blogomnekem

Elveszteni valamit? Nem nagy ügy….  Elveszteni valakit? Az már nagy ügy.

A közelmúltban szervezték ezt az íjász Világbajnokságot. Nenézzélilyenhülyén, említettem már, hogy volt ilyen, ha nem emlékszel, olvass vissza pár bejegyzést. Naszóval. Mint azt meg is írtam, ott voltam ezen a nagyszabású rendezvényen én is dolgozódni, vagy mi. De inkább csak vagy mi. Mert igen hamar kiderült, hogy nemcsakhogy a nyilazáshoz nem értek, de sokminden máshoz sem. Ez van, én mondtam előre, de ők akkor is erősködtek, hogy dehogynem, pedig én már akkor is tudtam, hogy pedig nem. Mindegy, mentem, ők akarták, aztán már nem akarták, de én meg akkor már akartam, de nem tudtam. Zavaros ez, de a lényeg: nemsokmindent mertek rám bízni, nehogy baj legyen belőle. Pedig lett….

Mint említettem régebben is, első körben azért hívtak oda engemet, hogy emeljem a dzsembori színvonalát. Viszont hamar rájött mindenki, hogy ha nem a klaviatúrát püfölöm, akkor biza egy fia szót se tudok magamból kinyögni, kinézni meg hát úgy nézek ki ahogy, hovatovább a színvonalat nemhogy nem emelem, hanem igencsak redukálom lefelé. Viszont, ha már odahívtak, akkor csináljak is valamit ugye - mert az előadóestjeimen a kincstári három fő beépített tapsolóemberen kívül más nemigen volt jelen. De hát micsináljon egy magamfajta művészlélek? Valamit. De inkább semmit se.

Mindenesetre adtak mindig nekem egy olyan izgalmas feladatot, amivel elvoltam egész nap. És legyünk őszinték: másra nemigen akarták bízni, mert mindenki más az ilyenekhez nem volt olyan túl hülye, mint én.

A nagyonfontos feladatom egyik sarkalatos része az volt, hogy kísérjem le az versenyzőket a buszokhoz. Óóóóó, mondom, karaj kis feladat ez, pont az én képességeimnek való, nem lesz ezzel gebasz, megoldja mindenki ezt ügyesen magának. Merugye járni mindenki tud aki ott van, a buszt is csak felismeri minden ember, nehéz összekeverni a gumitalicskával, úgyhogy jóóóóóóleszez, hagycsináljamén.

Napersze….

Csak azt nem mondta nekem senki, hogy itt ám van agyalás, meg felelősség, meg minden. Ami nekem nem nagyon van sosem, értelemszerűen itt se. Elfelejtették ugyanis közölni velem, hogy ez a meló hogy is néz ki teljes mélységében.

Józan paraszti ésszel én úgy gondoltam, hogy jönnek a versenyzők a verseny végén, mondják nekem, hogy huhhhdejóvolt, deelfáradtam, megyekhaza, holabusz, mutimeg, én meg együttérzően és nagyonokosan bólogatok, majd jobb karomat a megfelelő irányba emelve, a mutatóujjam segítségével pontosítva a koordinátát, azt mondom, hogy ottabusz, viszlát, jópihenést, gyertekmáskoris.

Ehhezképest:

Kiderült, hogy a sporik igen nagy százaléka nem beszél magyarul, és hogy a buszmegálló túl messze van ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk megmutassam bárkinek is, hogy merre van az arra, ergo, oda kell őket kísérni. A komplikációt még csak tetézte, hogy annyian voltak, hogy nemhogy egy, de még két buszra sem fértek föl, egyenesen három jött értük. Éshogy teljes legyen az örömboldogság, nem egyszerre végeztek a delikvensek a versennyel, így értelemszerűen nem is egyszerre óhajtottak hazafelé menni.

Nameghogy elnefelejtsem megemlíteni, mindenkit, értsd, mindenkit fel kellett rakni a buszra, senki sem maradhatott a versenypályán. Ez mondjuk tök logikus is, csakhogy: az ojjektum és a buszmegálló között volt cirka másfél kilométer, és senki sem tudta megmondani, hogy van-e még valaki bent az erdőben rajta kívül, vagy port ő az utolsó. És nem csak azért nem tudták megmondani, mert ők nem beszéltek magyarul, én meg nagyon törtem a külföldit, hanem azért nem, mert tényleg nem tudták. És ami nagyobb baj, az, hogy ezt még a szervezők sem tudták…

Épp ezért ki lett találva egy rendszer. Az utolsó ember valamilyen formában meg lesz jelölve a versenypályán, hogy lent a busznál lássam, ki az utolsó. Nem kell rosszra gondolni: nem lett leöntve senki se neonzöld festékkel, hogy lássam, a neonzöld káromkodó ember után már ne várjak senkit se. De még csak farba se lett rúgva úgy istenigazából, hogy lássam, hogy a sántító ember után már nincs senki. Egész egyszerűen felhívtak a pályáról mobilon, hogy mittudomén, a pirospulcsis-kockásszoknyás-ferdekalapos az utolsó, ha az leért, mehet a menet.

Értette mindenki ezt a rendszert, csak épp a versenyzők nem. Merthogy aki hamar leért, annak bizony sok időt kellett a nagysárgában aszalódni, mire az utolsó ember is kegyes volt lesétálni a többiekhez. Mert meg lett mondva: csak tele busz indulhat el, mert csak három van, és abba bele kell férni mindenkinek. Namegpersze az örök ukász is a szánkba lett rágva: senkit nem hagyunk hátra!!!

Ment is rendben minden, mint ahogy szokott.

Emberek jönnek, én ott állok, mosolygok ahogy a tekintetemen kifér, irányítok mindent és mindenkit, szemmel láthatóan olyan módon, mint aki tudja, hogy mitcsinál. Víderzén, gudbáj, óravoár, mondtam én mindent minden nyelven. Amint lejött a megjelölt uccsó ember, kiadtam az ukászt, hogy indulás, és már ott  se volt senkisenem. Így ment ez jópár napon keresztül, olajozottan, bravúrosan, gondproblémafennakadás nélkül.

De nem is én lennék, ha itt is nem lett volna valami izélkedés. Pedig most igazán nem én tehettem róla… deténylegnem….

Az egyik napon jön a telefon, hogy a kékpólós-fehérnadrágos az utolsó ember, ha az lejött, indíthatom a buszt. A jármű persze már félig telve volt, kora nyári délután lévén aszalódott benne mindenki. Szidtak azok szerintem mindent és mindenkit, hogy miért nem indul már el a menet, de hát a parancs az parancs, nem indulhat el addig a járat, míg rajta nincs mindeni az utolsó emberig.    Állok ott az úton, mint akinek kell, nézem az embereket, jönnek szép sorban. Nagysokára feltűnik a kékpólós is, intek neki, hogy haladjon, rávár mindenki…. odafut, felszáll, intek egy utolsót, éppen pacsiznék le a buszsofőrrel, hogy viszlátholnap, mikor megcsörren a telefon a zsebemben. Felveszem. Spanom hangja a másik oldalon, halálrarémülve ordítja a fülembe, hogy elneindítsdabusztbaz+, ittvanmégegycsapat, elveszettegykisgyerek, megkellkeresni….

Aztajóbüdösrohadtmocskos…… miiiiivaaaaan?!?!?!

Hogyhogyelveszett, hogyhogyvanmégegycsapat, hogyhogykisgyekek, hogymiarákvan?!

A haver két levegővel elhadarta, hogy mikor bement az erdőbe, úgy tudván, hogy már nincs bent  senki, talált egy csapatot még, akik lázasan kerestek egy gyereket, aki elszakadt valamikor a csapattól, és most nincs meg. Úgyhogy most van nagy fejvakarás, pánik, telefonálás, miegymás….

Nahogyazajórohadtmocskosbüdösrohadtmocskos…..

Úgy hiányzott ez nekem, mint a teknősnek a hátraszaltó.

Namostakkor mitcsináljak? Hogyvanez, hogylesztovább? Tanácstalan voltam, mint egy kisközség.

Merugye a néppel el kellett számolnom. Ez a feladat. De ha hiányzik egy, akkor az nem jó. Nagyon nem jó. Modjuk az is igaz, hogy állítólag nem volt nagy médiatámogatottsága ennek a Világbajnokságnak, de azért lássuk be, egy ilyen eset miatt világhírnévre szert tenni, az nem pálya. Ráadásul még csak meg sem köszönnék nekünk.

Közben ment a telefonálás, hogy most akkor mondja már meg valaki, hogy akkor most mi is van? Hogy is történt? Mi is történt?

Spanom mondja, hogy volt egy csapat, ahol csak gyerekek voltak. És mint minden ilyennél, ide is be lett osztva egy felnőtt, aki arra hivatott, hogy vigyázzon rájuk, felügyelje őket. Ez eddig okés. Csakhogy. Ennél a csapatnál a verseny végén, mikor szedték össze a papírosokat, a kísérő egy pillanatra belefeledkezett az irományokba, és mire felpillantott, egy gyermekkel kevesebbet számlált, mint amikor nem felfelé pillantott. Éshogy nagyon egyszerű legyen a történet, a gyermek fiú volt, olasz, és csak annyit tudott magyarul, hogy nemertenimazsar…..

Nabaz+….

Átfutott az agyamon sokminden. Először az, hogy lent a központban várják a gyerekeket, én meg nem tudok elszámolni egyel, mire feljön hozzám az egész kompánia, és egyenként agyonvernek engemet. Persze, mondhatnám, hogy semmi közöm az egészhez, de úgyse hinne nekem senki. Nekem pláne nem. Utána arra gondoltam, hogy darab-darab, hívom a fiamat, és mondom neki, hogy egy kis időre, míg meg nem lesz az elveszett kissrác, ugorjon már be a helyére, és akkor megvan leltárilag a létszám. De hirtelen eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy az olasz szülők is olyan hülyék mint én, úgyhogy ez a terv is ugrott.

Eztán azon kezdtem el agyalni, hogy kit hívjak fel először. A speciális mentőket, hogy jöjjenek valami kutyákkal, de ne német juhásszal, mer az nem lesz jó, hanem inkább valami nápolyi masztiffal vagy bolonyai pincsivel, mert akkor jobban szót értenek majd egymással. Vagy hívjam inkább a feletteseiemet, hogy helószia, elhagytunk egy gyereket, de nincs gáz, van helyette másik…. Közben pörgött az agyam, hogy hova a búbánatoslilahátúretekbe mehetett el a gyerek, hogy hogy lehetett ilyen marharépa, hogy elindul egyedül, mint Ábel a rengetegbe. Lelki szemeim előtt láttam, hogy szegény csórikám sétál, kóvályog az erdőben, míg rá nem sötétedik. Okés, mifelénk nincsen medve-farkas-oroszlán, meg se fagy reggelre, de a gödöllői erdőben azért menni kellett volna neki egy darabig, míg olyan valakivel találkozik, aki olaszul szól hozzá. Feltéve, ha Olaszország irányába megy, mert ha másfelé, akkor aztán még bonyolultabb a szitu.

Közben a mobil gőzerővel üzemelt. Én hívtam a fenti brigádot, hogy van-e már fejlemény, találtak-e már gyereket az erdőben, aztán engem hívtak a központból, hogy mikor kegyeskedek már útnakindítani némi buszt, utána megint hívtam a spanomat, hogy egyre nagyobb a gáz.

Egy fél óra elteltével aztán már nem tudtam letagadni, hogy mi van, jelentettem, hogy mi és hogy van, éshogy ténylegsajnálom, meg minden, de ez van…. szerinted mennyire örültek nekem? Nos, pont annyira. Gratuláltak, hogy milyen nagyonügyesvagyok, hogymég ennyitselehetrámbízni, megyhogy nemhogy olaszba, de a központba se menjek egy ideig…. faxa….

Közben jött az erdőből az infó, hogy onnan is telefonálgattak erre-arra, és kiderült, hogy a kisgyerek nem az erdőn át akart egyenesen taljánhonba menni, hanem elméletileg (elméletileg, baz+) leindult egyedül a buszhoz. Úgyhogy nézzem már meg, hogy van-e rajta valami olasz gyerek, és ha igen, akkor szóljak vissza, mert úgy nem keresik tovább…

Fölpattanok a buszra. Tele emberrel, honfitársam alig. Nyüzsögnek annyi nyelven, amennyiről azt se nem tudtam, hogy létezik ennyiféle. Elkezdtem szelektálni a tekintetemmel, hogy kire illik az a nemtúl konkrét személyleírás, hogy kisolaszgyerek. Saccperkábé nagyonsok, mert a busz fele gyerek volt. Az, hogy olasz-e, vagy sem, az kívülről nem nagyon látszott. Elő a telefont, konkretizáljuk, hogy is néz ki pontosabban, miről is fogom megismerni. Aszongyák nekem, hogy fiú…. okés, számolom is, éppen a fele a tömegnek. Mondom a telóba, hogy ez még karcsú így, szűkítsük be a kört. Szőke…. nabaszki, annyi német van itt, mint brémában a muzsikakor, éspersze majdnem mind szőke. Mondják, hogy kérdezzem meg olaszul…. Olaszul, ember, aztmeghogy? Annyit tudok olaszul, hogy bondzsornó-prégó-bírra-grappa-spagettikarbonára! Ezitt egyikseleszjó, mondjámást! Hallom a vonalból a fejvakarást. Mondom nekik, hogy nézzétek már meg, mi van a lapjára írva név, tán abból könnyebb kideríteni. Szinte láttam, hogy a fejükre csapnak, hogy ollé, egyel bejjebb vannak. Énmeg majdszétdurrantam a büszkeségtől, hogy nekem milyen sok eszem van. Betűznek is valami nevet nekem, de hallom, hogy ők se nagyon értik, így meg persze én se nagyon őket. Mindenesetre mondom a nevet bele a busz légterébe. Biztos nem jól ejthettem ki az olasz keresztnevet, mert senki emberfia nem kapta rá föl a fejét. Szólok ekkor, hogy kérem, kicsit csendesebben, ha lehet. Persze, füle botját nem mozdította senki. Okés, nem beszélnek magyarul, de akkor is…. viszont akkor mi legyen?Én meg nem beszélek minden nyelven…. nosza, megköszörültem a torkom, és amolyan igazi magyarosan elordítottam magam, hogy ajóbüdösrohadt…it! … …. csend lett. Mondom a nevet…. megint csend. Majd ismét zsivaj.

Nnnna, ekkor állt be az agyamnekem….

Elordítom megint magam, de most már érthetőbben, amolyan dzsókerszerű nemzetközi nyelven, hogy kuuuuussssslegyeeeen, hozzá meg előkaptam a bal felső zsebemből a legszebb vasár- és ünnepnapi eszelősen szigorú tekintetemet. Erre mindenki vigyázzba vágja magát ültében. Közben fülemnél a telefon, adjuk-kapjuk az infót, mikor mi kell. Megyek körbe az emberek között, szűröm ki, hogy melyik szőke gyerek beszél olyan nyelven, amit én nem értek. Van három, egymás mellett. Mondom nekik a nevet, néznek egymásra, és nem értik, majd valamit nagyonhadarnak nekem, amit én nem értek. Hogyazajó….. kérdem a telefonban, hogy milyen ruha van a srácon? Mondják, hogy zöld nadrág. Nézem. Nincs zöld egyiken se. Mondom, ez nem jó, sárga az van. Aszongyák, háááát, akor olyan zöldessárgás…. Nabaz+. Fogom a gyereket, mondom neki, tevagyaz?! Ő mondott vissza valamit, de azt megint nem értettem. Namondom, ezzel így elleszünk egy darabig….

A mentő ötlet akkor jött, mikor az érintett kísérő kicsit magához tért a sokkból annyira, hogy eszébe jusson, hogy egy magyar lány is ezzel a csoporttal van, aki történetesen a buszon leledzik. Odaadtam hát a nevezett leányzónak a telefont, és ő megerősítette, hogy az érintett olasz szőke kissrác, zöldessárga nadrágban szintén itt van a buszon, és köszöni szépen, nagyon jól érzi magát, csakmár menne vissza a táborba, mert már nagyon várják a szülei.

…..

…..

Megpróbáltam magam visszafogni, és nem leszedni a keresztvizet a talján nebulóról. Nemtúl őszinte mosollyal megsimogattam a buksiját, mondtam neki olyan nemzetközileg, hogy álleszoké, lementem a buszról, és próbáltam lenyugodni. A sofőrnek mondtam, hogy még meg kell várni a kísérőt, és akkor mehet a menet.

Ott állok, nyugszok megfele, mikor a távolban látom, hogy közeledik az úton az olasz kiscsákó egykori kísérője. Öles léptekkel közeledett, és már százméterről látni lehetett, hogy enyhén szólva sem sztenderd állapotban van a morális egyensúlya.

Mikor odaért hozzám, én meg sem mertem szólalni, jóllehet, pont nekem nem volt semmi félnivalóm tőle. Én se vagyok egy szálfatermetű hungarikum, de emberünk még nálam is mélyebbre nőtt – ugyanakkor olyan tekintet leledzett az arcán, hogy szerintem még a hortobágyi díjnyertes tenyészbika is azt mondta volna neki az kocsmaajtóban, hogy csakönután. Úgyhogy én is csak sietve félreálltam előle, és lányos zavaromban óvatosan mutattam neki, hogy hol van a buszon az ajtó – nem mintha ez nem lett volna elég egyértelmű, de akkor és ott csak erre futotta tőlem.

Emberünk széles mozdulattal lép fel a lépcsőre, sejthető volt, hogy odabent nemigen lesz szőke hajzat a gyermekfejeken, mire beérkeznek a versenyközpontba. Tényleg működhet a telepátia, vagy valami ilyesmi, mert a mindaddig nyüzsgő busz utasai olyan csendben és vigyázzban ültek, hogy azt tanítani lehetett volna.

A második lépcsőfokon az úriember visszafordult.

Villámokat szóró szemével csak annyit kérdezett tőlem: ki tud itt fordítani olaszra?!

….

….

…háááát…

Nem mesélem el, mit kellett fordítani.

De szerintem az is értett akkor magyarul, aki addig még azt se tudta, hogy van olyan, hogy Magyarország.