ezt az informatikai problematikát. Vártam is a nagy dícséretet, de csak olyan megszokott összenézéseket kaptam, miszerint hülyevagyok, csak épp nem görbítem a teret.

Csanád haverom mondta is nekem: - Szóval felmentél a szobába, hogy a gépeden kiírd a kérdést. Csak azért, mert innen nem tudsz a netre csatlakozni.

- Simán! – válaszoltam nagy büszkén.

- Aha… - vakarta a haja helyét Csani. – És ha válasz érkezik, akkor hogyan fogod megnézni, ha innen nem tudsz a netre csatlakozni?

….a ’csába. Erre nem is gondoltam, pedig még egy cseppet sem olvastam. Jópár másodpercig gondolkodtam egy frappáns válaszon, hogy hogyan is lehetne ebből a nyilvánvalóan érdekes helyzetből jól kijönnöm. De rá kellett jönnöm, hogy ebből sehogy sem jöhetek ki gyalog….

Így hát némi érezhető felháborodással a hangomban végül csak annyit feleltem: - Ne legyél már ünneprontó…

…

…

De végül is némi diskurálás által meggyőztem a csipetcsapatot, hogy látogassunk el egy könyvtárba. Egy igazi, hamisíthatatlan helyi könyvtárba, ahol különféle demográfiai adatok alapján meg tudjuk határozni, hogy mitől is olyan híres város a hírösváros.

Az előterjesztett sokrétű logikai következtetéseimnek hála mindenki belátta, hogy egyrészt a végeredmény a lényeg, miszerint olvassunk, másrészt nagyon nem mindegy, hogy mennyiért is olvassuk azt, amit olvasni fogunk. Nem mellékesen senkinek nem volt kedve pénztárcaügyi szempontokból kifolyólag olyan könyvtárba menni, ami már nem is könyvtár, hanem inkább klubhelység az elitebb olvasóközönségnek.

…így hát felkerekedtünk, hogy megvizsgáljuk a megtapasztalnivalót…

Gyuszi vezette a különítményünket, mert ő a legokosabb közöttünk. Meg a legszebb is. Meg a legerősebb is, nyilván ezért írom most ezeket a szép dolgokat róla. Én a sor végén kullogtam, és minden utamba eső helyi illetőségűnek kinéző egyént megkérdeztem, hogy tud-e valami faja kis könyvtárat a környéken. Persze, hogy semelyik se nem tudott…. szépdolog, mondhatom.

Mikor a legelső zebrához értünk, Gyuszi a nemtúl messzi távolba mutatva így szólt: - Oda megyünk. Az jó lesz.

…ki mert volna ellent mondani? Persze hogy senki.

De ha ellentmondunk akkor és ott, akkor talán megelőzhettünk volna sokminden érdekes dolgot, ami aznap este velünk történt. Viszont akkor nemigen írnék most semmi érdekesről.

….merthogy az érdekes dolgok ekkor kezdődtek…

Zebrán át, kicsi séta, ajtóelőtt megáll. Mondjuk én nóperc alatt levettem, hogy ez a könyvtár nem feltétlen olyan könyvtár, amit mi keresünk. Ad egy: a hotelünk a legbelebb belvárosban volt, ez a ojjektum pedig attól mintegy kétszáz méterre leledzett. Értelemszerűen nem lehet olyan hely, amilyenben el akartuk ütni az elütnivalót. Ad kettő: a bejárat jópár méteres körzetében nem volt a falon egy deka folt sem, amiből egy közepesen képzett urológus mindenféle konkrét dolgokat meghatározhatott volna. Ergo, az igazi úriközönség ide nemigen jár. Ad három: nem éreztem az ajtóban a jellegzetes könyvtárszagot. Pedig ilyen helyen az az igazi.

Mindegy, azért egy mitlehettudni felkiáltással megnyitottuk a bejáratot.

Az ajtó mögött azonban szertefoszlott minden aggodalmam, és elkönyveltem magamban, hogy biza nekem még tanulnom kell nekem a távolból való könyvtárfelismerést!

Mert a lépcsőn lefelé menet minden addigi előítéletem szertefoszlott. Minél lejjebb értünk, annál jobban.

Mert minél lejjebb értünk, annál jobban érezni lehetett a könyvtárszagot. Olyannyira, hogy a készleten lévő könyveknek legalább a felét pontosan meg tudtam határozni anélkül, hogy láttam volna a könyvespolcot. A rendelkezésre álló novelláknak szintén a felét fel tudtam volna sorolni, csupán abból a pár elejtett betűből, ami az asztallapra volt ragadva. A falakon képek, szépen elfért egymás mellett Mohamedali és Derikkfelügyelő, karöltve Merlinmonróval és Kalambóval. A szélen álló zenegép szép párt alkotott a sarokban megbúvó dízsépulttal, bár a „Táncolni tilos!” táblát nem igazán tudtam értelmezni. Könyvtárban táncolni?!?! Hát hogy?!?!

A töküres helységben, ahol csak mi voltunk leendő olvasók, a fílinget még autentikusabbá tette az a tény, hogy minekutána a könyvtárosnő idegeneket látott bennünk – merthátugye azok is voltunk – rögvest agyalásba kezdett. Láttam a fején, hogy gondolkodik: „Apekosok”…. fejem rá, hogy első blikkre ez járt a fejében. Aztán meg az, hogy nincs nálunk se táska, se jegyzettömb. Így nyilván a második gondolatot átugrotta, tehát a „Köjálosok” program be sem kapcsolt nála. Azt még egy pillanatig látni véltem a fején, hogy azt gondolja, hogy „Zsaruk”, de miután a könyvek között kezdtünk válogatni, illetőleg a helyileg illetékes novellák szerzőiről, ő is átcsapott tegeződisbe, és buzgon osztotta nekünk még a folyóiratokat is.

Egyszóval: igazi könyvtár volt ez, de vastagon….

Mit ragozzam…. ültünk, olvastunk, elvoltunk. Könyvek, újságok, folyóiratok…. és persze egy-két novella. Alapesetben ez némi extra örömöt szerez az olvasásban, de ez, eeeeez nemszerzett. Ugyanis bármennyi novellát elolvastunk (és hidd el, olvastunk rendesen), mindnek ugyanaz volt a hibája. Mindegy volt, hogy a barack, vagy szilva, vagy éppenséggel a körte nemesítéséről szólt a mű, a konklúzió a végén ugyanaz volt: ordenálé szedés, hiányos tördelés és nem megfelelően megválasztott, ellenben igen hangsúlyos betűtipus. Pedig elméletileg ez a város pont a gyümölcsoltványokról készült szakirodalom miatt vált hírössé  – de ezt lehet, hogy nem jól tudom.

A zenegépbe Zsombi haverom tett némi forintot, nomeg az azzal járó hat-hét zeneszámot. Csak hogy könnyebben menjen az olvasás. Jó zene lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt jó zene az én magasan képzett zenei füleimnek. Én olvasni sokkal jobban szeretek akkor, ha mondjuk valami komolyabb hangvételű rockzene szól. Félre is tettem magamnak egy kis vasat, hogy mikor lejár a sok diszkószám, itt bizony Kárpátia fog szólni, haaddigélekis…

Nademindegy….

Minekutána a könyvtárakban nem lehet dohányzolódni, muszáj volt kijárnunk az utcára némi tüdőropi vételezése miatt. Ahogy egyre gyakrabban és változatosabban olvastuk a novellákat és könyveket, egyre gyakrabban éreztük úgy, hogy kell még egy staub…. így hát ingáztunk felváltva a lépcsőn.

Zsombi és Gyuszi hamar leléptek, mondták, hogy ők már elég műveltek, meg amúgy is, visszamennek inkább a kubhelyiségbe, mert ott elegánsabban lehet olvasni. Egyrészről ennek örültem, hiszen akkor mindjárt tehetem be a zenegépbe a hungarorockot, másrészről ennek nem örültem, mert a szemetek otthagytak minket az idegenben.

De sokat nem tudtunk azon agyalni, hogy miért is távozott el a csapat fele, mert hamarosan elérkezett az a műveltségi szint nálunk, mikor eltűnt az idő megfelelő érzékelése…. nagyügy, voltmárilyen, tán lesszismég. A művelt ember nem ér rá mindenféle időmúlással foglalkozni. Esetleg csak azzal, hogy a Kárpátiára mikor lehet végre egy jót pogózni…

Igen ám… de ekkor észrevettem, hogy nem vagyunk már egyedül. Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra félig lett a könyvtár vikingekkel…. szőke, kékszemű vikingekkel.

…nabaz+….

Spanomnekem, Csanád egy darabig próbálta magát és minket győzködni, hogy ezek lehet, hogy nem is vikingek, de gondolatmenete csak addig tartott, míg a következő autentikus viking köszönésnek szem és fültanúja nem lett:

- Hajjakmeg, derégláttalak, .szomazanyád!

…és Csani itt jött rá, hogy vikingföldön vagyunk, de elég vastagon.

Mit volt mit tenni? Tenni kellett valamit. De gyorsan és határozottan.

Rohadtgyorsan elolvastunk még egy-két novellát, csak azért persze, hogy okosabbak legyünk, és próbáltuk megbeszélni a jövőnkre vonatkozó elképzeléseinket. Körbenézve azonban láttunk, hogy itt már nemcsak vikingek vannak, hanem dánok, svédek, norvégok… mindenféle északi népek. Csak mi vagyunk nemazok.

Fel is tettük a mindenkori istápunknak, Tyúkanyónak a kérdést: - Namost micsinájjunk Editke?

Editke végigsimított a homlokán, és nem túl meggyőzően csak annyit mondott: - Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….

…

Nabakker…. az okés, hogy Rómában még nem voltam, az hagyján. De még ennyi viking között sem sosenem. Honnan a fenéből tudjam, hogy hogyan kellene vikingmódra viselkedni?

Kérdő tekintetemre mintegy válaszként két viking harcos egymásnak esett szinte a fejünk felett. Tudtam én, hogy az északi népeknél az olvasás inkább megy izomzatra, mint szürkeállományra, de hát ilyen korán még egy könyvárban sem láttam még olyat, hogy csörte legyen. Nemzetközi szinten elfogadott íratlan szabály, hogy fél tíz előtt még ha meg is érdemli a delikvens, akkor sem törjük el a hátán a kissámlit. De itt, Odin ivadékainál cseppet másként járhatott az óra, mert korábban kezdték a műsort. A forgatókönyv a szokásos volt, legalábbis diskurzusügyileg mindenképp: „Szájjjonvágtá, .ci?! – Éééénvágtalakszájjjjon? Há tevágtászájonengem!” – „Asszed nemvagyok tökösvikinggyerek, asszednemvagyok?!”

…hát igen…. gondolhatod, nagyon vidáman ültünk ott tovább a könyveink fölött. Lelki szemeimmel láttam, hogy mindannyiunknak azon járt az agya, hogy mikor derül arra fény a könyvtárban, hogy mi egy cseppet másként vagyunk pigmentálva…

De a problematika amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott. A matek egyszerű és gyors volt: miután Olaf és Björg szólakozott össze, egy harmadik viking pedig Gunnart hívta segítségül, nyilvánvaló volt, hogy az előbbiekben említett matekpéldának egyugyanazon változóval való szorzata erősen szorítkozik a nulla felé, így pár pillanat múlva az érintett felek egyugyanazon könyvet olvasták karöltve a könyvespultnál. Tipikus esete ez egy könyvtárbéli matekpéldának. Megugye, a vikingeknél ez már csak így megy….

Mi meg közben próbáltunk oldódni felfelé…. épp ezért olvastunk még egy kicsit.

A zenegépbe való Kárpátiaszámról valami belső sugallat hatására letettem. Valszeg azért, mert valahogy nagyon kezdett tetszeni az autentikus viking nyelven előadott színarany esőről szóló zeneszám, valamint a valakinek a nézésének illetve járásának hasonszőrű nyelvezettel való sűrű emlegetése. A szöveget nem értettem, de a dallamát megismertem. Magam sem tudom miért, akkor és ott ez jobban tetszett, mint a Kárpátiától a Betyárok című nóta…. márcsak azért is, mert a fejemben már egy ideje szólt egy jellegzetes szám, a „Nem vagy itt jó helyen….” nem is értem miért.

Közben üzembe helyezte magát a kincstári dídzsé. Milyen zene szólt? Találd ki…. milyen szólt volna.

…a zenére meg rázták magukat a viking lányok. De úgy, ahogy csak a vikinget tudják….

…

Csanád spanom egy darabig ült a székén. Nézett egy irányba, de még véletlenül sem a táncparkett felé. Csak annyit mormogott maga elé: - Nemmerekodanézni, nemmerekodanézni….

De aztán végül is csak odanézett. A falon lógó Kalambóadnagy nem volt olyan épületes látvány, mint a viking lányok spirituális tánca az autentikus zenére….

Nos…. mit ragozzam. Ami szép, az szép, és a szépet ugye meg kell azzal tisztelni, hogy nézni kell. Akárviking, akárnem…

A bajt meg még csak tetézte, hogy ha olvasunk a spanommal, akkor szeretünk táncolni. És a bajt meg mégjobban tetézte, hogy nem csak szeretünk, hanem tudunk is táncolni – bár erről meglehetősen széles skálán mozognak a véleményezések.

Viszont én pontosan tudtam, hogy ha megszakítások nélküli végtagokkal szeretnénk az estét átvészelni, akkor biza itt nem nagyon szabad nézelődni – táncolni meg végképp nem. Viszont azt is tudtam, hogy ha fogjuk magunkat és megpróbálunk elsomfordálni szépen csendesen, akkor a viking harcosok úgy vélik feltételezni, hogy menekülünk, és az még rosszabb, mintha nem menekülnénk…. akkor már inkább megyek úgy a Valhallába, hogy közben Kárpátiát éneklek.

Szerencsére eleget olvastam ahhoz, hogy ne csak okos legyek, hanem bátor is.

Körbenéztem hát, és kiszúrtam, melyik a vezérharcos.

Nagyon nem kellett keresnem, és nem csak azért, mert kicsi volt a könyvtár. A tiltótábla ellenére táncot lejtők lefoglalták az olvasásra fenntartott hely felét, így a másik felébe tömörödött a szubkultúra java része. Egy asztalnál pedig ott ült a főnök: fiatal, életerős harcos, maga a megtestesült vikingség. Fuksz, verszaccse, hajzselé, szélesváll, folyamatosan nyomkodott okosteló – két oldalán pedig az ilyenkor elengedhetetlen két apród.

Egyéletem-egyhalálom, ha már Kárpátiát nem hallgathatok, lapot húzok tizenkilencre. Odamentem hát a vezérek asztalához.

Hogy mit mondtam, hogyan mondtam? Netuddmeg…. a lényegi része az maradjon az én titkom. Volt szó sokmindenről, nem volt szó pár dologról, és letisztáztuk a letisztáznivalókat két perc alatt. Elég annyi, hogy megkaptam aznap estére a dzsolidzsóker lapot, amivel joggal érezhettem úgy, hogy még legalább félóráig ugyanolyan marad mindannyiunk személyleírása.

- Nincsenbaj tesa’, csinájjátok! – mondta nekem, és utamra bocsájtott.

A nyelvem hegyén volt, hogy az én tesóm fekve majdnem végigéri a kettőhuszas franciaágyat, kopasz, és a pigmentációról alkotott elég sarkalatos véleménynyilvánításai miatt a Pöröly Helmuth becenévre hallgat…. de aztán sikerült csendben maradnom.

…

…

Visszatérve az asztalunkhoz, megnyugtattam Editkét és Csanádot, hogy minden okés. Ők hitték is, meg nem is…

Hanem aztán mikor beálltam táncolni a tömegbe, a nagykerekszemekkel való nézésük alapján azt véltem feltételezni, hogy nem feltétlen tudom azt, hogy most tulajdonképpen hol is vagyok. Pedig én pontosan tudtam.

Egy biztos: másfél perc elteltével már Editkével jártam a bécsikeringőt, utána pedig Csanáddal olyan duettet adtunk elő szteperobik vonatkozásban, hogy körben tapsoltak minket a népek. Hiába, no: ha Rómában jársz, élj úgy mint a rómaiak…

Pár zeneszám és bő félóra múlva úgy véltük, hogy mégiscsak jobb lenne most nekünk nem itt lenni.

Igen ám, de azért félő volt, hogy még átalakul a rólunk alkotott vélemény…. hiába tudtuk, hogy szállónkat normál esetben elérnénk egy vastagabb sprinttel, művelt állapotban azért ez inkább lenne szlalommal összekötött gátfutás a szpartanrészből. Főleg úgy, hogy előtte még a könyvtárajtón is ki kellett menni.

…de mint kiderült, nem volt okunk az aggodalomra. Gond nélkül, ámbár nem feltétlen nyílegyenes vonalban visszaértünk a kiindulási helyünkre.

Ott már persze vártak minket a többiek. Rövid, kedélyes diskurálás következett, melyben egyik részről közölve lett, hogy „rohaggyámeghogyotthagytál” illetve a másik részről az, hogy „mévagyolyanhülyehogyottmaradtál”. Természetesen aznap este nem derült ki, hogy kinek van igaza…. de végül sikerült nyugovóra térni.

…

…

Másnap a reggelinél futottunk össze ismét. A fejeken látszott, hogy az elmúlt estén tartott művelődési program elérte a célját.

Kivéve Gyuszién. Gyuszin csak az látszott, hogy nagyon ki van pihenve. Ennek okán közöltem vele ismételten, hogy akadjon a torkán a nokedliszaggató, hogy otthagyott engemet a dzsungelben, majd Csanád mellé ültem elfogyasztani a reggelimet.

Gondolom, én is olyan fejszerkezettel rendelkeztem, mint ő, így hát némi kölcsönös kiröhögés után csendben fogyasztottuk a rántottásszendvicset. Természetesen, mint ilyenkor mindig, biztosítottuk egymást arról, hogy sohatöbbetsosenem olvasunk ennyit, így meg pláne nem. Inkább veszünk egy hangoskönyvet, vagy valami ilyesmit, ha művelődni támad kedvünk.

Viszont a szervezetbe bevitt táplálék és az elfogyasztott másfél liter kávé azonban ötletet vert az agyamba. Hiszen estére ismét fakultatív program van előirányzova! Mi lenne ha….

- Te figyu, Csani…. mi lenne, ha ma este megint lemennénk oda? – kérdeztem félénken.

Spanomnekem rövid gondolkodás után, a maga végtelen bölcsességét teljes mértékben kiaknázva válaszolt:

- Tegnap játszottunk egy orosz rulettet. Nyertünk. Szerintem ne kisértsük a sorsot mégegyszer….

…

…

Azon az estén a szállóban maradtunk.

Tévé, langymeleg kakaó, kockáspizsi, alvóspárna, tízórakor tentike.

Asszem, nem is bántam meg.

A fogalmak nem pontos ismerete olykor félreértésekhez vezetnek…

Minap valami oknál fogva a spanokkal a beszélgetés a vallás felé irányult. Igen, képzeld el, szoktunk mi komoly dolgokról is diskuranciákat folytatni. Bármilyen hihetetlen is. Ha nem hiszed, az legyen a Te bajod.

Szóval, nagyban folyt a komolykodás, közben meg kérdezgettük egymást, hogy ki melyik felekezethez tartozik. Persze, evidansz, hogy mindahányan keresztények voltunk a beszélgetőpartnerek közül. Mikor ezen tényt is sikerült nyugtázni, jöhetett a mindenkor megszokott könyvtárbéli kötelező beszédanyag, a különféle űrméretek és befagadóképességek vonzatában.

…csak én maradtam pár percig kusikában. A vallási téma visszazökkentett egy cseppet régenvolt gyermekkorom csodaszép világába.

…

…

Éppenhogy betöltöttem a tíz esztendőt. A családom ekkor gondolta úgy, hogy nekem biza el kell végeznem az elsőáldozást. Hogy miért pont ekkor, azt nem tudom. Majd megkérdezem.

Mondták is nekem az egyik reggel: - Nnnnna, takonypóc, el kell menned elsőáldozni!

Mit is ért ebből egy tízéves kölök? Sokmindent nem…. persze, láttam én mindenféle képet a családi fotóalbumban, amiken csinos ruhában feszítő gyermekek térdelnek a templomban, de számomra majdan csak sokkal később derült ki, hogy ezen fotók az elsőáldozás emlékére készültek.

Szóval, nekem anno az elsőáldozás fogalma nagyjából annyit takart, hogy az „első” kifejezést nem tudtam hova tenni, viszont az „áldozás” –t már annál inkább. Mivelhogy annak idején egy csomó kovbojos filmet néztem, a kommancsokkal meg Gojkóniticcsel, így azt képzeltem, hogy az elsőáldozás is valamiféle olyan lehet, mint az indiánoknál az áldozás: magyarán véres, fájdalmas, kínokkal teli.

Mikor fent említett kétségeimet szavakba öntöttem, miszerint én nem vagyok hajlandó első, sem második áldozó lenni, némi szép szó és farbarugdosás után meggyőztek engemet arról, hogy mégiscsak hajlandó vagyok első, de még második, sőt akár harmadik áldozó is lenni.

De a fogalomzavar nem is ez volt igazán.

Ugyanis a dolgok minden esetben mélyről gyökereznek.

…és csak akkor látunk bele a dolgok mélyébe, ha részt veszünk a dolgok lefolyásában….

Az ominózus tettrekészségem tisztázása után kezdődött a kiképzésem az elsőáldozásra. Magyarán szólva: többedmagammal hittanra kellett járnom a helyi plébánoshoz.

Tök jó program volt! Tényleg élveztem. A pap a Bibliából tartott nekünk felolvasásokat, megmagyarázta szépen, hogy mi mikor hogyan és miért is történt, valamint minden alkalommal kikérdezte az előző foglalkozásokon elhangzottakat. Ez tetszett a legjobban! Ha nem tudtuk, nem írt be egyest az ellenőrzőbe, nem ordította le a hajunkat, nem pofozott föl, hanem szépen elmagyarázta újból, és azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudjuk, mert a Jóisten úgyis megtanítja velünk. Így hát csodák-csodája, mindannyian megtanultuk a leckét!

Szóval, ment az okítás, mi meg egyre okosabbak – és persze hívőbbek – lettünk.

Pár hét elteltével, mikor már a Biblia minket érintő része kiolvasásra és értelmezésre került, a foglalkozások azzal teltek, hogy megismerjük magának az elsőáldozásnak a formai és tartalmi követelményeit.

Miután minden egyes mozzanat kőbe van vésve, mint egyházi kultúra és rend, nekünk is meg kellett tanulni, hogy mikor mit mondjunk, mikor hova és miért menjünk, melyik sorba álljunk, miazmás.

Namegpersze a tízparancsolat megtanulása is kötelező volt.

…és ezzel volt a nagy gebasz….

Merthogy a tízparancsolatot megtanulni szóról szóra az egy dolog.

Értelmezni viszont egy egész más.

Főleg egy tízéves gyereknek…

Nem is azon egyszerű fogalmakkal volt a gond, melyeket a gyermeki elme fel tud fogni. Főleg, ha egészséges neveltetésben részesül.

A lopás vagy az ölés tiltása azért elég egyértelmű volt, akárcsak a hazugság vagy hamisság bűne. A szülők tiszteletét szintén evidensnek tekintettem. A más istenek imádásának tiltása, vagy a káromkodás bűnének említése újszerűen hatott, ahogy a bálványimádat is. A más feleségének megkívánása annyira alap volt, hogy csak na: persze, tízévesen még hülyék a lányok, a majdani nősüléstől meg még a hideg is kirázott. A felebaráti szeretetet viszont kicsit megmosolyogtam, hiszen ahogy akkor vallottam (mondjuk vallom most is), vagy egészen barátom valaki, vagy semennyire sem, de hogy félig hogy lehet valaki barátom, azt nem tudtam – más kérdés, hogy a felebarát fogalma akkor nem volt ismert számomra.

Szóval, értettem én mindent, egyet kivéve: a paráználkodás bűnét.

…

…

Mondjam, vagy tudod már magadtól is?

Igen, ezzel volt a nagy gond a későbbiekben…

…

…

Paráználkodás…. hát ezt a szót akkoriban még sohasenem hallottam. Konkrétan mindaddig azt se nem tudtam, hogy létezik ilyen szó a világon.

Alapos figura voltam már akkortájt is.... hiszen hogyan tudjam, hogy mit bűnöztem, hogy ha nem tudom, hogy bűn-e az, amit csinálok? Illetve: hogyan listázam a tevékenységi körömben az olyan fogalmat, melynek jelentését nem ismerem? 

Végére kellett hát járnom a dolognak, de mihamarást, mert nyakamon volt az elsőáldozás....

Kérdeztem is a plébános urat: - Miaza paráználkodás?

Máig emlékszem szegénykémre: húzogatta jobbra-balra a passzosra szabott gallérját, igazgatta a reverendáját, mint akinek muszáj…. de választ nem adott, csak elterelte a szót más parancsolatok felé, mondván, hogy erre majd még visszatérünk.

Okés, harmatos gyermeklelkemmel ezen kijelentést készpénznek is vettem. Majd visszatérünk rá később.

Igen ám… de otthon fel kellett mondanom a tízparancsolatot. Minden áldott nap.

És ekkor, miután a plébános nem adott választ a kérdésemre, a tízparancsolat felmondása közben mikoron a paráznasághoz értem, megakadtam kicsit: hogyisvanakkorez?

Kérdeztem is hát rögvest nagymamámat: - Miaza paráználkodás?

….szegény nagyanyám….

Vakarta szerencsétlen a fejkendőjét bőszen, igazgatta a lajbiját, morzsolta az olvasóját…. majd csodák csodájára válaszolt nekem: - Azt jelenti, hogy rosszalkodni.

Mit is mondhatott volna mást akkor nekem? Jó volt az úgy, abban a formában. Tízévesen még nemigen érthettem volna meg más, alternatív felhasználási lehetőségét a lúdbőrös stanyeszlinek. Más matériákról meg azt se nem tudtam, hogy van olyan…

Meg is nyugodtam, hogy tudom a paráznaság titkát.

Még a plébános úrtól sem kérdeztem meg többet – gondolom, nem kis örömére neki.

…

Eljött aztán a várva várt nap: készek lettünk az elsőáldozásra.

Az egész siserehadot, mindahányunkat, akik leendő elsőáldozók voltunk, kiglancoltak, de mint a nagyon.

Fényeslépő, tárdigérő fehérzokni, rövidnarág, fehéring, masnis nyakkendő, szépen oldalra fésült frizura. A kor és helyzet megkövetelte igények szerint.

Amúgy is szép kölök voltam, de aznap három faluból is a csodámra jártak volna, olyan jól néztem ki.

A templomba érve a tanultak szerint jártunk el. Gyóntatófülkébe be, bűnöket bevall, majd onnan ki, félrevonul, és elmond a penitenciaként ránk rótt büntetési tételt - hogy majdan minden bűnünkre megbocsájtást nyerve járulhassunk az oltár elé, magunkhoz venni a képletes Krisztusi test egy darabját.

Persze, nem lett volna szabad elmondani a másiknak, hogy ki mennyi büntetést kapott…. de hát milyen a gyermeki lélek? Persze, hogy elmondtuk egymásnak. Miért ne mondtuk volna….

Talán mondanom sem kell: én kaptam a legvastagabb büntetést. Míg a pajtások megúszták két-három Miatyánkkal és egy-két Üdvözléggyel, ha jól emlékszem nekem majdnem tízet kellett elmondanom mindkettőből.

Csodálkoztak is, hogy mi volt az én nagy bűnöm, amiért ennyit kellett vezekelnem.

Az meg még a szüleimnek is feltűnt, hogy mikor később, az oltár előtt a plébános minden egyes gyermekre kedvesen mosolygott, lévén, hogy új bárányokkal gazdagodott a nyáj, nálam megkeményedtek az arcvonásai, kicsit határozottabb mozdulattal tette az ostyát a számba, és igencsak összeszorított fogakkal mondta azt, hogy „Korpuszkriszti”.

…

…

… Jópár év, és jópár velem megesett eset után gyúlt fény az agyamban, hogy miért akadt ki szemmel láthatólag a gyülekezet pásztora.

…

A nagymamám által definiált fogalom volt persze a ludas – mi más egyéb.

…

…

Mert mi bűne is lehet egy tízéves gyereknek? Mit is gyónhat meg áldozás előtt?

Persze, a szokásos dolgokat…. mondtam is benn a fülkében mindent szépen sorjában.

Az apácarács túloldalán szertartásosan könyöklő plébános úr rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy mik is az én nagy bűneim: párszor hazudtam a szüleimnek, párszor Isten nevét hiába vettem a számra, nem mindig szenteltem meg az úr napját…

…és máig emlékszem, hogy csórikám mekkorát nézett, mikor azt mondtam neki, sokat paráználkodtam. Ha létezne helyéről kiesett szem, akkor a mai napig keresné szerencsétlen a templom padlóján.

Gondolj csak bele: papként hallgatod a nép kisebb-nagyobb bűneit… Van egy mázsa tapasztalatod, hogy miket követnek el az emberek. Valszeg a délcegebb ifjak kérkedve mesélték hódításik trófeáit, a kikapósabb menyecskék pedig szemlesütve rebegték el, hogy megcsinálták a rosszat… majd jön egy kis takonypóc, és kerek-perec elmonjda, hogy biza ő sokat szokott paráználkodni.

Szerintem a Jóisten éppen illetékes földi képviselője ott helyben kihordott három infartibilist. De a büntetési tételemet tekintve az is lehet, hogy többet….

Mentségemre szóljon, a kapott információk alapján meg voltam győződve arról, hogy a paráznaság rosszaságot jelent…

…

…

Sokat gyónni azóta sem voltam.

Ha akkor olyan mértékű penitenciát kaptam a semmiért se, akkor nincs kétségem afelől, hogy ha most meggyónnék, két napig mondhatnám az imákat….

…ígértem múltkor, hogy tudom űberelni a pénzváltás-pénzvisszaadási anomáliát…

A helyszín és az időpont ugyanaz: szépkerek erdő, a maga teljes üdezöld mivoltában, egy hímzőverseny kellős közepén. A személyek szintén ugyanazok: a hamvaslelkű büféskisasszony, illetve jómagam.

Szerintem ebből a két mondatból ki is derül, hogy mi fog kiderülni… igen, igen, jól gondolod: valami.

Vagyunk tehát, tesszük, amit tennünk kell. Igaz, az előző napi pénzváltás és pénz vissza nem adás kicsit nyomott hagyott bennem, olyannyira, hogy a büfékörüli előfordulásomat a mindennapi adag felére csökkentettem. Valahogy mindig úgy intéztem, hogy legyen bárakolhol bárakármi valami rettenetesen fontos dolgom.

Szóval, téblábolok az erdőben, vegzálom a jónépet – csak hogy érezzék a törődést. Viszont bárhogyan is akartam, nagyon sok dolgom nem volt, így hát minduntalan azon kaptam magam, hogy dejólenne egy cseppet megpihenni a büfénél. Dehát a büfében sekávé, sesemminekemvaló, így hát róttam tovább a kötelező köreimet.

Egyszer csak nagy unalmamban, ahogy bandukolok az erdőben, valamit észrevettem a lábam előtt. Lehajoltam, szemügyre vételeztem, és akkor láttam, hogy egy koponya az.

Tudom, nem nagy etvasz egy erdőben állati csontokat találni, legyen az borda, lapocka, lábszárcsont, vagy éppenséggel koponya. Találtam én is már nemegyszer. De akkor is: valami defektemnek köszönhetően én ezeket a koponyákat közelebbről megvizsgálom, és ha olyan állapotban van, akkor valamit kezdek is vele… dobj rám követ, de nekem ez valami miatt tetszik.

Fogtam hát egy botot, felvettem vele a földről. Látom, valami ragadozó volt szegénykém, míg egy darabban volt. A bogarak éppenhogy annyira csupaszították le, amennyire azt kell – sok fog nem hiányzott, be sem volt törve sehol sem. Nosza hát, pont jó lesz ez nekem valamire… vittem is hát magammal.

Igen ám, de sors kegyes (vagy kegyetlen) fintora miatt melyik környéken találtam? El sem hiszed: a büfétől alig húsz méterre.

Hogy el ne veszejtsem a koponyát, vigyáznom kellett rá. És hol volt a cuccom? A büfénél… mitvolt mit tennem, irány hát a büfé, ismételten kockáztatva ezzel lelki üdvösségem.

…és a baj ismét itt kezdődött…

A kicsi büféslány már messziről kiszúrta, hogy van valami nálam. Mondjuk annyira nem volt nehéz kiszúrni, hogy van valami nálam, mert a kincstári rikító narancssárga egyenpólóban amúgy sem voltam az a megtestesült kamuflázs, egy másfélméteres botra feltűzött róka (vagymilyen) koponyával a kezemben meg pláne nem.

Ahogy odaértem a büféhez, a kishölgy rögtön szóáradásra fogta a dolgot:

- Húúúúúdevagány…. holtaláltad? Micsinálszvele? Addnekem! Légyszi-légyszi addnekem!

Most erre mit lehet mondani? Semmit.

- Tessék, neked adom – válaszoltam mégis. – De javaslom, hogy ne fogd meg addig a kezeddel, míg rendesen meg nem tisztítod.

- Úúúúúúúú, köszi, köszi, köszi! Devagány! – áradozott nekem.

Majd jópár másodperces nagykerekszemekkel való szemrevételezéses rácsodálkozás után feltette nekem a végzetes kérdést: – Milyen állaté volt ez egyébként?

…hát igen…

Ki volt akkor a hibás?

Ő, hogy engem kérdezett, vagy én, mivel hogy gyárilag nálam a sztenderd gondolkodás egész más síkra van pozicionálva?

Most már mindegy is...

- Cerkófmajom – válaszoltam rögvest.

Hatemégláttál dülledtszemeket….

- Miiiicsoooodaaaa?! Milyen majom? – hüledezett.

- Cerkóf. Cerkófmajom. Ez a neve.

- Nemhiszemel. Olyan nincsen is.

- De van. A koponyája ott van a kezedben.

- Neeeemis. Itt nem is élnek ilyen majmok.

Napersze. Csak ez kellett nekem.

Vártam, hogy elröhögöm az egészet – de nem úgy lett. Vártam, hogy rögtön levágja, hogy hülyítem – de nem úgy lett. Én nem nevettem el, ő pedig láthatóan kétségek között volt a koponya eredetét illetően.

- Idefigyejjé, kiccsillag. Ez cerkófmajom. Onnan tudom, hogy az, mert én két évig tanultam az egyetemen botanikát. Úgyhogy ha én azt mondom, hogy ez cerkófmajomkoponya, akkor az cerkófmajomkoponya.

A közelben lévők közül páran ledobták a láncot a botanika szó hallatán, de szegénykém nem tudta, hogy az emberszabásúak közelebbi megismerésének a tananyagával a zoológusok foglalatoskodnak. Mindenesetre ezek szerint a botanika szó is nagy etvasz lehetett akkor a fülének…

Viszont még ezután is látszott  rajta, hogy hiszi is, meg nem is.

- Magyarországon nem is élnek majmok. Ez nem lehet az. Ez valami más – mondta nekem kicsit kétkedve.

- A nagybüdös fenét nem. Tavasszal, mikor megkezdik a rajzást, itt ugrálnak az ágakon körbe körbe, és eszik a friss hajtásokat az ágakról – válaszoltam tudálékosan.

Ekkor már vagy négy ember ment tőlünk el a másik irányba. Szemmel láthatólag sokkolta őket, hogy mennyi mindent tudok a cerkófmajmok tavaszi rajzásáról.

- Nemhiszemel – mondta a leányzó. – Ilyet én még nem láttam erre, pedig én itt születtem.

Csak ne lennék ennyire híresen jó emberismerő!

Tisztán láttam, hogy igazából elhitte azt, amit mondok, de valami apróság nem hagyta nyugodni.

Kegyelemdöfésre volt hát szükség.

- Nem láttál? Nem is csoda – folytattam a felvilágosítást. – A cerkófmajmok éjszakai életet élnek.

- De akkor is láttam már volna! Szoktam erdőbe járni!

- Úgy gondolod, hogy láttad volna?

- Igen.

- Miért, vadkant már láttál itt az erdőben?

Kész.

Sakk-matt.

Itt volt a vége.

Mivel pontosan tudtam, hogy nem látott még vadkant az erdőben, így cerkófmajmot sem láthatott.

Teljesen logikus.

…láttam a leányzón, hogy nagyon elgondolkodott. Elő is vette a kötelező szériafelszerelését, a trendi telefonját, és belefeledkezett a nyomkodásába.

Én pedig elindultam megkeresni Zé spanomat…

Párszáz méter után rá is akadtam.

Elmeséltem neki a sztorit a cerkófmajmokról.

…Zé nem nevetett. Kicsit sírt, de nevetni nem nevetett.

- Tényleg elhitte? – kérdezte tőlem végül.

- Hát…. 100%-ig nem vagyok benne biztos – vakartam a fejem. – De hogy 85%-ban elhitte, az tuti, mint a hótziher.

…

…

Egy kör után ismét a büfé felé keveredtem. Nem volt nehéz, mivel úgy volt telepítve, hogy mindenki bele tudjon botlani.

Messziről látom, hogy a kislány diadalittas tekintettel vizslat engem.

- Rákerestem a neten! – mondja nekem, mikor odaértem. – A cerkófmajom nem is őshonos nálunk!

Nafene. Ezt akkor most bebuktam.

Azaz talán mégsem.

- Azt írja, hogy nem őshonos nálunk? – kérdeztem vissza.

- Igen. Itt írja, hogy nem őshonos.

- Akkor keress már rá légyszi, hogy a muflon az vajon őshonos-e. Merthogy az is él itt nálunk.

…

…

Köbö fél óráig néztem, ahogy nyomkodja a telefont.

Látszott rajta, hogy kiadta neki a gugli, hogy a muflon az nem őshonos fajta az erdeinkben, és szerintem arra is rákeresett, hogy ennek ellenére fellelhető-e nálunk.

És miután jól tudom, hogy a muflon az nem őshonos nálunk, ellenben számos példánya él errefelé, így nem hagyott egy szemernyi kétséget sem bennem az, hogy bizony a cerkófmajom léte is hasonló logikai következmények miatt rendszeres előfordulási hellyel bírt errefelé.

…

…

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy mennyi barátnőnek újságolja majd el otthon, hogy ez a koponya bizony egy alpokaljai cerkófmajomé...

Úgy tartják, hogy a fájdalom erősíti a jellemet. Nos… ezzel tudnék cseppet vitatkozni.

Hímzőverseny… mi más, ugye. De csakis azért, mert ott azért történnek dolgok. Nomeg nem mellékesen azért, mert ott valóban történnek dolgok.

Éspersze azt is megigértem, hogy írni fogok a Világbajnokságon tapasztaltakról….

Naszóval…

Erdő, szépnagy, kerek, zöld. Mint augusztusban úgy általában. Ha poéta lennék – ami hálistennek nem vagyok – úgy is megfogalmazhatnám, hogy az égig érő lombkoronák jóleső árnyékának tövében a csendet csak a hímzők kötőtűinek csattanása törte meg…. de én így nem tudok fogalmazni. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy a helyszín egy erdő volt. Ennyi.

Vagyunk a helyszínen – ami ugye egy erdő kellős közepe – és görbítjük a teret. Igazándiból volt valami feladatom, de azt már nem tudom mi, mert amikor mondták nekem, már akkor sem tudtam, és így, ennyi idő elteltével meg pláne nem emlékezem rá. A lényeg, hogy mászkálnom kellett fel-alá, csinálni ezt-azt, de hogy minek és mit, azt már akkor sem értettem. Namindegy, ez van.

A munka monotonságát egyvalami törte csak meg: a helyszínre kihelyezett büfé. Illetve a büfének egy kihelyezett részlege, ami annyiból állt, hogy egy csini kis asztalon volt némi kóla, bubisvíz, szendvicsek meg balatonszelet sósropival. És mindezen termékeke szinte kimeríthetetlen tárháza mellett ott strázsált napi előfordulással az oda rendszeresített büfésleányzó.

Szegénykém egész nap a telefonját bazgerálta, merthogy unatkozott, mint a nemtudommi. Merugye a létesítmény eredendően arra volt hivatott, hogy a hímzésben megfáradt sportemberek menet közben megálljanak, magukhoz vegyenek némi frissítőt…. csakhogy sem hűtő nem volt hadrendbe állítva, ami még hagyján, de kávé sem. Pedig köztudomású, hogy a hímzők annyi kávét meg tudnak inni, hogy sokat. Kávéznak reggel, délelőtt, ebéd előtt közvetlen, ebéd után kisvártatva, kora délután, késő délután, vacsora előtt, vacsora után, de tán még lefekvés előtt is. Szóval, egy olyan helyen, ahol annyi kávéissza ember előfordul, létesíteni egy olyan műintézményt, ahol nincs kávé, az nem túl okos dolog üzleti szempontból. Az meg pláne nem, hogy az árak színvonala messze felülmúlta az átlagost, így még ha lett volna kávé, akkor sem valószínű, hogy megvette volna azt annyi pénzért bárki is…. így hát a büfében sokminden volt a három nap alatt, csak egyvalami nem: bevétel.

Énmegugye áldottjóember vagyok…. megesett a szívem a leányzón, és munkám végeztével (najó, munkám közben is) előszeretettel lézengtem a büfé környékén. Csak azért, hogy jobb kedve legyen a büféslánynak. De tényleg csak azért… mondom….

Egyik nap, mikor ismételten nyilvánvalóvá vált azon tény, hogy nem lesz forgalom, újfent némi vigasztalás foganatosítására adtam a fejem. Beszélgetni nem nagyon szerettem volna már a hölgyikével, mert már előző nap bebizonyosodott, hogy sok közös témánk az nem van. Nem feltétlen azért, mert nem tudok témákat találni a beszélgetéshez, mert mindamellett, hogy rendszeres előfizetője vagyok három különböző bulvárlapnak, még a barátokköztöt is megnézem hetente legalább kétszer. Azért nem volt közös témánk, mert – hogy is mondjam – a hölgyike nem volt túl okos. Persze, engem sem fognak az eszem miatt elrabolni sosem, de azért hogy engem is alá lehessen múlni szürkeállomány terén, azt még én magam is túlzásnak tartottam.

Namindegy…. a lényeg, hogy jószívemnek hála, belekezdtem a vigasztalásba azon a napon is. Igen ám, de ha már a verbális kommonikésünt kilőttük a lehetőségek közül, akkor mitévő legyek? Verset szavalni nem fogok, nem csak azért mert nem tudok, hanem azért mert nem. Táncolni akkor sem tudok, ha kell, úgyhogy ez is elvetendő ötlet volt. Mitévő lettem volna hát? Vásároltam….

Odaálltam az asztalhoz, és közöltem: egyéletemegyhalálom, én márpediglen mostan ittésmost veszek némi eztazt…

Hatemégláttál csillogó szemeket…

Ugyan a vásárlásom értéke nem haladta meg az egyezer, azaz egyezer forintot, mégis, én úgy éreztem, mintha egy egész nemzetet mentettem volna meg a gazdasági pusztulástól. Szinte könnybe lábadt szemekkel adta át nekem a kiválasztott termékeket, egy parizeres szendró és egy langymeleg kóla formájában. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megszűnt az erdő, megszűnt a gond-baj, és a mindennapi problémák nagyon, de nagyon távolinak tűntek….

Az öröm mámoros másodpercei azonban nem tartottak sokáig. Ugyanis fizetnem kellett…

…és a fájdalmak itt kezdődtek…

Veszem elő a farzsebemből a bukszámat, nyitom kifele, és fizetnék. Akkor látom, hogy aprópénz nem nagyon van benne, csak nagyobb címlet – abból is kevés példányszám. Mondjuk abból mindig kevés a példányszám – de ez most mindegy is.

- Csak ötezresem van, tudsz visszaadni? – kérdezem a kishölgyet.

A kérdés költői volt…. ugyanis pontosan tudtam, hogy miután aznap nemigen volt forgalma a büfének, egy ötrugósból akkor sem tudna visszaadni, ha megfelelő mennyiségű váltópénzt hozott volna magával. Így hát a válasz sem lepett meg túlságosan: - Nem, sajnos nem tudok visszaadni.

Már épp kezdtem törni a szépkerek buksikámat, hogy mostakkor mi legyen, mikor észrevettem magam mellett a haveromat, Zét, aki mindeddig csendben figyelte a történéseket, és a bal szeme sarkában még egy halovány könnycseppet is elmorzsolt, mikor látta, mekkora öröm egy értékesítési folyamat az erdő kietlen belsejében. Zé, aki sokkal rendesebb ember, mint amilyen én valaha is leszek, rögvest a segítség mezejére lépett.

- Hagyjad, majd kifizetem én helyetted – mondta nekem a haver - , majd a bázison megadod.

 Uhhh…. probléma megoldva, termék van, ellenérték van, mibajlehet hát?

Viszont rájöttem, hogy ha lemegyek a központba, valszeg ott sem tudok nagyobb címlettel fizetni.

- Te, figyu - kérdeztem  Zét - nem tudnál szétdobni egy ötruppóst?

…és mielőtt Zé haverom bármit is válaszolhatott volna nekem, megszólalt a büféscsaj: - Én is fel tudom váltani!

….

…

…

Mivaaaaaan?!?!?!

…

…

…

Egyszerre néztünk össze Zé spanommal…. néztünk egymásra…. aztán a lányra… aztán a lány miránk… aztán mindenki mindenkire…

…hirtelen nagyon nem értettünk semmit se nem…

Zé kezében megállt a csatosbuksza, úgy mondta a hölgyikének:

- De hát most mondtad, hogy nem tudsz visszaadni ötezresből…

- Nem. Nem tudok visszaadni – jött a magyarázat. – De fel tudom váltani.

…

Újbóli összenézések garmada, megnyúlt tekintetek sokasága következett. Értek én sokmindent ebből a világból, olyannyira, hogy értem én még a brazil sorozatokat is a tévében, de ezt most nagyon nem vágtam. Sőt, még a sokat tanult Zén is látszott, hogy nem nagyon van képben.

- Szóval – mondtam én a leányzónak – nem tudsz visszaadni az ötezresből. Viszont fel tudod váltani az ötezrest.

- Igen – kaptam a választ kicsit ingerültebb hangszínnel – Harmadjára mondom, hogy fel tudom váltani! Mit nem lehet ezen érteni?!

…

Nem értettük a dolgot, de nosza, uccu neki, bátrak vagyunk mi, vagy valami olyasmi. Ráléptünk hát a tettek mezejére.

Kicsit félve a következményektől, remegő kézzel nyújtottam át a leányzónak az ötezrest.

Ő elvette, majd elővett a brifkójából két ötszázast, két ezrest, és egy kétezrest. Leszámolta a kezembe.

Őszinte meglepetéssel konstatáltam, hogy a markomban bizony ötezer kemény magyar forint lapul.

…

…

Innentől fogva aztán már semmi se nem értettük…

Sőt, az az igazság, hogy én még most sem értem…

Ugyanaz a személy, ugyanazon helyen, ugyanabból a brifkóból nem tudott visszaadni egy ötezres bankóból, ellenben felváltani fel tudta….

Rejtély….

…

…

Félrevonultunk spanommal.

Mint ilyenkor általában, visítva röhögjük könnyesre magunkat, két vagy többrét görnyedve.

De nem tudtunk nevetni.

Csak álltunk ott, néztünk magunk elé…

…az az igazság, hogy ez az élmény inkább volt fájdalmas, mint mulatságos…