VADkemping

….ugyehogy hiányoztam? És ugyehogy megígértem, hogy írok valamit arról, hogy hol voltam? Nosza, ímhol, itten van….

Az egész azzal kezdődött, amivel a múltkor befejeződött. Beszerveztek abba a bizonyos világbajnokságra, hogy húdenagyonjóleszmajd nekem, hogy ott leszek. Végülis, húdenagyonjóvolt, de tényleg, csak épp a szállás…. nos, a szállás az annyira nem volt húdenagyonjó.

Sátrazás. Szerintem volt már mindenki több kevesebb ideig sátorlakó egy-egy nyaralás erejéig. Ahogy én is. Nade a vadkemping! Az az igazi férfimunka! Merugye egy kempingben van ábécé, posta, recepció, vizesblokk, miegymás…. de egy vadkempingben csak két dolog van: ember és sátor.

….és ez okozott némi nehézséget egy olyanfajta embernek, mint én, aki a sima hétköznapi komfortját még akkor sem szívesen adja fel, ha muszáj. Önként meg pláne nem. Főleg tíz napig nem…

Az alvás nem okozott problémát. Vízszintbe pozicionáltam magamat, és mire a szépkerekbuksikám letettem a párnámra, már durmoltam is. Komolyan mondom, életem legjobb alvásai voltak.

Igen ám, de az alvásból illik reggel felkelni. Nekem reggelente már a biológiai keménykedés nem feltétlen csak ágyéktájon fordul elő, hanem derék, nyak, váll, térd, boka, csukló, és tulajdonképp minden más, testemen előforduló rendeltetésszerűen rotációs mozgástartományokra kitalált ízületekben is. Míg otthon felülök az ágyamban, és galápagosi teknősöket megszégyenítő gyorsasággal feltornázom magam álló helyzetbe, az is nagyjából jópár perc. De a kempinben, a matracról ez egy kicsit több. Először megpróbáltam felugrani, merugye én valaha sötétfekete nindzsa voltam, de hamar rájöttem, hogy az vagy nagyon régen volt, vagy csak álmodtam az egészet, és nem is voltam nindzsa. Namindegy, szóval megpróbáltam talpra szökkenni, aminek az lett az eredménye, hogy nem szökkentem talpra, hanem ott maradtam a matracon. A következő ötlet az volt, hogy felguggolok, és majd onnan, mint a súlyemelők az olimpián, szakításból feltolom testemet. Nos, ez sem volt mindig kellemes, pedig minden második reggel így keltem. Ezzel párhuzamban alkalmaztam azt a módszert, hogy lehengergődzök a matracról, négykézlábra állok, majd onnan fölevickélem magam két lábra. Ezt a páratlan napokon tettem meg. Egyszóval, mire kievickéltem a sátramból, elég rendesen fel volt toszva az agyamnekem….

Kávé… nos, nekem reggel olyan a kávé, mint rántotthúsnak a krumplipüré. Ha nincs meg hozzá, akkor nem is kell. De miután minden reggel reggel van, így értelemszerű, hogy míg a pupillám rendesen ki nem tágul, addig be kell tennem egy nagy begrével. Ha ez nincs meg, akkor nincs reggel sem, mondjon akárki akármit. Nokérlekalássan, a vadkempingben ez is másként van. Mire üzembe helyeztem a gázpalackot, úgy, hogy még véletlenül se robbanjon fel, mire bekészítettem a kávéfőzőbe a cuccost, addig azért elmondtam pár miatyánkot a hardcore-abb verzióból. Otthon a kutyulós neszkafé valahogy egyszerűbb…. Az asztalról meg nem is beszélve. Míg eddig kisköntös, újság, asztal, szék, végtelenre állított optika, addig az erdőszélen csak a végtelenre állított optika maradt. Meg a guggolásban való kávéivás a kisszéken.

Szóval, trauma trauma hátán, minden egyes reggel…. csoda, hogy túléltem.

A reggelek legborzasztóbb dolga csak eztán következett. Mint minden egészséges férfiember, én is szeretem megváltani a világot ültő helyemben reggelente a fajanszon. Igen ám, de itt nem volt egy darab fajansz sem. Csak az a műanyag tojtoj igénytelenség. Azon meg sokmindent lehet csinálni, csak épp világmegváltó gondolatokat nem lehet kiötleni. Csekély vigasz volt csak, hogy ezen tény fölött talán én problémáztam a legkevesebbet.

A kontaklencse ki- és behelyezése az autó visszapillantótükrében ezen tények mellett egy sétagalopp volt, nem is értem, hogy eddig miért is nem így csináltam otthon. Ahogy az ásványvizes üveggel való fogmosás, és a nedves törlőkendővel történő grambatisztítás is. Gyerekfitty, nem téma….

Napközben nem fordultam elő a sátorban, mert melóztam, mint a melósok. Ami nekem azért jelentett gondot, mert én a mindennapjaimat nem feltétlen fizikai jellegű tevékenységekkel ütöm el. Az izomfájdalmakról max annyi ismeretem van, hogy egyszer kétszer mikor az enter billentyűt határozottabban ütöm le, kicsit beáll a mutatóujjam. Erre most olyan nehéz bizbaszokat kellett egész nap cipelnem, hogy belegebedtem. Mikor ezt szóvá tettem, akkor meg jól nyakonvágtak érte. Szép sorban, mindenki a csapatból. Volt, aki nem is egyszer. Így a harmadik napra megtanultam, hogy kusika van, meg cipekedés, meg jópofát hozzávágás közben. Estig folyamatos culágerkedés, és majd csak utána fürcsi-kaja-miazmás.

….majd este, amikor a jómunkásember hazatér, és vacsora előtt lefürödne… de csak fürödne.

Merthogy a fürdés az azért kicsit bonyolultabb errefelé.

…és ez volt az igazi kálváriámnekem…

Merugye fürdök én rendszeresen. Minden egyes szombaton. Vasárnaponként ugye templom, szentmise, előtte gyónás, ahogy kell. A penitenciaként kirótt farbarúgásokat meg csak nem lehet mocskos testtel fogadni, merhát azért az csak nem illik, meg a plébános szerint nem is használ annyira. Najó, lefürdök még azért egy kicsit szerda délután is, de csak módjával, akkor is csak azért, mert szerda este van a helyi sziksztinánj klubban az akciós est, és hát kicsit illatosabban szoktam odamenni, csak hogy érezzék a törődést, hogy aztán majd én is fokozottabban érezzem a törődést.

De itt – mint az mondottam volt – elég vastagon folyt a fizikális munka. Melynek következtében estére úgy néztem ki, mint a varacskos disznó, és ráadásul még mocskos, izzadt, és büdös is voltam. Értelemszerűen jól esett volna minden este kultúráltan megáztatni munkához nem szokott, ellenben igencsak igénybe vett habtestemet.

Otthon ez kicsivel egyszerűbb: fürdőkád, víz, szappan, gyökérkefe, néha meg egy kis panelvelnessz. De a vadkemping ebben a dologban is más egy kicsit.

Többek közt azért más, mert nincs áram. Ami nem azért baj, mert nem látom esténként a barátokköztöt, hanem azért, mert nincs, ami felmelegítené a vizet. Egy bogrács víz briketten felforralva meg nyolc emberre édeskevés, még kávéhoz sem elég, nemhogy tisztálkodni. De mi előrelátók voltunk: vittünk magunkkal fejenként egy mobilzuhanyt.

Miaza mobilzuhany? Baromi egyszerű találmány: egy húszliteres fekete műanyag zacsi, rajta egy méteres slag, azon meg a kicsi zuhanyrózsa. A fekete nájlonzacsiba helyezett vizet kitettük a napra, az az egész napos kánikulában megmelegedett, estére megvolt a fejenkénti melegvíz. Kapíse?

Deigenám…. a műnyagzacsit kínában gyártották, és szerintem ott sokkal könnyebb a víz, mint mifelénk európában.

Merthogy a tasakot – ahogy a használati útmutató is előirányzota – fel kellett függeszteni valahová, hogy aláállva a slagon keresztül lehessen tusolni. Ez eddig okés, fel is függesztettem. Nekikezdek a zuhanyzásnak. Vizet megenged, élvezem, ahogy a bőrömet finoman simogatja, kényezteti a langymeleg víz. Csap elzár, magamat beszappanoz…. nyitnám meg újból a csapot, dolgokat leöblítendő, mikor a mobilzuhany felfogató része elszakadt.

Az egész zacskó a fejemre esett….

Okés, sokkal hülyébb nem leszek, nem is ez a baj, hogy a fejemre esett, mert nem is fájt. Sokkal inkább fájt az, hogy a többiek kiröhögtek, hogy még a zuhanyzáshos is hülye vagyok. Márpedig én nem vagyok hülye a zuhanyzáshoz, csak kevés benne a gyakorlatom.

Namindegy…. harcos jellem vagyok, nem adom fel egykönnyen, meghát ugye kicsit ciki lett volna az épp magát szanaszerteszét röhögő büdösbagázs elé toppanni egy szál tusfürdőben, úgyhogy kezdtem agyalni, hogy hogyan hidaljam át a problémát.

Azt tudtam, hogy a víz csak akkor folyik rám, ha az magasabban van, mint én. Egyszerű ez, mint a gravitáció. Ha én magasabban vagyok, mint a víz forrása, akkor alámfolyik. Egyszerű ez is, mint a levitáció. Úgyhogy döntenem kellett: vagy lehasalok, és addig forgok a pocsolyában, míg le nem ázik rólam a kosz, vagy nálamnál magasabbra pozicionálom a vizestasakot. Mondanom sem kell, az utóbbi megoldást választottam….

Igenám…. de hogy a …csába akasszam magasra, ha épp az akasztója szakadt el?! Eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen igencsak erős vagyok, tehát majd egy kézzel megemelem a vizeszsákot, másik kezemmel meg majd sikálom magamat. Aha… ahogy én azt elterveztem. Mert mint kiderült, a vizeszsákon nemcsak akasztófül, hanem fogás sincs. Így értelemszerűen a többiek hallottak egy második puffanást is, mely meggyőzte őket arról, hogy tényleg hülye vagyok a zuhanyzáshoz.

Deén csakazértseadomfel sosenem…. Úgyhogy kinyitottam a szelepet, megfogtam a zsákot két kézzel, és úgy emeltem a fejem fölé. Azazhogy emeltem volna. Merthogy szappanos kézzel egy nehéz nájlon matériát megtartani nem olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem.

Ennek eredménye pedig az lett, hogy a benne lévő víz szanaszerteszéjjel folyt mindenfelé, precízen kikerülve az én beszappanozott testemet.

Hogyazajórohadtmocskos……

Mit volt mit tenni…. így csak nem maradhattam. Inkább begyaloglok az első benzinkútnál lévő autómosóig, de így, beszappanozva, húszliter melegvizet fölöslegesen elfolyatva csak nem mehetek vissza a többiek közé.

Fogtam hát egy ásványvizes üveget, és azzal öblítettem le magam.

….

….

Tanulva az esetből, a táborozásunk végéig én a következőképp oldottam meg a tisztálkodást: egy üveg vízzel lelocsoltam magam, utána tusfürdő, majd még egy üveg víz magamra öntése. Az eredmény egy frissüde, csillivili, csocsirogyi, illatos korpusz lett….

…mikor hazaértem, hívott egy haverom telefonon. Mondta, hogy jövő héten mennek sátorozni a Tiszához, van-e kedvem velük menni.

Nem írom le most ide, hogy mit és hogyan válaszoltam.

Szerintem pontosan tudod azt magadtól is….

 

0 Tovább

Vébé

….csak azért, mert tudom, hogy hiányozni fogok….

A Magyar Íjász Szövetség a jövő héten rendezi a 3D íjász világbajnokságot.

Tudom, rögvest tolsz két kérdés, hogy hol lesz, meghogy miaza háromdé?

Először is: nyugi, nem lesz messze, itt lesz Gödöllőn. És igen, mielőtt megkérdeznéd, igen, eljöhetsz Te is, és megnézheted, hogy micsinálnak a fiúklányok.

Másodszor: a háromdé az olyan, hogy vannak ilyen gumivalamiből készült állatok, őzek, nyulak, szarvasok, meg mindenféle erdei bizbaszok, és arra kell majd lőni nyílvesszőkkel. Nem céltáblára, és nem focipályán. Kinn az erdőben, mert az olyan rambós.

…de nem kérdezted meg, hogy meddig fog tartani. Azt meg pláne nem, hogy mikor is fog kezdődeni.

Nos. Gusztushuszonkilencedikén van a záróra, és huszonötödikén kezdődik. De ha ez a hét neked túl hosszú, akkor huszonnegyedikén olyan délután öt-hat körül gyere el a gödöllői Főtérre, mert ott lesz a nagyüzemi megnyitó. Biztos karaj kis dzsembori lesz, mert csak versenyzőből van ezernégyszáz, kisérőből meg saccperkábé ugyanannyi, az meg összesen annyi, mint a nagyonsok. Huszonegy országból (aztsenemtudtam, hogy van ennyi külföld a világon…) jönnek ide nyilazni, úgyhogy lesz mit sasolni, hogy merreahányméter.

…nadehogy hogyjövök én a képbe?

Nnnna, azt magam sem tudom.

Mert valami számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én is jelen leszek ezen a rendezvényen, és teljes mellszélességemmel gyengítem a szervezők munkáját és elhivatottságát. Nekérdezzbehogymiért, hívtak, én meg megyek. Téllegnemtom miérthívtak engemet…. biztos azért, mert ilyen net-celeb vagyok, vagy mi a bánat. Szerintük majd emelem a színvonalat. Deén  tudomhogynem….

A lényeg: megyek, csinálok valamit, közben meg jól elfáradok. Majd visszajövök olyan nemtudommikor, asszem szeptemberben, de akkor meg lesgyanús, hogy egy hétig tentikélem kifelé a fáradalmakat. Úgyhogy majd csak utána tudok itten jelentkezni…. remélem kibírod addig nélkülem.

Szerintem megéri majd rám várni, mert hogy Gödöllő környékén is fog velem történni némi ezmegaz, az biztoshótziher. És azt ugye vágod, hogy majd azt is megírom itt…. vagy nem. De szerintem igen.

Úgyhogy, egyszómintszáz: szevasz, jólegyél, majd érkezem. De a legjobb tényleg az lenne, ha lejönnél Gödöllőre legalább hétfőn, ha másért nem azért, hogy találkozhass velem. Megismersz majd: azt a valakit keresd, akit a legtöbben vernek agybafőbe… 

...de nyugivan, fogom a tollamnekem, és írok majd neked egy dedikált autógrammot. Hölgyeknek dekoltantra, férfiaknak meg nem adok sehovasenem.

…viccen kívül: itt egy honlap, ahol megtekintheted mi a pálya: http://wbhc2015.org/index.php/en/

 

0 Tovább

Bacchus

Elég gyakran megfordulok Egerben. És ha már ott vagyok, akkor semmi esetre sem hagynám ki , hogy a Szépasszony-völgyben el ne olvassak némi szőlőkről szóló tanulmányt….

Eger, Szépasszony-völgy. Sokan járnak oda, visszafelé jóval kevesebben. Merthogy odafelé még a saját lábán megyen mindenki, visszafelé azonban már a jónép felét vinni kell. Vagy egész egyszerűen ottalszik az árokparton…

Nademindegy is. Nem kell ezt nagyon túlbeszélni, vágja mindenki, milyen hely ez. Ha meg nem, akkor pedig meg kell tekinteni, és minden sínen lesz.

A lényeg: ahogy leérsz a völgybe, ott van rögvest baloldalt egy szobor, ami Bacchus-t, a római mitológiából ismert borok istenét ábrázolja.

Pár éve állította oda a városvezetés, merhogy az jó. A köztéri szobrok márcsak ilyenek: jók. Viszont mikor ezt a szobrot leleplezték, az egriek java része sírt a röhögéstől. Még a mai napig mosolyt csak a lokálpatrióták egy részére az alkotás látványa. Hogy miért is? Hát azért, mert….. nade erre majd inkább később térek vissza.

A szoborhoz tartozik ugyanis egy történet. Városi legenda, vagy valóban megtörtént? Kitudja….

Legénybúcsú. Megvan, hogy milyen egy legénybúcsú, ugye? …ha nincs, akkor nőből vagy. Esetleg még túl fiatal vagy, de akkor meg minek olvasod ezt a blogot?! Na mindegy. A lényeg: ami egy legénybúcsún történik, az a legénybúcsún is marad. Márcsak azért is, mert már egy óvatosabb hangvételű búcsúztató után sem emlékszik senki sem a résztvevők közül, hogy mi is történt tulajdonképp azon az estén. Vagy ha igen, akkor az nem is volt igazi buli….

Viszont az alábbi legénybúcsú bizonyos részletei fennmaradtak az utókor számára.

Történt egyszer, hogy egy társaság a völgyben tartotta az uccsó bulit a vágóhídramenetel előtt. (benekérdezz, tudodjól mirőlbeszélek) Minek ragozzam: hogy igazán bikák legyenek, magukba helyeztek egy kis Egri Bikavért. Aztán pedig elszívtak néhány palack Egri Leánykát, csakhogy jobban menjen a munka az egri leánykákkal. Szóval alap buli, alap sztorival. Ilyen ez mindig, ahogy beszélik. Én nem tudom, nekem is csak úgy mondták....

Nadeszóval: mint minden buliban, itt is elérkezett az a pillanat, mikor az emberfia túl okos lesz. Minek is a következménye az okoskodás, mindenféle okos gondolat kiötlése, majd azoknak a megvalósítása.

A társaság még épkézlábabbnak tűnő tagjai különböző feladatokat találtak ki a leendő férjnek. Igyon meg húzóra bárakármennyi valamit, menjen egyenesen három métert, mondjon el egy kerek mondatot érthetően, ésatöbbi, ésatöbbi.

…majd jött az igazi nagy ötlet.

Az egyik úriember kiötlötte, hogy ha már csapravertek jópárvalamennyi hordót, mi lenne, ha az ünnepelt – mindegy gyakorlásként – megcsinálná az egyik hordót. Azon is van lyuk, meghát azért Egerben mindenkit meghát akit csak ér ilyenkor az ember, nehogymá majd egy hordó maradjon ki.

Úgyhogy a leendő vőlegény nekiállt a hordó elejének, és…. húúú, eztmosthogyírjamle…. szóval…. végzett némi csípőtájéki gyakorlatot. Letérdelve, a hordót maga előtt fogva a két karjával, hátulról, mint a partizánok – szakmai szemmel nézve tízpontos volt a gyakorlat.

Igen, ám, de jöttek ugye az okos gondolatok. Mert egy hordó olyan, mint a jó asszony: nem csak egy input van rajta gyárilag. És miután a leendő papucsférj csak egy foltot fércelt be, logikusnak tűnt, hogy a másikat is meg kell csinálni. Úgyhogy a delikvenset felparancsolták hordó tetejére, és ott is elvégeztették vele a majdani házastársi kötelezettség ezirányú begyakorlását.  Hordótetőn, hasmánt, felülről lefelé, a’la misszioner – szakmai szempontokat tekintve megintcsak tízpontos lett a gyakorlat.

De a jó ötletek csak nem apadtak el…. valaki a társaságból kitalált egy újabb űberfrankó feladatot. A vőlegény üljön rá a hordó tetejére, és a felső részen lévő nyíláson keresztül lógassa bele a – hogyisfogalmazzak – lúdbőrös stanyeszlit. Nosza, az ünnepelt fogta magát, levette magáról a nadrágot, és felült a hordó tetejére. Az ominózus matériát megpróbálta belehelyezni a lyukba. Igen ám, de jöttek a gondok. A lyuk kisebb volt, mint a belehelyezendő testrész, arról nem is beszélve, hogy tudvalévőleg ez egy igen-igen érzékeny testrész, ergo, nem nagyon ajánlatos vele a kelleténél durvábban bánni. De a vőlegény nem is lett volna vőlegény, ha nem ő lett volna a legokosabb az egész kompániában: hamar rájött, hogy ha előbb az egyik, majd utána a másik gömböcskét helyezi be a nyíláson, akkor a feladat is meg van oldva, és a fájdalom sem fogja kínozni. A gyakorlat meg ismételten tízpontos lesz.

Igen ám….. de ahogy ott ült őkegyelme diadalittasan, nagyon hamar rájött, hogy miért is nem volt ez a feladat olyan rohadtul jó ötlet. Merthogy ami kintről befelé némi igazgatás segítségével viszonylag könnyen bement, az kifelé bizony sehogyse nemakarjönni. Ugyanis belülről nem igazgatja azt senki….

….

Hamar kijózanodott az egész társaságAz ünnepelt a hordó tetején ordított az egyre elviselhetetlenebb fájdalomtól, a többiek meg már nemcsak a saját, hanem egymás fejét is vakarták, hogy most akkor merre tovább…. De hát nem is lenne férfiember a férfiember, ha válsághelyzetben nem lenne mentő ötlete: segítséget kell hívni.

Azonmód hívták is a mentőket, azok meg jöttek nagy bőszen, szirénázva, ahogy kell. Mert a mentőállomáson a diszpécser tapasztalatból tudta, hogy ha hajnalban a Szépasszonyvölgyből akadozó hanggal betelefonál valaki, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés.

Mentő megáll, személyzet kiszáll, esetet szemrevételez, történetet meghallgat. Majd egyemberként sokkot kap az egész életmentő bagázs. A mentőorvostól kezdve a sofőrig mint egy szálig ott fetrengtek a nevetéstől, mert ilyet még nem tapasztaltak a völgyben, pedig vonultak már ide egy párszor. Volt itt már hegedű szinte minden testrészben, találtak már itt borosüveget egészben lenyelve, szedtek már össze két embert három darabban, de ilyet, hogy a hordóba szorult volna valakinek a legbecsesebb kincse, ilyet még nem is hallottak….

Miután kiröhögték magukat, megállapították, hogy itt bizony egy mentős nem sokat segíthet. Esetleg annyit, hogy az esetkocsiban rendszeresített steril szikével seperc alatt kasztrálják a jóembert – amibe a díszes kompánia értelemszerűen nem egyezett bele. Így adtak egy pokrócot a szerencsétlenül járt fickónak, hogy ne fázzon legalább, de mást nemigen tehettek. Ide bizony műszaki mentés kell: hívták hát a tűzoltókat.

A tűzoltóságra mikor beérkezett a mentőstől a hívás, megbolydult az egész fájeralarm. Mert a tűzoltólaktanyában a diszpécser tapasztalatból tudta, hogy ha egy mentős betelefonál, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés. Úgyhogy mielőtt elindultak volna nagy sebesen, odaszóltak a rendőröknek, hogy valami nagy nemtudommi van a völgyben, jönnek ők is, mert kitudjamilesz….

Nyilván a rendőrségen is tolták a frankót: tapasztalatból tudták már, hogy ha egy tűzoltó betelefonál, hogy vanegykisbaj, akkor ott bizony vanbaj, nemkevés. Száguldottak is a völgybe hamarást.

Kisvártatva tehát ott leledzett a völgyben az összes kéklámpás szolgálat. Körbeállták a társaságot, majd miután felfogták agyilag, hogy mi is a nagybüdöshelyzet, egymás könnyeit törölgetve vonyítottak a röhögéstől.

A mentésnek kábé fél óra múlva tudtak nekilátni - mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek, és senkit nem rázott a röhögőgörcs.

A mentők adtak volna be néni nyugtatót a vőlegénynek, hogy ne fájjon neki annyira az elkövetkezendő pár perc – de annyi szőlőlére nem mertek még rátenni egyéb fájdalommegvonót. Így hát maradt a jajgató fiatalember, a maga egyre jobban sajgó büszkeségével.

A tűzoltók a rendszeresített baltájukkal kicsapták a hordó elejét, hogy alulról is hozzá lehessen férni a matériához. Igaz, hamar végeztek - de a munkafolyamat alatt keletkező rázkódás még jobban megviselte a megviselnivalót, minek következtében a vőlegény még jobban ordított a fájdalomtól. Persze, a tűzoltók egyike sem röhögött közben. Tényleg nem.

A hordóba aztán belebújt egy egész mentőorvos, és a hordó plafonjáról világtalan mécsesként függő bőrzacsek golyóügyi tartalmát egyesével visszaigazgatta a lyukon – míg az ápolók kívülről segítették a cselekmény minél zökkenőmentesebb végrehajtását. Ami azért volt nehézségekbe ütköztetve, mert nem nagyon röhögtek közben. De tényleg nem.

A rendőrök nem sokat tehettek hozzá a történethez: kiszabtak némi szabálysértési bírságot, valamint adtak egy óvatos feljelentést, valami köztulajdonrongálás címén. Az agybafőbeveréstől ezúttal eltekintettek, valszeg azért, mert ennyit összesen egy év alatt röhögtek szolgálatban, mint aznap este.

….

Kivirradt az ég alja, mikor a testileg-lelkileg megviselt társaság eloldalgott a völgyből. Vert seregként kullogtak hazafelé, nyolc oldalról támogatva az enyhe terpeszállásban járni próbáló leendő férjet. A nászéjszakát valahogy már senki nem hozta szóba. Ki tudja miért….

….

….

…de visszatérve a történet bevezetőjéhez… hogy hogyan is kapcsolódik össze a borok istene egy legénybúcsúval.

Mikor pár évvel ezelőtt a Bacchus-szobrot leleplezték, az egriek java része sírt a röhögéstől. Még a mai napig mosolyt csak a lokálpatrióták egy részére az alkotás látványa. Hogy miért is?

Mert az igaz, hogy a szobor valóban Bacchus-t mintázza…

…csakhogy ez a Bacchus terpeszülésben trónol egy hordón.

 

0 Tovább

Duzzogás

…az alábbi történet rendhagyó módon az előző blogbejegyzés folytatása…

 

Éjjelente szeretek hozzábújni az alvósmacimhoz, és legalább nyolc órát igénylek tentikélni egyfolytában. Najó, szélsőséges esetekben megelégszem a hét órás hempergéssel, és maci helyett némi lubáréval is. De ha rosszul alszok éjszaka, akkor érthető módon nem nagyon jó a kedvem másnap.

Reggelente ha megébredek, akkor külön igényem van arra, hogy szépen, finoman költögessenek, lágy dallamokkal, simogatásokkal, legyen friss kávé, cigi, miegymás. Ha nem így ébredek, akkor…. nos akkor inkább ne is ébredjek, mert akkor... szóval nincs akkor.

Erre mi van?! Egy métertsenemalszomazéjjel, reggel meg még nekem ajóédesanyámat….. Szerintem vágod, milyen hangulatba jöttem. Olyan igazi mostdögleszmeghahozzámszólsz hangulatba.   

….és sajnos volt olyan, aki hozzámszólt. (nyugi, nemdöglöttmeg….)

Szóval, borítékolható volt, hogy az a napom nemigen lesz vastag betűvel bejegyezve a kis noteszkámba, hogy húúúúderohadtjónapvolt. Esetleg egy széles fekete csíkkal áthúzom a dátumot, hogy még csak emlékezni se emlékezzek rá.

Mindenesetre úgy gondoltam, hogy majd nyugtonmaradok, nem csesztetek senkit fölöslegesen, direkt meg pláne nem, ne lássák rajtam a gyengeséget, az elesettséget, a siralmat (drágakenyér, még most is ríva fakadok, ha arra az éjszakára/reggelre gondolok….)

Legalábbis ezt terveztem.

…de amit ember tervez, azt nagyjából úgy cseszheti, ahogy van, mert soha nem jön össze.

Nem jött össze nekem se. Csekély (najó, nem csekély) vigasz, hogy ezáltal másnak se lett nagyon jó napja….

Némi téblábolás után kezdődik a hímzőverseny. Vezető zsűritagként a jónép előtt osztom az észt, hogy mithogyanmerre, kimitésmiért. Utána starpisztoly, guggolórajt, hajrámagyarok….

Miután az utolsó versenyző is kiment a pályára hímezni, én cseppet lementem még egy kicsit alfába. Lenyugtattam magam, mondtam lelkemnek, hogy jóleszeznefélj, nincsittgáz, mingyáittazeste….

Csak mikor már levetkőztem magamról az antiszocialitást, akkor indultam a hímzők után, megnézni, hogy kimitcsinál, nomegpersze ellenőrizni, hogy mindenkinél a megfelelő kötütű van-e, vagy sem. Hiába no, dolgozni jöttem, ezért fizetnek, hogy sportszerű legyen minden.

Sorra jártam a csapatokat, mindenhol volt egy-egy kedves szavam, amin őszintén csodálkoztak is egyesek, hogy mostakkor miisvan. Nem mintha ez tőlem olyan meglepő lenne, de azért legyünk őszinték: tőlem ez meglepő általában, hogy kedves vagyok. Mindenesetre gond-probléma sehol nem volt, ment minden rendben, mint a fábólvaskarika.

Szóval, megyek-mendegélek, nézek mindent árgus szemekkel, ahogy azt kell. A versenyzők meg jó előre köszönnek, üdvözölnek, rendelkezésre állnak – mert még az álmoskönyv is megírja, hogy nem rossz dolog a zsűritagokkal jóban lenni. Főleg nem akkor, ha kicsit nyűgösebbek az átlagnál.

Egyszercsak elibém toppan A csapat. Amelyikben Jónás volt….

…és kezdődtek ismét a gondokbajok….

Megyek feléjük, és hallom, hogy Jónás mondja a csapat többi tagjának: Vigyázzatok, itt jön az a kocsog, hogy kapja be a …szom! Igen, így, szó szerint. Mindezt ráadásul nemvéletlenül úgy, hogy ne csak a csapat, hanem én is meghalljam….

Namosterremit…. meg hogyan…

Nyeltem egyet. Majd mégegyet. Meg tán még kettőt is.

Jóban vagyunk mi, persze, hogyne lennénk. De azért nehogymá…. Okés, hogy mi jóban vagyunk, de a csapat fele annyira nem. És most mit hallanak? Simán lehet egy zsűrielnöknek ilyet tolni hímzés közben….

…nappppersze, még mitnem….

Magamra öltöttem a legnyájasabb mosolyomat, odamentem hozzájuk, kedélyesen kezetfogtam mindenkivel, majd elkértem Jónás regisztrációs lapját némi tanulmányozás céljára.

Szépen komótosan leültem, elegánsan elővettem a legszebb vasár- és ünnepnapi perosanfogó tollamat, és a kapott lapra rábiggyesztettem a kézjegyemet. Afölé meg egy vastag írásbeli figyelmeztetést.

…nem is ez volt a baj…

Az volt a baj, hogy miközben én írtam, addig Jónás éppen az élete legszebb öltésére készült a hímzővásznon. Zotya meg mögöttem állt, és nézte, hogy mit írok…. és mikor elolvasta, harsány nevetésben tört ki. Koppra pont akkor, mikor Jónás épp útjára engedte a kötőtűt. …minek eredményeképp a gyönyörűszép egysima-egyfordított mintából nem lett semmi.

Nnnna, lett is nagy ereszdelahajamat….

Kaptam az ívet, hogy hogy lehet ilyen szemét, hogy miközben a spori épp hímzéshez készül, nem vagyok csendben. Mondom, éééééénnemvagyokcsendben? Hát max a tollam sercegését lehetett hallani a papíron! Zotya nevet még mindig úgy, hogy mind a négy lába az égnek áll! …. mikor meg a csapat többi része is elolvasta a figyelmeztetést, egyemberként brékelt mindegyik a füvön. Jónás persze nem, mert Ő vérig volt sértve, hogy mit csináltam vele. Nem értette meg, hogy én egy hangot nem adtam ki magamból, pusztán csak írtam valamit.

Na mindegy….

A verseny további része úgy telt, hogy Jónás duzzogott, mint akinek muszáj. Hogy Ő most miattam rontotta el a mintát, miattam nem tudott rendesen hímezni. A pletyka meg persze gyorsan terjedt, kábé félóra múlva mindenki tudta, hogy mi-hogyan-mikor-miért történt. Persze, nem röhögött senki sem. Tényleg nem. Mondom, hogy nem

A versenynap végén, mikor a regisztrációs lapok leadásra kerültek a versenyirodánál, az adminisztrátornak rögvest szemet szúrt a sok szép piros gyöngybetű Jónás lapján. Mikor elolvasta, akkor felhasalt az asztalra, és vonyítva röhögött, hogy ezmosthogylehetett megcsinálni….

Jónás meg persze csak mondta a magáét, hogy emiatt az írásbeli figyelmeztetés miatt nem tudott akkor és ott szépet ölteni, sőt, mi több, ezt követően a verseny teljes ideje alatt meglehetősen indiszponált volt, így értelemszerűen nem ért el olyan helyezést, amilyet elérhetett volna enélkül a bejegyzés nélkül.

…viszont a szabály az szabály, és mint olyan, az rám, mint zsűrielnökre is vonatkozik. Jött hát a hímzők szakmai bizoccccsága, a mindendféle főmufti, még a helyileg illetékes NAGYember is, megtekinteni, hogy miről is folyik itt a nagyban szó, mi is a fennforgatás tárgya és alanya. Elolvasták, és miután kiröhögték magukat, arra a megállapításra jutottak, hogy maga a cselekmény igencsak kétségbe vonható a sportszerűség vonatkozásában, minekutána az azt követő szankcionálás ténye is helytálló, csakhátugye a megfogalmazás a részemről, az olyan…. olyan…. olyan… és erre akkor és ott nem találtak szavakat. Merthogy stimmelt az, meg nem is, jól is volt írva, meg nem is. Mindenesetre nem tudtak belekötni sem morálisan, sem mentálisan. De még horizontálisan sem.

De Jónás csak nem hallgatott el.

Mondta mindenkinek, hogy én mekkora nagy izé vagyok, hogy ilyet csináltam, pont vele, vele, aki amúgy a haverom nekem civilben. Éshogyőmost haragszik, és pont letojja ezt az egészet, büdösrohadtkocsogvagyok, meg miegymás.

Énmegpersze próbáltam nyugtatni, ecsetelve, hogy ami jár az jár, nekem volt és van igazam, hallgasson el, nyugodjon le, mert attól majd megnyugszik.

Kábé másfél óra és három könyv elteltével még csak annyival lettünk bentebb, hogy okés, igazam volt, nem kellett volna azt mondania amit mondott, de akkor is mostantól örcsiharcsi, mert miattam nem tudott normálisan hímezni aznap.

Nnnnna, itt adtam föl a harcot. Vitázik vele a féllábú strucckakas, ha duzzogni akar, akkor duzzogjon. Nehogymámajdén hunyászkodjak meg mindenféle izélkedés miatt, haggyonengem békibe. Úgyhogy fölálltam az asztaltól, és azt mondtam neki: Figyu, Jónás… okés, duzzogsz. De azt ugye vágod, hogy velem jössz haza, mert az én autómmal jöttünk. Úgyhogy vagy abbafejezed a duzzogást, vagy reggel mehetsz stoppal.

….

Szerinted mi történt?

Jónás saccperkábé másfél másodperc múlva már nem duzzogott.

Hihetetlen, de egyszerre eltűnt minden sérelme, és vidáman sztorizgatott tovább, mintha mi se történt volna.

Én meg megnyugodtam, hogy mostantól ilyet is tudok: három mondattal tudok gyógyítani bármiféle mentális zavart….

….

….

….

…ja, és igen, majdnem elfelejtettem.

Biztos kíváncsi vagy arra, hogy mit írtam arra a lapra, amitől visított az egész büdösbagázs…

Nos, szó szerint a következőket:

„Saját nemiszervét a ….-nak fogyasztásra ajánlotta, ezért írásbeli figyelmeztetésben részesítem”

 

 

0 Tovább

Horaklész

…a nemalvásnak nyögés a vége…

Tavaly ilyenkor egy hímzőversenyre voltam hivatalos zsűrielnöknek. Mint mindig, ekkor is egy nappal hamarabb mentünk le a helyszínre, egyrészt megtekinteni, hogy a leendő hímzőhely megfelel-e a mindenkori szabályozásoknak, másrészt pedig aklimatizálódva azért csak jobban lehet hímezni - zsűrizni meg pláne. Kell az a kis nyugodt alvás mindenkinek éjszaka, hogy másnap ne legyen olyan nyűgös…. főleg én, akinél a nyűglődés ilyen esetekben magával hordozza a fenyítés foganatosításának kilátásba helyezését.

Este a szokásos program. Átnéztem a területet, és megállapítottam, hogy holnap itten bizony a hímzőszövetség apraja-nagyja olyat fog hímezni, hogy azt egész Paks megemlegeti. Utána természetesen az elengedhetetlen traccsparti a keménymaggal, a hímzők béközepével, akik nem átallnak már a nulladik nap estéjére előkerülni bárakárhonnan. No meg persze – mit tagadjam – olvasgattunk is egy kicsit, de persze csak és kizárólag fakultatív jelleggel.

Mikoron elérkezettnek láttuk a pillanatot, egyenként mentünk vízszintbe helyezni magunkat, mert ugye másnap csak van egy komoly tétmérkőzés, súlycsoportok, horgológépek és kötötűk szerint szétbontva. Ha meg az ember nem pihen eleget, akkor meg – mint azt már föntebb említettem volt – fáradt, szétszórt, nyűgös, hisztis lesz. Így, ebben a sorrendben. Ezen oknál fogva kábé még éjfél előtt ágyba került mindenki.

….és itt kezdődtek a bajok….

Merthogy a szállás ilyen esetekben közös szállás. Értsd: több ember alszik egy szobában, mégcsak nem is feltétlen koedukációs jelleggel. És az egy dolog, hogy sok jó ember kis helyen is nagyon büdös, még el is kell viselni a másik rigolyáit, mindenféle ügyesbajos dolgait.

A mi szobánkban sem volt ez másként.

Négyen voltunk elkvártélyozva, szóval volt hely bőven, de hát a Jóisten valami viccnek szánva a dolgot, olyan embereket rakott össze, hogy borítékolható volt a nemalvás. Zotya, Karesz, Fiamnekem, no meg Önmagam. Okés, jóban vagyunk mi régóta, főleg magammal, de azért az alvás intimitása az egész más tészta. Alvás közben az is harap, akinek nem van foga.

Namindegy, volt már ilyen párszor, sőt, lesz még nem is egyszer – ilyen ez a hímzőszakma. Ezvan, eztkellszeretni. A kötelező krákogás, mindenféle nagyobb intenzitással végzett forgolódás után csak elszenderült mindenki. Még én is.

….álmodtam….

Szafarin voltam Afrikában. Mentem a szavannán, íjjal a kezemben (hogymiértpont íjjal – magam sem értem), cserkésztem be az antilopokat, közben meg ébenfekete bőrű bennszülött lányok lejtették igencsak ínycsiklandozó táncukat, huncut pillantások közepette, kacéran invitáltak maguk közé. Huhh…. micsoda álom volt! Ám mikor megindultam a párductestű feketecsajok felé, hirtelen elém toppant egy bazinagy oroszlán. Ám én érdekes módon nem ijedtem meg egy szemernyit sem, hanem szép komótosan egy kihegyezett nyílvesszőt tettem az íjam húrjára, hogy majd jól lelövöm Szimbát. Mire az csak morgott, majd ásított…. majd ismét morgott…. és ordított. Ordított, de nem tudtam értelmezni az ordítást. Mintha nem is oroszlán lett volna. De hát ugye egy oroszlánt csak nem kever össze még a magam fajta sem egy orosz lánnyal, márcsak azért sem, mert oroszlánt már hallottam ordítani, míg orosz lányt még beszélni se nagyon. Pont ezért volt érdes, hogy ennek az oroszlánnak nagyon, de nagyon különös volt az ordítása – gondolom, az orosz lányok szoktak így ordítani, ha igazán átérzik a peresztrojkát. Olyan senemordítás, senemüvöltés, demégis mindakettő egyszerre, némi morgással és hörgéssel megspékelve. És ráadásul ezt folyamatosan tolta, megállás nélkül, minden lélegzetvétellel, szünetmentesen. Annyira zavarta a fülhallásom, hogy nagyon. Nyűgös is lettem, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – mintha az oroszlán értené az emberi szót – mondtam neki, hogy „Hallgass!”… persze, nem hallgatott el. Így hát mondtam neki mégegyszer, majd mégegyszer, addig mondtam, míg egyszer csak a saját hangomra ijedtem föl…

Hallgass!!!! – mondtam immár ébren. De az ordítás csak nem maradt abba. Akkor kapcsoltam: ott ülök az ágyban. Sehol a szavanna, sehol az antilopcsorda, sehol a félmeztelen sukárgádzsik tömege, sehol az oroszlán – de furcsa mód az oroszlánordítás megvolt. Ahogy tisztult ki az agyam, úgy jöttem rá, hogy itt valami nagy gebasz van fennforgóban.

Mire rájöttem!

Nem oroszlánszerenád volt az, hanem Karesz horkolt a szobában!

….aztmocskosrohadtmocskos….

Úgy nyomta, mintha…. mintha nem is tudom, hogy nyomta. Ezt most tényleg nem tudom leírt betűkkel megfelelően megfogalmazni, hogy képileg előtted legyen a hanganyag. Legyen elég annyi, hogy valami óóóóóborzalllom volt. Ilyen horkolást még a sokat látott énem se nem hallott. De még tán a szomszéd szobában alvó Esztike és Jolán se nem….

Próbáltam visszaaludni. Hápperszehogynemsikerült. Őhorkolandusz pont a mellettem lévő ágyon tespedt, így ha lehet fokozni a fokozhatatlant, még királyabb volt a dolbiszörrand. Kábé tíz perc forgolódás-átkozódás után felültem, és elkezdtem gondolkodni, hogy monstmialóbránert csináljak. Mertha nemalszom ki magam, akkor holnap szívás lesz. Nem nekem, hanem általam…

Először arra gondoltam, hogy fejére húzom a kisasztalt, oszt csá. Vagy a jobb talpammal csinálok neki egy kétdimenziós orrot. Persze, ezek nem lettek volna valami jó ötletek, meghát ha ébren van, akkor azárt nagy haverom nekem a Karesz, úgyhogy rögvest másfelé tereltem az agyam tekervényeit. Elkezdtem fütyülni. Nnnna, ez hatott! Ahogy fütyültem, úgy halkult, majd szűnt meg teljesen a horkolás. Jihhhhá! Tudok aludni!

Nnnnnappppersze….. ahogy én azt elképzeltem. Mert mikor abbahagytam a füttyögést, ismét jött a horkolás. Hogyazajó……..

Elkezdtem csettingetni a számmal. A jelenség ugyanaz lett, mint a füttynél. Ahogy abbahagytam a csettingetést, jött a horkolás. Így jártam a csámcsogással, a tapssal, valamint a bökdöséssel is. Ahogy abbahagytam, jött a szimfónia a’la Karlos….

Eszembe ötlött, hogy megcsinálom, amit egy viccben hallottam: odamegyek az ágya mellé, nyomok egy finom puszit a homlokára, mire természetesen felébred, majd mondom neki, hogy aludjon nyugodtan, csak befekszem ide mellé, és jól elleszek a testével….. nnnno, akkor (akárcsak a viccben) tutibiztosqrvaélet, hogy egy millimétert nem aludt volna reggelig – ellenben én viszont nagyon is. De persze ezt a mutatványt nem vetettem be, mert mi van olyankor, hogy kilátásba helyezem az összebújást, és Ő ahelyett, hogy elzavarna engem a jóédesanyámba, odahúz maga mellé, és a fülembe súgja, hogy őbizony errevár már évek óta…. Úgyhogy ez a terv megmaradt terv szinten.

Viszont aludni még mindig nem tudtam. Már nem csak a horkolás miatt, hanem ekkor már olyan szinten idegbe jöttem, hogy simán lefutottam volna a félmaratont százméteren. 

A lényeg, hogy úgy feltosztam magam, hogy kimentem az épület elé eltolni egy staubot, hátha az segít. Megyek ki, át a folyosón, mikor egy furcsa dolog üti meg a fülemnekem. Hirtelen nem is tudtam értelmezni. Csend. Csendet hallottam. Illetve nem hallottam. Semmitsenem hallottam!

Aztaqrva! Megvan a megoldás!

Uccu neki, matracot-cuccost fölkap, folyosóra kivisz, földre letesz, ráheveredik, és csend-béke-boldogság….. huhh…. dejóleszaludni…

…aha…

…ahogy én azt elképzeltem….

Mert miután az egész büdösbagázs ebben az épületben volt elszállásolva, a folyosó értelemszerűen közös használatot képviselt – mi mást ugye. Nademost: annyit kínlódtam a haverom horkolásával, hogy közben elkezdett virradni. Úgyhogy alighogy letettem szépkerekbuksikámat a cicamintás kispárnámra, alighogy átkaroltam a pihepuha alvósmacikámat, jött az első csoszogós strandpapucs, és annak a gazdája. Merugye a szükség nagy úr, és hát a tusoló meg a mosdó a folyosóról nyílt….

Aztarohadtmocskosrohadtmocskos…….

Az éjszaka – pontosabban a hajnal – további része úgy telt, hogy ott csoszogott el a fél banda a fejem mellett a reggeli kis-nagydolgokat elintézni. Saccperkábé minden második megállt mellettem, és érdeklődött, hogy minden okés-e, hogy mi a búbánatért leledzek odakint a folyosón, meghogy nincs-e valami baj…. Asszem a tizedik kérdezőre már igen emelkedett hangnemben ripakodtam rá, hogy mindenokés, nincsenbaj, de haggyáaludnibaz+, mert letépem a fejedneked, oszt kivágomazudvarra.

….

Mikor Karesz kilépett reggel a szobából, igencsak meglepte a látvány. Folyosó, kockásmetlaki, matrac. Raja én, felülve, térdeimet kezeimmel átkarolva, kis mormogásokat hallatva magamból, tágranyitott véreres tekintettel ringatom magam előre hátra. Meg is kérdezte, hogy…. illetve, pontosabban, valamit kérdezett volna, mert mikor én megláttam az ajtóban, azért elég rendesen elgurítottam magamtól a nemlétező gyógyszereimet. Hagynerészletezzem, kölcsönösen elküldtük egymást melegebb éghajlatra, természetesen némi eszközparkot a másik nemesebb testrészeibe helyezve.

….

….

Felöltöz, fogatmos, összeszedelőzik. Reggeli kávé… ahogy szokott.

Már vagy a negyedik csészével toltam le a belembe, mikor kábé a harmincadik illető kérdezte meg, hogy „Hogy aludtál? Miért vagy ilyen kifacsart?”

….

….

….szerintem sejted, hogy miket mondtam.

Szépeket.

Ragozva.

Egyes szám második és harmadik személyben.

Mondatonként két tárgyraggal.

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések