A hirtelen jött ötletek nem mindig sülnek el a legjobban. Kivéve akkor, ha a legjobban sülnek el.

Dzsoni, a spanomnekem már régóta nem látta a tekintetemet, és ez érthető módon kölcsönös volt. Minekutána természetes volt, hogy a hétvégéből minimum egy estét együtt töltünk – némi olvasással egybekötve természetesen.

Így is lett. Szombat délután ütköztünk, majd próbáltuk kiötleni, hogy akkor most akkor hogyan s merre tovább. Kattogtak a kerekek a fejekben, szóba jött ez is, az is, sőt, még amaz is, és pár perc múlva jött az Isteni sugallatból született NAGY ötlet: nézzünk meg néhány helyet a Nagyfaluban. Merazjó…

Nosza, rögvest nekiláttunk a tervezéshez. No nem az útvonal vonzatában, mert ugyan vidékiek vagyunk elég vastagon, de azért a Nagyfaluba csak eltalálunk térkép nélkül. Hanem az már okozott némi fejtörést, hogy ha ellátogatunk néhány könyvtárba, és elolvasunk néhány elolvasnivalót, akkor bizony a hazafelé út nemkicsit lesz rögös. Mert akárhogy is nézzük, ide pestia kicsit messze van gyalog, és lesgyanús, hogy pestiából is ugyanannyi az út visszafelé saját lábon, merthogyugye kiművelődve az ember nem tud vezetni. Illetve tudni lehet, hogy tud, csak érthető módon, nem akar. De ebbe most ne bonyolódjunk bele szerintem.

Szóval, próbáltunk szállást keresni. Telefonok, ímélek, satöbbi… nos, mint az tudtuk, ismerősből nem volt hiány. Még szállást is tudott volna biztosítani nem is egy haver – csak amikor mondtuk, hogy igen, köszi, de tényleg köszi, de hát majdcsak valamikor nemtudjukmikor érkezünk, és hát igen, lehet, de tényleg csak lehet, hogy kissé túl műveltek leszünk a könyvtár után, akkor bizony jöttek a válaszok, hogyhát jajjjj, mostjuteszembe, hogy nemisleszünkitthon, meghogy óbasszus, mostszóltakanyósomék hogy átjönnek…. miegymás. Summa summárum, fél óra telefon és két tucat haver után még mindig ott álltunk a startvonalnál: kecó nuku. Már ott tartottunk, hogy majd leparkolunk egy pláza parkolójában, és megalszunk a kocsiban. Olyan x@r nem lehet, jópár hajléktalan is ilyesmit művel nap mint nap, és mégis túlélik. Akkor meg mit izgulunk?! ….és ebben a pillanatban jött egy telefon, hogy az egyik régi ismerős haverjának az albérlőjének a szobatársa tud segíteni. Értsd: pár órát eltölthetünk ott, míg…. szóval míg…. naszóval lesz tentike, vetettágy, miegymás. Sínen van minden, mehet a mehet!

Nosza, készülődjünk hát! Mackónadrág le, farmer föl, nyuszipapucsból ki, fényeslépőbe be, előtte még beretva, tusolás, hajzselé (nekérdezdmiért, de van hajzselém), olvasószemüveg felhelyez, majd a startpisztoly eldördülése után egy ezredmásodperccel már ott szaggatta az aszfaltot a bordó szörnyeteg a sztrádán.

Nem untatlak a részletekkel. Pestre beér, eltéved, visszatolat, dzsípiesz, messzemég, nem nagyon, mégkétsarok, egyirányú, túlmentél, kettőjobbra, ottnemlehet, mingyámegvan, jóvanezitt, megnehúzd, táblaisvan, mondomjólesz, tetudod, ittmarad. Szóval ripsz-ropsz ott voltunk a leendő szállás előtt, de miután nem akartunk zavarkodni nagyon, így inkább nem mentünk be, hanem irány surány, keressük meg amiért jöttünk, hajrá, mindjárt itt a reggel – jóllehet, ekkor még saccperkábé max félkilenc lehetett.

Egyszóval nekiindultunk az éjszakának gyalogszerrel. Szintén nem terhelnélek mindenféle lózunggal, márcsak azért sem, mert szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mi és hogyan történt. Ha nem, akkor meg az a Te bajod. Legyen elég annyi, hogy egyik könyvtárból kijöttünk, a másik könyvtárba meg bementünk. És mindezt megismételtük kábé nemtudommennyiszer. Novellák, regények, kisebb folyóiratok – elolvastunk mi mindent, mert nagyon ki voltunk éhezve a kultúrára.

A lényeg az egészben, hogy meglátogattunk egy olyan helyet is, ahová nagyon, de nagyon régen el szerettünk volna jutni. Kínkeserves félóra alatt jutottunk el oda, úgy, hogy nem sejtettük, hogy igazán kalandos majd csak a visszaút lesz. Merthogy azért azt tudni kell, hogy dumálhatunk mi mindenfélét, olyan suttyó vidékiek vagyunk, hogy rendesen szédülünk a betonon. Úgyhogy Á-ból B-be mi dzsípíesszel a kezünkben gyalogoltunk…. nos, ha azt mondom, hogy volt nagy nézés körülöttünk, akkor nem mondok valótlant. Mondjuk lehet, hogy azért is, mert a hangot csak negyedóra múlva vettük le a szerkezetről.

Nade végre mikor megérkeztünk, akkor aztán tényleg ott voltunk. Értsd: OTT! Merazjó…. illetvehát…. jóafszt…. nemjó. Icipicivel túl a harmincon már baziöregnek számítottunk ott, és mi tagadás, akkor már cseppet fáradtak is voltunk a sok gyaloglástól. Valószínű, hogy ezért nem éreztük át a hely szellemiségét megfelelően. Hamar el is határoztuk, hogy menjünk innen máshová, jobb lesz az nekünk. …. hogy hová? Hát vissza a kiindulási ponthoz.

….na és itt kezdődött a kaland….

Akkor már ugyanis meglehetősen kiműveltük magunkat, olyannyira, hogy már okosak azok nem voltunk. Minek folyamodványaként mi a könyvtárajtóból pont az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre kellett volna. Aminek pedig az lett az eredménye, hogy köbö tíz perc séta után azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk… Nadehát nemazért van az ember fiának annyi ismerőse Pestiában, mert nem ismer senkit: fel is hívtuk őket szépen sorban, hogy mondja már meg valaki, hogy most akkor merre is vagyunk arccal. Szerinted fölvette bárki is a telefont?! Segítek: nem. Egyikőjük sem. Úgyhogy ennyit a nagy haverságról meg a segítségről…. Najó, okés, lehet, hogy nem hajnal egykor kellett volna telefonálni, de akkor is! …egy embert sikerült csak elérni, de őneki meg nem Pest volt a természetes előfordulási helye, úgyhogy vele igazából sokmindenről beszéltünk, csak az útvonaltervezésről nem.

….és ekkor….

És ekkor két dolgot vettem észre – merthogy nekem azért még akkor is megmaradt a sötétfekete nindzsa őseimtől örökölt minduntalan lankadatlan figyelmem. Az első dolog egy bazi nagy tér, de akkora, hogy a végéig el se láttam. A másik dolog pedig egy riksa….riksa, mondom, r-i-k-s-a. Itt vakuljak meg, riksát láttam. Mondtam is Dzsoni spanomnak, hogy tefigyu, az előző novella nagyon jó lehetett, mert riksát látok pestiában, úgyhogy menjünk vissza, és olvassunk el mégegyet. De ő biztosított arról, hogy ezbizony riksa. Akkor meg az lett a kérdés, hogy akkor meg már biztosan nem Pesten vagyunk, hanem indokínában, ahol igazán őshonos a riksakultúra, és ez már csak azért is logikus volt, mert biztos ezért nem vették fel a telefont a pestiek. Köbö egy percig tartottam magam ehhez az ázsiai verzióhoz, mígnem észrevettem, hogy értem a nyelvet, amit körülöttem beszélnek a népek. Namostakkor miisvanakkor?! Vagy megtanultam kínaiul (ami ugye nem nagyon valószínű, mert a magyart is töröm néha), vagy minden az, aminek látszik. Magyarán: tényleg riksát látunk, és mindez tényleg Pesten történik velünk.

Amint kissé felszívódott a sokk belőlünk, odamentünk érdeklődni az egyik sofőrhöz (vagy minek nevezik a riksa-vezetőket), és érdeklődtünk, hogy hogyan jutunk vissza az oktopushoz vagy mihez.

A sofőr miután kiröhögte magát, közölte, hogy végül is ha jól következtet, akkor az az Oktogon, és igen, egész véletlenül, hogy-hogynem tudja, hogy juthatunk oda vissza. Sőt, rögvest két verziót is elénk tárt: ad.1., gyalog, ad.2., riksával. Az előbbi kábé háromnegyed óra, de szerinte nekünk lesz az másfél óra is, az utóbbi meg olyan hat-nyolc perc, forgalomtól függően. … nos, nem nehéz kitalálni, hogy melyik verzsönt választottuk.

Beszálltunk hát. Két ülés hátul, ahogy az a filmeken látható (én ténylegnemtudommiért a szélsőjobboldali ülést választottam), egy nyereg meg elől, onnan tekerte a szegényszerencsétlen fiatalember a járművet. Szóval, lehuppantunk. Jön a kérdés: kérünk-e pokrócot? Minek, vazze?! Nem vagyunk mi rattyingerek, hogy betakaródzunk! Azt mondta erre a sofőr, dede, jó lesz az, higgyük csak el…. najólvan, legyen. Betakaróztunk.

Nos… kora tavasszal szépkerekfővárosunkban hajnaltájt azért nem volt valami meleg időjárás. Sőt. Mondhatni nagyon hideg volt. De a riksán ülve viszont nemhogy nagyon hideg, de rohadtqrva hideg volt a menetszéltől. Úgyhogy nemcsakhogy batakaróztunk, hanem még jól össze is bújtunk menet közben, de ennek ellenére is mikor a célhoz érve leszálltunk, még akkor is vacogtunk, mint aki a tundrát  járta meg. De ne szaladjunk ennyire előre….

Újdonsült vezetőnk megkérdezte, hogy milyen zenét szeretnénk hallgatni útközben. Mivan?! Milyenzene?! Akkor néztük csak meg jobban a járművet: kétoldalt egy-egy méretes hangfal leledzett, emberünk zsebében meg okosteló, onnan vezérelte a hangulatot. Szóvalakkor milyen zene legyen? ….másfél másodperc gondolkodás után rögtön rávágtam, hogy Ulmannmónika-besztoff, mire kaptam olyan csodálkozó tekintetet, mint ide Tihany. Najólvanmondom, vicceltem, legyen Kadlottkarcsi-besztoff…. ekkor már vette a lapot a srác, és kissé határozottabban mondta, hogy érti ő a viccet, csak nem szereti, szóvalakkor legyen zene, vagy sem, döntsükmárel, mert odafagy a kormányhoz. Okés, akkor legyen Tanksapka. Bólintás, képernyőnyomkodás, és pár pillanat múlva megszólat a hangszóróból az íszidíszi. F.sza…. Gondolom, a „t” betűt tovább tartott volna megkeresni, mint az „a” betűt, így biztos úgy gondolta, hogy úgysem vesszük észre mit hallunk majd…. innen is üzenem, deigen, bármilyen hihetetlen, de észrevettük, ha más nem onnan, hogy külföldiül énekeltek benne.

….ésakkor elindultunk…

A riksa úgy kilőtt a térről, mint egy többszázlovas versenygép, a szél süvített a tekintetünkbe, a zene szólt – szóval igazi havajdizsinapfény mindenfelé! Gondolom el tudod képzelni, hogy a Nagyfaluban azért ez idő tájt annyira azért nem üresek az utcák. Tele van emberrel minden, mindenfelé fiatalok, idősek, férfiak, nők, sőt, itt-ott még gyerekek is. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy tömeg volt az utcán. Mi pedig…. nos, mi pedig integettünk, köszöngettünk jobbra-balra, fogadtuk a jókívánságokat, bár az igaz, hogy kedvesédesanyám szerintem néha csuklott, annyian emlegették.

De az a fíling! Nos, aaaaaz megfizethetetlen! Végigmenni az Andrássy-n, illetve pontosabban, végigvitetve magad, aaaaaaz valami naggggyyyyon durvaság! Tépünk ezerrel, látni mindent, bömböl a zene, nembiztos, de talán a börntubívájd (vagy a hájgvéjtúhell?)….. ezt nem is tudom elmondani, leírni…. ezt át kell élni! Eeeez nagyon ott van! Ahogy a hajamba belekapott a menetszél (nemröhög!), ahogy a lüktető város fényei szinte elúsztak mellettünk, ahogy az utcán sétáló emberek tekintetéből kiolvastam az őszinte irigységet, hogy mi ott ülünk, és ők nem, ahogy az autósok előzékenyen maguk elé engedtek (már legalábbis azok, akik nem amolyan jellegzetes egyujjas mozdulatokkal nem illettek bennünket), ahogyan a piros lámpára fittyet hányva, a járdára fölkapva jutottunk át néhány kereszteződésen, az valami olyan volt, mintha egyszerre lettünk volna a Halálos Iram nyolc, a Szelíd motorosok, és az Üvegtigris című filmekben. Szóval, igazi habzsidőzsi-tejbevajba….

Tényleg rövid idő alatt ott voltunk a téren, saccperkábé valóban hét perc elteltével. És hiába volt az este teljes terjedelmében egy hét teljes órán át tartó mulatság, ez a hét perc volt az, ami valóban olyan élmény volt, amire az ember azt mondja, hogy ezt sosem felejti el….

A célunkhoz érve lekászálódtunk a szekérről (oppardon, a riksáról), eszméletlen módon összefagyva. Még a takarót se nagyon akartuk visszaadni a srácnak…. Szétnéztünk magunk körül: háááááát, mit ne mondjak, volt némi tekintet a járókelők részéről, hogy most akkor itt mi is van itt tulajdonképp. Ezek szerint ők se nagyon láttak még arrafelé riksát… vagy csak bennünket nem láttak még, vagy épp a klasszikus rockzene volt a nagyon nem odavaló.

….

….

Az este további része nagyjából úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Innen ki, oda be, és valahol ott ragadtunk végül. De ott is jobbára csak azért, mert minden egyes novellába úgy kezdtünk bele, hogy megfogadtuk, ezt legközelebb is megismételjük. Mármint a riksázást.

Csak legközelebb többen jövünk….

….és majd akkor riksaversenyt rendezünk az Andrássy-n.