A népszerűségnek ára van. Amit néhanapján illik megfizetni…

 

Pár éve városunkban voltam egy rendezvényen. Ahol sok jó ember csak nagy helyen fér el.

Nem mondhatnám, hogy nagyon rendhagyó ez az évente egyszer megrendezendő program. Amolyan ízig-vérig lokálpatrióta buli, amely mára kinőtte magát a „kitudtöbbetbortinni” szintre. Személyes véleményem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal kulturáltabb körülmények között, sokkal igényesebb emberek társaságában sokkal jobban be tudok rúgni, mint ott – de ez mellékes.

Szóval, nagyban isszuk a szőlőlét, közben meg nagyon divatosan megszakértjük, hogy mi is leleedzik valójában a pohárban. Mondja mindenki a tutifrankót, hogy ilyen gyümölcsíz, meg olyan lecsengés, meg …. szóval, voltál már ilyen helyen, ilyenkor mindenki borászra issza magát. Közben meg persze kiderül, hogy a nedűk java részét bátran fogyaszthatják a szőlőérzékenyek is, nem kell félniük az allergiás reakcióktól.

Nade nem is ez a lényeg.

Ilyenkor általában, mondhatni, mint mindig, megjelenik itt az ország színe java. Ismert művészek, színészek, celebek, hülye p.csák, dubajozó prost… izé… londoni dídzsék, divatmajom tévésztárok – vágod, csak hogy legyen hova köpni a szotyimag héját….

Tehát poharazgatunk serényen. Nézzük a tömeget, itt-ott felvillan egy-egy ismerős arc, és mint ahogy az előbb említettem, nemritkán olyan is, akit csak a tévéképernyőn, vagy a monitoron szoktunk látni. Egyszercsak látunk egy gárét. Egy olyan igazi vadászbombázót. Egy olyant, aki mellett Évamendesz vagy Penelopékrúz max csak pattanásos elsőbálozó lehet. Tényleg, hidd el, valami nagyon nagy volt…. nade itt most ne arra gondolj, hogy a ruha, vagy a fuksz volt rajta a csinos. Egyszerű nyári veddfelke (vagyhogyat.kömbe híjják ezeket a göncöket), egyszerű kis szandál, semmi extra frizura – de mégis, olyan jelenség volt, hogy még a fehérbor is burgundivá változott a poharakban. Miközben a pohár igencsak megkeményedett természetesen.

… de bármily hihetetlen, nem is Ő volt az igazi látnivaló: hanem aki mellette feszített! Aki Őt átkarolva, néha szenvedélyesen hozzábújva, finom kis puszikkal…. namostálljunkmegegypislantásra, mertezmost nagyon ratyis lett. Szóval mellette volt a faszija. Pont. Gondolj bele, amit akarsz. Kész. Ennyi.

….mondom, a srác volt a lényeg. Merthogy ez a srác nem volt más, mint egy híres (?!) énekes (?!), aki a pletyka szerint – hogy is szoktak ilyekor fogalmazni a zsurnaliszták – nem a megfelelő lyukra játszik. Szóval olyasvalakinek tartotta a közvélemény, aki a hamvas baracknál jobban szereti a lángolt kolbászt. Érted, ugye?! … és hidd el, ahogyan azzal (AZZAL!) a hölgyeménnyel viselkedett, de tényleg hidd el, ha más nem is, de az nagyon-nagyon lejött, hogy őkegyelme nem a saját neméhez vonzódik. Mondjuk ilyen csaj mellett azért ez érthető is volt… Najó, abba még nagy nehezen kiegyezek, hogy két pályán játszott a srác egyszerre, de ez most tényleg mindegy.

Mi csak ültünk ott, és néztünk, mint a falusi suttyók. A társaság férfi tagjai a hölgyeményt (drágakenyér, még most is eszembe jut néha…), a csajok meg a srácot – nyilván. Szóval, beindult a nyálelválasztás minden tekintetben. A fiúknál különösképp…

Egyszercsak az egyik hölgyemény, aki kellőképpen bátorra és okosra olvasta magát, fölpattant az asztalunktól, és azt mondta: egyéletem, egyhalálom, énmostitt azonnyomban megyek, és kérek tőle egy autogramot! – mi meg persze dehogyis tartottuk vissza. Olyannyira nem, hogy jómagam a fényképezővel mentem utána, hogy megörökítsem a találkozót.

Félúton aztán a hölgyikéből elfogyott a bátorság egy jelentős része. Nemkicsit elbizonytalanodott. Nadehát, mivégre is szült engem a Drágekedvesédesanyám a világra, ha nem azért, hogy ilyen helyzeteket megmentsek? Sebtiben karon ragadtam a leányzót, majd odaálltam a delikvens elé, és azt mondtam: - Szia, heló, figyucsak, ittvana kishúgom, szeretne veled egy közösfotót, megha lehetne, adjálmár neki egy autogramot, okés? – nagyon meggyőző lehettem (állítólag ilyenkor nagyon az tudok lenni), mert a srác nagyszépkerekszemekkel hümmögött valamit, de amikor a balfelső mellényzsebemből előkaptam a  szerintem nemolyannagyon szép, kissé már vizenyősebb tekintetemet (hiába, a szürkületben való olvasás már csak ilyenné teszi az ember szemét), majd aztat feléje villantottam, gyorsan elhadart egy olyan monológot, amit hallani szerettem volna: oképersze, háthogyne, máríromis, hovaálljak, ittjólesz, átkarolhatom?

Úgyhogy a sohamegnemszületett kishúgom egész vagány kis vigyorral le lett fotózva a hírességgel ott helyben. Egész karaj kis fénykép lett, mit ne mondjak.

…én pedig, mint aki jól végezte dolgát – és már miért is ne végeztem volna nemjól a dolgomat – visszaültem a többiekhez. Onnan néztük, hogy most mi is fog történni. Kap-e autogramot? Mer-e egyáltalán kérni autogramot, vagy azt is nekem kell kieszközölni?

Kisvártatva látjuk, hogy az ilyenkor szokásos smúzolás után a srác elővesz egy tollat és egy noteszt (hiába, minden rendes ember tollal és notesszal a zsebében járkál az ilyen rendezvényeken), és kérdő tekintettel néz a „húgomra”. Ő mond valamit (persze nem hallottuk, hogy mit). … … valami nagyon furát mondhatott, mert misztercelebnek kidülletdt az amúgy sem kis méretekben pompázó szeme, megnyúlt az a híres ábrázata, és szemmel láthatólag nemkicsit lett rosszul. Kábé úgy nézett ki, mint aki ott a helyszínen lábon vészelt át egy közepesen erős infarktust és egy komolyabb sztrókot. De végül is firkantott egy pár sort, és nemolyannagyon kedves mozdulattal átnyújtotta a cetlit a barátosnénknak.

A haverlány öles léptekkel jött vissza hozzánk. A válla fölött még láttuk, ahogy Híresúr lehajtott fejjel, leeresztett vállal, alig észrevehető fejcsóválások közepette tér vissza álmai(NK!) asszonyához, hogy Őt átkarolva eltűnjön a tömegben.

….mi meg persze kíváncsian vártuk az élménybeszámolót, hogy most akkor mi is van most akkor. Merthogyugye csak annyit láttunk, hogy mond valamit, kap valamit, de mindez képügyileg nagyon nem stimmolt valami végett. Háááát…. rögvest megtudtuk, mi is volt ami kicsapta a kettőhúszt.

Sima noteszlap.

Nem spirálos, hanem perforált széllel.

Igényesebb, fényes papír.

Olvasható kézírás, szépen fogó tollal.

….hanem a szöveg, ami rajta volt!

Elolvastuk, és hatan tizenkétfelé szakadtunk a röhögéstől. Még a szőlőlevet is kiköptük a tekintetünkből. Csaknem az asztal alá estünk, úgy röhögtünk…. még a mellettünk lévő asztaloknál is sasoltak, hogy most mi is a bajunk….

Tudvalévő ugyanis, hogy minden valamit magára adó híresség valakinek címezi a kézjegyét. Ilyenkor általában ugyanaz a forgatókönyv: nemnekemkell, hanem az egyik barátomnak, aki szerelmes beléd, írjad, hogy Tüncikének szeretettel! – az persze merő véletlen, hogy aki kéri a szignót, az épp szerelmes valami hírességbe, és pont Tüncikének hívják. Nos, itt sem volt nagyon más a helyzet. De azért egy kicsit más volt mégis….

Ugyanis barátnőnk is valami hasonlót kért. Azt mondta a srácnak, hogy az egyik ismerőse halálosan szerelmes belé, és neki címezze a kézjegyét, ha ez megoldható. Háááát, meg lett oldva, mi tagadás.

….

….

A szöveg ugyanis a következő volt: Szeretettel Dezsőnek.

…DE-ZSŐ-NEK… hátbaz+, ahogy mondani szokás: besza-behu, ott helyben.

….

…

Így már azért érthető volt hírességünk összeomlása.

…ahogy azon se nagyon csodálkoztunk, hogy nem láttuk őt már aznap este. Pedig kerestük. Na nem kimondottan még egy szignó miatt, hanem hogy lássuk a látnivalót mellette….