Jó darabig azt hittem, hogy az angol nyelv az világnyelv. Tévedtem. Az igazi világnyelv az a pálinka…
A nyáron voltam azon a bizonyos Íjász Világbajnokságon. Nemereszdaszemed, írtam róla nem is olyan régen, és nem is egyszer. Ha nem vágod, hogy mi van, olvass vissza a bejegyzések között. Szóval ott voltam vébén, és dolgozódtam, tevékenykedtem, meg minden sok egyebet csináltam – és persze nem véletlenül kerestem a kapcsolatot az íjászokkal.
A kontaktkeresés oka nagyon egyszerű volt: még idehaza elhatároztam, jóval a világverseny előtt, hogy ha már egyszer én is ott leszek, meg ott lesz a sok külföldiából érkezett sportoló, akkor én bizony nem térek onnan haza mindenféle nemzeti folkróltermék nélkül. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy annyi idegenországból jövő ember lesz ott, hogy valszeg össze se nem tudom azt számolni. Így némi tarkóvakarás után osztottam-szoroztam, és nagyon hamar átláttam, hogy ha mindenkitől csak egy nemzeti valamit szermányolok, akkor biza plusz egy utánfutó kell ahhoz, hogy mindent haza tudjak magammal vinni.
Épp ezért igényeimet leadtam, de jócskán. Egy valami maradt csak a képzeletbeli tarsolyomban: egy eredeti skót szoknya. Nekérdezdmiért. Azért mert csak. Okés, mindenki tud venni skótkockás szoknyát, dehát venni még a hülye is tud. Az eredeti az meg mégiscsak eredeti, a respektet meg főleg emelné az a tény, hogy egy ehte skóttól szerezném meg bármiféle cserekereskedelem által. No meg legyünk őszinték: egy eredeti viking balta némi feltűnést keltene az övembe dugva, arról nem is beszélve, hogy nem is biztos, hogy hoznának magukkal ilyesmit a vikingek. Nomeg az sem mellékes, hogy melyik nemzet is mondaná magát igazán vikingnek…. úgyhogy ez az elképzelés ugrott. Csakúgy mint a frankoktól szerzett eredeti franciadrazsé – állítólag nincs is nekik ilyen. Angolteát meg a plázákban annyit találok, amennyit csak akarok. Egyszómintszáz: ha lesznek ott skótok, én hatörik-haszakad, szerzek egy skót szoknyát. Punktum.
A versenykiírásban szereplő regisztrációs oldalakon szemmel látható volt, hogy jönnek Skóciából is. Örültem, mint majom a banánhéjnak! Hiszen, ha lesz skót, akkor énnekem is lesz egy szoknyám! Ha belegebedek, akkor is szerzek egyet! Ha mást nem, elcserélem a saját nadrágomra, de akkor is lesz!
Tanultam is épp ezért nagyon sokat a nyelveket. Főleg az angolt.
Najó, nemolyan sokat. De azért tanultam.
De tényleg.
… mondom …
Jólvan, látom, senki nem hiszi el, hogy tanultam …
… igazából úgy tanultam, hogy filmeket néztem magyar szinkron nélkül. Angol nyelvűeket.
… milyen filmeket?
…. hátöööö ….
Hátolyan birkózós filmeket. Amikben ruha nélkül birkóznak a nénik és a bácsik. Ágyon. Meg széken. Meg mindenhol. És jajgatnak közben. Meg ilyesmi…
…amúgy meg nem mindegy?! Az ilyen filmekben is pont úgy beszélnek angolul, mint mondjuk a rambóháromban. Az lehet, hogy nem beszélnek annyit, mert a film a cselekményre van kihegyezve, de akkor is beszélnek benne. Legalábbis annyit beszélnek, mint Rambó…
A lényeg: az angol nyelvtudásomat felfrissítettem. Nem is volt rá panasz. Amit beszéltem, azt jól beszéltem, aki meg akart érteni, az megértett.
De visszakanyarodva a téma lényegi részéhez: eljött hát a verseny első napja. Mászkálok kint a versenypályán, nézek okosan és szigorúan mindenfelé, vegzálom a jónépet, ha kell, ha nem. Persze azért igyekeztem a lehetőségeimhez képest jópofizni is, lássák, hogy Magyarhonban milyen is az igazi vendégszeretet.
Csapatokban versenyeztek az íjászok, és minden csapattal igyekeztem egy-két kedves(ebb) szót is váltani. Máramennyire sikerült, mert ott derült ki, hogy okés, beszélek én angolul, de a szókincsem azért messze nem mozog olyan széles skálán, mint azoké az embereké, akik nem úgy tanulták az angolt, mint én. Arról nem is beszélve, hogy a fent említett tananyagaim közé hogy-hogynem belekeveredett némi német anyanyelvű mű is, úgyhogy a nyelvtudásom amolyan anglo-germán szinten mozgott. Sok bajom végül is nem nagyon volt, mert örök törvény: aki meg akarja magát értetni, az meg is fogja. Úgyhogy akinek gondja-baja volt, az egész érthetően el tudta pantomim stílusban mondani, hogy mit is szeretne.
Viszont egy nagy baj volt az egész rendszerrel: a versenyszabályzat értelmében a versenyzők csak angolul beszélhettek egymással. Ez önmagában még nem jelentett volna nagy gondot, csakhogy a versenyzők java része még annyit sem beszélt angolul, mint én. A másik gond igazából csak nekem volt gond: így elég nehéz volt kiszűrnöm, hogy ki a skót – merthogy mindenki egyformán beszélt.
De engem nem ejtettek a fejem lágyára! Ha már mindenki angolul diskurál, akkor hamarást rájöttem, hogy hogyan tudnám kiszelektálni a jónépből a skótokat. Meg kell kérdezni, hogy ki jött Skóciából! Egyszerű ez, mint a hatszorhat…
Kábé két órát töltöttem el azzal, hogy a csapatoktól kérdezgettem, van-e közöttük skót. Elsőre nemigen értette senki, mert azt nehezen értette meg bárki is a kérdésemet, miszerint: számbádi géhen für szkotland? Pedig úgy vélem, érhetően fogalmaztam… Mikor aztán elkalimpáltam kézzel-lábbal, hogy mit is szeretnék kérdezni, csak a nemzetközi fejcsóválás volt a válasz. Pedig én még mondtam is, hogy mit szeretnék, nevezetesen: áj vant egy ehte oridzsinál szkattiss kilt – azaz szeretnék egy eredeti skót szoknyát.
Viszont fél óra elteltével észrevettem, hogy kezdenek rám furcsán nézni a népek. Köztudomású, hogy én arcról nagyon jól tudok olvasni, az emberi testbeszédet meg nagyon értem, főleg a franciát – de ezen arckifejezéseket nemigen tudtam értelmezni. Holott, én annyira látom a látnivalót, hogy még serlokholmsz is hozzám járhatna tanulni. Beletelt újabb fél órába, mire rájöttem, hogy ezek azért néznek rám ilyen furcsán, mert azt hiszik, hogy én rattyinger vagyok – mi másért kellene nekem szoknya.
Csaptam is olyat a homlokomra, hogy belezengett az egész erdő. Hát persze, hogy nem akarja senki bevállalni azt, hogy skót, merthogy ugye én mondtam, hogy kellene nekem egy eredeti skót szoknya. Ezek meg, ha azt hitték, hogy azért kell nekem, hogy abban parádézzak a szivárványos parádén, pláne letagadták.
Úgyhogy más módszerhez voltam kénytelen folyamodni: ha már nem értik meg a nyelvezetem, akkor megértik máshogy. A cserekereskedelemnek működnie kell!
A legközelebbi csapatnál ismét megkérdeztem, hogy van-e köztük skót, és a szokásos nemleges választ meghallva teátrálisan elhúztam a számat, és közöltem, hogy dekár, mert kellett volna egy skótszoknya. Majd amikor megláttam a szokásos érdekes összenézős tekinteteket, rögvest hozzátettem: ih bin cséndzs a kilt tú mács pálinka – azaz, pálinkát adnék a szoknyáért cserébe…
…
Hatemégláttál megbolydult embereket…
Azonmód mindenki értett minden nyelven. Az angol németül, a német angolul, a francia svédül, és még sorolhatnám.
Egy szempillantás alatt olyan haverban lettem mindenkivel, mintha együtt nőttünk volna föl Brisztolban vagy Berlinben.
Karattyoltak mindenfélét, mutogattak százezerfelé, de a lényeg: megértettem. Mindent megértettem – ahogy ők is.
Megtudtam, hogy nincs az ismerősi körükben skót nemzetiségű, ellenben az egyikőjük északír, azmegugye szomszédos Skóciával. Nem mellesleg hozott magával némi házi viszkit, és ha gondolom, boltolhatunk, mert a jómagyarpálinkának arrafelé is nagy híre van. A másikójuktól megtudtam, hogy Németország nyugati tartományából érkezett, és hozott olyan rajnai rizlinget, amit cserélt már lengyel vodkáért is, pedig annak az ilyenkori megszokott árfolyama egy a háromhoz, de itt és most két palackot is adna egy fél liter kisüstiért. Az olasz úriember hosszan ecsetelte, hogy az ő grappája a numeróúnó, de mikor mondtam neki, hogy okés, de az enyém fiftifájv fokos, akkor kikerekedett a szeme, majd némi elismerő csettintések közepette felajánlotta egy közös, nemzetközi kóstoló lehetőségét.
Olyannyira sikeres volt ez a diskurzus, hogy innentől fogva az összes többi csapatnál úgy indítottam, hogy van pár liter pálinkám, amit skótszoknyára cserélnék. És láss csodát: senki nem nézett ratyinak, senki nem kérdezte, hogy miért, és mindenkivel mindent megértettünk.
Megtudtam az egyik kompániánál, hogy a vonatuk kicsit késve érkezett, és majdnem lemaradtak a becsekkolásról, a másik azt ecsetelte hosszan, hogy milyen szép az itteni taxiknak a belső kárpithuzatjuk, míg a harmadik élénk eszmecserét folytatott Magyarország mikroklímájáról. Mindezt úgy, hogy egy dekát nem beszéltek az én anyanyelvemen, és én se nagyon az övéken – tekintve, hogy találkoztam dán, spanyol és holland férfiakkal. Mit ad Isten, a pálinka szó hallatára megértett mindenki mindenkit….
…nade skót sehol nem volt közöttük.
…így értelemszerűen skót szoknyát sem találtam.
Ezt persze nem én sajnáltam a legjobban, hanem kábé százhúsz ember, akikkel emiatt nem sikerült a cserebiznisz. Többen ígéretet tettek arra, hogy ha kell, a föld alól is szereznek nekem kiltet, csak adjak a páleszből. De én tanult ember vagyok: mondtam, hogy csak skóttól fogadok el ilyesmit, mert nekem eredeti kell.
…
Talán mondanom sem kell, két nap alatt egyetlen egy skóttal sem sikerült találkoznom. Csekély vigasz, hogy közben megtanultam olaszul, dánul, szlovénul, lengyelül, sőt, még portugálul is egy kicsit – de skótszoknyám az nem lett.
…
…
Este – mint mindig – hívott csajomnekem.
Szokásos smúzolás, hogyvagy-mizu-teisnekem-márcsakpárnap – vágod, ami ilyenkor lenni szokott. Hanem aztán mondja, hogy képzeljem, otthon most ilyen utcabál vagy mi van, és egy pár srác miben mászkál a főtéren? Skótszoknyában! Merthogy valami skót zenekarral vannak, éshogy milyen tökjó, meg izébizé….
….mondom: miiiiivaaaaaan?!
Aszongya skótok, skótszoknyában. Itt, a Dobó tér közepén.
…
…
Három agyfaxt hordtam ki ott menten.
Én itt százezer ember közül nem találok se skótot, se skótszoknyát…
…miközben odahaza meg odahozták volna helybe.
Utoljára kommentelt bejegyzések