Vettem én egyszer egy nagyonfajin sátrat. De még milyet! Egy olyan földobod a levegőbe, és már áll is típust. Mer az jó…. mondjuk később kiderült, hogy nem jó. De nagyon nem jó.

Egy alkalommal épp egy rendezvényen voltam, magammal vittem, merugye aludni csak kell valahol. Akkor jöttem rá az egyetlen előnyére – mert az összes többi tulajdonsága csak hátrány. Tudniilik ahhoz képest, hogy nem férsz el benne, elég nagy helyet foglal úgy összehajtogatva karikába. Ez a kétszemélyesnek mondott sátor akkora, hogy hacsak nem valami bömössel flangálsz, a csomagtérbe alig fér bele. És csak lábjegyzetként említem meg: azért megnézném én azt a két felnőttet, hogy mekkorák, ha ebben elférnek ketten – ésakkor a csomagokról még nem is beszéltünk, hogy hova rakják, merthogy a sátorba nem, az biztos mint a hótziher. Míg más VALÓBAN kétszemélyes sátor majdhogyem elfér a hasitasiban… ha meg a túra végén azt mondod, hogy gondosan kiszárítod, akkor aztán lemegy a tej a fejedből: azért egy sztenderd háromnégyzetméteres lakótelepi konyhában ha kiteszed a sátrat szárítani, ott már nemigen főzöl aznap kávét. De mást se nagyon. Modjuk a nappaliba befér – de akkor meg a barátokköztöt nem tudod nézni. Szóval úgy x@r az egész, ahogy van.

A vitathatatlan előnye a többi sátorral szemben az, hogy csumarészegen is tökéletesen föl tudod állítani. Na persze, ha legalább ötvenszázalékon tudod magad pörgetni. Olyan épphogygömbölyűatalpam szinten.

Szóval, rendezvény. Csináltunk ezt-azt, melóztunk, majd jött az ilyenkor elkerülhetetlen és kötelező „namostmátéllegigyunkmegvalamit” kezdetű monológ… nabaz+ … igyunk. Mer azért azt itt tudni kell, hogy én szeretek inni, csak nem bírok. Nademindegy. A lényeg, hogy ittunk. Agancsoskóla-sör kombó. Nem egy. Több. … még több. Még K.Sanya is tukmálta rám a cuccot (ugyemegmondtam, Sanyi, hogy benne leszel…). Na mindegy, szerintem úgyis vágod, hogy mi lett az este vége. Mikor már úgy éreztem, hogy most már aztán tényleg nem vagyok szomjas (amikor már nemcsak tudod, hanem érzed is, hogy tényleg forog a Föld), elindultam, hogy megkísérlem fölállítani a csodasátramat. Akkor világosodtam meg, hogy persze, hogy föl tudom állítani, hiszen ezt csak föl kell dobni a levegőbe, és már kész is! Hisz ilyet már csináltam ezzel nemegyszer! Rögvest rá is jöttem, hogy ennek a technikának a kiagyalója igen sok időt tölthetett anno vúdsztokkban, ott pedig rájött, hogy az elme és a korpusz  más dimenzióba való helyezésével nemigen lehet sátrat verni… Na de ezzel más a helyzet! Itt nincs sátorlap, cövek, cölöp, külső-belső vászon. Itt csak a sátor van. Ezt feldobod, és már kész is! Királyság!

Nosza, kivettem a csomagból, és feldobtam. Rutinosan odébb léptem (na jó, odébb dőltem), hogy nehogy rámugorjon a cucc. Erre az igen szép ívben röpült föl, elegánsan, mint valami nagyobb méretű diszkosz, majd egy pillanattal később kevésbé elegánsan, de ugyanabban a formájában visszaesett a földre – tán még pattant is egy kicsit. Énmeg csak néztem nagy okosan, hogy mostakkormivan… Megint feldobtam. Az eredmény ugyanaz lett. Visszaesett, anélkül, hogy kinyílt volna. Húb@sszameg, elrontottam – ez volt az első gondolatom. A második meg az, hogy énhülye nem vettem le a biztosítókötelet róla – perszehogy bebiztosítva nem nyílt szét. A harmadik gondolatom az volt, hogy nem így kellett volna levenni a biztosítókötelet, ahogy én – mert olyan szépen képen vágott a kezemben szétnyíló sátor, hogy az amúgy is instabil egyensúlyi helyzetemet konkrétan a nullára verte...

Igazából a többi már nem is érdekes. Megkerestem a bejáratot (hidd el, nagyon nem volt egyszerű a sötétben, feje tetején álló sátornál, miközben forog a Föld, és csak a fűben tudsz kapaszkodni) - bemásztam, és durmoltam reggelig.

…na de ha azt hiszed, hogy ezért nem jó ez a sátor, akkor tévedsz. Amikor a fönti sztorit megéltem, akkor már úgymond rutinos felhasználója voltam ennek a produktumnak. Ami most jön, az az igazi esettanulmány. Szociológiai és pszichológiai szempontból egyaránt.

A történet megintcsak egy rendezvényen játszódott le. Hosszú hétvége, együtt a csipetcsapat, sok jó-, meg pár kevésbé jó ember. Szóval egy karaj kis összeröffenés. Megérkez, kipakol, feldobóssátor üzembehelyez… és megelégedetten nézek körbe, hogy igen, igen, milyen jó ötlet volt ez a sátor, hisz csak a szűk környezetben tízből ötnek ilyen van… énhülye még akkor nem tudtam, hogy még mások se tudják a tutifrankót. De mint első felhasználó, bizakodva néztem a jövőbe. Mint utólag kiderült, nem kicsit elhamarkodottan…

Az a két nap egész jól eltelt, egy hiba volt csak, hogy a kétszemélyesként árult sátor rohadtul nem kétszemélyes. Max csak akkor, ha két gyerekről beszélünk, máramennyiben az a két gyerek alsó tagozatos kisiskolás. Egyéb esetben keresztben kell benne feküdni, mert vagy a fejed, vagy a lábad ér bele a sátor falába. De úgy meg már melletted nem fér el senki. Arról nem is beszélve, hogy felülni sem tudsz benne, olyan alacsony… Na mindegy, mindezen hiányosságokat észre sem vettük, mert mint mondottam, egész jól eltelt a hétvége, volt időnk és lehetőségünk másra figyelni.

Hanem amikor eljött a sátorbontás ideje a cummendáré végén, akkor már kicsit izgalmasabb dolgok történtek…

Vasárnap. Buli vége. Megreggeliz, cumót összepakol, kocsiba berak, sátor utoljára. Aha. Legalábbis ez volt a terv. Hárman büszkélkedhettünk teljes mellszélességgel ilyen sátorral a szűkebb haveri körből. A sajátját Csabi fogta, meghajtotta ahogy az a csomagoláson le volt rajzolva, és összehajtotta, ahogy kell. Balázs és én pedig egymásra néztünk: óóóó, egyszerű ez, mint orrot fújni, menni fog ez. Csináljuk versenyre! Merugye azt tudni kell, hogy mi mindenből igyekszünk kihozni a baromságot…. erre Karcsi meg mondta, hogy nagyon jó, majd ő méri az időt, hogy azé’ vita ne legyen a végén, merthogy célfotóra nemigen van lehetőség. Úgyhogy a rajtjelre nekiestünk Balival, ki-ki a saját sátrának. Cövekeket kihúz, sátrat megragad, majd összehajt – azaz csak hajtaná. Mindketten megragadtunk annál a pontnál, hogy megfog-félbehajt… és ezután nem tudtuk, hogy mi van. Ugyanis a sátor sehogy nem akart kisebbre összehajtódni, pedig nagyon kellett volna neki. Nekikezdtünk újra. Megfog, félbehajt… úgymarad. Megpróbáltuk mégegyszer. Megint úgymaradt. Karcsi szólt, hogy leállítja a stoppert, és inkább elmegy sörért, majd szóljunk, ha végeztünk.

Úgyhogy ott álltunk, és próbáltuk kimatekolni a piktogramokat. Stimmelt minden, de egy mozdulatot valahogy sehogy sem értettünk. Nekiveselkedtünk még vagy ötször, de sehogy se ment. Pedig a boltban a srác alig egy hete mutatta meg, hogy hogyan kell – és ott még nekem is sikerült! Itt meg nem… Egy darabig álltunk fölötte, vakartuk a vakarnivalót, hogymostakkor mi legyen. Egyben nem fér be az autóba. Tudom, mert próbáltam. Illetve befért az, csak akkor a két gyerek maradt kint. Azokat meg ha otthagyom a kempingben, azért csak többe van a végén, mintha a sátrat hagynám ott. Úgyhogy ez az ötlet elveszett. Kötözzük föl a tetőre! … még ez volt a legjobb ötlet. De cirka háromszáz kilométert megtenni a kocsitetőre fölszigszalagozott teljes pompájában álló sátorral, azéraztmámégse…. Úgyhogy gondolkodtunk tovább. Közben Karcsi már a második sört nyitotta meg, majd közölte, hogy ő végül is ráér, és amúgy is egész jól szórakozik rajtunk. Pisti közben negyedjére esett le a hokedliéről, úgy röhögött rajtunk, mert két ilyen balf@xt még nem látott…. Csaba meg csak állt, és sokatmondóan (talán együttérzően) bólogatott szorgalmasan. Csaba! Villant be. Csaba a megoldás! Hisz ő már összehajtotta! Meg is kértük, hogy mutassa már meg, hogy kell, mire ő azt mondta, hogy nem. Nem és nem. Akkor sem. Kértük szépen. Nem. Kértük sírva. Nem. Kértük csúnyán. Úgy sem. Hiába, ha az embernek ilyen barátai vannak… Voltamolyanideges… Erre beszól a fiam, hogy Apa, mikorindulunk? Kussoljáhülyegyerek, nemlátodmicsinálok?! Még ez is…. Közben Pisti már hasalt a nevetéstől. Azt hittem nyakonvágom… Mondjuk Karcsi nem volt kárörvendő: egyszerűen csak ült egy sámlin, kényelmesen, sört iszogatva, pöfékelve, kíváncsi tekintettel várva a katarzist…

Újabb lassan telő, vérverejtékes negyedóra következett. Majd pár próbálkozás után valahogy – a mai napig nem tudom hogy – összehajtottam a sátrat. Nem is hittem el először! Úgy tartottam, hogy majdnem eltörtem a saját ujjaim! Gyorsan rá a biztosítókötél, tartózacsiba bele… huhh… végre kész. Úgyhogy így már leülhettem én is a három haver mellé, hogy röhöghessek tovább Balázson. Mera haverság azért fontos, nem?! De. Aki szerencsétlen, az meg csak kínlódjon, nem?! De.

Szóval nagyban röhögünk ott Balin, hogy mit össze nem kínlódik. Főleg én, merthogy nekem ugye már sikerült. De komolyan, így kívülről nézni azt a vigvambréket, aaaaaz valami nagyon nagy fless volt! Azt hittem megszakadok a röhögéstől… Az a szerencsétlen meg már majdnem sírt, hogy nem tudja megcsinálni a sátrat. A kisk.csog. Megisérdemli. Minekvett ilyen sátrat, ha nem tudja összehajtani. Lúzer. Azért kábé fél óra múlva kibújt Csabiból a szamaritánus: odament Balázshoz, és kezébe vette a dolgokat. Fogta a sátrat, összehajtotta ahol kell, félbehajtotta ahol kell, rányomott ahol kell – és kész is, össze volt rakva sátor. De mielőtt odaadta volna Balinak, hogy eltegye, a következőket mondta:

-Remélem jól figyeltél, hogy mit csináltam. Ez a tiéd, úgyhogy Neked kell összehajtanod.

…majd fogta a sátrat, és ballisztikus ívben földobta a levegőbe. Még le se ért, még ki se nyílt, már akkor öten sírtunk. Mi négyen a röhögéstől, Balázs meg a lelki fájdalmától. Újabb félóra következett, válogatott sirámokkal és anyázásokkal – nekünk meg az volt a legnagyobb bajunk, hogy csak Karcsi ihat sört, mert csak ő nem vezet. Namindegy, mikor már Balázs tényleg őszintén potyogtatta a könnyeit (a mai napig nem tudni, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól), Csaba és én közösen összehajtottuk neki. Még szinte kész se voltunk, már tépte is ki a kezünkből, hogy még véletlenül se nyíljon ki újra.

Úgyhogy ennyit arról a bizonyos nagyonkönnyenösszeállítható sátorról. Ha van eszed, nem veszel ilyet. De úgysincs, mert nem hiszel nekem – ahogy én se hittem akkor másnak, és megvettem. Mondjuk azóta már űberprofin megy minden, de ezt, eeeeezt nem felejtem el, míg élek.

Viszont a történetnek van egy csattanója is...

Mikor elpakoltunk, elbúcsúztunk egymástól, ülnénk be az autókba – mikor egy ismeretlen rám köszön. … … mondta, hogy kellene neki egy kis segítség. Látja, hogy minden be van pakolva a kocsiba, és látta még pénteken, hogy nekem is olyan sátram van, mint neki. … … most kapaszkodj meg valamiben: azt mondta, nem tudja összehajtani, már vagy félórája kínlódik vele. … … és most tényleg kapaszkodj meg: aszongya, látja, hogy én már összehajtottam (tényleg kapaszkodj) , és legyek már olyan kedves, és segítsek már neki összehajtani! Szerencsétlen fószer…. szerintem a mai napig nem tudja, hogy miért fetrengett ott a földön öt ember (plusz a családtagok) a röhögéstől. Vagy két percig tényleg nem tudtunk megszólalni. Pisti konkrétan nem tudott leszállni a motorháztetőről, mikor ráhasalt a röhögésnél…

…namindegy, fogtam magam, és elmentem segíteni. Kábé ötven méterre volt emberünk összenemhajtott sátra, de még oda is hallottam a többiek nyerítését. Nekem meg a s.ggemben dobogott a szívem – merugye hogyan is mondhattam volna nemet erre a kérésre? Lettem volna bunkó, és azt mondom, hogy húzzálelavérbenemsegítek, mikor látta, hogy össze van hajtva a sátram? Vagy kezdjem el részletezni addigi életem uccsó félóráját, hogy mennyit szívtam azzal a x@rral? Emberünk ezek szerint pont akkor látott engem, abban a konkrét pillanatban, mikor összehajtottam a sátrat – és ebből azt a messzemenő következtetést vonta le, mint kicsivel azelőtt én: miszerint megy ez neki is. Hát nem ment. Mint ahogy nekem sem ment. Szóval, miközben mentem az ismeretlen csoport felé, akik már vártak, mint egy… mint egy… namidegy, szóval már nagyon vártak. Szemmel látható volt, hogy a hírem megelőzött. Valami olyasmit olvastam ki a tekintetekből, hogy itt van a hős, A HŐS, aki képes összehajtani nullperc alatt egy ilyen sátrat. Nabaz+… én meg számoltam vissza a másodperceket, hogy mikor csinálok magamból mégnagyobb hülyét azzal, hogy idejövök segíteni, és majd én sem tudom megcsinálni, majd csak fél óra múlva, persze akkor is úgy, ha beüt a mázlifaktor. Namindegy, gondoltam, majd ráfogom valami gyári hibára, hogy azért nem tudom összehajtani, mert nem is lehet. Mondjuk hiányzik a tápkábel, vagy valami ilyesmi…

Ha most azt mondom Neked, hogy tíz másodperc alatt összehajtottam az ismeretlen ismerős sátrát, elhiszed nekem? Ugye nem? … pedig esküszöm, így volt. Fogtam, és összehajtottam seperc alatt. Te, ha még láttál boldog és hálás embereket…. amolyan igazi szuperhős lettem ott pillanatok alatt.

Ez van.

Ennyi.

Nemvantovább…

u.i.: ha még nem vettél ilyen sátrat, akkor ne is vegyél. Ha meg vettél, akkor meg tudod, hogy ez pontosan így történt, ahogy leírtam. Talán még Te is átélted….