Bizonyos angol tudományos felmérések szerint egy átlagos ember naponta 1 – 1,5liter gázt ereszt ki a nemesebbik felén. Ez minden egyes nap 15-20 apró szellentést jelent…

….mondjuk azért kíváncsi lennék én arra a tudóscsapatra, aki ilyen tudományos felmérést végzett. Biztos nagyon kíváncsiak voltak erre az emberek. Bár, lehet, hogy inkább arról van szó, hogy a laborban unatkoztak egy cseppet, és elkezdtek olvasni – majd mint ilyenkor minden ember, tudósék is okosak lettek. Gondolom, egyszercsak valamelyik a homlokára csapott, hogy megvan a nagy ötlet, vizsgáljuk meg, hogy naponta mennyit ereget az ember…. Lehet, hogy másként volt, de azt nehezen tudom elképzelni.

Na mindegy is, a következő történethez – mintegy előzményként – hozzá tartozott ez a statisztikai adat. Csak a miheztartás végett, hogy tudja mindenki (amit amúgy is tud mindenki), hogy senki nem kivétel, bizony, mert kivétel nélkül minden ember szokott pukikázni.

….

Hogy-hogy nem, az alábbi sztori egy hímzőversenyen történt. Godolom, nem nagyon lepődsz meg ezen a tényen…. igen, velünk mindig és minden meg szokott történni. Még az is, ami nem.

Szóval, hímzés. Amolyan, örömhímzés, vagy minekhíjjam… Megyünk, csináljuk a dolgunkat, ahogy szoktuk. Hímezünk, hámozunk, ahogy kell. Csoportosan jártuk az erdőt, és ahol kellett, ott öltöttünk egyet-kettőt a vászonba bele.

Aznap volt a csapatunkban egy hölgyike, aki a barátját kísérte. Miután ő maga nem tartozott a hímezők népes táborába, így nem is ismertük mindaddig. Friss lehetett a kapcsolat, mert nagyon, de nagyon figyelmesek és gyengédek voltak egymással – nem mintha ez baj lenne, sőt! Csak látszott, hogy még nemigen ismerik egymás (és egymás társaságának) kevésbé szimpatikus oldalait. Szinte csöpögött minden a sok nyuszómuszó, gyapjasmókus, drágakisbogaramtól – mi pedig a hátuk mögött ilyenkor (nagy bátran, ugye) minduntalan megjegyeztük, hogy leszmégabból büdösqrvais… Namindegy, egyszóval a hölgy egy igazi finom úrilány benyomását keltette bennünk, aki még az alufóliába csomagolt sonkásszendrót is késselvillával eszi, és a kétlityis kóla mellé is igényli a kristálypoharat.

…és talán épp ez a túlságosan finom modor volt a probléma forrása…

Merthogy a természet nagy úr…. és az ember, mint a természet szerves része, olykor-olykor kénytelen megadni magát a természetnek. A természetadta szükségleteknek legalábbis.

Történt ugyanis, hogy az egyik állomáshelynél spanomnekem útjára engedett egy emberes békegalambot. De nem ám abból a sitnyik fajtából, ami kábé úgy szól, mint amikor letekered egy oridzsi kólásüveg kupaját, és az azt mondja, hogy pssssssssz….. neeeeeeeem. Ennek nagyjából olyan hangja volt, mint a… mint a…. háteztmost komolyan nem tudom leírni, hogy rendesen elképzeld. Asszem ahhoz hasonlított leginkább, mint amikor egy felfújt lufit hirtelen elengedsz…. mindegy, legyen elég annyi, hogy úgy rotyogott, mint ahogy az ilyenek rotyogni szoktak, és kicsit tovább tartott, mint emszíhammernél egy refrén. Emlékszem, még a jobb lábát is kissé megemelte spanom, hogy szabadabb áramlást biztosítson a gázáradatnak. Előtted van a kép, ugye?! … …és ne kérdezd miért, ténylegnekérdezd, de pontosan tudtuk, hogy a kolléga előző este hagymásbabot vacsorázott….

Ha kijött, hát kijött, mit lehet tenni ugye. Namegpersze, ahogy mondani szokták, jobb kint, mint bent. Vagy, ahogy emlegetik mifelénk: inkább ez jöjjön ki, mint a körzetiorvos….

Igen ám….

Mi ugyan tudtuk, hogy ez a bizonyos kolléga nemigen zavartatja magát senki előtt – előttünk meg pláne nem. De a csapatunkkal volt egy idegen, ráadásul egy finom hölgyike, aki szerintem nem volt hozzászokva az efféle hang- és egyéb hatásokhoz. Biztos azért, mert még nem hallott a fent említett angol tanulmányról…

Nade ami megtörtént, az már megtörtént. Visszacsinálni már nem lehet.

Mit is kellene ilyenkor tenni? Egy úriember ilyenkor elnézést kér, zavarba jön, mindenféle egészségügyi problémákra hivatkozik, elsüllyed szégyenében, bárakármi…. Nade nem spanunk! Ő semmi ilyesmit nem tett. Helyette viszont – igazi macsósan – produktumához még hozzátette jó hangosan: - Huhhh, ez most nagyon jólesett….

Nnnnna, több se kellett a társaságnak…

Jót röhögtünk, élcelődtünk, hogy hogylehetekkorát, biztosdögötettél, agörényhozzádképest…. estébé, estébé. Ismeredteezt, minekragozzam.

Nem úgy a hölgyike!

Ő szinte sokkot kapott….

Viszont amiikor levegőhöz jutott, kivörösödött fejjel elkezdte osztani az észt a kollégánknak, hogy hogy lehet ekkora bunkó, meg mégis, mitképzel magáról, hogy csak úgy mások orra alá csinálja, meg egyáltalán, ő még ilyet sosenem…. szóval, mondta a magáét magából kikelve.

Mi meg eztán már a hölgyikén röhögtünk, hogy ennyitől ledobta a láncot. Ezek szerint tényleg nem ismeri a társaságunkat…. nevezetes haverunkat meg pláne nem.

Az érintett spanunk egy ideig nézett nagy bambán, hogy most akkor mi is a pálya. Először viccnek vette az egészet. Nyilván, hiszen mindaddig senki nem szólt rá ebbéli tevékenységének gyakorlása közben.

Hanem aztán, mikor rájött, hogy a hölgyike igen komolyan gondolja a szitkokat, és valóban nagyon fel van háborodva, akkor bizony nem volt rest, és kiállt magáért. Lett is belőle olyan párbeszéd, hogy csak na:

- Mostmitvagyúgy felháborodva?! – kérdezte a kisasszonyt.

- Miazhogy miértvagyokúgy felháborodva?! Mégis, hogy képzeli ezt, hogy ilyet csinál mások előtt?!

- Mébaz+, még nem fingottak előtted sosem?!

- Képzelje el, még soha, senki sem! Körülöttem mindig kultúremberek módjára szoktak viselkedni!

- Jóvammá, csihodjálmár lefele. Nehogyaztmondjad már a végén, hogy te sohanemszoktál pukkantani!

- Képzelje el, nem!

Nnnna, spanunk ennél az infónál dobott egy hátast. Hiszen ha valaki, akkor Ő bizony pontosan tudta, hogy miből is áll az a bizonyos angol tanulmány. Azmegyhogy valaki sosem csinálja, azt azért senki sem hiszi el – Ő meg pláne nem.

A következő másfél óra egyébről sem szól, mint arról, hogy az ifiasszony és a haverunk kölcsönösen anyázták egymást. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de elég rendesen belementek egymás szapulásába.

Mi meg persze fuldokoltunk a röhögéstől. Sok vitát láttunk és hallottunk már, a témák oly széles skálájában, hogy arról még Dévid Etemborró is hatkötetes tanulmányt tudna írni, de ilyet, hogy két ember egy fingon vitázzon, ilyet nem….

…jóvanna, tudom, genyók voltunk, mi tagadás. Hiszen kiállhattunk volna éppen azon sporttársunk mellett is, kinek az épp aktuális oldalbordája kiverte a patáliát. De nem. Mi olyan rendes kedves aranyos népek voltunk akkor (amilyenek most is vagyunk), hogy szellentős spanunk felé húzott a szívünk, legyen Ő bármilyen érdekes fajta is. Namegpersze az sem mellékes, hogy a társaságunkba betévedt embereket illik felkészíteni belőlünk, hogy ne legyen meglepetés, mint pölö ilyenkor.

Mondanom sem kell, jókat röhögtünk mindig, ahogy ezek ketten elő-elővették a témát.

Viszont a verseny az folyt tovább.

Hanem aztán….

….az utolsó előtti állomásnál ott várt minket az egyik versenybíró. Kérdezte, hogy mizujs, kivel mivan, hogyhaladtunk, miegymás.

Spanunk a kérdésekre a maga egyszerű, de csodálatos módján fennhangon válaszolt - de úgy, hogy kétkilométeres körzetben még az is hallotta, aki nem akarta:

- Figyejjé má, ittvan velünk ez a nő. Képzeld el, ez még soha életében nem fingott!

….

….

Szerinted?!

Bunkóság ide, bunkóság oda, csapatostul, bíróstul, mindenestül fetrengtünk a nevetéstől. Kétrét görnyedve, visítva sírtunk röhögtünkben. Még a kisasszony vadonatúj párja sem állta meg egy vastagabb mosolygás nélkül, bár neki asszem pont kussban kellett volna ekkor maradnia.

….

….

Csoda, vagy sem, de aznap este nem láttunk a hölgyet a hímzők között.

…sőt, azóta még a hímzőversenyek környékén sem.