Az alapötletet egy kedves ismerősöm adta. Ők ugyanis minden évben, a régi osztálytársakkal egybegyűlnek Pesten, és nekiiindulnak. A céljuk, hogy átjussanak Budára, de úgy, hogy közben minden egyes útbaeső könyvtárban megállnak, és elolvasnak egy novellát és egy kisebb könyvet.

Mondanom sem kell talán, hogy ezen ötlet igen megtetszett… Csakhogy…. kedves ismerősöm túl későn árulta el nekem, hogy ugyan jópár éve játszák ezt a játékot, de még csak egyetlen alkalommal sikerült a folyón átívelő hidat megpillantaniuk….

Törtem is a fejem piszkosul, hogy hogyan és miként lehetne eztet nekem, mint suttyó vidéki hülyegyereknek véghezvinni, úgy, hogy különösebben ne változzon meg reggelre a személyleírásom.

Pár hét nagyüzemi fejvakarás után spanommal nagyvonalakban megterveztük a túrát. De tényleg csak nagy vonalakban. Nagyjából annyira, hogy nekiindulunk mi is, aztán majd lesz valahogy. Vagy nem. A lényeg, hogy ugorjunk neki, aztán majd dob valamit a gép…

Az expedíciót egy keddi napra tűztük ki. Többek közt azért, mert minden hülye tud szombaton olvasni – kedden meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi…. Helyszínnek nem választottunk egy nagyvárost, mondván, hogy nem nagyon szoktunk mi művelődni, elég lesz nekünk egy kisebb várost is átszelni – így hát Eger lett a szenvedő alanyunk. Nem kicsi, nem is túl nagy, könyvtár is van benne elég – a közbeeső látnivalókról nem is beszélve.

Indulásnak a délután kettő órai időpontot jelöltük meg. Egyrészt azért, mert este minden hülye tud olvasni – délután meg csak az igazi májerek. Mintpéldául mi… Másrészt azért, mert már ebéd utáni az időpont, és ha nagyon belelendülnénk, akkor is véget tud érni a túra még aznap.

Ezen bődületes mélységű logisztikai előkészületek után kábé négy napig tisztítókúrán tartottuk a szervezetünket, hogy minél hatékonyabban tudjuk majdan átvészelni a művelődésünk céljára fordított délutánt.

És eljött a várva várt nap….

Némi nehézségek árán elintéztük a szabadságolásunkat a munkahelyről. A legénybúcsúra való hivatkozás nem jött be, lévén szó egy keddi napról, valamint a nagynénink is volt már kórházban idén vagy hatszor, úgyhogy ez a patron sem durrant nagyot. Nemes egyszerűséggel ráfogtuk hát egy komolyabb lefolyású kétoldali másnaposságra – kapaszkodjmeg,  ez be is jött.

A megbeszélteknek megfelelően találkoztunk spanommal. Azonban már rögvest itt elkövettük az első hibát: a haver nyomdában kezdtük a menetet. Mentségünkre legyen mondva, akkor még nem sejtettük, hogy hogyan fog végződni a nap. Úgyhogy bizakodva elsütöttük a képzeletbeli startpisztolyt, és hirtelenjében elolvastunk két novellát – egy könnyebb, és egy nehezebb nyelvezetűt. Csak úgy, bemelegítés gyanánt. Aztán irány az első, legközelebbi könyvtár….

Odafelé menet eszünkbe jutott, hogy nem konkretizáltuk, hogy merre is kellene vennünk az irányt, merthát egy valamirevaló felfedezőúton nem lehet csak úgy randomra kószálni semerre sem, namegugye konkrét célt sem jelöltünk ki, hogy hol fogjuk azt mondani: sikerült, megérkeztünk. Viszont ez már akkor is túl sok információhalmazt jelentett, namegpersze mi a kötöttségeknek aztán abszolúte nem vagyunk a zászlóshajói, úgyhogy a következő elhatározásra jutottunk: minekutána akkor éppen az északi lakótelep flaszterját koptattuk, legyen a cél a déli városrész bárakármelyik könyvtára. Ez cirka öt, max hat kilométer – amit valljuk be, gyerekjáték lesétálni. Az útvonalat pedig csakazértse jelöltük ki, ennyi szabadság azért legyen meg az embernek. Majd megyünk, amerre megyünk. A lényeg, hogy odaérjünk valahová…

Az első könyvtárba beérve elolvastunk még egy novellát, meg mellé egy kis regényt. Konkrét útvonalterv híján a könyvtárosnőt kérdeztük meg, hogy akkor most merre legyen a továbbmenetel. Mikor adott némi tippet, aláírattuk vele a magunkkal hozott itinerünket, és uccuneki, menet tovább.   Saccperkábé ekkor volt vagy negyednégy, de én már akkor éreztem, hogy ebből most nagy művelődés lesz….

A második helyre érve ismét egy novella és egy kis könyv került kiolvasásra. Itt is igazolólap elő, aláirat, majd kérdés, hogy merre tovább. Innen kijőve már pontosan tudtam, hogy pontosan nem tudok sokmindent. De amit igen, azt nagyon.

Ezt követően még kábé három könyvtárba mentünk be, cirka egy óra alatt. A gond nem is ez volt, hanem inkább az, hogy a tervezés maximális hiánya kezdte megbosszulni magát. Egyrészt, nem vagyunk nehézsúlyú olvasók, így a novella-regény kombó azért meglehetősen kezdett rajtunk meglátszani. Másrészt pedig mindezidő alatt haladtunk köbö háromszáz métert…. Mondtam is a havernak, hogy jó lenne ezt a déli városrészt majd máskor megnézni, mert ha így folytatjuk, akkor még karácsonyra se érünk oda, nemhogy aznap. Valamint az sem sokat lendített előre a helyzeten, hogy minden könyvtárosnőnek adtuk az ívet, ezáltal érthető módon nem kicsit lassult a kezdősebességünk az ajtón való kijutás vonzatát illetően.

Módosítottunk hát az eredeti terven: elég lesz nekünk az, ha eljutunk a Dobó térig. Az szebb is, a könyvtárak is barátságosabbak, nemutolsósorban pedig nagyjából feleannyira van, mint az eredeti uticél. Egyszóval: nagyobb valószínűséggel meg is fogunk érkezni pirkadat előtt.

A következő könyvtár egyben egy miniatűr hangversenyterem is volt – legalábbis ahogy emlékszem. Mindenesetre a zenegépbe valamilyen úton-módon belekerült egy százforintos, és a kapott három nótát persze muszáj volt elénekelni. Közismert tény, hogy nekem jó hangom van, és énekelni is nagyon tudok. Bár az is tény, hogy ezen állításokat csak a velem hasonszőrű állapotban leledzők hajlandóak komolyan gondolni – a többiek inkább székekkel hajigálnak, mikor dalra fakadok.

A lényeg: a szokásos kisregény elolvasása közben a megfelelő zenei aláfestés mellett emlegettük valakinek a nézését meg a járását, valamint a szépkék szemét. Tapsot nem, viszont konkrét útbaigazítást azt kaptunk: mindegy merre, csak innen elfele.

Igen ám, de vérszemet kaptunk. Az, hogy egy helyen nem értékelik az általunk kibocsájtott öt és fél oktávot, még nem azt jelenti, hogy máshol is botfülű a jónép. Úgyhogy a következő könyvtárban már célirányosan a zenegép volt az első, nem a könyvespult. Nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy ez az objektum eléggé bent volt a panelházak dzsungelében – így a szubkultúra itt egész más dimenziókban tündökölt.

Némi szemöldökráncolást tapasztaltunk a körülöttünk lévők részéről, hiszen itt már a tradicionálisabb kárpáti rockot énekeltükcsakhogy a jelen lévő olvasóközönségnél az egy négyzetméterre eső svédek aránya meghaladta a nemzeti normatívánkat. Minekutána pedig mi ketten együtt feleannyit nyomtunk annyit a mérlegen, mint amazokból egy darab, hirtelenjében lett  annyi eszünk, hogy a zeneszám végén büdösrohadtgyorsan elhúzunk a biztonságot jelentő főútvonal felé.

Közben másik haverunktól jött egy telefonhívás, hogy hol a bánatban vagyunk. Mikor megtudta, hogy hol és miért leledzünk éppen, egymás kedvesédesanyja felemlegetése után rávettük, hogy jöjjön értünk autóval. Elvégre hát gyalog már fárasztó volt mászkálni, autóval csak kellemesebb…

Kellemesebbnek kellemesebb autóval, az biztos – de Eger városában, ahol a közlekedést úgy tervezték, ahogy, ott bizony nem feltétlen gyorsabb. Ennyi logikátlanul elhelyezett egyirányú utcát szerintem egy másodéves péktanuló sem tudott volna rosszabbul összerakni, mint amilyet ezek a közlekedésügyi szakemberek. A végeredmény az lett, hogy amit gyalog megtettünk volna tíz perc alatt, abból lett egy közel félórás autókázás. Ami azért közepesen művelt állapotban elég nyűgös volt.

Ám az igazi nyűglődés csak eztán következett…

Az újonnan sofőrnek felavatott cimboránk enyhén szólva is nehezményezte azt a tényt, hogy ő nem olvashat velünk, meg egyébként is, ottrohadjunkmeg aholvagyunk, mert neki nem szóltunk, hogy expedíció lesz. Pedig szóltunk mi, csak a hülyéje nem tudott szabit intézni…. úgy kell neki. A sértődöttségnek köszönhetően az egyik helyen egy hosszabb lélegzetvételnyi időre ottfelejtett bennünket, aminek meg is lett az eredménye: a könyvtárosnénit feleségül kértük, aki a negyedik novella után meglehetős hajlandóságot mutatott ebbéli ötletünk végrehajtását illetően.

Ha jól emlékszem ezen ponton világosodtam meg: biza mi a Dobó teret akkor sem fogjuk elérni, ha autóval megyünk. Nagyjából felrémlett előttem az oda vezető út, és pontosan tudtam, hogy alsó hangon is legalább hat könyvtár esik útba. Mikor aggodalmam tárgyáról tájékoztattam a haveromat, rövid gondolkodás után a következő ultimátumot adtuk magunknak: a Dobó tér helyett legyen csak a Tűzoltó tér a cél. Ez újabb másfél kilométerrel rövidebb utat jelentett.

Nekirugaszkodtunk hát ismét…

…azaz csak rugaszkodtunk volna….

A délután folyamán megszokott innen ki – oda be művelet kezdett megbicsaklani. Valószínűleg azért, mert az utolsó elolvasott novella szerzője maga Galileo Galilei volt, aminek következményében nem csak tudtuk, hanem éreztük is, hogy mégis mozog a föld. Persze, kell nekünk ilyen komoly irodalmi műbe belelapozni…. De ez még hagyján, hiszen mi igazi hősök lévén, mentünk volna tovább is. Csakhogy időközben ránkesteledett. Mikor az órára pillantottunk, az már jócskán mutatta az este kilencet…

Lett is nagy fejvakarás hirtelen!

Tudvalévő, hogy eme festői kisváros könyvtárai és egyéb műintézményei bezárnak este tízkor. Mondván, hogy aki este tízre nem elég művelt, az menjen inkább alukálni. Namostakkor milegyen mostakkor? Néztünk egymásra bambán…. Hogy lesz ebből sikeres expedíció? Messze vagyunk még a céltól, lassan minden bezár - kivéve a messzeföldön híres sziksztinájn klubbot, amelyik éppen ebben az időben nyit ki. De oda nemcsakhogy nem ildomos nagyon művelten betérni, hanem egyéb biológiai okok és okozatok miatt egyenesen fölösleges is.

Sofőr haverunk látva a tanácstalansággal vegyített reménytelenséget a tekintetünkben, kétrét görnyedve röhögött. Mikor magához tért, közölte velünk, hogy ekkora barmokat nem látott, mióta két lába van. Mer az egy dolog, hogy két ilyen amatőr nekilendül egy nehézsúlyúaknak kitalált felfedezőútnak. Az is egy dolog, hogy a kitűzött célt nem értük el, ami egyébként sem volt nagyon messze. Dehogy ilyen csúfos véget érjen a kalandtúra, az már mindennek az alja….

Mondjuk ami igaz, az igaz…. mit tagadjam.

Majdnem nyolc órát voltunk úton, és ezalatt nemhogy a kitűzött célt nem értük el, de még a lakótelepről sem sikerült kikeverednünk. Saccperkábé egy, azaz egy kilométert tettünk meg, amit ha jobban belegondolok, ennyi idő alatt egy háromlábú kaméleon is megtesz a szivárvány bárakárhány árnyalatában. Konkrétan: onnan, ahonnan feladtuk a harcot, simán látni lehetett azt a könyvtárat, ahonnét elindultunk. Úgyhogy sokmindenre nem lehettünk büszkék, az biztos…

De mindegy is... nem volt más hátra, mint a hátrafelé. Nem túl büszkén, de annál délcegebben visszaevickéltünk a kiindulási ponthoz.

Persze ott már híre volt annak, hogy milyen szeszpedíciót is vállaltunk magunkra. Komolyan mondom, Indianadzsonszt sem fogadták volna lelkesebben, mint akkor minket. Töviről hegyire el kellett mesélnünk, hogy hol és merre jártunk, milyen kalandokban volt részünk.

…és bár igen-igen meg voltunk illetődve, és nagyon kijött rajtunk a fáradtság, mégis,  jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy ennyien szurkoltak nekünk. Igaz, hogy ekkorra már két összetett mondatot nem tudtunk összerakni, az alap alany-állítmány összetételű monológokat pedig egy külön erre a célra szakosodott különítmény sem nagyon tudta megfejteni… csupán a menet közben pontosan vezetett itinerünket lobogtattuk mindenki orra alá, amin tételesen szerepelt, hogy hol, mikor, mennyit és mit olvastunk.

Ennek ellenére mi a mai napig büszkén valljuk: a nagy messzeségig nem jutottunk el, de a foglalkozásunk mégis elérte a célját….