…ahogy a mondás is tartja: aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul…

Jópár éve történt, de mint minden eddigi blogos kerálmányom, ez is szóról szóra trúsztori.

A Magyar Lufifújók Egyesülete méltán világhírű. Oly sok éve fújják már a lufikat, hogy annak biza nemcsak az egész világban, de még a dunáltúlon is híre van. Olyan sikeresek vagyunk ebben a sportágban, hogy csak az nem fúj lufit, aki nem akar, vagy nem tud.

És mint minden sportnak, a lufifújásnak is vannak versenyei. Vannak bizony! Nem is akrámilyenek! Kérlekszépen, ha egyet is látnál, soha többet nem kételkednél, hogy milyen ügyesek is ezek a Magyar lufifújók! Párjuk nincs seholsenem!

Éspersze mint minden sportnak, a lufifújásnak is van saját Nemzeti Válogatottja. Akik ha kell, szedik a sátorfájukat, teszik be a gurulós bőröndjükbe a lufikat, és uccuneki, mennek megmutatni külföldiába, hogy milyen is az a méltán híres Magyar lufifújás.

…

Namármost, a luftballonok nyilván akárki számára felfúvódnak – persze fújni kell, ez nem vitás. Azonban a legszebbre, a legnagyobbra csak a legképzettebb, legtehetségesebb és leggyakorlottabb versenyzők tudják felfújni… Mint például Gyárfás.

Mert Gyárfás egy külön epizód lehetne, ha valaki egyszer filmre vinné a hazai lufifújást.

Nem, nem azért, mert Gyárfás a neve. Márcsak azért se nem nemazért, mert eleve nem Gyárfásnak hívják, hanem Dzsáfárnak – mivel ezen névvel illeték Őt születésekor.

…szinte látom, hogy mereszted a szemed, vakarod a fejed, hogy milyen név is ez a Dzsáfár. Segítek: nem magyar. Azért nem, mert – hahiszed hanem – maga Dzsáfár sem magyar. Azért nem, mert nem itt született, hanem kicsi korában költöztek ide valahonnét a világ keletebbik feléről, és hát itt ragadt a lelkem. Olyannyira, hogy mint hasonszőrű honfitársai, nálunk járta ki az iskoláit, de ellentétben hasonszőrű honfitársaival, Ő nálunk is kezdett el dolgozni. Hiába, ha már itt szerezte a diplomáját, itt is kamatoztatja a tudását. Megsüvegelendő… méltán híres mérnökként dolgozik egy neves hazai üzemben.

Hanemaztán ama mára már ködbe vesző régmúltban Dzsáfár egyszercsak úgy gondolta, hogy őbiza nagy ász lenne lufifújásban. Nosza, fogta magát, és elkezdett lufikat fújni. Fújt sárgát, kéket, perosat, sőt, egyszer tán még zöldet is. A lényeg: csakhamar olyan professzionális lufifújó lett, hogy csodájára járt sokfalu apraja-nagyja. Mondták is a népek: igaz, hogy nem Magyar a lelkem, de ahogy a lufit fújja, megcsúfol sok Magyart, aki szintén a lufit fújja.

Nos, Dzsáfár számára a lufifújás olyannyira bejött, hogy mikor már a sokadik lufifújó versenyen ért el rangos helyezést, egyszer csak azon kapta magát, hogy őt a versenytársak már nem is Dzsáfárnak szólítják, hanem – kicsit magyarosítva az idegen hangzást – Gyárfásnak. Sőt, kisvártatva olyan jól szerepelt a lufijaival, hogy belekerült a Magyar Lufifújók válogatottjába….

…

…a történet itt akár véget is érhetne, mint egyfajta sikersztori - de nem ér véget. Azért nem, mert ez csak az előzmény.

…

Az igazi bonyodalmat ugyanis nem azzal okozta Gyárfás, hogy válogatott lett külföldi létére, hanem egész másssal. Illetve ha szigorúan vesszük ezzel, de hát mégsem…

…

Történt egyszer ugyanis, hogy sógoréknál rendeztek egy lufifújó Európa bajnokságot.

A honi válogatottunk persze – említenem sem kell – vérben forgó szemekkel és habzó szájjal olvasta a meghívót, hiszen újból megmutathatták, hogy biza nincs a kontinensünkön mégegyolyan lufifújó ármádia, mint a Magyar. Fogták hát magukat, összepakolták a lufik garmadát, és elindultak Ausztria felé, hogy ismét győzedelmesen térjenek haza.

És persze ennek a válogatottnak a tagja volt Gyárfás is.

Értelemszerűen ment Ő is megvívni a nagynemzetközi lufifújó csatát.

…

…és a problematikák itt kezdődtek…

…

Ahogy ilyenkor az lenni szokott, összegyűlt a lufisok válogatottja, és megtervezték az utazást. Hogy minél költséghatékonyabban tudják véghezvinni a külhoni versengést, elsősorban az utazás költségeit próbálták minimalizálni. Fogtak hát egy autót, belepakoltak annyi lufit, amennyit csak kellett, plusz még egy-két bőrönd, neszesszer, miazmás, majd mikor már csak cipőkanállal tudtak az utasok beszállni, akkor mondták azt, hogy televan, jöhet a másik autó is. Így egy autóban négyen tudtak utazni, plusz poggyász – neki is indultak az Osztrákoknak három autóval.

…és az egyikben ott leledzett Gyárfás is…

Az út maga eseménytelen volt egészen a határig. Akkoriban viszont a sógorékhoz nem volt olyan egyszerű átjutni, mint manapság, hogy elég kettesbe visszapakolni a verdát, hogy kicsit véknyabb tempóban átguruljunk külföldiába. Akkoriban Schengen még csak egy luxemburgi város volt, sok más mögöttes tartalommal nem bírt – így hát az országhatáron való átlépés bizony cseppet macerásabb volt. Nomegpersze nem kicsit időigényesebb.

A határ magyar oldalán sok etvasz nem történt. Mikor lufifújóink odaértek, kérésre bemutatták az útlevelüket, majd jött az ilyenkor szokásos és kötelező érvényű szúrósszemmelvaló nézés a fináncok részéről, majd a szokásos és kötelező érvényű kérdések garmada, hogy miazutazáscélja-mitvisznek-mikorjönnekvissza.

Mikor mindezen átjutott mindhárom magyar autó, átgurultak a senkiföldjén, és csakhamar ott álltak az osztrák határrendészet délceg munkatársai előtt.

Nem is lett volna itt sem olyan nagy fennforgás, csakhogy…

…csakhogy!

Éppen abban az időben került megrendezésre Ausztriában valami gényolcas találkozó vagy mi. A lényeg: soknagyember soknagyautóval soknagyországból összegyűlt tárgyalásügyileg. Ami önmagában nem lett volna olyan nagy baj, csakhogy ezen találkozót egynémely ember a világon nagyon nem szerette volna, hogy létrejöjjön, és mindent meg is tett volna annak érdekében, hogy ne jöjjön létre.

Így hát az osztrák határőröknek szigorú parancsba lett adva, hogy sokkal, de sokkal tüzetesebben ellenőrizzék ezen időintervallum alatt az országukba belépőket, különös tekintettel a gyanús egyénekre és/vagy helyzetekre.

Nomármost a lufifújók töknyugodtak voltak. Okés, lufit fújnak, ami olykor-olykor el szokott durranni, de ez egy pillanatnyi ijedtségen kívül sokmindent nem zavar meg a nagykerekvilágban, namegpersze mindenre megvolt az engedélye mindenkinek hatóságügyileg, hogy kivihessék magukkal a saját lufijukat a versenyre. Kéket, pirosat, sárgát, de még zöldet is. Mert rendalalke mindennek. Sokat jártak külföldre versenyezni a lufisok, sok országot megjártak lufijaikkal, pont elég tapasztalásuk volt azügyben, hogy mindig minden rendben legyen a lufik körül, mert különben a gyors ügyintézés helyett igen kényelmetlen helyzetben találhatják magukat, csupán azért, mert nem mindenről van meg a megfelelő igazolás. És miután minden igazolás rendben volt náluk ekkor is, joggal gondolták, hogy max tíz perc, és átjutnak a határon ezen alkalomkor is. Hiszen a gényolc pont nem zavar be egy lufifújó EB küzdelmeibe…

Igenám…. de a három magyar autó egyikében ült egy nem magyar állampolgár is – aki noha tagja volt a lufifújó válogatottnak, az idegenrendészeti szempontokat figyelembe véve nem volt magyar. A szerencsétlen véletlent az meg csak fokozta, hogy az említett nemhazánkfia, Gyárfás, pont az első autóban ült…

…

…

Az osztrák határőr annak rendje módja szerint kérte az útleveleket. Nézte, nézegette, majd jött az ilyenkor szokásos és kötelező érvényű szúrósszemmelvaló nézés, majd a szokásos és kötelező érvényű kérdések garmada, hogy miazutazáscélja-mithoznak-mikormennekvissza. Rutinszerű is lett volna mindez, mindaddig, míg Gyárfásunk útlevele nem akadt a kezébe a fináncnak…

Nézte, nézegette, és nagyon nem értette hirtelen, hogy mit keres egy magyar autóban három másik magyar mellett egy közelkeletről származó úriember. Szemmel láthatólag indult is be az agytekervénye, hogy ezmostakkorhogyisvan? Magyarországon keresztül akar bejönni Ausztriába egy ilyen egyén? Pont ilyenkor? ….látszott rajta, hogy ez neki több mint gyanús, főleg, hogy pont most van éppen a nagyemberek találkozója…

Nosza, rögvest hívta is a kollégáit, hogy nézzék már meg ezt a helyzetet, és értelmezzék, hogy ezmostakkorhogyisvan.

A magyar lufifújó válogatott meg közben nagyon nem értette, hogy most akkor mi is van. Eddig is volt határelellenőrzés mindig, mikor mentek valahová lufit fújni. De ennyit nem akadékoskodtak még sehol, ráadásul úgy, hogy még szét sem néztek az autókban, még nem is látták a lufik garmadáját – pedig az értetlenkedések nagy része akkor szokott csak megtörténni. Most meg mivan? Elakadnak már az útleveleknél…

A határőrök meg közben közösen kezdtek egyre szúrósabban nézni Gyárfás felé. Hárman közelebb léptek a kocsihoz.

…és itt lett a baj…

Merthogy szegényszerencsétlen Gyárfás különösen be volt oltva egyenruhalátvány ellen, így nagyobb zavarban volt, mint a pockok a nulláslisztben. Hirtelen – mint zavarában mindig – nagyon keresnie kellett a megfelelő magyar szavakat, így hát jobb híján, a legismertebb nemzetközi nyelven, angolul próbálta megmagyarázni, hogy mit is keres most a magyar autóban.

Vesztére…. ugyanis mikor az utazása célját elmondta, már nagyon gyanús lett a lufi. Merugye azzal is lehet nagyokat pukkantgatni, a nagyemberek megugye nagyon ijedősek. De amikor kérdezték a foglalkozását, akkor lett csak igazán baj. Merthogy Gyárfás vegyészmérnök volt egy műanyagipari cégnél. És szegényszerencsétlen, mikor megemlítette, hogy ő biza vegyész, az osztrák határőrök azt egész más aspektusban értelmezték akkor…. és mikor – látván gyanakvásukat – Gyárfás mentve a menthetőt, megtoldotta még azzal a mondatával, hogy nem, nemolyanvegyész, hanem plasztikvegyész…. nos, akkor cseppet szorosabbra húzták magukon az antantszíjat a fináncok.

Hiszen egy közelkeleti származású úriember, aki vegyész, és ráadásul kiejtette azt a szót, hogy plasztik, cseppet gyanúsabb volt annál, mintsem hogy egy laza tisztelgéssel továbbengedjék…

…

…

A magyar lufifújók válogatottja soha annyit még nem várt határon azért, hogy egy nemzetközi versenyen indulhasson.

Soha előtte – de még utána sem – nézték át annyira tüzetesen az autóikat, mint akkor.

…

…

…és hogy ezért, vagy sem, de Gyárfás sem utazott ezután túl sűrűn a válogatottal külföldre versenyezni…