Úgy tartják, hogy a fájdalom erősíti a jellemet. Nos… ezzel tudnék cseppet vitatkozni.

 

Hímzőversenymi más, ugye. De csakis azért, mert ott azért történnek dolgok. Nomeg nem mellékesen azért, mert ott valóban történnek dolgok.

Éspersze azt is megigértem, hogy írni fogok a Világbajnokságon tapasztaltakról….

Naszóval…

Erdő, szépnagy, kerek, zöld. Mint augusztusban úgy általában. Ha poéta lennék – ami hálistennek nem vagyok – úgy is megfogalmazhatnám, hogy az égig érő lombkoronák jóleső árnyékának tövében a csendet csak a hímzők kötőtűinek csattanása törte meg…. de én így nem tudok fogalmazni. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy a helyszín egy erdő volt. Ennyi.

Vagyunk a helyszínen – ami ugye egy erdő kellős közepe – és görbítjük a teret. Igazándiból volt valami feladatom, de azt már nem tudom mi, mert amikor mondták nekem, már akkor sem tudtam, és így, ennyi idő elteltével meg pláne nem emlékezem rá. A lényeg, hogy mászkálnom kellett fel-alá, csinálni ezt-azt, de hogy minek és mit, azt már akkor sem értettem. Namindegy, ez van.

A munka monotonságát egyvalami törte csak meg: a helyszínre kihelyezett büfé. Illetve a büfének egy kihelyezett részlege, ami annyiból állt, hogy egy csini kis asztalon volt némi kóla, bubisvíz, szendvicsek meg balatonszelet sósropival. És mindezen termékeke szinte kimeríthetetlen tárháza mellett ott strázsált napi előfordulással az oda rendszeresített büfésleányzó.

Szegénykém egész nap a telefonját bazgerálta, merthogy unatkozott, mint a nemtudommi. Merugye a létesítmény eredendően arra volt hivatott, hogy a hímzésben megfáradt sportemberek menet közben megálljanak, magukhoz vegyenek némi frissítőt…. csakhogy sem hűtő nem volt hadrendbe állítva, ami még hagyján, de kávé sem. Pedig köztudomású, hogy a hímzők annyi kávét meg tudnak inni, hogy sokat. Kávéznak reggel, délelőtt, ebéd előtt közvetlen, ebéd után kisvártatva, kora délután, késő délután, vacsora előtt, vacsora után, de tán még lefekvés előtt is. Szóval, egy olyan helyen, ahol annyi kávéissza ember előfordul, létesíteni egy olyan műintézményt, ahol nincs kávé, az nem túl okos dolog üzleti szempontból. Az meg pláne nem, hogy az árak színvonala messze felülmúlta az átlagost, így még ha lett volna kávé, akkor sem valószínű, hogy megvette volna azt annyi pénzért bárki is…. így hát a büfében sokminden volt a három nap alatt, csak egyvalami nem: bevétel.

Énmegugye áldottjóember vagyok…. megesett a szívem a leányzón, és munkám végeztével (najó, munkám közben is) előszeretettel lézengtem a büfé környékén. Csak azért, hogy jobb kedve legyen a büféslánynak. De tényleg csak azért… mondom….

Egyik nap, mikor ismételten nyilvánvalóvá vált azon tény, hogy nem lesz forgalom, újfent némi vigasztalás foganatosítására adtam a fejem. Beszélgetni nem nagyon szerettem volna már a hölgyikével, mert már előző nap bebizonyosodott, hogy sok közös témánk az nem van. Nem feltétlen azért, mert nem tudok témákat találni a beszélgetéshez, mert mindamellett, hogy rendszeres előfizetője vagyok három különböző bulvárlapnak, még a barátokköztöt is megnézem hetente legalább kétszer. Azért nem volt közös témánk, mert – hogy is mondjam – a hölgyike nem volt túl okos. Persze, engem sem fognak az eszem miatt elrabolni sosem, de azért hogy engem is alá lehessen múlni szürkeállomány terén, azt még én magam is túlzásnak tartottam.

Namindegy…. a lényeg, hogy jószívemnek hála, belekezdtem a vigasztalásba azon a napon is. Igen ám, de ha már a verbális kommonikésünt kilőttük a lehetőségek közül, akkor mitévő legyek? Verset szavalni nem fogok, nem csak azért mert nem tudok, hanem azért mert nem. Táncolni akkor sem tudok, ha kell, úgyhogy ez is elvetendő ötlet volt. Mitévő lettem volna hát? Vásároltam….

Odaálltam az asztalhoz, és közöltem: egyéletemegyhalálom, én márpediglen mostan ittésmost veszek némi eztazt…

Hatemégláttál csillogó szemeket…

Ugyan a vásárlásom értéke nem haladta meg az egyezer, azaz egyezer forintot, mégis, én úgy éreztem, mintha egy egész nemzetet mentettem volna meg a gazdasági pusztulástól. Szinte könnybe lábadt szemekkel adta át nekem a kiválasztott termékeket, egy parizeres szendró és egy langymeleg kóla formájában. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megszűnt az erdő, megszűnt a gond-baj, és a mindennapi problémák nagyon, de nagyon távolinak tűntek….

Az öröm mámoros másodpercei azonban nem tartottak sokáig. Ugyanis fizetnem kellett…

…és a fájdalmak itt kezdődtek…

Veszem elő a farzsebemből a bukszámat, nyitom kifele, és fizetnék. Akkor látom, hogy aprópénz nem nagyon van benne, csak nagyobb címlet – abból is kevés példányszám. Mondjuk abból mindig kevés a példányszám – de ez most mindegy is.

- Csak ötezresem van, tudsz visszaadni? – kérdezem a kishölgyet.

A kérdés költői volt…. ugyanis pontosan tudtam, hogy miután aznap nemigen volt forgalma a büfének, egy ötrugósból akkor sem tudna visszaadni, ha megfelelő mennyiségű váltópénzt hozott volna magával. Így hát a válasz sem lepett meg túlságosan: - Nem, sajnos nem tudok visszaadni.

Már épp kezdtem törni a szépkerek buksikámat, hogy mostakkor mi legyen, mikor észrevettem magam mellett a haveromat, Zét, aki mindeddig csendben figyelte a történéseket, és a bal szeme sarkában még egy halovány könnycseppet is elmorzsolt, mikor látta, mekkora öröm egy értékesítési folyamat az erdő kietlen belsejében. Zé, aki sokkal rendesebb ember, mint amilyen én valaha is leszek, rögvest a segítség mezejére lépett.

- Hagyjad, majd kifizetem én helyetted – mondta nekem a haver - , majd a bázison megadod.

 Uhhh…. probléma megoldva, termék van, ellenérték van, mibajlehet hát?

Viszont rájöttem, hogy ha lemegyek a központba, valszeg ott sem tudok nagyobb címlettel fizetni.

- Te, figyu - kérdeztem  Zét - nem tudnál szétdobni egy ötruppóst?

…és mielőtt Zé haverom bármit is válaszolhatott volna nekem, megszólalt a büféscsaj: - Én is fel tudom váltani!

….

Mivaaaaaan?!?!?!

Egyszerre néztünk össze Zé spanommal…. néztünk egymásra…. aztán a lányra… aztán a lány miránk… aztán mindenki mindenkire…

…hirtelen nagyon nem értettünk semmit se nem…

Zé kezében megállt a csatosbuksza, úgy mondta a hölgyikének:

- De hát most mondtad, hogy nem tudsz visszaadni ötezresből…

- Nem. Nem tudok visszaadni – jött a magyarázat. – De fel tudom váltani.

Újbóli összenézések garmada, megnyúlt tekintetek sokasága következett. Értek én sokmindent ebből a világból, olyannyira, hogy értem én még a brazil sorozatokat is a tévében, de ezt most nagyon nem vágtam. Sőt, még a sokat tanult Zén is látszott, hogy nem nagyon van képben.

- Szóval – mondtam én a leányzónak – nem tudsz visszaadni az ötezresből. Viszont fel tudod váltani az ötezrest.

- Igen – kaptam a választ kicsit ingerültebb hangszínnel – Harmadjára mondom, hogy fel tudom váltani! Mit nem lehet ezen érteni?!

Nem értettük a dolgot, de nosza, uccu neki, bátrak vagyunk mi, vagy valami olyasmi. Ráléptünk hát a tettek mezejére.

Kicsit félve a következményektől, remegő kézzel nyújtottam át a leányzónak az ötezrest.

Ő elvette, majd elővett a brifkójából két ötszázast, két ezrest, és egy kétezrest. Leszámolta a kezembe.

Őszinte meglepetéssel konstatáltam, hogy a markomban bizony ötezer kemény magyar forint lapul.

Innentől fogva aztán már semmi se nem értettük…

Sőt, az az igazság, hogy én még most sem értem…

Ugyanaz a személy, ugyanazon helyen, ugyanabból a brifkóból nem tudott visszaadni egy ötezres bankóból, ellenben felváltani fel tudta….

Rejtély….

Félrevonultunk spanommal.

Mint ilyenkor általában, visítva röhögjük könnyesre magunkat, két vagy többrét görnyedve.

De nem tudtunk nevetni.

Csak álltunk ott, néztünk magunk elé…

…az az igazság, hogy ez az élmény inkább volt fájdalmas, mint mulatságos…